Ennyire egyszerű ilyen helyzetben találni magad.
Nem tettem semmi rosszat, mégis épp csak feleszmélek és előzetesben találom magam. Az ügyvédem sem lelkesedett túlzottan, amikor felhívtam telefonon és esti órákban kértem segítségét a kapitányságon, de azért bejött, és ezért végtelenül hálás voltam neki. Meg annak is, hogy szólt a szomszédasszonyomnak, vigyázzon Caesarra, amíg távol vagyok. Mert semmit sem mondtam, így pedig nehezen találtam volna ki, mikor is szabadulok innen. Tulajdonképpen tetten értek, miközben megszegtem egy határozatot, amit egy bíróságon kívüli megegyezés előzött meg, amit szintén figyelmen kívül hagytam, így már kétszeresen kerültem bajaba, holott semmi olyasmit nem tettem, amivel valószínűleg majd vádolni fognak.
Csak hallgattam és hallgattam a sok jogi baromságot, a fejem pedig egyre jobban lüktetett, míg a végén már szinte csillagokat láttam. Ez egy nagyon hosszú éjszaka lesz...

//Lio el//

- Valóban? - Szám mosolyra húzódott szavaitól, meg sem próbáltam elrejteni előle.
Elcsépelt módon, nevezhetnénk ezt egyfajta búcsúcsóknak, de én nem akartam elköszönni tőle, mert eldöntöttem, hogy bár a helyzetünk most nem a legjobb, nem is reménytelen. Minden csak nézőpont kérdése és egyszer az életben nem akartam reálisan látni. Hinni akartam benne, hogy minden másképp is lehet. Csak türelem kell hozzá, abból pedig lesz bőven. Muszáj szereznünk belőle.
- Talán rangsoroltad az eddigieket? - Fűztem tovább a korábbi gondolatmenetet és épp csak egy kicsivel húzódtam hátrébb tőle, de még mindig egyik kezem a derekán nyugodott, a másikkal kézfejét simogattam, aztán a számhoz emeltem és belecsókoltam a tenyerébe.
Sajnálatos módon azonben minden megállításra érdemes pillanatnak vége szakad, a rövid dudaszó pedig pontosan ezt jelentette.
- Itt a taxi - Mosolyom kevésbé őszintévé változott, némi keserűség vegyült bele, de még kitartott, noha halványult valamennyit. - Gyere. - Kinyitottam előtte az ajtót és miután kilépett, utána mentem. Még azért a kulcsomat felkaptam a tartóról, hogy véletlenül se zárjam ki magam, aztán lesétáltam a ház előtt várakozó taxihoz Adelyn mellett.
- Írj, ha hazaértél, kérlek - Finoman magamhoz húztam és a homlokára adtam búcsú csókom, majd ott tartottam még egy-két másodpercig a közelemben, aztán elengedtem.
Ekkor tűnt fel szemem sarkában a mozgás, mikor oda pillantottam egy rendőautó parkolt le a taxi mögött.
Rosszat sejtettem, cseppet sem jelentett jót a megjelenésük.
- Menj csak, elintézem. - Szóltam oda Adelynnek, de szinte rá sem néztem, mert már nyílt a két első ajtó és kiszállt a két egyenruhás férfi. Feléjük indultam, félúton találkoztunk.
Szemöldököm felfelé szaladt, amikor meghallottam az ismerős levélre tett célzásukat, majd a taxi felé böktek a tekintetükkel, amit nem mertem ellenőrizni, valóban elindult-e. Aztán már csak annyit kérdeztem, nálam vannak-e az irataim, amik meglepő módon farzsebemhez kapba a tárcámban ott voltak velem, majd megkaptam az utasítást, fáradjak be velük a kapitányságra. Csak most mertem megfordulni annyira, hogy lássam, amint minden reményem szerint, Adelyn már nincs ott és nem látja, mi történik éppen. Ha lenne bakancslistám, a letratóztatás akkor sem szerepelne rajta.

