Mikor? 2017.02.04. - 07.31.
Hol? Miha szobája
Kik? Mihalie Nova & James Cooper

Miha: Megtorpantam a tükör előtt és vetettem magamra egy százhatvenhetedik pillantást. Vagy lehet, hogy ez már a százhatvannyolcadik volt? Valahol a száztizedik után már nem számoltam annyira, így simán megeshetett a tévedés.
Barna göndörkés parókám megigazgattam, a legújabb szerzemény iránti büszkeséggel húztam végig rajta az ujjam és mosolyoghatnékom támadt tőle. Akkor miért ne tettem volna? Kicsit olyan lehettem külső szemmel, mint egy hajfanatikus, eszelősen vigyorgó pszichopata, de mivel egyik Kat sem volt a közelemben ezen az amúgy abszolút eseménytelen hétvégén, hát megengedhettem magamnak az őrültséget. Na, nem mintha máskor lett volna vele problémám.
Az a fekete top volt rajtam, amit egy nagy akciós időszakban vettem, aztán elkapott a divattervezési roham és raktam rá itt-ott csipkét, például felül, ahol tök jól kihangsúlyozta, amit kellett, mert önmagában szerintem észre se lehet őket venni. Ma megint elkapott az öltözködéses szelektálásom, ezért az ágyamon hevert már pár ruha, néhány cicanadrággal, míg előtte egy zsákban pár olyan darab hevert, amikre nem volt szükségem. Még nem döntöttem el teljesen, hogy mi lesz a sorsuk, majd meglátom a végén. Ez a top viszont tök jól néz ki ezzel a fekete farmer rövid szoknyával, amivel összepróbáltam! El kell raktároznom, mint szett lehetőséget. Hm... mondjuk a fekete csillogós cipővel? Igen, nézzük csak meg!
Kihalászam a szekrény ajjából az egyik legkedvesebb magassarkúm és belebújtam. Ű! Elkerekedett a szemem az egészalakos tükörbeli önmagamtól. Bárcsak látna most James! Tuti leesne az álla! A szekrényajtóra akasztott tükörben szemléltem magam, ide-oda forogva és fejben már nem is tudom hanyadik képzelgésem vezettem el, avagy mi lenne, ha most James betoppanna...

James:  A kórházas eset után pár nappal, amikor már hazaengedtek, csak otthon voltam és aludtam. Nem is tudtam, hogy egy ember képes ennyi ideig aludni. Hát igen.
Szóval az első olyan napon, amikor úgy éreztem, hogy már nem fogok összeesni a fáradtságtól, felkerekedtem egy tábla csokival és a kollégiumhoz indultam.
Lyukat beszéltem a portás gyomrába, hogy beengedjen, s ha az megvolt, akkor már csak reménykednem kelljen, hogy ez nem hiábavaló volt és Miha a szobájában van. Ezért izgatottan kopogtam be a megfelelő ajtón.

Miha: Nagyjából a hetedig lehetőségnél járhattom, miközben megint megigazítottam magamon a szoknyát és a hajam, mikor az ajtó felöl kopogásra hajazó hangokat hallottam. Hajazó, ez mekkora idióta kifejezés!
Nagy mosollyal fogadtam az idegent, kitártam előtte az ajtót, s már mondtam is a magamét:
- ÜDVÖZÖLLEK KEDVES LÁTOGATÓ SZERÉNY HAJLÉKOM KÜSZÖBÉN! - Végigmondtam fogkivillantós nagymosollyal, aztán a tudatom is kapcsolt és a szemem segítségül hívva rájöttem, ki áll az ajtómban.
- JAMES! - meglepetten kiáltottam fel és már a nyakába is ugrottam, csipaszkodtam, kinek mi tetszik, válasszon a lehetőségek közül. El voltam képedve és odabent az elmém egy hasznos kis zugában csodákozó "Köszönöm"-öt rebegtem kedvenc pajtásomnak, a sorsnak. Most épp jóban voltunk, néha így is szoktunk lenni.
- HOGY KERÜLSZ IDE? - Végre elengedtem, szóval levegőhöz is juthatott, ha eddig nehezére is esett miattam. Aztán rájöttem, hol is ácsorgunk és megragadtam a kezét, hogy beljebb tessékeljem, mielőtt valaki meglátja. Mondjuk az edző! Juj, na ő most aztán nagyon hiányozna! Mint leprásnak a pestis, komolyan! A hideg kirázott a gondolattól is.
Becsuktam mögöttünk az ajtót és nekidőltem.
- ÚGY ÖRÜLÖK, HOGY ITT VAGY! ÉREZD MAGAD... OTTHON, VAGY OLYASMI. MINDJÁRT VARÁZSOLOK HELYET, VÁRJ! - Sarkaimat meghazudtoló ügyességgel termetem az ágy mellett, felkaptam a ruhakupacot és már fordultam is meg, hogy Kat ágyára tegyem őket. Ő nem fogja bánni, úgyis távol lesz még egy ideig. A zsákot is oda dobtam mellé, aztán egy szép, íves karmozdulattal az ágyamra mutattam, a szépen letakart, megcsinált, immár szabadon elfoglalható ágyamra. - CSÜCCS... VAGYIS IZÉ... FOGLALJ HELYET!

James: Nem kellett olyan sokat várnom, Miha jelent meg az ajtóban. Igazából esélyem sem volt felfogni a történéseket, mert az egyik pillanatban még magyarázott valamit a lány, a másikban meg már a nyakamban lógott.
-Szia - köszöntem neki, ami valamennyire nehezen ment, mert hát.. a nyakamban lógott. Hogy kerülök ide? - Bejöttem az ajtón, jobbra, majd fel a lépcsőn - mutattam a hátam mögé, miközben be lettem invitálva. Miha ágyán konkrétan egy hadseregnek elegendő ruha volt. - Nem is tudtam, hogy ruhaboltot akarsz nyitni - jegyeztem meg, miután lehuppantam az ágyra.

