Szégyenlős mosollyal fogtam meg Lio felém nyújtott kezét és hagytam, hogy ölébe húzzon, mitöbb még élveztem is. Egyből átkaroltam nyakát, hogy közelebb érezhessem őt magamhoz és arcához hajolhassak egy rövid csók erejéig. Ami szokáshoz híven megint nem volt túl rövid, de annyira nem tudtam elszakadni tőle, hogy az szinte hihetetlen volt. Olyan közel akartam lenni hozzá, hogy legszívesebben még a bőrömet is levetettem volna. 
Mondatára elszomorodtam, és énem egyik fele olyan hevesen kezdett el tiltakozni, hogy szinte kiszaladt a világból, de a másik felem, aki már jobban ismerte Liot, csak komolyan bólintott. 
- Köszönöm - fűztem hozzá, bár nem igazán tudom, hogy mire értettem, talán úgy mindenre. 
Az utcán már sötét volt és kicsit fáztam is, pedig idefele jövet a kabátom bőven elegendő ruhadarab volt. 
Miközben Lio elindította az autót, én bekapcsoltam a biztonsági övet. Le sem tudtam venni a szemem arról, ahogyan magabiztosan fogta a kormányt. Próbáltam nem bámulni, nem ment, aztán próbáltam nem feltűnően bámulni, nem hiszem, hogy annyira sikerült. Ezért inkább jobbnak is láttam, ha leleplezem magam: - Tetszik, ahogy vezetsz. - Meh, ez elég morbidra sikerült, de csak nem jelenthetem ki neki, hogy mennyire szexisen néz ki. Lehet, hogy alkarfétisem van?
 

Talán megmentett minket az a telefon, egyetlen pillanatig hálás is voltam érte, de a következőben már inkább azt sajnáltam, hogy belerondított a pillanatunkba, de végülis, ennek így kellett lennie.
Hátradőltem a kanapén és hátrahajtottam a fejem. Lehunytam a szemem, így hallgattam az előszobából beszűrődő hangokat. Nem tartott sokáig a hívás, Adelyn visszatért a nappaliba, mire ismét kinyitottam a szemem és az arcát fürkésztem.
- Még a feltételezés is sértő, miszerint elfeledkeznék egy ilyen fontos pillanatról az életemben - Előrehajolva megfogtam a kezét, át sem gondolva, mit is teszek. Most nem akartam erre gondolni, se a túlkombináló énemre, aki mindent háromszor átgondol, mielőtt cselekedne.
Egyszerűen csak megfogtam a kezét és az ölembe húztam, ahol átöletem, majd időt sem hagyva ellenkezésre megcsókoltam. Egyik kezem a derekán nyugodott, míg a másikkal arcát simítottam végig.
Ösztöneim feléledtek, nehezen tudtam úrrá lenni rajtuk, de éreztem, hogy ez még nem alkalmas időpont arra, hogy kiszakadjunk az épp csak ránk osztott nyugodt pillanatokból.
Mosollyal ajkamon váltam el tőle végül és a teintetét kerestem. Aztán e mosoly, amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt, szavaimhoz már nem illett volna.
- Ideje lenne visszamenned a kollégiumba, mielőtt keresni kezdenek - Nem tetszett ez az ötlet, de egyértelmű volt, hogy ezt kell tennünk. Mégsem maradhat itt velem egész este, miközben a fél világ pontosan tudja, mit követtem el ellene. A gondolatok visszakúsztak fejembe, megkeserítették a kellemes pillanatainkat.
Miután lehetőségem adódott, talpra álltam, csak ekkor szólaltam meg, kivéve, ha Adelyn előtte okot adott már rá.
- Elviszlek - ajánlottan fel teljes természetességgel. Nem hagynám, hogy kint sétáljon egyedül, sötétben az utcákon. Akkor leszek a legnyugodtabb, ha biztosan visszaért a kollégiumhoz. Az már csak később jutott eszembe, mi történik, ha valaki meglát minket együtt, viszont akkor már kár volt ezen töprengnem, hiszen úton voltunk az iskola felé.

