- Ne! - próbáltam a pohár után nyúlni, de túl lassú voltam, és addigra már elvette, sőt, meg is itta a tartalmát.
Elhúztam a szám, de még mindig szorosan markoltam az üveg nyakát. Nem értettem, miért mondta, hogy nem kell többet innom, de addigra szédültem is, és nem is gondolkoztam teljesen tisztán. Csak eleget akartam tenni a kérésének, hisz tartoztam még neki annyival, hogy lerészegedjek előtte, és jó úton haladtam. Detox, drága barátom, rég találkoztunk!... Kit hülyítek? Nagyon szar volt ott lenni.
Értetlenül néztem fel rá, és bár elsőre úgy tűnt, mintha a világon semmi sem érdekelné, vagy nem tudná bántani, most még erősebben láttam azt a keserű csillogást a szemében, ami biztossá tett abban, hogy nagyon is fájt neki a beszéd. Szégyelltem magam, hogy így erőltettem ezt az egészet... Az volt a minimum, hogy megpróbálom felvidítani egy kicsit. Ha más nem, akkor így.
- Hisz megígértem - mosolyogtam rá. - Hidd el, nagyon vicces, ha részeg vagyok!
Látni akartam valami őszintét az arcán, ami nem a fájdalom volt. Nehéz vállalkozásnak tűnt, ha fel akartam vidítani, de láttam a fényt az alagút végén, hisz legalább már az álarcán kezdtem átlátni. Bár... ekkor jutott eszembe, hogy... hiába ismertem meg... a nevét nem tudtam. Ciki... Majd arra is sort kerítünk. Remegő kézzel emeltem fel az üveget, kicsit koordinálatlan mozgással, de sikerült a számhoz emelnem, és meghúztam. Azt... az üveget... ami pár perce az ő szájához ért hozzá... Basszus!
Leraktam az üveget az asztalra, és egy kicsit köhögtem. Éreztem, hogy ez csúnyán beütött, és nagyon elszérültem. Talán mégsem kellett volna, de... Akartam! Akartam, hogy jobban érezze magát egy kicsit, és nem tudtam, mi mással tudnám felvidítani, ha nem azzal, hogy eleget teszeka kérésének.

Ahogy hallgattam, újból ránéztem, és míg beszélt, le sem bírtam venni róla a szemem. Meglepett, hogy mégis folytatta, és elmondta nekem a folytatást is, sőt, egyenesen ledöbbentem. Percekig nem szólaltam meg, csak néztem őt, és jelek után kutattam az arcán, amik arra utaltak volna, hogy esetleg nem mond igazat. De semmit sem találtam. És különben is... Miért találna ki valami ilyet? Mi értelme volna? Őszintének éreztem... ezért fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Elképzelni sem tudtam, milyen lehet egy ilyen borzalmat átélni, de rengeteg mindent megmagyarázott. A viselkedését... hogy ilyen bizalmatlan... és hogy miért mutatja magát másnak, mint ami. Mert még mindig úgy éreztem, hogy amit a világnak mutat, az nem ő, csak egy... védelem.
- Ez szörnyű... - mondtam halkan. - Sajnálom...
Bocsánatot kértem, mert egy kicsit úgy éreztem, mintha miattam kellett volna felszakítania egy sebet azzal, hogy elmondta. És akármennyire kíváncsi voltam rá, akárhogy meg akartam ismerni, nem szerettem volna, hogy egy fájdalmas emléket kelljen felevenítenie. Na meg... Úgy éreztem, nem voltam méltó rá, hogy megtudjam az igazságot. Bár valahol örültem neki, hogy megbízott bennem. Vagy valami másért mondta volna el...? Nem tudtam, mi járhatott a fejében, és ez zavart. Tudni szerettem volna.
Aztán szó nélkül a kezembe vettem a whiskeyt ismét, és legurítottam a maradékot, ami majdnem a pohár felét tette ki. Majdnem kiesett a kezemből, de szerencsére még időben vissza tudtam tenni az asztalra, aztán a halántékomhoz kaptam, és nagy levegőt vettem. Éreztem, hogy kezdi ellepni a fejem a hirtelen nagy mennyiségű tömény, de még tudatomnál voltam. Csúnya is lett volna, ha ennyitől kidőlök, de szinte biztos voltam benne, hogy nagyon közel járok hozzá. Én megkaptam, amit akartam. Ő viszont még nem láthatta, milyen vagyok részegen.. ezért nem is mondtam újabb tényt magamról, csak remegő kézzel újratöltöttem a poharat. Ennyivel tartoztam neki, hisz a szavamat adtam.

