Mikor? 2017.08.04. - 11.12.
Hol? Udvar
Kik? Mihalie Nova & James Cooper

Miha: Nem fog hozzám szólni. Sőt, talán mégis, de akkpr jobban ki fog akadni, mint a szüleim. Na, jó, őket nehéz überelni, de meg fogja próbálni. Főként, ha Dark elmondta neki, amit miért ne tett volna meg? "Hé James, a barátnőd elhasalt matekból és még nálam is megbukott." mindezt a szokásos nagyratartommagam módon, amiért legszívesebben szálanként, csipesszel tépném ki a haját. Még akkor is, ha Danica haragudna érte. Ő még pont szóba áll velem, ez is valami. Persze nézzük azt a tényt, hogy ki akarna egy bukot csitrivel járni? Pláne, ha ezt be sem vallotta, mert mégis ezt hogyan kell előadni a párodnak, aki mindig annyira ösztönöz, hogy tanulj? Már félig elrágcsáltam a szám, miközben a suliudvar egyik fájának árnyékában ücsörögve töprengtem a következő lépésemen. Néha a többieket figyeltem, akik a csomagjaikat vonszolták vagy a buszmegálló vagy a parkoló felé. A szüleim csak holnap jönnek, idén nincs se nyaralás, se ittmaradás, nyári munka, semmi. Mehetek haza bezárkózni a szobámba és mindenféle elméleteket megoldani. Annyira csodálatosan hangzik, menten gyártom a kötelet, hogy a fölöttem lévő vaskos ágra fellógassam magam, ha már nincs benne annyi együttérzés, hogy leszakadjon és agyonüssön.

James: A betegségemből sikerült kilábalnom. Így már nem volt szükségem napi 23 óra alvásra, azonban a folyamatos kórházba járkálás kikészített és nagyon sok időmet elvette. Mihával sajnos keveset találkoztunk, amit én szintén rosszul viseltem. Egy nap, amint hazaértem a liverpooli kórázból, tárcsáztam Miha számát a telefonomon és reménykedtem, hogy felveszi. - Szia, - szóltam a készülékbe, ha hallottam a lány hangját. - Nincs kedved találkozni? - kérdeztem. - Merre vagy? Odamegyek. - Ezután megvártam, hogy Miha is beszélhessen. Ha sikerült letendezni, akkor az iskolához mentem, hogy ott találkozhassunk. A hangja elég bágyadt volt, még akkor is, ha kicsit megpróbált jobb kedvet erőltetni magára. Ez aggasztott.

Miha: Annyira váratlanul ért, hogy a telefonom rezegni kezdett, majdnem a fatetején kötöttem ki az ijedtségtől.
Előhalásztam a telefonom a zsebemből, de alig nyitottam fel, kiesett a kezemből és kijelzővel lefelé a fűben landolt. Ismét megkíséreltem felvenni, aztán egy sor "Hallo"-zás után végre kommunikációkész voltam. Egészen addig, míg James hangja csendült fel a vonal túlvégén. Megint megmutattam a kütyünek a füvet közelről, aztán bocsánatok sokaságát zúdítottam rá, majd elhallgattam.
- Találkozni? De, persze. - A remény még bennem élt, hogy nincs minden veszve, de ma pesszimista énem uralkodott felettem, így csak rosszat sejtettem. Ez valószínűleg a hangomon is érződött, mert felajánlotta, hogy idejön. Mivel itt közelebb volt a kollégium, ahová beszaladhatok és elrejtőzve sírhatok, hát megmondtam neki, aztán elköszöntünk.
Letettem magam mellé a telefont, nem volt kedvem visszagyömöszölni farmer rövid shortom zsebébe és felnéztem az égre, meg az ágakra, levelekre, szóval, mindenre, ami köztem és a kékség között belógott a képbe.
Körülöttem autódudákat, kiabálásokat, nevetéseket hallottam, meg ajtócsapódásokat, de nem fordultam feléjük. Egy idő után lehunytam a szemem és azt hiszem kikapcsoltam. Nem aludtam el, mert álmos egyáltalán nem voltam, csak... elmerültem a gondolataimban, azt hiszem.

