Annyi kacatot halmoztam fel, aminek semmi hasznát sem veszem. Némelyik még eredeti csomagolásában kerül a kezembe, tovább dobom a zsákba vagy a dobozba, s közben a zenét figyelem.
Két szám között meghallok egy hangot és megáll a kezem félúton a szekrény, meg a doboz között. Elengedem az összehajtogatott terítőket, átlépek a dobozokon, és megállok az ajtóban.
- Nappali! - Kiáltom el magam, majd nekidőlök az ajtófélfának és várom, honnan bukkan fel a hang forrása. Arcomon kirajzolódik a jól ismert mosoly, miközben Adelynt figyelem.
- Gyere - fogom meg a kezét. Behúzom magam után a nappaliba, ahol véget ér a szám és egy újabb indul el. Lesegítem róla a kabátot és a kanapéra dobom, aztán megfogom ismét a kezét, magamhoz húzom. Másik kezem a derekára csúszik, és a szemébe nézek. - Táncolj velem. - Kérem, miközben átveszem a zene ritmusát és egyszerű lépésekbe kezdek, ügyelve arra, hogy megkönnyítsem Adele dolgát, mert bár többször táncoltunk már együtt, azért nem várom el tőle, hogy rögtön követni tudjon.
Ha nem húzódik el, még közelebb vonom magamhoz és finoman megszorítom a csipőjénél. Mosolyom tekintetemre is átragad, miközben tovább táncolunk.

(zene: ez)

Boldog voltam. Bármennyire is rossz volt a helyzet, én mégis örültem, hogy Lio közelében lehetek. Na jó, ez nem teljesen igaz, hiszen nem lett volna szabad hivatalosan találkoznunk, de nem igazán tudtuk türtőztetni magunkat. Ennek példája az, hogy ma egy SMS írása után Liohoz indultam. Egy piros egyreruhát vettem fel, fekete harisnyával és egy fekete bőrkabáttal. Csinos akartam lenni, na. Remélem sikerült. Meglepetésként akartam vinni valamit; előástam pár dobozt az ágyam alól, amiket még a kollégiumba költözésemkor használtam fel, de nekem valószínűleg nem használom fel. Még összecsukva is kissé körülményes volt szállítani őket, de szerettem volna segíteni Lionelnek. A lakásához érve jobban elkezdett dobogni a szívem, még nem is láttam Lionelt, de már elpirultam és alig bírtam mosolyomat visszafogni. Az ajtónál, ha nyitva volt, bementem, te használtam volna a kulcsot is, ha zárva találtam volna az ajtót. - Hahó - léptem be, ha bejutottam. Ahogy körülnéztem, kicsit elszomorodtam, mert Lio már elkezdett csomagolni, ami azért látszott a lakáson. Bizonytalanul elindultam a konyhába, hátha ott találom a férfit, de ott sem leltem. De hát üzenetet is írtam neki! Jaj. A dobozokat az előszobában hagytam, és elindultam az emeletre. - Itt vagyok - cincogtam vékonyka hangon, kicsit elbizonytalanodva. Rémálmaim legnagyobbika, hogy hiába keresem Liot, nem találom. Nagyon nem akartam, hogy ez beteljesüljön. Próbáltam nem kétségbe esni, de nem akartam, hogy a rémálmom valóra váljon.

Egy hete vagyok ismét itthon, de még mindig látszik az elmúlt két hónap elhanyagoltsága.
Mikor végre egy egész napom maradt csak a pakolásra, körbenéztem a házban és rájöttem, mennyire ragaszkodom mindehhez. Túl sokáig volt az otthonom... de egy időszak lezárult, tovább kell lépnem. Még, ha nem is megyek messzire. Ha akarnék sem tudnék.
Bár az egyezség értelmében Adelyn közelében sem lehetek, de erre képtelen lennék, tehát nem is tartom be igazán. Amiről sem az ügyvédek, sem a családja nem tud, és reményeim szerint ő sem. Nem emlegette fel az elmúlt napokban, amikor beugrott, tehát valószínűleg csak annyit tud, hogy minden el van intézve. Még a költözésről sem igazán volt alkalmunk beszélni.
Átmegyek a nappaliba, már csak ott nincsenek dobozok, de a bútorokat elmozdítottam, hgy a szőnyeget felcsavarhassam és a falnak támasztottam. Most elmentem mellettük, bekapcsoltam a lejátszót és felcsavartam a hangerőt.  Nem üvöltött, csak betöltötte az alsó szintet, pont erre volt szükségem. Aztán kinyitottam az első szekrényajtót és felmértem, mennyi dobozra vagy éppen zsákra van szükségem.