Talán nem kellett volna kimondanom, amit, mert valószínűleg azzal érdemeltem ki, hogy pár másodpercig konkrétan úgy éreztem, meg leszek erőszakolva. Ami természetesen nem történt meg, de a pulzusugrás, mint kellemes mellékhatás, rögtön jelentkezett. Az arcomnak esélye sem volt visszaállni eredeti színére, így különösebb változás ott nem volt érzékelhető.
Lefagytam, és mozdulni sem bírtam, míg olyan közel volt hozzám, levegőt is elfelejtettem venni. Nem értettem, mi történt. Sem azt, miért volt érzéketlen hangja mégis olyan simogató a fülemnek... Geez, hányok magamtól. Bár az a hang most nem volt olyan üres... Jó színész a srác.
Ahogy ellépett tőlem, fél kézzel a fülemhez nyúltam, ahol szinte még mindig éreztem lehelletének cirógatását, és elnevettem magam. Nem tudom, miért tört ki belőlem, de meglepően őszinte nevetésre sikeredett, majd leengedtem a kezem, és kibontottam a még mindig jó hideg sört. Nem hiszem, hogy erre a reakcióra számított, de nem akartam megadni neki az örömet, hogy hosszabb időre láttatni engedjem zavaromat. Tulajdonképp hamar túl is tettem magam rajta külsőleg, bár a gondolataimban ott éltek élénken az alig pár másodperccel azelőtti történések.
- Tehetséges vagy! - mondtam neki halvány vigyorral, majd viszolygásom legyűrve számhoz emeltem a sört, de még nem ittam bele. - Miért nem színjátszóra jársz?
Aztán belekortyoltam az italba, rögtön hármat, hogy ne érezzem hirtelen a keserű ízt.

Először nem értettem, mire készül, de amikor sejteni kezdtem, már késő volt, ő pedig ott állt előttem meztelen felsőtesttel. Mondanom sem kell, mi volt az első önkénytelen reakcióm. Bizony, az arcom ismét egy egészséges paradicsom színével vetélkedett. Megfogtam a sört, és gyorsan az arcomhoz nyomtam, hogy enyhítse az égető forróságot, és igyekeztem nem bámulni őt, de elég hamar szemet szúrt a hatalmas heg a hátán. Nehéz is lett volna nem észrevenni. Fogalmam sem volt, mi történhetett vele, de legalább abban biztos lehettem, hogy igazam volt. Nem sok sebet tudtam megkülönböztetni egymástól, de saccra talán égésnyom lehetett, vagy valami hasonló... Mindenesetre nem úgy szerezte, hogy álmában leesett az ágyról, rá a drótszőrű vaddisznóbőr szőnyegre, és kicsit lehorzsolta magát.
Azért be kellett ismernem, hogy attól a sebtől eltekintve is van mit nézni a szép ívű hátán, de... ennek most... nincs itt a helye. Vagy az ideje. Geeez...
Lassan leengedtem a kezemben lévő üdítőt, és elfordítottam a fejem.
- Nem hittem, hogy vetkőzésből fizetted ezt a házat.
Próbáltam viccelődni, hogy leplezzem zavarom, bár hangom teljesen komoly volt, de szám sarkában ott lapult egy halvány mosolyka. Nem tudtam, hogy a fiú azért kapta-e le a pólóját előttem, mert virít rólam, hogy buzi vagyok (mondjuk tudom, hogy így van), és csak kínos helyzetbe akart hozni. Valahol mégis úgy éreztem, hogy nem csak ez állt a háttérben, és szándékosan mutatta meg nekem a sebhelyet a hátán. Vajon hányan látták már?

