Adele Rose 

Az erdő egyre csak sűrűsödött körülöttünk, azért én még kényelmesen elfértem az ágak között, reméltem, hogy Aspent nem zavarja a sok belógó növény. Pár perc után azonban, a fák ismét ritkulni kezdtek, persze a kocsi még mindig nem fért volna el, de egyre komfortosabb lett a séta. 
- Ééés, meg is jöttünk - csaptam össze a tenyereim. Kicsit arrébb léptem, hogy Aspen is mellém lépve láthassa, hová hoztam. Tulajdonképpen egy pici rét volt, amit sűrűn öleltek körbe a magasra nyúló fák. Ha biológus lettem volna, azt is megmondtam volna, hogy milyen fák ezek, de csak annyit láttam, hogy barnák. A kis rét elég füves volt, és alig nagyobb, mint a pokróc, amit hoztam a vászontáskámban. Ennek ellenére nem volt nyomasztó vagy fullasztó, nekem sokkal inkább otthonosnak és rejtélyesnek tűnt. Nagyobb kövek sorakoztak fel a fák tövében, amiket már belepett a moha, és ha sokáig csendben voltunk, akkor egy közeli kis patak hangját is hallani lehetett, amit én még nem fedeztem fel, hiszen nem tudtam, hogy pontosan merre kellene elindulni a fák sűrűjében. 
- Hát... Nem a Hilton Szálló, de szerintem megéri eljönni ide. Ha sokáig vagyunk itt, akkor mókusokat és nyulakat is láthatunk - fűztem hozzá, majd táskámba nyúltam, hogy elővegyem a pokrócot, amit direkt itt szoktam használni, hiszen kényelmesebb itt ülni, mint a fűben. Le is terítettem a klasszikus kockás mintás anyagot, majd lehuppantam rá, és kedves kézmozdulattal ösztönöztem Aspent, hogy ő is csatlakozzon. 

Aspen

    - Csak 1-2 országban, de közeljövőbeni tervbe bekerült egy visszatérés. - Képek villantak be az ottani látogatásaimról, csak úgy random, de az utolsó keserű ízt hagyott a számban. - Van ott pár hely, amit nem írtam fel túl büszkén a listámra. De összességében azért nem rossz hely, Chile például kifejezetten tetszett. Brazíliát meg nagyjából mindenki szereti, aki járt ott, így én sem hagyhattam ki, és tényleg van benne valami energikus pulzálás, ami felpörgeti az embert. 
Miközben fesztelen csevegést folytattunk, az út lassan eltűnt előlünk, kezdtem attól tartani, Adelyn egyenesen a fák közé fog hajtani előbb-utóbb, de szerencsére eltalálta azt az utolsó pontot, ahol még elfértünk, nagyobb autóval már eltűntünk volna a sűrűsödő növényzetben.
 - Rendben - Vállamra kaptam a hátizsákom, fejben végiggondoltam, mindenem megvan-e amire szükségem lehet, s e néhány másodpercnyi töprengés után én is kiszálltam a kocsiból.
Beleegyezően követtem, mikor elindult, mást amúgy sem tehettem volna, és tulajdonképpen arra is kíváncsi voltam, mit szeretne mutatni, amikor annyira egybesűrűsödött már az erdő, hogy az úton kívül mást néhol nem is láttam, csak a fákat, és újabb fákat. Nagyon tetszett. Mint valami védelmi fal, ami kincseket őriz. Meg akartam találni ezeket a kincseket, ez vált az egyik célommá ittartózkodásom alatt. 

Adele Rose: 

