Kicsit megnyugtatott a férfi válasza. Már nem is éreztem magam annyira kényelmetlenül, mint ahogyan a kezdetben. A tanár hangja még mindig tiszteletet parancsoló volt, de most mintha éreztem volna valami mást is benne. De ezt nem tudtam pontosan behatárolni, bár ez nem volt  annyira fontos. A férfi válaszára töprengeni kezdtem, hogy mit is kellene reagálni rá, illőnek tartottam válaszolni. Így egy szempillantás múlva megszólaltam: -  Köszönöm  - mondtam halkan. S e közben kezdtem megérezni a hideget, mert eddig még a ház melegét éreztem, de msot már kezdtem fázni. - Hűvös van - állapítottam meg, miközben Chesart néztem, aki látszólag vidáman sétált gazdája mellett. 

A kérdésére hirtelen el is felejtettem, mit kellene válaszolni, aztán eszembe jutott, hogy amikor ideértünk még nálam volt, én pedig letettem a... az étkezőasztalra! Beléptem tehát a konyhába, elvettem a hangszert és átnyújtottam a lánynak. Ezután folytattam a készülődést, majd néhány perccel később már az utcán sétáltunk. A hideg csípte fedetlen nyakam, elfelejtettem magammal hozni a sálam, a kabátom pedig nem védte úgy ezt a testrészem, mint kellett volna. Ezt leszámítva egészen kellemes esténk volt, sétára is alkalmas akár, igaz, nem biztos hogy ebben a verzióban képzelném el, de még azt is mondhatom, így is megérte kijönnöm.
- Nem hozott kellemetlen helyzetbe, előfordulhat ilyesmi bárkivel - Válaszoltam teljes tanári hivatalossággal, ami mögött azért mégis bújkált egy kis "átlagos férfi" is, mivel ez a hivatalos hangnem kezdett az agyamra menni. Az iskolai falain belül természetesnek tűnt, itt kint azonban már inkább zavaróan hatott rám, mint megszokottnak.

- Öhm. Nem-nem - erősködtem, nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni egyikünket sem, de addigra már a férfi döntött, hogy kutyájával együtt elkísérnek. Ez a lelkem mélyén kicsit megnyugtatott, mármint nem csak az, hogy az eb s velünk jön, bármennyire is félelmetes lehet egy ismeretlen számára. Mr. Hunter-Drake elkezdett készülődni, így én is ezt tettem. - Tanár úr, - néztem rá kíváncsian, - a hegedűmet hol találhatom meg? - ugyanis a hangszer holléte kérdéses volt számomra, valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy érkezésem percében a férfi hová helyezte le. Ha a férfi megmutatta a keresett tárgy helyét, odamentem érte, s hátamra vettem. A tanár kinyitottam előttem az ajtót, amit én egy halk "köszönömmel" reagáltam, meg persze, hogy kimentem az ajtón. Ekkor a Chesar néve hallgató kutya is kijött, majd végül a férfi is. - Elnézést, tanár úr - néztem körben az után, csak hogy ne Mr. Hunter-Drake-t kelljen néznem, - nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni - pillanottam rá végül. Mikor körbenéztem, egy darabig azt sem tudtam, hogy hol vagyok, aztán az emlékeim előtörtek, s nagyjából képbe helyeztem magam, de azért örültem, hogy a férfi velem van. 

