Kezdetben az út során egész jól el tudtam foglalni magam, néztem az elsuhanó házakat, a vezető Liot, de amikor a táj egyre ismerősebbé kezdett válni, egyre jobban bepánikoltam. Magamban vagy százszor elismételgettem a történteket, hogy magabiztosan tudjam előadni az igazgatónak, de már a kocsiban is a sírás kerülgetett. Az sem segített, hogy gondolataim folyton visszatértek Lio házába. Tudtam, hogyha mi most kiszállunk az autóból teljesen különálló emberek leszünk. Nem támaszkodhatok majd a férfira, de reméltem, hogy azért puszta jelenlétével támogatni fog, esetleg közbe is szól, ha úgy látja jónak. Túl hamar érkeztünk meg aaz iskolához. Egy pillanatig mind a ketten némán ültünk, s szinte egyszerre szálltunk ki. Kínzó gyomorgörccsel néztem a főépületre, majd Liora, aztán elindultunk...

//lezárt kör//

Próbáltam az útra koncentrálni, a vezetés rutinján felül azért mindig fel kell készülni a váratlan fordulatokra, ezért is terelmtem figyelmem legalább látszólag arra, miközben belül hatszáz irányba cikáztak a gondolataim, össze-vissza mindenről, ami volt, ami lesz és persze Adelynt sem tudtam csak úgy egyszerűen diákként kezelni, azon a ponton már réges régen túl voltunk, legalábbis én így éreztem.
Az út során, ha csak a lány nem kérdezett én nem szólaltam meg. Volt bennem egyfajta késztetés, hogy bekapcsoljam a rádiót, legalább halkan, mert zavart a csend, de nem tettem meg végül. Autóval az út amúgy sem volt valami hosszú, még a folyton elcsípett piros lámpák ellenére is, szerintem túl hamar odaértünk. Leparkoltam a parkolóban, nem a legközelebbi, de nem is a legtávolabbi helyre, leállítottam a motort, de nem szálltam ki azonnal. Kellett még pár perc, hogy összeszedjem magam és Adelynre pillantva rajta is ezt láttam, így vártam. Aztán mikor úgy láttam, ideje tényleg elindulni, kinyitottam az ajtót. Kiszálltunk és egymás mellett sétálva elindult a főépület felé....

//lezárt játék//

Lio ellépett tőlem, s úgy láttam, hogy neki könnyebb volt visszatérni a valóságba, mint nekem. Az ajtó felé fordultam, hogy kiss össze tudjam szedni a gondolataimat, fülem mellett csak úgy elúszott, amikor Lio rászólt Chesarra. - Szia Chesar - köszöntem el a kutyától, majd kiléptem az ajtón. Egyeseknek egyenesen bizarr lehet, ha valaki így elköszön egy állattól, de nekem Chesar megmutatta tegnap azt az oldalát, amiért örökké hálás leszek neki. Elindultunk egy fekete autó felé, ami úgy is nagyon szép volt, hogy nem értettem a kocsikhoz. Lio szó nélkül kinyitotta nekem az anyósülés oldalán lévő ajtót, én pedig kecses mozdulatokkal ültem be, s meg is köszöntem. Míg átsétált a másik oldalra, hogy be tudjon szállni, bekötöttem magam, táskámat pedig ölembe helyeztem. Kicsit szoros volt a biztonsági öv, de próbáltam kissé fogni, hogy ne érzzem úgy, hogy mindjárt megfojt. - Szép autó - jegyeztem meg, mikor a motor beindult. Tiszta volt a kocsi belseje, és kellemes illatú. De lehet, hogy ezeket csupán én képzeltem, mert így akartam hinni. Kíváncsi voltam, hogy Lio hogyan vezet, így már az első pár méter után lapos oldalpillantást vetettem rá. Határozott volt, uralta az autót, talán ehhez az is hozzájárult, hogy jól ismeri már az utakat. Nehezen, de elszakítottam tekintetem róla és az utat figyeltem. 

