Adva van egy hiperaktív lány, aki egy szobában ücsörög az éppen lehiggadt, békésen szuszogó párja mellett üldögél és már lassan élete minden egyes valamire való másodpercét újra átgondolta, mert ha ezt sem csinálja, akkor egyszerűen átsétál a pszichiátriai osztályra és feladja magát, ugyanis tuti, hogy beleőrül a tehetetlenségbe. Nincs is több pénze forrócsokira, meg nem is szívesen hagyná magára élete "nagy Ő"-jét, de ismét eltöpreng a dolgon, s már épp egy lábnyújtóztató sétára emelkedne, amikor felébred a kis betege. Hát persze...
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Kihajítanának, amint meglátnak, és így sem volt egyszerű bent maradnom. De itt vagyok melletted, jó? - Közelebb húztam a széket az ágyához és előre dőltem, megfogtam a kezét. - Amúgyis középen szeretsz aludni nem? Most kiélvezheted, hogy nem lökdöslek arrébb. - Mosoly kúszott az arcomra. Sokkal jobb volt így látni, mint abban a... fura állapotban. Könnyebb és látszott rajta, hogy jobban is van. Nagyon bíztam benne, hogy fájdalomcsillapítókkal kell felszerelkeznünk, de hazamehet holnap... azaz ma. Hány óra lehet?

Könny szökött a szemembe, de gyorsan kipislogtam onnan és igyekeztem tényleg összeszedni magam. Ha elalszik minden könnyebb lesz.
 - James, ne beszélj, inkább pihend ki magad, hogy holnap akár már haza is jöhess, jó? Aludj egy nagyot. - Volt valami könyörgésre hasonlító halvány kis hangzás a szavaimban, ami valahogy ösztönösen jött, vagy nem is tudom.
- Celeste, vissza akarsz menni a kollégiumba? Én maradok, ha bármi van szólok. A számod már úgyis tudom... - húztam el a szám egy pillanatra.
Hátradőltem a széken, meghallgattam Celeste-től, hogy ő a rokona, a vérszerinti húga és neki kell ott lennie, míg nekem itt semmi dolgom, szóval nyugodtam mehetek. Mindezt a szokásis stílusban. Egy pár másodpercig el is töprengtem a dolgon, elvégre James jól van, itt vigyáznak rá, aludni fog és reggel visszajöhetek hozzá. Mégsem akartam elmenni. A szobát kezdtem el szemügyre venni, eddig erre nem is volt alkalmam. Viszont előre láthatólag az ekövetkezendő x órát ezek között a falak között fogom tölteni, szóval...

- Gyere, menj vissza az ágyba, aztán kapsz valamit, amitől kialszod ezt az agybajt. - Ha már a többiek nem jártak sikerrel, nekem kellett megpróbálnom visszajuttatni az ágyba. Mindenfélével győzködtem, oda se nézve magyaráztam neki mindent, amivel talán rávehetem az együttműködésre. Éreztem a késztetést, hogy elsírjam magam és elrohanjak, de nem lehetett, így maradtam és megtettem mindent azért, hogy a visszaérkező nővér, már az ágyban adja be neki a nyugtatót. Aztán, ha beválik, lehet én is kérek belőle egy adagot.
Tűrőképességem határán ingadozva maradtam ott és vártam, amíg végre hatott az az izé. Elméletben hamar be kellett volna, hogy aludjon tőle, de Jamesnél úgy tűnik, semmi sem úgy hat, ahogyan kellene.