James: Miután letettük a telefont, elindultam tehát a suli felé. Kicsit fura volt belegondolnom, hogy egy iskolába megyek, hiszen már jó rég óta végeztem a tanulmányaimmal.
Meg is láttam Mihát, aki egy fa tövében ült, látszólag nagyon magába merengve. Tudtam, hogy bármit csinálok, meg fog ijedni, ha csendben odamegyek, ha messziről rákiabálok, ugyanaz lesz a vége. Szóval már messziről elkezdtem fütyörészni egy dalt, hogy meghallja, hogy valaki közeledik. - Halihó - áltam meg előtte, árnyékot vetve rá. 

Miha: Valami távoli dudorászás kúszott gondolataim közé, de nem igazán fogott meg, hiába volt ismerős. Aztán valahogy mégis egyre jobban érdekelni kezdett, de a szívem egészen más miatt ugrott ki a helyéről és annyira megijedtem, hogy a tarkómat a fatörzsnek ütöttem. Mit ütöttem? Olyat koppant, hogy azt még a legutolsó teremben is tuti hallották.
Feljajdulva dörzsölgettem az érintett testrészem és igyekeztem elűzni a csillagokat, amiket hirtelen láttam az ütés okozta fájdalomtól. Még ez is!
Lengyel szitkok csúsztak ki a számon, ami nagy előny, mert soha senki nem érti és elég, ha annyit mondok, egy finom "csudába!" kaliberű dolog volt, holott azért annál komolyabb. Amíg nem bukkansz olyasvalakire, aki történetesen érti, mit mondtál, addig ez tök jó taktika.
- Jól vagyok... leszek... ilyesmi - Szólaltam meg végre jajgatás és sziszegés helyett és felsandítottam James-re. - Hogy értél ide ilyen hamar?

James: Mielőtt Miha több kárt tehetett volna magában, leguggoltam elé és megcsókoltam, elállítva a lengyel szitkozódásokat a szájából. Ugyan nem értettem, mit mondott, de túl jól ismertem ahhoz, hogy ezt ne tudjam. - Hogy-hogy hogy értem ide ilyen hamar? - kérdeztem. - Sétáltam - csaptam a lábamra. - Miért, mással van randid előttem? - kérdeztem viccelődve,mert tudtam,hogy Miha nem égeti a két végén a kanócot. Vagy hogy is mondják. Ha ezt hangosan kimondtam volna, Miha valószínűleg, egy "nem vagy komplett James"nézéssel illet, így ezt megelőzve ezt elhallgattam.- Nem ülünk le mondjuk egy padra? - kérdeztem, mert nem igazán volt kedvem a földre ülni

Miha: James lehajolt hozzám és megcsókolt. Ennyi, ettől teljesen kész voltam. Na, nem a fejfájás miatt, mert arról kvázi meg is feledkeztem, hanem a bűntudat öntött el úgy, hogy reszketve jött ki a levegő tüdőmből, mintha a zokogást akarnám visszanyelni, holott még nem tartottam ott. Még. Inkább csak egy-két könnycsepp kívánkozott ki, de nagyot nyeltem és benn tartottam őket. Rohadjanak meg, ki mondta, hogy kijöhetnek?! Én aztán biztosan nem!
- Randi? Tényleg? - Tulajdonképpen hirtelen nem tudtam megállapítani, melyik a rosszabb. Ha a barátnődről kiderül, hogy sík hülye, vagy ha nem követ el bűnt, de a félrelépésen töpreng. Szerintem mindkettő gáz, de most csak az elsőért süllyedhetek a gyér pázsit alá.
- Hát jó - Nem volt kedvem viccelődni, se ellenkezni, így csak engedelmesen talpra álltam, leporoltam magam, lehajoltam a telefonomért és a farzsebembe csúsztattam, aztán felpilláztam James-re. - Mutasd az utat.
Annyi, de annyi megjegyzésem lehetne, őrült, humoros, dilis, megszokott, de egy sem jutott eszembe. A fejemben folyamatosan újra és újra ugyanaz kattogott, kirázni se tudtam volna onnan, de elő sem akartam adni. Nem volt hozzá merszem, na!