Végig figyeltem, míg beszélt, miközben forgattam a sört a kezemben. Ki kéne nyitnom, és innom kéne belőle... Amikor legutóbb söröztem, csúnyán berúgtam tőle, azóta valahogy tartottam az italtól, bár való igaz, mindössze tizenhárom éves voltam, és éhgyomorra ittunk pár barátommal. De akkor sem volt túl jó érzés a detoxban ébredni... (Nem, nem csak sört ittunk, de az adta meg a kezdőlöketet.)
Nem szóltam közbe, míg beszélt, de egész idő alatt mosolyogtam, és csak akkor reagáltam, mikor befejezte a mondókáját.
- Nem várok semmit. Ha hétköznapi életet éltél, akkor arra vagyok kíváncsi.
Ugyan ezt mondtam, de belül sejtettem, hogy hazudik, mert túl éles volt a váltás mind az arckifejezésében, mind a hangjában. Nem voltam olyan jó emberismerő, mint mondjuk a nagymamám hajdanán, de megéreztem, ha hazudtak nekem, és valahogy ösztönösen megláttam az erre utaló jeleket. Nem hittem magam olyan embernek, akinek kötelessége lett volna a világ minden gondját a vállára venni, de nyitott voltam és kíváncsi, és ha valaki felkeltette az érdeklődésem, minden áron meg akartam ismerni. Kezdett világossá válni számomra, hogy nem lesz könnyű dolgom, de hajtott belül a "csakazértis" szellem, ezért nem akartam feladni. Akkor is kihúzok belőle legalább egy őszinte mondatot, ha beledöglök is!

Nem is tudom, miért, de egész úton nem szólaltam meg, ahogyan ő sem, bár tőle nem vártam mást. Kivételesen nem éreztem szükségét annak, hogy beszéljek, mert tudtam, hogy lesz még rá lehetőségem, és túlzottan lefoglaltak a gondolataim séta közben. Pozitív voltam, mert tudtam, mire vagyok képes, és mennyire kitartó tudok lenni, bár néha kicsit túlbecsültem magam, ezt be kellett látnom... De épp ezért, hogy ezt beismertem, most másképp lesz!
Megjegyzését szó nélkül hagyva léptem be a házba, majd levetettem a tornacipőimet, és a fal mellé raktam, aztán bentebb sétáltam. Nem szép dolog bámészkodni, de a kíváncsiságomnak nem tudtam parancsolni, azonban semmi olyasmit nem láttam, mint amit kerestem. Képek, díszek, vagy csak valami apróság, ami életre utal. Szép ház volt, de tipikusan olyan, mint a bútorkatalógusokban lévő képek. Túl tökéletes. Túl élettelen...
Ahogy így elmerengve sétálgattam egyre bentebb, arra ocsúdtam fel, hogy a kezembe nyomott egy sört, és már le is ült a kanapéra. Egy darabig álltam ott, és nézegettem az italt egy aprócska fintorral az arcomon, az orrom is összeráncoltam halványan, mint egy macska. Sör... Nem szoktam sörözni. De megkínált, vagy mi, szóval illő elfogadni, ezért gyorsan helyre rendeztem az arcvonásaimat, és reméltem, hogy nem vette észre a fintort.
- Izé... - kezdtem, mert hirtelenjében teljesen elvesztem a kusza gondolataim között, olyannyira, hogy azt se tudtam, mit akarok mondani. - Rólad - feleltem végül, és büszke voltam magamra, hogy legalább ezt ki tudtam nyögni.
Odaültem mellé, nem túl közelre, de nem is túl távolra, amolyan pont jó helyre. Asszem.
- Korábban is akartam már veled beszélni a suliban, de ha kerestelek, sose találtalak - vontam vállat.

Miután a tanár úr kijelentette, hogy a bohóchallal sokkal könnyebb dolgom lenne, majdnem elkezdtem mesélni neki, hogy majd betanítanám a halat, hogy átússzon egy karikán, meg hogy odaússzon az ujjamhoz, meg ilyenek. De inkább nem tettem. Odaértünk az iskola kapujához, mikor a férfi megállt, én is megtorpantam és felé fordultam. - Hm, igazán köszönöm - mosolyodtam halványan rá. - Kellemes estét! - köszöntem el, majd pár pillanatig még néztem a tanár után. Vagyis nem igazán őt néztem, csak lepergettek előttem a mai nap különös dolgai. Mikor rájöttem, hogy ideje lenne bemennem, gyorsan sarkon fordultam és azt már nem láthattam, ahogyan Mr. Hunter-Drake is hátrafordult.  Sietős léptekkel igyekeztem fel a szobámba. Mikor levettem a kabátomat, megláttam a csuklómra gondosan rátekert fáslit, ekkor újra eszembe jutott a tánctanár, mire csak megcsóváltam a fejemet az üres szobában. A csuklóm már nem is fájt, de sejtettem, hogy azért reggel még fájdogálni fog egy kicsit, főleg ha este véletlenül ráfekszem alvás közben... 
///lezárt kör/// 