- Csak a kérdésedre válaszoltam. Ennél többet jelenleg még én sem tudok. - Feleltem, mintha ilyen egyszerű lenne. Már nem próbálkoztam kizárni tudatomból a kellemetlen gondolatokat, inkább igyekeztem másfelé terelni őket, nehogy kiüljön az arcomra, mennyire sokfelé járnak a gondolataim.
Hirtelen ráébredtem, hiányzik a tánc, hiszen már két hete is van, hogy utoljára lehetőségem adódott rá, de sem a hely, sem az idő nem volt rá alkalmas jelenleg, így akár csak annyi mindent, ezt a késztetést is elnyomtam magamban.
- Tényleg? - Mosoly kúszott az arcomra. - Gratulálok, ez nagyszerű hír!  - Végigsímtottam arca vonalán, és közelebb hajoltam hozzá egy rövidnek indult csók erejéig. Aztán mégsem tudtam tőle azonnal elszakadni, hosszú másodpercekkel nyújtottam tovább, míg végül képes voltam elszakadni akjaitól és kiegyenesedtem. Tekintetemmel Adelynét kerestem és csak mosolyogtam rá, szavak nélkül. Tetszett ez a meghitt pillanat, szerettem volna örökre megőrizni.

Csendben hallgattam, amikor az iskoláról mesélt, majd mosolyogva fogadtam kényelembe helyezkedését, és nem is tiltakoztam ellene. Csak egy pillanatást vetettem hosszú lábaira, amiknek immár én szolgáltam támaszul, de visszafogtam magam, mielőtt lebuktattak volna a gondolataim, inkább az arcát fürkésztem és válaszra nyitottam a szám.
- Szeretnék még tanítani - Nem fejtettem ki hosszabban, mivel akkor olyasmikbe is bele kellett volna merülnöm, amikkel nem akartam, hogy Adelyn törődjön. Olyasmikkel, mint a távozásom az akadémiáról, a hírem, ami megnehezíti majd az álláskeresét, vagy a szülei, akik továbbra sem nyugszanak és olyasmikkal fenyegetnek, amiket ha el szeretnék kerülni, most nem így kellene itt ülnünk, nem nekünk együtt. És én mégis visszajöttem, mégis szóltam neki, beengedtem, megcsókoltam, mintha ez teljesen természetes lenne. Kár, hogy némi túlzással, a saját sírom ásom éppen.
Azért az arcomon ott maradt a ráfestett mosoly és úgy tettem, mintha mindena  legnagyobb rendben lenne. Mert előbb-utóbb úgy lesz, csupán az út lesz nehezebb odáig.

- Tényleg? - meglepett az új információ, hiszed eddig ezt nem említette, de ettől még nem változott az a gondolatom, miszerint szívesen megmutatnám neki a várost. Elvégre az évekkel ezelőtt volt, azóta sok minden változott, köztük mi is. Amikor én ott jártam először, vagy másodszor, nem gondoltam volna, hogy így alakul az életem és bár egy részem még mindig visszavágyik oda, jelenleg nem tudnám magam rábeszélni, hogy felüljek egy repülőre és itthagyjam Ravenhillt. Még nem.
Nem válaszoltam a közös utazásra tett megjegyzésére, mert nem akartam elrontani a kedvét vagy feleslegesen hitegetni olyasmivel, amire az esélyeink jelenleg elég csekélyek. Inkább csak mosolyogtam és megfogtam kettőnk közt kalandozó kezét, hogy finoman magam felé húzzam, ezzel is jelezve, nyugodtan közelebb jöhet, örülnék neki. Ha megtette, átkaroltam és egészen magamhoz húzva öleltem át.
- Minden idejét lefoglalja a menedzseri munka. Nagy fába vágta a fejszéjét, de remekül helytáll, de rám nincs szüksége egyelőre hozzá. - Mélyen beszívtam Adelyn ismerős illatát, karját simogattam és akaratlanul elmerengtem a pillanat meghittségén. Mintha minden rendben lenne. Bárcsak így lenne.
- Azt hallottam, hogy több új tanár is kezdett idén az akadémián, a táncosokról ódákat zengenek. A vezetőség komolyan vette a frissítést, amit már egy ideje emlegettek. - Hangomban egy csöpp akaratlan keserűség csengett, elhessegettem a gondolataimat és csak Adelynre figyeltem.