Szavai visszaráztak a valóságba. Egyetértésem jeléül elléptem tőle, s a lakáskulcsot is elvettem a polcról, aztán Chesarra néztem, aki érdeklődve megjelent mellettünk.
- Te itt maradsz! - szóltam hozzá határozott hangon, mire a kutya leült és így figyelt tovább minket. Adelynhez fordultam ezután, és valamivel kedvesebben, de a tőlem megszokott hangsúllyal és erővel szólaltam meg ismét. - Indulhatunk.
Arcvonásaim megkeményedtek, komolyakká váltak, tehát ugyanazt öltöttem magamra, mint bármikor, amikor az emberek láthatnak, akár az iskolában, akár máshol a városban. Mintha az előbbiek megsem történtek volna, pedig a kép még élénken élt a fejemben. A cél azonban fontosabb volt minden érzelgősségnél, ami nem mellesleg újból teljességgel helytelennek látszott, habár emlékeim határásra még nem állítottam magamban ezt olyan biztosan, mint szóban tenném, ha kellene.
Az ajtó felé léptem, amikor úgy tűnt, tényleg kész vagyunk, kinyitottam és úgy álltam, hogy a lány kimehessen elsőként. Utána én hagytam el a házat, bezártam az ajtót, s megfordulva a járda mellett parkoló fekete kocsihoz indultunk. Kinyitottam neki az anyósülés ajtaját, majd becsuktam és beültem a vezetőülésbe. Egy perc sem kellett és a motor beindult, aztán elindultunk. Legalábbis én így terveztem.

Miközben a férfi válaszolt, tekintetem ismét megtalálta az övét, kezem pedig visszatért az eredeti helyére. - Inkább... majd meséljük el mind a ketten, ha kell - töprengtem el, miközben lesütöttem a szemem. - Több információval hátha többet tudnak kezdeni - tettem még hozzá. Ha már rászánom, rászánjuk magunkat, legalább tényleg találják meg az elkövetőket, mert még mindig bennem volt a félelem, hogy mi lesz, ha ők előbb találnak meg engem, mint a rendőrség őket. Lio ismét megsimította az arcomat, valahol az állam környékén. Ahogy felnéztem, láttam, hogy mosolyog és ez erőt adott nekem. Egy másodpercig eltöprengtem azon, hogy vajon látja-e, hogy mennyire jól esik nekem az érintése. Úgy éreztem, hogy ismét sikerült lehiggadnom, magabiztossá válnom. Nem sejthettem, meddig fog fent állni ez az állapot, egy-két percig, a nap végéig vagy egy hétig, de már túl akartam esni a kihallgatásokon. - Menjünk, legyünk túl mindenen - néztem fel ismét a férfi mély szemeibe, de eszem ágában sem volt kezeimet elvenni róla. Annyira odapasszolónak éreztem két tenyeremet, mintha csak odaöntötték volna. Órákig ott tudtam volna állni vele így, ebben a pózban, akár beszélgetés nélkül is. Vártam, hogy a férfi húzódjon el először, mert tudtam, hogyha én teszem, azt örökké bánni fogom. 

- Azt, hogy miért mentél arra, mikor és hányan voltak. Aztán én odaértem, és a többit már én is el tudom mondani, ha szeretnéd. Amit akarnak még tudni, arra rákérdeznek, de semmi olyan nem lesz, amit nekem ne mondtál volna el tegnap. - Tudom, hogy a beszéd, a történtek minél pontosabb leírása nem egyszerű és talán az egyik legfélelmetesebb része annak, ami Adelyn előtt állhat, és én türelmes voltam, nem erőltettem semmit, nem hagytam, hogy azt higgye, egyedül maradt. Bár nem állhatok mellette végig, nem foghatom a kezét és ölelhetem át mindenki előtt, amikor rátör a sírás kihallgatás közben, de legalább a jelenlétemmel segíteni akartam neki. Ehhez pedig türelem kellett, az hogy ne lássa rajtam a feszültséget, és ne úgy kezeljem, mint akit szigorúan el kell különíteni. Mert nem is tudtam volna így kezelni. Ahogy elengedni sem akartam, csak nézni a szemébe, elveszni benne és kicsit elfelejteni mindent. Újból megsimogattam az arcát, lent, az állához közel és igyekeztem őszintének tűnő, halovány mosolyt mutatni felé, miközben belül ezerfelé cikáztak a gondolataim, s csak azokat tudtam kizárni, amelyek már annyira túlmentek a józanész minden határán, hogy a legnagyobb őrültségként sem tehettem volna meg. Pedig nagyon is illett volna ehhez a pillanathoz, és pontosan ezért volt olyan átkozottul nehéz figyelmen kívül hagyni a késztetést. Inkább a pillanat kiélvezésére koncentráltam, arra fókuszáltam, hogy minél több higgadtságot átadjak a lánynak, hogy éreztessem, nem maradt magára, mert van itt valaki, akire számíthat. Feltételek nélkül és bármikor.

