Még félálomban voltam, mert reggelente nehezen kelek, pláne, ha egy kicsit másnapos is vagyok... Nem tértem magamhoz, csak azt éreztem, hogy hasogat a fejem, de valamelyest enyhítette az édes illat.
Nem élvezhettem sokáig a nyugalmat. Egy hatalmas lökés térített észhez, aminek köszönhetően leestem az ágyról, és a fejem a közeli szekrénybe ütöttem. Újabb fájdalomhullám, szédülés, és hányinger. Mindezt korán reggel, de legalább a félálomból sikerült felébrednem, és a hirtelen ijedtségtől pulzusom is felgyorsult, olyan érzés volt, mintha menten ki akart volna szakadni a mellkasomból. Ez meg... mi volt?
Fekvésből hamar félülésbe támaszkodtam, amikor meghallottam Andree hangját, és ha lehetett, a szívem még nagyobbat ugrott, mint először. Hangos volt, ingerült, és a stílusa olyan éles, hogy szabályosan éreztem, ahogy megvágott, mikor elért a tudatomig.
- Andree... - kezdtem halk, rekedtes hangon, de közbevágott, és folytatta.
Meg kellett volna értenem... hisz számítottam rá, nem igaz? Hogy ez lesz. Hogy ellök magától, és nem fog emlékezni semmire abból, ami tegnap történt. Nekem nagyon is tiszta volt minden... Néha jó volt, de néha nagyon fájt, ha másnaposan mégis emlékeztem a történtekre. Az utóbbi volt igaz ebben a helyzetben is. Ijedten néztem rá, hitetlen csillogással a szemeimben, mintha nem akartam volna felfogni a reakcióit, pedig jobban tettem volna.
Aztán hozzám vágta a ruháimat, akkora erővel, amitől újra a szekrénynek ütődött a fejem, mert mozdulataim még túl lassúak és erőtlenek voltak ahhoz, hogy kivédjem. Éreztem, hogy szemeim lassan kezdenek megtelni könnyel, ezért amennyire tudtam, arcomhoz szorítottam a pólóm, hogy Andree ne lássa meg rajtam a gyengeséget, mert az szánalmas lett volna, és féltem, hogy örömet okoznék neki vele, amit akkor nem akartam.
- Te mondtad...! - feleltem halkan, de próbáltam bátorságot erőltetni hangomba. - Azért maradtam, hogy... ne legyél szomorú...!
Fogalmam sem volt, miért próbálkozom. Észre kellett volna vennem a fiú gyűlölködő tekintetéből, hogy nem megyek semmire, de én idióta... Mit is gondoltam...?
Bárcsak ne maradtam volna itt tegnap...

Végigfutott rajtam egy jóleső remegéshullám, amikor Andree homlokon csókolt, és akaratlanul elmosolyodtam. Olyan finoman és óvatosan ért hozzám, amihez nagyon könnyen hozzá tudtam volna szokni, de egy kis félsz még mindig ott volt a tudatom hátuljában, hogy vajon holnap mi lesz? Reménykedtem, hogy minden úgy folytatódik, mint ahogy ma végetér, de nem lehettem benne biztos, hisz mindketten ittunk, és bár se ő, se én nem tűntünk részegnek, nem tudhattam.
- Te is - mondtam neki halkan.
Aztán lefeküdtem mellé, és odabújtam a mellkasához, arcomat a nyakához fordítva. Erősen éreztem az illatát, a szívem pedig ennek hatására úgy zakatolt a mellkasomban, mint erősítőből a dubstep. Élveztem, ahogy magához húzott, és nem akart elengedni, biztonságban éreztem magam, főleg, amikor megéreztem az ő szívverését is. Gyors volt, akárcsak az enyém. Édes illata bódítóan hatott, bármit megadtam volna, hogy minél tovább érezhessem, ezért jó nagy levegőket vettem, és olyan közel bújtam hozzá, amennyire csak tudtam. Nem akartam, hogy véget érjen az este. Nagy kezeit érezni a hátamon és a derekamon felért a legcsodálatosabb dologgal, ami valaha történt velem az életem során, és ahogy lábával is átkarolt, ágyékunk majdnem összeért, amitől én... csak maradék önuralmamnak és fáradtságomnak köszönhettem, hogy sikerült nyugodtnak maradnom. Persze, helyette ott volt meztelen felsőteste, amin kezem pihentettem elalvás előtt, és míg álomba nem szenderültem, finoman cirógattam, mintha egy kiscicát próbálnék elaltatni, és tudat alatt ez is lehetett az okom rá. Próbáltam ébren maradni, amíg csak lehetett, de engem hamarabb elnyomott az álom, mint őt. Egy békés mosollyal az arcomon aludtam el, végig az ő érintését és illatát érezve. Még sosem voltam olyan boldog, mint akkor... Bárcsak mindig ezt érezhettem volna...