Majdnem eldobtam a műanyag poharat, amikor meghallottam a kiabálást, majd láttam két nővért James szobája felé sietni. Úgy, ahogy volt, a fél csokival együtt kidobtam a kukába és már mentem is utánuk.
Elég érdkes kép tárult elém, mikor megálltam az ajtóban. Két nővér és Celeste, együttes erővel próbálta visszatuszkolni Jamest az ágyba, aki ha jól láttam, nem éppen ezt akarta, de azért  három nő felveheti már a kesztyűt egy férfival, na.
- Mi történt? - hallottam meg a saját hangom.
- Hozok neki egy kis nyugtatót, ez csak a gyógyszer mellékhatása lehet, amit kapott. - Magyarázta az egyik nővér, aki kis híján kilökött a szobából, úgy szaladt el mellettem.
- Celeste? - Fordultam az egyetlen lehetőségem felé, akitől választ kaphatok.
- Valami bekattant nála és azt hiszi, hogy szerelmes beléd. Ez valami hosszantartó leépülés lehet, de remélhetőleg itt majd kigyógyítják ebből is. - Válaszul fintorogtam egyet és közelebb mentem az ágyhoz.
- Hé, mi a helyzet? - Álltam meg James mellett és megint megfogtam a kezét, már, ha hagyta. Mosolyt erőltettem az arcomra, most valahogy nem jött olyan könnyen, mint máskor, de ettől még szerintem hihetőre sikeredett.

Bár Celeste megpróbált eltűntetni, nem mozdultam James mellől, a kezét sem engedtem el, míg ki volt ütve, és már közül másfél óra után ugyanaz a testtartás kezdett kicsit kényelmetlenné válni. Plusz, senki sem szólt előre, hogy nem csak egy gyors "húg-helyrerakásra" ugrunk ki, ha előre tudatják velem, hogy hosszabb programmal készülünk, elmentem volna mosdóba. Így viszont, nem akartam elmozdulni mellőle és a szükség is nekiállt kínozni, de hősiesen mozdulatlan maradtam. Egy idő után meg is feledkeztem a problémámról.
Aztán James is ébredezni kezdett. Vagy valami hasonló.
Meglepetten pislogtunk egymásra Celeste-tel az ágy két oldalán, annyira váratlanul ért minket ez a... ez a... vicc? Komolyan viccel kezdi, amikor itt aggódtunk érte?! Legszívesebben karon csaptam volna, de most nem szabadott. Majd, ha meggyógyul, kamatostul behajtom rajta.
A következő megszólalása még az előzőnél is nagyobb hatással volt rám, sokkhatással! Celeste is hasonlóan reagált, szemei majdnem kiestek olyan hatalmasra nyitotta őket. Csak bámult Jamesre, nézte, nézte, majd kitört belőle a nevetés.
- Jó látni, hogy semmi bajod tesó! - Én még mindig nem értettem, mi történik itt.
- Ne nézz már így, mintha nem tudnád, mennyire lökött a bátyám! - fordult hozzám és még jobban nevetett.
Ismét megkérdőjeleztem épelméjűségét. Elfordítottam tekintetem, előbb az ajtó felé, aztán vissza James-re.
- Kimegyek egy percre, mindjárt jövök - Kellett a "friss levegő", olyannyira össze voltam zavarodva, nem bírta volna tovább bent maradni és hallgatni ezt a sületlenséget, amit James meg Celeste hordott össze. Oda sem figyeltem rájuk igazán, felemelkedtem a székemről, elehúztam a kezem és kimentem. Elsőként egy mosdót vettem célba, aztán egy automatát, ahol magamban sűrű hálát mondtam az égnek a zsebemben felejtett apróért. A táskám ugyanis a lakásban maradt, szóval azzal a kevéssel kellett beérnem, ami a taxi után csörgött a kabátomban. Vettem egy forrócsokit, szép lassan elindultam visszafelé a kórteremhez.

