- Én is kérek - biccentettem és odasétáltam az asztalhoz. Heidy nekem is töltött egy pohár narancslevet. - Köszi - vettem el a poharat az asztalról és belekortyoltam. Jólesően hümmögtem. - Finom - állapítottam meg, de Heidy ekkor már túl volt az egész pohár megivásán. Megcsörrent egy telefon, ami bizonyára Heidy-é volt, mert az ő kabátjából hallhattuk a csengőhangot. Érdeklődő arcot vágtam, és Hedvig bejelentette, hogy édesanyja az, aki hívta. Biccentettem egyet, majd figyeltem, ahogyan átmegy egy másik szobába. Emlékeim szerint tegnap beszéltek, de nem szoktak ilyen sűrűn telefonálni, úgyhogy nyilván fontos lehet. Happy ott maradt velem a konyhában és érdeklődve nézte, hogy mit csinálok. Legszívesebben ő is ivott volna a narancsléből, de hát ő most kapott vizet, ami sokkal inkább illik egy kutyához. Gyorsan lehörpintettem a maradék italomat és Hedvig pohara mellé tettem az enyémet. Nem tettem be a narancsot a hűtőbe, mert szobahőmérsékleten sem melegedhetett meg olyan kényelmetlenül. Megláttam Heidy kabátját a pulton, gondoltam visszamegyek, és felakasztom a helyére. Így is tettem. A végén visszasétáltam a konyhába, mert nem akartam zavarni a "csajokat" a beszélgetésben. Öntöttem magamnak egy fél pohár narancslevet és megláttam, hogy a mosogató mellett van az egyik kottám. Nem igazán tudtam, hogy mit keres ott. Felvettem és szemügyre vettem. Nem is emlékeztem, mikor tettem oda, ami ijesztőbb volt, hogy azt sem tudtam, miért a konyhában van. Megvontam a vállam és elkezdtem nézni a hangokat, mert cím nem volt rajta. Happy közben eltűnt, valószínűleg Heidy-t ment ellenőrizni. 

- Te kis vakarcs, te! - Nevetve simogattam meg azt a picurka, de okos fejét. David kérdésére némi fáziskéséssel reagáltam, mert először fel kellett fognom a  foszlányokat, amiket kihallottam belőle, aztán összreakni, végül értelmezni és kigondolni a választ. Ami jelen esetben egy bosszús, füstölgős arckifejezésből nevetéssé változás volt, majd jött a szóbeli válasz is.
- Ugyan már, ő is látta, hogy azok a párnák nem illenek a kanapéhoz. Segíteni akart, motivált minket a mielőbbi cserére. A kék amúgy is jobban áll a törtfehéren, nem gondolod? - Persze, mikor megláttam, nagyon kiakadtam és, ha tehettem volna biztos, hogy Happy megkapja a magáét, amit állatszerető módon kell érteni, de a végeredményért nem szúrhattam le, hiszen nem láttam, mikor csinálta. Ha köztünk van, igazi kisangyal.
Kivittem a felmosót, szöszöltem még vele egy-két percet, majd visszatértem a srácokhoz. Happy belefejelt a tálkába úgy szürcsölte a friss vizet, mint, aki hetek óta nem jutott hozzá. Én a papírtáskához mentem, elkezdtem kipakolni, amit vettünk és ment is minden a helyére, kivéve a gyümölcslevet, az az asztalon maradt. Összehajtottam a papírtáskát, betettem a fiókba a többi közé, majd két pohárért mentem. - Te is kérsz? - Ha a válasza "Igen" volt vagy valami hasonló értelmű, akkor neki is öntöttem a narancsléből, ha nem, akkor egyedül kóstoltam meg. Megérte az árát, majdnem olyan volt, mint a frissen facsart. Alig tettem le az üres poharat, a konyhaszékre terített kabátom belsejében megszólalt a telefonom. Kikerestem a belső zsebből. - Anya az. - Adtam a hallgatóság tudtára, aztán felvettem és közeb átsétáltam a másik szobába. Kíváncsi voltam, mit akarhat, hiszen tegnap beszéltünk és heti egyszer szoktunk ilyet csinálni.

