Nem tudtam eldönteni, ennyire nem érdekli-e, hogy menni készülök vagy tényleg nem vette észre, hogy esetleg megbántott azzal, amit, mondott és fel se tűnik neki távozási szándékom, de szinte az ajtó kilincset is elértem volna, ha kinyújtom a kezem, mire feltette a kérdést.
- Nem hiszem, hogy maradnom kéne - feleltem feldúlt lelkiállapotomból kitellő legnagyobb nyugodtsággal. - Szia James! - Ha épp nem lettem volna annyira letörve, biztos azon kezdek el töprengeni, miért nem találtam még ki neki semmilyen becenevet, mert ha így teljes keresztnévvel szólítom meg, lesz egy hivatalos hangzása, ami sehogy sem tetszik. Bár már mindegy nem?
Kezem a kilincsre téve haboztam még egy-két másodpercig, aztán lenyomtam és megcsapott a hűvös lépcsőházi levegő. Ez eszembe juttatta a felakasztott kabátom, amit még gyorsan visszaléptem, hogy leügyeskedjem a fogasról, aztán kissé bénázva belebújtam és tényleg távoztam, persze csak, ha nem jutott eszébe megállítani, amire nem igazán számítottam, szóval, ha szabad volt az utam, biztosan elindultam. A lépcsőn nem vettem fel a cipőm, csak leérve, mert az utcán, bármennyire jól is esett volna, nem mászkálhattam mezitláb. A parókámmal a kezemben így is elég furcsa látványt nyújthattam, de nem érdekelt. A buszmegállót kerestem, igyekeztem emlékezni az útvonalakra, amivel haza juthatok. Még ahhoz sem volt erőm, hogy a kollégiumba való bejutásom tervét kiagyaljam, majd jön, ami jön, nem érdekel.

James:

Egy kis adag mosogatószert (a reklám azt mondta, elég egy borsónyi!) a szivacsra nyomva vártam, hogy legyen végre Mihával valami. Akaratlanul is belegondoltam, hogy nélküle mennyivel nyugodtabb reggelem lenne. Csúnya gondolat, de akkor is. Egyébként is, mikor sütöttem magamnak utoljára reggelire palacsintát? Ah. Egy biztos, ha most nem lenne itt, nem lennék olyan, mint egy altatásból felébredt kába állatt.

Miha hangját meghallva először nem fordultam az ajtó felé, így nem láthatta, ahogyan felvonom a szemöldökömet. - Szívesen mindent. -  Szinte sikerült teljesen leutánoznom a hanglejtését meg minden, csakugye nekem mélyebb a hangom. Azért lehetett érezni, hogy csak kifigurázo őt. De mégis miért nem értek a lányos hangulatváltozásokhoz? Vagy náluk minden reggel ilyen? Mert ha igen, akkor kérem a cölibátust elfogadók papírját. 

- Most elmész? - Felé fordultam végre, de mivel nem tudtam, milyen arcot vágjak, olyan lett, mint a hangom, semleges.

Tudom nagyon jól, hogy vendégségben nem illik így viselkedni és számtalan pontját megszegtem a nagyi-féle etikai szabályzatnak, de ha valaki ennyire kínos helyzetbe kerül, szerintem teljesen megbocsátható, ha ösztönösen cselekszik. Ki tudja? Talán, ha van lehetőségem, így ahogy vagyok kirohanok a lakásból is, a koleszban már megtettem a fehérneműs törölközős akciómmal, itt ez most elmaradt, szerencsére.
Abban biztos voltam, hogy túlfeszítettem a húrt, ezért is igyekeztem helyrehozni a dolgokat, visszamentem szépen a konyhába és leültem a helyemre, ahol is megvártam Jamest. Vagyis megvártam volna, ha nem szakítja félbe türelmes ücsörgés Anglia összes madarának egyöntetű csipogása, ami a nappali irányából jött. Vajon miért költöztek épp ehhez a lakáshoz? Mint valami elfuserált Hófehérke történet. Ja, nem, ez én vagyok!
- Felveszem! - kiáltottam feleslegesen és a kanapén csipogó telefonér mentem, ami a ruhám alatti táskámból szólt. A kijelzőre sem kellett néznem, csak felcsattintottam a rózsaszín játéktelefont és már a fülemhez is tettem, útközben lenyomva a zöld gombot. Kat azonnal folytatta a csiripelést, a madársereg tehát nem állt azonnal odébb, egyszemélybe sűrűsödött össze és engem vallatot. Annyira váratlanul ért, hogy majdnem elejtettem a készüléket, kapkodtam vele egy sort és sikeresen lenyomtam a kihangosítást.
- ...hogy te meg őőő, tudod! - hallatszott teljes hangerővel a szobában barátnőm szoprán hangja, én pedig az iménti sápadtság és vöröslés mellé egy új színárnyalattal is gazdagodtam, a lilával.
Mérgesen rászóltam, hogy fogja be, de ő csak darálta tovább, ezért lefogtam a hangszórót ezzel valamennyire tompítva a kiszűrődő információk tömegét. A lényeg azért kijött ujjaim között és csak annyit tehettem, ha már elnémítani nem tudtam, hogy egyszerűen összecsaptam a telefont. Ha most nem tudta meg, hogy, ahogy Kat fogalmazott "rákattantam" akkor tuti, hogy baj van a hallásával.
- Ha ezt is letagadod, sikítani fogok - mondtam néhány másodpercni hallgatás után és már fogalmam sincs milen színárnyalattal az arcomon, de a bűnös készüléket szuggeráltam. Nem mertem megmozdulni, se ránézni, se semmit. Még az se érdekelt, hogy a póló, ami rajtam van, ülve fele olyan hosszú, mint állva vagy fekve, idegességemben ez számított a legkisebb problémának. Ha James most azonnal kirak még azt is megértem, ha kinevet... azt is, bár szerintem akkor egy bőgő Mihás mutatványt is látni fog ma reggel, mert a fürdőszoba messze került tőlem.
 