- De nem nekem kell megfelelned, hanem saját magadnak. Neked kell élvezned, amit csinálsz, és tudnod kell átadni másoknak. - Majdnem hagytam, hogy kibújjon belőlem a tanári énem, ami piszkosul hiányzott. A tanítás egészen más egy iskolában, mint egy tehetségkutatón vagy azon az országos versenyen, amire Danielle elhívott.
- Pedig nem sokat aludtam az elmúlt másfél napban - vallottam be őszintén. Egészen addig, amíg a levelet el nem vittem a kollégiumhoz, azt hittem, a hazautat sem bírom ki ébren, de onnantól, mintha feltöltődtem volna, nem is érezem az elmúlt napokat. De ha nem is így lenne, akkor sem cserélném el egyetlen pillanatomat sem, amit Adelynnel töltöhetek. Ki kell használnom, mert bár még én sem döntöttem el, de a lehetőségre várva, bármikor történhet bármi. Nincs jelenleg biztos pont az életemben, amire alapozhatnék.
- Párizs mindig jó, mindig új, mindig más. Sosem fogom megunni. - Mosolyogva gondoltam vissza a szép pillanatokra, amiket az elmúlt hónapokban emlékezetembe véstem. - Szeretném, ha egyszer te is eljutnál oda. Nehéz úgy beszélni róla, hogy ne túlzásként hasson, amit mondok, mert az az igazság. Majd, ha a saját szemeddel látod, megérted, mit miért mondtam. - Az egyik legnagyobb vágyam, hogy én mutathassam meg neki, de nem akartam belemenni az ilyen irányú beszélgetésbe vagy akár a gondolatmenetbe, mert tudom, hogy nem lenne jó vége. Úgyhogy ezt inkább lenyeltem és Adelynre figyeltem.

Jól esett hallani a válaszát, bár még mindig nem tudtam elhinni, hogy ami most történik az tényleg igaz. Ahogy azt sem, mennyire kifordított önmagamból ez az érzés. Meváltoztam. Hiába próbáltam elmenekülni előle, nem tudtam hosszabb ideig távol maradni. És amint visszatérem az első utam pontosan ahhoz a személyhez vezetett, akitől távol kellene lennem. Mert mit csinálunk mi most? Megszegünk több szabályt már pusztán azzal, hogy a házamban tartózkodik. És mindebben az a legmeglepőbb, hogy cseppet sem bánom, amirét így történt. Legalábbis a magam részét nem, az már egészen más kérdés, mennyit tépem magam azért, hogy ezzel az egésszel Adelynnek is árthatok, sőt, mit számít én mit gondolok vagy teszek, mi lesz annak a következménye, de őt is belevonni mindebbe felelőtlenség volt és veszélyes.
És mégis itt állunk a nappalimban, mintha midez teljesen természetes lenne.
- Gratulálok! Talán így végre elhiszed nekünk, hogy mennyire tehetséges vagy. Büszke vagyok rád. - Csókot nyomtam a hajára, aztán elengedtem.
- Persze, üljünk le - előre engedtem a kanapéhoz, és amint helyet foglalt, mellé ültem, kényelmesen hátradőlve. Caesar a lábunkhoz feküdt, inkább rá, mint mellé, de most nem szóltam rá kivételesen ezért.