Nem csak ő jött zavarba, a válaszától felerősödött a kellemetlen kis érzés bennem is. Nem pont ebben az éretelemben terveztem feltenni a kérdést, de most, hogy jobban belegondoltam, valóban lehetett így értelmezni, ahogyan ő tette. Azért az én verziómra is válaszolt, igaz, nem a legtetszetősebb módon.
- Hm... - Hümmögve törtem a fejem, miként oldhatnánk meg ezt a helyzetet úgy, hogy mindkettőnknek megfelelő legyen és kevésbé kellemetlen, természetesen. Mivel semmi használható sem jutott az eszembe, hát maradt a B terv, bármennyire is elleneztem a dolgot.
- Nem, nem - Szólaltam meg rövidke hallgatás után.
- Elkísérjük mi, az a biztos. - Döntöttem el végül, mit is kell tennem. Tényleg ez volt a logikus, még ha helytelennek is tűnt. Az én lelkiismeretem tiszta, segítettem, s most befejezem azzal, hogy vissza kísérem az iskoláig. A kaputól a szobájáig már csak nem esik baja!
- Chesar! - Néztem a kutyára, aki erre a jelre várt hazaérkezésem óta. Örömmel indult meg felénk, megkerült mindkettőnket kétszor, orrával taogatta a szagokat, amiket az idegen hozott magával, de nem ért hozzá a lányhoz, erre elég jól meg lett tanítva. Kimentem az előszobába, jött utánam, megkapta a láncos nyakörvet, utána felvettem a kabátom, belebújtam a cipőmbe és leakasztottam a pórázt. Gondolom a diáklány utánam jött, ha mégsem akkor visszaléptem a nappali bejáratához.
- Kész van? - Kérdeztem meg, s ha a válasz igenlő volt, akkor kinyitottam a bejárati ajtót, előre engedtem előbb őt, majd Chesart és végül én is kiléptem a hideg téli estébe. Bezártam az ajtót, a póráz a helyére került és ha minden jól ment elindultunk az iskola irányába.

Örültem, hogy a tanár úr is egy véleményen van velem, nem szabadna egyedül sétálgatnom este. - Öhm - krákogtam zavartan, s közben hajamat hátravetettem a vállamon. - Nincs olyan barátom - ha a férfi arra utalt, hogy a "kedvesemet" hívjam el, akkor kissé pironkodva, de megnyomva az "olyan" szót válaszoltam neki. De gyorsan számolgatni kezdtem az embereket, akik még szóba jöhettek. Alice, a húgom, aki ilyenkor már rég alszik, Moira, a szobatársam, aki valószínűleg most tanul, vagy Anthonival van... Másodpercek alatt tíz arc is bevillant, akik szóba jöhetnének,  de sajnos mindenkire találtam valami kifogást. - Nincs, tanár úr, senki - ráztam meg a fejem, minek hatására a tincseim újra arcom elé kerültek, miket elsimítottam egy mozdulattal. - De hazasétálok, nem lesz gond - próbáltam valami mosoly féleséget az arcomra erőltetni. Sejtettem, hogy a tanár úr nem akar elengedni egyedül, de nem is akar velem jönni, így azon voltam, hogy meggyőzzem, el tudok menni egyedül is. A külsőm magabiztos volt, de azért belül tartottam az egésztől. ~ Maximum futok. ~ gondoltam magamban. 

- Nem is szabad egy ilyen fiatal lánynak egyedül sétálnia - Vágtam rá gyorsabban, mint ahogy átgondolhattam volna. Aztán felfogtam, és tovább is gondoltam a dolgot és még az is eszebe jutott, esetleg nekem kellene visszakísérni, de ezt az ötletet azonnal el is vetettem. Ha eddig nem született pletyka, abból mindenképp lenne minimum egy, hogy az egyik tanár este hazakísérte az iskola egyik diákját. Ez több lenne, mint elég az igazgatói meghívóhoz egy alapos elbeszélgetésre.Ott meg aztán kiderülne, hogy a házamba is elhoztam, és gyaníthatóan igen hamar vége lenne a ravenhilli karrieremnek.
- Fel tudja hívni a barátját, hogy jöjjön önért? - Kérdeztem meg az első dolgot, ami eszembe jutott, ezzel is távolabb kergetve azt a lehetőséget, hogy magamra vállaljam a kíséret szerepét.

