Elképedten néztem, ahogy Heidy kineveti a névötleteimet. De szerintem nagyon jók voltak. Na jó, talán a "nagyon," nem állja meg a helyét. - Pedig szerintem a Szódi elég jó lett volna - mondtam a Szóda ötlet becézett alakját. Teljesen látszódott rajtam, hogy komolyan gondolom, nem pedig viccesen. Hagytam, hogy Heidy kinevesse magát, vagyis abbahagyja a kacarását, ha nem bírta, akkor félbe kellett szakítanom mondanivalómmal. - Rendben - mondtam durcásan, de ezt már inkább vicces hangsúllyal. - Akkor mondj névötleteket te! - néztem kihívóan rá, s még mielőtt megszólalhatott volna, gyorsan hozzátettem: - Csak azt ne mondd, hogy Morzsa meg Buksi! - nevettem fel. Nekem nem lesz ilyen átlagos nevű kuytám! - Molière, Leibniz? - vetettem még fel. Emlékeimben felsejlett egy vizsla, akit Leibniz-nek hívtak. De arra már nem emlékeztem, hogy hogyan "ismerkedtem" meg vele. Most már tényleg hagytam Hedvigre a szót. 

Tényleg azt hittem, hogy viccel. Az ötletelésből ki akarta venni a részét, ezt megértem, de amilyen nevekkel előállt azok... a legnagyobb jóindulattal is rémesek voltak. Sosem tudnék egy kutyát Szódának vagy George-nak hívni. Plusz a kis fehér gombócra egyáltalán nem illik legyik lehetőség sem. Először várakozva pislogtam Davidre, mikor neveti ki a saját ötleteit, aztán leesett, ezeket ó tényleg komolyan gondolta. Belőlem persze kitört a nevetés, amivel nem megbántani akartam, csa egyszerűen... nem bírtam visszafogni magam. - Ezek... érdekesen hangzanak, de... te se gondolhatod komolyan, hogy így neveznél el egy kutyát. - Nevetve dőltem hátra, kezemmel takartam a szám és próbáltam visszaszorítani jókedvem egy szélesebb mosolyba.

Már az alapból mosolyt csalt az arcomra, hogy Heidy ennyire lelkesedett egy kiskutyáért. Eddig nem is tudtam, hogy ennyire szereti őket, bár akkor nyilván nem az állatokkal kapcsolatos gyakorlatot választotta volna. Fogalmam sem volt, hogy mi a menete egy ilyen örökbefogadásnak, így teljesen Hedvigre utalva elhittem, hogy két hét múlva már itt lehet egy kutya. Követtem Heidy-t a kanapéhoz, közel foglaltam hozzá helyet a bal oldalán. A hátamat a kényelmes támlának döntöttem, jobb kezemet pedig a támla tetejére tettem, Hedvig mögé. Egy pillanatig eltöprengtem, hogy mi is lehetne a kutya neve, de nem jutott eszembe semmi használható, csak Mike meg ilyenek. Ha Heidy nem szólalt meg, akkor kénytelen voltam  én bedobni az ötleteimet. - George? - tettem fel a kérdést a lányra nézve. - Szóda? - tettem még egy kisérletet, majd megvártam, hogy Heidy reagáljon rá valamit. Szerintem a Szóda tökéletes név lenne, és Szódinak lehetne becézni. Az milyen aranyos már...

- Hát... - Pontos dátumot nem tudtam mondani, mivel most érkeztek hozzánk, egy sor vizsgálat meg megfigyelés, mire egyáltalán bármelyik menhely vagy önkéntes csapat elkezdhetne gazdit keresni nekik. Nem olyan egyszerű, de megéri várni, még ha addig tűkön is ülök az izgalomtól.
- Szerintem egy vagy maximum két hét, attól függ, mit mondanak bent. Szerencsére nincsenek annyira rossz állapotban, egy kis odafigyelés kell nekik, meg biztos otthon. Amit egynek már meg is találtunk. - Még mindig majd' kiugrottam a bőrömből az egésztől, pedig elvileg csak egy kósza ötletként akartam felvetni, nem gondoltam annyira komolyan, mint ahogy aztán hangzott, de végülis, annyira illene hozzánk egy kis törpe rosszcsont.
- Már csak egy jó név kéne a kis srácnak - Leültem a kanapéra és töprengve könyököltem a térdemre, állam tenyeremen támasztottam meg, s ujjaimmal államon dolboltam.