Elvettem tőle a pólót, és nem tehettem róla, de reflexből az arcomhoz húztam és megszagoltam. Ahh... Igen, ugyanolyan bódító illata van, mint neki... Istenem, miért gondolok még részegen is ilyen nyálas dolgokra?
Ahogy leengedtem a ruhadarabot, annyit láttam, hogy Andreen már nincs nadrág, ezért gyorsan elkaptam vörösödő fejem, és úgy tettem, mintha nagyon koncentrálnék a kapott fölsőre. Persze ez nem volt igaz, csak próbáltam parancsolni magamnak, hogy ne őt bámuljam. Kezeimmel gyűrögettem a póló anyagát, és teljesen elfeledtem zavaromban, hogy nekem is öltöznöm kéne. Viszont ő épp akkor végzett, ezért megfordult a fejemben, hogy el kéne bújnom valahová, míg átvedlek pizsibe, de hogy nézett volna már az ki? Mintha egy szégyenlős kislány lennék. Meg neki biztos nincsenek olyan csúnya gondolatai, mint nekem, és nem fog nézni... Igen. Ezzel nyugtattam magam.
Azért megszokásból hátat fordítottam neki, míg lekaptam magamról a pólómat, aztán felvettem az ő feketéjét. Természetesen nem hagyhattam ki egy jó mély levegővételt, hogy tüdőmbe áramoljon a finom illat. Aztán kigomboltam, majd letoltam a csőnadrágon, és megszokásból összehajtogattam, aztán a levetett pólóm is, mielőtt leraktam volna a közelben. Andree fölsőjében és a saját boxeremben fogok aludni, az tökéletesen megfelel jelenleg.
Ahogy visszafordultam felé, rögtön szembetűnt, mennyire piros az arca. Ejnye, csak nem tévedtem az előbb a csúnya gondolatokat illetően? Várj... mi?! Remélem, nem azért vörösödött el, mert végignézte ahogy sztriptízelek. Csak nem... Biztos nem tenne olyat... Vagy mégis...?
Odaültem mellé, valamennyire biztosabb mozdulatokkal, mint amilyeneket odakint tettem. Legalább az egyensúlyom kezdett helyreállni.
- Aludjunk - ismételtem meg én is. - Ha mocorgok álmomban... izé... Rúgj meg - tettem hozzá a biztonság kedvéért.

Jó érzés volt, hogy ilyen finoman ért hozzám, és azt kívántam, bárcsak sose lenne holnap. De igaza volt... muszáj volt aludnunk. Késő volt, és egyikünk sem volt teljesen józan. Bár kifejezetten részegnek se éreztem magam, mert tudatában voltam annak, amit csináltam, csak... a whiskey nélkül valószínűleg nem lett volna rá bátorságom. 
- Igen... - válaszoltam halkan, mikor megkérdezte, álmos vagyok-e, aztán kézen fogott, és bevitt a szobájába.
Most nem nézelődtem, csak futólag körbepillantottam, de itt sem volt semmi, ami ne egy katalógusra emlékeztetett volna. Leszámítva őt... A mostani aurája merőben más volt, mint az eddigi. Sokkal kedvesebb volt, és mintha az egész szobát betöltötte volna, minden barátságosabbnak tűnt. Jó érzés volt a közelében lenni. Ahogy az ágyra néztem, akaratlanul is eszembe jutott, hogy fogunk rajta elférni ketten. Nem tűnt olyan nagynak, bár mi sem foglaltunk sok helyet, de mégis... ránézésre megállapítható volt, hogy nagyon szorosan kell majd feküdnünk. Amit én nem bántam. De vajon ő bánni fogja reggel...?
Felé kaptam a fejem, amikor kérdésével félbeszakította a gondolatmenetem. Elpirultam. (Taps-taps, Nikolai.)
- Egy pólót... ha lehet.
Sokkal csendesebb voltam, mint az előbb, ami annak volt köszönhető, hogy tudatosult bennem, mi is a szitu. Lássuk csak... Andree háza. Szobája. Ágya. És pizsama gyanánt a pólója. Úgy, hogy az előbb csókolóztunk. Pontosabban, hogy... neki adtam a legelső csókom. Zavarbajöttem, és úgy éreztem magam, mint egy tinilányka, akit bedobtak a mélyvízbe. Annyiszor gondoltam már ilyesmire, de most, hogy megtörtént, hihetetlennek tűnt. Természetesen úgy fogunk elférni az ágyon, ha... jó közel fekszem hozzá. Egész éjjel érezni fogom az illatát, és az érintését...
Nagyon elkalandoztam, valószínűleg a fejemen is látszott. Elég gáz...