Már megint hercegnőnek nevezett. Miért van az, hogy hiába idegesít, valahol... mégis furcsa érzés?
Az örömmel töltött el, hogy újból meghúzta az üveget, bár látszott rajta, hogy ezúttal nem akart túlzásba esni. Talán félt, hogy hamarabb berúgna, mint én? Az lehetetlen...
Zavarbaejtő volt, hogy olyan gyakran és hosszasan néz. Általában nem éreztem kényelmetlenül magam, ha valaki bámult, maximum visszabámultam, de rá most... nem mertem. Fogalmam sincs, miért. A körülményekből úgy tűnt, igazat mond, ahogy a hangján is ezt éreztem, és amikor a szemébe néztem, akkor is... láttam valamit. Amit nem tudnék megmagyarázni, de talán a nagyon mélyen megcsillanó szomorúságot. Király, meg minden, hogy ezt megosztotta velem, de úgy sejtettem, kezdünk messzire menni, és nem szívesen árulna el mást.
Kicsit bátortalanul nyúltam a whiskeys üveg után, és a számat összeszorítva öntöttem az üres pohárba belőle. Előre rettegtem a következményektől, főleg, hogy éreztem, ahogy aprókat remeg a kezem. Szerencsére nem látszott, illetve azt hittem, de ez semmiképp sem lesz szép látvány.
Letettem az üveget, aztán a poharat a számhoz emeltem, és beleittam, de nem mertem egyszerre sokat. Kirázott a hideg, mikor visszatettem az asztalra az italt, és éreztem, hogy már ennyi is képes volt egy picit fejbevágni. Nem olyan erősen, de mire a pohár végére érek, nem biztos, hogy olyan biztos leszek abban, amit mondok, mint most.
- Mi... - kezdtem, mikor úgy döntöttem, mondok neki valami olyasmit is, ami talán jobban lekötné a figyelmét, mint az eddigiek. - Azután költöztünk vissza Angliába, hogy a nagymamám meghalt. Új iskola, új emberek, a húgom pedig eltávolodott tőlem. Volt egy suicid időszakom ekkoriban.
Nem beszéltem hangosan, mert nem volt olyan könnyű bevallani az ilyesmit. Hogy őszinte legyek, senkinek sem beszéltem erről azelőtt, mert senkit sem érdekelt. Neki is csak azért mondtam el, mert úgy éreztem, talán egy halvány bizalmat megszavaz nekem, ha ilyesmit is elárulok. Bár nem volt rá garancia, hogy el is hiszi.