A halak most már négyen voltak, párban, ahogy kellett. Egyik sem volt magányos. Most mi is párban vagyunk. 
- Én is csak a meséből tudom - vallottam be halkan, ahogyan az össze-vissza úszkáló állatkákat néztem. Teljesen olyan volt, mintha kergetőznének, pedig ha igaz, hogy csak három másodpercig emlékeznek, akkor nem lehet valami jó játék. 
Letettem a poharamat a kis szekrényre és éreztem, hogy egyre jobban eltölt a tipikus kínos érzés. Ezen azonban Lio segített.
Kissé összerezzentem, mikor hátulról átkarolt, de aztán önkéntelenül lehunytam szemeimet és végigsimítottam karjain, kezeim megállapodtak csuklóján. Bármennyire is feszélyezett tudok lenni, most egyáltalán nem zavart a közelsége, sőt egyenesen tetszett, hogy karjaival szinte csapdába zár, de eszem ágában sem volt megmozdulni. 
- Hiányoztam? - kérdeztem visszameglepetten, biztos csak rosszul értettem, s bár az akváriumot néztem, nem igazán fogtam fel, hogy mit látok. Szóval hiányoztam neki. Vajon érzi, hogy a torkomban dobog a szívem.
- Te is hiányoztál nekem - jegyzetem meg én is pár pillanatnyi szünet után. Olyan egyértelmű volt ez a mondat számomra, így kimondva mégis valami különlegességet hordozott magában. Hüvelykujjammal apró köröket rajzoltam csuklója belső felére.  
Most, hogy velem volt, olyan béke és nyugodtság járt át, hogy úgy éreztem, nekem nincs már szükségem semmi másra. 
Meséljek valamit? Mit meséljek? Annyi minden történt velem. Annyi minden jó történt velem, s Lio nélkül mégis olyan boldogtalan volt minden. Elmondjam, hogy a bátyám eljegyezte a barátnőjét? Az nem lenne helyén való. Most még nem. Mivel nem is olyan távol lesz az esküvő, biztosan fog még hallani róla. 
- Garrett írt egy egész jó ajánlólevelet nekem Liverpoolba - közöltem végül sóhajtva. - Ha ebben az évben úgy teljesítek, ahogy eddig, vagy talán kicsivel jobban, akkor szabad utam lehet. - És busszal könnyen el lehet jutni oda, de ezt már csak magamnak mondtam. De ez érdekli egyáltalán őt? Vagy most önzőnek tart miatta? 
- Nem.. ülünk inkább le? - kérdeztem halkan, de mivel olyan közel volt, biztosan meghallotta. 

- Köszönöm a felvilágosítást a tartásukról - Belekortyoltam a vizembe, majd letettem az asztalra és Adelyn mögé léptem. Hátulról átöleltem és én is az akváriumot néztem. Nyomtam egy csókot a hajára, majdnem a feje tetején és ebben a mozdulatban megragadva néztem tovább az úszkáló narancsáságra halakat. - Hiányoztál. - Mivel nem mozdultam, így a mondandóm érthetősége megkérdejeleződött, habár őszintén gondoltam így, a többi nem számított.
Magamhoz öleltem, és el sem akartam engedi, amíg ő nem jelezte, hogy menne, bár akkor sem igazán szerettem volna.
- Mesélj valamit, akármit - Kis szünet után, már érthetően szólaltam meg, mivel elfordítottam a fejem, de még mindig nem akartam elengedni.