Heidy belépett előttem az ajtón, majd én követtem és gyorsan becsuktam magam után. Körülpillantottam, ahogyan Heidy is, de nem láttam második világháborús állapotokat sehol, és ez kicsit megnyugtatott. Az elmúlt időkben Happy, a kiskutyánk olyan rumlit tudott csinálni, ami még egy takarító csapatnak is gondot okozott volna, ám Heidy-vel mindent megoldottunk szerencsére. Happy, ahogy meghallotta, hogy valaki érkezett, boldogan rohant ki a konyhából és kísérletet tett, hogy felugorjon az ölembe. Ami persze nem sikerült, mert ő még kicsi volt, én meg magas, így csak térdemet érte el mellső lábaival. - Naa - nevettem fel, majd lehajoltam, hogy megvakargassam a füle tövét. Aztán felegyenesedtem és felakasztottam az ajtó mellé a megszokott kampóra a kulcsaimat. Hedvig ekkor már felfedezőútra indult, s már a konyhából kiszólt, hogy óvatosan menjek. - Meglepődtem volna, ha hazaérve mindent rendben találunk - ingattam meg a fejem, s hangosabban beszéltem, hogy a konyhában is érthetőek legyenek a szavaim. Levettem a kabátomat és azt is a helyére tettem. - Happy, gyere ide! - Halkan füttyentettem egyet, s vagy a hangomra, vagy pedig azért, mert már sikerült neki megtanítani valamit, odajött hozzám. Leguggoltam hozzá és megsimogattam a hátát. Erre ő egyből elterült, lábait az ég felé meresztve, így a hasát kellett simogatnom. Boldogan csaholt közben. Addig lefoglaltam így, amíg Heidy fel nem tudott mosni. - Mondjuk ez még mindig jobb, mint amikor a párnákat találtuk meg, eléggé gyászos állapotban, emlékszel? - Kérdeztem meg játékos hangon. Happy prüszkölt egyet és már talpon is volt, otthagyott, és Hedvig után rohant. Nyilván gyanús lett neki, hogy mit csinálhat. Én követtem, és ha Heidy még nem tette meg, akkor engedtem neki friss vizet a tálba. Lassan a megszokott helyére tettem, majd felegyenesedtem. 

David gyorsabban vadászta elő a kulcsát, mint én, így ő nyitotta ki az ajtót, én pedig beléptem a lakásba. Az elmúlt időszakban felmerülő állapotok után felkészültem a földön heverő párnákra, esetleg némi rombolásnyomokra az ajtó körül, de meglepően tiszta volt minden.
- Happy - szólítottam a kisördögöt, aki a konyhából bukkant fel, nagy örömök közepette rohant oda hozzánk és vetette rá magát a legközelebb állóra. Mindössze néhány hónapos, és mellé még kistestű is, mégis akkora ereje van, mint egy megtermett német juhásznak, ha elég lendületet tud venni.
Lehajoltam hozzá, megsimogattam azt a típikus westire emlékeztető fejét és felvettem. Még mindig találgatunk, milyen fajták keveredése lehet, de a westit már egyértelműen megállapítottuk, mert külsején egyértelműen látszik. - Na, mit rosszalkodtál össze, amíg nem voltunk itt, hm? - simogattam továbbra is a fejét, miközben benéztem a konyhába, ahonnan a hálószobánk felé terveztem tovább menni, de már az első állomáson leakadtam.
- Óvatosan gyere be, megint kiborította a vizet - Szóltam hátra Davidnek, ha csak nem előzött meg minket már az előbb. Letettem a kis szőrmókot és elmentem a felmosóért, közben folyamatosan dünnyögtem, a kis rosszaságról, mert mindg csinál valamit, ha nem vagyunk itthon. Persze komolyan haragudni sosem tudok rá.

