Lio válaszára csak bólintottam. Nem volt olyan egyértelmű, nem felelt sem igennel, sem nemmel, így konkrét feleletet nem kaptam, de legalább megszólalt. Én sem vagyok az a reggeli ember, ha szokás így mondani, de látszott, hogy Lionak meg kell innia előbb a kávét, s csak utána van jelen teljesen egy beszélgetésben, nem csak fizikailag. Ahogy ültünk egymással szemben, különös érzések kavarogtak bennem. Az egész helyzet olyan meghitt volt, a tegnapihoz képest pedig szokatlanul nyugodt. Amikor a férfi megszólalt, elszakítottam a tekintetem a kávémról és ránéztem. A kérdése kicsit meglepett, valójában magam sem tudtam a pontos választ, szóval kicsit haboztam, mielőtt válaszoltam volna. - Eredetileg az volt a tervem, hogy ébren maradok, de aztán elnyomott az álom - feleltem egyszerűen, bár nem tudom, hogy ezzel mennyire adtam kielégítő információt. - Negyed öt körül ébredtem fel, gondoltam senki sem szeret akkor felkelni - arcomon kis mosoly jelent meg, miközben olyan finoman vontam meg az egyik vállam, hogy még egy tollpihe sem esett le volna róla. Szavaim után kávém elfogyott, így elégedetten pilláztam a kiürült bögrére. Amikor a szemem a férfira tévedt, csak a feldagadt arcára tudtam fókuszálni, ami nagyon kellemetlen volt számomra, minduntalan összeszorult a szívem.

Leültünk egymással szembe, és hosszúnak tűnő ideig egyikünk sem szólalt meg. Én még nem éreztem magamban annyi koffeint, hogy érdemlegesen hozzászólhassak a reggelhez, Adelyn pedig nem olyan, akinek be nem áll a szája, kivéve persze, ha olyan téma kerül elő, amiről szívesen beszél, gondolom. Kifejezetten örültem az egyszerűségének,  a kedvességének, a csendességének, meg úgy összességében annak, hogy ő ül velem egy asztalnál. Valahogy megnyugtatott, hogy láthattam, pedig ezt az érzést a tegnapi nap szörnyű emlékei kísérték. Még sosem volt részem ilyesmiben. Hallottam róla, láttam a tv-ben, olvastam az újságban, de átélni még sosem éltem át, bár ez típikusan az az élmény, amit senki sem vállalna be szívesen.
- Hozzászoktam a korai ébresztőkhöz - Bújtam ki a válasz alól, és csupán egy apró füllentés  volt benne, mivel a hétvégéim általában később kezdődnek, ugyan csak néhány órával, de most biztos nem tudtam volna visszaaludni.
- Miért nem keltettél fel, mikor lejöttél? - Kérdeztem tőle én is, ha márígy elkezdtünk valami kora reggeli csevegést. A koffein közben elkezdett dolgozni a szervezetemben, de még konránt sem éreztem toppon magam, ahhoz talán még egy ilyenre lesz szükségem. Egyelőre még a maradékot figyeltem, a pohár alján lévő egy-két kortyot.

- Kérnék - válaszoltam kissé kábultan, mert nem sikerült pillanatok alatt felocsúdnom a férfi arcának látványából. Borzasztóan fájhattak azok a sebek. Amint a férfi elfordult, gyorsan felhúztam a pólót, combomon a seb roppant csúnya volt, bár csak akkor fájt, ha erősen hozzá ért valami, vagy ha rosszul mozdultam. - Két cukrot szeretnék - válaszoltam, majd néztem, ahogyan Lio ízesíti a kávémat. - Köszönöm - vettem át tőle, majd figyeltem, ahogyan leül. Néma csendben én is helyet foglaltam, a tőle legtávolabbra eső széken és halkan kevergetni kezdtem a kávém. Még arra is figyeltem, hogy a kanál ne érjen hozzá a bögréhez, így csörömpölő hangot sem lehetett hallani. Egy korty kávé után azonban megszólaltam. - Én keltettem fel a tanár urat? - A bögrében kavargó fekete löttyöt néztem, hangomban némi bűntudat is csengett. Nem bírtam volna egyedül tölteni a hajnalt, de azt sem akartam, hogy Lionak rossz legyen. 