Egy borzasztóan széles mosollyal jutalmaztam a válaszát. Tehát itt lakik. Akkor ne nagyon hánytorgassuk fel, hogy az elmúlt időben egyáltalán nem itt lakott. Egy pillanatig átsuhant a fejemben, hogy vajon hagytam-e árulkodó nyomot, amikor itt jártam és vajon Lio sejti-e, hogy egy délután véletlenül elbóbiskoltam az ágyában. Most akkor vissza kell adnom a kulcsot? 
Kicsit fellélegeztem, ahogyan hátrált egy kicsit, szóval most már nem egy száz fokos vulkánban éreztem magam, csupán egy nyolcvan fokosban. Ez is valami. 
- Igen, kérnék - feleltem. Igazából csak ekkor vettem észre a kutyát, aki első látásra ijesztő volt, de mi már ismertük egymást. 
- Szia Caesar - köszöntem neki boldogan. - Ezer éve nem láttalak - közöltem vele, mintha csak várnám, hogy válaszoljon. Megsimogattam a füle tövét, amit látszólag nagy élvezett. Aztán az akváriumhoz sétáltam, ahol a némók úszkáltak. Lehajoltam annyira, hogy tökéletesen láthassam őket. Eszembe jutott az érzés, amikor először megpillantottam az ajándékot.
- Köszönöm a halakat - mosolyodtam el, ha Lio visszatért. Átvettem tőle a poharat, amit nekem szánt és belekortyoltam. Ha most ki lettem volna rúzsozva, biztosan nyomott hagyott volna a pohár peremén, de igazából szempillaspirálon kívül semmi termék nem volt rajtam. Ah, ha tudom, hogy ma mi fog várni itt, nem így készülök. Jól áll nekem egyáltalán ez a ruha? Bár ha jól emlékszem, Lio szereti a piros színt, vagy nem? Ösztönösen egy kicsit meghúzkodtam a ruha szoknyarészének szélét.
Ahogy a férfi arcát néztem, nem igazán tudtam, hogy mit mondjak. Rengeteg éjszakán át terveztem, hogy milyen lesz, ha majd újra látom, és most itt vagyunk és... ah, zavarban vagyok, a fejem olyan vörös, mint egy paradicsom és csak bámulni tudom, hogy milyen jól néz ki.
- Nagyon megleptél velük - tereltem vissza gondolataimat a halacskákra és ha Lio nem lépett hozzám közelebb, akkor megfordultam ismét, hogy az akvárimot nézhessem. Olyan cukik voltak. Ceasar persze odabújt közben hozzám, így tovább simogattam fejét.  

Lemosolyogtam rá és megsimogattam az arcát. Amikor ő is ugyanezt tette egy egész pillanatig átvillant az agyamon, hogy mikor látott utoljára borostával, vagy látott-e már egyáltalán, de ez egyáltalán nem számított.
- Itt lakom - Mosolyom kiszélesedett, aztán még néhány másodpercig az arcát fürkésztem, majd ellöktem magam a faltól és hátrébb léptem. - Hozhatok neked valamit? Egy pohár vizet vagy valamit? Bevallom, nem tudom, mit rejt a hűtőm.
Átsétáltam a konyhába, előtte azonban megfordultam és az akvárium mellett fekvő kutyára néztem. Megütögettem a combom, mire felállt, de még nem mozdult el a helyéről, ezért megismételtem a mozdulatot. Caesar boldogan hagyta ott a párnát és Adelyn felé indult. Fejem csóválva hagytam őket magukta, ha csak nem jöttek velem.
Először a szekrényből vettem ki két poharat, aztán néztem be a hűtőbe. Meglepetten állapítottam meg, nem is volt olyan rossz ötlet, kulcsot adni a szomszédasszonyomnak.
- Narancslevet vagy vizet kérsz? - Kérdeztem hátra pillantva, ha ott voltak. Ha nem akkor választottam helyette.