Majdnem kibukott belőlem a kérdés, miért néz rám ennyire csodálkozva, de inkább hagytam a dolgot, nehogy újra visszasüllyedjen abba a zavartságtól túlfűtött állapotba, amiből a sétánk végére egészen szépen kilábalt. A bohóchalas mondatánál nem bírtam visszafogni magam, igen röviden, de felnevettem. A vigyorrá szélesedett mosolyom is alig bírtam visszaformálni eredeti verziójára.
- Azzal kétségtelenül egyszerűbb dolgod lenne, valóban - Bólintottam is a megállapításom mellé. Az imént még kutyákról beszéltünk, most pedig azt mondja a bohóchal a kedvenc állata. Érdekes összefüggéseket talál, viszont tényleg jobban járna egy kisebb akváriummal és néhány hallal, mint egy kutyával, ha azt mondja, nem való neki háziállat. A halak kevesebb problémával járnak, ki kell őket takarítani x naponta és megetetni, de nincs se kötelező séta, se állatorvos. Kár, hogy ilyen unalmasak, különben már az is megfordulhatott volna a fejemben, nekem is kell egy akvárium. A halak azonban számomra nem nevezhetőek háziállatnak, mert semmi hasznuk sincs. Azért ezt a véleményem nem osztottam meg a lánnyal.
- Nos, sikerült visszaérnie az iskolához, örülök, hogy segíthettem - Megálttam az iskola kapujában és elnéztem az épület felé, amit a sötétség takart előlünk. A távolban azért a kollégiumból itt-ott kiszűrődött némi fény és az udvar sem volt teljesen fénytelen, a lány egyszerűen visszajuthatott a szobájába, innentől nekem már lejárt a "műszakom". 
- További kellemes estét kívánok! - Biccentettem felé, s ha minden igaz elindultunk visszafelé Chesarral. Azért egy észrevétlen pillantást még vetettem háta a lányra, vagy annak jobb esetben hűlt helyére, mert elindult már befelé. Ha eltűnt, sóhajtva fordultam ismét előre és lépteim a szokásos tempóra gyorsítva hazasétáltunk.

A tanár tájékoztatott az ügy végéről. A beírásról tudtam, bár az, hogy a hörcsögöt hazaküldték meglepett. Lehet, hogy nem is tudtak az elkövető szülei arról, hogy gyermeküknek kisállata van. Szerintem az én szüleim is eléggé meglepődnének, ha egy futár egy aranyhörcsöggel állítana be, és innentől nekik kellene gondozniuk. Vagy áprilisi tréfának tekintenék. 
A férfi következő monológjától kissé leesett az állam, de ez kívülről csak annyiban mutatkozott meg, hogy csodálkozva, enyhén csillogó szemmel néztem a tanárra. ~Leborulok előtte... Honnan tud ennyi mindent?~ kérdeztem magamtól. Igen, nagyon lenyűgözött, hogy Mr. Hunter-Drake ugyanolyan könnyedén mesél a csuklóm bekötéséről, mint kutyafajtákról. - Ühüm - elsőnek csak ennyit tudtam kinyögni, miközben még mindig úgy néztem a tanár úrra, mintha valami különös jelenés lenne. Majd gyorsan elkaptam róla a tekintetemet, mert nem akartam, hogy rosszat feltételezzen rólam. - Hm, - ördögien elvigyorodtam - inkább maradok a bohóchalaknál - közöltem teljesen tényszerűen, de kicsit megszállottan. - Az a kedvenc állatom - néztem újra a férfira kis hatásszünet után. Már túl voltunk az utolsó sarkon, s egyre csak közeledett az iskola kapuja. Legszívesebben lassítottam volna, tudatalattim nem akarta bevallani, hogy nem éreztem magam rosszul a tanár jelenlétében. Még érdeklődve a férfira pillantottam, hátha még ezt a témát lezárja, míg odaérünk a kapuhoz. 

