Celeste

     Kinek volt az a hülye ötlete, hogy én színjátszó körbe járjak? Ja, igen, már tudom, az iskola nevelési tanácsadójának. Mert szerinte én „zárkózott személyiség” vagyok, legalábbis a legújabb netről leszedett tesztjéből ez derült ki, ami szerinte szent és sérthetetlen, mert, ha a nagy szakmabeliek ezt kiokoskodták, akkor nekem kutya kötelességem elhinni és megjavulni. Na, nem úgy, mint eddig, mert az iskola rongálásában való részvétel egyáltalán nem tartozik a beilleszkedési fázisok közé. Hiába hangoztattam neki, mennyire jól vagyok, Mr. Falk hajthatatlanul valamilyen közösségi elfoglaltságot igyekezett találni nekem.
Mivel zeneileg elég jó képzést kaptam alapból, ezért valami másra akart rávenni. A sportról hamar letett miután a harmadik labda okozott nyolc napon túl gyógyuló kék foltokat a testem különböző pontjain. Szerintem, ha jobban megnézném, még most is találnék a combomon hátul néhány halványuló lilás-sárgás foltot.
Majdnem kéthétnyi kísérletezgetés, eredmény utáni hajsza után végre elégedetten dőlt hátra a széken. Közölte velem, hogy a művészi vénám fogjuk segítségül hívni. Egyáltalán nem értettem, miről beszél. A rajzszakkört már az elején kihúztuk a listáról, mivel egy valamirevaló, felismerhető pálcikaemberhez is majdnem másfél órára van szükségem.
A rengeteg kudarc után amúgy is padlón lévő önbecsülésem két kézzel kezdte el kaparni magának a lyukat, már semmi reményem sem volt, maximum abban, hogy végre belátja, nincs érzékem semmihez a zenén kívül és elenged, mint egy szánalmas pillangót, aki a szakadt hálóból sem találja a kiutat. Nem így lett.
Szövetkezett ellenem a színjátszósok tanárával és mire feleszméltem a színházteremben találtam magam, szövegkönyvet markoltak sápadt kis ujjaim, s úgy bámultam a díszletekre, mintha megbűvölhetném őket, dőljenek el most azonnal és csapjanak agyon.
A társulat egy kis csoportja volt a „nem hivatalos” társaság, közéjük kellett állnom, mint képzetlen, amatőr kezdő. Eddig egy verset nem mertem hangosan több ember előtt elszavalni, nemhogy színpadra állni valami darabban, aminek még a tartalmát sem ismertem. A félévi vizsgáimtól nem féltem annyira, mint beégni sok hozzáértő előtt.
A szakkört felügyelő tanárnő feltett egy sor kérdést a korábbi életemről, de lelomboztam a tudatlanságommal, láttam az arcán, mennyi mindent fog Mr. Falk fejéhez vágni, amint kiszabadul innen. Azért egy mosolyt mégis magára erőltetett, nem akart ő engem elijeszteni, szerintem látta az arcomon, milyen közel állok amúgy is a nyúlcipő felhúzásához. Inkább a büntetőmunka, komolyan!
- Hé, Celeste - Oldalra pillantottam, tekintetem azonnal felragyogott, amint kiszúrtam a kicsivel távolabb ácsorgó szaktársam. Igaz, egy évvel felettem járt, de néha találkoztam vele az összevont énekórákon. A neve ugyan nem ugrott be elsőre, azért lelkesen odaosontam hozzá. - Hogy-hogy itt?
- Mr. Falk szerint jót tenne nekem a levegőváltozás - Vállam megvonva pislogtam a padlóra. Elhúztam a szám, ennél többet aligha mondhatnék a dologról, s még így is úgy érzem, mintha a kerítés mögül hirtelen a farkasok közt találtam volna magam az állatkertben.
     A színházasokat mindenki ismeri, mármint egy részüket. Ők az a fajta elit, akikkel nem sűrűn tudsz egy légtérben tartózkodni, de nekem ma többszörösen is szerencsés napom van, úgy látszik.
Ahogy jobban végignéztem az egybegyűlteken, olyan ismerős arcokra bukkantam, akiket bár személyesen nem ismertem, de a hírük szépen terjengett az iskolában.
