Zene. Nem is olyan rossz ötlet. Egy mély metal dal igen jól hangozna a háttérben. De akár egy pörgős rocknóta is feldobhatná a hangulatot. Kissé elkerekedett a tekintetem, amikor Miha azt említette, hogy nem az én zenémre vágyik. Mármint nem az együttesem zenéjére vagy nem az ízlésemre? Na, szép... 

- Ki beszél itt zenei őstehetségről - kérdeztem élesen, miközben jól láthatóan megforgattam szemeimet. - Kikérem magamnak a pogózás nem csak csapkolódás, és igenis jó mulatság! - Combomra csaptam, de szemem sarkában ékeskedő nevetőráncok arról árulkodtak, hogy jól mulatok. Vicces, hogy a hozzánemértők mennyire elfoguldtan vélekednek a pogóról meg hát magáról, erről a szubkultúráról. - Attól, hogy valaki a keményzenét szereti, miért ne tudna táncolni?! - Kitértem a válasz elől. - De ha arra vagy kíváncsi, hogy a Kék Duna-keringő rajta van-e a telefonomon, azt kell, mondjam, hogy nincs. 

Az idő belassult, vagy nem is tudom, mit csinált, de nem tetszett. Sürgősen fel kellett pörgetni valamivel a bulit különben perceken belül mindketten kómába zuhanunk.
- Hm, zene kell! - határoztam el hirtelen. - De... nem a tieid. Mármint félre ne érts, biztos csúcs számaid vannak, de most nem arra van szükségünk. X. tervnek viszont zseniálisak, esküszöm! - Teljesen belelendültem az ötletelésbe, máris azon agyaltam, melyik számmal kéne kezdeni. Hm... lehetne valami pörgős, nem, ne legyen annyira gyors, inkább... lehetne valami klasszikusabb.
- Te, mint zenei őstehetség, a koncenrteken való őrült ide-oda csapódásokon kívül a tánccal hogy állsz? - Még szép, hogy bevonom őt is, egyértelmű. Már csak azt kell kitalálnom, mire és honnan szerzem a zenét. Persze utóbbi megoldódhat, ha valamilyen határozottan csodálatos meglepetés folytán ezen James segíteni tudna. Mert ez is megeshet, ugye.

- Huh - sóhajtottam. - Akkor büszke vagyok magamra - nevettem el magam, de megjátszott idegességgel simítottam végig a hajamon. - Azért a hajamért kár lenne. - Már páran kifejtették nekem, hogy sokkal szebb a hajam, mint mondjuk pár lánynak, hiszen én nem vasalom, meg nem göndörítem és csak heti egyszer, nagyon, de nagyon ritka esetben kétszer mosom. Ehhez így hirtelen nem tudtam hozzászólni, ilyen és kész. Most ezen mit kell ragozni? 
- Na, mi az? Én lennék unalmas? - Kihívóan néztem a lányra, aki mostanra már nem először ásítozni kezdett. - Netalán csak nem álmos vagy? - Felnevettem. - Fiatal még az idő - legyintettem egyet, bár fogalmam sem volt, hogy mennyi az idő. Ahogy körbenéztem nem volt óra, szóval nem is tudtam meg. 
Amúgy már én is éreztem, hogy a mai napnak vége lehetne, hiszen megviselő volt. Most ezt nem Miha miatt mondom, de tényleg! 

- Hé, ez gonosz! - Finoman, de érezhetően karon csaptam, amiért ilyeneket mond nekem, pedig ez nem igaz. Nem is vagyok unalmas!
- Te vagy az egyetlen, aki ennyi ideje egyhuzamban bírja, meg is lepett, hogy még nem hullott ki a hajad. - Eltúloztam természetsen, azért ennyire nem vagyok vészes eset. Jó, oké, nem vagyok egyszerű eset, de ki az?
- Na, ez így már mindjárt jobban hangzik. És, hogy ezt be is bizonyítsam... ööö... - Körbenéztem, mintha keresném a lehetőséget, amivel a valóságos, tényleges ásítást elkerülhetném. - Fogalmam sincs, mit kellene csinálnom, de jöhetnek az ötletek.