Próbáltam kiélvezni az ölelést, mert sejtettem, hogy az iskolában még a pillantását is ki kell érdemelnem. A gondolatra összeugrott a gyomrom, de visszarázódtam az ölelésbe, és nem érdekelt, hogy mi fog történni egy-két nap múlva, akkor csak a jelen számított. De amikor éreztem, hogy Lio karjai kezdenek engedni a szorításból, villámként nyilallt belém, hogy hamarosan az igazgató irodájában fogok ülni. De legalább Lio ott lesz és támogatni fog. Lio egyik kezével elengedett és kissé el is húzódott, mire én félve néztem rá. Nem tudtam, hogy mire számítsak, feldúlt lesz-e, vagy érdeklődő, de arcán nyugodtságot láttam. Mivel még mindig nem álltunk méterekre egymástól, tenyereim mellkasát érintették, ő pedig megsimította arcomat. Az érintésre becsuktam a szemem és a gerincemen végigfutó remegést próbáltam elfojtani. Eszembe jutott az ajkamon csúfolkodó kis, piros folt, mennyire visszataszító lehet. Szavai után én is elmosolyodtam, mert nem bírtam faarccal nézni a halvány mosolyát, ami borzasztó vonzó volt. - Bízom benne - reagáltam halkan, majd amikor közel hajolt hozzám nyomrom nemcsak bukfencet vetett, hanem egy komplett akrobata számot adott elő. Azt hittem, semmi sem lesz intenzívebb érzés annál, mint amikor kezemet fogta, de ez még annál is jobb volt. És titkon tudtam, hogy ilyen talán soha többé nem fogok érezni. Még eddig egy fiú sem váltott ki belőlem ilyen hatást, soha nem éreztem ilyen érzést, miért pont Lio hozza ki belőlem ezeket? Kicsit elhúzódott és mélyen a szemembe nézett, tekintetünk összekapcsolódott. Majd figyelmem elkalandozott és egyik kezemet elvettem a férfiról. Bátortalanul arcához nyúltam, ám most nem a sebét érintettem meg, hanem valamivel a legnagyobb folt alatt, mert nem akartam fájdalmat okozni neki. - Ha kérdezik, akkor percről percre el fogunk mindent mesélni? - Tekintetem nem vettem le a sebről. Megértettem volna, ha Lio nem akar foltot ejteni tanári létén, és nem egy hatalmas verekedést mondunk el, hanem csak pár pofont. 

Nem ellenkezett, mikor átöleltem, sőt egészen belebújt az ölelésbe, amitől hihetetlen nyugalom tört rám. Olyan helyre készültem vinni, ahol tudom, hogy nem lesz neki jó, ahol felzaklatják és vallatni fogják, bármennyire helyes cél vezérli őket és egyetértek velük, akkor sem tetszett, hogy újra és újra fel kell majd idéznie az egészet. Láttam rajta, hogy ez neki is ezsébe jutott, ezért sem tudtam tovább ránézni és látni mindazt, ami az arcára volt írva. Muszáj volt megölelnem, hogy mindketten megnyugodhassunk. Pontosan erre volt szüksége neki is, és nekem is. Mivel, ha kilépünk a házból többet nem érhetek hozzá, ki kellett használnom még azt a néhány percet, amink maradt. Annyira mozdítottam meg a fejem, hogy a hajához közelebb érve beszívhassam az illatát, nem akartam elengedni, még nem. Egész éjjel ezt vártam, álmomban, félig ébren és most ott volt, miét akarnám megszakítani a pillanatot?
Végül mégis elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessek. Egyik kezemmel elengedtem a derekát és végigsimítottam az arcán.
- Nem lesz semmi baj, megígértem neked - Halvány mosolyom ismét erőre kapott és megjelent arcomon. Homlokához hajolva könnyed csókot leheltem rá, aztán ismét elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. Volt benne valami, valami, amit nem értettem, amit képtelen voltam felfogni, és mégis vonzotta a tekintetem.