Hallottam hangokat a hátam mögül, de nem fordultam meg, mivel tudtam, hogy Adelyn ébredezik. Biztos voltam benne, hogy nem a legkényelmesebb pozícióban aludta át az elmúlt pár órát, de ez már nem az én hibám volt, saját döntéséből költözött át a franciaágyról a fotelbe.
- Jó reggelt - Akkor pillantottam csak hátra, amikor megszólalt, aztán elvettem az üveg kiöntőt a kávézőtől és a pulton lévő bögrébe öntöttem egy részét.
- Kérsz kávét? - Nem akartam reagálni a megjegyzésére, így lenyeltem a szavakat, s helyettük valami halvány,d e látható mosolyféleség ült ki megviselt arcomra. Ha kellett elővettem egy másik sima fehér bögrét, és abba is öntöttem a szinte fekete folyadékból. - Cukrot, tejet? - A sajátomat érintetlenül hagytam, Adelynét úgy ízesítettem, ahogy kérte. Morcosnak kellett volna a lennem a korai ébresztő miatt, az arcomból induló kellemetlen érzések miatt és azért, hogy olyasvalaki van a konyhámban, aki miatt még tartanom kell a hátam az iskolában, de mindezekből egyiket sem éreztem olyan fontosnak, hogy ténylegesen elronthassa a kedvem. A jég időközben visszakerült a fagyasztóba, ha a tejet kellett visszaraknom, ha nem, akkor is elővettem onnan és letettem az asztalra a bögrém mellé. Leültem és a feketeséget néztem a fehér bögrében.

Hiába próbálkoztam az ébren maradással, mégis elnyomott az álom. Felriadtam szinte arra, hogy álmomban eszembe jutott, hogy Lio a kanapén fekszik. Amikor kipattant a szemem a kanapé üres volt. Felkeltem a fotelből, amit csodálatos módon nem amortizáltam le, igaz mindenem zsibbadt volt. Miután összehajtogattam a takarót, olyan magasra próbáltam nyújtózni, hogy elérjem a plafont, persze nem ment, jutalmul csak egy gerincropogást kaptam. Kidörzsöltem szememből az álmot és elindultam. A fürdőszobába készültem, de hallottam, hogy Lio valószínűleg a konyhában ügyeskedik, így beléptem az ajtón. - Jó reggelt - mosolyodtam el, amikor felfedeztem a tanár hátát a kávéfőző környékén. Hanyagul az ajtófélfának támaszkodtam és laza mosoly volt az arcomon. Ha a férfi megfordult, akkor láthattam az arcát, ami a tegnapihoz képest jóval csúnyább volt. A mosoly egyből lehervadt az arcomról a zöldes, barnás vagy ki tudja milyen színű foltokat látva. - A lila ötven árnyalata - csak ennyit tudtam kinyögni hirtelen, ami akár vicces is lett volna egy híres-hírhedt könyvre alapozva, de látva a férfi arcát nem volt olyan poénos. 

Valamikor a plafon bámulás közben elaludhattam, mert az idő vártalanul felpörgött és mire az ébredéshez értem, már kezdett hajnalodni. Kezeim fejem fölé emelve nyújtózkodtam volna, ha nem ütközöm bele a kanapé karfájába. Egészen addig nem jöttem rá, hol is vagyok. Megálltam a furcsa nyújtózó mozdulat közben és hallgatóztam. Az egy dolog, hogy Adelynre akartam fókuszálni, de a lélegzetvételét úgy hallottam, mintha mellőlem szólna. Egy pillanatra az ugrott be, hogy az ágyon aludtam el, aztán rájöttem, az nem lehet, mivel a kezem lelóg a kanapéról ha oldalra kinyújtom. Tehát más lehetett a dologban. Óvatosan felültem, a fejem azonnal jelezte, hogy nem tetszik neki, fájdalom hasított bele, amitől hunyorognom kellett. Elnyomtam pár lightosabb, de káromkodásnak minősülő kifejezést és letettem a lábam a hűvös szőnyegre. Ekkor fedeztem fel a fotelben lévő takarókupacot, ami szuszogott. Chesar a sarokból figyelte az eseményeket.
Meglepetten néztem, fél szememmel Adelynre, aki ott aludt, összehúzódva, takaróba csavarva. Akaratlanul elmosolyodtam. Tehát mégsem bírt egyedül maradni, de igazán felébreszthetett volna, hogy ne ott kelljen kuporognia. Lassan felkeltem, kilopakodtam az előszobán át a fürdőbe. A tükörbe nézve elszörnyedtem a szememtől, ami körül feldagadt az arocm és a lila többféle árnyalatát mutatta. A jobb oldalon állkapcsomnál is hasonló volt a helyzet, bár ott nem dagadt fel ennyire. Bekaptam a tükör mögötti szekrényből egy fájdalomcsillapító gyógyszer, leöblítettem egy kis vízzel a csapból és megmostam az arcom. A helyzet így sem változott. Ha Adelyn meglát így, ki fog borulni, valamennyire jogosan, de ettől még nem akartam, hogy miattam érezze rosszul magát. A saját döntésem volt, hogy odamentem, és belekeveredtem ebbe az egészbe.
Ezt hajtogattam magamban, miközben átmentem a konyhába és a kávéfőzőt kezdtem el piszkálni. Tekintetem a faliórára tévedt, hat óra múlt, lassan fél hét, ilyen korán ritkán ébredek fel hétvégente.