James Cooper:

- Néha fura vagy - nevettem fel, s csak már hozzágondoltam, hogy hogy "nem csak néha." - Ha még nem mondtam volna - egészítettem ki magam mosolyogva.

A következő percekben csendesen ücsörögtem, igazából semmin nem gondolkodtam, tényleg olyan növényi szinten alakítottam át a levegőt. Széndioxiddá. Vagy micé. De ezt a növények pont fordítva csináljak, igaz? Mindegy is. 

Szóval egészen biológiai témákra eveztem a fejemben lévő óceánban, amikor Miha megbökött. 

Szórakozva pillantottam rá. - Igen, Miha, te mindig olyan unalmas vagy. Elálmosodom tőleg. - Egy jó nagy ásítást imitáltam. - Nem tudom, hogy visellek el - csóváltam meg a fejem teátrálisan, majd felnevettem, mielőtt Miha komolyan vehette volna. - Azt hiszem, melletted nem igazán lehet unatkozni - cáfoltam meg magam őszintén. - Fárasztóbb szoktál lenni a barátaid körében?

- Végülis, ez is egy taktika - vonatam vállat, s ezzel feladtam, hogy kiderítsek valamit, ami lehet, hogy abszolút nem izgalmas, akkor meg feleslegesen törtem magam, ugye. Tehát nem erőltettem tovább a témát, hanem... nem is tudom, tőlem szoktalan módon azt hiszem, csak ültem és bámultam, bambultam, néztem, sasoltam, meg ilyenek. Talán utolért a fáradtság vagy csak egyszerűen kifogytam a szövegelésből. Nem, ilyen velem sosem fordul elő, órákig képes vagyok akár kevés levegővel is beszélni.
- James! Hahó, el ne aludj nekem! - Böktem meg a mutatóujjammal, mert ő sem volt sokkal jobban toppon, mint én, legalábbis nem látszott rajta. - Azért ez engem is minősít. Unalmasnak érzem magam, tényleg az vagyok? - színpadiasan szívemre szorítottam a kezem, mint, akit ez annyira mélyen érint a dolog. Ú, már értelmes beszédre sem vagyok képes, vagy ez értelmes volt? Túl sok gondolat...

- Az - bólintottam borzasztóan egyszerűen. Mintha csak annyit jelentett volna ki, napos most az idő, én meg megerősítettem volna. Vagyis ha ezt jelenti ki, akkor tuti furán nézek rá, mert este volt és sötét, a Nap már rég a Föld másik oldalát sütötte, vagy én nem t'om, mert nem voltam jó föciből. Vagy bioszból. Vagy nem tudom, melyik tantárgyból. Mondtam, hogy nem vagyok jó...
- Akkor csak várj - néztem rá furán, mert nem igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom. Alapjáraton csodálkozó tekintet uralta az arcomat, de félig felvont szemöldökeimtől volt olyan különös az arckifejezésem. 
Elnéztem Mihát, ahogyan rendezkedik. - Öhm.. oké - vontam meg a vállam, amikor azt mondta, hogy vár. - De mire is? A csodára? Mert akkor arra várhatsz - nevettem fel kelletlenül. Az tuti, hogy ebben az akár unalmasnak is mondható lakásban nem fogja semmi meglepetés, csoda vagy akármi érni. Attól egyáltalán nem kell tartania. 

Annyira fellelkesültem, mikor megtaláltam a gyenge pontját! Végre valami, amitől nem tűnik James olyan... olyan erősnek. Ő mindig mindent tud és mindenhez ért, de most kifogtam rajta, valamiben ő is legyőzhető... Pontosabban valamivel legyőzhető. Még, ha neki ez annyira nem is tetszik. Én legalább élvezem. Amíg vissza nem fordul a gonoszkodás és ellenem nem fordítja a helyzetet. Ahogy oldalba bök, egy nyikkanásnyi hang csúszik ki a számon és arrébb ugrom tőle.
- Ez most egy jól érzékelhetően levegőben függő, befejezetlen szöveg - Elkezdett egy hangos gondolatmenetet, aztán lezárta, mielőtt elárulta volna a végét, pedig engem érdekelne, ez gondolom, látszott is rajtam. - Én várok - Szépen megigazgattam az ölemben lévő pokrócot, mintha a világ egyik legráérősebben természetes mozdulatát végezném, majd két kezem ölembe ejtve lazán összekulcsoltam az ujjaim és ismét Jamesre néztem. - Még mindig várok. - Emlékeztettem, ha nem keztde volna el magától már az előbb a folytatást. Ha így történt akkor csendben hallgattam.