Úgy láttam, tényleg nem számított rá, hogy meg fogom érezni, mikor hazudik, és ez nagyon zavarta. Látszott a tekintetén, hogy legszívesebben megfojtott volna, és én köcsög módon örültem neki, mi több, büszke voltam magamra. Nikolai Crowfordot senki se becsülje alá! A... hercegnőt... Mi a franc már?! Elég lesz!
- Köszönöm - mosolyogtam pofátlanul a dicséret hallatán, aztán örömmel néztem, hogy meghúzza az üveget.
Kíváncsi voltam, ő mennyire bírja a piát, mert ha így haladunk, és hinni fog nekem, viszont ő hazudik, már nem lesz szomjas, mikor én még a sörrel se végzek.
A következő infó azonban nem tűnt kamunak, se a viselkedéséből ítélve, se a jelentés miatt, mert teljesen hihető volt, és... átlagos. Illetve nem, persze, mert örültem neki, hogy igazat mondott, de ez valószínűleg felért egy kisebb bosszúval az iménti jelentéktelen tényem miatt. De az igazság az igazság volt, ezért lehúztam a maradék söröm, bár egyszerre nagyon sok volt, és a számhoz is kaptam, miután leraktam az üveget.
- Baszki, keserű... - csúszott ki a számon, és elég siralmas képet vághattam, mert láttam az arcán, hogy tetszett neki a szenvedésem. Haha. Vicces. Szerintem is.
Ismét megszédültem, de kínomban elmosolyodtam, és nagyot sóhajtottam.
- Oké, lassan csak beérlek - jegyeztem meg, majd eszembe jutott, hogy következőnek nekem is azt kéne elmondanom, mikor kezdtem el táncolni, de féltem, hogy besokallna, amiért ekkora apróságokkal untatom. - Én akkor kezdtem táncolni, mikor Oroszországba költöztünk, és az új suliban meghirdették a balettszakkört.
Apró szünetet tartottam, de valójában csak azért, hogy kitaláljak még valamit plusszban, amit elmondhattam, mert nem akartam gonosz lenni vele.
- És... hm... nem voltam túl népszerű gyerek. Mindenki a húgomat szerette.Eleinte volt, aki azzal csúfolt, hogy egy szörny vagyok. Mert a húgom úgy nézett ki, mint egy angyal, de én meg csak... tök fehér voltam. - Kínos mosoly ült ki az arcomra, de reméltem, ezt egy kicsit jobban fogja értékelni, mint az előzőt.

Miért hívott hercegnőnek...? Egy kicsit zavart a megjegyzés, de valamiért egy apró hidegrázás is végigfutott a hátamon. Ez szörnyű. Nem lehetek ilyen, nem láthatok bármi mögé mindent. És nem kéne azt bámulnom, ahogy megrázta a fejét... Szörnyű, Nikolai. SZÖRNYŰ.
Figyelmesen hallgattam a következő tényt, amit mondott, de ezúttal már valami sántított. Látható jelei nem voltak annak, hogy hazudott volna, leszámítva azt, hogy mikor beszélt, egyszer sem pislogott. A nagymamám megtanított rá, hogy ha az ember hazudik, általában sokkal jobban figyel arra, mit és hogyan mond, hogy viselkedik közben, és sokkal jobban próbál természetesnek látszani, ettől válik hiteltelenné. Persze az nem jött volna rá, aki nem figyelt oda fokozottan a legapróbb jelekre is, de ezzel, és az ösztönös megérzésemmel, miszerint nem mondott igazat, szinte biztos voltam benne, hogy most kamuzott, ezért el is mosolyodtam.
- Úgy látom, nem szeretnéd, hogy igyak.
Hátam nekidöntöttem a kanapé háttámlájának, és kis szünetet tartottam, mert megint nem jutott eszembe semmi érdekes.
- Mit mondjak... - mondtam halkan, csak úgy magamnak, amolyan hangos gondolkozásként. - Hát... a húgomon kívül a nagymamámmal volt a legjobb kapcsolatom a családban. De ő már meghalt.
Ez nem volt túl izgi info, de az imént hazudott, szóval megérdemelte.