Miha: - EZ NEM IS OLYAN SOK, MÉG A SZEKRÉNYEM FELÉT SEM SZEDTEM KI. MOST ÉPP AZT VÁLOGATOM, MIT TARTSAK MEG, MIT VIGYEK MAJD HAZA ÉS MI AZ, AMITŐL MEGVÁLOK. SZERINTED EZEKTŐL MEG KELLENE? - Álltam meg előtte, huncut tekintettel és angyali mosollyal az arcomon. Nem voltam egy nagy dívapóz-imitáló, de azért valami kevésbé esetlen pozícióba még nekem is sikerült elrendezni a végtagjaimat.
Ha már valóra vált az álmodozásom első szakasza, miért ne kanyarodhatnánk a lehetőségek közül pozitív irányba? Abból is akad egy pár.
Önkéntelenül asó ajkamra haraptam, míg vártam, mit válaszol, de hamar észbe kaptam és abbahagytam, noha rúzs híján, nem volt mit leszednem róla. Ha tudom, hogy jön, nem egy minimummal fogadom, főként, mert most látja először ezt a parókát is. Ajj, bárcsak lett volna még öt percem összeszedni magam!

James: Visszagondoltam a szép időkre, amikor három alsónadrággal és két pólóval elindultam egy kéthetes fesztiválra... Azok voltak ám a szép idők! Most már azért négy-öt póló belefér. Na de azért nem volt annyi ruhám, mint Mihának?! Hm.. hogy meg tartsa-e a ruhát? Mehh. Honnan tudjam?
- Próbáld fel az összes lehetőséget, és akkor meg tudom mondani - feleltem egyszerűen, tarkóm mögé helyezve összefűzött ujjaimat.

Miha: Nem tudom, mit vártam válasznak, de nem hiszem, hogy ezt. James abszolút közömbös volt, pedig basszus, tök jól állt nekem ez a kombináció!
- JÓ, MINDEGY, HAGYJUK - motyogtam az orrom alatt, ami nálam még így is hangosabb szokott lenni, mint az átlagnál, de én nem tehetek arról, hogy képtelen vagyok halkan beszélni.
Elhúztam a szám, kibújtam a cipőmből és visszatettem a szekrénybe.
- MI JÁRATBAN VAGY ERRE? - Ezek után úgy gondoltam, már érdekelhet, mit szeretne, mert csak úgy nem sétált volna be egy lánykollégiumba. Egyáltalán hogyan jutott be? Ha én nem szólok a kedvenc portásomnak, általában szigorúan vesz mindent, főként egy külsőst, aki betoppan váratlanul.
Túlléptem a dolgon, felkaptam a fekete leggingsem és valamennyire nyitott fürdőajtó mögött átvettem a szoknyám. Vagy legalábbis én ezt tervezve indultam el arra. Magamban azon dohogtam, amiről pont tegnap beszéltünk Kattel.
Miért nem lát engem James?! Vagyis lát, mert tudja, hogy létezem és néha kicsúszik a száján egy bókféle, de összességében nem látja, hogy ott vagyok. Mármint... Aj, ez annyira, aj!
Amint úgy érzem, végre észrevett, azonnal behúzza a kéziféket, aztán hátrál pár lépést. Az én koromban ennek már nem így kellene lennie! Vajon... attól fél, hogy még szűz vagyok? Kat legalábbis ezt mondta. Végülis, lehet benne valami. Mert, ha nem tetszenék neki, nem akart volna velem járni. Mert akart, ezt az utcán anno elég rendesen a tudtomra adta!
- MI A BAJ VELEM?! - néztem a tükörképemre teljesen kétségbeesve, hangom ugyan lehalkítottam, mégis úgy éreztem, hangosen sikítottam oda annak a hülye barnának ott szemben. Térj észhez Miha, térj észhez! Ezt megértendő megfogtam a parókám, némi felszisszenős kellemetlenséggel lehúztam a fejemről és a hálót is leszedve hajam azonnal elfoglalta a gravitáció biztosította helyét. Lilás tincseimet igazgatva tértem vissza a szobámba és lehuppantam mellé az ágyra. Ezzel már nem tudtam meglepi, a hajammal, mert ezt már látta tegnap, amikor a fodrásztól visszafelé beugrottam hozzá. Nekem még furcsa volt, főként az, hogy a saját hajam, meg a hossza, mert most nem vágattam le, plusz a színe sem a megszokott fekete vagy sötétbarna volt. Kat szerint jól áll, de James erre sem mondott semmit, csak meglepődött. Jellemzően szinte észre sem vette. Ezt most megint arra fogtam, hogy férfiból van. Ezzel sok mindent meg lehet magyarázni.

James: Mi járatban vagyok erre? Megvontam a vállam. - Látni akartalak? - kérdeztem vissza válasz helyett, vagyis a kérdés volt maga a válasz. Kissé ironikus, de reméltem, hogy azért érthető. - Ja és hoztam csokit. - El is feledkeztem a tábláról, amit a kezemben szorongattam, de hát úgy hozzánőtt már a kezemhez, hogy természetesnek vettem ott létét.
- Kérsz? - kérdeztem kissé hangosabban, hogy a fürdőszobában is hallja. - Sima tejcsoki - tettem még hozzá.
Ha leült mellém, akkor átkaroltam és hajátval kezdtem el babrálni, aztán eszembe jutott egy fura gondolat. - Befonhatom a hajad?