Feltűnően sokszor rázta meg a fejét a lány, amit nem tudtam hová tenni, hogy vajon miattam teszi, vagy a zavartsága okozza, esetleg gondolatai miatt teszi, de a lényeg, feltűnően sokszor fordult elő, s kicsit kezdett zavarni, pedig szinte észrevétlenül csinálta. Talán csak azért piszkált, mert nem tudtam az okát. Rákérdezni azonban biztos nem fogok.
- A hörcsögöt hazaküldték a szülőkhöz, a lány pedig beírást kapott - Tájékoztattam a nyílt titokról, amiről úgy tűnik ő valóban nem tudott még. Pedig az esetnek már több hete is van, ha nem hónapja. Azóta ilyesmiről nem hallani, tehát megszűntek a próbálkozások, vagy túl jól csinálják, de ezt nem az én tisztem kideríteni.
- Vannak olyan kutyafajták, amelyek könnyebben tanulnak, vagy kevésbé élnek aktív életet, ezért könnyebb kialakítani a mindenki számára kényelmes szokásokat. Csak jó választás kérdése az egész. A dobermannok határozott jellemek, egy gazdát fogadnak el igazán és ha nem fordítanak rájuk kellő figyelmet könnyen túl agresszívvá válhatnak. Ezt azért mondjuk egy collie-ról nehezen tudnám elképzelni. - Hirtelen jött hasonlat volt, ám jól érzékeltetheti, amire célozni akartam. Mindkét kutya okos, de az egyikhez keményebb kéz kell, míg a másiknak elég a figyelem is. Miközben ez a gondolat átsuhant az elmémen befordultunk az utolsó sarkon, és előttünk néhány méterre már az iskola kapuja látszott. 
 

Kicsit belezavarodtam, hogy a tanár néhol tegez, néhol magáz, de legalább beszélget velem. Igaz, kicsit féltem, hogy kialakul a második énem, mint mondjuk Gollam és Szméagol. ~Aztán majd mondhatom, hogy Drágasszágom. Persze, nem a tanár úrnak.~ Kicsit megráztam a fejem, mert annak a tudatában éltem, hogy ez a mozdulat kiűzi a furcsa gondolatokat, mik egyre csak cikáztak a fejemben. A férfi mondatára szélesen elmosolyodtam, nem tudtam magamban tartani érzelmeimet. - Ó, igen, én is hallottam róla - bólintottam sejtelmesen. Igen, ismertem az illetőt, aki elhitte, hogy senkinek sem lesz feltűnő egy aranyhörcsög. Persze, ahogy a tanár is mondta, lebukott a lány, bár azt nem tudom, hogy mi lett a hörcsög sorsa. Az eset után kicsit izgultam, hogy a húgom, Alice nem akar-e albínó nyulat tartani a szobájában, de semmi ilyenről nincs tudomásom, vagy csak testvérem jól titkolja. - Ó, - legyintettem mosolyomat kissé korlátozva. - Lehet, hogy nekem nem való egy kutya - csóváltam meg a fejemet és szomorkás mosoly jelent meg az arcomon. - Én nem vagyok olyan... - kicsit elgondolkodtam - erőskezű, hogy meg tudjam nevelni, a végén még a fejemre nőne - vontam meg a vállamat, majd kíváncsian a tanárra néztem, hogy mi a véleménye. Szerintem ő igazán jól meg tudta nevelni Chesart, legalább is erről tanúskodott az a pár perc amit hármasban eltöltöttünk. 

- Valóban? Pedig vannak kósza pletykák ketrecekben lakó rágcsálókról, főleg a lányrészlegen - A lányra pillantottam magam mellett, s közben feladtam, hogy a visszafogott mosolyt tartsam meg arcomon, hagytam, hogy kiszélesedjen, de azért a nagy, fogkivillantós vigyort azért kerültem. Szavaim egyébként igazságon alapultak, igaz, lassan két hónapja nem hallani ilyesmiről, mióta megtalálták az egyik lánynál az aranyhörcsögét, de nem mernék mérget venni arra, hogy jelenleg teljesen állatmentes övezet lenne.
- Arra még rengeteg ideje lehet, hogy saját kutyát vehessen magához. Még az iskola után is bőven. - Nem tudtam, vajon a gondolat, hogy jelenleg nem lehet kutyája csalódással tölti-e el, vagy már belenyugodtott és közömbösen érinti a dolog, azért én mindenesetre próbáltam bíztató lenni a jövővel kapcsolatban, mert a sors útjai is kifürkészhetetlenek.