Nem sokkal később már a kórház előtt álltam és azon tanakodtam, merre is induljak. Eddig egyszer jártam erre, akkor is kísértem valakit, nem figyeltem, merre kellett menni, szóval fogalmam sem volt, merre vihették Jamest.
A portás végül útbaigazított, így néhány perccel később már Celeste mellett álltam a folyosón és csatlakoztam az ajtó-szuggeráló klubbhoz.
Megkérdeztem, mi történt, mire rámförmedt, aztán észre sem vettem, mikor kezdtünk el egymás fejéhez vágni dolgokat, míg ránk nem szólt néhány ott várakozó. Átvonultam az ajtó túloldalára, nekidőltem a falnak és kizárva mindent várakoztam.
Az üvöltés azonnal felrázott, Celestével egyszerre ugrottunk az ajtóhoz, de nem jutottunk be, bármennyire azon voltunk, egy arrajáró ápoló megállított minket, mert "oda nem lehet bemenni". Ritka pillanat volt, egyetértettünk Celeste-tel, hogy a pasi egy szemét, viszont addig nem tágított, míg ki nem nyílt az ajtó és egy egészen fiatal doki jött ki. Meglepetten nézett egyikünkről a másikra, aztán közölte, hagyjuk pihenni Jamest, mert úgyis kiütötte, de mi addig erősködtünk, amíg beengedett hozzá.
Az ágy két oldalára húztuk a székünket. Megfogtam James kezét és aggoldalommal telve, alsó ajkamat szinte leharapva néztem rá. Szörnyen festett, a szívem szakadt meg ettől a látványtól. Legutóbb, mikor itt járt... Nem, arra gondolni sem akartam. Inkább őt figyeltem, el sem akartam mozdulni mellőle. Az viszont már más dolog volt, hogy vajon hogyan is érem el mindezt, itt nem olyan hatásos a beszélőkém, mint az iskolában. Az tuti, hogy meg fogom próbálni.

Nagyon nagy a baj, hogy ha ilyeneket mond nekem. Máskor nem hagyná el ez a sok minden a száját, nem így, de most nem értem rá nevetni vagy szóvá tenni a dolgot, mert a szemem láttára készült összecsuklani.
- Már úton vannak - szólalt meg egy hang a bámészkodók közül. Csak egy pillantást vetettem a lányra, egyáltalán nem volt ismerős, már amennyit ababban a másodpercnyi időintervallumban láttam belőle.
Leguggoltam James mellé, aztán megjelent mellettünk Celeste.
- Vissza kellene menned a többiekkel - vetettem fel az ötletet, mire egy nagy adag kioktatást kaptam arról, mennyire hülye vagyok, hogy ilyesmi jut eszembe és egyébként is, ő a húga, neki joga van mellette maradni, és szerinte én húzzak el onnan.
Már formáltam agyamban a válaszomat, de nagy önuralomra tettem szert valahonnan, mert sikerült lenyelnem, ahelyett, hogy az arcába kiabáltam volna, mennyire leütnöm, ha tehetném.
- Celeste... mi megyünk - felnéztem a két toporgó lányra, aztán megint Jamest figyeltem, mert jelenleg rohadtul magasról tettem mindenre, csak hol van már az az átkozott mentő?!
- Hé, maradj velünk jó? Mindjárt jön a mentő és ha nekem kell elmondom, mekkora hős vagy, akkor nem fogják elhinni. Jó lenne, ha bizonyítanád, mondjuk azzal, hogy nem kell felpakolniuk egy hordágyra, mint egy zsák cukrot. - Azt se tudom, miket hordtam össze, csak beszéltem, mert mindenki másképp dolgoz fel egy ilyen... ilyet.
Nem is kellett sokat várni, a mentő megérkezett, kipattant belőle két férfi és azonnal elhessegettek minket Jamestől. Annyira húzódtam hátra, amennyire muszáj volt, végig rajtuk tartottam a szemem.
Végül bekerült a kocsiba, és már mentem volna utána, mikor Celeste egyszerűen arrébb lökött és közölte, hogy ő a húga, szeretne vele menni. Tiltakozhattam volna, mondhattam volna nekik, hogy nekem is jogom van hozzá, de beláttam, ha nekiállok hisztizni, James később kerül orvosi kezek közé, tehát ott maradtam.
Könnyek szöktek a szemembe, miután a mentő elindult, de nem hagytam annyiban a dolgot, kerestem egy taxit, mentem utánuk.