Hirtelen felébredtem. Magam sem tudom, hogy miért. Nem rémálom volt, legalábbis nem emlékeztem rá, hogy mit álmodtam. Automatikusan az ágy vége felé néztem, de Lio már nem ült ott. Biztos, ami biztos odamásztam és megtapogattam a helyét, de tényleg nem volt ott. Aztán a telefonomért nyúltam megnéztem, mennyi az idő. 4:12-t láttam a kis képernyőn. Nagyon sóhajtottam és visszahajítottam a készüléket a táskámba. Moirára gondoltam, hogy vajon látta-e az SMS-t, amit küldtem, és ennek ellenére vajon aggódik-e még értem. Fáradt voltam, még jól esett volna egy kis alvás, de úgy éreztem, már nincs helyem az ágyban. Feltápászkodtam az ágyról és nekikezdtem a helyreállításának. A párna csücske a padlót súrolta, a takaró pedig keresztben állt, pedig ugyanolyan pózban ébredtem, mint ahogy elaludtam. A lepedőt gondosan elsimogattam, a párnát a helyére tettem, viszont a takarót magamra terítettem, mintha köpenyem lenne. Szemeim félig még le-leragadtak a fáradtságtól. Leültem az ágy szélére, de már pár másodperc után elkezdett zavarni a nyomasztó csend, így néma csendben elindultam, ki a szobából, hátamon a puha paplannal. A nappaliba mentem, ahol az fogadott, amit vártam. Chesar a helyén szundikált, érkezésemre megmozgatta az orrát, mintha szimatolt volna, de lehet hogy nem ébredt fel, csak álmodott. Lio a kanapén feküdt, le volt hunyva a szeme, mellkasa egyenletesen emelkedett fel, majd süllyedt le. Nem tudtam eldönteni, hogy aludt-e. Úgy gondoltam, hogy itt megvárom, míg felébred, szóval a fotelhoz lépdeltem, amilyen halkan csak lehet. Úgy éreztem magam, mint a csend a hó alatt. Törökülésben fészkelődtem. Ültemben elrendeztem magam körül a takarót. Először csak egy pillanatra csuktam be a szemem, aztán kettőre, aztán egy kicsit többre... 

Megtettem, amit kért, lekapcsoltam a lámpát, és mire visszeültem, ő már elfordult tőlem és fejére húzta a takarót. Erős késztetést éreztem, hogy az anyámtól tanultakra alapozva lehúzzam a fejéről, mert ugye minden gyereknek elmondják, hogy ettől meg lehet fulladni, ami badarság, de nem éri meg kockáztatni. Aztán mégicsak ráhagytam, had feküdjön úgy, ahogy akar, én pedig ültem ott tovább az ágyvégében, csendben, és hallgattam, ahogy levegőt vesz. Mivel semmi mást nem csinálhattam, így az agyam automatikus gondolati támadást indított ellenem. Képek és hangok együtt villantak be, amiket sehogy sem tudtam kiverni onnan. Végül, fogalmam sincs, mennyi idő után, nem bírtam tovább, a lábam is zsibbadni kezdett, ezért óvatosan megmozdultam, felálltam. Megállva hallgatóztam, s mivel nem adta jelét annak, hogy észrevette, elindultam lefelé.
Eldobtam magam a kanapén, csípőmig felhúztam a takaróm és a plafont bámultam. Én a kanapén alszom, egy csodálatos, kedves lány pedig az ágyamban, akihez hozzá sem érhetek és már maga az, hogy nálam tölti az éjszakát, számtalan szabályba ütközik, és kemény árat fogok fizetni érte. De egyáltalán nem érdekelt. Én, Lionel Hunter, aki az előrelátó gondolkodásmódjáról, a mindig szabályosan eljáró viselkedéséről ismert, néhány óra alatt annyi szabályt szegetem meg, hogy még azt sem látom annyira rossznak, ami ellen szilárdal tiltakoznom kellene. És Adelyn ott alszik fent, egy olyan délután után, amit senkinek sem kívánnék, főképp nem neki. Hogy keveredünk mi mindig egymás útjába? Komolyan kezdek kételkedni a véletlenekben.