A tanár elvette tőlem a kabátot, s én is felálltam helyemről, hogy könnyebben rám tudja segíteni a ruhadarabot. - Nagyon köszönöm - mosolyodtam el, majd megfordultam tengelyem körül, hogy szemben legyen a férfival, s így válaszoltam neki.  - Hm. Azt én is remélem - csúszott ki a számon ez a kis mondat egy nagy sóhaj kíséretében. Kicsit elszégyelltem magam, amiatt, amit az előbb mondtam, így halvány, bocsánatkérő mosollyal magyarázkodni kezdtem: - Elnézést Tanár úr, - néztem fel a férfira, - de nem igazán szeretek egyedül sétálgatni a sötétben - ingattam meg óvatosan a fejem, majd sietve hozzátettem: - De biztosan minden rendben lesz - tettem hozzá kicsit erőtlenül. Tényleg igazat mondtam, szinte rettegtem attól, hogy egyedül kelljen elsétálnom "hazáig." Nem a szellemektől, vagy egyéb ilyen teremtményektől féltem, de nem is az ismeretlen emberek miatt rettegtem, hanem magától a félelemtől. Szerettem magam biztonságban érezni, de valljuk be, egy sötét utca nem számít egy kedves helynek. De nem volt más megoldás, valahogy el kellett jutnom a szobámig. Talán egy pillanatig átsuhant ez az érzés az arcomon, de utána próbáltam kiverni a fejemből, hiszen még pár percet tölthetek a tanár úr hajlékában, s elég utána elkeserednem... 

- Előfordulnak balesetek - Mondtam, csak, hogy leplezzem a zavart, ami a szavai hallatára rám tört. A "terhemre lenni", ez pont nem az a kifejezés, ami a jelenlegi helyzetre eszembe jutott, mert be kell vallanom magamnak is, olyan rég járt utoljára vendég a házban, szinte hiányzott az idegen hang a falak között, szóval egyáltalán nem tehernek éreztem, amiért itt volt, még ha a szituáció nem is a legáltalánosabb látogatást mutatta. Mikor kabátját kezdte el piszkálni megköszörültem a torkom, helyreáztam magam és megszólaltam.
- Segíthetek? - Pillantásommal a ruhadarabra böktem és ha átengedte elvettem tőle. Felálltam, úgy igazítottam, hogy kényelmesen belebújhasson és rá segítettem a kabátot.
- Remélem egyben visszaér a szállására - Ezt igazából nem is tudom miért, vagy inkább miért így mondtam, egyszerűen csak jöttek kifelé a számon a szavak. Azért semmi rosszat sem láttam bennük, az az enyhe kis zavar ellenben továbbra is ott motoszkált elmémben, sehogysem akart megszűnni.

A tanár úr felelt a hálálkodásomra, amit egy óvatos mosollyal nyugtáztam. - Igazán nem akartam a tanár úr terhére lenni - vallottam be egy pár másodperc után, mikor éreztem, hogy a tanár engem néz. Erre kissé lesütöttem a szemem, majd felpillantottam a férfira.  - Tényleg - tettem még hozzá, s varázsoltam egy halvány mosolyt az arcomra, majd gyorsan elkaptam a tekintetemet, és körbenéztem, mert a kabátomat kezdtem el keresni. Az említett ruhadarabot magam mellé helyzetem, nem is olyan régen. Így hát kezembe vettem azt, s még vártam, hogy Mr. Hunter-Drake mondjon valamit, s utána terveztem felölteni kabátomat. Nem tudom, hogy miért húztam-halasztottam ennyire a dolgot, de ebben a helyzetben teljesen úgy éreztem, hogy a férfi oltalmában vagyok, és tőle függök. Így normálisnak éreztem, hogyha az ő mozzanataira várok. 