Kénytelen voltam felnevetni, amikor Miha a nyakamat kezdte birizgálni. Nevetésem persze férfias volt, semmi sikítás, vagy visongás.Amúgy elég hangos ember vagyok, de szerencsére most nem tőlem zengett az egész emelet. Néha a gitáromtól szokott, de az más kérdés ugyebár. 
- Engem sem lehet piszkálni - húztam össze magam. Egy kicsit még hagytam, és kiélveztem, hogy Miha maceráljon, majd óvatosan megragadtam egyik kis vékony csuklóját és megböktem az oldalát, hogy végre én is visszavágjak neki. 
Váratlanul Miha elhúzódott mellőlem, mire én is visszavonultam. 
- Elég jók a reflexeim - vágtam rá kihivó hangon, de mosolyogva. - Nem is tudom, hogy mikor mosolyogtam utoljára ennyit itthon este. Ja de, tudom. - Megmasszíroztam arcizmatimat, mert őszintén féltem, hogy ennyi mosolygástól el fognak sorvadni. Aztán még beszélni sem leszek képes.
Tenyeremet a szám elé téve eltakartam egy ásítást.  

Az oldaláról előre sejtettem, hogy nem lesz az, de a nyakában erősen bíztam, s lám, sikerült. Olyan hirtelen rántotta feljebb a vállát, mint a süni, akinek váratlanul az aurájába gyalogoltak. Háh, tehát igazam volt!
- A-a, a bosszú édes - Nem hagytam annyiban, még szigorú nézése sem hatott meg, egszerűen túl könnyű célpont lett belőle. Végletekig ugyan nem húztam el ezt a nyak-csikizős dolgot, de még próbálkoztam, az újdonság ereje, sosem unalmas. Ajkamra haparva igyekeztem viszafojtani kiszélesedő mosolyom, és kiélveztem kínzásom másodpercét mielőtt végetért volna.
- Végre egy srác, akit lehet piszkálni, most rajtad tölthetném ki az összes eddigi sérelmem, amikor más piszkált, de nem - elhúztam a kezem. - Nem egyszerre, majd ha nem számítasz rá. Úgy viccesebb. - Hátradőltem, lábaim a pokróc alatt keresztbe tettem és kitartó, széles mosollyal néztem rá.

- Nem úgy látom - nevettem el magam, miközben Miha visongva próbált meggyőzni, hogy a csiklandozás kevés. Eszem ágában sem volt abbahagyni a böködést. 
- Na, akkor mégsem kevés? - Folyt könnyem, aztán olyan dolog történt, amire nem vártam. Miha a kanapé mellé csúszott és ülve ért földet. Két dolog miatt is megállt a szívem egy pillanatra: az első, hogy Miha nehogy beüsse a fejét a nagyon közeli kávézóasztal sarkába, a második pedig, hogy nehogy meglökje azt, mert azzal gitárom is borulna egy nagyot. 
- Hupszi - nyúltam Miha felé, és ha hagyta, akkor visszasegítettem a kanapéra. - Igazából te próbálod megölni magadat, csak úgy álcázod, mintha én csinálnám - csóváltam meg a fejem. 
Ironikusan felnevettem, amikor megbökte az oldalamat. Vele ellentétben, nekem ez a részem egyáltalán nem volt csiklandós. - Nem talált - néztem rá mosolygó szempárral, de amikor nyakamat érintette meg, vállamat felhúztam. Rátalált arra a nem túl kellemes pontra, ami nekem idegesítően csikis volt. Nem mindig, csak ha úgy értek hozzá. - Oké, kiderült, hogy hol vagyok csikis, abba lehet hagyni - szigorú pillantásomat egy mosoly követte. 