James: 

Hogy megesküdni? Mégis hány éves vagyok? Aj, kicsit kezdett elegem lenni, hogy éppen hogy nem az öreg fürdőszobaajtónak beszélek. Mikor Miha kérdezte, hogy mit hallottam, kelletlenül rávágtam: - Miha, esküszöm, hogy nem hallottam semmit... - Keresztbe fontam karom magam előtt, hogy takarjam mellkasom, ösztönös reakció gyanánt. 

Végre Miha kijött a fürdőből, méregetett, mintha valami gonosz kór terjesztője lennék, majd visszament, gondolom a konyhába. Én csak egyik szemöldökömet vontam fel tekintetére, majd befordultam a fürdőszobába.

Értetlenül bámultam a tükörképemet, tőle vártam a választ, hogy most mit csináljak a lánnyal, aki most valószínűleg vidáman falja az előbb elkészített palacsintát. A hosszúhajú srác a tükörben nem igazán akart válaszolni, ezért visszaindultam a konyha felé.

James:

Totál káoszban álltam az ajtó előtt. Borzasztó hülyén éreztem magam, azt sem tudom, mit kellene csinálnom. Csak álltam, aztán az ajtó melletti falnak támaszkodtam. 

- Miha annyira hadarsz, hogyha a himnuszunkat énekelnéd, azt sem ismerném fel... Nekem ehhez még reggel van - morogtam nyűgösen, majd mint egy kisgyerek, megtörölgettem szememet. Szerencsére ezt nem láthatta. Vagy igen? 

- Miha, - szóltam rá ismét, - megint olyan gyorsan beszélsz, hogy alig fogok fel valamit... - Ráadásul még halkan is mozyogott, ezzel még megnehezítette a dolgomat. 

- Mégis mi a probléma? - Csupán ennyire finoman tudtam megfogalmazni a "neked meg mi a franc bajod van" kérdést.

James: 

Először azt hittem, Miha csak viccel, hogy nekem akarja vágni a tányért, így vidáman megjegyeztem: - Túl sokat dolgoztam velük, szóval inkább ne - fordítottam meg ismét a serpenyőben sülögető tésztát. Aztán Miha eszeveszett hadarására csak felvontam a szemöldököm, mert hirtelen nem értettem, mi ez a nagy hacacáré. Próbáltam felfogni a szavait, de tényleg nagyon gyorsan beszélt, még magához képest is, ami azért nagy szó, ráadásul a reggeli agyműködésem nem, azaz nem a leggyorsabb. Szóval mire felfoghattam volna, hogy mi történik, Miha már a fürdőszobában volt. Hogy is van, a fény a gyorsabb, vagy a hang? Mindegy, én  Mihából egy foltot láttam, s utána már csak a fürdőszoba öreg ajtajának fájdalmas csapódását hallottam. Azért nagyon remélem, hogy nem esett baja... mármint nem lazult meg a kilincs, vagy ilyenek. 

Magamban emésztgettem a történteket, miközben a kupac tetejére csúsztattam a kész palacsintát. Elgondolkodva tettem a tűzhelyre a palacsintasütőt, majd elzártam a gázt, felelős élet vagy mi.. Vajon most én mondhattam valami rosszat? Hirtelen nem értem, mi van a bólogatós kutyákkal. 