Heidy végig simított karjaimon, majd megfordult, így szemből ölelhettem át derekát. Belefúrtam tekintetem kedves szemeibe, majd akaratlanul is lehunytam enyéimet, amikor megcsókolt. Összekulcsoltuk ujjainkat, s véltem valami pajkos csillanást látni a szemében. Kisfiús lelkesedéssel fürkésztem, de arcom mégis férfias maradt. Amikor elindult, minden gondolkodás és vacillálás nélkül léptem, követtem a hálószobába. Mindketten sejthettük, hogy mi fog következni, de mégis minden alkalommal valami újszerű volt a dolgokban. Visszafogottan néztem, ahogy becsukja mögöttünk az ajtót, így a szobába a legkevesebb fény jutott be. Ha megfordult, nagyon közel léptem hozzá és lehajtva a fejem, hosszan megcsókoltam. Közben szorosan magamhoz öleltem, s ami ezek után történt az a hálószoba fala között maradt. 

//lezárt kör//

Észre sem vettem, mikor osont vissza mögén. Talán ennyire belefeledkeztem a mosogatásba, vagy a gondolataim terelték el a figyelmem, mindegy is. David érintése egyszerre lepett és ijesztett meg, bár utóbbit gyorsabban kihevertem.
Ajkának érintésétől libabőrös lettem, nagyon jól tudja, mennyire érzékeny pontom a nyakam, rendszerint ki is használja, akárcsak most. Mosogatástól megpuhult kézzel simítottam végig ölelő karján, aztán lassan szembefordultam vele és megcsókoltam. Sosem felejtem el az első csókunkat, ez az emlék örökre az elmémbe ivódott, s mégis akárhányszor megtörténik mindig újra és újra úgy érzem, mintha először tennénk. A szívem egyből megtriplázza a dobogást, a pulzosam az egekbe szökik, s szinte beleszédülök. Annyira nyálasnak hangzott ez mindig, de amikor átéli az ember az egész annyira megváltozik. Még sosem volt rám senki ennyire erős hatással, mint ő, igaz, ezt sosem vallanám be neki, nehogy elbízza magát.
Pont ez futott át az agyamon, mire önkéntelenül elmosolyodtam a csók közben. Lassú mozdulatokkal kerestem meg a kezét, összefontam ujjainkat, s felnéztem rá. Szememből tökéletesen kiolvashatta, mire gondolok, azt hiszem ez összetévesztethetetlen és továbbra is a kezét fogva elindultam a hálószoba felé. Mennyire féltem az elején! Bolond voltam, azt hiszem, túlságosan nyuszi, pedig vele igazán nincs mitől félnem ezt már bebizonyította.
A szobába érve szinte reflexből csuktam be az ajtót mielőtt szembefordultam vele, hogy újra megcsókoljam, hacsak nem előzött be vagy állított le még a konyhában, amit azért erősen kétlek, de megtörténhet persze. Ha viszont velem tartott és az ellenkezés bármi jelen nélkül nézett vissza rám... nos, akkor a továbbiakat felesleges lenne részletezni...

Elragadtattva néztem, ahogyan Heidy leült. - Jó étvágyat - biccentettem. Nem szerettem, amikor valaki erre a mondatra csak annyit felel: köszönöm. Az úgy jó, hogyha a másik félnek is jó étvágyat kívánunk. Legalábbis ez az én véleményem volt. Nem igazán beszéltem evés közben, csak néha mosolyogtam fel a lányra. - Nagyon finom volt, köszönöm - mosolyogtam ismét Heidy-re, amikor elvette előlem a tányért. Még egy gyors mozdulattal kihörpintettem az utolsó korty teát a bögrémből, majd Hedvig azt is a mosogatóhoz vitte. Nem értettem, hogy miért mosogat kézzel, amikor van egy mosogatógépünk is. Ezt most nem tettem szóvá, mert Heidy tökéletesen tudott érvelni olyanokkal, mint "így kevesebb a vízfogyasztás" meg ilyenek. Miközben ő megtisztította a tányérokat, nem lábatlankodtam körülötte. Kimentem a konyhából és ellenőriztem, hogy minden rendben van-e a hálószobában. Ezt csak azért tettem, hogy ne sertepertéljek Heidy körül. De aztán nem bírtam megállni, hogy vissza ne sündörögjek a konyhába. Ha jól láttam, ekkor már a lány az utolsó bögrét mosogatta el. Finoman válla elé csúsztattam haját és a szabaddá vált bőrfelületre tapasztottam ajkamat. Közben átkaroltam derekát, kissé akadályozva mozgását. - Tökéletes vacsorát csináltál - suttogtam hálásan. 