Nagyon meglepett, hogy azt mondta, érdekli az életem. Fogalmam se volt róla, hogy miért, de úgy éreztem, hogy nem hazudik. Ez valahol örömmel töltött el, csak az a tény nem kellett volna mellé, hogy azért a lerészegedésemre is vágyik...
- Akkor nem fogsz inni - válaszoltam halkabban. - Mondtam, engem nem ez motivál. De valamivel rá kell vegyelek arra, hogy mesélj.
Arckifejezésem boldog volt és őszinte. Milyen megható, hogy ennyire önfeláldozó vagyok, ahh. Na jó, valójában inkább csak idióta... De a célért bármit!
Egy kicsit elcsodálkoztam azon, hogy önszántából magára vállalta a kezdést. Hallgattam, amit mond, és végig figyeltem az arcát, különösképp a szemeit. Keresni akartam valamit, ami arra utalhatott, hogy nem mondott igazat, de nem volt rá szükség. Valahogy éreztem, hogy nem hazudik. Mi értelme lett volna ezt kamuznia, ha tudtam, hogy amit először állított az életéről, az volt a hazugság?
Aprót sóhajtottam tehát, és jól meghúztam a kezemben lévő sörösdoboz tartalmát. Miután leengedtem a kezem, akaratlanul és kényszeresen grimasz ült az arcomra, mert rohadt keserű volt.
- Bocs, hogy nem töménnyel kezdek - vigyorodtam el kínomban -, de előbb ezt akarom befejezni.
Nem tett jót az a hirtelen nagyobb mennyiség, mert éreztem, hogy egy kicsit megszédülök, de szerencsére ülő helyzetben nem látszott, ráadásul ez még nem is volt komoly, mert hamar elmúlt, és olyan volt, mintha mi sem történt volna. Aztán mutatóujjammat halántékomhoz nyomtam, míg gondolkoztam egy kicsit, én milyen infót mondjak.
- Én Angliában születtem, de nyolc és tizenhárom éves korom között Oroszországban laktunk. Oh, és van egy ikertestvérem.
Kezdetnek megtette, bár volt egy olyan érzésem, hogy őt az ilyesfajta infók annyira nem kötik le.

Apró grimaszra húztam a szám, és mondjuk úgy, nem igazán hittem el, hogy teljesen igazat mond. Tuti, hogy ki akart csinálni.
- Nem vagyok valami szép látvány részegen. Bár a detoxtól nem félek, volt már hozzá szerencsém - vontam vállat, habár ezt nem kellett volna kimondanom.
Mindegy, valamit elárultam magamról, nagy dolog. Ha a játékra kerül a sor, nem fogok hazudni, mert nem szoktam, így nem is tudok. Viszont örültem, amikor elfogadta a kihívást. Nagyon magabiztosnak tűnt, szerintem biztos volt benne, hogy ki tud játszani, és végig fogom inni a játékot anélkül, hogy akár egy igaz dolgot is elmondana magáról, de nagyot tévedett. Úgy éreztem, alábecsül, pedig nem volt olyan könnyű átverni engem, mint azt ő gondolta. Mondjuk a kérdése jogos volt.
- Ha nem hiszed, hogy igazat mondok, nem kell innod. Te azt akarod, hogy lerészegedjek, nem? Én meg azt, hogy ne hazudj. Nem ugyanazt szeretnénk - mosolyogtam rá őszintén, de amikor elkaptam a tekintetét, gyorsan lenéztem inkább a sörre. Megint. - Ha tényleg igazat mondasz, de én nem hiszem el, úgysem fogod annyiban hagyni, nem? De ha hazudsz, és megpróbálsz meggyőzni arról, hogy igazat mondtál, nem fog bejönni. Ismerem a különbséget igazság és hazugság között, még ha nem is hiszed el rólam. Megtanultam olvasni az emberekről.
Hű, milyen bölcsen hangzottam. Na nem... Elég gáz volt, de ez van. Aztán még gyorsan hozzátettem valamit.
- Ja, különben én nem fogok hazudni. Az igazság ennek a játéknak a lényege, és én betartom a szabályokat.

Élveztem, ahogy egyre több apró jelt láttam az arcán, ezzel bizonyítva, hogy rejtőzött ott belül még valaki, aki nem igazán akart előjönni, de ha rajtam múlik, úgyis előcsalogatom a nap végére. Vagy még hamarabb. Csak egy sejtés volt, de eléggé hajlottam afelé, hogy igaz legyen, hogy valami "érthetetlen" (ja, persze) oknál fogva szerette volna, ha nem szégyenlősködnék úgy a piálást illetően, és legalább ezt a nyomi sört legurítanám, ami számomra igen nehéz volt. Három korty, de szerencsémre még nem éreztem semmilyen káros hatást. Erről jutott eszembe egy ötlet, és bár pontosan jól tudtam, hogy baromira megszívhatom vele, úgy döntöttem, hogy kockáztatok. Ezért megéri akár még a detox is. Túl makacs vagyok és kíváncsi...
- A parkban azt mondtad, játszhatnánk egy játékot, de mivel még nem mondtál semmit, nekem eszembe jutott egy.
A végén kicsit elhalkultam, mert nem voltam teljesen biztos a dolgomban, de aztán nagyot szusszantam, és mosolyt erőltettem magamra ismét.
- Tuti, hogy detoxba akarsz küldeni, amiért még mindig nem hagytalak békén, de bevállalom a kockázatot. Szóval: ha mondasz valamit magadról, ami Igaz - hangsúlyoztam ki -, iszom. Aztán cserélünk.
Lehet, hogy azt gondolta, hogy ugyan, honnan tudhatnám, mikor mond igazat, és mikor hazudik, de legalább ebben az egyben jó voltam. Mindig megéreztem, ha valaki hazudik nekem. Erre is a nagymamám tanított... Oh, vagy említettem volna már?