- Igazán nincs mit - Feleltem hálákodására, ami nem az első volt a mai estén tőle, de ezt nem akartam hangosan is tudtára adni, így elég zavartnak tűnt, nem lett volna szép tőlem, ha súlyosbítom a helyzetét. Mivel elkezdett fészkelődni a kanapán Chesar újult lelkesedéssel pattant fel ülő helyzetéből, mert azt hitte végre valaki odahívja, hogy megismerje a vendéget, de egyetlen pillantásommal megállítottam, mielőtt "őrültségében" elindult volna a helyéről. Majd legközelebb. Legközelebb? Már miért bukkana fel éppen itt újra ez a lány? Nem is értem, hogy juthat ilyen elképzelhetetlen dolog az eszembe. Így is soknak érzem a jelenlétét, ami nem kifejezetten személye ellen irányul, pusztán tudom, milyen letykahálózat működik a városban és elég egyetlen olyan pillantás, ami a hálózat szerves részét képezi és örökös magyarázkodásban tengethetem elkövetkező napjaim.
Miközben ezeken gondolkodtam, az asztalon lévő poharat bámultam, majd visszatértemkor a valóságos helyzetet kezdtem nézni, tekintetem a mellettem ülő lányra esett, fel se merült bennem, hogy zavarhatja arcát fürkésző pillantásom. Legalábbis akkor épp nem jutott ilyesmi az eszembe.

Láttam, hogy a férfi elmosolyodik valamin, s ezt elkönyveltem annak, hogy így nyugtázta kezem sikeres rögzítését. Mint ahogyan már megállapítottam, a tanár nagyon szakszerűen kötözte be a sérült csuklómat, amiért most nagyot nőtt a szememben, vagy hogy is szokás mondani. Eddig is sejtettem, hogy jó tanár, de most már még jobban megbizonyosodtam róla. Persze ezt nem terveztem neki elmondani. - Igaz, Tanár úr - válaszoltam a kérdésemre kapott felelet után kicsit biccentve. Úgy döntöttem, hogy adok a véleményére, hiszen ő ért az ilyesfajta sérülésekhez. És mivel nekem nem volt ilyen tapasztalatom, kénytelen voltam hallgatni rá. Nem akartam, hogy még hetekig fájjon a csuklóm. Kicsit megköszörültem a torkom, de csak finomat, nőiesen. - Hát, köszönöm - mosolyodtam el, kissé félve pillantva a férfi felé. Mérhetetlenül hálás voltam neki, de ezt csak ilyen mértékben fejeztem ki. Hála nyilvánításom után vártam, hogy a tanár még mondjon valamit, s csak utána terveztem a készülődést. 

A fásli végét gondosan betűrtem, és a csattal rögzítettem. Hirtelen bevillant egy emlék, mikor a saját kezem próbáltam életemben először bekötözni, és a kapocs hegyes vége beleállt az ujjamba, mire az öltöző közepén felkiáltottam. Az emlék hatására akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra, amit sikerült az enyhített verzióban elcsípnem, s még úgy is jöhetett ki, mintha a lány kezének betekerést nyugtáznám elégedett mosolyommal.
- Holnapig? Szerintem ma már pont eleget játszott ahhoz, hogy eltehesse a hangszerét. Holnap se erőltesse túl és akkor holnap után már sokkal jobban lesz. Ha megerőlteti akkor még hetekig fájhat, úgy pedig tudtommal nem a legkellemesebb játszani, nem? - Neveztek már megszállott táncosnak fiatalabb koromban, mert minden szabad percemben gyakoroltam, de ez a lány talán rajtam is túltesz, ha az első kérdése máris az, hogy ma este még játszhat-e a hegedűjén. Ha akar úgyis fog, ez nem tartozik rám, én csak saját tapasztalataimból kiindulva láttam el tanácsokkal, rajta múlik, megfogadja vagy a helyzetét rontja-e tovább.

