Már jártam Lio lakásában, így amikor beléptem az ajtón, nem lepődtem meg. - Köszönöm - pillantottam hálásan a férfira, amikor elhaladtam mellette. Minden ugyanolyan volt, mint amire emlékeztem, maximum pár használati tárgy került más helyre, de ezek elkerülték a figyelmem. Nyugodt volt a csend, nem azt éreztem, mint amit a parkból idefele. Akkor azt hittem, hogy bármelyik fa mögül előugorhat valaki. Viszont itt biztonságban éreztem magam, éreztem, hogy senki sem bánthat, főleg nem Lio. Olyan kedves és gyengéd volt velem, hogy még ezek gondolatára is megborzongtam. Vajon más lány miatt is ennyire aggódna? Mást is megölelt volna? Másnak is őszintén bejelentené, hogy nem lesz semmi baj? Még a gondolattól és rám jött a hányinger, de csak a szomorúságtól, nem attól, hogy milyen gyomorforgató a férfi. Mert nem az. Megtehette volna, hogy egyszerűen elsétál és úgy tesz, mint aki nem vesz észre. De ő összeverette magát, s most pedig a házában vagyok. Nála önzetlenebb embert nem tudtam volna most mondani.
Egyszerű belső tér volt, semmi giccs, férfias berendezés, ám semmi sem utalt nő jelenlétére. Párszor gondoltam rá, hogy milyen lenne újra a házban járni, de egyik történetem sem úgy kezdődött, hogy Lio két idegen, erőszakos férfi karjából szed ki.  Hálás voltam, hogy a történtek után jöhettem hozzá. Nem is tudtam kifejezni, hogy mennyire. Belegondolva tényleg nem lett volna jó visszatérni a kollégiumba, jó, hogy erre a férfi rávilágított. Lio a nappaliba hívott, s helyet foglaltam, oda, ahol akkor is ültem, amikor a csuklómat látta el. Aznap is sérülésemet ápolta. Lio talán jó tündér lenne? Tehát amíg csendben várakoztam, mert Lio az elsősegély dobozt hozta, Chesart figyeltem. Finoman megsimogattam a fejét. Nagyon ügyes volt ma, biztos voltam benne, hogy remek őrző-védő kiképzést kaphatott. Amikor Lio visszatért, a kutya hátrébb húzódott és lefeküdt, de még így is a történő eseményeket figyelte. Nyilván ő is elfáradt. A férfi leguggolt előttem, s én egyből a tekintetét kerestem. Sérüléseit ismét közelebbről láthattam és összeszorult a torkom. Közben görcsösen szorítottam magamhoz a szoknyát, hogy maradék becsületem megmaradjon. Legszívesebben ismét végig simítottam volna ujjam a sebeken, de csak finoman. Vajon, ha holnap felébred a tanár, rám fog gondolni a tükörbe nézve? Vagy amint elmegyek elfelejti az eseményeket? Az biztos, hogy egy darabig én nem szeretnék majd egyedül sétálgatni.
Amikor észrevettem, hogy Lio a számon lévő sebet nézi, elpirultam szégyenemben. Úgy éreztem magam, mint akit meggyaláztak, pedig arcomat csak egy kis piros folttal csúnyították el, ami az ajkamon volt. Már nem fájt annyira, talán megszoktam, vagy csak a sokk miatt tűnt borzasztó fájdalmasnak. A férfi kérdésére csak bólintottam, de vártam pár másodpercig, mielőtt remegő kezeimmel elhúzhattam volna szoknyám. Próbáltam, annyit mutatni, amennyit muszáj, de nem tudtam irányítani az anyagot, így abba is hagytam a próbálkozást. Amikor a férfi rá nézett, úgy éreztem, arcom pirosra színeződik, mint a seb körülötti bőr. Látszott Lion, hogy neki sem kellemes a dolog, de tényleg segíteni akar. Amiért szintén nagyon hálás voltam, mert úgy éreztem, mintha kést döfnének belém másodpercenként, ahol a seb volt. A férfi melletti padlóra néztem, még Chesarra sem tudtam volna nézni. Lábam akaratlanul is elkezdet remegni. Olyan szép jelenet lett volna, ha nem egy undok pirosas hólyagos akármi lett volna a combomon. 