Nagyon aggódtam és féltem. Az igazgató biztosan nem tolerálja majd, ha sírva fakadok az irodája kellős közepén. Ő nyilván nem lesz olyan figyelmes velem, csak elvárja, hogy meséljek el mindent, aztán utamra enged, esetleg elküld még pár helyre, hogy mondjam el ismét a történteket. Lesütöttem a szemem, de amikor Lio megszólalt, gyorsan megkerestem a tekintetét. Olyan nyugodt volt, hogy el is felejtettem az oda nem illő foltokról az arcán. Bólintottam, jelezvén, hogy megértettem, amit mond. Elárultam volna, hogy sokat jelent ez nekem, hogy nem dob be az oroszlánok közé, de nem jött ki hang a torkomon. Aztán az sem segített, hogy a férfi közelebb lépett. Először nem is tudtam, hogy mit akar, de nem léptem hátrébb. Éreztem kezemen kezének érintését, mire halvány mosollyal pilláztam rá. Kiélveztem azt a furcsa bizsergést, ami a kézfejemből indult és észrevehetetlenül sóhajtottam, ennyivel el tudta érni, hogy megnyugodjak. A további szavai ismét felzaklattak egy kissé. Hiába akartam segíteni, hogy elkapják őket, megrémültem még a gondolattól is, hogy esetleg fel kell idéznem az arcukat és elmesélni kinézetüket egy szakembernek. És ha megtudják, hogy én köptem be őket? Simán megkereshetnek, meg is találhatnak, s akkor már lehet, hogy Lio nem fog pont arra sétálgatni. A gondolat miatt kirázott a hideg, s ebből nem volt időm fellélegezni, mert Lio magához húzott, és átölelt. Éreztem magam körül a kezeit, amik határozottan fogtak, de nagyon gyengédek voltak. Egyáltalán nem olyan volt, mint amikor a férfiak a parkban fogtak le. Az én karjaim valahol a nyaka körül lehettek, arcomat vállába fúrtam. Eszembe sem jutott, hogy ez nem helyes, sőt, titokban még élveztem is. Szívem hevesen kezdett el dobogni, ahogyan először beszívtam az illatát. Ezt éreztem egész este, ahogyan a takarójában és a felsőjében voltam. Szinte érezni véltem az ő szívverését is. Szorosan lehunytam a szemem, úgy éreztem, hogy testem forró lett és remegni kezdtem. Magam sem tudom, hogy miért volt ez a reakciója a testemnek, de nem akartam elengedni a férfit. Akartam mondani valamit, de feleslegesnek láttam egy újabb elcsépelt köszönömöt mormolni nyakába, így csendben maradtam. Minél tovább akartam érezni a közelségét, ami megmagyarázhatatlanul jól esett. 

- Felmegyek veled, és beszélek vele először én, aztán úgyis be fog hívni téged. Nem fog semmi olyat kérdezni, ami nem lényeges, nem fog kényszeríteni, hogy válaszolj neki. De ha bármi baj lenne, ott leszek. - Próbáltam megnyugtatni, ami a helyében nekem sem menne olyan egyszerűen. Láttam az arcát, a kétségbeesést, a félelmet és nem bírtam parancsolni saját magamnak. Előre léptem, megfogtam a kezét és kicsit megemelve megsimogattam a kézfejét.
- Tudom, hogy nehéz erről beszélned, de csak te segíthetsz abban, hogy megtalálják őket és mást ne molesztálhassanak. Mert biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az első és egyben utolsó eset, ha csak nem találják meg őket előbb. De ezzel neked már nem kell foglalkoznod. Elmondod, felveszik a vallomásod és utána nem fognak többet zaklatni. Gondolj erre. - Bátorító, halványabb mosolyra húzódott a szám, aztán át sem gondolva, mit teszek közelebb húztam magamhoz és szorosan, de nem erősen átöleltem. Már rég fel kellett volna adnom, hogy az eszemre hallgatva cselekszem, az valahogy nem akart működni, inkább a tudatalattim vezérelt. Eszembe sem jutott akkor, hogy akár ellenkezhetnék is vele, túl jól esett Adelynt a közelemben tudni.