Gépiesen vettem le a dzsekim, felakasztottam a fogasra. De nem arra, amelyikre Lio szokta anno, hanem eggyel arrébb.
Lazán elindultam, aztán egyszer csak egy kezet éreztem csuklómra fondódni. Sikkantani sem volt időm, hiszen egy villanás múlva egy alak már a falhoz nyomott. Rendben, betörő és most meghalok. De a betörőnek vélt alak gyengéden ajkaimra tapasztotta száját és akkor már tudtam, hogy nincs semmi baj. Egyik kezemmel ösztönösen átkaroltam nyakát.
A hirtelen jövő fényhez lassan alkalmazkodott a szemem, így csak hunyorogva fedeztem fel Lio vonásait. Mintha ezer éve nem láttam volna olyan ismeretlen volt és mégis ismerős. Nagyot sóhajtottam.
- Ezt csak álmodom? - kérdeztem félszegen, s bizonytalan mozdulattal megsimítottam arcát. A közelségétől rázott a hideg, de mégis kipirultam, kötött ruhám nagyon melegnek bizonyult. Próbáltam lenyugtatni légzésemet, de ez nehéz volt, tekintve hogy testével teljesen körbevett. Egyébként ezt felettébb élveztem.
- Hogy kerülsz ide? - néztem bátortalanul Lio szemébe.

Caesar egész délután nyugtalan volt, alig akart a helyén maradni, hiába szóltam rá. Úgy tűnik a gyakorlás, és a kemény kéz hiánya megtette a hatását, a szomszédolás pedig a termetére volt kihatással, felszedett pár kilót ebben biztos voltam.
Ettől függetlenül, jól esett a társasága, habár estére már kezdtem kifejezetten neheztelni rá az örökös lábalatti tevékenykedése miatt. Végül a helyére parancsoltam, és leültem a nappaliban, közel az ajtóhoz. Nem kételkedtem a hazafelé beadott levél sikerében, de a saját türelmem végtelenségében annál inkább. A végén már csak a kislámpa világított, s azt is eloltottam, amikor meghallottam a kulcsot zörögni az ajtónál.
Nyakamban éreztem dobogó szívem, míg vártam Adelyn érkezésére. Az ajtónál hallgatóztam a falnak simulva, arcomra minden egyes eltelt másodperccel egyre szélesebb mosoly került, ha még sokáig várat, félő, szétszakad a szám, nem bírja tovább.
Aztán elindult, pontosan felém, ahogy sejtettem. Mikor keze felém mozdult, a kapcsoló irányába, elkaptam a csuklóját és egyetlen, gyors mozdulattal a falnak döntöttem, megálltam előtte, de nem hagytam, hogy hanggal vagy bárhogy védekezhessen, kihasználva támadásom váratlanságát már le is csaptam rá, megcsókoltam.
Ha küzdött volna, reményeim szerint feladta a dolgot, és vártam egy kicsit mielőtt kezem a falon csúszva a kapcsolóig jutott volna. Csak kis fényt csináltam, alig tekertem el, hogy lássam, mikor elszakadtam tőle. Hátrébb húzódtam, arcomon ismét a levakarhatatlan mosollyal.
- Szia - suttogásnál alig hangosabban szólaltam meg, egyik kezem a derekán pihent, mióta nem küzdött ellenem, a másikkal megtámaszkodtam a válla mellett a falon.

