És nem tartóztatott fel. Nem is tudom, mit vártam. Bár annak dacára, hogy számítottam valami ilyesmire, mégis csalódott voltam egy kicsit.
Melyik filmben történne meg ez így?! Idáig mindegyikben boldogság volt, öröm és "örökké együtt", meg ilyenek, ami talán túl nyálas lett volna, de azért ennél mindenképp többet szerettem volna. Legalább valamit, valami bizonyítékot arról, hogy komolyan gondolta, ami az utcán történt.
Ellöktem magam a pulttól, a megszokott, igaz, kevésbé hiteles műmosolyommal a táskámért mentem és felkaptam a székről.
James elkísért az ajtóig, ahol csöppet bizonytalanul ácsorogtam, mikor megtette az első lépést a haladás felé és megcsókolt. Röviden, gyorsan, már vége is volt, ám kétségtelenül csók kategóriába tartozott.
- Holnap - kissé kábultan ismételtem el az utolsó szavát, aztán egy sokkal őszintébb mosolyt villantottam rá és kiléptem a lakásból. Még visszafordultam, hogy intsek neki, aztán elindultam vissza az ideiglenes otthonomhoz.
Előbb csak fejben, aztán az ujjaimat is igénybe véve számolgattam, hány órát is takar mindez. Ó, nem is beszéltük meg, hánykor!
Felpillantottam a házra, amit már kívülről láttam, de elvetettem az ötletet, hogy visszaszaladjak. Az annyira gyerekes lett volna. Még, ha totálisan is hozzám illő cselekedet lenne.
Inkább majd dobok rá egy sms-t vagy valamit. Az kevésbé... tapadós.
Szóval számolgattam, túlkombináltam, agyaltam és mire a házhoz értem már magamban motyogtam is. Nem baj, ez sem új jelenség.

//Miha el//

Nem mondom, hogy nem voltam csalódott, amikor eltávolodott tőlem, de egészen jól kezeltem a helyzetet, mivel az arcom meg sem rezdült, kb.
Megfordultam, háttal a mosogatónak dőltem és összefontam ujjaim magam előtt.
- Nos, öhm... Ha jól vagy és nincs más semmi, amit segíthetnék, akkor lehet, hogy én... - Kifelé intettem a kezemmel, jelezve, talán távoznék, bár semmi kedvem nem volt hozzá. Szóval erősen reménykedtem, hogy maradásra kér, nem kellene túl sokat győzködnie.
Na, nem mintha annyira adta volna az utcai kis jelenetünk után szinte elvárható formát. Vagy az tényleg csak az elhallgattatásom miatt volt? Ezt nem hiszem. Vagy legalábbis nagyon nem szeretném, ha így lenne.

A várt hatás nem maradt el, hiszen Miha arcába futott a vér. Nem mintha nem láttam volna ezerszer már ezt a bőrszínt, de most valamiért elégedettséggel töltött el. Igen, valószínűleg az egómnak tett csak jót. 
- Helyes - löktem el magam a pulttól, így arrébb is léptem egy lépést, hogy ne érezze magát Miha feszélyezve. - Köszi - tettem még hozzá, mert azért előjött az udvarias énem is. 

Azt hittem, a kis háborgásos műsorral feladta a mosogatást, de nem, korai volt az örömöm.
És iszonyúan hiányzott az alapozóm.
Pont kinyújtottam a kezem, hogy elzárjam a csapot, amikor két kéz jelent meg mellettem, amik karban folytatódtak és kiválasztottam az egyiket, amit követve még egy vállat is felfedeztem.
- Kész - Megköszörültem a torkom, mert hangom valahové elbújt és eléggé furán csengett.
Az már tényleg probléma, ha te magad is érzed, ahogyan lángba borul az arcod, költői szavakkal élve és szinte tuti biztos voltam benne, kifelé és pontosan ennyire látszik. A hajam nem takart annyit, mint szerettem volna és örültem, amiért nem szemben állunk egymással.
Leküzdöttem minden zavarom, minden szárnyani vágyó pillangót a gyomromban, s nem teljesen, de nekidőltem Jamesnek, aztán dacára a pirulásnak felpillantottam rá nagyra, de nem abnormálisan méretesre nyílt szemeimmel. Még a mosolyogtam is, visszafogodtabban, ám kétségtelenül észrevehetően.