Lio úgy beszélt, mintha pszichológus lenne, de ennek ellenére is meg tudott nyugtatni. Átgondoltam, amiket mondott, s közben nagyot sóhajtottam. Igaza volt. Csak el kell mondanom, hogy mi történt és ennyi. Mondjuk pont ez a baj. Legszívesebben most visszaülnék a fotelba és magamra húznám a takarót. Az biztos, hogy soha nem jönnék ki onnan, na jó, talán akkor ha Lio szólongatna. Elvégre ez az ő háza. Vagy nem ezért? 
- Köszönöm - pillantottam fel a tanárra hálásan. Szerintem ennyiszer még nem ismételgettem ezt a szót senkinek, de Lio annyi minden jót tett már velem, hogy egy élet sem elég viszonzásul. Léptem egy lépést az ajtó felé, majd ismét megfordultam. A tudatalattim tényleg nem igazán akart elmenni. - És mit kell csinálnom, amikor odaértünk? - Bátortalanul néztem a férfira, úgy éreztem magam, mint egy kis bárány a farkas előtt. - Felmegyek az igazgatóhoz és egyszerűen bejelentem, hogy ez történt? - Aggódva megcsóváltam a fejem. Még sosem éltem át semmi ilyet, még egy normális esetben is feszengenék az igazgatói irodában, nemhogy így. 

Elléptem az ajtótól, kiengedtem magam mellett és utána fordultam. Levettem a lakáskulcsot a polcról, mikor megszólalt. Megálltam, rá néztem és kellett néhány másodperc mire külön tudtam választani azt, amit mondanom kellett és azt, amit mondani akartam. Volt bennük néhány közös vonás, erre támaszkodtam.
- Mindenképp át kell esned ezen. El kell mondanod, mi történt és fel fognak venni egy jegyzőkönyvet. Valószínáleg orvosnak is meg kell vizsgálnia, de nem fog veled semmi rossz történni. Nem kell visszamenned oda, nem fognak azok elé állítani és nem te leszel a bűnbak, ebben egészen biztos lehetsz. És nem egyedül kell szembenézned mindenkivel. Én is ott voltam, láttam, amit láttam és ezt el si fogom mondani. A bizonyítéka a hitelességemnek pedig elég látványos valljuk be. - Intettem az arcom felé, aztán leeresztettem a kezem magam mellé. Szerettem volna valahogy segíteni, hogy ne kelljen ezt az egész procedúrát végigcsinálnia, a felhajtást, a sokszoros kihallgatást, amikor újra és újra át kell élnie gondolatban mindazt, amit történt, de nem tudtam, mit tehetnék még.

Eddig észre sem vettem Lio kezében a kulcsokat, így csak bólintottam, amikor felmutatta. Igen, gyanítottam, hogy nem azért megyünk autóval, mert a benzint akarjuk pocsékolni. Kiléptem a tanár úr mellett, mert valahogy azt éreztem, hogy ha túl közel állok hozzá, akkor akár meg is gyulladhatok. Egy hatalmas gombós alakult ki valahol a torkom és a gyomrom között és nagyon kellemetlen volt. Akár csak az is, hogy nem tudtam, hogy minek köszönhetem ezt a kis csomagot. Egy pillanatra megálltam és erősen kifújtam a levegőt. Egy kép ugrott be az agyamba, amint be kell számolnom az igazgatónak az eseményekről. Hirtelen megszólaltam: - Én tartok attól, ami az iskolában lesz. - Nem tudom, ezt miért jelentettem ki. Lio nem a pszichológusom, nem az életvezetési tanácsadóm, még a tanárom sem. Talán az elmúlt éjszaka olyan közel került hozzám, hogy feltétlenül megbízom benne. Ez nem lenne csoda. Megfordultam, hogy a férfi szemébe nézhessek. Vajon ő is úgy vélekedik rólam, mint én róla? Ajkamba haraptam, amikor ismét realizáltam a lilás sérüléseket. Meg akartam kérdezni, hogy mit fog róluk mondani, hiszen egyeztetni kellene, mert nem akartam neki rosszat. De egy hang sem jött ki a torkomon, mert újra beugrott, hogy ott ülök összegörnyedve a hatalmas teremben és fel kell idéznem a történteket. Lionak olyan könnyen elmeséltem, de hát ő is ott volt, láthatta, mi történt. Elkeseredetten leengedtem a vállamat.  

