Celeste

     A tanárnő szerint, az „ifjú szárnypróbálgatóknak” is joga van kipróbálni magukat nagyobb szerepben, mint egy fa vagy a háttérben békésen álldogáló járókelő. Ezek azok a szerepet, amelyeket egy tökéletesen tehetségtelen, utolsó dilinyós is el tudna játszani, vagyis nekem abszolút megfelelnek. És nem voltam ezzel egyedül. Ennek dacára, a legújabb feladatunk, a tapasztaltabb színészek, vagyis a magasabb réteg segítségével, új ismeretekre szert tenni, megfogadni magasröptű tanácsaikat, meg ilyesmik.
Még a mondandója végére sem ért, ami legalább olyan hosszú volt, mint egy elvetemült Shakespeare-monológ, már azt lestük mind, kit környékezzünk meg leggyorsabban. A két uralkodón olyan szépen siklott át a tekintetem, mintha ott sem lennének, megállapodott egy, majd a második jelöltemen, de e gondolatmenetet félbeszakította egy igen sokkoló mondatbefejezés, mely valahogy így hangzott: „… aki mellé beosztalak titeket.”
A tenyerem azon nyomban izzadni kezdett, Jasmin belém kapaszkodva nyögött fel és a kiskacsák kétségbeesve, magukban imádkoztak legalább egy csőtörésért, hogy ezt a mai napot megússzák. Rajtam már az se segített volna.
 - Miss Cooper - biccentett felém a nő, loknijai veszélyes rugó-pogózásba kezdtek a váratlan mozdulattól. - Szerintem maga az egyik legszerencsésebb kezdő, mert sok mindent tanulhat Mr. Martineztől.
Ohó, tehát ezért nézett rám úgy Theo! Velük már előre megbeszélték, mi meg itt… Várjunk csak, de hát ez nem lehet!
A szívroham és az ájulás között vacillálva, kidülledt szemekkel néztem a tanárnőre.
- Mi? - csúszott ki a számon hangosabban, mint szerettem volna. Mindenki engem nézett, kivert a víz, a pulzusom rekordot döntött és nagyon-nagyon reméltem, hogy rosszul hallottam az egészet. Biztos, biztos van még egy Martinez, aki nem ő!
A tanárnő rosszalló pillantása megadta a fellebbezhetetlen választ. Lehajtott fejjel Theohoz kullogtam és megálltam mellette. Fel se néztem rá, mivel látom még eleget lesajnáló arckifejezését, vagy hallhatom, amint századjára is emlékeztet, mennyire tehetségtelen vagyok. Ezek után, remélem, legalább a jelent egyik szereplője néma lesz, bármelyikünk is, nekem csak segíthetne vele.
Oda sem figyeltem a többiek beosztására, de még így is megúszták páran, mivel a más szakokról érkezők többen vannak, mint az itteniek.
- Nos, a jelenethez szét lehet szóródni, lehet elemezni, próbálgatni, aztán a foglalkozás végén összegezzük és bemutatjuk a tanultakat. Nem mindenki, csak néhányan. Ez egy remek gyakorlat és előrébb fogja lendíteni a darabunk sikerét. Nem egy feladat van, több közül választottam ki mindenkinek a sajátját, vannak átfedések és ismétlések, ezt nézzék el nekem. - Elégedett mosollyal utunkra bocsátott minket. Elkezdtem kétségbe esni. Ja, nem, csak újra fellángolt bennem a menekülési vágy. „A pánik ötven árnyalata”, katasztrofális vége lesz ennek az egésznek.
- Gyere! - adta ki az utasítást Theo, aztán elindult le a színpadról a nézőtérre, fel a felső sorokhoz. Mikor leült, rám kellett szólnia, hogy én is tegyek ugyanúgy, amit más helyzetben tuti, nem álltam volna még szó nélkül, de most ahhoz túlságosan is össze volt zúzva a lelkivilágom.
Mr. Falk, remélem, intenzíven csuklik, mert ha tudná, miket gondolok magáról, minimum három hónap büntetőmunkára ítélne, vagy egy magánzárkába zárna.
Theo egy borítékot lobogtatott meg az orrom előtt, értetlenségemre szemforgatással válaszolt, majd elkezdte kibontani. Mindeközben egy szót sem szólt hozzám és ez jobban idegesített, mintha máris hallgatnom kellett volna magasról szóló tanácsait.