A férfi válasza annyira meglepett, hogy majdnem látványosan leesett az állam, de helyette csak elkerekedtek a szemeim. Én bámulom őt, ő meg engem, de azért neki álljon feljebb az egész dolog, tényleg. Már-már majdnem teljesen felháborodtam, de láttam, hogy apró mosoly is kiült az arcára. Igazán elhihetné, hogy tényleg próbálkozom aludni, csak hát elég nehéz, hogyha egy félisten ül az ágy végében, ráadásul félmeztelen. De Isten őrizz, nehogy elhagyja az ágyat, vagy esetleg felöltözzön rendesen... 
Lio lekapcsolta a folyosón lévő villanyt, miközben én oldalamra fordultam és majdnem teljesen a fejemre húztam a takarót. - Köszönöm szépen - morogtam valahol a takaró alól. Hallgattam a csendet, meg a férfi lélegzését, és lehunytam a szemem. Még mindig nagy kísértést éreztem, hogy visszaforduljak és visszabámuljak, de helyette csak a bárányokat számoltam és végül párszár birka után sikerült is elaludnom. 

- Ha nem engem néznél, hanem becsuknád a szemed, lehet, jobban menne - Válaszoltam, mikor egy kisebb csend után szóvá tette, hogy figyelem. Mivel én is pontosan tudtam, hogy ő sem csinál mást, így bátrabban mertem kijelenteni, amit mondtam, és nem vettem le róla a tekintetem még egy ideig legalábbis biztosan nem. Mosoly kúszott az arcomra, amit, hacsak nem fordította el a fejét, szintén láthatott.
- De, lehetne - Adtam be aztán a derekam, felálltam és a kapcsolóhoz mentem. Mivel ismerem a lakásom minden négyzetcentiméterét, nem volt nehéz visszatalálni az ágyhoz, s nagyjából ugyanazt a pontot elfoglalni, ahol az előbb ültem. A sötétben a lány alakját azért kivettem, még ha szemem nehezebben is szokott hozzá a kevéske fényhez. Továbbra is őt néztem, nem bírtam más felé fordítani a tekintetem, de talán, ha már nem ennyire látványos a figyelmem iránya, akkor ő sem fogja olyan könnyen észrevenni.

Lio példátlan könnyedséggel egyezett bele, hogy marad. Ha nem is várja ki a reggel érkeztét, legalább addig marad velem, míg sikerül elaludnom. Finoman visszadőltem a hátamra és kisebb-nagyobb sikerrel magamra húztam a takarót, ami amúgy az előbb teljes káoszként gubbasztott valahol az ágyon. Lio helyet foglalt az ágy végén. A kérdésre csak egyszerűen válaszoltam: - Nem zavar. - Sőt, még örültem is, hogy nem a vaksötétben kell lennem. Ahogy a férfire néztem, olyan fedeztem fel, amit eddig nem sikerült észrevennem, pedig elég feltűnő volt. Azt láttam meg, hogy nincsen rajta felső ruházat. A félhomályban látszódtak többek között kidolgozott izmai is. Biztosan jár edzeni is, a tánc csak nem ad ennyire szépen kidolgozott testet. Izgatottan becsuktam a szemem, hogy még véletlenül se bámuljam őt, de ez elég nehezen ment, újra és újra kipattant a szemem, de próbáltam a falra nézni ilyenkor. Pár perc múlva, miután csend telepedett a szobára, kínosan felnevettem. - Nem tudok így aludni, hogy tudom, hogy valaki néz - jelentettem be bűntudatosan, de kissé mosolyogva, amit ha a férfi nem látott, esetleg hallhatta hangomon. Az állításom igaz volt, de az is közbe szólt, hogy a férfi vonzotta a tekintetemet. - Nem lehetne mégis lekapcsolni a villanyt? - Ha létezik olyan, hogy kérlelő hangszín, na én azt használtam.