Őszintén szólva, még csak október van, de már most elegem van az egész iskolából. Borzasztóan nagy a stressz és én megpróbálok mindent megtenni, hogy a dolgozataimra legalább A-t kapjak, de az A+ mégjobb. Ehhez hozzájárul, hogy nincs kivel kimozdulnom sehová, mert a barátnőim mind befiúzak, én meg... Jézus, bonyolultabb a helyzet, mint gondolná bárki is. Szinte nem telt el nap, hogy ne gondoljak valakire, Valakire, akit messzebbinek éreztem, mint a Napot és nem csak a fizikális távolságra értem. 
Idegesen ültem a kollégiumi szobám ágyán, kezemben a hegedűvel. Körülöttem kották százai hevertek. Fogalmam sem volt, hogy mit játsszak a félévi vizsgán. Vagy még korai eldönteni? Olyan tanácstalan voltam mostanság. És az sem segített, hogy nyáron csupán egy hetet voltam otthon a bátyám eljegyzésén, egyébként Liverpoolban dolgoztam, ahol megmondták pontosan, hogy mit kell csinálnom és bár még mindig otthonosan mozgok a liverpooli menetrend káoszában, olyan elveszett vagyok, mint a kisujjam. Zaklatottan letettem a hegedűmert, mert kopogtattak az ajtón. Kelletlenül odavonszoltam magam és kinyitottam az ajtót. 
- Ezt neked küldik - nyújtott nekem egy levelet a portás, minden kertelés nélkül. 
- Öh, kö-köszönöm - dadogtam meglepetten. 
Az ágyra ülve nyitottam fel a borítékot. Nem volt rajta semmi címzés, valaki biztosan a bolondját járatja velem. Ha Moira nem a barátjával találkozott volna, most minden bizonnyal érdeklődve ülne mellettem. 
Majdnem hiperventilláltam, amikor felfogtam, hogy mi az üzenet. Úristen... Lio egy levélben megkért, hogy lehetőleg ma este menjek át a lakásába, mert a szomszéd néni kicsit megbetegedett, és a halakat jó lenne elrendezni, megetetni meg ilyenek. Legutóbbi levélváltásunk után párszor ellátogattam még hozzá, amiről talán nem is tud. De most, hogy kifejezetten kért, izgalmasabb feladatnak tűnt. Nem is gondolkodtam rajta, vajon hogyan juttatta el levelet a portásnak, meg ilyen apróságok. Túlságosan elvakult voltam, hogy ismét Lionel kézírását tarthatom karmaim között. 
Egy vörös, kötött, kissé tapadós ruha volt rajtam, amit jónak láttam, így nem öltöztem át, csak felvettem a fekete bőrkabátom meg a táskámba pár életmentő dolgot beszórtam és már indultam is. Kissé hideg volt, rossz ötlet volt a bőrkabát, de már nem akartam visszafordulni, mert már így is fél hat körül lehetett, ráadásul sötétedni kezdett. 
Odaérve, a szitnte groteszkül nagy táskámban kezdtem kotorászni, hiszen volt kulcsom a lakáshoz. Mindig is ügyetlen voltam a zárak kinyitásában, szóval most is szerencsétlenkedtem kicsit, aztán beléptem a sötét előszobába. 
- Jövök már némók - jegyeztem meg csak úgy magamnak, és a földre téve a táskámat, a vaksötétben elkezdtem lecipzározni a kabátom. Magam sem tudom miért, de nem akartam felkapcsolni még a villanyt, talán nem szerettem volna szembesülni a ház élettelenségével. 

Ledobtam vállamról a táskám, a földön landolt bőröndöm mellett.
Közel egy éve nem jártam itthon, mégis minden olyan, mintha tegnap mentem volna el. Semmi sem változott. Ugyanúgy van mindent, mint amikor egy átlagos napon kiléptem innen reggel, aztán délután hazaértem. Felakasztottam kabátom, levettem a nyakamban lévő sálat és beljebb léptem.
Csend, pontosan ugyanolyan... Nem, hallottam valamit a nappali felől, ami megzavart a viszontlátás sivárságában. Beléptem, reflexből nyúltam a kapcsoló után, mivel a sötétítő függönyök be voltak húzva. A helyiségben mégis fény áradt, a sarokban lévő akvárium felől. Szám mosolyra húzódott a látványtól. Pontosan ilyennek képzeltem el, amikor megrendeltem és ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna.
Megálltam előtte is lehajolva szemügyre vettem a halakat, most már helyesen négyen voltak, ahogy lenniük kellett, párban. Adelyn észrevételének köszönhetően.
Elnyomva a hiányát néztem még a halakat egy kis ideig, majd elhúztam a függönyöket és csomagjaimat hátra hagyva átmentem a szomszédba Caesarért.
Vele együtt visszatérve, elkezdtem kicsomagolni a holmim.