Miha: - Hogy micsoda? - Nem kiabáltam, csak felemeltem a hangom, hogy tuti hallja, aztán követtem e szálló szavakat ki a fürdőből, egyenesen hozzá. - Ó, csoki! - Felcsillant a szemem.
Nem hangzott rosszul, sőt míg le nem ültem az ágyra, igazából nagyon is bekaptam volna egy-két kockával, aztán megláttam
Kat szomszédos ágyán a ruhakupacom  és ezzel el is rontottam a hangulatot.
- Nem kérek, köszönöm - Lehangoltam szakítottam el tekintetem a "Fenébe, ez túl szűk!" sóhajokkal is teledobált kupacról és Jameshez bújtam, aki olyan aranyosan átölelt, hogy még az iménti érzéketlenségét is elfelejtettem. Kit érdekel, hogy észre sem vett abban a mini szoknyában, ha ilyen aranyosan néz le rám?
- Mi?! - meghökkenve húzódtam el tőe, hogy rendesen is a szemébe nézhessek. - Mármint miért? Nem... nem is elég hosszú hozzá. Vagyis de, de az ilyesmi nem a lányok szokása? Ugye, ezután nem az lesz a következő kérdésed, hogy jöhet-e egy mani-pedi, mert akkor kirohanok, esküszöm! - Elképesztő dolgokat tud csak úgy spontán kimondani. Miért akarja befonni a hajam? Ez olyan... nem James-re valló dolog. Kb. olyan, mint amikor pár hete felpróbálta a nyuszis fülvédőmet, csak úgy spontán, holott rózsaszín a nyuszi pofija és... és az egy szőrös, állatkás fülvédő!
Annyira nem számítottam erre, hogy az egész egy nagy gondolatlavinát indított el, s mire nagyjából a végére értem, mindössze néhány másodperc alatt, már abban sem voltam biztos, miből indultunk ki. Míg James ujja bele nem akadt az egyik hajtincsembe, nem fájt, csak a reflex, amivel elkaptam a fejem, az döbbentett rá, szó szerint megint, hogy milyen felkészületlen vagyok néha, ha James-szel vagyok.
- Egyébként, te sem szoktad megengedni, hogy én befonjam a hajad, szóval vagy elfogadsz egy teljességgel korrekt ajánlatot, hogy vagy az a vágyad, hogy befonhasd csodás hajkoronám, ma kielégítetlen marad. - Valamit valamiért, ugyebár. Próbáltam komoly maradni, hogy lássa micsoda profi üzleti partnerre lelt személyemben, de az a bolond kis mosoly, hát nem elrontotta az egészet? Persze, nem tudtam levakarni onnan, így inkább feladtam és a válaszára figyeltem.

James: Igazából magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért akarom befonni a haját. Csak érdekelt, hogy tudok-e fonni, meg amúgyis.. szeretem piszkálni Miha haját.
- Oké, akkor te befonod az enyémet, én meg a tiedet. Áll az alku? - Egyeztem bele, bár nem voltam oda az ötletért. De valamit valamiért, szóval mégis lelkes voltam.
- De akkor valami szépet alkoss - kuncogtam. - És ha lehet, ne kelljen utána kopaszra borotvalni a fejemet. - Igaz, nem tudtam elképzelni olyan nagy gubancot, de azért figyelmeztettem Mihát, hogy én szeretem a hosszú hajam.

Miha: - Hát öhm... oké - Kicsit nagyon, eléggé zavarba voltam, mert a lehetséges "Mi van akkor, ha James felbukkan" kimenetelek közül egyik sem illett arra a szituációra, amiben most voltunk. Viszont, nem lennék igazán önmagam, ha nem találnám fel magam azonnal. Vagyis néhány másodperc után. Ez már biztos az öregedés jele. Jézusom, talán már ráncom is van!
Miután legyűrtem a késztetést, hogy arcom vizsgálására tükröt keressek minél előbb, felálltam és az éjjeliszekrényem felső fiókjából előkaptam a hajkefém, meg egy random hajgumit. Pirosat. Végülis, a fekete meg a piros egész jól mutat együtt.
- Én kezdem! Mert mire végzek veled, lehet, már kedved sem lesz a hajammal babrálni. Na, nem foglak megkínozni, nyugi. - Biztosítottam egy szép mosoly kíséretében. Ha nem kaptam további ellenkezést, feltelepedtem mögé az ágyra, sarkamra ülve elhelyekzedtem és a tőlem tellő legnagyobb óvatossággal végighúztam a kefét irigylésre méltóan hosszú haján.
- Hogy csinálod, hogy nincs tele gubanccal? - Sóhaj kísérte szavaim és az utolsó kis rendetlenségen is simán átjutottam, szerintem maximum egy kicsit húztam meg a haját, semmi több. Bezzeg, nálam mindig tele van akadályokkal, hiába fésülgetném a nap huszonnégy órájában. Ezért is utálom a hosszú, eredeti hajat. A parókákkal annyival egyszerűbb!

James: - Tudod, nem akarok kopasz lenni - figyelmeztettem ismét, mielőtt végig húzta a kefét a hajamon. Miután először megérintette a hajam, meglepetésszerűen hátrahajoltam és adtam nekinegy csókot. Csak úgy. Hogy csinálom, hogy nem gubancos?
- Néha megfésülöm - vontam meg a vállam. - Meg nem használok annyi cuccot. Hair and body aztán kész van - kuncogtam. Nem értettem a sok terméket a lányoknál, nem mindegy mit kennek a hajukra?

Miha: - Hé, nem ér zaklatni a műveszét alkotás közben! - Lábujjig pirultam a lopott csóktol. Ezek után persze, hogy vétettem apróbb hibákat, habár én tényleg igyekeztem koncentrálni a feladatomra. James haja olyan jó puha és fényes!
Mikor rákérdeztem a titkára, csak egszerűen felelt, mint mindig, ezért sem erőltettem a témát tovább, helyette teljesen sablonos témámat hoztam fel, amikre igazából nem is figyeltem, szóval simán lehet, hogy megint összevissza beszéltem hülyeségeket. A hajgumi is a helyére került végül, nagy nehézségek árán rá tudtam tekerni harmadjára is, hogy tartson, majd munkám megcsodáltam és előre másztam James mellé.
Ahonnan egуenes út vezetett az ölébe egy hirtelen gondolattól vezérelve és szembe ültem vele.
- Innen előről nézve már nem is olyan szép. - Kézzel próbáltam menteni a menthetőt, egy-két fincset igazgattam, de nem sok haszna volt.
- Maradjunk annyiban, ha legközelebb ilyesmire vágysz, kérd meg inkább valamelyik tesódat. - Abba hagytam a rendezgetést, de nem másztam le róla, kezeim a vállán nyugodtak és a fonat végét babrálták. Alsó ajkamra harapva, szinte várakozva néztem rá, és basszus, megint Kat szavai jutottak az eszembe, amitől, meg persze a helyzettől rámtört az izgulás, meg egy kis zavar. Remélem, nem veszi észre... vagy ha mégis... Miha, kevesebbet agyalj!

