Katarina: 

Biccentettem, amikor mondta, hogy maradjunk a címemnél. Már sokan jártak nálam, és mindenki otthonosnak gondolta a lakást, erre persze nem azért gondoltam, mert majd fel akarnám hívni a egy kávéra vagy ilyesmi, nem-nem. Még mindig nem értettem, hogy miért mondtam igent Mr. Arrogáns Nárcisznak, de nem volt bajom azzal, hogy kilépjek a komfort zónámból, főleg egyetemi keretek között nem. Végülis az egyetemi csoporttársak házibulija is egyetemi elfoglaltság, nem? 
Mondata másik felét nem tudtam kommentálás nélkül hagyni. Nem szerettem a sztereotípiákra épülő szexista megnyilvánulásokat. 
- Nem szoktam órákig készülődni - biccentettem felé. Nem voltam ellenséges, sem kellemetlen, de ezután nem volt mit mondanom. El is hangzott Koraytől a búcsú első szava. 
- Akkor holnap - keltem fel a székemről, majd vállamra vettem a táskám. - A Dieu - pillantottam még a srácra, majd elhaladtam mellette és már csak egy kellemes illatfelhő maradt utánam. 

//Katarina el//

//folyt. köv. lakóházak//

 A környék megvolt, nem is volt messze az egyetemtől, ahogy arra ő is rávilágított. A felajánlására, miszerint találkozzunk itt, csak felvontam az egyik szemöldököm, mert nem értettem, mi értelme lenne ennek. - Maradjunk a címednél, legalább lesz időd elkészülni. 
Finoman fogalmaztam, noha biztos voltam benne, így is várnom kell majd rá, mivel sztereotípiának tűnhet, de a lányok tényleg képtelenek betartani a határidőket, ha arról van szó, hogy ki kell öltözni, meg a többi felesleges cicoma. Azért Katarina nem annak tűnt, mint aki egy hétig keni magára a vakolatot egy buli kedvéért, de ki tudja? Még sosem találkoztam vele egy bulin se. 
- Akkor holnap? - Az a pár másodpernyi kínossá alakuló csend is elég volt, meg kellett törnöm valamivel. Amúgy is menni készült, nem volt okom tovább feltartani, szóval útjára engedtem, vagy hogy szokás ezt mondani.

Katarina:

Koray válasza elég szűkszavú volt, azonban hanglejtéséből kiderült, hogy annyira nem szívleli a srácot. Nem értettem, hogy akkor minek akar elmenni a bulijába, azt meg még pláne nem, hogy engem miért hívott, de nem is akartam magyarázatokat keresni. Carpe diem. - Nem itt lakom - feleltem, majd elmondtam a címem. A lakás, amit béreltem viszonylag közel volt a kampuszhoz. - De találkozhatunk itt, ha neked úgy jobb. - Nem voltam egy kiskirálylány, hogy ajtótól ajtóig kelljen engem kísérgetni. Miközben vártam a válaszát, összefontam magam előtt a kezeim. Egyszerűen nem értettem, hogy miért ilyen ellenséges az egész lénye. Elég szar lehet így a fejében, de hát neki kell elviselnie saját magát.

Koray Saat

 - Egy őrült zenész - Elég tömören fogalmaztam meg a választ, de ebben és a kissé lemondó hangsúlyomban elég sok benne volt, így szerintem nem kellett jobban elmagyaráznom. 
- Valószínűleg a buli is tőle indult, de a kollégiumban nem tudná magát rendesen a padlóra küldeni - Ha szerencsénk van, nem is látjuk, mert mire odaérünk már úgy be lesz állva, hogy az emberek arcát se fogja tudni megkülönböztetni egymástól. 
Vajon Katarinának van fogalma arról, mire számíthat majd ott? Nem tűnik annyira nebánts virágnak, hogy azonnal elszaladjon, de a barmok nem épp teadélutánjaikról híresek. - Erről jut eszembe, csak, hogy pontosítsunk. Itt laksz a kollégiumban, ugye? Nem tennék felesleges köröket, ha nem muszáj.
Az itt tanulók, már, akiket fogjuk rá ismerek, a kollégium lakói, egy-két kivétellel, a többiekről, mint például ez a lány is itt előttem, fogalmam sincs, honnan járnak be, mert sosem érdekelt különösebben. Az viszont már jobban feldühítene, ha feleslegesen jönnék elé, és keresném, mert nincs is itt.