- Hát, igen, London elég zsúfolt - értettem egyet, majd picit elgondolkodtam. - De akkor még nem jártál New Yorkban. Na az az igazi emberfertő! - Tapasztalatból beszéltem, hiszen pár évet lehúztam ott. Igaz, a britt főváros és nyüzsgő volt, de ahhoz képest a gigantikus méretű New York egy másik lapra fér csak. 
- Voltál már Dél-Amerikában? - tettem fel a random kérdést, de számomra nem volt ez olyan hirtelen, hiszen sokat gondolkodtam, hogy érdekes lenne ellátogatni Venezuelába vagy Kolumbiába. Persze, ezt egyedül nem tudnám megtenni, hiszen a közbiztonságról elég rosszakat is lehet hallani. 
Közben célunk felé közeledtünk, ezért picit lelassítottam, miután a visszapillantó tükörbe ellenőriztem, hogy nem fut-e ránk senki egy nagyobb sebesség miatt. 
Szinte a semmiből tűnt elő a kis út, amire élesen, de biztonságosan rákanyarodtam. Az út mellett a fák az autó szélét karcolták, egyre csak sűrűsödtek, a végén pedig meg kellett állnom, mert az út olyan vékonyra keskenyedett, hogy már nem tudtam volna tovább haladni, csak gyalog. 
- Innen, gyalog kell folytatnunk az utat - jelentettem be, ahogy táskámért nyúltam, majd kiszállva a csomagtartóhoz sétáltam, ahonnan kiemeltem egy vászontáskát, amire az ilyesmi kirándulásokhoz szükségem volt. Miután Aspen is kiszállt, bezártam a kis autót, és ellenőriztem is. Nem gondoltam, hogy bárki ellophatja, de azért biztosra szerettem volna menni. 
- Erre! - indultam el a kocsival párhuzamos kis ösvényen. Körülbelül még olyan 5-6 percnyi út volt előttünk és azt meg szerettem volna tenni minél előbb. 

 Aspen

A kérdésére csak megvontam a vállam, ha jó embernek mondom, ha nem, így van, nincs ezen mit szépíteni. 
- Ebben egyetértek, Nagy-Britannia, de leszűkítve és csak Angliát nézve is kifejezetten színes. Ugyan nem pont itt, de jártam már korábban is erre, főként a nagyobb városokhoz volt szerencsém. Londonban kétszer is voltam például, és azt kell mondjam... - próbáltam valami szép megfogalmazást összerakni - ... nekem túl zsúfolt. Ezt a fajta nyüzsgés, mint valami méhkas, nagyon fárasztó és frusztráló tud lenni. Nem nagyon van olyan pontja, ahol ne dübörögne az arcodba, ha akarod, ha nem.  
- Ezt tőle kellene megkérdezned, én csak élvezem az ingyen szállást és az egyéb előnyöket - Vallottam be kertelés nélkül. - Néha jó egy biztos pont, meg egy kis nyugi, mielőtt tovább megyek. Jelenleg amúgy sem tudom, mi lesz a következő úticélom. 
Mivel lassítani kezdett, figyelmem nagyobb részét az útra tereltem és néztem, merre járhatunk. Full ismeretlen hely, tényleg erdős terület, és ahogy látom, eléggé kihalt. Egyrészről tökéletesnek ígérkezik, másrészről visszakanyarodva egy korábbi felvetéshez, ha Adelyn az életemre törne, ennél jobb helyet aligha választhatott volna hozzá. 

 Aspen

Nem szerettem volna hosszas sztorizgatásba kezdeni, mégis mennyi esélye lenne egyedül, nőként a világot járva, mert azért erről volt némi fogalmam anyának hála. Ő azért jóval talpraesettebb, mint amilyennek Adelynt gondolnám, így talán jobb is, ha neki ez vágyálom marad.
Többször néztem rá, látszólag eltűnt a saját gondolatai közt, ami igazából táplálta a saját maga emlegette sztereotípiát, de nem féltem attól, hogy azért az utat nem figyeli közben. 
- Mondhatjuk így is - A saját egyetememen, a saját szabályaimmal és az általam választott olvasmányokkal. - Nincs az az ok, ami rávehetne a továbbtanulásra. - Bukik ki belőlem hangosan is az őszinte mondat. Lehet, hülyeség ezt pont egy egyetemi professzornak mondani, de ha már ő megnyílt nekem, ennyi belefér. Nem is tagadnám le, amit gondolok. Elvégeztem annyi iskolát, amennyit kellett. Megtanultam annyi nyelvet, amennyihez kedvem volt (és ez a szám se túl magas) és részemről innentől az életé a főszerep, nem a magolásé, tanulásé null-huszonnégyben. 
- Angliában van valami, ami visszavonzza az embert, ha el is hagyná valamiért. India, a nővérem mondogatja mindig, hogy mindenhol jó, de legjobb ezen a szigeten. - Azért egyet nem értek vele, de tény, hogy szép helyekben bővelkedik.
- Szívesen hallgattam az "egész életedet", de szerintem még bőven lenne mit mesélned róla. Azért a nagyvonalakat megismertem, köszönöm, hogy beavattál. - Nem vagyok túl jó emberismerő, sokszor csalódtam, ismertem félre embereket, és most is vannak még kérdőjelek a fejemben Adelynnel kapcsolatban. 
- Hm, magamról? - vigyorodtam el a felvetett ötletre. - Megpróbálok óvatos lenni, nehogy túl sok legyek. - viccelődtem az intelem után. Amúgy sem szeretek beszélni magamról, nem is terveztem beavatni igazán, viszont, ha most elcsendesedem, ez kemény út lesz, patt helyzetben vagyok. - Mit szeretnél tudni? Öhm... Kanadában születtem, de szinte nem is emlékszem rá. Anyámmal és a nővéremmel utazgatva nőttem fel, éltem elég sok helyen... - vállat vonok, kezdek zavarban lenni - ...mit mondjak még? Tizennégy éves korom óta rajongok a fotózásért, és azt hiszem, ennyi. Ja, igen, pár napja jöttem csak ide, a nővéremet okold, ha a nap végén nem örülsz majd ennyire, hogy találkoztunk. - Nem tudom, mennyire lehet szétcsúszott a mosolyom, de a mondandóm végén csak becsukom a szám, ami nem akar nem felfelé görbülni.