Nagyon boldog voltam, amikor visszaölelt, és érezhettem a karjait magam körül. Biztonságban voltam... pedig én szerettem volna felvidítani őt. Éreztem a szívverését, és elmosolyodtam rajta, mennyire gyors volt. Akárcsak az enyém...
Amikor megszólalt, kicsit elhajoltam, hogy ránézhessek, és akkor láttam meg az arcán legördülő könnycseppeket. Meglepődtem, és a hideg is kirázott, de ugyanakkor meg is hatódtam a mosolyát látva. Az összkép gyönyörű volt, és örültem, hogy részese lehetek, és láthatom. Erre vágytam, de ha őszinte akartam lenni, nem hittem, hogy sikerülni is fog. Mélyen a szemeibe néztem, és éreztem, hogy már csak ettől az átható tekintettől is elgyengülök, főleg, miután megcirógatta az arcomat. Jóleső remegés futott végig rajtam, és végig mosolyogtam rá, úgy, ahogyan ő rám. Olyan szép volt ez az egész... Azt hittem, szebb már nem is lehetne, amikor lassan közelebb hajolt hozzám, és... megcsókolt.
A pulzusom ismét megugrott, és ösztönösen megmarkoltam pólóját a hátán. Szorosan hozzábújtam, miközben gondolkozás nélkül visszanyomtam az ajkaimat, és úgy kapaszkodtam belé, mint egy ragaszkodó kismacska. Túl szép volt, hogy elhigyjem, igazából megtörtént, de hosszú ideig nem engedett el. Az ajkai sokkal puhábbak és édesebbek voltak, mint gondoltam. Olyan érzés volt, mintha nem is egy ember ért volna hozzám, sokkalinkább... egy angyal. Biztos voltam benne, hogy Andree is az, és nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. Az egész szobában csend volt, csak csókunk apró hangjai hallatszottak. 
Hosszú ideig csókoltuk egymást lágyan, de aztán muszáj volt elhajolnom egy picit, hogy levegőt vegyek. Nem mentem messzire, csak épp annyira, hogy rá tudjak nézni, majd fél kézzel óvatosan megsimítottam az arcát, hogy letöröljem a könnyeit. Gyönyörű volt... sosem láttam nála szebbet.