- Jesszusom, Miha, ez csak egy mosogatás! - rökönyödtem meg. - Minden nap csinálom. - Igen, még mindig a mosogatásról van szó. 
Sajnos Miha nem értett a szép szóból és kelletlenül arrébb terelt. Elfogadóan leültem az asztalhoz és néztem, ahogy végzi helyettem a munkámat. Egy egyedül lakó férfi vagyok, olyan, mint a főzés meg a mosogatás, nekem nem okoznak problémát. Sőt, még a mosógépet is be tudom indítani. Korán reggel is. Akkor is, amikor még nem nyíltak ki teljesen a szemeim. 
De gondoltam, itt az ideje zavarba hozni Mihát. Visszasettenkedtem mögé, és kezeimet a mosogató két oldalára támasztottam, ezzel börtönbe zárva a lányt. 
- Na, kész vagy már? - kérdeztem, feje felett könnyedén átnézve a mosogatnivalóra. 

- Ha gonoldod, süthetek hozzá vörösboros sültmalacbordát, de lehet, hogy az egy kicsit több idő, és nincs otthon semmi hozzá, csak vörösbor... - Megkóstoltam a kukoricasalátát és meglehetősen elégedett voltam vele. Mondjuk ezt nehéz elrontani, meg amúgy is az egész csak ízlés kérdése. 
Palacsinta. - Hát, egyedül is tudok készíteni, de azt megnézném, ahogy te csinálod - kuncogtam. 

Miha felé fordultam. Majdnem elvétettem és egy jóadag kukorica a földön landolt, de szerencsére ki tudtam védeni, így a miniszívrohamomon kívül nem történt baleset. 
- Aha jobban vagyok. Asszem' bealudtam - vontam meg a vállam. Aztán eltereltem a szót: - Kérsz kukorica salátát? Most csináltam - fordítottam felé a tálat. Én mindenképp akartam enni, így minimum egy, de Miha válaszától függően akár kettő kis tálat is elővettem. Ha egyedül lettem volna, akkor biztos, hogy a nagy keverőtálból eszem, de így azért esztétikusabb volt. 

A nappali üres volt, mikor kiléptem a fürdőből, de a hangok egyértelműen a konyha felé vezettek. Ledobtam a már üres kanapéra a táskám és besétáltam a hang forrásához.
- Szia! - Megtámaszkodtam az ajtófélfának dőlve, két kezem hátam mögé téve és küldtem egy egészen egyszerű mosolyt felé. - Jobban érzed magad? - Ezt a kérdést egyszerűen muszáj feltenni, nem lehet csak úgy kikerülni vagy elfelejteni. Igenis, nagyon rosszul nézett ki, még útközben sem volt sokkal jobb bőrben, az alvás ellenben segített rajta valamennyit. Már ha ennyi idő alatt lehet érdemlegesen aludni.