 Aspen

 - Anyukám maga ültetett be idegenek kocsijába - vontam meg a vállam őszintén. Most miért, ez az igazság. - Kedvelte a hátizsákos, stoppolós felfedezőutakat. - Fűzöm még hozzá, aztán elengedem a dolgot. Elég egyértelmű, kire hasonlít leginkább az életstílusom, noha az anyám olykor szeretett felelőtlenül döntéseket hozni, aminek megvolt a maga következménye. Én már megfontoltabban vágok neki az ismeretlennek. Habár... most nem fontolgattam tulajdonképpen semmit. Tényleg egyre jobban ő vagyok, ez nem feltétlenül erény értelemben értve.
A felvetésére beindult a fantáziám és elképzeltem egy jelenetet bevillanó képek formájában, aminek az lett az eredménye, hogy elnevettem magam. Nem húztam sokáig, de jól esett kicsit kiengedni a gőzt ebben a formában, felszabadította a maradék bennem lakozó feszültségfoszlányokat is. - Érdekes feladatot adnánk annak a rendőrnek, aki a jelentést írná rólunk. 
Adelyn nem vezetett gyorsan, se rosszul, igazi átlagos stílusa volt, ami a nőkre jellemző. Nem sűrűn ültem még olyan női sofőr mellett, aki őrült mód kezelte volna a gázpedált vagy a váltót. Ellenben volt szerencsém olyanhoz, aki a minimum sebességgel közlekedett és még akkor is úgy kapaszkodott a kormányba, mintha bármelyik pillanatban baj történhetne és csak az mentheti meg. Kemény két órás út volt az biztos.
- A természetben minden megvan, amit keresek. Csend, békesség, kihívás, veszély, rengeteg lehetőség rejlik benne. Ha kellő tisztelettel fordulunk hozzá, ő sem hagy üres kézzel. - Valószínűleg elég lett volna egy egyszerű "igen", de úgy láttam jobbnak, ha kiadom a gondolataim válaszul.  
A következő kérdésre ismét szélesedett a mosolyom, beugrott egy pillanatra a darabolós jelenet egy képe. - Ezen itt? Nagyjából semennyire. A falut már kezdem kiismerni,nem olyan nagy, hogy pár nap ne legyen elég egy felületes átlátáshoz. Te régóta laksz itt? Törzsgyökeres bourtoni vagy vagy bevonzott a nyugalom ígérete? 