A kérdésén, vagyis sokkal inkább a hangsúlyon, ahogy feltette, akaratlanul is elmosolyodtam. Megigazítottam a takarót, és szóbeli válasz helyett megpaskoltam az ágyat, ahol nemrég feküdt. Valahogy számítottam erre a kérdésre, de azt hittem jobban fogok tiltakozni ellene, mint amennyire simán beleegyeztem. Ha Adelyn visszafeküdt betakartam, pontosabban segítettem neki benne, majd visszaültem az ágy végébe, egyik lábam, mintha törökülébe akarnék ülni felhúztam, közben tekintetem le sem vettem a lányról.
- Zavar a fény? Lekapcsolhatom, ha szeretnéd. - Nem néztem hátra, de ígyis elég egyértelmű volt, hogy a folyosón világító lámpára gondolok, aminek nem volt valami nagy ereje, de legalább nem esett orra senki, aki éjjel akart közlekedni a lépcsőn. Erősen kellett koncentrálnom, hogy el tudjak szakadni tőle és ha úgy adódik, kiléphessek, hogy az ajtó melletti kapcsolóhoz jussak, majd visszatérjek mellé. Így sem lett volna amúgy teljesen sötét, a sötétíő függöny valamennyit beengedett az utcai fényekből, de jóval kevesebbet, mint amennyi elég lett volna hozzá, hogy Adelyn arcát továbbra is láthassam, pedig azt figyeltem, már amennyire fekvégi pozíciója engedte. Ha maradt a benti lámpa, ez valamivel egyszerűbb volt, ha Adelyn is így akarta persze. Ha nem láttam az arcát, akkor is őt figyeltem, és nem szólaltam meg, hacsak ő nem kért meg rá.

Lio arcán tehetetlenség látszott, hangjából is ezt szűrtem ki. Mondatai kicsit elterelték figyelmemet, s közben eléggé meg is illetődtem a hirtelen rám omló kedvességtől. Még soha sem volt velem senki ilyen kedves, még soha nem éreztem azt, hogy bárki is ennyire aggódna értem. Nem igazán tudtam, hogy mivel tudná kellemesebbé a helyzetet.  Szavai közben finoman megfogta a kezemet, aminek hatására kissé kirázott a hideg. - Azt hiszem, már mindent megkaptam, amit csak lehetett. - Szememmel megkerestem a férfi arcán a sérüléseket, le mertem volna fogadni, hogy pokolian fájhatnak neki. Tudtam,hogy egyedül képtelen lennék elaludni, csak értelmetlenül rágódtam volna. - De nem lehetne, ha a tanár úr megvárná míg elalszom? - Tettem fel a kérdést félve, elfúló hangon. Ha maradna, az legalább ösztökélne, hogy gyorsabban aludjak, másodszorra meg talán nem is lenne rémálmom.

- Tudom, de muszáj aludnod. Ha ébren vagy akkor sem lesz jobb, sőt... - Lehetetlen próbálkozásnak tűnt, hogy megnyugtassam, pedig pontosan arra lett volna szüksége, hogy kicsit össze tudja szedni magát, mert ami az iskolában rá vár, az több volt, mint amit egy ilyen fiatal lánynak át kellene élnie. Ezt az egészet sem szabadott volna hagyni, hogy megtörténejen.
- Ha megmondod, mit segítsek, szívesen megteszem, bármi is legyen az. Rossz tehetetlenül nézni, hogy ilyen állapotba kerültél néhány ostoba, beteg ember miatt és nem tudom, mivel segíthetnék, hogy könnyebb legyen. Könnyebben feldolgozni, vagy csak felejteni legalább egy kicsit. - Anélkül mondtam ki az őszinte szavakat, hogy átgondoltam volna őket, de kivételesen nem bántam, sem azt, ami kiérződött a hangomból. Mérhetetlenül bántott és dühös voltam, amiért nem tudok neki segíteni és így kell látnom. Tehetetlennek éreztem magam, ezt az érzést pedig jobban gyűlöltem, mint bármilyen sérülésből adódó fájdalmat.
Szavaim közben megfogtam a kezét és finoman megszorítottam, hogy legalább azt érezze, nincs egyedül. Mást amúgy sem tehettem.

Fogalmam sem volt, hogy mennyit ülhettem az ágy mellett megrémülve, de amikor hangokat hallottam beszűrődni, még mindig annyira remegett a lábam, hogy nem bírtam rá állni. Szemem előtt újra és újra lejátszódott az álom, és számos "mi lett volna, ha" verzió, amiktől kicsit sem lettem jobban, sőt. Lio bukkant fel, és húzott fel az ágyra. Azt hittem már nem kell többet gondolnom az eseményekre, már azt hittem, túl léptem rajtuk, de ahogy az ágy szélén kuporogtam, rájöttem, hogy nem. A kérdésre csak megráztam a fejem, úgy éreztem, összeszűkült gyomromba egy fél korty víz sem férne bele. Lio egyből tudta, hogy rosszat álmodtam és próbált megnyugtatni. Én is mondogattam magamnak, hogy csak álmodtam a szörnyű cselekményt, de nem volt olyan könnyű nem gondolni rá. Lesütöttem a szemem, a padlót néztem, amit alig láttam a félhomályban. Lio az államhoz ért, először összerándultam érintése alatt, majd egy pillanattal később már szemeibe néztem. Sóhajtottam egy aprót, de ez elég furcsán jöhetett ki, mert eddig kapkodva vettem a levegőt. Ezután légzésem helyre állt. - Tudom - hunytam le szememet, miközben remegve fújtam ki a levegőt. - De.. de én nem szeretnék aludni, nem tudok. - Gondolataim eléggé zavarosak voltak, azt sem csodáltam volna, ha nem is érthető szavak hagyják el ajkaimat. Annyit viszont tudtam, hogy már álmomban is a rémes férfiakat látom, meg üvegszilánkokat... Hamar elkaptam a tekintetem Lioról, hogy ismét a padlót nézzem.