Nem kellett túl sok ügyesség vagy házias beütés ahhoz, hogy ennyit meg tudjon csinálni az ember. Sosem szerettem azt a sztereotípiát, miszerint, a nők helye a konyhában van, viszont azzal egyetértek, hogy itt is otthon kell éreznünk magunkat, még, ha mesterekké nem is válunk a konyhaművészet terén. A férfiaké a barkácsolás a kerti munka, ha úgy vesszük ez is egy nagy általánosítás, de tény, nekik jobban megy a vízcső megszerelése, mint egy átlagos mai nőnek.
- Jó étvágyat - Mondtam egy mosoly kíséretében, mikor végre leültem a helyemre. Mindkettőnk előtt egy-egy gőzölgő bögre és a szendvicsek várakoztak. Gyomrom alig érzékelhető jelét adta türelmetlenségének, ezért el is kezdtem az ínycsiklandó falatokkal lecsillapítani.
Ha David nem beszélt, én sem, ha mondott valamit arra reagáltam természetesen. Jókedvűen falatoztunk, vagy legalábbis én biztosan, és rajta is ugyanezt láttam. Utána kitessékeltem a konyhából, míg elmosogattam, már szinte rutinszerűen. Van mosogatógép, de nem szoktam használni, azért a pár edényért, amit mi felhasználunk felesleges pénzkidobás lenne a víz pazarlásáról már nem is beszélve.

Heidy nem igényelt segítséget tőlem, szóval leültem az asztal arra a részére, ahol általában helyet szoktam foglalni. Nekem is és Heidy-nek is megvolt a maga helye az asztalnál. Vendéget még nem fogadtunk különösebben, hogy megmutassuk neki, ő nem ülhet a mi székünkre, de Hedviggel tudtuk, hogy igen, az a két szék a mi helyünk. Heidy az utóbbi időben megmutatta házias énjét, aminek örültem, mert nem szerettem túlzottan a konyhában sündörögni, de szívesen segítettem volna. De nem kellett, így békésen élvezhettem a várakozást. Néztem, ahogy Heidy gyakorlott mozdulatokkal összedob egy szendvicset, majd a másikat is. - Köszönöm - kaptam el a pillantását, majd hálásan mosolyogtam rá. - Hm... - elgondolkodtam a feltett kérdésen. Nem töprengtem sokat, a tea mindig jól esik. - Igen, kérek - biccentettem, majd követtem a szememmel a lányt, aki bekapcsolta a vízforralót. - Isteni teát tudsz csinálni - dicsértem meg még akkor, amikor a víz sem került még ki a bögrékbe. Ha elkezdte beízesíteni a folyadékot, akkor néztem hogyan csinálja, de sosem próbáltam leutánozni. Heidy teája, Heidy teája és kész. Annál jobb, pedig nincs. A szendvicsembe nem kezdtem bele, vártam, hogy a lány is leüljön. 