 Aspen

 A természetfotózás igazán az én asztalom és egyelőre még nem osztanám meg Adelynnel, de nem zárnám ki a lehetőségét, hogy őt is bele fogom vonni ebbe. Ha már megmutatja a helyet és még el is visz oda.
 - Nálam egészen biztosan jobban, az meg több mint elég - válaszoltam a vezetési képességeire tett megjegyzésére. A jogosítvány egy típikusan olyan dolog, ami valahol a listám végén szerepel. Amíg nem kényszerülök ezen változtatni, mert mint most is, megoldhatom másképp, addig ez így is marad valószínűleg.
 - Nagyszerű - reagáltam egy semlegesebb kifejezéssel, mikor közölte, hol is parkolt le. Nem igazán jutott eszembe frappánsabb hozzáfűzni való a ténymegállapításhoz, így csak követtem. Pontosabban szinte átestem a saját lábamon, annyira igyekeztem nem sietni. Már megszoktam, hogy lassítanom kell, ha valakivel sétálok, főként ha nő az illető. Épp emiatt annyira nem is észrevehető, nekem mennyire kényelmetlen a tempó, egészen jól alkalmazkodom. Ha más nem, a reflex miatt is.
- Igazán... bájos - jegyeztem meg a bemutatás után. Nőnek női autó, meg sem lepett, mivel folytatjuk utunkat ezután. Kis ékszerdoboz.
Beültem az anyósülésre, pontosabban behajtogattam magam, és máris nyúltam az ülés aljánál lévő állítókarhoz, hogy hátrébb csúsztassam. Általában nem az én magasságomhoz vannak ezek beállítva, ösztönből jön a korrekció, remélhetőleg ez Adelynt sem zavarja. 
- Azért remélem, nem egy jól álcázott darabolós gyilkoshoz van szerencsém - szólaltam meg kis hallgatás után, egy széles mosoly kíséretében. Hihetetlennek tűnik a gondolat, hogy ebben a nőben bármi rosszindulat legyen, ahhoz túlságosan is angyali az egész... kisugárzása. Ennek ellenére persze bármi megeshet.

Adele Rose

Az volt a benyomásom Aspenről, hogy egy nagyon szórakoztató személyiség, aki mellett nem igazán lehet unatkozni, és jó dolog a társaságában lenni. Az, hogy mennyire jók az első benyomásaim, fogalmam sem volt, de nem is gondolkodtam el ezen abban a pillanatban. 
- Tudom, persze, hogy nem azért csináltad, de azt is tudom, hogy mások képesek rengeteg fontot kifizetni egy-egy ilyen fotózásért, nekem meg most lesznek tök jó képeim magamról. Ki tudja, talán még az önéletrajzomban is frissíthetem a képet - vontam meg a vállam jó kedvűen. 
- Igazából semmi extra, egy kis erdős rész, de én nagyon szeretem azt a helyet. Gyakran kijárok oda, főleg egyedül - eddig csak egyedül jártam ott, de ezt nem vallottam be. - Kicsit messzebb van még kocsival is, ha nem baj, de nekem mostanában hobbim lett, hogy csak beülök a kocsiba és megyek. Ja, és jól vezetek - nevettem fel, és a sztereotípia miatt muszáj volt tisztáznom ezt a tényt. Még Amerikában szereztem meg a jogosítványom, de azóta rengeteget vezettem itthon is, így nem volt problémám a baloldali közlekedéssel sem. 
Hogyha Aspen nem visszakozott még most sem, akkor felszedtem a papírokat az asztalról, és elindultam a parkoló felé. - Itt parkolok egyből az épület előtt - közöltem, hogy tudjam, hogy merre menjünk. Lazán sétáltam mellette, nem éreztem magam egyáltalán feszélyezve. Anyukám nem tanította meg, hogy ne menjek el sehová idegenekkel, ezek szerint, még akkor sem, ha én viszem el őket. 
- Itt van, ez a kis Opel - mutattal a piros autóra, ami bár egy régebbi típus volt, az első kocsim volt és saját pénzemből vettem, ezért büszke voltam rá. Nem igazán érdekelt mások véleménye, főleg amikor az idősebb tanárok begurultak a méregdrága Audijukkal. - Pattanj csak be - mutattam az anyósülésre, miközben én is beszálltam és hátra dobtam a táskám és a papírköteget. 

 Aspen

Akaratlanul felhorkantam, mikor saját magát lekicsinylően beszélt, pedig ezt már megszoktam az emberektől. Tele vannak nagy elvárásokkal, folyton meg akarnak felelni másoknak és olyan dolgokból szedik az ideáljaikat, amik nagy része mű, feljavított és fele sem igaz. Akkor miért kellene, hogy meglepjen, amiért a nő, akit nemrég lencsevégre kaptam szintén nem látja úgy önmagát, mint szerintem kellene? Na, ez az, nem is akadtam fenn rajta tovább.
- Persze, hogy jók - vágtam rá, mint valami nagyképű pojáca, aztán ismét elvigyorodtam, hogy értse, távol áll tőlem, maximum hangulatoldónak számítok. Meg kicsit bolondnak, de anélkül nem is lehetne igazán élvezni az életet, nem? 
Beírtam a telefonomba az email címét, aztán az asztal szélére tettem a fényképezőgép táskáját és eltettem a gépet.
- Nem, az igazán nem szükséges, nem azért csináltam - Meglepett a felvetése, erre nem számítottam egyáltalán. Miért kellene viszonoznia valamit, amit tulajdonképpen én kértem tőle? Már eleve túl vagyunk ezen a dolgon, az én meglátásom szerint. A folytatás tovább fokozta meglepettségem, konkrét programom ugyan nem volt mára más, de az ötlet, hogy csatlakozzam hozzá, mint idegen, akit most ismert meg... Ha Indi lenne itt a helyemben, tuti egyből azt gondolná, valaki el akarja rabolni, de tekintve, hogy nem ő van itt és így az erőviszonyok is enyhén szólva mások... nem gondoltam, hogy aggódnom kellene a testiépségem miatt. 
- Mivel nem ismerem a környéket, és szerinted megéri, szívesen csatlakozom. Már, ha valóban nem zavarok. - Egyszer élünk alapon, na, meg a félig üres tárhelyű gépemre gondolva, beleegyeztem a kiruccanásba. Autó híján az én lehetőségeim amúgy is korlátozottabbak, szóval...