Ez típikusan az a jelenet, amit filmben szívesen látsz, mert izgalmas és "hú, bunyó!", de így a valóságban enyhén szólva a sokk nagyobb szerepet kapott az érzelmi sklálám ezen pontján, mint az izgalom.
Tekintetem az egész kavarodást megelőzően találkozott azzal a srácéval, akinek a neve ugyan nem volt meg, de az arcra igen, s látszólag benne is motoszkált valamit a múlt homályos árnyai közül, mert felismerést, vagy arra hajazó csillanást láttam a szemében. Meg is jegyezte, hogy ideje lenne menniük, amit határozottan többen is támogattunk volna, ám nem volt ilyen egyszerű a helyzet, mert miért lett volna?
A másik srácnak valami eldurrant az agyában, felénk mozdult, mire James elém állt és a következő pillanatban csak a roppanást meg a nyögést hallottam, ahogy az ökle betalált. Sikolyom elvegyült a lányokéval, hátrébb ugrottam, és szám elé kapva a kezem, lesokkoltan figyeltem, amint a barátom megvédve minket több ütést is felfog, mielőtt a támadója a földre görnyedve köt ki.
 - Jézusom, James! - találtam hangomra valahonnan hirtetelen és már le is tekertem a nyakamra tekert sálat, hogy összegyűrve az orrához tudjuk nyomni. - Orvos kell! Szerezzetek orvost! - Pillantottam el mellette a lányokra. Ekkor láttam csak, hogy az ismerős srác már ott sincs, a másik kettő meg a barátjukat szedi épp össze a földről. Voltak ott más arcok is, emberek gyűltek körénk és legszívesebben leordítottam volna a fejüket érte.

Nem számítottam nagyobb balhéra, mivel Celeste-nek nagy a szája, de pontosan ezért tudom, hogy inkább a sarokba húzódik, mintsem beálljon szájalni valakinek.
Talán pont ezért lepett meg annyira, mikor megláttam, hogy a gondolataim dacára, éppen vitatkozik valakivel, miközben az egyik barátnője épp lehámoz magáról egy másik srácot. Egyáltalán nem voltak bizalomgerjesztőek, és a legrosszabb az egészben, hogy a négyesben felfedeztem azt a srácot, akivel egyszer nekünk is meggyűlt a bajunk, habár őt könnyen lekoptattuk.
Hagytam Jamest beleavatkozni, de a kezét nem engedtem el, mert ha úgy alakul, előbb üt, aztán gondolkodik el a dolgon, és nem szerettem volna, ha idáig fajulnak a dolgok. Talán, ha látják, hogy a lányok nincsenek egyedül... Szerettem volna tenni valamit, segíteni valahogy, csak azt nem tudtam, hogyan is kezdjek hozzá. Ezért inkább csendben maradtam, és megvártam mi lesz a következő lépés.

Úgy csináltam, mint, akit egyáltalán nem érdekel, miről beszélnek, persze közben végig hallgatóztam, mert miért ne tettem volna? Jogom volt hozzá! Mármint szerintem. De James se csinált nagy titkolózást, sőt, amikor befejezte, meg is osztotta velem a hallottakat.
- Jellemző - motyogtam szemforgatva és felkeltem a kényelmes kanapéról, hogy a meleg lakásból kimenjek a hidegbe, csak azért, mert Celeste megint belekeveredett valamibe.
- Vezess, te nagy és okos bátyj! - fordultam hozzá, mikor már a kabátom és a cipőm is rajtam volt, készen álltam a távozásra, még, ha nem is sok kedvem volt hozzá.
- Hová megyünk? - Cseppet sem vettem komolyan a "kétségbeesett Celeste-t", mivel ha nagyobb baj lenne, James nem vinne magával, vagy legalábbis remélem, hogy szeret annyira, nem tenne ilyet velem. Szóval a lány bolhából csinál bálnát, mi meg rohanunk kihúzni a csávából. Ettől sem kedvelem jobban.