Katarina 

Már éppen indulni készültem volna, amikor konkrétan a semmiből megjelent egy srác és egy számomra ismeretlen nyelven kezdett el magyarázni Koraynak, de sűrű pillantásokat vettem rám is. Nem értettem, hogy vajon miről beszélhet, hiszen fel sem ismertem, hogy egyáltalán milyen nyelven magyaráz, de éreztem az izgatottságát a pattogó és hadaró mondatokon. 
Koray kicsit durván szólt a srácra, hogy beszéljen inkább angolul, ami nekem nem tetszett, de mivel nem hozzám szólt, ezért nem reagáltam rá semmit. Egyetlen reakcióm az volt, hogy ülve maradva, egyik szemöldökömet felvonva szemléltem az eseményeket. Még akkor sem szóltam semmit, amikor az idegen srác egy másik idegen srácot emlegetett, meg valami bulit, amire talán kaptam egy meghívást, de nem is értettem a helyzetet. Akkor sem hallattam a hangom, amikor Koray azt mondta, hogy ott leszünk. Ajkaim azonban fokozatosan elváltak egymásról és kezdtek egy Ó alakot formázni, miközben igyekeztem feldolgozni a történteket. 
Végre úgy éreztem, hogy ideje megszólalnom, miután a srác elment, de Koray felemelte a kezét, ezzel csöndre intett engem, amit nem bántam egyébként, és magyarázatba fogott. 
- Oh. Hát nem mondom, hogy teljesen értem, de ö... oké, menjünk! - Bólintottam és talán még egy mosolyt is megengedtem magamnak. Gólya koromban nem igazán voltam oda a partikért, de most már eljutottam arra a pontra, hogy simán igent mondok egy olyan bulira, ahol jóformán nem ismerek senkit. De mivel nem volt tervem és következő nap reggelre sem nyomja rá a bélyeget, igent mondtam. - De... Ki is volt ő? - néztem az idegen srác hűlt helyét. 

 Koray Saat

Katarina megfogalmazta mindazt hangosan is, ami az én fejemben megfordult. Mire hangosan is reagálhattam volna minderre, valaki hátulról a vállamra csapott és már meg is jelent mellettem egy szélesen vigyorgó arc. 
Emir az egyike azon kevés srácnak a földijeim közül, akiket felvettek erre az egyetemre, és ők ettől teljességgel feljogosítva érzik magukat, hogy engem máris baráti társaságukba fogadjanak. Én ezzel nem értek egyet, de ez őket nem érdekli. Amíg nem idegesítenek fel, addig már megtanultam rájuk hagyni a dolgot.
Azért, amikor elkezdett törökül hadvarva magyarázni, szemem forgatva szakítottam félbe.
- Nem otthon vagy, beszélj angolul - Szavaim mellé a velem szemben ülő lányra pillantottam, aki lehet, hogy már menni készült, de esélytelennek tartottam, hogy a nagyhangú Emir ne fagyasztotta volna meg néhány pillanatra. Ilyen hatással van másokra, és ettől még irritálóbb tud lenni néha... általában.
- Persze, bocs - Ezt már Katarinának intézte, és angolul folytatva elismételte az előbbieket. - Holnap este Ramireznél buli lesz, jöttök? 
Mintha törökül nem épp így hangzott volna a mondat, de nem volt kedvem ebbe belemenni, így csak szemöldököm megemelve kissé kérdőn néztem előbb rá, majd a lányra. Ezek szerint az előbbi csak nekem szóló kérdés már kiegészült ránk, ami egyrészt vicces, mert aztán köztünk az ég világon semmi nincs, még csak nem is ismerem. Másrészről, nincs semmi okom arra, hogy ne kössem össze a kellemest a hasznossal. Meg is várhattam volna, míg reagál, valószínűleg ez lett volna a normális, de vele ellentétben én ismerem ezt a majmot, aki letámadott minket, szóval megelőztem és válaszoltam helyette. - Ott leszünk.
Emir vigyora, ha lehet, még szélesebb lett, ismét hátba veregetett és egy "Szuper!" kíséretében már ott sem volt, ment tovább a következő meghívandók asztalához.
- Mielőtt belekezdesz - emeltem fel a kezem, hogy akár csírájában elfolytsam a szokásos női reakciót. -, ha elkezdesz kihátrálni, még holnap estig is győzködne. Természetesen nem kell eljönnöd, ha nem akarsz. Viszont, ha mégis, érted jövök mondjuk nyolcra?