- Húsz perc múlva érkezik - tájékoztattam Adelynt, aki időközben észrevétlenül kiment a nappaliból és egy pillanatra aggódva kutattam utána, aztán megláttam az előszobában ácsorogva. Esetlenül, ártatlanul, mit sem sejtve erről az egészről és még inkább azt éreztem, hogy ez a világ legnagyobb kitolása velünk, pedig semmi olyat nem követtünk el, amiért ezt érdemeljük. Semmi rosszat, semmi szándékosat.
- Szeretném, ha... - kezdtem bele, bár foglamam sem volt, hogyan fogom befejezni, így el is halt a mondat az utolsó szónál. Aztán mire észbekaptam, már közelebb is léptem hozzá, magamhoz húztam és megcsókoltam. Düh, kétségbeesés, szeretet és búcsú keveredett össze ebben a csókban, nem fogtam vissza magam, mindent beleadtam, ami akkor kavargott bennem, de mégsem volt durva, heves, érzelemteljes, de durva semmiképp. Egyik kezemmel a derekánál tartottam, míg a másikkal hajába túrva húztam még és még közelebb magamhoz. El kell engednem. El fogom engedni, de nem most, még nem.
Hátam mögül körmök koppanását hallottam a lépcső felől, Cesar otthagyta a helyét és lejött, mintha csak tudná mi történik, de nem jött közelebb, legalábbis nem érzékeltem a jelenlétét mellettünk, mert nem engedtem el Adelynt még egy kicsit.
 

Adele: 

Lio mellett megtanultam, hogy jobb, ha a túl sok és aggodalmas kérdést megtartom magamnak. Ezzel megkímélem őt, hogy kínos válaszokat találjon ki, amik kevésbé bántanak meg engem, meg magamat is tulajdonképpen. 
Lio mellett azt is megtanultam, hogy meg kell bíznom benne, mert ő látja át rendesen ezt az egész helyzetet és ha azt mondja, hogy szálljak be egy taxiba egy vadidegen, bűzölgő, ijesztő kinézető pali mellé, akkor az a legjobb nekem, ha beszállok egy vadidegen, bűzöldő, ijesztő kinézetű pali mellé. És gondolkodás nélkül teszem meg ezt, mert tudom, hogy Lio a legjobbat akarja nekem, azért is titkolózik ennyire, vagy például azért kell most elmennem. Gondolom. 
Amíg ő telefonált, én elkezdtem összeszedni a cuccaimat, mert közben itt-ott leraktam a telefonom vagy a táskám. Azt sem tudtam, hogy van-e egyáltalán elég font nálam, de bíztam a pénztárcám mélységébén. Manapság egyre több dolgot magamnál hordok, hátha hirtelen úgy döntök, hogy világgá megyek. 
A lépcsőnél elgondolkoztam, hogy felmegyek és elbúcsúzók Ceasartól, de elvetettem az ötletet, nem is tudom milyen nyilvánvaló okokból. 
Már az ajtónál álltam és vártam, hogy Lio bejelentse, hogy készen áll a taxi. 

Adelyn mellém állt, de fel sem kellett néznem, hogy tudjam, nem olvasna bele az engedélyem nélkül. Pedig talán egyszerűbb lenne, ha odaadnám neki, mint magamban megfogalmazni, hogyan is mondhatnám el mindazt, ami benne áll.
Végül csak összehajtottam a levelet és még ültem néhány másodpercet csendben, mielőtt megszólaltam volna.
- Hívok neked egy taxit, hamarosan esni fog, nem szeretném, ha így indulnál el. - Felálltam, a dohányzóasztalon hagyott telefonomért mentem és elkezdtem kikeresni a helyi taxitársaság telefonszámát. Külsőre teljes önuralmat birtokoltam, de belül dühöngtem akár a felbőszült oroszlán. Mégis, hogy képzelték ezt?
Miért volt szükség erre az egész hivatalos zűrzavarra, amikor az ügyvédekkel már minden meg lett beszélve.
Hátra pillantottam szemem sarkából Adelynre és fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. Nagyon jól tudtam, hogy nem fogom távoltartani magam tőle, de azt hittem, még elhúzhatjuk az egészet. Most megváltoztak a dolgok.
Megérintettem a "hívás" gombot és fülemhez emelve a telefont vártam a válaszra.