Figyeltem a tanár összes szavát, mozzanatát. Mikor közölte vele, hogy borogassam, csak bólinottam és halványan rá mosolyogtam. Éreztem, hogy a szobában valami furcsa érzés kering, de nem tudtam pontosan meghatározni, hogy mi is lehet az. Mikor a férfi újra kezemért nyúlt, én engedelmesen odatartottam csuklómat, s néztem, ahogyan betekeri fáslival. Még életemben nem volt ilyesmi sérülésem, (pont ilyenkor kellett ennek jönnie!!!,) így érdeklődve néztem, ahogy a férfi szakszerű mozdulatokat végez. Gondoltam, hogy nem ez az első esete, főleg, hogy már jó pár éve tánctanár. A kis mondatára csak egy kérdést tettem fel: - Akkor most nem is hegedülhetek holnapig? - néztem rá lágy vonásokkal, de azért érdeklődve. Igazán reméltem, hogy igaza lesz Mr. Hunter-Drake-nek, és egy éjszaka alatt elmúlik a fájdalom, és holnap már tudok játszani. Eközben szerencsére a tanár óvatosan tekerte be a sérült csuklóm, így nem hasogatott annyira. Miután feltettem a kérdésemet, még mindig érdeklődve fürkésztem az arcát. 

- Nem hiszem, hogy a továbbiakban jegelésre lenne szükség, de ha a duzzanat nem akar eltűnni akkor borogassa meg egy kicsit. - Mondtam rövid halgatás után, mivel egyikünk sem volt túl beszédes kedvében. Amúgy sem vagyok túlzottan fecsegős típus, és úgy tűnik ő sem tartozik ebbe a kategóriába. A kellemetlen kis zavaró érzés ott motoszkált bennem, kezdtem azt hinni, mindez miatta van, mármint azért, ami az arácra van írva. Teljesen összezavarodottnak látszott, ez tetőzte amúgy is kissé zárkózott természetét. Ebből a kétszer együtt töltött rövid időből is fel tudtam állítani egy valószínűleg ráillő jellemzést, ami meglepő módon egész sok dologban illett rám is, de nem kombinálom túl az amúgy is érdekes helyzetet.
Kezem újfent a kezéért nyújtottam, miközben másik kezemmel a fásliért nyúltam. Sima egyszerű barnás, keskenyebb fásli, amit direkt a kézproblémák miatt tartok itthon, meg azért, mert bármikor bármi történhet.
- Ne nagyon erőltesse meg néhány napig, szerintem holnapra már jobb lesz, de azért ne kiabáljuk el - Fűztem még hozzá, s ha a felé nyújtott kezem nem lett volna elég, a tekintetemmel is csuklójára böktem, de gyanítom, elsőre is értette, mit szeretnék, tehát, ha odaadta a sérült végtagot, akkor óvatosan, ám határozottan elkezdtem rátekerni a fáslit. Nem erős, csak tartós kötés elkészítése volt a célom, már amennyire ránézésre ilyet lehetséges, még szerencse, hogy nem először csinálom.

A férfi kérdésére én szó nélkül lerángattam magamról a kabátomat, persze óvatosan, nehogy megcsapjam a mellettem ülő férfit. A levetett ruhadarabomat másik oldalamra helyeztem. Miután a tanár kész lett a kezem áplásával közölte velem, hogy elmegy hozni egy pohár vizet. Először nem értettem, hogy miért, talán ez is a kezelés része lehet? Aztán rájöttem, hogy valószínűleg nekem hozza az italt, hogy megigyam. Ezért nagyon hálás lettem, mert torkom már eléggé kiszárad. Mindig ez van, ha zavarban vagyok. És most abban voltam, de szerintem minden velem egykorú lány így érezne egy ilyen helyzetben. Mikor a tanár kiment én egy pár másodpercig még utána néztem, majd pillantásom a kutyára tévedt. Úgy láttam, hogy inkább érdeklődve tekint rám, mint haragosan, és ez mosolyt csalt az arcomra. Ekkor Mr. Hunter-Drake visszaért, s kezében ott volt a már említett pohár, letette elém az asztalra. - Köszönöm - pillantottam fel rá hálásan, majd kissé remegő kézzel elvettem az előbb letett helyről és óvatosan belekortyoltam. Mikor visszatettem az asztalra, nagyon vigyáztam, hogy nehogy véletlenül elejtsem, mert az még csak tetőzné a helyzet abszurdságát. Miután sikeresen visszatettem a poharat az előttem álló kisasztalra, a férfira néztem, várva, hogy most mit csinál.   