James: Miha viszonylag sok ideig babrált a hajammal, persze lehet azért éreztem így, mert nem szokták befonni.
- Héé, szóval nem vagyok széép? - kérdeztem tettetett sértetséggel. - Karommal közben átkaroltam Miha derekát, kissé közelebb húzva őt. Mintha egy kicsit zavarban lett volna, de elképzelhető, hogy ezt csak én adtam a történethez. 

Miha: - Köztudott, hogy a fiúk nem lehetnek szépek, maximum helyesek, esetleg cukik, de semmiképp sem szépek. Mert azok csak mi lehetünk, a büszke, lenyűgöző női nem. - Kihúztam volna magam a jelzők alátámasztásaként, de átölelte a derekam és közelebb húzott magához. Ami elég fura manőver volt, tekintve, hogy már így is totálisan közel voltam hozzá, de cseppet sem bántam, hogy még egy pár miliméterrel kevesebb lett a táv.
- Hogy van az orrod? - Nem igazán emlékeztem, hogy ezt már kérdeztem-e, viszont a szívem akkora erővel dübörgött odabent, hogy rá kellett harapnom a számra, nehogy nagy igyekezetében kiugorjon a kis résen. Még mindig túlkombináltam a helyzetünket, meg az ebből adódó lehetőségeket, de az vesse rám az első követ, aki a helyemben ne tette volna ugyanezt. Főleg, hogy nemrég még pont valami hasonlóról álmodoztam.

James: Hogy van az orrom? A kérdésre eszembe jutott az a számos kínos történet, amit a dokipajtás meg Celeste mesélt el. Nevetséges és hihetetlen, hogy milyen hatással vannak rám ezek a nyugtatók meg fájdalomcsillapítók meg nem is tudom milyen gyógyszerek.
- Inkább ne beszéljünk róla - csóváltam meg a fejem, mert nem akartam, hogy a gáz szituk a felszínre törjenek az agyam legmélyebb rejtekéből.
- Inkabb ne is beszélgessünk - egészítettem ki magam és azzal szó nélkül megcsókoltam Mihát és egyszerűen hátra döntöttem, persze nem a padlóra, hanem rá az ágyra.

Miha: Minek ide levegővétel? Hagyjuk a csudába a felesleges létszükségleteket, amikor annál sokkal édesebb dolgokkal el lehet ütni a drága időnket. Még meglepődni sem volt lehetőségem, amikor James felhozta, hogy inkább szüneteltessük a kommunikációt, mert szinte azonnal elvette előlem a tiltakozás lehetőségét. De miért akartam volna ilyen őrültséget tenni? Dehogy akartam! Inkább átadtam magam annak a jóleső kellemes bizsergésnek, ami szép fokozatosan szétáradt a testemben, miközben James az ágyra fektetett. A gyomromban verdeső pillangók olyan öröm-hullámzást mutattak be, amit még a nagy futballmeccseken is megirigyelnének a szurkolók. Pusztán annyi időre engedtem el Jamest, míg biztonságosan fölém nem került, aztán újra átöleltem a nyakát. Igen, végre! Ez a terv már az elején is nagyon tetszett, innentől pedig csak még jobban fogom élvezni. Istenem, ideges vagyok, izgatott, őrült és el se hiszem, hogy... Tuti nem álmodom? De tényleg, tuti?

James: Hamarosan a dolgok egyszerre gyorsultak fel és lassultak le,  rajtunk meg hát...  egyre kevesebb  ruha lett. Mondjuk sajátjaim hiányáról  Miha gondoskodott, én meg az övéiről.  Biztos, ami biztos.
Aztán  nem is  olyan  sokkal  később           túl voltunk az első közös élményünkön, amit a kapcsolatunk mélye eredményezett.
Talán el is felejtettem közben aggódni, hogy ki fog hazajönni, mármint visszatérni a koliszobába és ki nem, de úgy őszintén, hirtelen nem is érdekelt. Csak Miha érdekelt.

Miha: Annyira imádom, hogy a sok csapkodástól az ajtónk szorul! Belülről simán ki lehet nyitni, de kívülről macerásabb és ez azért adott volna néhány másodpercnyi előnyt, ha valakinek kedve támadt volna átugrani. Mindez már csak akkor jutott az eszembe, amikor tulajdonképpen menthetetlen volt a helyzet, és rohadtul reméltem is, hogy senki nem akarja megmenteni.
Bevallom, piszkosul féltem és ideges voltam, miközben a nyavalyás kis pillangók a heves táncukkal olyan érzéseket csaltak elő a testemből, amiket még soha nem éreztem, vagy nem ennyire intenzíven.
És James... azt hiszem nem vette észre tapasztalatlanságom mértékét, de így is olyan gyengés volt velem, mintha pontosan tudta volna... Talán tényleg tudta? Sosem beszéltünk erről, mivel... mivel ha közel kerültünk a dologhoz, mindig elhátrált, de most így a semmiből bumm és... és... úgy éreztem magam, mint, aki legalább kilóméterekkel a föld felett lebeg.
Megszólalni sem tudtam, csak feküdtem mellette, mint valami drogos kábult nőszemély meredtem a plafonra és igyekeztem helyreállítani a szívverésem, meg a légzésem. Nem tudom megmondani, basszus, képtelen voltam szavakba önteni, mit éreztem, annyi minden volt egyszerre. Elégedettség, öröm, izgalom és szerintem atom nagyon adag zavartság kusza keveréke.
Nem mertem elfordítani a fejem és rá nézni, mert... fogalmam sincs, miért. Időközben az ágytakarót csavartuk magunkra, azt fogtam fél kézzel a mellem fölött, mintha attól félnék, bárki lehúzhatja rólam. Jesszus, még annyit sem fogtam fel az egészből, hogy zavarban illett volna lennem, elvégre most látott először meztelenül, de nem is voltam zavarban, vagyis de, de nem emiatt. Tekintetem ide-oda cikázott a plafonon, mint ahogyan gondolataim a fejemben. Ez tőlem nem volt szokatlan, másnál ez egyfajta "zsenialitásra" hajaz, hiszen annyi okosságon lehet így töprengeni. Én azon töprengtem több között, hogy ezen töprengek. Ez minden csak nem zseni.