- Nem, nem kell, menj csak - Azt hiszem, kezdtem olyanná válni, mint anya. Ha valamit csinált a konyhában, jobban szerette egyedül végezni, mint elfogadni a segítséget. Fel se tűnt, hogy én is ilyen vagyok, míg nem kerültem el otthonról saját konyhával elláttott lakásba. A végén még előbújik a háziasszonyi énem! Egyáltalán van nekem olyan?
- Pillanatok alatt kész van, csak ezt... beleteszem - Hangosan soroltam, mit csinálok, még akkor is, ha David már ott se volt, talán túlzottan megbolondultam a napi eseményektől. Mi jöhet még? Mondjuk a sajt... igen, egy kis sajt azt jó lenne bele.
Mint valami remekművet, gondosan helyezgettem a belevalókat, míg végül összeborítottam a kész szendvicset, tányérra raktam és letettem az asztal végére, ahol David szokott ülni, aztán nekiláttam a másodiknak, ami az én helyemre került.
- Kérsz teát? - Hirtelen jutott eszembe, megkívántam egy meleg citromos teát, kevés cukorral, némi mézzel, jól esik ilyen őszies időkben. Miközben pakoltam el a szendvicsből kimaradtakat, ha megkaptam a választ, bekapcsoltam a vízforralót a pulton.

- Tökéletes - állapítottam meg a szendvicsre, hiszen pár gondolattal ezelőtt nekem is ez járt a fejemben. - Segítsek valamit? - kérdeztem, miközben Heidy elővette a hozzávalókat a hűtőszekrényből. Arrébb is álltam, hogy ne legyek neki útban, mert nagyon céltudatosan pakolászott. - Ó, nem csak azt írta, hogy majd később felhív - ingattam meg a fejem. - Mert nála most hajnal van - gondolkodtam el, majd enyhén felháborodott hangon levontam a következtetést: - De ha pár órával később hív, akkor az nekünk lesz este! Na, mindegy - vontam meg a vállam, majd ha Heidy kérdésemre azt felelte, hogy igen, segítsek, akkor elővettem egy nagy kést és megfelelő mennyiségű szeletet vágtam a kenyérből. Ha azt mondta, megoldja egyedül, akkor csak továbbra is álltam pár lépéssel az asztaltól. 

- Csinálok szendvicset - Döntöttel el végül, miután sokadszorra is a sonkán állapodott meg a szemem. Kivettem, plusz elvettem a szeletelt sajtot is, aztán az ajtóról az uborkát és a paradicsomot. Ha Davidnek nem tetszett a menü, meghallgattam, mit szeretne helyette, aztán mérlegeltem, mennyire macerás. Ha valami egyszerűt kért, szó nélkül beleegyeztem és ahhoz is kivettem, ami kellett, aztán becsukatam az ajtót és letettem az asztalra. Tovább gyűjtögettem a hozzávalókat, majd az asztalon szétpakoltam és elkezdtem összeválogatni. Közben néha Davidre pillantottam, aki az előbb a telefonját nézte.
- Nyugodtan beszélj vele, addig én megcsinálom ezeket - böktem csak úgy random az asztal felé.

A kutya nevéről vonatkozó beszélgetés, most egy kissé befejeződött. Hedvig költői kérdése után felállt mellőlem, és a konyhába indult. Nekem is jól esett volna valami étel. Követtem őt, majd odaálltam mellé, így együtt néztük a hűtőt. Nem volt benne olyan nagyon sok dolog, de azért volt választék. Szerencsére most nem kellett váratlanul elugrani a boltba. - Mit ennél? - néztem barátnőmre. Nekem aztán teljesen mindegy volt, egy szendviccsel, de egy spagettivel is ki voltam egyezve. Közben éreztem, ahogy telefonom megrezdült a zsebemben, kis csipogó hangot adva. Üzenet - állapítottam meg magamban, majd előhalásztam a készüléket. Nem túl bonyolult kódommal feloldottam a képernyőt, majd motyogva megállapítottam, hogy a menedzserem írt egy nem túl rövid SMS-t. - Jörg - motyogtam magam elé. Gyorsan átfutottam a szöveget és szimpla két betűvel válaszoltam is: OK. Ezután kicsit összeráncoltam homlokomat, majd újra a hűtő irányába pillantgattam, ha Heidy közben megszólalt, akkor persze rá néztem. 