Nehezen, de megfékeztem az ösztöneimet, és nem hagytam, hogy további tettekre sarkalljanak, amiknek súlyosabb következményei lennének. Nem szeretném tovább nehezíteni kettőnk helyzetét, s ennek éppen az egyik velejárója, hogy dobozok lepték el a házam, de ez a megoldás is csak átmeneti, míg elül a vihar ereje.
Addig csak az önuralmam az ellenségem, amit Adelyn minden egyes látogatásával elég keményen próbára tesz, de nem engedek neki. Most is igyekszem helyrehozni a kis zavart, amit okoztam, például azzal, hogy igyekszem megtartani a lépésnyi távolságot kettőnk között.
Gondolataim azonban jobban lefoglalnak, mint hittem, mert csak miután meghallottam, hogy hozzám szól, akkor kezdtem el ismét a valóságra összpontosítani, így néhány másodpercnyi késéssel fogtam csak fel szavai értelmélt.
Mosoly kúszott tőlük az arcomra és felfelé böktem a tekintetemmel.
- Fent duzzog a hálószobában. Neki is a szívéhez nőtt ez a ház, akárcsak nekem. - Mosolyomba némi keserűség vegyül, de gyorsan urrá leszek az akaratlan változáson és kiűzöm onnan, hogy csak jó érzés nyomai maradjanak az arcomon. Aztán a poharammal a csaphoz lépek és vizet töltök bele, amit egy hajtásra kiiszom. A pohár a mosogató szélén marad, mikor szembe fordulok Adelynnel és a pultnak dőlök.
- Felmehetsz hozzá, ha szeretnél. Biztos örülne a társaságodnak.

  - Természetesen - Mi mást vettem volna, mint szőlőlevet? A konyhám nem látott még annyi szőlőt, mint mióta Adelyn betoppant az életembe. Mivel számomra egyike azon gyümölcsöknek, amiket maximum kényszerből ennék meg, eddig sosem kellett kerülgetnem, de már hozzászoktam ehhez is, többek között.
Miközben a konyhában, az ajtó melletti dobozokat kikerülve letettem a két poharat az asztalra, Adelyn jelent meg mellettem és izgatottam mutatta meg a fülét ékesítő új ékszerét. Egy pillanatig nem tudtam, mit reagáljak, de ez csak a meglepettség miatt volt, mert amint összeszedtem magam, már egészen másmilyen reakcióra is telt tőlem. Letettem a gyümölcsleves dobozt, megfogtam Adelyn derekát és közelebb léptem hozzá, hogy egy leheletnyi csókot nyomjak a füle mögötti érzékeny részre. Amit követett egy újabb, majd szembe fordítottam magammal, álla alá nyúlva feljebb emeltem a fejét és megcsókoltam. Kezem a tarkójára siklott, míg másikl továbbra is derekán nyugodott és olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak tudtam.
Ennyit az önuralmamról, és a távolság tartásról. Az egészet kukába hajítottam azzal, hogy a füléről tovább vándorolt tekintetem hívogató nyakára, majd hagytam gondolataim is elkalandozni, mígnem testem önkéntelenül reagált és tette meg az első lépést felé.

Újabb dolog, amit nagyon kedvelek Adelynben. Képes elfeledtetni velem, ha valami nem egészen stimmel az életemben. Most pedig van egy pár ilyen dolog.
De felhozta a gyerekkori képeket, hozzá az a mosoly és elvesztem. Eszembe jutott, anyám otthoni gyűjteménye, azok a minden gyereknél elengedhetetlen beállított képek, a sok fotósorozat, amire elrángatta a családot. Akkor nyűgnek éreztem, de most már nem is olyan rossz az érzés, amivel visszagondolok rájuk.
- Azt itt egészen biztosan nem fogsz találni, csak rengeteg lomot és kacatot. Nem is értem, miért őriztem meg ennyi mindent ilyen hosszú ideig. - Megvontam a vállam és körbenéztem a szobában. Még annyi mindent el kell pakolnom. A költöztetők és az autóm együtt egyre kevésbé tűnnek elégnek, minél tovább jutok a pakolással. - Hozhatok neked valamit? Délelőtt vettem gyümölcslevet. - Amikor már ösztönösen kanyarodok az üzletben a gyülölcslevek sorába, ott már valami eldőlt rég, maximum én nem vettem még tudomásul mindezt. Mióta Adelyn gyakrabban meglátogat, valahogy természetesnek hat, hogy nem csak saját igényeimhez szabom a bevásárlást, hanem igyekszem kompromisszumokat kötni, vagy többnyire észre sem venni, amikor kétfelé kezdek gondolkodni.