James: Egymás mellett feküdtünk, ami amúgy derék teljesítmény volt, hiszen ez az ágy nem a szélességéről volt híres. Laza mozdulatokkal piszkálgattam Miha haját, igazából úgy, ahogy elértem.
- Most azon gondolkodsz, hogy hogyan mászkálnak a legyek a plafonon? - kérdeztem halkan. Egyszer láttam valami képet a neten, hogy mire gondolnak a nők meg a férfiak a különböző helyzetekben. Vagy talán.. áh nem is emlékszem, hogy is volt pontosan. Most valamiért ez jutott eszembe.

Miha: - Hogy mi?! - fordítottam felé az arcom és döbbenten néztem rá. Mi van a legyekkel, meg a plafonnal?
Lelógattam egyik lábam az ágy széléről, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy egyszemélyes, ám a szabványnál kicsit szélesebb ágyon feküdtünk egymás mellett. Nem mondom, hogy kényelmetlen volt, de azért az ő ágya jobb... mindenféle célokra.
- Nem én csak azon töprengtem, hogy min szokás ilyenkor töprengni, mert... eddig ilyesmire nem igazán volt alkalmam, tekintve a helyzet intimitását, ami lehet, hogy az én koromban már fura vagy ciki, de ki a fenének van köze ahhoz, hogy mikor csinálod először, nem? - Koppant. Az a rohadt felismerés akkorát koppant, hogy nagyra nyílt szemekkel pattantam ültömbe és eltakartam az arcom. Ha van egy kis mázlim, James még nem szokott hozzá eléggé a hadarásomhoz és egy kukkot sem értett az egészből. Hogy mondhattam ki hangosan?! Jézusom, Miha, keress egy ásót, vagy süllyedj el a parketta alá most azonnal!

James: Megelégedtem volna egy szimpla igennel, vagy nemmel is... hát ehhez képest meg is kaptam a Mihás választ, ami egy hosszú, elnyújtott magyarázkodást jelentett, aminek az elejénél még valahol nyomon voltam, aztán már annyira sem.
- Én meg néha azon tűnödök, hogy hogyan fér meg ennyi minden az okos kis fejedben... - fordultam az oldalamra, így egy picit jobban el is fértünk. Hogy mondanivalómat tetőzzem, finoman megütögettem a homlokát. 

Miha: - Okos? - elvettem már kevésbé vöröslő arcomról a kezem és visszadőltem a párnámra. - Ha kevesebbet beszélnék, mindenki jobban járna. Vagy, ha legalább gyorsabban forognának a fogaskerekek.
Mutatóujjammal kőrözni kezdtem a fejemre mutatva. Típikus jele és eszköze annak, ha valakit dilinyósnak akarsz titulálni.
- Te, James - kezdtem, habár fogalmam sem volt, mit is akarok kihozni az egészből. Ennyit arról, hogy gondolkodom, mielőtt beszélni kezdek, akár hangosan, akár odabent. - Kérdezhetek valamit? Mármint ezen kívül. Tudom, ócska poén. - forgattam a szemem és a számra haraptam.
Oldalra fordultam és az arcát fürkésztem. Két kezem a fejem alá tettem, mint egy nagyon sablonos, beállított alvópóz, noha cseppet sem voltam álmos, meg az idő sem volt éppen alkalmas a szundikálásra.
- Miért éppen most? - Bukott ki belőlem a régóta foglalkoztató kérdés. - Vagyis... Együtt vagyunk... egy ideje, de eddig egyszer sem mutattad, hogy érdekelnélek úgy, vagyis így. Pontosabban mutattad, de mégsem... Aj, ez olyan kusza. Sajnálom, hülyeség, felejtsd el! - A párnámba fúrtam megint vöröslő arcom. Nem mertem ránézni. Itt ez a srác, aki minden bizonnyal szeret, nem hozza szóba, ha tud is róla, hogy szűz voltam ezelőtt, és azt se, hogy a vallomásomból felfogott-e bármit is, erre ahelyett, hogy megkönnyebbülten tovább lépnék, inkább feszegetem a témát. Most komolyan, normális vagyok én?! Ugyan, dehogy.

James: - Te Miha - használtam én is ezt a szókapcsolatot (vagy mit.) - Persze, hogy kárdezhetsz. - Igazából nem voltam felkészülve semmire, fogalmam sem volt, hogy mit akar kérdezni, de fel voltam készülve minden Mihás dologra. Fel voltam készülve? Nem, Mihára egyszerűen nem lehet felkészülni. De azért Isten lássa lelkem, én megpróbáltam.
Szerintem látta rajtam, a kérdés feltétele után, hogy hirtelen annyira nem értem a helyzetet. Hiszen, épp, hogy.. mi?
Semmi sem jutott eszembe, ami helytállt volna válasznak és meg is tudtam volna rendesen fogalmazni.
- Nem t'om, csak.. most.. jött el az ideje. Vagy valami ilyesmi - vágtam ismét fura arcot, de olyan pozitívan furát, semmiképpen sem negatívan furát. Figyelmen kívül keleltt hagyjam, hogy Miha megkért, hogy inkább ne foglalkozzak a kérdésével. Ha semmivel sem foglalkoznék, amivel megkért, hogy ne, akkor nem is beszélgetnénk.
- Miért, későinek tartod?