Johanna Castilla, a szőke haj, a törékeny alkat és a csinos pofi mindenkinek elárulja, ő nem a hátsó sorban szokta a fát alakítani az erdőből. Állítólag gyerekszínész volt Madridban, aztán jöttek az elvárások és a szülei jobbnak látták ide bedugni fejlődési céllal, mint, hogy az egyetlen lányuk lebőgjön ország-világ előtt. A karrierje most megrekedt a suli falai között, elég kevés szerepet kap a külvilágban, ezért itt éli ki magát, mint azokban a lányregényekben a méhkirálynő-típusok. Mondjuk, ő nem szívatja úgy a többieket, inkább azt mondanám, nem éri meg neki leereszkedni hozzánk. Tehát megvan a maga élete, a maga kis nyája, viszont még sosem találkoztam vele a saját terepén, itt nem tudom, mire számíthatnak azok, akik véletlenül az útjába kerülnek. A másik nagykutya egy srác volt, mint kiderült később, a segédrendező vagy mi, noha ő a „segéd” jelzőt sosem tette a rangja elé, ami csak ráerősített a bennünk élő beképzeltségi szintjére. Theo Martinez másik nembeli társnőjével ellentétben minden egyes sztereotípiának megfelel, ami a „suli nagymenője” címhez kell. Arrogáns, bunkó, az élő fába is beleköt, ha épp olyanja van és süt róla, hogy kerüld nagy ívben, ha a zsebpénzed hetente nem ér fel legalább egy BMW árával. Nos, ezért is kerülik olyan sokan, több-kevesebb sikerrel.
Mi, akik kénytelenek voltunk elviselni, megnyertük magunknak a mű mosolyt, meg a felemelt hangon elejtett utasításokat és igyekeztünk mindehhez a lehető legjobb képet vágni. Beálltam a hátsó sorba, magammal rángattam Jessie-t, a felsőbb évfolyamos lányt és onnan pislogtunk, mint kétségbeesett nyulak a vadászidényben. Noha, ő nem büntetésből került ide, nem látszott sokkal élénkebbnek a színház iránt, mint én, talán őt is csak belerángatták valahogy. Nem mertem rákérdezni, ahogy tulajdonképpen megszólalni sem, nehogy meghallják elől, aztán egy szikrával fel is gyújtják az arcom. Nem, a szép csendben hátul ácsorgás, sokkalta jövedelmezőbbnek tűnt ennél.
Egyetlen sor szöveget sem kaptam, mindezek dacára át kellett látnom a szövegkönyvet. A háttérben lézengő statiszta szerepe amúgy is felülmúlta minden várakozásom, ha még beszélnem is kellett volna, nem, abba inkább bele sem szeretnék gondolni.
Mivel a szakkör közepébe csöppentem bele, a szenvedés hamarabb véget ért, így gyorsan felkaptam a táskám és már kint is voltam. Szinte menekültem az iskolából, ki a szabadba, át a kollégiumba, ahol eltűnhettem szobám magányában. Renée, a szobatársam általában este érkezik, olyankor tök mindegy, tanulnál, aludnál vagy bármit is szeretnél csinálni, hurrikánként betoppan, felforgat mindent, aztán eltűnik a fürdőben, végül eldől az ágyon. Reggel felkel, fürdőszoba, és ismét távozik. Nagyjából ennyit látok belőle, amit egyáltalán nem bánok, mert számomra a legtökéletesebb elfoglaltság, ha magamra csukhatom az ajtót és elmélyülhetek a zenében.
Azért, néha, ha előbb talál visszatérni, előfordul, hogy leül hozzám, ilyenkor mesél valamit a napjairól, vagy tőlem vár el hasonlót és ez nem rossz. Kellenek olyan barátok is, akik nem csak az őrültségeidre kíváncsiak. Hanem olyan… normális barát barátok. Renée valami ilyesmit jelképez az életemben. Engem meg korunknál fogva az idomítható húgának tekint, akire ráfér néhány új élmény. Esetenként, például a színházasdi után, szívesen összekötném Mr. Falkkal, mert egy évre elég élményem van már, köszönöm.
- Hol jártál? Meg kellene hallgatnod az új dalom. - Semmi köszönés, semmi „Hogy vagy Celeste?”, csak bumm bele a közepébe. Ez mosolygásra késztetett.
- Mr. Falk legújabb agymenése, hogy színészt farag belőlem - mosolyból szájhúzás, majd mélyről jövő sóhaj lett. Lerogytam az ágyra, lábamnál hangosan puffant a táskám.
- Nagyszerű fa lehetnél.
- Kösz - magam elé bámultam a semmibe -, azt hiszem.
- Kíváncsi vagy az új dalomra? - Akkora hévvel huppant le mellém, majdnem leestem a lendülettől. Már az ölében is volt a gitár, de megvárta, amíg felé fordulok, mielőtt belekezdett volna.
Renée nagyszerű énekes, zenész és zeneszerző egy személyben. Minden vágya, hogy a saját bandájával körbe utazza a világot. Ja, és, hogy minden kontinensen, azon belül is az országok vagy államok több mint felében összetörje valaki szívét. Ha tényleg befutnak egyszer, ez nem is lesz olyan teljesíthetetlen kívánság. Európában már egésze jól halad.
El-elkalandozó gondolattal hallgattam a játékát, próbáltam ugyan koncentrálni, de ez után a nap után, kinek lenne hozzá energiája? Azért a látszatot fenn tartottam, a végén pedig még tapsolni is sikerült.
- Mit gondolsz? - Ujjaival céltalanul simította végig a húrókat, alig hallgató hangokat csalva ki a gitárból.