James: Szerencsére Miha beleegyezett, hogy egy padra telepedjünk és így nem kellett nekem is a földre ülni. Mármint nem lett volna semmi bajom azzal sem, de így 30 felé az embernek már ideje lenne megkomolyodnia és normális helyre ülni. Mehh, ez rosszul hangzott.
- Én mutassam az utat? - kérdeztem, miközben segítettem neki felállni. Persze nem kellett túl nagy segítség, de na, érthető. - Te vagy itthon, nem én - fűztem hozzá, de ha nekem kell mutatnom az utat, akkor nekem kell, így körbenéztem. Nem messze tőlünk több fapadot is észrevettem, amik tökéletesek voltak. Mind üres volt, úgyhogy választhattam bőven. Vagyis nem bőven, mert csak négy darab volt, de az is több, mint a semmi.
- Az ott jó lesz? - böktem fejemmel a hely felé, s ha megkaptam a beleegyezést, akkor megfogtam Miha kezét és odavezettem.
- Na, mesélj valamit - dobtam fel a felszólításnak álcázott kérdést. 

Miha: ~És még leszek is egy darabig ~ futott át az agyamon, amikor megjegyezte, hogy ez inkább az én otthonom, mint az övé. Tervek szerint, egy évvel kevesebbre kellett volna berendezkednem, mint amennyi összejött, és a leggázabb az egészben, hogy mindennek oka én vagyok, amivel tökéletesen tisztában vagyok.
Némán sétáltam James mellett, nem tettem rá kísérletet sem, hogy megfogjam a kezét, aztán a padon is hagytam magunk közt egy kis helyet, mikor felültünk. Most valahogy nem éreztem helyénvalónak, hogy annyira közel legyünk egymáshoz. A mondanivalónk amúgy sem túl "baráti".
Amikor megkért, hog meséljek valamit, egy-két levegővétel elakadt, mielőtt újra normálisan működni kezdett volna minden. Nem tudtam eldönteni, tényleg nem tudja-e, mi történt vagy csak megpróbál közömbösebb hangot megütni, ezzel esélyt adva a vallomásomra. Idegességemben pirosra lakkozott körmömről kezdtem lepattogtatni a lakkot, és a számat is újfent rágni kezdtem, miközben azon tépelődtem, hogyan kell ebbe szépen belekezdeni. Vagy egyszerűen csak zúdítsam ki? Aztán mi következik? Elszaladjak? Maradjak? Fogjak egy ásót és kezdjek el lapátolni, mint a rajzfilmekben? Egy kiborulásos, sírásos valami szélén egyensúlyoztam, ami nem volt vicces, nagyon, nagyon nem. 

James: Pár pillanatig kérdőn pilláztam Mihára, de aztán feltűntek a jelek, amik azt súgták, hogy aggódnom kellene. - Történt valami? - kérdeztem kissé összeráncolt homlokkal és elsimítottam egy tincset, ami Miha arcába hullott. Nem azért, mert ezt láttam a romantikus filmekben, ez csak egyszerűen jött és kész. Miha is láthatta rajtam, hogy aggódom és ha ismert egy kicsit is, akkor tudta, hogy ki fogom szedni belőle, hogy mi bántja. A végén még azt fogom hinni, hogy én csináltam valamit rosszul, azt pedig egyikünk sem szeretné remélhetőleg.

Félbeszakadt játék.