//LIONEL HUNTER-D. LAKÁSA//

Nem így terveztem a hazatérést, s főleg nem vendég társaságában, de, ha a történetketen túl tudnék lépni, valószínűleg kellemes meglepetésnek érezném a lány újboli flebukkanását. Az elmúlt napokban többször is eszembe jutott, az iskolai délelőtti hangyabolyban nehéz bárkit is észrevenni, de tekintetemmel akaratlanul is pásztáztam a diákokat, hátha csak egy pillanatra is megláthatom. Beteges ostobaságnak éreztem mindezt, amitől jobb lett volna távol maradt, de nem tudtam nem így tenni, a tudatalattinak nehéz parancsolni.
- Fáradj be - Intettem kezemmel a kinyiló ajtó által szabaddá vált útra, s ha bement, követtem, majd Chesart is behívtam. Felkapcsoltam az előszobai világítást, felakasztottam a pórázt és lerugtam a sportcipőm. A nappalihoz mentem, felkapcsolatam a plafonon lévő lámpákból egyet, így volt fény, mégsem hirelen olyan sok, ami zavaró lehet. Így is bántotta kissé a szemem, de nem volt időm törődni vele.
- Foglalj helyet, mindjárt hozom az elsősegély dobozt - Mondtam, mielőtt a lépcső melletti fürdőszobába mentem volna és a tükrös szekrény tetejéről levettem a fehér, valamivel nagyobb, mint egy uzsonnás dobozt.
Félve mentem vissza Adelynhez. Eddig is tudtam, hogy mit műveltek vele, de mindezzel tényleges fényben szembesülni, több volt, mint amit higgadtnak tűnve el tudtam viselni.  A saját képem sem festett a legjobban, a szemem alatt kezdett belilulni, feldagadt, akárcsak az arcocsontom egy másik része. Megtapogattam, a törést szerencsére elkerültem, de ez nem lesz a legszebb látvány holnapra.
Megálltam a lány előtt, leguggoltam elé és a szemébe néztem. Ismét átfutott tekintetem az arcán, a nyakán, kerestem valamit, amit szerencsére nem találtam meg. A szájára terelődött figyelmem, a sérülés amit az a barom rajta okozott nem volt mély, sem nagy, mégis látványos. Nagyot nyeltem, ezzel lekűzdve azokat a szitokszavakat, amik a nyelvem hegyére gyűltek. Ezután féltérdre ereszkedtem, letettem a dobozt magam mellé és kinyitottam. Nem akartam megnézni azt a sebet, amit a legfontosabbnak tartottam, egyrészt, mert pontosan tudtam, hogy milyen lehet, másrészt, mert a lánynak egy olyan testrészén volt, amit nem hiszem, hogy akarkinek szívesen mutogat.
- Megnézhetném a... - Tekintetemmel az említett helyre mutattam, amit szoknyájával igyekezett eltakarni, megértem, miért. Viszont muszáj voltam, legalább a tőlem tellő segítséget megadni, amivel elkerülhetjük a nagyobb problémákat, amik már amúgy is egészen közel vannak. Gyaníthatóan látványosabban zavarban volt, mint eddig, ami nem csoda, mivel senki sem úgy ismer, mint, aki szabadidejében diáklányok combjait nézegeti. Főleg nem az övét, azt nem akartam megnézni, nem így.

Heidy szavait hallgattam, miközben Happy füleit vakargattam. Nyilván a kutyus nem láthatta előre, hogy mekkora változás lesz az éltünkben, bár mi sem tudhattuk biztosan. Viszont megfogadtam, hogy a kiskutyát sem hanyagolhatjuk el, annak ellenére, hogy életünk középpontjában, most teljesen más fog állni. Igaz, addigra már Happy is nagyobb lesz és rendes. Ezt az utóbbit csak remélni merem. 
- Igazad van - bólintottam, majd elgondolkodva magam elé néztem. Azon töprengtem, hogy hogyan történhetett ez az egész helyzet, miért keveredtünk ebbe a szituációba. Pár pillanat után abbahagytam, hiszen ami lesz, az lesz, de én egyáltalán nem bánom. Ekkor Happy leugrott az ölemből és a konyha irányába futott. Beszaladt az ajtón, s szinte hallani véltem, ahogy körmei kopogtak a padlón. - Főzök még egy teát, kérsz? - Felálltam a székből és nyomtam egy puszit Heidy fejére. Besétáltam a konyhába és vizet öntöttem a vízforralóba...

///lezárt kör///

David annyira megértő volt, túl jól fogadta és én erre annyira nem voltam felkészülve, hogy a gondolataim se tudtak azonnal átállni a C tervre, amit ő léptetett érvénybe. Az biztos, hogy mielőtt bármilyen nagyobb döntés meghozatala szóba kerülne, keresnem kell egy orvost, aki jó, aki meg tudja mondani az igazságot, mert valahogy továbbra sem tudtam elfogadni az új helyzetet, vagy az állapotom, nevezzük akárhogyan.
- Előbb... megnézem itt, aztán majd meglátjuk - A legjob lett volna hazautazni, beszélni Dr. Merwickkel mivel évek óta hozzá járok, nem akartam másik orvost keresni, de se a munkám, se az idő nem volt alkalmas arra, hogy csak úgy hazarepüljek egy rövid időre. Davidet meg aztán főleg nem akartam magammal rángatni, itt van neki az iskola, a karrierje, miért kérném meg arra, hogy tegye ezeket félre, mikor itt is ugyanúgy szakemberek dolgoznak, akikhez el tudok menni egy délelőtt vagy délután. Ennyi "áldozat" tőlem is belefér.
- De az iskolát nem hagyhatod csak úgy itt, és nem is akarom, hogy itthagyd. Nekem is be kell mennem a kórházba és Happyt sem hagyhatjuk itt, azért annyira régen nincs velünk és repülőre nem engedném feltenni. - Túl sok tényező szólt az mellett, hogy itt keressek új orvost, tehát végülis belementem. Hallani jó orvosokról meg rosszakról, itt is jól körül kell nézni és utána dönteni, akkor nem foghatok mellé, remélem. A bizonytalanság azt hiszem rá fogja nyomni a bélyegét az elkövetkezendő napjaimra ebben biztos vagyok.