Heidy-n lehetett látni, hogy nagyin feldobta, hogy beleegyeztem a kiskutya kérdésbe, és ez nekem mindne kétségemet elvette. Figyeltem, ahogyan leveszi a kabátját és a fogasra akasztja. Közben elkezdtem kigombolni fekete szövetkabátom gombjait, de félúton abba kellett hagynom, mert Heidy a nyakamba vetette magát, mire ösztönösen átkaroltam derekát, mielőtt átbukfencezne rajtam és elesne, esetleg magával rántana engem is. Halk nevetés hagyta ez az ajkaimat. - Persze - feleltem kérdésére szélesen mosolyogva. Éreztem, ahogy szemem körül árulkodó nevetőráncok gyűlnek. - És mikor is? - tettem fel a kérdést újra, mert a nagy örömben Hedvig elfelejtette megválaszolni. Azért jó lett volna tudni, hogy lelkiekben azért mégis csak fel tudjak készülni. Ha kibontakoztunk egymás karjaiból, akkor folytattam kabátom levevését, majd Heidy-é mellé akasztottam egy fogasra. Közben a hegedű is lekerült a hátamról, még a kabát előtt, azt pedig csak ideiglenes letámasztottam a fal mellé, amíg beljebb nem megyünk. 

Még csak kigondoltam, mit akarok mondani, amikor David közelebb hajolt. Alig bírtam visszafogni a mosolyomat a csók közben, mindig ezt csinálja, mint valami sokadik érzék, annyira tudja, mikor akarnék még valamit mondani.
Mikor elváltunk egymástól arrébb húzódtam, levettem a kabátom és a fogasra akasztottam az ajtó mellett. A kérdésére megállt egy másodpercre, aztán széles mosollyal fordultam felé és ha nem állt biztos lábakon még ki is billenthettem az egyensúlyából, ahogy a nyakába ugrottam.
- Tényleg? Beleegyezel? - Kérdeztem, mintha nem lenne amúgyis teljesen egyértelmű. A kutya gondolata teljesen felvillanyozott, fejben már el is kezdtem tervezni, mit hogyan kéne csinálni, hogy jó legyen.

Egy pillanatig Max bácsi idegesító tacskója jutott eszembe. Megfogadtam, hogy sosem hagyom, hogy a mi kuytánk ennyire félrenevelődjön. A mi házunk, a mi kutyánk. Egyre jobban hangzanak ezek a "mi" előtagú kifejezések. Átfutott a fejemen az, hogy lesz, amikor hónapok alatt körbe kell utaznunk Európát. Még azt sem döntöttem, döntöttük el, hogy Heidy-vel mi legyen addig. Hiszen nem hagyhatja ott, amit eddig csinált. Egy kutya bizonyára jól ellenne a stábbal, egy darabig. Ezeket a gondolatokat kivertem a fejemből, hiszen ez még a jövő zenéje. - Én nem leszek semmi jónak az elrontója - emeltem fel védekezően a kezemet magam elé. Majd pár másodpercre rá, közelebb hajoltam Heidy-het és megcsókoltam. Remélve, hogy nem akart mondani semmit, mert akkot minden bizonnyal sikerült beléfolytanom a szót, mint már egy pár alkalommal tettem. Ha nem húzódott el, akkor átkaroltam derekát is, majd ha csókunk abbamaradt, csak annyira távolodtam el tőle, hogy rendesen láthassam. Ha akart valamit mondani, akkor most megtehette, de ha nem szólalt meg, akkor én folytattam: - És, mikor érkezne? - tettem fel a kérdést, egyértelműen a kutyára célozva. Valószínőleg hangsúlyom elárulhatta, hogy felőlem akár most is mehetnénk érte, hiszen én például még a kabátomat sem vettem le. 

Kíváncsian vártam, mi lesz a válasza kisállat iránti próbálkozásomra, valahogy éreztem, hogy nem lesz túlságosan könnyű menet, ezért sem leptek meg igazán a szavai. Tudom, mire vállalkozom, tudom, nem lesz egyszerű egy kutyával, de feldobná az életünket. Na, nem mintha szükség lenne ilyesmire, csak egyszerűen... Már magamban is kételkedem.
- Volt már kutyám, tudom, milyen nevelni és foglalkozni vele - Kicsit úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akinek most akarják elmagyarázni az állattartás nehézségeit. Ez azért bosszantott, de David nem ment bele hosszas monológokba, szerencsére.
- Miért ne vihetnénk magunkkal? Mivel nem egy medve méretű állatról van szó, így nagyobb az esély, hogy bárhova velünk jöhet. Plusz, ha minden kötél szakad, apáéknál remekül el lehetne. - Azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy ezt úgysem hagynám, mert túlzottan megszeretném és nem tudnék elválni tőle, ahogy szerintem David sem.