Adelyn nem ellenkezett, emiatt csalódottságot éreztem, de eszembe sem jutott kimuatni vagy esetleg elárulni neki, legalább ezzel is megkönnyítette, hogy ne kelljen egyfolytában emlékeztetnem magam olyasmire, ami egyébként abszolút logikus dolog. Ő felment, én elpakoltam Chesar tányérját, aztán a fürdőszobába mentem, rámfért a zuhany. Sokáig elidőztem a víz alatt, jól esett a már-már hidegnek titulálható víz, ami a nyakamba zuhogott.
Szokásomtól eltérően nem csak egy alsót, hanem egy hosszú pizsamanadrágot is szereztem, míg fent pakoltam. Annyira el voltam szokva tőle, hogy még furcsának is tűnt, ahogy rajtam állt, de nem foglalkoztam vele különösebben. A szokások azért vannak, hogy változtassunk rajtuk. Adelyn jelenlétében pedig nem mászkálhatok egy szál alsóban, az egyáltalán nem lenne helyes, mint, ahogy sok más sem, mióta megismertem a lányt, de azokkal nem akartam foglalkozni, legalábbis most nem.
A hűtőből ismét elővettema  jegem, a szokásos mozdulatokkal csavartam az anyagba és visszamentem a nappaliba. Sorban leoltottam minden lámpát, majd háttal elterültem a kanapén, már amennyire a hely engedte és a jeget a szememhez tettem. Megengedtem magamnak, hogy hangosan is hangot adjak a nemtetsző érzésnek. A szemem sokáig nem tudtam lehunyni, akárhányszor megtettem Adelyn jutott eszembe és olyan dolgok, amiknek még gondolati síkon sem szabadott volna megfogalmazódni. Végülis mégis elnyomott az álom.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el így, mikor hangos zajra ébrettem. Felültem, a megolvadt jég a mellkasomhoz érve az ölembe esett, a váratlan érzésnek majdnem hangot is adtam, aztán letettem az asztalra,  felpattantam és az emeltre indultam. Nem tudtam beazonosítani a zaj forrását, de mindenképp látni akartam, hogy Adelyn jól van. Sejtésem beigazolódott, az ágy mellett ült cseppet sem jó állapotban. A folyosóról beszűrődő fényben legalábbis nagyon úgy tűnt és közelebb lépve már láttam is, mi történhetett.
- Semmi baj - Féltérdre ereszkedtem a lány előtt, és aggódó tekintettel fürkésztem az arcát. Nem tudtam, mit kéne most csinálnom, de az biztos, hogy nem hagytam volna így, ebben az állapotban magára. Finoman átkaroltam és segítettem neki felállni, majd az ágyra ülni. - Csak egy rossz álom volt, de már elmúlt, vége. - Mondtam ki az első nyelvre kerülő szavakat. - Hozzak egy pohár vizet? - Próbáltam a szemébe nézni, megbizonyosodni arról, hogy jól van, már amennyire ebben az állapotban úgy lehet. Ha nem nézett a szemembe, finoman az álla alá nyúltam és megemeltem. - Itt biztonságban vagy, ugye tudod? 