Kicsit meglepődtem, hogy a tanár még kérdezett is a történetemmel kapcsolatban, főleg miután csak egy hümmögéssel vetett véget neki. Kicsit elgondolkodtam kérdésén, majd halkan, csilingelő hangon felnevettem. - Szerintem megölnének a kollégiumban, ha bármilyen állatot mernék tartani - csóváltam meg a fejem, s közben arra gondoltam, hogy milyen lenne egy kutya a szobámban. Vagy egy póni. Igen, bizonyára senki sem venné észre, ha egy pónim lenne a fürdőszobában. Kicsit elkalandoztam, de jelezvén, hogy még szívesen beszélgetek és nem merülök el a magam világában a tanár úrra néztem. - Bár mondjuk mindig is szerettem volna kutyát... - töprengtem el, s reméltem, hogy ezzel a témával nem megyek a férfi idegeire. Közben észrevettem, hogy csuklóm nem hasogat, gondolom a hideg lefagyasztotta. Vagy azért nem érzem már fájó végtagomat, mert az utolsó stádiumban jár, s ez után már le kell vágni. Akaratlanul is megráztam a fejemet, nyilván egy ilyen sérülés miatt  nem kell leamputálni a kezemet. - De a jelen körülmények nem engedik - tettem még hozzá az utat figyelve. Előző fejrázásomat  a férfi betudhatta annak, hogy csak végig gondolom a "kutya a kollégiumban" történetet. Eközben az utca már kezdett ismerőssé válni, de még mindig nem szívesen caplattam volna egyedül. A férfi ottléte biztonságot adott. 

Mikor a fajtára nem válaszolt semmit, rá pillantottam. Töprengő arca megerősítette a gyanúm, hogy vagy nem ismeri a fajtát vagy nem ismerte fel Chesart, mint dobermannt, az első verzió valamiért jobban tetszett, mint a második. Mikor belefogott saját gyerekkori történetébe figyelmem felé irányítottam, akár csak tekintetem. Tehát volt egy papagája, akire nem tudott vigyázni. Ezzel vajon azt akarta kifejezni, hogy neki nem való állat bár szereti őket? Próbáltam magamban valahová tenni a hallott történetet, pontosabban értelmezni, miért is hangzott el, de azért egy részem megtiszteltetésnek érezte, hogy egy diák, akivel futólag szoktam maximum találkozni az iskolában, mégis beavatott egy fiatalkori tragédiába, amit állítása szerint ő követett el.
- Hm - Ennyit sikerült reagálnoma  történetre, amihez társult néhány másodpercnyi szünet után egy "Értem." és úgy tűnt, a beszélgetésünk itt abbamarad. Vagy legalábbis én így gondoltam, mert hirtelen nem tudtam, mivel is törthetném meg a csendet. Egy ilyen sztori után nehéz visszatalálni a kellemsebb témákhoz.
- De ez gondolom nem vette el végleg a kedvét az állattartástól, ugye? - Ostoba kérdés, de ez jutott legelőször eszembe. Ahelyett, hogy túlléptünk volna a kellemetlen témán, inkább visszakanyarodtam hozzá, nem értem a legjobb döntésemnek ezt. Közben haladtunk is, már láttam, csak nlhány saroknyira voltunk az iskolától.

Amint a férfi elkezdett válaszolni, rá pillantottam. Hm... Dobermann... Hallottam már a fajtáról, látam is már ilyen kutyát, de Chesar valahogy nem hasonlított az emlékeimben élő ebekre.  Egy pillanatig ránéztem a tanár jobbján sétáló állatra, aztán elkönyveltem magamban, hogy nyilván én nem értek annyira a kutyákhoz. - Egyszer volt egy papagájom - kezdtem mesélni, s közben reméltem, hogy Mr. Hunter-Draket nem zavarja, ha elmondok neki egy történetet a gyerekkoromból. - Úgy hívták, hogy Lóri. Ha jól emlékszem három évet élt. Aztán az egyik este véletlenül kint felejtettem a teraszon, megfázott és másnap elpusztult szegény - húztam el a számat és a fehér Nimfa-papagájra gondoltam. Közben befordultunk az egyik sarkon, ahol egy vörös cirmos macska futott át előttünk. Először kicsit megrémültem, hiszen nem számítottam a jelenségre, de ez valószínűleg nem tükröződött rajtam. Nem csodáltam, hogy Chesar nem rohan utána, ahogy megismertem a tanárt, biztos voltam benne, hogy a kutya szigorú nevelést kapott. Vagy lehet, hogy alapból nem macskahajkurászós az eb. Ezután csendben maradtam, hagytam, hogy a férfi mondjon valamit, de azt sem vettem szívemre, ha nem válaszol, végtére is ez egy elég ostoba történet volt. 