 Aspen

 Szerencsére egészen jól fogadta a lerohanásom, mert így jobban belegondolva, valami ilyesmit követtem el ellene. Azért a helyzet megváltozott, amikor már legálisan készültek a képek, Adelyn már másképp ült, mozdult, de még meg lehetett menteni a helyzetet, így nem panaszkodhatok. 
- Nem tudom, honnan szedted, hogy nem vagy fotogén, de nekem elhiheted, nincs semmi valóság alapja. Nem is nagyon kellene hozzányúlnom ezekhez a nyers verziókhoz, akkor is szuperek. És ezt nem azért mondom, mert én készítettem. - Vigyorodom el, miközben úgy fogom a kamerát, hogy láthassam a kijelzőn a felvételeket. Laptopon jobb lenne, de egyelőre beérem ennyivel, majd ha leülök nyugiban, átnézem jobban. Amikor Adelyn megáll mellettem, úgy helyezkedem, hogy ő is lássa és átszalad egy megállapító gondolat a fejemen, alacsonyabb, mint én. Pontosabban tudtam, hogy nem lehet olyan magas, de amint közelebb jött, és én automatikusan hajoltam meg kicsit, hogy valamennyire kényelmes szintben legyünk, feltűnt, hogy elszámoltam magam kicsit. Ahogy az is, milyen törékeny az egész nő, vékony karok, India egyik balerina szobra jutott eszembe róla. Ha nem látnám a papírokat az asztalon, még el is hinném, hogy táncos, de a kupac alól kikandikéáló kottarészlet alapján valószínűleg zenész lehet. Tanuló... vagy inkább tanár? Mindkettő elképzelhető.
- Nagyban jobban látnánk, de szerintem így is átjön a lényeg. Amit az előbb mondtam, ez csak megerősíti. - Húsz kép biztosan készült e rövidke idő alatt, ezeket pörgettem neki végig és közben rögzítettem fejben olyan apró észrevételeket, amiket majd a gépen jobban meg kell néznem. Közben átfutottam a három grácia egy képére is, ezzel végetért a megtekintés, lekapcsoltam a kijelzőt és felegyenesedtem. - Ha adsz egy email címet, szívesen átküldöm őket, amint elkészülök velük. 
Nem szoktam csak úgy kiadni a saját részre készült képeimet, még akkor sem, ha modellel dolgozom, a megbízások természetesen más kategóriába tartoznak. De ha már volt olyan kedves és nem hajtott el, ennyit megtehetek viszonzásul. 