Szinte már reflexszerűen vezettem a hazaúton, pedig még nem is olyan sokszor kellett megtennem. Egy-egy zebránál, ami előtt megálltam, elcsodálkoztam, hogy hogyan lehet ilyen sok ember a városban. Jó, Nem Yorkhoz képest piskóta, de mondjuk Green Sky-ban ilyet nem látni. Leparkoltam a ház előtt, leállítottam a motort, majd kivettem a kis hátulsó részből az ülések mögül a hegedűmet és gyorsan kiszálltam. Ha Heidy még nem pattant volna ki az autóból, velem egy időben, akkor kinyitottam neki az ajtót, majd utána becsuktam. Minden esetben autókázásunknak az volt a vége, hogy egy gombnyomással lezártam a kocsit. A kulcsomat nem tettem el, hiszen úgyis mindjárt használnom kellett. Felesleges lett volna Hedvignek is előtúrnia a kulcscsomóján feneketlen táskájából. De komolyan, hogy abba mennyi minden fél el... Ép férfi ész nem foghatja fel. Heidy közben belekezdett egy új témába, mert a régi már kicsit elült. - Kutya? - kérdeztem vissza, miközben egyik szemöldököm homlokom tetejére csúszott. Ahol kell, előreengedtem a lányt a zár nyitása után, majd beértünk a jó melegbe. Hedvig felé fordultam. - Figyelj - néztem rá komolyan, miközben átgondoltam, hogy nekem még nem igazán volt kisállatom, - egy kutya nagy felelősség - mondtam, mintha nagy szakértője lennék a dolgoknak, - de tudom, hogy ketten gondozni tudnánk - teljesen komoly arckifejezésemmel próbáltam tükrözni a téma komolyságát. - Csak abba kell belegondolnunk, hogy "iksz" idő múlva el kell utaznunk, bizonytalan helyre, ahová talán a kutyát nem tudnánk magunkkal vinni - sóhajtottam aprót. Már felkészültem arra, hogy lássam Heidy arcán a csalódottságot, ezért kedvesen hozzátettem. - De egy kutyus tényleg bearanyozná a házat - ajkaim halvány mosolyra húzódtak. Később rájöttem, hogy magam sem tudom, miért mondtam, hogy "kutyus." Végül is nem olyan rossz ötlet, mert belerázódnánk egy kicsit a nevelésbe. Azt biztosra tudom, hogy Heidy-vel szeretném leélni az életemet, de a gyerekek még arrébb vannak, az tuti. Kíváncsian fürkésztem Hedvig arcát.  

Beültünk a kocsiba, kényelmesen elhelyezkedtem az anyósülésen és már indultunk is. Táskám ölemben tartottam, két kezem lazán rajta pihent és a kinti világot szemléltem az ablakon át. Végügmentünk a főutcán, majd lekanyarodtunk egy másk forgalmasabb úton, végül még két kanyar és már a lakásunk előtt is voltunk. Autóval annyival rövidebbnek tűnik ez az út, bezzeg gyalog, vagy busszal, hiába minden, a kocsival való furikázás a környezet szennyezést leszámítva a legjobb dolog, főleg egy fárasztó nap után.
- Azon gondolkodtam... - Kezdtem bele egy sor gondolatmenet után, mikor már a lakás felé tartottunk.
- ... szóval behoztak ma három kutyust, akiket kidobtak csak úgy, és szegények teljesen el vannak árvulva, lefogyva, nagyon édesek és kíváncsiak. - Ennyit az egyenes beszédről, azért megpróbáltam még egyszer.
- Arra gondoltam, mit szólnál hozzá, ha az egyiket befogadnánk. A lakás nagy és... - Nem tudtam több érvet felhozni hirtelen, inkább csendben legszebb nézésemmel fordultam felé. Nem akartam ráerőszakolni, de örültem volna, ha beleegyezik és tulajdonképpen miért is ne lehetne egy kutyánk? Azt hiszem egyre jobban belebolondulok az állatokba.