- Nem akarja esetleg levenni? - Céloztam a lányon lévő kabátra, aminek ujját elé ügyetlen módon igyekezte feltűrni. Már többször mondták, hogy jól bírom a hideget, de annyira nem lehet hűvös a lakásban, hogy én pulóverben, ő meg csak kabátban viseli el. Persze, ha neki így jobb, nem erőltettem, a fő amúgy sem ez volt, hanem a keze. Ismételt vizsgálatom után bekentem a sérült végtagot, amennyire óvatosságomból tellett, de még így sem úsztam meg ugrás nélkül. A reflexek a segíteni akarás ellen dolgoznak. Csendben megvártam, míg újra lehiggad, s befejeztem a krém felkenését. Elengedtem a kezét, mivel nem ártana egy keveset magába szívnia a bőrének, mielőtt a fáslit rátekerem. Felálltam a kanapáról.
- Hozok egy pohár vizet - Mondtam ki hangosan, majd elindultam ismét a konyhába. Nem tudom, miért, de enyhe zavartságot éreztem magamban, amit egyszerűen képtelen voltam bárhová is tenni. Talán a tudatalattim már dolgozott azon az információn, hogy egy diákot hoztam a lakásomra, végig a városon, ahol bárki megláthatta, plusz két háznyira tőlem az egyik elsős diákom lakik. Pont az hiányzik nekem, hogy valaki elkezdjen terjeszteni valami ostobaságot, és emiatt további problémáim legyenek, már így is akadnak bőven. Míg ezen töprengtem, lekapcsoltam a konyhai lámpát és visszatértem a lányhoz, aki elé letettem a kisasztalra a vizet. Befelé jövet vetettem egy szigoró pillantást Chesarra, aki továbbra is izgatottan toporgott a helyén, hiába néztem rá akárhogy, olyan rég látott házon belül vendéget, nem haragudhatok, amiért ennyire feldobja egy új jövevény látványa. Csak ne szokjon hozzá...

Tehát csendben ücsörögtem a kanapén, nézelődtem. A szemem sarkából megpillantottam egy elmosódott sötét foltot közeledni hozzám. Nagyon megrémültem tőle, s egyből odakaptam a tekintetemet, de egy szempillantás múlva már észleltem is, hogy csak a tanár kutyája lopakodik felém. Mivel már hallotam a férfi halk lépteit, nem kezdtem el félni. S mire Mr. Hunter-Drake belépett az ajtón, az eb szófogadóan leült, tisztes távolságban tőlem. Mikor a tanár helyet foglalt mellettem, még mindig mozdulatlan maradtam, mint egy kőszobor. Az utasítására felé nyújtottam a kezemet, s szerencsére arra az oldalamra ült, ahol akadálymentesen tudtam felé nyújtani a karomat. Kabátom ujját egy kicsit feljebb húztam, nagyjából a könyökömig. Kicsit szégyellősen néztem a férfi arcát, ahogyan bekeni a csuklómat. Egy pillanatig meg is lepődtem, hogy nem érzek semmi rosszat, de aztán a fájdalom élesen belenyilalt, s utána már nem akart szűnni. Erre persze én felszisszentem, s meg is ugrottam egy kicsit, de szerencsére a kezemet nem kaptam el a férfi tenyerei közül. Már ha ez a helyes fogalom, mert azért annyira nem ért hozzám, hogy akár azt feltételezzem, hogy mindjárt rákulcsolja ujjaimat az enyémre. - Bocsánat, - szuszogtam - csak meglepődtem - magyarázkodtam, majd újra felhúztam a kabátom ujját, mivel az a hirtelen mozdulat hatására lecsúszott. Tekintetem a kutyára tévedt, aki most izgatottan felállt, nyilván érezte a hangulatváltozást, ami az előbb megtörtént a szobában. Egy pillanatig félve sunyítottam rá, majd újra visszanéztem a férfira.   