Miha:  - Az attól függ - dünnyögtem a párnámba, aztán erőt vettem magamon, megküzdöttem a bennem lakozó zavartsággal és óvatosan elfordítottam a fejem, hogy fel tudjak rá pillantani.
- Miért nézel így rám? - Tuti, hogy még mindig vörös voltam, de ehhez már hozzá szokhatott volna, akárcsak a hülye kérdéseimhez, aminél meg én szoktam hozzá, hogy sosem hagyja figyelmen kívül.
Összerezzentem a telefonomon csipogó hangjára. Felültem, gyoran elkaptam a lecsúszó takarót, aztán az asztalom felé pislogtam. Hallattam egy elégedetlen nyögést, miközben kimásztam a takaró alól, felvettem a pólóm, meg a bugyim és elindultam érte. Persze, addig elhallgatott, de amint kezembe vettem újra megszólalt. Majdnem elfdobtam ijedtemben.
Szokásos, bár kissé átlátszó hangon szóltam bele, vagyis jól vagyok, nem zavarsz, mondjad csak.
Persze az illető rohadtul zavart!
- Felejtsd már el a számom! - Ez volt az első, önkéntelen reakcióm, mikor meghallottam az idegesítő hangot a vonal túlvégén. Semmi visszaköszönés, semmi "Nem zavarok?" udvariaskodás, a lényegére tapintva bele a közepébe, ahogy az tőle megszokott.
Morogtam egy "Tartsd, vagy inkább ne" választ, aztán visszamentem az ágyhoz és James felé nyújtottam a rózsaszín kütyüt.
- Csinálj valamit a telefonoddal vagy a húgoddal, mert pocsék hallani a hangját a telefonomban - Visszafogottan jellemeztem, milyen érzések kerülgetnek, amikor ő hív, de nem akartam megbántani Jamest, ezért csak burkoltan fejtettem ki nemtetszésem.
Aztán lehuppantam mellé, és örültem, amiért hangosra van állítva a telefon ereje, így kicsit közelebbről, de akár hallhattam is a párbeszédet. Már, ha James nem halkítja le vagy húzódik nagyon el. Ha nem így tesz, akkor megint kapok egy adag kellemes jellemzést Celestétől, egy "Miért nem vakarod már le magadról?" helytelenítést és mellesleg biztos megkérdezi, miért nincs otthon, vagy hol van, mivel ott kereste. Aztán tuti hozzáteszi, hogy lógjon kevesebbet velem, mert nem érem meg az egész felhajtást, plusz nézett-e már meg igazán... Hm, tulajdonképpen hallgatóznom se kellett, annyira jól tudtam már kívülről is a menetrendet. Minden egyes alkalommal, ha személyesen, ha telefonon beszéltek, más szavakkal, de kb. ugyanez játszódott le.
Bebújtam a takaró alá, mivel fázott a lábam, de ülve maradtam és várakoztam. Csendben, fintorogva, szemforgatva, hallottak hatására, vagy anélkül. Épp elég volt a tudat, hogy Celeste megint engem hívott. Miért?!

James: Furán néztem, amikor Miha felém nyújtotta a telefont. De mikor a számomra ismerős hang beleszólt, megértettem a dolgot.
- Celeste? Tulajdonképpen miért hívogatod Mihát? - a lány meg sem hallotta a kérdést, helyette cak mondta a saját szövegét. És csak mondta és mondta. A lényeg az volt, hogy a hadarás végén hozzátette, hogy reméli, ez nekem is megfelel, és elköszönt. Egy pillanatig nmeredten pilláztam a telefonra.
- Első kérdésem, miért nem halkítod le soha a telefonod? - kérdeztem nevetve, tekintve, hogy az enyém még rezgő üzemmódban sem volt. - Második kérdés.. meg akarsz ismerkedni egy másik húgommal? - fura megfogalmazás, soktesttvéresek átka.