- Ahhoz sokkal korábban kell felkelned - Jegyeztem meg szinte akaratlanul, és ezzel együtt megint szélesebbé vált a mosolyom, mielőtt torkom megköszörülve visszahúztam magamra a megszokott tartást. A téma, és a lány halványodó zavara azonban megnehezítette, hogy tartsam magam a tervhez, és a lehető legtanáribb módon kísérjem vissza az iskolához. Végülis, egy kis beszélgetésből nem lehet semmi bajunk, nem igaz? Az igazgató is mindig azt mondja, hogy jobban meg kell ismernünk a diákjainkat a megfelelő összhanghoz és a hatásos kommunikációhoz, a fejlődésükről már nem is beszélve. Azt mondjuk kétlem, hogy én hatással lehetnék egy zenész lányra, de soha ne mondjuk, hogy soha, vagy valami ilyesmi.
- Minden reggel és este kihozom, nem bírja a bezártságot és kert híján csak ez marad neki - Lenéztem a mellettem lelkesen sétáló kutyára, aki mintha csak érezte volna ezt felpillantott rám. Szokatlan lehetett neki, hogy a jobb oldalamon megy, mert mindig a másikon szokott, ám mivel ott most más sétált, nem akartam közénk engedni, nem mintha nem bíztam volna a kutyámban, csupán ismerem azt a néhány kis apróságot, amitől néha elszáll az a kevés esze is, mint mondjuk egy madár. Talán madárral nem futunk össze ezen a "rövid" távon. A macskákra közönbösen tekint, ha piszkálják bosszantja, de máskor elsétál mellettük, maximum megvető pillantással illeti őket. Olyan, mint a gazdája.
- Ő egy szabadszellemű dobermann - Talán a lelógó fülek miatt nem tűnik fajtája egyik kiváló tagjának, de én jobban szeretem a természetes adottságaival, mint csonkított külsővel, ami lehet, hogy inkább illik a fajátájhoz, de eredetileg ő ilyen, hosszú farkú, lógó fülű és ettől valamivel a kinézete is barátságosabb, nem az a harcias vadállat, ahogy néhányan nevezik őket.

Igazán meglepődtem a tanár bő beszédére főleg hogy udvarias magázódásából átváltott közvetlenebb tegezésre. Egy pillanatig sem lepődtem meg, persze azért gondoltam, hogy nem leszünk örök barátok és puszipajtások a férfivel. - Nem, csak most igazán hálás vagyok - válaszoltam az előttünk fekvő utat pásztázva, de szélesen mosolyogva. Majd folytattam: - Örülök, hogy nem zavartam meg a Tanár úr napi rutinját  - mondtam már egy kicsit finomabban, majd úgy gondolram, hogy ideje lenne valami témát kezdeni, hiszen nem sétálhatunk csak csendben egymás mellett. Legalább is nekem nagyon kínos lenne. - Gondolom Chesar is már megszokta az ilyen utakat - fűztem tovább a gondolataimat, majd feltettem egy kérdést: - Milyen fajta? - néztem az említett ebre, majd utána kíváncsian a férfire pillantottam. 

Újboli hálálkodása kiváltott belőlem egy szélesebb mosolyt az eddiginél. Ez a lány mindig ennyiszer mondja vagy csak olyan töltelék szónak használja, amit akkor kell bevetni, ha semmi más nem jut eszedbe és mégis kell valamit mondanod? Nem bírtam ki, hogy ne reagáljak erre valamit, ami a "Nincs mit."-nél több vagy más lenne, s közben egy apró rántással jeleztem Chesarnak, hogy nem rohanunk sehova, mert a megszokott, kissé előre engedett sétánkhoz képest, most a lábam mellett tartottam, amit először nem nagyon akaródzott neki teljesíteni.
- Mindig ennyiszer mondasz köszönetet? Igazán nincs semmi abban, hogy segítek neked, nem is lennék nyugodt, ha egyedül engednélek haza ilyenkor. Amúgy is sétáltunk volna, tehát nem kell áldozatnak tekinteni, hogy itt vagyunk. - Fel se tűnt akkor még, hogy átváltottam tegeződésre, de ez nem egyedüli eset volt a találkozásunk során, utólag betudtam zavartságomnak az egészet, amikor azonban csináltam, mindez elkerülte a figyelmem.
- Ez a tél velejárója, de legalább nem esik semmi - Flepillantottam az égre. Csillagok ugyan nem látszódtak, de az időjós szerint az elkövetkezendő napokban nem számíthatunk semmilyen csapadékra, ami engem örömmel töltött el, kimondottan hóellenes vagyok.