Mikor a mellkasomra feküdt, rögtön átkaroltam, és óvatosan cirógatni kezdtem a fejét, a puha haját, és néztem le rá békésen. Úgy örültem, hogy mosolyog... Olyan kellemes nyugalom és boldogság töltött el, amilyet még talán egész életemben nem éreztem.
- Addig maradunk így, ameddig szeretnéd - válaszoltam halkan.
Tovább cirógattam őt, fél kézzel a fejét, másikkal a hátát, és folyamatosan figyeltem, ahogy lassan álomba szenderedett. Tudtam, hogy ez a kis közjáték nem csak az ébren töltött pár percig tartott... Ha legközelebb fölkel, már mindenre emlékezni fog, és ugyanúgy szeret majd engem. Ez a gondolat mély megnyugvással töltött el. Boldogan néztem békés arcát, amin még álmában is ott díszelgett az a kis mosoly, amit nekem szánt. Szerettem volna, hogy örökké tartson az a pillanat, és egész életemben ilyen nyugodtnak és gondtalannak lássam őt, de tudtam, hogy mostantól nem lesz már olyan, mint azelőtt. Andree már az enyém volt. És többé nem veheti fel előttem az álarcát. Nem engedem neki... Bepillantást nyertem a szívébe, és amíg élek, ez nem fog megváltozni soha.
Ahogy figyeltem őt, éreztem, hogy elnehezednek a szemhéjaim, majd nem bírtam tovább, és én is lehunytam a szemeimet. Míg észnél voltam, a fiú fejét cirógattam, de lassan engem is hatalmába kerített a fáradtság, és elszenderedtem, Andreet ölelve.

/lezárt kör/

Heves csókunk után alig kaptam levegőt, de nem bántam, képtelen voltam letörölni a mosolyt az arcomról. Összerezzentem, mikor fülembe súgott, és megharapta a cimpám, egy kicsit zavarba is jöttem, de most egészen más volt az érzés, mint amikor tegnap szórakozásból akart kellemetlen helyzetbe hozni. Ebben tartalom és jelentés is volt, és kellemes melegséggel töltötte el az egész testem.
Amikor a karjaiba kapott, kicsit meglepődtem, mert váratlanul ért a dolog.
- Hé...! - próbáltam rászólni, de elég hiteltelenre sikeredett. - Nehéz vagyok... - motyogtam a végét.
Hozzádörgölte arcát a fejemhez, mint egy cica, és mosolyom önkénytelenül még nagyobbra szélesedett. Hála neki, kezdtem mindent elfelejteni a reggelből, csak a tegnap esti képek éltek élénken az emlékezetemben. Bár fejem még mindig fájt, és képzeltem, ő milyen rosszul érezheti magát, amiért bűntudatom is támadt. És így cipelget engem...
Ahogy vitt vissza a házához, különféle átkozódásoknak és szitokszavaknak lettünk céltáblái, amiktől elszégyelltem magam. Úgy éreztem, én kevertem bele Andreet, és bár én hozzászoktam már, hogy időről időre megtaláltak azok az emberek, akik szerettek a társadalom selejtjének titulálni, mindig kényelmetlenül éreztem magam tőle, még ha nem is vettem úgy fel már. De nem akartam, hogy őt is bántsák... elvégre... Andree nem volt meleg. Csak én mégis voltam olyan szerencsés, hogy belém szeressen, amit még mindig nem tudtam, hogy sikerült elérnem.
Visszaértünk, ő pedig lefektetett a kanapéra, és végigsimította az arcom, majd ajkaimat is. Folyamatosan néztem gyönyörű szemeibe, és boldog voltam, hogy olyan könnyen megláthattam bennük az addig hét páncéllal őrzött különleges érzelmeket. Megfogtam a kezét arcomnál, mielőtt válaszoltam volna.
- Igen... szeretlek. Mint még senkit - mosolyogtam rá.
Andree különleges volt, és én is annak éreztem magam akkor, hála neki. És a szerelmének...