Miha: - Mert... - Hm, ez egy nagyon jó kérdés. Miért nem? Ennek biztos valami nagyon praktikus oka is lehetne, de szerintem még órákra sem szoktam lehalkítani, nemhogy olyankor, amikor a szobámban vagyok. Elméletben ugye egyedül. - Honnan tudjam? Általában nem zavar, ha csöng, de bárki mást szívesebben hallgatnék a vonal túlsó végén, mint őt.
Azt hiszem, túl komolyan vettem a kérdést, mert James nevetett, kinevetett, felnevetett, tök mindegy. Aztán úgy tűnt, sikerült visszafognia magát, de ebből is egy olyan kérdés sült ki, amire egyáltalán nem számítottam. Kezem megállt előre simítgatott hajam tapogatása közben és homlokráncolva, furán néztem rá.
- Ha a többi tesód is olyan, mint Celeste, akkor nem vagyok benne egészen biztos, hogy a közeljövőben szívesen szereznék további családi ismerősöket a köreimbe. - Válaszoltam őszintén, s egyszerre, a fejemben lévő kiégettnek hitt villanykörte is felizzott.
- Ó, te viszont kevésbé fogod megúszni a családi ismerősöket - jegyeztem meg teljes egyszerűségként prezentálva. Gondoltam, hátha így nem ütnek akkorát a szavaim, mint amikor én hallottam meg őket. Szerencse, hogy épp a falnak dőlve ácsorogtam, mert különben tuti dobok egy hátast.
Törökülsbe helyezkedve kicsit jobban James felé fordultam és belekezdtem.
- Kezdjük az elején, jó? Szóval egy vagy talán két hete a szüleim felhívtak, hogy meglátogatnának itt, karácsonykor meg minden, kivételesen ők ruccannának át, meg ilyesmi. Az ilyesfajta spontaneitás rájuk abszolút nem jellemző, már itt kezdtem félni, hogy mit fognak szólni, ha megérkeznek, de ez még semmi. - Kezemmel kalimpálva, szép nagy köröket és víszszintes, meg függőleges vonalakat húzógatva a levegőbe körítettem a mondandóm. - Szóval Kat totálisan elfeledkezett róla, hogy apának milyen hihetetlenül kifinomult a hallássa... De komolyan, azok a filmes szuper, természetfeletti izék elbújhatnak mögötte. Mindegy. A lényeg, hogy hangosan megjegyezte mellettem ülve, hogy legalább megismerik a barátomat, mire apám azonnal lecsapott. Mármint a hallottakra, nem rám, bár nem kétlem, hogy még telefonon keresztül is menne neki, ha akarná. Szóval... - elhallgattam és a számat rágtam, miközben széttártam a karom. - ...ne haragudj. - Félve pislogtam fel rá, nem tudtam, miként is fog reagálni a hallottakra, de reméltem a legjobbakat. Ha más nem, maximum elutasítja a lehetőséget, én kimentem őt a szüleimnél, amitől nekik tuti meg lesz a véleményük Jamesről, de legalább megússza. Aztán a szüleim hazamennek, és minden probléma megoldva. Egyelőre.

James: - Celeste-tel sincs semmi baj... Csak a maga módján.. fura - nyögtem ki. Igazán sajnáltam, hogy nem jönnek ki jól a lányok, de nem erőltethetem a dolgot. - Amúgy nagyon rendesek, és ahogy hallottam, kedvelnek téged. Főleg a legkisebbek - kacsintottam. - Én nem vagyok a sztereotípiák rabja, szóval nincs bajom, ha találkoznom kell a családoddal - nevettem. - Csak... Beszéljünk meg valami jelet, amit amikor elsütök, akkor ki kell menekítened. Valami nagyon átlagos kell, nem feltűnő. Mondjuk... Milyen csendesen ül az olasz család a szomszéd asztalnál. Igen, ez tökéletes lesz. Oké, amikor elhangzik ez a mondat, akkor felállsz és valami olyasmit mondasz: James doveri nagynénikéjének feltétlen igényli a társaságunkat, ezért most szükségszerű a távozásunk. És kész. - Elégedetten nyújtózkodtam és büszke voltam magamra a terv megalkotásáért.

Miha: Ha anya belelendül, nincs az a varázsszó, amivel le lehet állítani, megmondhatja ezt a legutolsó barátom, akinek volt "szerencséje" egyszer épp összefutni velük, amikor hazakísért. Először, másfél hónap után, és utoljára. Ezek után joggal vagyok tele félelmekkel, de azért James csak érettebb és azért kicsit keményebbnek is tűnik annál, hogy kimeneküljön egy ilyen este közben, netán után. Azért jól esett hallani a lazaságát, remélem, tényleg így áll hozzá, ezt a jó szokását pedig majd fenn is tartja. Azt több mint valószínűleg el is tudom intézni, hogy utána egy jó ideig ne találkozzon velük, tekintve, hogy anyáék nem utazgatós típusok. - Köszönöm - előre dőlve megtámaszkodtam a két kezemen és egy gyors csókot nyomtam arra az ellenállhatatlan szájára. - És előre hálás vagyok az olasz család csendességéért. - Még egy csókért nyújtóztam felé, aztán ha minden úgy ment, visszahuppantam a hátsómra.

James: - Nem csak tőlem függ az olasz család csendessége - nevettem el magam. - És ne feledkezzünk meg a doveri nagynénikém vagy kim egészségügyi állapotáról sem. Igazából nincs doveri nagynénikém vagy kim - vontam meg a vállam.
- Jut eszembe az olaszokról... Nincs kedved elmenni majd pizzázni vagy nem is tudom.. spaghetti? Úgy megkívántam az olasz kaját most, ha már annyit emlegettük itt azt a fránya olasz családot. Bár végülis az olasz család ehez hamburgert is, szóval ha hamburgerezni akarsz, akkor oda is mehetünk... - tűnődtem el, de rájöttem, hogyha most belekeveredek ebbe a gondolatmenetbe, akkor nem mostanában jövök ki és akkor hosszas időt vesz igénybe a túl sok információ feldolgozása. 

Miha: Az ételek emlegetésére gyomrom működésbe hozta éhség-funkciómat. Mikor is volt ebéd? Hm, nem mostanában.
- Belefér egy fagyi is? Most úgy ennék valami különleges párosítást. - Mit számít, hogy tél közepe van, fagyit bármikor lehet enni. Télen vagy nyáron, oly mindegy. Kisöpörtem hajam a szememből, megfújkáltam azt a pár szálat, ami maradt és megint megállapítottam magamban, bármennyire mű a mű, a parókáimat könnyebb helyükön tartani, mint ezt a sajátnak nevezett izét. Halk nyögéssel hajtogattam ki magam az ágyból és a mádikon lévő kupachoz fordultam. Kihalásztam belőle a fekete leggingsem, meg a sárga ruhám... opp, nem, mégsem. Hátrapillantottam Jamesre, aztán csücsörítve vizsgáltam a ruhát, majd visszadobtam a kupac tetejére. Ez nem Jameshez való, de a fekete-fehér kockás, hosszított ingem annál inkább. Az még a szekrényből kacsintgatott rám, mellette felakasztva a kedvenc sötétbarna övemmel.
- Tudom, ez nagyon hülyén fog hangzani, de ruhát kell vennem. Vagy karácsonyra kérnem. Nehéz visszafogottan egyéniségnek lenni melletted. - színpadiasan hangos sóhajt hallattam és elkezdtem átvenni a kiválogatott ruhadarabokat. Igazából, szégyenlősködhettem volna, de már túl voltunk ezen. Így csak elfordultam tőle, míg cseréltem.