A határidőnaplómba megnéztem, hogy milyen programjaim vannak az elkövetkezendő napokban, illetve megbeszéltük az egyik szaktársammal, hogy gyakorlunk majd együtt, azt is fel kellett írnom, hogy ne menjen ki a fejemből. Akinek nincs esze, legyen notesze, szólt a mondás, én pedig követtem, különben tuti elúsztam volna a tanulással és az edzésekkel. 
- Aha - válaszoltam egyszerűen, amikor kiderült, hogy még mindig nem jó a wifi. Meglepetés, gondoltam magamban ironikusan. 
Pont akkor csaptam be határidőnaplóm, amikor Koray becsukta a laptopját. Ezek szerint még mindig nem volt jó a net. Pakolászni kezdtem, így hamar kiürült előttem az asztal. 
- Én indulok - szóltam a velem szemben ülő telefonozó srácnak. Furcsa lett volna, ha csak egy sziával lezárom a beszélgetést és lelépek. - Nincs sok értelme itt ülni, ha nincs net, mehh? - Felálltam és a táskámat a vállamra vettem. Talán arra vártam, hogy Koray csatlakozzon hozzám, bár nem tudom miért, eddig sem volt olyan szórakoztató társaság. Nem is tudtam, hogy merre lakik. Azért sejtettem, hogy nem kollégiumban. Az nem az ő műfaja szerintem. 

Koray Saat

Katarinának egészen aranyosan állt, ahogy beszédéből kiérződött származása. Nekem már elég sokat kopott a sajátom, ebből is látszik, milyen sűrűn beszélek az otthoniakkal. És ez így mindenkinek tökéletesen megfelel.
- Oké - Válaszoltam a finom visszautasításra és kivettem az egyik a csomagból, a maradékot letettem az asztalra. Közben újra a MacBookért nyúltam, pillanatok alatt visszatért a szokásos alvó módjából. Beütöttem a jelszavam és egyből a kis ikont kerestem szememmel a kijelző sarkában. 
Természetesen, nem kapkodtak túlzottan a probléma megoldásán, nem is lepett meg, hogy még mindig nem tudtam felcsatlakozni a wifire. Elővettem zsebemből a telefonom és ott léptem fel a közösségi oldalra, válaszoltam az üzeneteimre, ezzel eltelt pár perc, ennyi időt adtam nekik, mielőtt ténylegesen fogyni kezdett volna a türelmem.
- Még vagy egy órát biztos elszórakoznak vele - Azért odasandítottam a jelzésre, de továbbra sem láttam változást. Mivel jobb ötletem nem akadt, újraindítottam a laptopot, közben továbbra is a telefonom nyomkodtam. Ha nagyon szórakoznak erről fogom megosztani a netet, de felegesles ez a macera, amikor elvileg pont azért alakították ki a pihenőben az internet rendszert, hogy ne kelljen ilyesmivel foglalkoznunk. Már, ha működne a rendszer.
- Áh, feladom - kikapcsolás nélkül csuktam le a tetejét és azzal a lendülettem a táskámba is csúsztattam. Lemondó sóhajom után hátradőltem a székben és továbbra is telefonon ragadva neteztem tovább. Ennyi erővel haza is mehetnék. Ott sem unatkoznék kevésbé.