A tükör nem hazudtolta meg az elképzeléseimet, így kifelé menet csak a száradás alatt álló hajamba túrtam, hogy ne lapuljon teljesen a fejemre, aztán kiléptem és már el is hangzott a kérdés a számból.
A számra csapva álltam meg, kivételesen nem azért, mert bármi illetlent vagy meggondolatlant mondtam volna, hanem, mert James elaludt.
Olyan cuki és édes stílusban, ami miatt képtelen voltam levenni róla a tekintetem, noha tisztában voltam vele, fordított esetben mennyire utáltam volna ezért.
Aztán mégis csak rávettem magam, inkább a konyhába mentem és az asztalra tettem a táskám. Volt benne lendület, gyorsan visszafogtam a megszokást és szép halkan ügyködtem. Vizet töltöttem az elmosottak között talált pohárba, majd leheveredtem az egyik székre. Egyik lábam felhúztam, sarkam az ülő rész szélére tettem, térdemmel az asztal szélének támaszkodtam és csenben iszogattam a vizemet.
Több változatom is volt a bizonyos "haza kísérés"-re, miután megcsókolt továbbiakkal nőtt a számuk, de az, hogy elalszik szinte azonnal, nem szerepelt közöttük. Ezért nem volt ötletem a továbbiakra. Nehezemre esett várakozni, ujjaimmal doboltam az asztalon, aztán rájuk szóltam és elnémultak. Ekkor nekiálltam tördeli őket, ami szintén nem egészséges elfoglaltság. Végül a táskámért nyúltam és visszamentem a fürdőbe. A klóros víztől viszketett a karom, a rám szakadt szabadidőm pedig megengedtett egy gyors zuhanyt. James csak aludjon, hátha jobban lesz, mikor magához tér. 
Saját magam meghazudtolva, tizenöt perc alatt készen voltam, lekaptam egy törölközőt szárítóról és visszabújtam a nemrég átcserélt szerelésembe.
Ezután elővettem táskámból azt a pár sminkeléshez való kelléket, amiket mostanában használok. Legalább hasznosan elütöm az időt. Most amúgy is kedvem volt hozzá, hogy kezdjek valamit a szemem alatti karikákkal, meg a vízállósága ellenére kissé elmosódott szempillafestékkel és szemceruzával. Ösztönösen egyszerűen és gyorsan dolgoztam, nem vittam túlzásba, de ez már legalább látványos volt, majdnem olyan, mint régen.
Hülye dolog, de valahogy úgy éreztem, mintha megint lenne okom önmagamnak lenni. Ez az egész... Ami ma meg úgy idén történt... Van ennek bármi értelme?
Megráztam a fejem, felöltöttem egy mosolyt és bedobáltam mindent a táskámba, aztán kissé kiesett gyakorlatú macska ügyességgel kimentem a nappaliba. Vajon James meddig fog aludni még? Megvárjam? Vagy jobb, ha hagyom pihenni?

- Ezt nem ígérhetem, de törekedni fogok rá. - A mosolyom némi fáziskéséssel érte utol az eseményeket, de megtalálta a legjobb helyet, az arcomon állapodott meg.
Az információk azért még bent erősen feldolgozás alatt álltak, talán ezért nem álltam neki ujjongani és ugrándozni az utca közepén, és még azért sem, mert megláttam azt a pár tekintetet, ami furán méregetett vagy minket, vagy csak engem.
- Nincs kedved tovább menni? Szívesen vagyok látványosság, de nem ázott kismacska stílusban. - Végigpillantottam magamon és elhúztam a szám. A fehér felső melltartó részen szinte teljesen átlászott, alatta a sárga bikinifelső meg virított ezerrel. A nadrág kevésbé adta meg magát, de látszott a vízfolt, meg alatta az eltérő anyagszín.
Ha csak James nem talált ki valami hatalmas, óriás indokot, miért ácsorogjunk még mindig az utcán, akkor végre elértük a buszmegállót, aztán a hazafelé utat is megtettük, részemről problémák nélkül. Mármint én tuti nem kreáltam egyet sem, leszámítva a belső panaszáradatom, amit bőszen rejtegettem a külvilág elől. Meg persze ott volt az örömködés, szóval elég ütős pro-kontra csatát vívtam odabent, az irodalom tanárunk értékelte volna.
Annyira lefoglalt a belső sokadik világháborúm, hogy alig szólaltam meg, aminek gondolom James örült, hiszen kapott ma már eleget belőlem, meg miattam.
A lakáshoz érve megrohamoztak az emlékek, ismét vegyed vágottban, ami újabb adag témát adott a majdnem világbékét kötő belső énjeimnek. Bakker, pedig olyan kicsin múlt!
- Ha nem teszem tönkre az ajtód, használhatom a fürdőd? - Első, leglényegesebb kérdés. A második az lenne, mit fogok felvenni, ha már nem hoztam magammal váltás ruhát, de ezt gyorsan megválaszoltam,  a tartalék pólóra Kat rábeszélt. Az legalább van.
- Te pedig ülj le, pihenj, ígérem, öt perc se és itt is leszek!
Ezek után már csak egy engedély kellett és elrobogtam a fürdőbe. Olyan óvatosan csuktam be az ajtót amennyire tudtam, szinte nem is lehetett hallani a dolgot. Kibújtam a ruháimból, megtörölköztem a kevésbé nedves törölközőmmel és felvettem a váltás fehérneműm meg a pólóm. Fekete alapon egy szép nagy Alice Csodaországban filmben látott cicafej volt rajta, fejjel lefelé, ami két dolgot jelenthet, az egyik, a készítő enyhén szólva elbénázta, a másik, hogy eredetileg is ez volt a terv, mert a cica is szeretett tekergőzni.
A nadrágot muszáj volt visszavennem, azért előtte jól átdörzsöltem egy szárazabb törölköző-csücsökkel, majd szépen elraktam mindent az erre betett zacskóba és már kint is voltam.
- Hozzak neked valamit inni? - Ha még nem tette meg eddig, akkor ez a kérdés következett, ha már volt nála ilyesmi, akkor egy örök klasszikust választottam. - Jobban vagy?