"Ugye nincs semmi baj?" Istenem, ez a kérdés... Már majdnem kicsúszott egy vékony cincogás a számon: "Aggódtál?" de ezt visszafogtam inkább, ennek az eszköze pedig az volt, hogy ajkamba haraptam és a kelleténél jobban elvörösödtem. 
- Nincs semmi baj, csak... látni szerettelek volna - vontam meg a vállam ártatlanul. - Illetve hoztam pár dobozt, amit még a kollégiumi beköltözésemkor használtam, nekem már nem kellenek, mert rájöttem, hogy az én holmijaimat hatásosabb bőröndben szállítmányozni. Öhm, lent hagytam őket - emlékeztettem magam, majd körbenéztem. - Most már csak egy fényképalbumot kell megtalálni, tele gyerekkori képekkel. - Nem bírtam ki és szélesen Liora vigyorogtam, pedig nem is volt vicces, amit mondtam, csak... egyszerűen olyan boldog voltam. 
- Elnézést, csak jó kedvem van - takartam el egyik kezemmel vigyorom és minden erőmmel próbáltam kiverni a fejemből Lio kiskori képeiinek sziluettjeit. Főleg azokat a tipikus fürdőkádas fotókat, amik mindenkinek vannak. 

Illedelmessége most is felülkerekedett a zavarán, amit bár egyre jobban leplez, még mindig annyira szeretek rajta. A pirulást, azt az aranyos változást az egész lényében, amiért legszívesebben sosem engedném el.
De most muszáj voltam megtenni, mert ha nem teszem, olyasmira vetemedtem volna, ami az amúgy is tilosban járás magasiskolája lett volna. Tehát csak megsimogattam az arcát, még hagytam magunknak egy-két pillanatot.
- Szeretek veled táncolni, egészen más, sokkal élettel telibb, mint amilyenekben eddig részem volt. Különleges. - Mélyen a szemébe néztem, mielőtt megszakítottam volna a testi- és a szemkontaktust, majd elléptem tőle annyira, hogy ne távolodjak el túlságosan, de legyen köztünk némi biztonságos távolság.
- Nem számítottam az érkezésedre. Ugye nincs semmi baj? - Nem tudtam nem erre gondolni, amikor még épp csak kezdtek helyrezökkeni a dolgok. Bármikor bárki elronthatja az egészet és fogalmam sincs, hogyan hozhatnám mindezt rendbe. Idő kell. Idő és rendben lesz, rendben leszünk.

Még időben meghallottam a fülemnek oly' kellemes férfihangot és amint az említett szobához értem, zenét is hallottam. Bolond én, hát nem is Lionelről lenne szó, ha nem hallgatna valami zenét.
Megpillantva a férfit megnyugodtam, és átjárt az a már ismerős érzés, amit mindig jelen van, ha a közelében vagyok. A mosolyt természetesen az első pillanattól sem tudtam levakarni az arcomról, de nem is akartam.
Az pedig már csak a jéghegy csúcsa volt pillanatnyilag, hogy lesegítette rólam a kabátot, hiszen a lovagias viselkedés nagy előny a szememben.
Vörös ruhámat lesimítottam kicsit, hogy rendesen álljon rajtam. 
Szinte választásom sem volt, de persze ellenkezni sem akartam, mikor táncra invitált. Kezemet finoman vállára helyeztem és mennyei csoda volt érezni izmait és csontjait. Másik kezemet kezébe fogta és olyan könnyedén kezdett vezetni a zene ritmusára, mintha csak sétálnánk. Már nem volt meg bennem az a drukk, amit első táncaink alkalmával éreztem, már csak élveztem az egészet. Pontosan tudtam, hogyha elrontok valamit, elvétek egy ütemet vagy rossz helyre lépek, az sem a világ vége, mert Lio kezében vagyok, és ő helyre tud hozni mindent. 
Kívülről is nagyon szerettem nézni őt, ahogy táncol, de így belső szemszögből még tökéletesebb volt a gépezet. Mikor táncol, arca is teljesen megváltozik, tekintete ég, szenvedélyes, én meg persze csak irulok meg pirulok az egész tökéletességtől. 
A zene végén a táncunk is véget ért, de nem szakadtam el tőle, helyette szorosan hozzásimulva átöleltem a nyakát, mintha egy szakadék szélén billegve kapaszkodnék az utolsó mentsváramba. 
- Köszönöm a táncot. - Hangomon valószínűleg érezni lehetett a mosolygást.