James:  - Fagyi? Ilyenkor? - hőköltem meg. - De ha te ilyenkor találsz, hát legyen, bőven belefér a fagyi is. - Amikor azt mondtam, bőven, nem úgy értettem, hogy mennyire el vagyok engedve anyagilag, mégis csak egy boltban dolgozom, de azért nem egy fagyi fog a sírba vinni.
- Felesleges visszafogottnak lenned - mosolyogtam és teljes testhosszal végignyújtóztam az ágyon kinyújtva az összes testrészemet. Elég volt akkor elkezdenem készülődni, amikor Miha már majdnem készen volt. Így is pár percet ülnöm kellett az ágyon, várva, hogy Miha készen legyen. - Na, hová szeretnél menni? - kérdeztem.

Miha: - FAGYIT BÁRMIKOR LEHET TALÁLNI! TUDK IS EGY HELYET... - A mondat végét hagytam lógni a levegőben és hozzáláttam, hogy egy megfelelő ruhadarabot kiválogassak a "Marad" kupacból.
- HÁT DE... NEM LEHETEK... OLYAN, HA... SZÓVAL, IDEJE ÚJÍTANOM EGY KICSIT. - Átdobtam a másik kupacba a sárga ruhát, aztán kerestem valami kevésbé... merészet és átöltöztem.
Végül térdre érkezve huppantam James mögé az ágyon, átöleltem a nyakát és egy hangos cuppanóst nyomtam az arcára.
- NEKEM MINDEGY, VÁLASSZ MOST TE. JÓ NAPOM VAN. - Mivel általában kész tervekkel szoktam előrukkolni, James van olyan jó, és nem talál ki mást helyette, de most annyira fel vagyok dobva, hogy tulajdonképpen bárhová elmennék vele. Hm, igen, még világgá is, simán!

James: Fölnyújtózva átkaroltam Mihát, miután egy iszonyúan hangos puszit nyomott az arcomra.
- Akkor üljünk fel a buszra és menjünk át Liverpoolba - mosolyogtam. Kíváncsi voltam, hogy mi erről Mihának a véleménye, mennyire mer eljönni velem, illetve mennyire akar. Nekem Ravenhillel sem volt bajom, egyáltalán nem mondom, hogy kinőttem a várost, de Liverpoolban sokkal több lehetőség rejlik, mint itt. Igaz, már későre járt relatívan, egy ilyen kiruccanást érdemesebb lett volna reggeltől megejteni, de én akkor is kíváncsi voltam Miha véleményére.
Sajnos nem volt kocsim, sőt jogosítványom sem, így kénytelenek voltunk busszal menni, ha akartunk egyáltalán menni. Amúgy a buszút sem kényelmetlen, általában rendes járműveket küldenek a két város között. 

Miha: - LIVERPOOLBA? - mellé csüccsentem, ellentétesen, hogy nagyjából szemben legyünk egymással, igaz, majdnem leestem az ágyról, úgy egyensúlyoztam a szélén, mert hát... háttal a padlón végezni nem épp szerencsés, főként, ha egyedül van az ember. Uh, mikor lettek nekem ilyen gondolataim?
- Végülis, mehetünk oda is. Ha buszozni támadt kedved, benne vagyok. Ott is biztosan van fagyi, bár még nem tudom, hol, de keresünk valami helyet rá. - vontam vállat, aztán szép nagy láblendítéssel lemásztam az ágyamról. - Egy pillanat és kész vagyok csak felteszem a... - megtorpantam és megérintettem a hajam. Ezt még szoknom kell. - Nem, semmi. Mehetünk.
Egy pillanatra hagytam, hogy a mosolyom elhalványuljon, aztán ismét előkerítettem neki egy kis plusz energiát és újra ott virított megérdemelt helyén.
Semmi feltűnés, semmi paróka. Ahogyan kell, egy átlagos lánynak. A lila haj legalább nem annyira beleolvasztó. Bár most szívesen venném fel a pirosat...
Vágyakozva pislogtam párat a szekrényem felé, ahol a parókáim várakoztak, aztán megráztam a fejem és a kabátomért nyúltam.
- IRÁNY A VÁROS! - kiáltottam tele lelkesedéssel. - DEE, HA HIRTELEN EGY REPÜLŐGÉPEN TALÁLOM MAGAM ÉS ELRABOLSZ, HOGY AMERIKÁBA VIGYÉL... KOMOLY HÁTRÁNNYAL FOGSZ INDULNI A SZÜLEIMNÉL. - Böktem felé, komoly álarcban, aztán levettem és elnevettem magam. - DE ÉN PISZKOSUL ÉLVEZNÉM. MÁRMINT AZ UTAT, NEM A HÁTRÁNYOD. AZ SAJNÁLATOS LENNE.

James: A hallottak szerint Mihának is volt kedve átmenni Liverpoolba. Egy párszor már jártam ott, főként koncerteken, de azért fagyizót is ismertem. Na meg pár haverom is ott lakott, szóval nincs gáz.
- Liverpoolból nem megy közvetlen járat Amerikába - közöltetem tettetett higgadsággal, mintha valami emberrabló pontosságával tudnám a menetrendeket.
Kiértünk végre a koleszból, azért mondom, hogy végre, mert a portás személye rohadt idegesító volt, de amint a szabad levegőre értünk megfogtam Miha kezét és így mentünk tovább.
- Sűrűn szoktál átmenni Liverpoolba? - kérdeztem, amikor a buszjegyekkel a kezünkben már a buszon ültünk. Ha Miha akart az ablaknál ülni, akkor természetesen hagytam, ellenkező esetben én huppantam be a belső székbe.  

Folytatás >>>