Sejtésem beigazolódott, tehát Lio a kanapén készült elaludni. Szerencsére válaszában nem éreztem sem keserűséget, sem megbánást és ennek örültem, mert tényleg nem akartam kiszorítani a férfit a helyéről. Nem csak azért voltam hálás, mert aludhattam nála, hanem hogy nem a nappaliba szorultam ki, hanem egyenesen az ágyába. Ezzel a gondolattal egy kicsit még játszottam, tovább forgattam, de amikor rajtakaptam magam, inkább eltereltem a figyelmemet. A konyha is egész otthonos volt, pedig lehetett érezni, hogy a férfi nem olyan sok időt tölt el itt. Körbejárattam a szemem az egész helyiségen, majd tekintetem megállapodott a férfin, aki az ajtófélfának dőlt és az éppen evő Chesart nézte. Karjait összefonta mellkasa előtt, és ahogy néztem, csak egy szó jutott eszembe, hogy szexi. Amikor észbe kaptam, a férfi már a hűtőnél állt. Már teljesen el is felejtettem, hogy a jeget elhagytuk valamikor félúton a gondolataink között és most Lio volt az, akinek eszébe is jutott. 
A mondat úgy hangzott, mintha Lio egyenesen aludni küldött volna, mire én összeráncolt homlokkal végigsimítottam hajamon. Magam sem értettem, hogy mi ez a kényszeresen hajbirizgálási mánia, mindig csak akkor vettem észre, amikor már ujjaim a hajamban járkáltak. Apró mosoly jelent meg az arcomon, amikor biztosítást kaptam, hogy a környék nem zajos. - Nem tudom, hogy tudnék-e aludni, bármennyire is fáradt vagyok - húztam el a számat végül. - Amúgy sem vagyok valami jó alvó - forgattam meg a szemem és felidéztem a mindennapos reggeli ágyam képet, ami teljesen szét van túrva, a takaró valahol a földön, ráadásul még fáradt is vagyok reggel. A kávé hasznos ital, erre már rájöttem. - De szerintem megpróbálok aludni - biccentettem, majd az ajtó felé néztem, de valamiért még nem akartam menni. Pár perc habozás után azonban a férfira néztem. - Jó éjszakát - mondtam nemes egyszerűséggel, majd kisétáltam az ajtón, ha Lio nem állított meg.
A szobába érve egyből az éjjeli szekrényhez mentem, ahol felkapcsoltam a kislámpát, s csak ezután oltottam le a nagyot.  Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon és betakartam magam, majd ösztönösen megállapítottam, hogy minden olyan Lio-illatú. Egy pillanatig lehunytam a szemem, majd a táskámhoz nyúltam és elővettem a telefonomat. Megnéztem rajta az időt, elég késő volt már, úgy elrohant az idő, hogy észre sem vettem. Előkerestem a fülhallgatómat is, majd gyorsan összeraktam őket és zenét kapcsoltam. Szinte habozás nélkül nyomtam az egyik számra, amit manapság feltűnően sokat hallgattam. A refrént magamban énekelgettem; represent-represent Cuba... Még hallgattam két-három dalt, majd elraktam a telefont és lekapcsoltam az éjjeli lámpát. 
Rémálmom volt, és fel is riadtam. Először nem tudtam, hogy hol vagyok, aztán rájöttem. Lio szobájában a padlón. Nyilván hangos puffanás kíséretében gurultam le az ágyról, fájt is kissé a könyököm. Még kissé a nem túl kellemes álom hatása alatt voltam, ziháltam, remegtem és éreztem, ahogy hajam a tarkómhoz tapad. Álmomban újra átéltem a történteket, csak kicsit durvábban, hát nem csoda, hogy kicsit kivoltam. Egyszerűen nem volt erőm visszavonszolni magam az ágyra, de még felállni sem. 

- Okot találtam egy kis nosztalgiázásra, a kanapén - Válaszoltam továbbra is mosolyogva és az ajtófélfának dőlve összefontam karjaim a mellkasomon. Így néztem Chesart, ahogy eszik, pedig tulajdonképpen semmi érdekeset sem láttam benne, csupán szerettem volna tekintetem egészen máshová terelni, mint amerre erős késztetést éreztem, hogy fordítsam. Nem akartam Adelynre nézni, nem azért, mert zavart, hogy ott van, sokkal inkább azért, mert felfoghatatlanul különös érzés kerített hatalmába, amikor megtettem. Helytelennek és rossznak tartottam, hogy egyáltalán ilyesmi megfordulhatott a fejemben, mégha csak néhány másodpercig is.
Mivel a figyelmem elterelése nehezebb volt úgy, hogy Adelyn előttem állt, ellöktem magam a támaszomtól és elhaladtam a lány mellett, a hűtőhöz, hogy kivegyem a fagyasztóból a jeget. A szemem ugyanis egyre erősebben adta jelét a történtek miatti érzékenységnek és amúgy is pontosan tudtam, mivel jár, ha nem jegelem. Visszacsavartam az előbbi fehér konyharuhába és a szememre tettem, elnyomtam egy szisszenést, ahogy hozzáért a bőrömhöz.
- Ha szeretnél felmenni, nyugodtan menj, megcsináltam az ágyad - Nem tudtam eldönteni, melyiknek örülnék jobban, pedig a józan észre hallgatva igenis amellett kellett volna kiállnom, hogy menjen fel és aludja ki magát, mert pontosan erre volt szüksége, hogy mielőbb kiheverje az egészet, de egy részem örült volna neki, ha még marad, mégha hirtelen okot sem tudtam volna mondani, miért. Egyszerűen kellemesnek tartottam a társaságát, enyhén fogalmazva. - Nem fog zavarni senki, erről gondoskodom. Ez a környék amúgy sem valami zajos, forgalom sem igazán van éjjel. - Magyaráztam tovább, mintha őt akarnám meggyőzni, holott belül pontosan tudtam, magamnak címeztem mindezt, hogy tényleg az eszemre hallgassak, és reménykedtem, hogy ha ki nem is mondtam, de ő is így tesz. Akkor talán az ostoba gondolatokat is sikerülne kivernem a fejemből. A pultnak támaszkodva, fél szemmel néztem rá, egyenesen az arcára, a kísértés azonban erős volt, hogy tekintetem elkalandozzon, de tartottam magam az illemhez.