- Ez kevééés! - sikítottam nevetés közben, mikor rám támadt és csiklandozni kezdett. Tudtam, hogy nem szabadott volna kimondanom, amit kimondtam, avgy legalább nem így fogalmazva, de persze megint utólag voltam okos. Meg bajban is ugye.
Ha nem csavarodok bele a takaróba, szerintem felugrok mellőle, de így vergődtem, mint egy partra vetett bébihal, miközben totálisan beszorított a kanapé sarkába. Már az is eszembe jutott, hogy egyenesen hátravetem magam, maximum ülve kötök ki a földön, nyakamban a szoknyámmal, de legalább megszabadulnék tőle. Persze ez sem ment olyan simán, és a könnyeim folytak a nevetéstől meg visongástól.
- Ne, kérlek ne! - könyörögtem neki és igyekeztem valahogy kibújni hosszú karjai alól.
Amire viszont egyáltalán nem számítottam, hogy egy pillanat alatt a földön találhatom magam. Végülis, hasonló volt a stratégiám csak nem úgy, hogy a pottyanás és érkezés pillanatában eszmélek fel. A nevetést persze nem hagytam abba, a félig lecsúszott takarót is csupán némi fáziskéséssel igazítottam meg.
- Te engem tényleg meg akarsz ölni - még mindig alig kaptam levegőt, de legalább beszélni már tudtam, ha a nevetés engedte. - Te is csikis vagy, legalább egy kicsit? Letesztelem. - Feltérdeltem a kanapé előt, majd fel is ültem rá és hacsak James nem gurott el, akkor megböködtem az oldalát, nem erősen, hanem pontosan úgy, ahogy az arra érzékenyek ilyenkor reflexszerű elugrással válaszoljanak. Ha bejött, gonosz mosoly kúszott kipirult arcomra. Ha nem, akkor újra megpróbáltam, majd helyet váltottam, közelebb csusszanva, de kezeit nem szemelől tévesztve a nyakát kezdtem el csiklandozni. Csak található rajta egy pont, ahol csikis!

James:

- Csak azt ne találd ki, hogy nyomozok utánad, ami nem így van! - Belegondolva tényleg eltaláltam például a kedvenc hamburger összeállítását is. De ezek csak aprócska véletlenek, ráérzések, még azt sem mondhatom, hogy Miha fejével próbáltam gondolkodni. Azért kíváncsi voltam, hogy mire tudtam volna még így ráérezni. 

- Valami nagyon csúnyát kellene csinálnom? - Felöltöttem a kihívás elfogadva fejemet, majd letettem a gitárt a kávézóasztal túlsó felének támasztva, hogy biztonságban legyen. Nyugodtan visszaültem a helyemre és tényként kimondtam: - Te akartad. - Azzal villámsebességgel közelebbcsúsztam a lányhoz és oldalát kezdtem el csiklandozni ujjaimmal, majd mivel (valószínűleg) ficánkolni kezdett, ott csikiztem, ahol értem. - Te akartad - ismételtem meg nevetve miha fölé tornyosulva, hogy még céletlenül se tudjon szabadulni. 

- Ma több ilyen telitalálatos megérzésed volt, ez kezd gyanús lenni nekem. - Elég közkedvelt zene volt, szóval nagy esélye volt rá, hogy beletrafál, de ezt így elismerni sokkal egyszerűbb lett volna, az meg nem az én világom. Minél bonyolultabb, annál jobb, nekem legalábbis.
- Na, ez ugyanaz a helyzet, mint a koncertemen való részvételed, pláne első sorban. Nem hiszem, hogy mernék énekelni, a többiek már megszokták, téged nem kínoználak vele, hacsak nem érdemled meg, mert akkor örömmel megteszem. De ehhez nagyon nagyon csúnya dolgot kellene csinálnod. - Hirtelen nem is tudom, milyen rémtett lenne elég hozzá, ezért sem támasztottam alá példákkal. Meg ötletet sem adnék ne, na, nem mintha annyira szüksége lenne rá. Magától is megoldja ettől félek.