Meglepett, amikor tenyereit az arcomon éreztem, és Andree felemelte a fejem, hogy a szemeimbe nézhessen. Könnyektől homályosan néztem rá, és láttam, hogy az ő arca is nedves, akár az enyém. Úgy éreztem, hogy megint azt az Andreet látom, akit tegnap este, és a pulzusom egyből reagált rá. Hallgattam szavait, és gyengének éreztem magam, nem tudtam, mi volna helyes: hinni neki, vagy elrohanni. De akkor újra bevillantak a képek tegnapról, és úgy álltam ott, alig pár centire tőle, mintha egy különös erő a földhöz szögezett volna, és nem tudtam mozdulni. Csak őt figyeltem, és akaratlanul is azt éreztem, hogy hiszek neki. Túl őszintének tűnt ahhoz, hogy csak szórakozni akarjon velem... a szemeiben láttam azt a mély megbánást, ami hangjából is áradt. 
- Az egyetlen...? - kérdeztem halkan, mintha még abban se lettem volna biztos, hogy jól hallottam, de mosolya minden kétséget feledtetett velem.
Az ez után következő szavai olyanok voltak, mintha álmodnék. Nem hittem el, hogy amit hallottam, igaz volt, azt hittem, még nem ébredtem fel teljesen. Szeret... tényleg azt mondta, hogy szeret...! A tornacipőimet magam mellé ejtettem, mikor Andree átkarolta a derekam, és puha ajkait olyan forrón nyomta az enyéimhez, ahogyan még tegnap sem. Újabb könnycseppek gördültek le az arcomon, de remegésem kezdett alábbhagyni, és először bátortalanul, de lassan átöleltem a hátát, és két kezemmel úgy karoltam, mintha az életem múlt volna rajta. Akkor már tudtam, hogy nem akart fájdalmat okozni nekem, csak az ember nem tudja másodpercek alatt túltenni magát azon, amit hosszú éveken át vésett az elméjébe. Nem a tegnap este volt hazugság... az a legőszintébb volt, ami valaha történt velem.
Kis idő múlva résnyire nyitottam ajkaimat, mire ő rögtön kihasználta a lehetőséget, és forró nyelvét számba csúsztatta. Remegés futott végig rajtam, és apró sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy még jobban megkapaszkodtam benne, és bátortalan mozdulatokkal nyalogatni kezdtem őt. Hihetetlen érzés volt... mintha ez a csók elég lett volna ahhoz, hogy teljesen magához láncoljon, és többé ne eresszen el, bár nem is vágytam volna rá. Csak őt akartam... és azt, hogy boldog legyen. Fájt, ami reggel történt, de már nem érdekelt. Nem tudtam gondolkozni, csak azt akartam, hogy ne érjen véget az a szenvedélyes, hosszú csók, ami igazán összekötött akkor bennünket. Én is szeretem őt...

Rohantam, ahogy és ameddig csak bírtam, de gyenge voltam, és éreztem, hogy nem bírom így sokáig, a lábam is megvágta a kavicsos út, amin haladtam. Fél kézzel a cipőimet fogtam, másikkal a szemeim dörzsöltem, de se a könnyek, se a hangos zokogás nem akart abbamaradni. Fájt... annyira fájt. Egyedül éreztem magam, és legszívesebben meghaltam volna, mint hogy elviseljem ezt a mardosó, égető fájdalmat, amit Andree tekintete vésett az elmémbe. Gyűlölt... Tudtam, hogy nem kellett volna nála maradnom. Pontosan jól tudtam... Mégis maradtam, hogy boldoggá tegyem, lássam mosolyogni, és még egy kis időt vele töltsek. Pedig éreznem kellett volna, hogy fájni fog...
A lakónegyed végéig sem bírtam, egy ház mellett megálltam, fél kézzel nekitámaszkodtam, és levegő után kapkodtam, de a folyamatos sírás annyira kimerített, hogy úgy éreztem, ha nem fulladok meg, akkor kiszáradásban fogok meghalni. Reszkettem, és másra sem vágytam, csak hogy visszaérjek a koleszba, és felhívjam a húgom, hogy legalább az ő hangját halljam, és ne érezzem magam olyan nyomorultul, mint akkor. A józan eszem biztos volt abban, hogy soha többé nem akarom látni Andreet, de a szívem nem lett volna képes rá...
Ahogy meghallottam a hangját, meglepődtem ugyan, de csak összeszorítottam a szám, és a lábaim maguktól indultak, hogy elrohanjak előle, azonban nem voltam elég gyors. Pár lépést tudtam tenni, és ő elkapott. Úgy szorított magához, ahogy tegnap este, és úgy éreztem, hogy a fejem már nem csak a másnaposságtól, hanem a zavarodott gondolatoktól is azon van, hogy szétrepedjen. Élesen hasított belé a fájdalom. Miért kiabálta, hogy hercegnő...?
Egész testem remegett, és lehajtottam a fejem, hogy ne érezzem annyira szánalmasnak, hogy könnyeimnek még mindig képtelen voltam parancsolni, és záporoztak, mint akkor, mikor kiléptem az ajtón.
- Miért...? - kérdeztem halkan, remegő hangon. - Mi változott...? Te nem vagy Olyan, mint én...!
Fájt, de kimondtam azt a szót, amit ő is használt. Már nem tudtam eldönteni, mi igaz, és mi hazugság. Hogy a tegnapi csók vajon valódi volt-e, vagy azt sem tudta, mit csinál... Ha az igaz volt, miért lökött el magától reggel? Miért nézett rám tömény gyűlölettel a szemeiben? Miért...? És most... miért jött utánam? Csak szórakozik? Nem értettem... Nem értettem semmit. Azt akartam, hogy igaz legyen, amit mond, de féltem... És még mindig nagyon fájt.