 Aspen

A lányok pontosan azt csinálták, amire számítottam, önállósulni próbáltak, ami előidézhette volna a káoszt, de kézben tartottam mindent. Amikor nagyon elszabadultak volna dolgok közbeléptem és a lehető legmeggyőzőbb mosolyommal fűszerezve irányítottam tovább, hova álljanak, mit tegyenek és a többi szokásis rizsa, amivel felpörgethettük az egészet. Miután kimondtam a végszót, csalódottan biggyesztették le a szájukat, még a kiskutya szemek is előkerültek, na, meg a kérdés, mit csinálok később. Most komolyan? Ennyi? Egy helyes mosoly és máris betábláznák a napom hátralévő részét? Kiábrándító. Finoman hárítva kibújtam a felvetés alól, amit Jennifer (csak onnan tudtam megkülönböztetni Julie-tól, hogy piros felső volt rajta, nem kék) dobott fel kettőnkre értve és amilyen gyorsan csak tudtam, összeszedtem a holmim. Felajánlották, hogy visszakísérnék, amit ismét elutasítottam és magam indultam el a főépület felé. Ahogy haladtam előre, úgy láttam egyre több sétálgató, ücsörgő embert, bár tény és való, a szemeszterek időszakában nagyobb lehet itt az élet. A kialakított pihenő padok többsége üres volt, kettőt láttam hirtelen, ahol ültek, az egyik teljesen jelentéktelen párocska volt, ám a másik... Kezem akaratlanul nyúlt a nyakamba akasztott gépért és oda se nézve állítottam be nagy vonalakban, ahogyan jónak láttam.
Nem tudtam eldönteni, megszólaljak-e vagy inkább utána kérjek elnézést és mutatkozzam be, míg végül a lehető legközelebb merészkedtem, ami nem volt túl feltűnő, mégis megfelelő távolság volt és felemeltem a gépem. 
Mivel nem tudtam, mennyire merült bele abba, amit épp csinált, ha nem buktam le, megoldottam magam. Rövid köhögéssel igyekeztem magamra vonni a figyelmét, ha ez megtörtént, szerény mosoly kíséretében szólaltam meg.
 - Elnézést, nem akartalak félbeszaktani. A nevem Aspen Vega, fotózni jöttem ide, de azt hiszem, megtaláltam a nap legjobb témáját, már, ha szabad így fogalmaznom. Nem tudom, mondták-e már, de van valami a kisugárzásodban, ami megfogott. Mindenféle olyan nélkül értve, aminek hangzott, fotós szemmel értve gondolom. - Kicsit belezavarodtam a saját mondandómba, de talán ki tudta venni a lényeget. Közben a hátizsákom első zsebéből előszedtem egy kékes hátterű névjegykártyát és a nő felé nyújtottam. Így hátha kicsit hihetőbben hangzik, hogy nem valami perverz lesifotós vagyok, hanem... csak egy lesifotós, egyelőre. - Megtennéd, hogy folytatod, amit csináltál? Én pedig készítenék pár képet, hangsúlyozottan nem publikus célra, kivéve, ha azt szeretnéd majd természetesen. Tudom, furcsán hangzik, de csak néhány képről van szó, komolyan.  - Két lehetőségem volt, vagy elhajt a fenébe, netán még a rendőrökkel is megfenyeget, vagy elhiszi, amit mondtam neki és megengedi, hogy lefotózzam... megint. Utóbbiban reménykedtem, ez nem kérdés.

 Aspen

 Alapjáraton nem szokásom ilyen felkéréseket elfogadni és tulajdonképpen nem is az én asztalom az ilyesfajta sorozatok készítése, de Indiának hála, bele kellett mennem. Ugyan a pénz sosem jön rosszul, a helyszín is tartogat érdekességeket, de nem volt túl sok kedvem a dologhoz, mikor kedd délután beléptem a kampusz területére. 
Alig értem a főépülethez, máris kiszúrtam a személyleírás alapján feltételezhető megbízóimat. Három egyforma szőke hajú lány, de csak ketten voltak valóban ikrek. A harmadik valószínűleg amolyan pótkerék lehet, igyekezett mindenben lemásolni a barátnőit, mint a dedóban, nagyjából. Nyelvem hegyén ott volt a megjegyzés, billegett, ingott, a végén mégis sikerült lenyelni és egy mosoly kíséretében bemutatkoztam. A lányok másodpercekig csak bámultak rám, ami kezdett enyhén szólva zavarba ejtő lenni, majd az egyikük Indiát emlegetve megjegyezte, "Nem is mondta a nővéred, hogy ilyen helyes tesója van." és itt végképp elvágta magát a hangulat nálam. A képeimen ugyan látszani nem fog, mert nem is az érdekli őket, én mit szólok hozzá, de azért nekem zavaró tényezőként ott maradt a tudat... is. Meg a lányok is.
 Mindenféléről cseverészve kísértek az épületek mögötti zöldes területre, aztán mikor már úgy tűnt, le fogunk menni a térképről is, végre megálltak néhány fa és nagyobb kő mellett. Megkérdeztem, biztos, jó nekik a helyszín, mire szinte kórusban csilingeltél vissza, hogy nagyon is. Letettem hát a vállamon cipelt táskát, majd mellé a hátizsákom a földre és elkezdtem előkészülni a fotózásra. Minél hamarabb túl akartam rajta esni, aztán talán szétnézek még itt egy kicsit, hátha akad valami pozitívuma is a jelenlétemnek.