Happy átfeküdt az én ölembe, így vele kezdtem el foglalkozni. A kiskutya hálásan fogata, hogy a füle mögött simogatom. Elsőre nem értettem a választ, de aztán leesett. Hát persze, Esther jobban ismeri a saját lányát, mint azt bárki gondolná. Meg persze az is segített, hogy ő már átélte ezeket a "tüneteket." Egy kis csend állt be köztünk, ami már egy jóideje nem volt kínos, majd Heidy szólalt meg. Miközben Happy hasát vakargattam, együttérzően őt néztem. - Nem tudom, nem voltam még várandós - próbáltam az összes empatikusságomat egy mondatba sűríteni, de a végeredmény groteszkül viccesen hatott. Pár másodperc után eszembe jutott valami, és ki is mondtam. - Ha gondolod elutazhatunk Londonba, és kereshetünk ott valakit. Vagy haza is repülhetünk - ajánlottam fel készségesen. - Green Sky-ba. - Ezt hozzá kellett még tennem, mert számomra elég sok "haza" nevezetű hely állt. Eszembe jutott Mrs. Cozart, rég nem beszéltem vele, bizonyára boldog lesz a hír hallatán. - A következő koncertek le vannak fújva fellépőhely hiány miatt - magyaráztam meg a hirtelen felszabadult sok időmet. Az iskolával még nem tudtam, mi legyen, de nyilván kaphatok pár "apanapot." Kíváncsian a lányra néztem, hogy mit szól hozzá. 

- Előbb tudta, mint én - Válaszoltam és Happyt simogattam, aki időközben David elhelyezkedésével átkéretőzött az ő ölébe, mert ott sokkal kényelmesebben elfekhetett. Utólag valahogy sokkal kevésbé láttam drámainak a helyzetet, amikor anya szóba hozta a lehetőséget, mint most, hogy mindketten itt ülünk és tudjuk és minden rendben, legalábbis látszólag. Amikor tényleg felfogjuk, biztos vagyok benne, hogy a pánik is előtérbe kerül a "leggyakrabban érzett" listánkon. Én még tanulok, David járja a világot és még egy biztos pont sincs az életünkben, csak mi egymásnak, ami csodálatos, tényleg, de sok kérdés marad válasz nélkül így is. Az biztos, hogy anyagi problémákkal nem kell foglalkoznunk, mindene meglesz, ami csak kellhet, akárcsak a szülői támogatás, legalábbis az én részemről biztosan, és David részéről sem kételkedem benne. Azért félelmeim még akadnak bőven, de így, hogy itt van mellettem már valahogy nem látom olyan lehetetlenül rossznak a helyzetünket.
- Nem tudom, mit csináljak. - Szólaltam meg hirtelen és ajkamba haraptam néhány másodpercre, mielőtt folytattam. - Orvoshoz kell mennem, de... nem tudom, mit kéne most csinálnom? Vagy mit nem? Vagy, hogyan kéne ezt... Szörnyű vagyok, tudom. - Húztam el a szám és hátradőlve a plafon felé fordítottam az arcom, lehunytam a szemem és csak lélegeztem. Össze kellett szednem a gondolataim, mielőtt hangosan is ki akarnám mondani.

Happy nem viselte el, hogy vele az elmúlt percekben nem foglalkoztunk, így felugrott Heidy-hez, mire elengedtem a lányt és helyet foglaltam a fotelban. Körülbelül alig tudtam gondolkodni, de mosoly az arcomon majdnem körbeért. Elégedetten háta dőltem, majd Hedvig egyik vállára eső hajtincsével kezdtem játszadozni ujjammal. Szórakozott, de mégis halk hangon kérdeztem meg tőle: - Anyukád tudja? - Nagy, csillogó szemekkel pillantottam fel rá. Láttam rajta, hogy kicsit könnyes a szeme, de csupa örömkönnynek könyveltem el. Nekem is eszembe jutott pár ember, akit azonnal fel kellene hívnom, de valahogy türtőztettem magam és nem nyúltam egyből telefonomhoz. Nagyon kíváncsi voltam, hogy Esther mit reagált, vagy mit fog reagálni, ha majd megtudja egyetlen lánya állapotát. Én arra tettem le a szavazatomat, hogy örülni fog neki, talán még egy galambot is küld az újságnak. Anya is biztosan örülni fog. Finoman morzsolgattam még mindig azt a kis hajat kezemben és úgy vártam Heidy válaszát. 

Egy pillanatra megzavart, mikor közbevágott, pislogtam párat, de nem tudtam másra koncentrálni csak a hírre, amit meg kellett osztanom Daviddel. Nehezen, de kinyögtem a szavakat és vártam, mi lesz a reakció rájuk, de, ami történt arra egyáltalán nem voltam felkészülve. Valahol a "kinevet, mert hülyeségeket beszélek" és a "mérges, mert ez történt" között vaciláltam, erre odajött mellém és megölelt. Persze, hogy a könnyeim potyogni kezdtek miközben a karjába bújtam. Az összes idegeskedés, bizonytalanság, minden kiáradt belőlem a sírással, fel se tűnt, mennyi mindent nyomtam el magamban az elmúlt rövid időszakban mióta rájöttem, miért volt minden olyan furcsa a napokban. Megkönnyebbültem, hogy nem maradtam magamra, hogy elmondtam végre, kimondtam és ez iszonyú jó érzés volt.
- Ühüm - Értelmes szó aligha tudta volna abban a pillanatban elhagyni a számat, könnyeimet törölgettem, aztán lefagytam, mikor újra megszólalt. Azt hiszem, nevetni akartam, ebből csak egy fura csuklás szerű hang sikeredett és elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek. - Nem számít, hogy a feleséged vagyok-e vagy sem, tudod, hogy szeretlek. - Ismét hozzá hajoltam és megcsókoltam. Kisebb szívrohammal ugrottan aztán arrébb, mert Happy váratlanul megjelent és az ölembe ugrott, mert ő kimaradt a családi ügyekből. Mosolyogva simogattam meg okos kis buksiját.