Ahogy kimondtam, hogy a kanapét szeretném, eltűnt az arcáról a mosoly, és én megijedtem. Az nem lehet, hogy elszomorítottam... igaz...? Ugye nem? Felültem, hogy el tudjon menni, és a kanapé kartámlájába kapaszkodtam, mert még mindig nagyon szédültem. Fájó szívvel néztem utána, és összeszorítottam a szám, amikor arra gondoltam, hogy talán... talán miattam lett megint szomorú. De az nem lehet, hogy csalódott abban, amit mondtam, mi értelme lett volna? Vagy azt akarta, hogy az ágyat válasszam...?
Hatalmas sóhaj szakadt fel a tüdőmből, és arcom két tenyerembe temettem, próbálva lenyugtatni szapora pulzusom és cikázó gondolataimat, amiknek a fele ködös volt, vagy teljesen értelmetlen, de nem csodáltam, hisz még mindig az alkohol hatása alatt álltam. Illetve... azt hittem, hogy Csak a whiskeynek köszönhettem ezt a zavarodottságot. De ha tényleg úgy volt, mint gondoltam, és miattam szomorodott el, jóvá akartam tenni ismét. Ha ő azt szeretné, hogy vele aludjak, ki vagyok én, hogy csalódást okozzak? Mert én persze nem választottam volna szívem szerint az ágyat, ugye...
Erőt vettem magamon, és felkeltem a kanapéról, majd bizonytalan léptekkel elindultam abba az irányba, amerre ő is ment, de alig tettem meg egy métert, megint ott állt előttem. Megtorpantam, és pár másodpercig csak néztem rá, de sajnos nem volt szerencsém, mert továbbra sem mosolygott, és ugyanolyan szomorkásnak tűnt, mint az előbb. A mozgásomon látszott, hogy nem voltam teljesen józan, de ettől eltekintve úgy-ahogy tudatomnál voltam, és nem nevetgéltem, nem beszéltem össze-vissza, de még csak olyan fejet sem vágtam, mint egy holdkóros, így ha csak egy helyben álltam, nem tűntem részegnek. Bár lehet, hogy józanul nem mertem volna megtenni, amit ezután.
Közelebb léptem hozzá, és hirtelen megöleltem, szorosan hozzábújva. Ha nem ittunk volna annyit, biztosan ellökött volna, bár akkor már ebben sem hittem száz százalékig. Pár percig nem mondtam semmit, csak élveztem, hogy megölelhettem, és megint olyan közel volt hozzám, mint az előbb. Aztán végül halkan csak megszólaltam.
- Igazából... jobban szeretnék veled aludni...
Nem tudtam, hogy fog reagálni. Csak reménykedtem, hogy jól következtettem a jelekből...

Hatalmasat dobbant a szívem, amikor megláttam a mosolyát, és ez valószínűleg a tekintetemen is látszott, mert nagyra nyitottam a szemeimet, és csodálkozó csillogás szökött beléjük. Gyönyörködtem abban a mosolyban, annyira őszinte volt és csodálatos. Úgy éreztem, nem sok embernek adatott meg, hogy láthassa. Szerencsés voltam, és ez a tudat nagyon boldoggá tett, még ha el is tűnődtem azon, vajon mi lesz holnap, és újból küzdenem kell-e majd azért, hogy megtűrjön a közelében. Fájt arra gondolni, hogy újra közömbös lesz és távolságtartó... Nem akartam.
Még részegen is képes voltam hamar zavarbajönni, ami akkor bizonyosodott be, mikor közelebb hajolt hozzám, és feltette a kérdését, mire akaratlanul elképzeltem, milyen lenne vele aludni, és reggel mellette ébredni. Mit válaszolhattam volna?... Kanapét kellett volna mondanom. Szégyelltem magam, de az igazság az volt, hogy egy elég gáz tulajdonságom miatt is szívesebben mondtam volna az ágyat: nem tudtam egyedül aludni. Féltem. Születésem óta a húgommal egy ágyban aludtunk, és azóta sem tudtam kinőni azt, hogy szükségem volt egy másik ember közelségére éjjel, különben képtelen voltam álomba merülni, vagy csak hosszú szenvedések árán. Mióta visszajöttem a koleszba, egy éjszakát sem tudtam végigaludni, mert nem volt szobatársam... De mit gondolt volna, ha megtudja ezt? Nagyon gáz. Olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Nem mondhattam azt, hogy vele szeretnék aludni, pedig ezzel együtt két okom is lett volna rá. Habár az elsőt nem tudtam volna megmagyarázni, csak... Éreztem.
- Jó lesz a kanapé - válaszoltam kis idő múlva, leheletnyi bizonytalansággal a hangomban, de aztán elmosolyodtam, hogy ne legyen olyan feltűnő.
Hogy mondhattam volna ágyat, ugyan már...