Amint elkezdtem énekeleni, Miha felismerte Hozier dalát és ezt bártorkodott is kimondani. Én nem szakítottam meg az énekemet, sem a gitárt csak játszottam, majd a dal végénél Mihára nézve elmosolyodtam. 
- Nem tudom - vontam meg a vállam kedvesen, - csak úgy ráéreztem. Amúgy nem tudok túl sok ilyesmi dalt játszani, inkább a keményebb zenéket tanulgatom. - Ujjaimmal csak szabadon jammelgettem a húrokon. 
- Igazán énekelhetted volna - nevettem fel. - Azt hiszem, elég szép énekhangod van, nem? - Most nem úgy értettem, hogy Miha dobja el a brácsát és legyen helyébe énekes, csak úgy, hogy nem reped el az üveg a hangjától. Legalábbis a kellemes beszédhangjából erre következtettem. 

Felcsillant a szemem, mikor elsőre beleegyezett, hogy játszani fog nekem. Mondjuk azt nem tudom, mit választottam volna, ha megkérdezi, de szerencsére nem is tette, hanem döntött helyettem, méghozzá egy olyan zenében, amit szeretek. Nagyon-nagyon szeretek.
- Ó, Hozier! - csúszott ki a számon hangosan is, de a szám további részlt csendben végigültem. Magamban a dalszöveget amúgy is kívülről fújva énekeltem a szöveget, kifelé nem volt elég bátorságom, meg amúgy sem akartam belerombolni, amikor annyira jól csinálta!
- Ez... ez nagyon jó volt! - a taps elmaradhatatlan velejárója egy ilyen produkciónak és ha fütyülni tudnék, azt is kapna hozzá, de így csak a taps maradt és a nagy mosolyú, boldog Miha. - Az egyik kedvencem. Honnan tudtad? - Most már tuti, hogy vagy valami szuperhős gondolatolvasó képességgel vagy ennyire átlagos lány lennék, hogy az összes szerett dolgomra ráhibázik, és simán kitalál olyasmit, amiről tuti nem beszéltem neki soha ezelőtt. Legyen inkább a szuperhős rocker-álcával, ez jobban tetszik. - Még én is megtalultam eljátszani, de gitárral jobban hangzik. - Szegény öreglányt néha nyúzom modern darabokkal, had tanuljon valamit a mai fiatalokról. Egyelőre még nem tiltakozik.

Érdeklődve hallgattam, ahogyan Miha mesélt a táncolási karrierjéről. Hát igen, a bulik... - Azért egyszer megnéznélek egy buliban - nevettem fel. A kamaszkoromból kimaradt minden diszkó, meg ilyenek, egyáltalán nem szerettem, de helyette ott voltak a koncertek. Azaz, még mindig itt vannak, mert szívesebben járok el romkocsmákba, mint egy gépzenével teli szórakozóhelyre. 
Érezhető volt, hogy Miha egy kicsit elfáradt, de nem csodálltam, hiszen már késő volt. Már éppen rákérdeztem volna, amikor ő hozott fel egy témát. 
Hogy játszani? 
- Hát, miért is ne? Mindjárt jövök. - Feltápászkodtam a kanapéról és a szobába indultam, hogy kihozzam a gitárom. Az akusztikus hathúrosat választottam. Visszaülve a kanapéra szakértő módon férfiasan keresztbe vetett lábaimra helyeztem. - Ezt biztos ismered - jegyeztem meg, majd lassan belekezdtem a dalba. Nem az ilyen zene híve voltam, de gyakorlásként megtanultam, meg ilyen helyzetekre, amikor egy nem annyira metálhívő kérte a zenét. Igazából szívesen játszottam a lánynak. 