Izgultam, miközben helyet foglaltam a kanapén. Összeszorult a torkom, ahogyan leültem oda, ahol az előbb Heidy ült. De ő most nem mellém telepedett le, hanem a fotel szélére. Azon görcsöltem, hogy most tuti ki fog dobni. Össze kell pakolnom, mennem kell. A pillanat tizedrésze alatt végigmértem Heidy-t, aki kicsit feszülten ült, kezeit elegánsan combjaira helyezve. Amikor belekezdett mondanivalójába, valami furcsa (rózsaszín) köd töltötte el agyam, mert tudtam, hogy nem fog kidobni. Szóval kicsit lazábban, de még mindig előregörnyedve hallgattam a lány szavait, mert tudtam, hogy valami fontos dologról lesz szó. Végig követtem szememmel, amit a előkerül zsebéből valami doboz. Mivel a gyógyszertárból jött, gondoltam, valami gyógyszerkészítmény kiszerelését mutogatja nekem. Tudnom kellene? Kíváncsian, de egyben furcsállóan összevontam a szemöldökeimet. Egy kis hatásszünet után, Heidy bejelentette, hogy pozitív lett a teszt. Talán valami állatgyógyszert vett és abból kellett dolgozatot írnia és jól sikerült neki? Futott végig az agyamon. - Ügyes vagy - csúszott ki a számon, mert azt hittem, hogy elfelejtettem valami fontos dátumot, miszerint Heidy vizsgázott valamiből. Megesett velem az ilyen, mert néha a magam időpontjait sem tudom megjegyezni. Aztán még ugyanebben a másodpercben összeállt a kép, és ez meg is magyarázta Heidy ajakba harapását. Egy villanás alatt ott teremtem mellette és finoman még is határozottan megöleltem. Nem tudom pontosan, hogy mit éreztem, csak valami mérhetetlen melegséggel tudtam jellemezni, különösen a szívem tájékán. - Ez igaz? - Kérdeztem, miközben arcomat Heidy hajához érintettem, de vigyáztam, nehogy lelökjem őt a karfáról. - Ne haragudj, hogy nem vagy a feleségem - tettem hozzá gyorsan, mielőtt Heidy még mondhatott volna bármit is. Hangomban mély bűntudat csengett. Először minden lány esküvőt szeretne, de ez a mi életünkben látszólag kimaradt. 

- Sziasztok - lehajoltam Happyhez, aki azonnal a lábamhoz futott, amint megszabadult a sétakor rákerülő póráztól. Megsimogattam a füle tövét, amit annyira szeret, aztán felegyenesedtem, ő pedig felugrott mellém. Annyira aranyosan bújt mellém, ha más helyzetben teszi biztosan megmosolygom, de most csak egy felvillanó halvány verzióra futotta, mielőtt Davidre néztem volna. Lehet, hogy túlságosan felfújtam a dolgot, de attól féltem, ha kevésbé veszem komolyan az csak még rosszabb hatást fog kiváltani, legalábbis bennem szinte biztos.
- Na jó - a sokadik nagy levegőt vettem és fújtam ki, mikor végre összeszedtem gam annyira, hogy felálljak és tényleg rá merjek nézni. - David, ülj le kérlek és... és csak ülj le. - megint elfordítottam a fejem,mert ha tovább nézem, azt hiszem a bátorságom úgy egy az egyben elveszett volna, pedig iszonyú nehéz volt összeszedni a morzsáit. a leült én is így tettem, csak én a fotelt céloztam meg és a máskor annyira kényelmes pozícióm helyett a szélére kuporodtam, kezemet a combomra tettem és a nem sokkal korábban annyira drasztikus tördeléshez képest sokkal lightosabban fogtam bele újra.
- Nagyon jól láttad, hogy az előbb nem voltam túl jól, amikor lementél sétálni. Az a helyzet, hogy napok óta nem vagyok túl jól és... Azt hittem csak elkaptam valamit, ebben a fura időben. Aztán anyával beszéltem és... - Istenem, de nehéz! - Azért kellett a gyógyszertár, hogy beszerezzem ezt. - Előhúztam pulóverem zsebéből a teszt dobozát. Ez egy hirtelen jött lépés volt, amivel könnyebbé tettem a saját mondandóm, talán nem is kell kimondanom. A ovábbi bizonyítékot ugyan a kuka mélyére süllyesztettem, de ez is elég ahhoz, hogy... fogalmam sincs mihez, mert azt úgysem mondhatja ki helyettem.
Mielőtt folytattam volna hosszabban pillantottam fel Davidre, mivel eddig főként a kezeimet néztem az ölemben. Azt sem tudtam, milyen reakciót kéne látnom az arcán, egyáltalán fel tudja-e ilyen gyorsan fogni, mire akarok kilyukadni, mivel még nekem sem sikerült teljesen. - A tesz pozitív lett - Hangom lényegesen halkabb volt, mint az előbb, szinte én is alig hallottam, de megismételni már nem tudtam. Ajkamaba haraptam, miközben szemeimbe könny szökött. Azt, hogy ezek az öröm vagy a kétségbeesés könnyei, nem igazán tudtam megállapítani, talán mindkettő, talán egyik sem, fogalmam sincs róla.  Mindenesetre kimondtam és vártam, csendben vártam, mi lesz ezután.