A férfi finoman elutasította a mosogatást, s mire észbe kaphattam volna már el is vette előlem a kiürült tányért. - De... - kezdtem el visszakozni, de nem láttam értelmét a hadakozásnak, úgyhogy csendben ültem a helyemen, amíg Lio eltűnt, a hangokból ítélve Chesarnak adott ennit, és ez be is igazolódott, amikor visszatért. Én ekkor a kezemben szorongattam a poharamat, ami még félig tele volt, vagy félig üres. Különös volt belecsöppenni az esti rutinjuk részébe, nyilván az etetést minden este így végezték el. Chesar most is bebizonyította, hogy milyen okos, vagyis hogy jó kiképzést kapott. A kutya jóízűen kezdett el falatozni, én pedig kiittam az utolsó korty vizet is. Óvatosan felálltam és meglepetten lejjebb húztam a pólómat. Mintha tovább ért volna, amikor ültem... A mosogatóhoz sétáltam és bele is tettem a tárgyat, amit most szerencsére sikerült nem eltörnöm. Már percek óta motoszkált a fejemben a gondolat, hogy vajon Lio hol fog aludni, így fel is tettem a kérdést egy finom köhintés után. - A tanár úr hol fog aludni? - Félve megkerestem a tekintetét, és érdeklődve, de lágyan felhúztam az egyik szemöldököm. Sejtettem a választ, de azért megerősítést vártam. 

Úgy tűnt, nem csak az én ízlésem találta el a remek szakácsnő, mindkettőnk tányérjáról hamar eltűnt a vacsora és szinte egy pillanatra megfeledkeztem arról, miért is vagyunk a konyhámban ketten, mintha a történtek háttérbe szorulhattak volna, de nem, ahhoz túl élénken élt bennem, s ha nem is emiatt, az arcom több pontjáról sugárzó fájdalom nem hagyta, hogy elfeledkezzek a kora este történtekről.
- Nem kell elmosogatnod, menj és feküdj le, muszáj kialudnod ezt az... egészet. - Nem tudtam, hogyan fejezhetném ki a legfinomabban azt, hogy miért gondolom ennyire szükségesnek a pihenést. Megsérült, testileg és lelkileg egyaránt. Szükségtelennek éreztem, hogy én is hozzátegyek ehhez, amúgy is jobban szeretem magam elrendezni a dolgaimat itthon, és ez nem ellene szólt, bármennyire is úgy tűnhetett.
Felálltam az asztaltól, összeszedtem a tányérokat és a mosogatóba tettem. Nem volt túl sok kedvem a mosogatáshoz, így inkább reggelre halasztottam, addig úgysem éri őket semmi. Kiléptem az előszobában lévő lépcsőhöz, kivettem alóla Chesar tálját és a beljebb lévő zsákból tápot kezdtem merni bele a kezemmel. Nagyon saccoltam az adagot, de eddig még nem volt belőle problémánk. Persze a hangra ő is kijött a szobából és érdeklődve, türelmetlenül toporogva várta, hogy megkaphassa. Mosolyogva megveregettem a fejét, mikor elmentem mellette, hogy melegvizet öntsek rá. Ezután letettem a konyhaszekrény elé, de nem szólaltam meg azonnal, vártam, hogy szépen leüljön, ahogy tanulta, mielőtt kimondtam volna, hogy már megeheti, mert az övé. Egyike ez azon ritka tanulmányoknak, amikre nem az iskolában szokott rá, de kétségtelenül hasznos volt.