 - Ez remek - Nem is nekem címezve formálta ezeket a szavakat, mégis összerezzentem tőle. Mi lesz, ha megtudja, mennyire tehetségtelen vagyok és kiabálni kezd? Mert azt nagyon tud, meg parancsolgatni.
Félve nyújtottam ki a nyakam a papír felé, egyrészt, mert nem akartam túl közel kerülni hozzá, másrészt, mert… basszus, ott van leírva feketén-fehéren, milyen szerepbe is kellene átszellemülnöm.
- Ez egészen könnyű feladat, nem is értem, miért pont ezt kaptuk. Életszerű és egyértelmű.  - Mivel még mindig nem láttam, minek is kellene örülnöm, kinyújtottam a kezem és óvatos határozottsággal, mivel igen, létezik ilyesmi, elvettem tőle a feladatot.
- Hogy micsoda? - fejtetőig szaladt a szemöldököm. Nem, ilyen a mesékben sincs! Hogy én? Pont őt? Így? Édes Istenem, aki ott fent vagy, sújts le rám egy villámmal és égess pici porszemekké, aztán csinálj szelet és söpörj ki innen, mert ez a „pofonegyszerű” feladat engem sírba fog üldözni.
- Nem nagy kunszt. Ezzel még talán te is megbirkózol. - Kényelmesen hátradőlt a széken, jobb lábát keresztbe rakta a bal térdén egyensúlyozva és engem figyelt. - A szituáció nem határoz meg helyszínt, de nézzük úgy, mintha próba után jönnél oda hozzám, ez életszerű és könnyen kivitelezhető.
- Menjek oda hozzád? - ismételtem sokkhatás alatt állva. Emlékeztettem magam a levegővételre is, mert önállóan nem akart működni a kicsike. Megértettem a problémáját.
- Mintha kínaiul mondtam volna. Igen, gyere ide hozzám, szólíts meg, mond el, aztán várj a válaszra. Mit nem értesz? - kezdett türelmetlen lenni, a hangján hallottam.
- Öhm, jó - letettem a papírt a székemre, felálltam, ráparancsoltam lábaimra, arrébb sétáltam néhány lépést, aztán megfordultam. Theo várakozóan nézett rám, türelmetlenség és várakoztatás, az ő esetében ez nem jó kombináció, nagyon nem.
Ökölbe szorítottam kezeimet, vettem egy mély lélegzetet, lassan kifújtam, elengedtem magam, legalábbis látszatra és felsétáltam a székeinkhez. Látszólag észre sem vette mindezt, előkerült a telefonja és elmélyülten tanulmányozott benne valamit. Hogyan kell ilyenkor megszólítani valakit? Mit mondjak neki? Jézusom, ez vér ciki!
Megköszörültem a torkom, mikor a sorához értem, hagytam némi helyet köztünk, ennek fordított esetben én is örülnék. Azt nem tudom, neki mennyire szimpatikus, mivel esélyem se volt rá, hogy ilyesmiket megtudjak róla.
- Szia, Celeste, ugye? - Ledöbbentett a hangulatváltozása. Könnyeden beszélt, megeresztett egy mosolyt és úgy tűnt, tényleg érdekli a nevem. Megtorpanva bámultam rá.
- I… igen - Némi hangerőt is társíthattam volna hozzá, mivel így aligha hallotta.
- Remek. Segíthetek valamiben? - Ugyanaz a közvetlen, barátságos hang, már-már elhittem, hogy képes ilyen is lenni. Ez pedig azzal volt egyenlő, hogy a kidolgozatlan tervem semmissé vált, ott álltam előtte, gondolatok nélkül.
- Igen, izé… - Hangerő Celeste, hangerő! - Azt… Arra… Nem megy, sajnálom. – Nekidőltem a mellettem lévő üléstámlának és lehajtottam a fejem.
- Mi? Mi ebben olyan rohadtul nehéz? - Összerezzentem erős hangjára. A kedves változat már a múlté volt, az ingerült ellenben most ébredt, méghozzá bal lábbal.
- Semmi mást nem kell tenned, mint idejönni, köszönni, megkérdezni, esetleg egy kis körítés csevegést belevenni. A zavar megvolt, túl sok is, de ez a feladat annyira könnyű, hogy egy ötéves megcsinálja. Mi olyan megerőltető benne?