Már szinte hideg volt a parkban, és egy lélek sem volt a közelben. Pedig láttunk még két kutyást párost, de mindenki elszivárgott. Igen, kezdett hűvös lenni. Fázni kezdtem, Happy pedig kimerült. Már nem volt kiskutya, így nem akartam ölemben hazavinni. Kénytelen volt a saját négy lábán hazabotorkálni. Szóval elindultunk hazafelé. Az út során egész végig azon töprengtem, hogy vajon Heidy hol és hogy lehet. Nagyon aggódtam, hogy valami baja van. Talán beteg? Láttam én már betegen, nem kellett, hogy szégyellős legyen emiatt. Nem értettem, hogy mi lehet a baj, és ezért aggódtam. Happy fáradtan vánszorgott mellettem, miközben én lazán tartva a pórázát gondolkodtam. Félúton járhattunk, amikor ismét megcsörrent a telefonom. - Ajjj, miért most?! - Kérdeztem a sötét utcától, majd felvettem az egyik koncert szervező hívását. Megálltam, amíg beszéltünk, majd körülbelül öt perc után, egy elköszönés után megszakítottam a vonalat. Valahogy most Hedvig jobban érdekelt. Bármilyen hihetetlen, igen, nekem is volt magánéletem. Lépteimet sietősebbre vettem, Happy is gyorsabban kezdett mozogni. Így már hamarabb hazaértünk. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd ahogy szoktuk, elengedtem Happy-t. - Heidy? - Hangom félig aggódó, félig kérdő volt. Közben lehámoztam magamról a kabátomat és megszokott fogasra akasztottam. A lány ott ült a kanapén és elég megsebzetten nézett. Egy pillanatig azt hittem, hogy el fogja mondani, hogy szeretője van, és hogy el kell hogy hagyjon. Vajon ezt fogja mondani? 

David úgy tett, mint akit egyáltalán nem zavar a viselkedésem és egy szó nélkül beleegyezett, hogy leviszi Happy-t, amiért nem győztem elég hálás lenni neki.
- Jó, semmi gond, csak ynugalom - mélyen beszívtam a levegőt és lassan engedtem ki a tüdőmből. AZ esetek bizonyos részében ezek az izék mindig tévednek, bármi lesz, nem bizonyít semmit.
Leültem a kád szélére, kivettem a papírzacskóból a dobozkát, aztán azt is felbontottam. Tüzetesen átolvastam az utasításokat, mielőtt gyakorlatba ültettem volna át az elméleti útmutatót. Kezem kicsit remegett, aztán erősebben rákezdett abban a bizonyos öt percben, míg elvileg türelmesen várakoznom kellett volna. Türelmesen?! Aki ezt a leírást készítette biztos, nem használt még ilyet élő egyenesben!
Nha hallgatóztam, nem jöttek-e vissza még, mert olyan soknak tűnt az eltelt idő, mióta elmentek.
Először ücsörögtem, aztán sétálgattam, majd újra leültem. A telefonom kijelzőjén lévő óra alig akart változni, vánszorogtak a percek.
- Gyerünk már! - türelmetlenül toporogtam a kis szerkezet előtt, mikor az első csík határozottan megjelent. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Anya orra alá fogom dörgölni, megint csak a vészmadár énje bújt elő belőle! Felkaptam a tesztet és épp azon kezdtem töprengni, hogyan szabaduljak meg tőle, nehogy David meglássa, mikior megláttam a halványan felderengő második csíkot. A végén már pislogni sem mertem, mert minden egyes pislantásnál egyre erősebben kijött a szín, ott virított, félreérthetetlenül ketten voltak. A doboz oldalán lévő rövidített leírásra meredtem, hátha rosszul értelmeztem és így kell lennie.
Túl szép lett volna. Ahelyett, hogy szépen, csendben eltűntetem a bizonyítékot, ki kellett találnom egy jó szöveget, amivel David elé állhatok, hogy a teszt kilencvenvalahány százalékos megbízhatósága szerint, nem Happy a legújabb és legfiatalabb családtagunk. Talán előbb fel kéne keresnem egy tényleges orvost, az biztosabbat mondana... Mivel fogalmam sem volt, addig is mit kéne tennem, anyához fordultam, aki egy "Ugye, hogy igazam volt?" mondattal vett rajtam elégtételt. Ismét végigsorolt egy halom tünetet, mikre nemrég még biztosan mondtam "Nem igaz"-at, ellenben a kezemben lévő ketyere láttán sokkal inkább éreztem az ellenkezőjét, mint előtte. Anya örömében ujjongott, alig tudtam lebeszélni arról, hogy apához rohanjon a hírrel.  Ha már velem... velünk történt, legalább Davidnek az elsők között kéne lennie, aki értesül róla, az már egészen más kérdés, hogyan is fog reagálni a dologra. Mivel ilyesmi még fel sem merült kettőnk között, így bármi lehetséges. Azért azt nem hittem, hogy elutasító lenne vagy pont emiatt csomagolna össze és hagyna itt, de hazudnék, ha azt állítanám, nincsenek ezek is a félelmeim közt.
Számat harapdálva gyűrtem wc papírba a bizonyítékot és a kukába dobtam. A leírás szerint úgysem mutat megbízható eredményt egy bizonyos idő elteltével. Ezután leültem a kanapéra és a bejárat felé tekintgettem, minél előb túl akartam esni a vallomáson. Azért a sky-i orvosomhoz lesz egy-két szavam, ha haza megyek, mert elég érdekes elképzelései vannak a hatékony védekezési módszerekről, mint a mellékelt ábra is mutatja, ugye. Jó, oké, kilencvenkilenc százalék, de miért most, miért mi lettünk az a bizonyos egy százalék? Ideges voltam, feszült, zavart és mindez az arcomra volt írva, talán erősebben, mint a nap folyamán bármikor, de ha mindez nem lett volna elég, ott volt a szájharapdálásom, a kéztördelésem és a szemem, na az mindent elárult azt hiszem.
 