Megpróbáltam nem rontani a helyzeten, de amilyen vagyok, ez nekem sosem sikerül rendesen.
Ezért is hátráltam meg, amikor végre Kat követelése szerint a sarkamra álltam és választ követeltem. Mert... mert beijedtem. Féltem a választól és attól, ha meghallom, nem fogok tudni megálljt parancsolni a lábaimnak, pedig nem akartam otthagyni őt az utca közepén. Szóval rá kellett volna parancsolnom a végtagjaimra, meg az arckifejezésemre, el ne árulja, mennyire padló alá kerültem, mivel a padlót már sikerült megnéznem közelebbről, ugye.
Gyorsabb tempót szerettem volna, minél előbb hazaérni, ott örülni, amiért egyben megtette az utat, aztán gyorsan távozni, de még csak el sem jutottunk odáig, mert amint elindultam volna, megéreztem kezét a csuklómnál és már pördültem is vissza.
Kérdésre nyitott számra ráforrt a szó, és egy igazán kellemes találkozásban részesült James szájával. Már totálisan értettem, mit takar a könyvekben a "szívem kihagyott egy ütemet", meg a "levegőt is elfelejtettem venni", mert velem is pontosan ez történt.
Annyira meghökkentem, másodpercekbe telt mire az ösztöneim reakcióba léptek a kialakult helyzettel és visszacsókoltam, kissé sután, plusz tuti érezte, mennyire nem vagyok magamnál, de azért azt sem mondhatja, csak álltam ott, mint egy darab vizes ruhákba bugyolált deszka. Szálkák nélkül persze, mert én egy szépen megmunkált darab vagyok, aki ad a külsejére. Kivéve, ha az uszodából rángatja ki magát a hirtelen ötleteivel.
- Ööö... oké - Sűrűn pislogva néztem fel rá, immár ismét két lábbal a földön és a karját is elengedtem, amibe ezidáig kapaszkodtam. - Ezt nevezhetjük nonverbális válasznak? - Bármi is volt, hatásosabbnak bizonyult a szavaknál, ez kő kemény tény, kérem szépen. És nagyon-nagyon szimpatikus tény, hozzá tenném. Olyan, amit szívesen tudatosítanék újra és újra, legalább tucatnyi alkalommal a mai nap során, kezdetnek.