- Lucky... Happy... - magamban mérlegeltem a neveket, melyik hangzik jobban, melyik lenne inkább rá illő. Hiszen, ha egyszer elnevezzük, akkor úgy is fogjuk hívni, többnyire.
- Nekem mind a kettő tetszik, majd meglátjuk, mit szól hozzájuk ő - Ha egyikre sem akar hallgatni, vagy legalább a szeme sem csillan fel, akkor kereshetünk neki mást, mert nem tartja megfelelőnek. Aztán lehet, ez hülyeség és csak az izgalom miatt pörgöm túl ennyire az egészet.
Finoman megszorítottam David kezét, aztán felálltam.
- Nem vagy éhes? Összedobok valamit. - Az első tekinthetjük költői kérdésnek, mivel közvetlen utána már rá is vágtam a saját válaszom. Bementem a konyhába, felkapcsolatam a kisebbik fényű lámpát és belestema  hűtőbe. Mihez is lenne kedvem?

- Rendben, majd hívlak - mosolyodtam el halványan és magamban elkezdtem tervezgetni a holnapi napot, ami jónak ígérkezett. Közben Heidy tovább beszélt. - Ó, akkor ez egy szerencsés hely - biccentettem, bár nem voltam benne biztos, hogy a "szerencsés" a helyes jelző rá, de már utólag nem akartam korrigálni a mondatomat. Örültem, hogy Heidy ilyen dolgokkal is foglalkozik, mint például a kórházban a gyűjtés, meg egyéb jótékony dolgok. Szívmelengető. - Szerencsés? - jelent meg egy kis villanykörte a fejem felett, persze csak a képzeletemben. - A Lucky név sem lenne rossz - jegyzetem meg, gyorsan visszakanyarodva a kiskutya témához. Reméltem, hogy Hedvig is így tud témát váltani, mint én és nem fog értetlenül nézni, hogy most kit is nevezhetnénk még Lucky-nak? 

- Apa is ezt szokta kérdezni tőlem - Tudtam jól, túlpörgöm az egészet, de ha már egyszer ilyesmibe készülünk belevágni, nehéz visszafognom magam és úgy viselkedni, mint egy érett felnőtt, amikor a kölyök kutyáról szóló egyetlen gondolatfoszlánytól is azonnal tizenkét éves kislánynak képzelem magam, aki élete elős kutyájára készül.
- Szerintem egyáltalán nem, maximum vársz egy kicsit, de eddig nem volt olyan nap, amikor ne lett volna pár percem - Előre hajoltam, és egyfajta megszokott babonából lekopogtam a dohányzóasztalon. Mi lenne velem, ha komolyan hinnék is benne?
- Csak csörögj rám, mikor odaérsz, mert nem tudom még, hol leszek - Szinte már minden pontját ismerem a helynek, mindenhol akadt valami feladatom, sosem vagyok egy kötött fix helyen és ezt egyre jobban élvezem. Ha végre orvos leszek, szerintem akkor sem lesz egy nyugodtan, egyhelyben töltött percem sem.
- Vannak állandó kezdeményezéseink ilyen célokra, meg gyűjtések, de ez ugye nem a kórház feladata, hanem a menhelyeké. Ettől függetlenül a kölykök szinte be sem kerülnek állítólag a menhelyre, mert már előtte lefoglalják őket és el is viszik.