- Rendben - biccentettem. Majd letettem Happy labdáját, ami a kezemben maradt. Heidy eltűnt a konyhában. Észrevettem, hogy kezében egy barna, nyilván környezetkímélő papírzacskót szorongat. El sem tudtam képzeni, hogy mit vehetett. De nem is akartam. Tudtam, hogy csak felidegesíteném magam az egész ügyön. Felvettem a kabátom, majd a szokásos helyről elvettem Happy pórázát. Ő egyből tudta, hogy mi jön. Természetesen séta. Elkezdett össze-vissza ficánkolni, de amikor határozottan rászóltam, leült. Még mindig látszott, hogy izgatott, de már hagyta, ha akadálymentesen nyakkörvére csatolhassam a pórázt. - Akkor majd jövünk - közöltem bizonytalanul, mikor Hedvig kijött a konyhából. Kinyitottam az ajtót, majd még onnan búcsút intettem. Happy már megfeszült, hogy megszagolhasson mindent és mindenkit, de azért annyira nem hagytam menni. Szerencsére hozzászokott már, hogy kint csak vezetéssel sétálhat, de még mindig nagyon kíváncsi. A mai nap is egy olyan volt, amikor nem bírta megállni, hogy ne szagoljon meg minden bokrot és követ. Pedig arra mentünk, amerre mindig szoktam. Amikor nekem dolgom van, és Heidy egyedül viszi el sétálni, nem tudom, merre mennek, de nem új terep neki ez az útvonal sem. Én türelmesen megálltam vele, bármit akart csinálni. Megcsörrent a telefonom, mire Happy felkapta a fejét, majd amikor rájött, hogy mi is volt, tovább szimatolt egy fát. Néztem, hogy nem-e valami veszélyeset talált, de felvettem a telefont. - Igen? - Szóltam a készülékbe. Előtte megnéztem, hogy Jörg volt az. Megállapítottam, hogy hosszú beszélgetés lesz. Közben egy nagyon eldugott, apró ligetbe, vagyis inkább parkba értünk a kutyával, ami kihalt volt. Nem csoda, hiszen elég hideg időjárás volt. Mind a két kezem lefagyott, de próbáltam a beszédre koncentrálni. Bólogatva figyeltem a telefonba beszélő férfi szavait, pedig ő nem is látta a reakciómat. Körülbelül öt perc múlva tettem el zsebembe a készüléket, ami rekordidőnek számított. Szinte soha nem beszéltem vele ilyen rövid ideig. Mivel egy kis módosítás lett a koncertdátumokkal kapcsolatban, idegesen túrtam a hajamba. A következő két hétben minden szabad lesz, csupán két reggel show-ba vagyok hivatalos. Pedig tele voltam táblázva. A férfi nem akarta elmondani, hogy mi az oka a módosításnak, nyilván nagyon felhúztam volna magam rajta. Tehát zsebem mélyére rejtettem a készüléket és néztem, ahogy Happy egy elég érdekes fűcsomót nézeget. Mielőtt megette volna, elhúztam onnan, hogy egy fa törzsét kezdje szimatolgatni. Eszembe jutott, hogy mit csinálhat otthon Heidy, de nem jöttem rá. 

Egészen jól fogadta a vilsekedésem, pedig még nekem is nehéz volt uralkodni magamon. Láttam azért rajta, hogy nincs kibékülve a helyzettel, de legalább nem tette szóvá, amiért nagyon hálás voltam.
- Nem tudom, ameddig nem fázol nagyon és ő is elvan, de legalább a dolgait végezze el - Utóbbit azért tettem hozzá, mert gyors fejben számolással beláttam, tényleg régen volt kint, ami egy négy hónapos kutyánál nem jelent túl sok jót. Az már csak egy másik szempont, hogy a kettőt össze tudom kötni és... és nincs és.
Átmentem a konyhába egy újabb pohár narancsléért, mert a szám hirtelen iszonyúan kiszáradt. Letettem az asztalra a papírcsomagot és rá se mertem nézni. Ha már most így reagálok, mi lesz utána? Azért kifelé igyekeztem a lehető leghiggadtabb arckifejezést magamra ölteni, mintha minden rendben lenne, már nem is lennék ideges, Bárcsak így is lenne!