A hangja valósággal cirógatta a fülem, és ha tudtam volna dorombolni, megtettem volna, mint egy kiscica, mert úgy éreztem magam az ölében. Egyszerre minden olyan tökéletesnek tűnt, mintha a világ fejre is állhatott volna, de akkor sem esett volna bántódásom. Remélem, erre akkor is emlékezni fogok, ha kijózanodtam, mert még talán sosem éreztem magam olyan nyugodtnak, mint akkor.
Amikor elvette a szemeimről a kezét, kinyitottam őket, de csak félig, mert már túl fáradt voltam. Ránéztem, és újból elmosolyodtam, főleg akkor, mikor megsimította az arcom. Közelebb bújtam a kezéhez, önkénytelen reflex volt. Majd aprót sóhajtottam.
- Ha szeretnéd, megteszem... - mondtam halkan, de már alig voltam észen.
Csak azt tudtam, hogy szerettem volna, ha mosolyog, legalább csak egyszer, és ezért bármit megtettem volna, amit kér. Egy kicsit még mindig bűntudatom volt, de már sikerült lecsillapítanom. Illetve dehogy nekem... Andree csillapította le azzal, ahogy viselkedett velem. Jó érzés volt. Bárcsak ő is emlékezne erre, miután kijózanodik...

Önkénytelenül elmosolyodtam, amikor kimondta a nevét. Illett hozzá, nagyon is. 
- Szép... - csúszott ki a számon halkan, de addigra már olyan kába voltam, hogy fel sem fogtam igazán.
Hihetetlenül nyugodtnak és boldognak éreztem magam, pedig a fejem ködös volt, így csodáltam, hogy egyáltalán felfogtam valamit a világból. A lényeg megvolt... Andree. Úgy érztem magam, mint egy szerelmes tinilány, ami vicces érzés volt, mert nem voltam se szerelmes, se tinilány.
Nem voltam szerelmes, ugye...? Persze, hogy nem. Az még tőlem is nagyon bizarr lett volna. Csak azt tudtam, hogy ezek után sem akartam békén hagyni a fiút. Soha-soha-soha. Akkor se, ha mindketten józanok, vagy rohadtul másnaposak leszünk.
Amikor felajánlotta, hogy maradjak nála, a mosolyom még szélesebb lett, de hamar le is lankadt.
- De... vissza kéne mennem - mondtam halkan, szinte csak sóhajtottam a szavakat, mert nem nagyon volt másra erőm. - Időő... mennyi az idő...? A portás pipa lesz...
Nem akartam menni, de gondot okozni még annyira sem szerettem volna, főleg nem neki. Ezt még részegen is tudtam, annak ellenére, hogy a világomról meg jóformán semmit.

Nem értettem, miért mondta... Olyan lassúnak tűnt minden, és éreztem, hogy a fejem kóvályog, és ez gáz volt, mert tényleg csak neki akartam jót, de nem jött össze. Most még jobban elszúrtam volna? Elszomorított a gondolat...
- De...! - adtam hangot zavarodottságomnak, de nem volt alkalmam végigmondani.
A következő percben már mellettem ült, és maga felé húzott. Az érzékszerveim eltompultak, és úgy dőltem, mint egy rongybaba. De... miért húzott az ölébe?
A tenyerét a szemeimre rakta, és egészen elhalkult, nem úgy, mint a szívem... Az hamar megugrott, és szinte hallottam a fülemben, milyen gyorsan pumpálja a testemben áramló vért. Hirtelen olyan közel voltam hozzá, és a legrosszabb, hogy az érintésétől teljesen elgyengültem, ha akartam sem tudtam volna felkelni. Sokáig nem szólaltam meg, csak próbáltam valahogy lecsillapítani heves pulzusom, de szörnyen nehéz volt abban a testhelyzetben. Nem értettem, miért csinálta, és a hangja is... annyira furcsa volt. Annyi érzés volt benne, és annyira őszintén csengett... Sikerült volna...?
Lehunytam a szemeimet, bár tenyere még mindig rajtuk volt, de ahogy kezdtem megnyugodni, úgy esett egyre jobban az érintése. Aztán hosszú idő múlva megszólaltam, mikor eszembe jutott egy fontos dolog... egy nagyon fontos.
- Nikolai vagyok... - mondtam halkan, de nem a bemutatkozás volt a célom. Hallani akartam a nevét.