- Nem tudom, nem megy - motyogtam magam elé.
- De azt mond meg, mi nem megy, különben sosem jutunk egyről a kettőre! - Határozottan elvesztettem az emberi Theot, ettől csak még kevésbé éreztem magam késznek erre az egészre.
- Nem tudom… mint mondjak. - Számra haraptam, bakancsom orrát néztem és fejben valami sokkal szebb helyre képzeltem magam. Mondjuk egy Metallica koncertre.
Theo felnevetett, ezzel rombolta az elképzelt sikítós jelenetet, ellenben nekem még mindig kedvem lett volna hozzá.
- Hát ez kész - sütött belőle a gúny, meg a hitetlenség. - Miért, nálatok hogy szokás elhívni valahova egy srácot? Biztos nem úgy, hogy megnémulsz, értehetetlenül motyogsz valamit, aztán közlöd, hogy inkább hagyjátok az egészet, mert úgysem megy neked. Ha mégis, már értem, miért vagytok ennyire magatokba fordulva.
- Kösz - csúszott ki a számon, végre kicsit hangosabban, habár ezt pont nem akartam volna ennyire kihangsúlyozni.
- Inkább őszintén, mint hazugként. Szóval, kezdjük előről. Mit akarsz kérdezni? - nyugalmat erőltetett magára.
- Hát, hogy… azt - böktem a boríték felé. - Hogy eljössz-e… Van-e kedved… - Hangos sóhajba fúlt a próbálkozás.
 - Ez elég bénán hangzott. Az oké, hogy zavarban vagy, de nem vagy életképtelen. Ki kell mondanod, nem húzhatod a végtelenségig, mert még a leghiggadtabb srác itt otthagy a fenébe, ha nem nyögöd ki húsz perc alatt, mit akarsz tőle. Szóval, kezd újra.
 - Theo nekem ez… - Szavamba vágott, felemelte a kezét, megállított, elismételte az utolsó mondatát. - Jó, akkor van kedved velem randizni?
Kitört belőle a nevetés. Szerencsére visszafogott hangerővel, de a könnye kicsordult úgy nevetett rajtam. Ha lehetséges, még kisebbre húztam össze magam.
- Ez borzalmas. Most komolyan, ugye nem így szoktál elhívni valakit? Maximum a nyolcévesek körében lehet ez nyerő, de tíz felett már ciki, nagyon is. - Olyan jól mulatott rajtam, ha kicsit több bátorságom van, simán visszaszólok neki, ám helyette a megfutamodást választottam.
Könny csípte a szemem, sűrűn pislogva igyekeztem elrejteni őket, miközben megfordultam és a lent hagyott táskámért indultam.
- Hé, hova mész? - szólt utánam. Mivel nem akartam megállni, megfogta a karom és maga felé fordított. Kész, lebuktam, hogy megríkatott. Ezt már nem mosom le magamról. - Ennyire kiborít egy egyszerű meghívás? Hány éves vagy, kilenc?
- Nem megy, nem tudom megcsinálni, mert még sose mondtam senkinek ilyet! - bukott ki belőlem, mint egy fojtott kiabálás. Megrántottam a karom, pillanatnyi szabadság volt csupán, megint megfogta a csuklómnál.
- Micsoda? - ledöbbenve nézett le rám. Kihagyott a szívverésem néhány ütemet. Helyette a könnycsatornám telt meg, de még féken tudtam tartani egy kis ideig. - Akkor meríts abból ihletet, ahogy téged elhívtak.
Megráztam a fejem. Mennyi mindent nem tud az, aki a felsőbb világban él.
- Nem mondhatod komolyan! - hüledezett elképedve.
Megvontam a vállam.
- Jó, tudod mit, fordítsuk meg a dolgot. Menj a helyedre, ülj le! - Elengedett, majd kérdő arcomat látva felfelé bökött a fejével.
Nem tudtam, mire számítsak. Ott ültem a székemen, kezemben gyűrögettem a vékony kartont, ami ezt az egész zűrzavart kirobbantotta és azt vártam, mit eszel ki ellenem Theo, amivel megmutathatja, mennyire életképtelen, gáz alak vagyok. Akinek még rendes randija sem volt, és ezen a téren még a tízévesek is fejlettebbek nála. Ezek után, milyen kedvességeket várhatok még tőle?