Az üzenetemre nem érkezett válasz, pedig már vagy ezredszer hajítottam el a labdát. Happy úgy hozta vissza minden alkalommal, mintha először csinálna ilyet. Nem sokára nyílott az ajtó, és a kiskutya figyelme is arra terelődött. Heidy jött vissza. Most kevésbé láttam zavartnak, mint amikor elment, de még valami mindig nem stimmelt. Visszaköszöntem neki, mintha ma még nem is találkoztunk volna, majd néztem, ahogyan leveszi a kabátját és leguggol mellém. Apró mosollyal fogadtam, ahogyan puszit nyomott az arcomra. Közben ösztönösen megfogtam kezét, persze úgy, hogy ne billenjen ki egyensúlyából és miközben beszélt, hüvelyujjammal finoman simogattam a kézfejét. Kicsit elhúztam a számat, de nem akartam felelni. Persze, hogy rám ijesztett. Elrohant a gyógyszertárba, se szó, se beszéd, én meg itt labdáztam Happy-vel, mint egy kisgyerek. Kérdésére aprót bólintottam, bár sejtettem, hogy indoklása nem volt teljesen helytálló. Mindegy, vannak furcsa dolgaik a nőknek. Felálltam, s ha minden igaz, magammal húztam Hedviget is. Nem igazán tudtam, hogy mikor jöhetek vissza, így finoman megkérdeztem. - Mennyi sétát igényel? - Tudakoltam, miközben kezem igazán láthatatlanul Heidy derekára csúszott. 

Zavartságom cseppet sem akart megszűnni, sőt ideges is lettem, mire sorra kerültem már pattanásig feszültek az idegeim. Azért nyugalmat erőltettem magamra, amikor nekem kellett megszólalnom. Kicsit dadogtam, szerintem látszott is rajtam, azt se tudom, mit kersek pontosan. Azért mégis szót értettünk egymással, és néhány perc alatt egy kis papírzacskóval együtt távozhattam is.
- Sziasztok - Az smst már nagyjából a ház elé érve kaptam meg, ezért nem is reagáltam rá. Ismét mosolyt varázsoltam az arcomra, mielőtt beléptem a lakásba, köszöntem a bent lévőknek és levettem a kabátom.
- Igen David, minden rendben. Ne haragudj, ha rád ijesztettem. - Odamentem a földön ülő barátomhoz, leggugoltam mellé és adtam egy puszit az arcára. - Nincs kedved egyébként levinni Happyt sétálni? Régen volt kint. - Kellett valami indok, amivel elküldhetem legalább egy kis időre itthonról, nem akartam úgy bezárkózni a fürdőbe, hgogy ő közben idekint találgatja, mi lehet velem. Neki kiszellőzik a feje én pedig megnyugszom amint végre saját szememmel láthatom, hogy anya csak hülyeségeket beszél.

Heidy elég zavartnak tűnt. Tovább fürkésztem az ajtókeretnek támaszkodva. - De minden rendben? - Természetesen semleges választ kaptam. - Ne vigyelek el? - Nagyra kerekedett szemekkel néztem a lányra, de akkor már kabátját vette fel. Annyira megdermedtem, megijedtem, hogy valami baj van, hogy nem is mentem felsegíteni Heidy kabátját. Mindegy, egy héten egy udvariatlanságot el lehet nézni. Hedvig már indult is, körülbelül esélyem sem volt még arra sem, hogy a kocsikulcsomat vegyem elő. Happy kíváncsian nézte a csukott ajtót, ahogyan én is. - Jól itt lettünk hagyva - bámultam a kutyára, majd megsimogattam a füle tövét. A kotta még mindig a kezemben volt. A hálószobába lépdeltem, ahol a hegedűm is el volt helyezve. Pillanatok alatt kivettem a tokjából. A sarokba állított kottatartóért nyúltam. Happy már tudta, hogy zenélés jön. Szerencsére elég jól bírta a hegedű magas hangjait is, de inkább elfoglalta magát a plüss macijával a nappaliban. A tartóra helyeztem a talált kottát és hegedűmön elkezdtem játszani rajta a hangokat. Egy sor sem kellett, de már rájöttem, hogy ez melyik műnek az elhagyott darabja. - Caprice 24 - csóváltam meg a fejem, miután végigjátszottam mind a két oldalt. Amikor csend lett, Happy bedugta a fejét az ajtón, de nem merészkedett be. Letettem a hangszert és az egyik fiókhoz nyúltam. Elővettem a kottáimat és elkezdtem vizsgálni őket. Hamar meglett a keresett darab és tényleg hiányzott két oldala. Ezeket gyorsan visszatettem, de nem tudtam felidézni, hogy mikor hagyhattam őket a konyhában. És miért pont a konyhában? Ezután gyorsan, fejből eljátszottam az egész darabot, majd visszatettem a hegedűt és az állványt a helyére. Nyughatatlanul órámra pillantottam. Nem telt el sok idő, sőt. Zsebemhez nyúltam és írtam egy SMS-t Hedvignek. "Minden rendben? <3" Ez állt az üzenetben, el sem olvastam, de már küldtem is el. Elkezdtem aggódni. Mi oka lett volna Heidy-nek, hogy csak úgy elrohanjon a gyógyszertárba? Ráadásul megmondta, hogy nem akar többé ilyen hidegben kilépni. Telefonomat felhangosítottam és visszatettem a nadrágzsebembe. Kisétáltam Happy-hez és leültem a földre. A kiskutya egyből odajött és dögönyözni kezdtem. Nem messze megláttam a labdáját és elkezdtem neki dobálni. Aranyosan hozta vissza az összes alkalommal. 