Olyan volt, mintha egy ostoba filmbe csöppentem volna. Az egyik percben vigyázni akart rám, megcsókolt, és magához szorított, a következőben pedig azt a gyűlöletet és undort láttam a szemeiben, amitől a legjobban rettegtem, hogy láthatok. Nem csak tőle... Bárkitől. Most mégis jobban fájt, mint valaha azelőtt, mert bárkinek a tekintetében láttam eddig ezeket az érzéseket, senki sem volt, aki iránt... érezni is elkezdtem volna. Miért pont ő?
Amikor felrántott a földről, olyan érzésem volt, mintha meg is készült volna ütni, de ezt nem tette. Pedig a fizikai fájdalom talán még jobb is lett volna... Az a hűvös tekintet jobban fájt, mintha ott helyben felém döfött volna egy kést, aztán megforgatta volna, és újból belém mártotta volna még tíz-húsz alkalommal, egyenesen a szívembe. Éreztem, hogy a testem elgyengül, és ahogy kiment a szobából, tehetetlenül roskadtam le az ágyra, arcomat két tenyerembe temetve. Remegtem, és egész testem rázta a kitörni készülő zokogás, aminek akkor még nem akartam utat engedni, hisz más dolgom volt. Fel kellett öltöznöm, és el kellett hagynom a házat, mintha az ég világon semmi sem történt volna, és mintha a szívem egy darabját nem készülnék itt hagyni, az ágy alá besöpörve. Sosem éreztem magam olyan megalázottnak és összetörtnek, mint akkor. Két kézzel a hajamba túrtam erősen, és markoltam, mintha az egyetlen módja, hogy észnél maradjak, ez lett volna. De nem... nem sikerült. Elhomályosult a látásom, és nem éreztem mást, csak azt az égető, feszítő érzést a mellkasomban, amitől legszívesebben ordítani kezdtem volna, hogy valaki öljön már meg végre, de hiába tettem volna, nem segített volna rajtam az ég világon senki. Utáltam a magányt... sőt, gyűlöltem, és féltem tőle. Mégis egyedül maradtam, akkora magányban, amekkorát soha nem éreztem azelőtt. Mintha kitépték volna és megtaposták volna a szívem, alig egy napos ismeretség után...
Próbáltam összeszedni magam, és legalább addig nem sírni, míg az ő pólója van rajtam, de nem sikerült, így csendes könnyezéssel rángattam le magamról az addig oly imádott, de hirtelen annyira gyűlölt ruhadarabot, és húztam fel saját cuccaimat, majd feltápászkodtam az ágyról, és fél kézzel számhoz kaptam, hogy még mindig ne törjön ki belőlem az a zokogás, ami már a torkom kaparta éles körmeivel, hogy engedjem szabadon. Hidd el, neked is könnyebb lesz... Ezt kántálta a fejemben. Sietős léptekkel indultam meg kifelé, még mindig szám szorítva, de egész testem reszketett, és nem bírtam visszafogni záporozó könnyeimet sem. Lehajtottam a fejem, hogy minél kevesebb látszódjon az arcomból, majd ahogy közelebb értem Andreehoz, még jobban megszaporáztam lépteimet, és szó nélkül elrohantam mellette. Felkaptam a cipőmet a földről, és föl se húztam, úgy futottam ki a házból, ahogy voltam, mezítláb, és ahogy kiléptem az ajtón, zokogásom sem tudtam visszafogni többé. Csak odakint jutott eszembe, hogy a pulcsimat is odabent hagytam.
Nem érdekelt... Meg akartam égni. Fizikai fájdalmat akartam, azzal a sóvárgó reménnyel, hogy talán enyhíthetné megtört szívem kínzó lüktetését. Bárcsak el is hallgatott volna...