Leraktam a pulcsit a kanapé karfájára, aztán újra kézbe vettem a sört, de az előbbi három kortyon kívül nem fogyasztottam belőle semmit. Még mindig tartottam a következményektől... Ahogy meghallottam a kérdését, akaratlanul is egy gunyoros mosoly kúszott az ajkaimra, bár nem hittem, hogy valóban érdekelte volna, ha mesélni kezdek, inkább csak azt akarhatta, hogy elterelődjön róla a téma.
- Az elég unalmas lenne. Nem tudnék mit mesélni az átlag életemről az átlag családommal.
A szemeibe néztem, és az arckifejezésem mit sem változott.
- Albínó vagyok, de ennyi. Semmi izgalmas - vontam vállat.
Hazudtam, de ezt ő is tudta. Nem is szántam hitelesnek semmit abban, amit mondtam. (Leszámítva persze albínó mivoltomat, de annak szemmel látható jelei is voltak. Haha, én humorzsák.) Nem akartam őszintén válaszolni, míg legalább egy igaz mondatot nem mond magáról. Bár tény, hogy megmutatta a sebhelyet a hátán, de... az nem ugyan az. Ennyi erővel én is azért vettem le a pulcsim, hogy megmutassam a szép kis hegeket a karjaimon, bár ez nem volt igaz, de fifty-fifty. És különben is, még mindig tartottam, hogy nem kíváncsi semmire velem kapcsolatban. Csak nem akar beszélni magáról.

Amit mondott, szokatlanul őszintén hangzott, ami meglepett, de egyben jó érzéssel is töltött el. Mindenki egy rá kiosztott szerepet játszik... Ebben volt valami. Én például egy idétlen meleg fiúcska voltam, akinek, bár gyengébb, mint a saját húga, mégis vigyáznia kell a testvérére, és aki mindenkit elfogad, de őt csak kevesen, és aztán... ott volt még a születési rendellenességem is. Igazi különc voltam, nekem ez a szerep jutott.
Aztán előkerült a pia, meg az üvegek, és éreztem, hogy ennek nagyon csúnya vége lesz.
- Azt a második poharat vissza is rakhatod - mondtam, és inkább a sörnek szenteltem újra a figyelmem, körmeimmel dobolni kezdtem a doboz oldalán. - Azt mondtad, nem akarsz mások után takarítani.
Kínos mosoly kúszott az ajkaimra, majd ahogy inkább lenéztem az italt tartó kezeimre, feltűnt, hogy a pulcsim még mindig rajtam volt. Valószínűleg ezért volt annyira melegem... nem hittem, hogy máris az alkohol hatott volna. Egy doboz sörben alig két százalék van, ennyire még én sem vagyok szerencsétlen...! Letettem hát addig az üdítőt a kis asztalra, aztán kibújtam a vékony pulóverből. Rögtön jobb lett a közérzetem, bár ahogy a karomra néztem, meglepődve vettem tudomásul, hogy a szobába beszűrődő fényben elég könnyen láthatóvá váltak az egész végtagomat beborító hegek, pedig általában nem voltak feltűnőek, lévén, hogy tök fehér az egész... Én.
Mindegy. Igazából lényegtelenek... Csak meglepődtem.