Nem mozdultam emg azonnal, még azután sem, hogy Adelyn is kimondta, amihez semmi kedvem sem volt. Pedig nem ragaszkodom a házhoz, nem jobban, mint egy átlagos ember egy átlagos otthonhoz, de jobban éreztem volna magam, ha nem kell kilépnem innen és beülnöm az autóba.
Lassan ellöktem magam a kerettől, kiegyenesedtem, s a lány kérdésére csak felmutattam az eddig tenyeremben szorongatott slusszkulcsot.
- Úgy rövidebb - Válaszoltam azért szavakkal is, bár amit mondtam, az egyáltalán nem esett jól. Mivel az éjszaka, vagy legalábbis az a néhány óra, amit még alvással töltöttem reggelig tökéletesen felidézte bennem, milyen helytelen gondolatok kavaroghatnak egy férfi fejében , s már azzal is tisztában voltam, még ha a tagadás fázisán épp csak túl voltam is, hogy miért nem akarom Adelynt elengedni. Annyira ártatlan, annyira törékeny. Bele sem akartam gondolni, mit fog átélni, amikor visszaérünk a kollégiumhoz. Az egyáltalán nem számított, rólam mit fognak mondani a hátam mögött, a pletykákra sosem figyeltem, de ha róla beszélnének, azt valószínűleg nem tudnám megállni szó nélkül.

A válaszára csak biccentettem. Teljesen megértettem a dolgot, mint ahogy már mondtam, én sem szoktam reggelizni. Vagy csak később, ahogy a tanár is szokta. Ezután Lio szólalt meg, amire ismét csak bólintottam. - Mehetünk - feleltem, majd vártam, hogy elmozduljon az ajtóból. Megállapítottam, hogy így is nagyon jól néz ki, nem csak úgy, hogy nincs rajta póló. Már meg sem próbáltam elnyomni az ilyen gondolataimat, csak úgy jöttek maguktól. Megengedtem magamnak őket, legalább addig, amíg még ebben a házban vagyok. Felálltam a székről és a még támaszkodó férfira néztem és akaratlanul is ajkamba haraptam. Hogy leplezzem hirtelen rám törő zavaromat, megkérdeztem: - Autóval megyünk? - Néztem fel a tanár úrra. Féltem, hogy kicsit árulkodó a hangszínem és nem illik hozzá ez a kérdés, de nem tudtam vele foglalkozni. Nekem az sem lett volna baj, ha gyalog kell mennünk. Sétálva több időt tölthettem volna Lioval, de nem csodáltam volna, ha minél előbb le akar már passzolni. 