Bárcsak minden diákom ilyen szófogadó lenne! Lehet, ha nincs ez a baleset, ez a lány is jobban ellenállna, de ettől függetlenül nem tekintem szerencsének, ami vele történt. Sokkal rosszabb is lehetne, mint egy egyszerű ficam vagy húzódás, hiszem elég ha rosszul ér a kezed a földre és meg is van baj. Hányszor volt az elején nekem is bekötve a kezem a próbák alatt! Nem is töprengtem ezen tovább, hanem a fürdőből megszereztem a fáslit és a krémet, s már mentem is lefelé, hogy ellássam a diákot.
Amire nem számítottam, hogy Chesar kíváncsisága erősebb volt a helybenmaradó parancsomnál, és lassan közelebb kúszott a lányhoz. Nem voltam ott, hogy lássam a jelenetet, de gyaníthatóan, mikor érzékelte, hogy nem látom, óvatosan lemászott a pokrócáról és szinte kúszva elindult a vendégünk felé, aki ha ettől nem ijedt meg, akkor okot adott neki a bátorságra, s még jobban megkörnyékezte. Igazán, az se lepett volna meg, ha odahívja, ám mivel ismétlem, nem láttam, így csak az tűnt fel, hogy a kutya nem a helyén tartózkodik. Ha a lánynak evvel kapcsolatban nem volt ellenvetése, én sem szólaltam meg, kivételesen, bár a nyelvem hegyén volt a helyére küldő parancsszó. Azért egy rosszalló fintort megengedtem magamnak, mielőtt megkerültem volna a kanapét és a diák mellé ültem.
- Mutassa - Nyújtottam felé a kezem, és ha megkaptam a sérült végtagot, a lámpa fényében újfent megvizsgáltam. Bedagadt ugyan, de nem vészesen, tehát semmi komolyabbról nincs szó. Letekertem a sportkrém tetejét, aztán egy keveset kinyomva belőle óvatosan rákentem a csuklójára, meg a kézfejére. Nem érzetem mennyire fáj neki, azért az esetleges hanghatásokhoz mérten igyekeztem kevésbé fokozni a rossz érzést. Ez senkinek sem kellemes dolog, tisztában vagyok vele, ám, amit muszáj azt muszáj.

Csuklómat dédelgetve rohantam a tanár után, vagy inkább mellette. Jó, nem kellett futnom, de azért nem is andalogtunk, ez aztán biztos. Lefelé bámultam, de mikor a észrevehetően odaértünk a célhoz, felpillantottam. Mikor felnéztem, egy takaros ház előtt találtam magam. Körülbelül öt-hat percet sétálhattunk, de szerencsére tudtam, hogy hol vagyunk. Néha sétáltam erre, bár inkább csak tavasszal, mikor jó az idő. 
Szinte biztos voltam benne, hogy ez a tanár háza. Egy pillanatig sem haboztam, mikor Mr. Hunter-Drake behívott magához. Lehet, hogy meg kellett volna fordulnia a fejemben, hogy egy idegen házába nem kellene beléptem, mert valljuk be, a férfi azért nem volt közeli ismerősöm. Azzal sem törődtem, hogy mit fognak szólni, hogyha esetleg kiderül, hogy a tánctanár házában jártam, de egy biztos, én  nem fogom elárulni senkinek. 
Beléptem a kis előszobába, ami első ránézésre takarosnak tűnt, bár nem tudtam nagyon körbenézni, hiszen a tekintetem egyből a sarokban gubbasztó kutyára terelődött. Nem féltem tőle, szinte biztos voltam benne, hogy nem bánt, főleg akkor nem, ha a gazdája is itt van, de azért nem rohantam oda hozzá, hogy ölembe vegyem, még akkor sem, ha a férfi szavakkal is biztosított arról, hogy nem fog nekem ugrani. Mármint, a kutya. Nem ismertem a fajtákat, de ez valami örző-védő kutya lehetett, ráadásul nem is kicsit. Nem gondoltam volna, hogy a tanárnak van háziállata, főleg nem kutyája. Hm, kellemeset csalódtam.  
A tanár beljebb invitált, s mondta, hogy üljek le. Én egyből ezt tettem, nem akartam tiszteletlen vagy engedetlen lenni, főleg nem a férfi saját házában nem. Ráadásul volt olyan kedves és idehozott, nem az iskolában kellett a takarítónőtől kérnem fáslit, bár kétlem, hogy bármelyik ottani munkásnak lett volna a számomra. 
Tehát csendben üldögéltem, karomat ölembe tartottam, talán kissé görcsösen. Lábaimat szorosan egymás mellé zártam. Már nem fáztam, kint nagyon hideg volt, a lakásban viszont kellemesebb volt az idő, így a kabátom négy gombját kigomboltam, bár sálam még mindig a nyakamban maradt. Nem igazán akartam mozgolódni. Mereven ültem, közben csak szolidan néztem körbe. Minden olyan takarosnak tűnt, bár nem láttam arra utaló dolgokat, miszerint a tanár úrnak lenne kedvese. Közben azon agyaltam, hogy Mr. Hunter-Drake milyen kedvesen invitált be, ez nagyon jól esett. Örültem, hogy az otthonában kicsit szakított a hivatalos tanári modorával, bár eszembe sem jutott, hogy tiszteletlen legyek vele, vagy akármi. Csendesen vártam, hogy visszajöjjön az említett kellékekkel. 