- Állítólag nem vagyok reménytelen eset. Az egyik sulinkbeli tanár egyszer medicsért, de körülbelül semmit sem csináltam csak a zenekari próba szünetében egy betett számra szórakoztunk a többiekkel. - Bárki tud két lépést tenni, aztán fordulni egyet, ebben nem volt nagy ördőngősség. - Valaha tanultam keringőzni is, meg jártam salsára egy ideig, de ezek már csak halvány emlékek. Szerintem már a lépések sem mennének. - Legyintettem, hiszen nem nagy ügy. - Azóta inkább csak a bulikban szoktam, azt meg nem nevezném nagy tudának, amit ott művelünk. - Nem tudom, mitől tört rám ez a hirtelen kedvtelenség, amit ugyan mosollyal álcáztam, de a lelkesedésem valamelyest alábbhagyott, ami biztos, hogy érzékelhető volt külső szemmel és füllel is, de betudható az estének, a bornak vagy akárminek, nyugodt Miha lettem, ami rám még félkómásan sem jellemző, de ezt szerencsére James még nem tudja. Tehát előadhatom a "fáradt Mihát" anélkül, hogy észrevenné, hogy ez tulajdonképpen a "kedvetlen Miha", ami ritka eset. Talán tényleg csak a nap vége miatt van az egész, néha előfordul, főleg vizsgaidőszakban.
- Nincs kedved esetleg játszani valamit? Valmi egyszerű, könnyed dalocskát. Szívesen hallgatnálak. - Ez egy mentőöltet volt részemről, ami hirtelen ugrott be, de egyből meg is tetszett. Erőltetni persze nem fogom... na jó, talán egy kicsit mégis.

- Ja, hát zenei téren van pár dolog, amit tudok, de azért nem mehetnék el tanárnak, főként a sajátos módszereim miatt. - Ezért is csodáltam Dant, aki elég rendezetlenül püfölte a koncerteken meg a próbákon a dobokat, viszont órákon kénytelen volt mindent helyesen csinálni, jó példát mutatva ezzel a diákoknak. Ezzel szemben én csak a saját módszereimmel ismertethettem volna meg a srácokat. Hát az is több, mint a semmi, de ha komolyabb zenei főiskoára vágynak, az én tudásom kevés hozzá. 
- Na, és a táncolással hogy állsz? - Érdeklődtem tovább. - Igazából most nem a bulikon való ugrálásra, meg pogózásra célzok - mosolyodtam el. 

- Amíg nem villogtatod meg a professzori diplomád, addig nyugodt vagyok - tettem szívemre a kezem és igyekeztem elviccelni az egészet. Közben persze belül a fogaskerekek kattogtak és a hallott információkat dolgoztam fel. Tehát az előző barátnője irodalmat tanít, ez kemény, és mennyire beletrafált. Így már értem a verses, könyves érdkelődést, de én nem tudok annyit áradozni róluk, mint amennyit az a lány tudna. Most komolyan Miha? Egy exhez hasonlítgatod magad? Térj már észhez!
A gondolatbeli tarkóncsapás segített kiszakadni a gondolataimból a valóságba így némi eltűnés után ismét Jamesre figyeltem, aki már tuti reagált valamit és igyekeztem elcsípni a végét, ha nem maradtam le róla teljesen. Utóbbi esete keltett volna bennem némi bűntudatot, főleg, ha lebukom.
- Pedig szerint művelt vagy, csak leginkább zenei téren. - Azért a végét csak elcsíptem, legalábbis az utolsó mondatot vagy annak a felét, mindegy. Én még zeneileg sem érzem magam a toppon, hiába tanulom akkora óraszámban, inkább csak kötelesség mintsem olyasvalami, ami szívesen ragadna meg összekuszált agyamban. Messze elmaradok azoktól, akik tényleg a zenének élnek. Mint például James, vagy az irodalomtól, mint az a bizonyos ex. Engem egyik sem köt le annyira. Akkor kevesebb lennék? Nem tudom.
Alsó ajkamra haraptam a gondolattól, nem tetszett a saját magamnak feltett kérdés. Ezt követte a felismerés, hogy megint nem ott vagyok, ahol lennem kellene, így némi sűrűbb pislogás után csatlakoztam Jameshez a jelenlévők táborában.