Kicsit elámultam, amikor Heidy komolyan kifejtette, hogy a Happy név, miért lenne megfelelő egy befogadott kutyának. - Nem is értem, miért nem üzletasszonynak mentél - jegyeztem meg kis bókként. - Holnap korán végzek - gondoltam át az időbeosztásomat. - Szóval be tudok menni, ha nem gond - néztem kérdőn Hedvigre. Nem akartam zavarni, elég kínos lett volna, ha megjelenek és senki sem számít rám, sőt éppen őrültekháza van, túlterheltség miatt. Huh. Heidy nagyon aranyos volt, ahogy áradozott a kiskutyákról, látszott, hogy tényleg érdekli őt a sorsuk. Így belegondolva nagyon rossz, hogy valahol azért kell elaltatni kiskutyákat, mert valaki kitette őket. Erről eszembe is jutott valami. - Nem akartok valami kampányt csinálni? - tettem fel a kérdést. - Mármint a kitett állatok védelméért - mondtam hozzá. 

- Miért, szerinted nem jó? Olyan kis aranyos és még sokatmondó is. Plusz jó omen, vagyis boldog élete lesz, bár ez mondjuk alap dolog, de azért legalább a neve is mutatná. - Mivel konkrét, nyomós érveim nem voltak a Happy név mellett így csak azzal álltam elő, amit gondoltam, hogy jó lenne. Igaz, már rábólintott, de ettől még bennem volt egy kis bizonytalanság, úgy minden miatt azt hiszem.
- Holnap lefotózom neked, vagy... akár be is jöhetnél, ha valamikor előbb végzel, mint én, megismerhetnéd személyesen is. Annyira aranyosak mind, nagy szemek, fehér bunda, annyira aprók még, kis gombócok. - Már a gondolat is eég volt hozzá, hogy mosolyogjak, igaz, nem sokat változott az arcom, mivel eddig is ezt tettem, de annyira jó érzés volt rájuk gondolni. Most már jó kezekben vannak és ez a fontos, meg az, hogy otthont találjunk nekik, ami szerintem nem lesz nehéz. Egynek például már találtunk is.

Heidy nem igazán díjazta a névötleteimet, szóval inkább csendben maradtam. Úgy éreztem, hogy bármit mondok, az úgy sem lesz jó, akkor meg minek törjem magam? Inkább hagytam, hogy Hiedy művészi éne törjön elő. - Happy? - kérdeztem vissza. Ez tényleg nem átlagos, mint mondjuk a Buksi, az egyszer biztos. Nem szóltam semmit, szóval valószínűleg beállt a csend egy kicsit. Úgy csináltam, mint aki nagyon gondolkodik ezen a néven, de mivel nekem sem volt jobb ötletem, vagyis olyan, mint amit el lehet fogadni, tudtam, hogy úgy is ez lesz. Pár pillanat után megszólaltam: - Miért is ne? - vontam meg kissé a vállam, de csak azért, hogy nyomatékosítsam az előbbi költői kérdést. Hedvigre néztem, hogy ez amolyan végső döntés-e. Lehet, hogyha meglátjk a kutyát a lakásunkban, akkor beugrik egy jó név, ami jobban illik rá. 

- Szerintem egy névnek találónak kell lenni, olyannak, ami illik a kutyára, plusz a neve jellemzi őt. Na, most egy Szóda nevű kutyáról mégis mit gondolhatnának az emberek? Beszélő név kell neki, valami olyasmi, mint a... - beleharaptam alsó ajkamba, előre dőltem és gondolkodóba estem. Milyen különleges nevet lehetne adni neki, ami illik rá és, boldog élete lesz. Boldog... boldog...
- Happy? - Elég egyszerű, de tetszik, határozottan el tudom képzelni, a kis szőrcsomónak, illik hozzá. És, ha boldog élete lesz akkor ez a név jobb, mint bármelyik másik, amit adhatnánk neki. Már pedig miért ne lenne boldog élete?
David további ötletein csak homlokom ráncoltam, egyiket sem tudtam elképzelni kutyanévként, vagy pont a mi leendő kutyánkéként. Lehet, ha lenne képem a kis drágáról ő is azonnal elvetné ezeket, miért nem fotóztam le? Nem baj, majd megcsinálom holnap, egyébként is sok mindent kell még elintézni, mire hazahozhatjuk.