Ha nőből lennék, valószínűleg a sminkes dobozom teljes tartalmát kiborítottam volna a mosógép tetejére, és kerestem volna valamit, amivel javíthatok arcom látványos állapotán. Vagy legalább felveszek egy napszemüveget és egy sálat, ahogy az amerikai filmekben szokták. De mivel férfiként ilyesmikre aligha lehet lehetőségem, egyedül a napszemüveget tartottam meg az ötletek közül.
Miután felöltöztem, és megengedtem egyetlen lesúlytó pillantást a tükörképemre, kimentem az előszobába. A napszemüvegemet kerestem a kulcsos polcon, de valószínűleg a kocsiban hagyhattam.
- Ez igazán kedves tőled, de én később szoktam enni. - A felajánlása valóban nagyon kedves volt, de a konkrét semmiből, amiből a készletem állt, a legleleményesebb kollégista sem tudott volna tartalmas reggelit készíteni. Plusz, a válaszom részben őszinte volt, nem szoktam enni, legalábbis nem itthon. Az egyik leghelytelenebb dolgot művelem, az "útközben bekapok valamit" művészetét, ami egészségtelen, többnyire.
Valahogy furcsának találtam a mondatom, nem tudtam megmondani miért, de kerestem benne a hibát. Az egyetlen problémát a tegezésben láttam, de eszembe jutott, hogy az elmúlt huszonnégy órában hányszor tegezhettem le Adelynt és egyszer sem éreztem ezt. Ettől függetlenül, ideje volt visszavennem a hivatalos formát, habár az már tényleg a legkisebb rossznak tűnt, ha elhagyom.
- Hacsak nincs ellenvetésed, elindulhatunk - Szólaltam meg a konyhaajtóban állva, ami tulajdonképpen nem is volt az, mivel csak a kerete volt meg, de ezen a részletkérdésen nem akartam tovább töprengni, amúgy sem számított, minek nevezem vagy minek nem. Túl sokat agyaltam rajta így is. Nekidőltem a festett fakeret oldalának és a lányra néztem. Akkor sem akartam elengedni, még nem, pedig tudtam, hogy muszáj.

Felsiettem a szobába, de olyan halkan, ahogyan csak lehetséges. Megigazítottam az ágyat, úgy látszott, az éjszaka közepén annyira nem sikerült tökéletesre a "művem." Becsuktam magam mögött az ajtót, majd visszaöltöztem azokba a ruhákba, amelyekben tegnap voltam. A szoknya még mindig szakadtan lógott, megmutatva a kis sebet a combomon. Hirtelen felindulásból kiborítottam a táskám egész tartalmát, így előkerült két biztosítótű, amivel ügyetlenül összetűztem a ruhadarabot, majd mindent visszarámoltam a táskába. Akaratlanul felidéztem a tegnapi eseményeket, merengve ültem az ágy szélén. A kopogásra összerezzentem, de megnyugodtam, hogy csupán Lio lépett be a szobába, bár nem is tudom, kire számítottam volna. Csak biccentettem, mintha szavak nélkül megértenénk egymást, mondjuk ez a helyzet túl egyértelmű volt. Ahogy a férfi kiment, megbarátkoztam a gondolattal, hogy valószínűleg felvesz egy pólót. Igaz, ne mutogassa magát mindenkinek. A levett pólót szépen összehajtottam és betettem a táskámba. Majd kimosom a kollégiumban és visszaadom úgy. Elég nagy illetlenség lenne csak úgy itt hagyni. A táskámat a vállamra akasztottam és mielőtt kiléptem volna a szobából, visszanéztem. Pár másodperc múlva csak megráztam a fejem és visszamentem a konyhába. Lio nem volt ott, így én leültem az előbb is használt székre. Ha megjelent, egyből megszólaltam, mert ezen a gondolaton töprengtem percek óta. - A tanár úr nem éhes? - Nem hagytam, hogy válaszoljon, folytattam. - Kollégista vagyok, a semmiből is tudok ételt varázsolni. - Ez igaz is volt, szerintem a legtöbb kollégista rendelkezik ezzel a képességgel, még akkor is ha egy olyan jól felszerelt helyen lakik, mint Ravenhill. 