Koray nem volt lenyűgözve amiatt, mert a net cserben hagyott minket. És nem kért az én megoldásomból sem, ami egyébként valószínűleg hatékonyabb lett volna, minthogy indítsuk újra a routert. Nyilván, ha egy elektornikai cikk elromlik, az a megoldás, hogy ki-be kell kapcsolgatni, még véletlenül sem a probléma forrását kell kideríteni - de hát nem vagyok informatikus, én nem érthetek az ilyen dolgokhoz. Biccentettem, amikor közölte, hogy a portáshoz megy. Amikor pedig közölte, hogy itthagyja a cuccát, mindjárt jön, egyszerűen csak visszafordítottam a tekintetem a monitorra. Táska eladó - mondtam oroszul a saját fejemben. Mivel az én feladatomat el tudtam végezni internetkapcsolat nélkül is, amíg Koray távol volt, tudtam ügyködni a word dokumetumban. 
Nem kellett túl sokat várnom, a srác már vissza is érkezett. Nem volt egy nagy küldetés. Nem tudtam mit mondani, szóval csak egy mosolyt eresztettem felé, majd a kis wifi ikont csekkolva megállapítottam, hogy még mindig nincs net. Nyilván egy kis időbe telik. (Vagy csak nem működik a ki-bekapcsolgatás.) Legszívesebben közöltem volna vele, hogy senki nem akarta ellopni a cuccait, de ezt is megtartottam magamnak. 
Meglepődtem, amikor Koray megkínált csokival. Nem azt a benyomást keltette, mint aki ennyire jószándékú, osztozkodó, segítőkész lenne. Sajnos nem is tudtam elfogadni az ajánlatát. 
- Jaj, nagyon kedves vagy, de cukorbeteg vagyok - mosolyogtam a velem szemben ülőre. - Nem élek ilyesmi földi gyönyörökkel. - Így, hogy már hosszasabban beszéltem, kicsit kiérződött orosz akcentusom, ami nem volt túl hangsúlyos, de lehetett hallani. Egyébként szoktam csokit enni, de tudtam, hogy ez most nem fér bele a keretembe. Önfegyelem, ennyi a lényeg. A "nagyon kedves vagy" mondatom pedig talán nem volt teljesen igaz, de azt neki nem kellett tudnia - vagyis úgyis tudta magáról. 
Elővettem táskámból a határidőnaplómat és kinyitottam. Miközben egy tollért nyúltam, a csokit evő srácra néztem.
- Visszajött a net? - érdeklődtem. 

Az internet nem akart helyreállni és a hiba biztosan nem nálam volt. Körbenéztem a helyiségben, más is szív-e a helyzettel, közben Katarina is válaszolt, mire elhúztam a szám. 
- Csodálatos. - Lecsuktam a MacBookot és megfogtam az italis dobozom. - Nem szükséges. Szólok a portán, hogy indítsák újra a routert és elintézik. Amúgy se hiszem, hogy még bent vannak, vagy úgy általában itt vannak bármikor, amikor szükség van rájuk. 
Az egyetem jól felszerelt és modern, de ha a számítástechnikai dolgokat nézzük egy romhalmaz. Több problmát okozott már az ezzel dolgozók hanyagsága, viszont tenni ellene komoly luxus lenne. 
- Itthagyom a cuccom, mindjárt jövök - Nem kérdés, kijelentés, egyértelműen. Ha már neki is jót teszek, ennyi belefér viszonzásul. 
Kifelé menet megittam a maradék energiaitalt az üres dobozt az ajtó melletti kukába dobtam. Hangosan koppant az alján, amit egy kisebb morgás követett részemről, de már ott sem voltam.
A portás épp máshol járt, türelmetlenül dőltem a kis fülkéje bejárata melletti falnak és ujjaimat ropogtattam. Rossz szokás, ez van.
Mire végre előkerült már vagy tíz perce szobroztam a rá várva. Egy bocsánatkérés nem hagyta el a száját, sőt, inkább elégedetlenül forgatta a szemét, mikor felvázoltam, hogy munka van. Nem érdekelt különösebben a reakciója, onnantól, hogy felemelte a telefont a helyéről, otthagytam és szépen visszasétáltam a pihenőbe. 
- Feladat teljesítve - szólaltam meg, amint visszaültem az asztalunkhoz. Hátizsákom nagy zsebének kis rekeszéből elővettem egy csomag bountyt és felbontottam. Egy pillanatra néztem a felső csokit, aztán Katarina felé nyújtottam. - Kérsz? 
Nem tudom, honnan jött ez az osztozkodási kedve, viszont, ha már így alakult, legalább letudom a mai jócselekedetem, vagy mim.

Lassan elszakítottam a tekintetem a vidám társaságról és a laptopom felé fordultam, hogy végre megcsináljam azt a pár perces munkát, amit halogattam egy ideje. Megnyitottam a kellő dokumentumot, majd olvasni kezdtem. A figyelmemet Koray hangja vonta magára. 
- Öh, pillanat... - Nem neteztem, szóval engem nem érintett ez a probléma. Gyorsan megnyitottam a böngészőt és random megnyitottam a facebookot, hogy lássam, van-e internet. - Nem hoz be semmi oldalt - ráztam meg a fejem. A pillantásomat a kijelzőm jobb sarkába vezettem, hogy a wifi ikont lássam. Ott érdekes módon erős kapcsolatot jelzett. Nem voltam egy nagy IT guru. 
- Jelezzük ezt a rendszergazdának? - pillantottam át laptopom felett a srácra. Igazából nekem mindegy volt, hogy van-e internet vagy sem, de szívesen segítettem megoldani a problémát. Bevett szokás volt, hogy zaklatjuk az informatikust, ha ilyesmi problémánk akad, már én is voltam az irodájában. 