Lionel Hunter-Drake házikója

Nem nagyon törődtem vele, mennyi problémám származhat abból, hogy az egyik diákom saját házamba viszem, főként este, de abban a helyzetben inkább az járt a fejemben, a csuklóját azonnal be kell borogatni, mert különben sokka csúnyább bajokkal kell szembenéznie. A lehetőség pedig adott volt, öt percnyire lakom a főtértől, tehát hozzám kell vinni, ott ellátni, aztán felőlem mehet vissza a kollégiumba, de még a végén az én lelkemen szárad a balesete. Mert könnyen el tudom képzelni, hogy valaki egyszerűen rám fogja. Aztán jön Amber, mivel fájó kézzel nem tud majd játszani, és ott fog velem kiabálni az iskola közepén, erre nincs szükségem, köszönöm.
Kihalásztam zsebemből a kulcsot és kinyitottam az ajtót. Beléptem egyik lábammal, felkapcsolatam az előszoba világítását. Chesar megmozdult a sarokban, lustán nyújtózhatott, mivel ennek hallottam csupán hangját, az árnyékba rejtőzve aligha láthattam ténylegesen.
- Maradsz! - szóltam rá határozottan, aztán kiléptem a házból és kezemmel intettem a lánynak, menjen előre. Ha nem akart ismét intettem egyet, mintegy sürgetve, mivel nem az utcát fűteném, szóval igyekezhetnénk is akár.
- Ne ijedjen meg, nem bánt. - Tettem még hozzá, mivel egy ismeretlen kutyaszerű dolog, aligha hozza meg valaki bátorságát az idegen házba való belépésre. Azért, ha a diáklány megtette végre az első lépéseket, utána mentem és becsuktam az ajtót. Két lépésnyire volt a nappali bejárata, vele szemben a lépcső, és a bejárattal szemben néhány lépésnyire az emeleti lépcső kezdődött. Felkapcsoltam a nappali világítását, Chesar egyből rám pislogott, így már jobban lehetett látni egész, dobermann alakját.
- Jöjjön beljebb. Üljön le, mindjárt hozok jeget és krémet. - Már nem volt annyira parancsoló a hangom, vesztettem a tanár szerepből az otthonomba lépve, de még mindig megérdemeltem a tiszteletet, ami egy tanárnak kijár. Cipőm lerugtam a kabátok felakasztására felszerelt fali fogas alá, és már mentem is a konyhába, aztán a fel a fürdőbe összeszedni, ami kell.