Lassan az ajtóhoz sétáltam, kívülről nem tűnt tönkrevágottnak, és bekopogtam. Csak improvizáltam, nem találtam ki semmilyen tervet. - Mihaa, ha akarod a fejemhez vághatod az egész tányért, de... - nem tudtam mit mondani, szóval egy sóhajtással lezártam a mondatot. Mi a franc lehet a baj?

- Ha nem lenne ilyen isteni az illatuk, hozzád vágnám az egész tányérral! - morrantam rá teljesen jogosan felháborodva.Nem szép dolog játszani egy lány érzéseivel, nagyon nem szép dolog!
- Ez egyáltalán nem vicces, simán mondhattam valami olyasmit, amit nem szabadott volna hallanod! Például, hogy mennyire utálom a rózsaszín csipkefüggönyt vagy, hogy a zsebkutyák milyen visszataszítóak, esetleg, hogy belédzúgtam vagy mittudomén! - hadartam egy csomó baromságot, ami eszembe jutott, volt vagy öt-hat ilyen hajmeresztő baromság, mielőtt kifújtam a levegő maradékát is, mivel mindez egy szuszra jött ki, aztán a következő pillanatban éreztem, ahogy elsápadok, aztán jött a vörösség és lefagytam. Ugye ezt sem mondtam ki hangosan?! Ó, te jó ég, de nagyon is kimondtam hangosan!
Felugrottam a székről és meg sem álltam a fürdőszobáig, az ajtó is hangosabban csukódott be, mint illett volna és háttal nekidőltem, nehogy akárcsak egy széllökés is ki merje nyitni. Bár addigra reményeim szerint elsüllyedek a padló kis négyzetei közti tömítésbe, vagy a kő alá, sőt, talán annál is lejjebb, minél jobban, annál jobb. Mert én innen tuti ki nem megyek! Bárcsak legalább a telefonom itt lenne, hogy Katnek vészjelzést küldjek és kimentsen!

- Mi?! Tényleg?! Ne haragudj, nem volt szándékos! - Wá, rohadt álmok! Sejtettem, hogy ez lesz, de nem gondoltam volna, hogy ennyi szerencsém sem lehet. Miért nem bírtam a másik irányba indulni és egyszerűen leesni a végén?! Á, nem, az túl egyszerű lett volna, a "beégünk James előtt" sokkal Mihásabb ötlet volt, valóban!
Magamban háborogva, kifelé paradicsom verzióban ültem a széken és hirtelem még a kölcsönpóló és összébb ment rajtam, idegesen igazgattam magamon, bár még így is eszméletlenül nehéz volt összeszednem magam.
- Én csak... Ritkán csinálok ilyet és nem akartam vele semmi rosszat, csak... nem tudom, miért csináltam, nincs mentségem rá, bocsánat. - lehajtottam a fejem és az asztalt kezdem el szuggerálni. Persze, hogy tudom, miért csináltam! Mert kartávolságon belül volt és az egyetlen nyomorult álom, aminek a nagyrésze megmaradt hozzá köthető. A testem meg ugrott és rácsavarodott szegényre, mint részeg fiatal az utcai lámpaoszlopra. Remélem nem beszéltem, mert, ha még azt is hallotta...
- És... öhm... mondtam is valamit vagy csak... szóval érted. - Teljes zavar, ott folytatom nagyjából a tegnapot, ahol abbahagytam, de ezt akkor is muszáj tudnom. James nem fogja letagadni, bármennyire ciki is, amit tőlem hallott.