- Te csak... bogarászd tovább a kottád, én... elugrom. Semmi baj, csak... mindeg, hagyjuk - Kizártnk tartottam, hogy akár egyetlen ébképzláb mondatot is ki tudtam volna mondani anélkül, hogy elakadtam volna a felénél vagy már a legelején, mint kiderült. Anya szavai visszhangoztak a fejemben, miközben a kabátomért mentem, aztán belebújta az edzőcipőmbe, dobtam egy puszit Davidnek, még mosolyogni is mosolyogtam, mielőtt felkaptam volna a kulcsom és elsiettem volna. Happy nyüsszögését hallottam a csukott ajtó mögül. Kifújtam a  benntartott levegőt, aztán vettem egy mély lélegzetet, azt is lassan kifújtam és elindultam a gyógyszertárba. Se értelmesen gondolkodni, se normális választ adni akár Davidnek, akár bárkinek, aki megkérdezné, mi bajom van. Siettem amennyire csak tudtam, minél előbb anya tudtára akartam hozni, mennyire téved, vagy inkább a sajátomra, mennyire bolond vagyok, hogy elhittem, amit mondott.

Hallhattam volna, hogy Heidy és Esther mit beszélnek telefonon, de nem hallgatóztam és amúgy is eléggé bele volta merülve abba, hogy a hangokat tanulmányoztam a kottán. A legnagyobb csalódásomra, akárhogy néztem, egyszerűen nem tudtam megállapítani, hogy mi is lehet az. A szemem előtt lévő falra meredtem és ekkor hallottam, hogy Heidy búcsúzkodik, majd bontja a vonalat. Nem sokkal ezután a hangját hallottam, ahogy engem szólít. A kottát tanulmányozva az ajtóhoz léptem és hanyagul nekitámaszkodtam a keretnek. Először fel sem fogtam a kérést, csak szimplán válaszoltam. - Nem tudom, talán mintha két saroknyira láttam volna egyet - vettem el szemem elől a lapokat, de még mindig nem eresztettem le a kezeimet. Majd leesett, hogy mi volt a kérdés valójában és gyorsan lecsapva kezemet visszakérdeztem: - Micsoda? Baj van? Rosszul vagy? Hozzak valami gyógyszert? - Összes kérdésemet Hedvigre zúdítottam. El is tudtam képzelni, hogy nem érzi jól magát. Ahogy leeresztettem a kezem, Happy egyből odajött hozzám, de most nem tudtam vele foglalkozni, mert fürkészően néztem a nappaliban álló Heidy-re. Nem is tudtam kivenni a hangjából, hogy mit érezhet most. Még mindig az ajtó keretének támaszkodtam, és onnan fürkésztem őt. Hirtelen már nem is érdekelt annyira, hogy melyik műnek két oldalát szorongatom a kezemben. 

Miután megittam a narancslevem és kihalásztam a telefonom a kabátomból, kimentem a nappaliba és felvettem. Mivel már ebben benne volt a kérdés, anya meg sem várta a továbbiakat, hanem belevágott a közepébe. A múlhéten nyílt Green Sky-i kiállításáról beszélt, amiről már előre tudtam, hogy sikeres lesz, mert sokan szeretik anyát és a művei is csodásak. Kivéve a babaportrék, azok bizonyos mennyiség után ijesztőek tudnak lenni.
A legnagyobb hír viszont, amiért a megszokott hívási rendünket felrúgta, nekem is fokozta az amúgy is jó kedvem. Eladott öt képet, olyanokat, amiket még régebben festett és azt hitte, művészi pályájának kudarcai. Csak gratulálni tudtam és megígértem, ha márciusban hazamegyek mindenképp látni szeretném mad az új festményeit és a következő kiállítást, mert ezek szerint sikeres volt a mostani, akkor meg biztos terveznek még, ha máskor nem, nyáron.
Ezután jött a "mi történt veled a legutóbbi beszélgetésünk óta?" kérdése, ami vicces volt, mert máskor lehet, nem tudtam volna mit mesélni, de most akadt pár. A korcsolyázási tehetségemen csak nevetett, aztán elmesélte, mikor biciklizni és görkorizni tanultam, utóbbit ugye sikertelenül. A "kerékpárral a rózsabokrokba" esetre nem is emlékeztem, míg fe nem elevenítette. Az áruházbeli rosszullétemet is elmondtam, hátha ő tud valami rejtett allergiámról vagy egy mostanság felkapott nyavalyáról, ami kiválthatta, de egészen mást mondott.
- Anya, ne viccelj ilyesmivel! - Ez a mondat azt hiszem, hangosabban csúszott ki a számon, mint terveztem, de szavaitól kisebb sokkot kaptam. Feltett egy sor kérdést, amire nem tudtam hirtelen, mit válaszoljak, mert a felére rémisztő volt az igazság. Amilyen gyorsan tudtam lezártam a beszélgetést, kinyomtam a telefont, de csak ültem a kanapén, felhúzott lábakkal és előre bámultam. Á, nem, anya hülyeségeket beszél. Annyira lefoglalja a kiállítás, hogy oda sem figyel semmi másra. Akárhogy rágódtam ezen, egyre nehezebben tudtam meggyőzni magam.
- David... - mint, aki berekedet, hangom nem is hasonlított az eredetire. - ... hol van a legközelebbi gyógyszertár? - Felálltam, lenéztem a kíváncsian csóváló kutyára, aztán vissza fel, a konyha irányába, hátha érkezik a válasz.