Figyeltem, ahogy lent beszél a tanárnővel, majd a nő bólint, mire Theo mosolya még szélesebbé válik. Egészen jól állt neki, már-már emberinek hatott tőle. Persze, amint elindult felém, már nyoma sem volt az iméntinek, komolyan képpel jött felém, ám időközben valami mégis változott rajta. Nem volt feszült, csak közömbös, vagy olyasmi.
Szó nélkül leült mellém, elvette tőlem a gyűrött papírt és ráírt valamit, aztán visszatette a borítékba és a másik oldalára tette. Nem értettem az egészet.
- Lássuk, mire jutottak - törte meg az amúgy egészen furcsa csendet a tanárnő hangja.
Magam mellé passzíroztam két kezem az ülésre, a karfa így elrejtette, mennyire remegnek, a lábamat ellenben már muszáj volt szabadon rugózni hagynom, míg Theo előre nem nyúlt és meg nem állította, legalább háromszor. Addig megtanultam nagyjából visszafogni, mert az első páros felment a színpadra. Mi többiek csak figyeltük a vitát, mert kétségtelenül az volt. Valami filmen robbant ki a vita, de alig három mondat után a húsz éves házassági évforduló került terítékre, és szép lassan rájöttem a jelenetre, ők házasok egy ideje és most kiborult a bili. Egész élethűen sikerült, a mi feladatunk így tényleg könnyebbnek tűnt. És én elbuktam rajta.
- Figyeld Jace-t - szólalt meg mellettem Theo, mire ugrottam egyet a széken. Ránéztem, egy halvány mosoly fogadott, aztán előre mutatott a tekintetével és arra fordultam. Ekkor állította meg másodjára a lábam.
Az említett fiú harmadéves színész volt, aki olyan arcmimikát kapott, mint egy darab deszka. A hangjával, meg a gesztusaival kompenzálta, de el se tudtam képzelni, hogy egy valós helyzetben, hogyan nézne ki az ő kapcsolatuk. Jasmin izgalmában bele-belebukott a szövegébe, de elhívta arra a bizonyos randevúra a srácot. Éreztem, hogyan gyúl lángra az arcom.
Megcsinálták, kimondta, megbeszélték, adott-kapott puszit és esetlenül meghajolt a jelenet végén. Őket nézve tényleg nem volt akkora ördöngösség, mint amilyennek én éreztem. Megvannak a kulcsszavak, az apró gesztusok, amivel sejteted, hogy érdeklődsz iránta, aztán már csak a programtervet kell kinyögni és kész is. Lehet örülni, jobb esetben.
Még további két párost néztünk meg, Theo időről időre hozzám hajolt és mondott valamit, egy megjegyzést, felhívta a figyelmem valamire és azt vettem észe, felengedtem valamennyire. Nem mondom, hogy simán dalra fakadtam volna, de határozottan nem akar már torkomon át kiugrani a szívem.
A tanárnő megköszönte a jelenlétünket, szertartásosan megtapsoltuk a többiek sikerét, majd elkezdtük összeszedni a holminkat. Csak egy pillantást engedtem meg Theo irányába, aki a borítékkal a kezében állt fel székéből.
     Lesiettem a táskámért, felkaptam, s indultam is a kijárat felé. Terveim szerint a szobámig meg sem akartam állni, ám alig hagytam el a termet, valaki utamat állta.
- Szeretnék neked mutatni valamit, van kedved eljönni velem? - Mellbe vágott a kérdés, majdnem visszatántorodtam, neki a többieknek.
- Hogy nekem? - elképedve hápogtam. - Igen, persze, de…
Eddig tartott a párbeszéd, mert Theo kezembe nyomta a borítékot, aztán visszament a terembe. Ott álltam földbe gyökerezett lábbal és a fehér papírra meredtem. A lökdösések hatására, automatikusan elindultam a folyosón, még mindig alig tértem magamhoz. Most vissza kellene mennem, megkérdezni, mi ez az egész? Kiszabadítottam a megviselt kártyát és megnéztem, a feladatunk volt rajta.
Aztán eszembe jutott, hogy láttam tollat a kezében. Megfordítottam és azon nyomban megálltam. A mögöttem jövő morogva ütközött belém, de szinte észre sem vettem. A betűkre meredtem, amik egyetlen, rövid, értelmes mondattá álltak össze.

„Ugye, hogy nem is volt olyan nehéz?”