Koray Saat

 - Foglalj helyet - intettem az egyik üres szék felé. Nem számítottam társaságra, főként nem olyasvalakire, akit igazán nem is ismerem, de ha már így alakult, miért is ne fogadjam el az új helyzetet. Katarina amúgy sem egy túl beszédes típus, vagy legalábbis eddig nem annak tűnt azon ritka alkalmakkor, mikor láttam, így nem sok vizet zavarhat most sem.
Felemelve az energiaitalos dobozom majdnem egy hajtásra kiittam a tartalmát, aztán ismét a laptopom felé fordultam. Az oldal, amin épp jártam lefagyott, nem töltött be, majd kiírta, hogy nem talál internet kapcsolatot. Megpróbáltam legalább ötször frissíteni, de semmi. Felmordultam, magamban szitkozódtam egy keveset, aztán a lányra pillantottam.
 - Elment a wifi? - Csak így egyszerűen, tömören. Közben oda se nézve még vagy háromszor rányomta a frissítésre, hátha. Teljesen felesleges volt, valószínáleg leállt az egész. Csodálatos, miért ne pont akkor, amikor használnám? Jellemző.

A mai óráimnak mára vége volt, viszont egy beadandómmal kicsit el voltam maradva. Na jó, nem voltam vele annyira elmaradva, tulajdonképpen már megírtam teljesen, csak formázni kellett és elküldeni a tanárnak, de nem akartam addig hazamenni, amíg ezzel meg nem vagyok.
A pihenő helyiségbe mentem, ahol a fotelek és kanapék mellett rendes asztalok is várták a hallgatókat. Szerettem azt a helyet, mert a színes párnák mindig feldobták a kedvem. Gyakran választottam az ottani ülőhelyeket, hogy kicsit dolgozzak a beadandókon, így már fejből tudtam, hogy hová kell ülni ahhoz, hogy konnektor közelébe kerüljek. Ez kardinális probléma.
Belépve a terembe körbe futtattam a tekintetem és gyorsan megállapítottam, hogy a kedvenc konnektoros helyeimnél már ültek. Így választanom kellett, hogy ki mellé csatlakozom. Az egyik asztalnál megláttam egy srácot, aki szintén táncos volt, talán már volt is közös óránk, Korey-nak hívták, ha jól emlékeztem. Ha nem, hát így jártam, de szerencsére nem terveztem a nevén szólítani.
- Szia – köszöntem, amikor odaértem mellé. – Leülhetek ide? – fogtam meg a vele szemben elhelyezkedő széket. Ha igent mondott, akkor magam mellé téve a táskámat leültem, és laptopomat magam elé helyeztem. Az volt az első dolgom, hogy csatlakoztassam hozzá a töltőt, azt pedig a konnektorhoz, így az akkumulátor már nem sírt és villogott pirosan. A fájlok közé mentem, hogy megnyissam a beadandóm. Sejtettem, hogy ez csak egy pár perces munka, de nehezen vettem rá magam a szerkesztésre. Egy zajosabb csapat is csatlakozott a pihenőkhöz, bevágták magukat az egyik színes kanapéba. Figyeltem, ahogy röhögcsélnek és valami esti buliról mesélnek. Sikeresen elterelték a figyelmem a kijelzőről.

 A csomagtartóba dobtam a sporttáskám és elvettem helyette fekete hátizsákom. Mivel a mai táncóráknak vége, már nem lesz szükségem a váltóruhámra, de még nem volt kedvem visszamenni a házba, így a pihenő helyiséget céloztam meg.
Minimális nyüzsgés, egy-két foglalt asztal, ez fogadott, amikor beléptem a helyiségbe. Néhány ismerős arc, de egyikhez sem kívántam csatlakozni, ezért tekintetemmel szabad asztalt kerestem, majd megtalálva el is foglaltam azt.
Hátizsákomból elővettem a MacBookom, bekapcsoltam és a szokásos, már-már unalomig megszokott honlapokon kezdtem el böngészni. Mi történt ma a nagyvilágban, és társai...
Olvasás közben felbontottam az energiaitalom és jólesően belekortyoltam. Semmi új, semmi változatosság, minden mindig ugyanaz. Ez rohadt unalmas tud lenni.