- Szép álmokat - köszöntem el énis és belefúrtam fejem a párnatömegbe. Aztán mégis kipilláztam közülük, mert valami elmaradt. - James - szólítottam meg óvatosan, mire valami fura dünnyögés volt a válasz. - Lekapcsolod a lámpát? - keze szinte magától mozdult, kalimpálva elérte a kapcsolót és a következő pillanatban a szoba sötétbe borult. Ezzel tudatosult bennem véglegesen, hoyg ma itt mi tényleg együtt fogjuk tölteni az éjszakát, még ha a legkevésbé izgalmasabb módon is.
Szemem valamennyire hozzászokott a sötéthez, de csak foltokat láttam a szobából, ami elég gyerekesen hangzik ugyan, de ijesztően ismeretlen volt számomra, ez pedig az elalvásban nem segített valami sokat. James mellettem egyenletesen szuszogott, kíváncsi lennék a koleszban is ilyen gyorsan elaludt volna, ha neki kellett volna átjönnie hozzám, mert a megszokott környezetben minden sokkal egyszerűbb.
Azért nagynehezen én is álomba zuhantam, ahol mindenféle zagyvaságokat álmodtam, csak emlékfoszlányok maradtak belőle reggelre, de egytől egyig értelmetlenek voltak, ebben egészen biztos vagyok. Valami piros kalap, meg gumicsizma, meg hó... hm, ezt nem is szabad tovább boncolgatni szerintem.
Minden esetre az éjszaka maradékát, a hajnalt és a reggel egy részletét átaludtam, békésen, csendesen, fel sem ébredtem, míg meg nem mozdult mellettem valami, az egész csak egy homályos látomásként rémlik, ahogy a valami kicsúszik a kezem alól, lassan, óvatosan és önkéntelenül felmorrantam, nyöszörögtem, nevezzük bárminek, mert nem tetszett, ahogy kezem lecsúszott az üres levegőről a keménynek tűnő matracra. Azért a visszaalvással nem volt gond, tulajdonképpen egészen jól ment, csak a hasam jelzett, hogy ideje lenne kinyitnom a szemeimet, mert idő van, reggeli idő.
Édes illatok áradtak felém a levegőben, kellemesen körülfontak, jó érzés volt mélyen beszívni őket.
- Nyami - hangom reggelhez hűen rekedtes volt csöppet, de az értelme így is átjött a rövid megnyilvánulásnak.  Néhány perccel később hátsómra vergődve felültem és meglepetten állapítottam meg, hogy nem csak egyedül vagyok, de félig James helyén terpeszkedem. Vajon kilöktem, tényleg megtettem?
Kimásztam és mezitláb kitipegtem a konyhába, követve a palacsinta finom, hívogató illatát.
- Mm, jó reggelt - álmosan pislogva néztem a konyhában serénykedő srácra, majd tekintetem tovább siklott a kész művekre és már tudtam is mit kell tennem. Letelepedni az asztalhoz. - Ugye rosszul gondolom, hogy sikeresen kitaszítottalak az ágyból? Ugyanis elég furcsa helyen ébredtem és nem igazán találok más magyarázatot, maximum, ha rád másztam, ami képtelenség, mert az... Ugye képtelenség? - szemem gyorsabban nyílt éber állapotáról, mintha bedöntöttem volna egy vödör kávét. Ez a lehetőség eddig fel sem merült bennem, pedig, ha így van... Lábujjtól fejem búbjáig vörös lettem azon nyomban, a póló szinte beleolvadt a színezetembe.

- Te tényleg álmos vagy, hihetetlen - csodálkozó arcot varázsoltam magamra, amikor megláttam az ásítós, szemlecsukós akcióját. Én sem voltam száz százalékban fitt és éber, de Jamest láthatólag jobban legyűrte ez a nap, mint szerény személyem és pokoli egy vendég lennék, ha nem hagynám a házigazdát, ennyi célzás után nyugodtan pihenni. Még a végén reggel valami olyasmit csempész bele a palacsintámba, ami nagyon nincs benne az alapreceptben.
Ezt elkerülendő húztam feljebb a takaróm, majd valamennyire megemelkedtem, hogy áthajoljak hozzá és egy puszit terveztem az arcára cuppantani, halk verziót mivel este van ugye.
- Na, ez most tényleg a jóéjt puszid volt - mosolyodtam el, mikor visszahelyezkedtem a helyemre és befészkeltem magam a takaróm alá.

Látványosan összezavarom szegényt állandóan, de előbb-utóbb hozzászokik és akkor majd nem érinti ennyire érzékenyen változékony természetem. S most, hogy túlvoltunk, a "ki hol alszik?" részen, már minden rendben volt, legalábbis én erre törekedtem, ha máshol nem is, kifelé mutatva mindenképp. A szívének persze parancsolhat az ember, maratoni futást rendezett nekem odabent, csodálom, hogy a szemeim nem ugráltak az ütemre, annyira beindult a kisöreg.
- Bármelyiknek örülnék, ha nem ígértél volna már be nekem valami palacsinta-szerű dolgot. Ez rémlik, nagyon erősen belevésődött az emlékezetembe, nem tudod holmi tojással vagy szendviccsel kitörölni onnan. - Azt nem tudom, hogyan, honnan vagy miért, de hirtelen rámtört a fagyiehetnék, amit legnagyobb sajnálatomra, el kellett nyomnom magamban, mert nem akartam tovább feszíteni a képzeletbeli húrt, meg szerintem James idegszálai sem bírnák sokáig, így is kb. cigánykereket hányok rajta a mai nap folyamán elég sűrűn.