- Rendben - A kijelentésére adott reakcióm több volt, mint kevés, már ha ez a gondolat így helyesnek nevezhető, mert abszolút így éreztem. Mióta csak leültünk az asztalhoz ma reggel, úgy éreztem, felgyorsultak az események és nemsokára vissza kell vinnem a kollégiumhoz Adelynt. Bármennyire ostobaságnak tartottam, a gondolat akkor is ott ficánkolt az agyamban, milyen jó lenne, ha még maradhatna, legalább egy kicsivel tovább.
Körbenéztem az üresnek látszó konyhában. Csak most ébredtem rá, mennyire egyedül is élek. Olyan ritkán fogadok vendégeket, hogy ez a felismerés eddig elkerült. Chesar beballagott a konyhába, leült mellém és nagy barna szemeit rám szegezte. Mintha csak tudta volna, min jár az eszem. Elmosolyodva simogattam meg a fejét, de ennek a mosolynak keserű íze volt, keserűbb, mint a kávémnak, amit egyetlen húzásra megittam. Betettem a bögréket a mosogatóba, aztán a használatlan jeget visszatettem a fagyasztóba. Ez már úgysem segít rajtam. Bele sem akartam nézni a tükörbe.
Vártam még néhány percet, mielőtt felmentem volna az emeletre, és ha az ajtó be volt csukva, amire számítottam, óvatosan kopogtam.
- Bocsánat, csak... - megköszörültem a torkom és a szekrény felé intettem, miután beléptem. Ha tényleg nem zavartam, egyenesen odamentem, nem is néztem Adelynre, csak kivettem egy fekete pólót és az egyik fekete farmerom. Igazából azokat kaptam fel, amik először a kezembe akadtak. Ha nem találkoztam akadállyal, alig két percet töltöttem a hálószobában, aztán küldtem egy mosoly-szerűséget a lány felé és kimentem. A fürdőbe tartottam, hogy én is felöltözzem, ezzel is közelebb kerülve ahhoz a pillanathoz, amikor el kell indulnunk.

Lio felkelt a székről és a hűtőhöz sétált, én pedig ösztönösen lejjebb húztam a pólómat, hogy ne látszódjon ki annyira combom. Megpróbáltam a térdemre akasztani, de ahhoz viszont rövidnek bizonyult. - Nem igazán szoktam reggelizni - közöltem gyorsan, mert kezdtem kínosnak érezni a helyzetet, majd szememmel végigkísértem, ahogyan a férfi egy újabb adag kávéval visszaül velem szemben. Majdnem meglepődtem, amikor a következő mondatában magázódást használt. Annyira hozzászokott a fülem, hogy tegez, hogy ez a mondat már szinte bántotta. Csak bólintottam. Nem voltam éhes, valószínűleg a tegnapi lasagne hatása még tartott, így nem voltam biztos, hogy megkeresem majd a büfét. Kissé eltoltam magam elől a bögrét, csak hogy csináljak valamit, majd elgondolkodva bejelentettem. - Akkor megyek is öltözni. - Tétováztam kicsit, majd lassan felálltam és megfontolt mozdulatokkal betoltam magam után a széket. - Köszönöm a kávét - mondtam még visszanézve az ajtóból. A lehető "legmagázódóbb" mondatot akartam kinyögni, de csak ez a három szó csúszott ki összeszorult torkomon, ami egyáltalán nem volt az előbbi jelzővel illethető. Ha Lio nem állított meg akkor a szoba felé vettem az irányt. 

- Az attól függ, miért kell - Fűztem hozzá a korai ébresztőről alkotott véleményéhez. Ha van egy nagyon nyomós indok, és nem váratlanul kell módosítanom a szokásokon, akkor minden probléma nélkül fel tudnék ébredni akár hajnali négykor is. Ez a jelenlegi reggelen valószínűleg nem sikerült volna túl jól, de Adelyn megkímélte magát a kialvatlan énemtől, én pedig, bár ki nem mondtam, hálás voltam neki érte.
- Reggelivel sajnos nem tudok szolgálni - A hűtőajtó kinyitása, és a polcok ürességéről való megbizonyosodás után, ki mertem mindezt jelenteni, majd a bögrémbe töltve a maradék, valamivel kevesebb mint fél bögrényi kávéval visszaültem az asztalhoz.  - Az iskolában, biztos, lesz módja reggelizni vagy venni valami ételt a büfében. - Mivel ritkán étkeztem ott, hétvégén pedig egyáltalán így többnyire találgatásnak lehet nevezni, amit még a sajnálatos igazság mellé fűztem. Az meg csupán grátiszként tudatosult bennem, hogy nem fogom megúszni a bevásárlást, persze ezzel az ábrázattal sokkal kevésbé hoz lázba a dolog, még akkor is, ha amúgy sem szívlelem az ilyesmit.