Miha: - Nem igazán. Csak, ha utazom haza, vagy jövök vissza. Mivel az időm nagy részét az iskolában vagy a boltban töltöm, csak ritkán ugrom át, de most ez egy olyan ritka pillanat, amikor nagyon is szívesen megyek oda. Tudod már, hova viszel? Vagy meglepetés? Hm, inkább mond el! Ne, ne mond el, had lepődjek meg! Á, de nem bírom ki, mond el! - Nem tudom, melyikünk bírta tovább, mielőtt belezavarodott volna ide-oda csapongásomba, de a végére mindketten belejojóztunk, tuti.
Azért James már elég jól állja a strapát, nem borul ki tőlem olyan sűrűn.
Meg a családomtól sem. Pedig apa elég rendesen adta a szigorú formát. Már ott nehezebben indult a dolog, hogy engem lila hajjal látott, ami a sajátom volt, tehát "nem lehet emberi kinézetet" kreálni azzal, hogy leveszem. Anya megértőbb volt, mert most élem a "lázadó korszakom", tehát a lila haj, meg a srác, akiről süt, hogy nem egy opera-látogató típus, szerinte rendben van. Még apa is egészen jól elvolt James-szel, úgy látszott, ha nem is lesznek kebel barátok, azért elfogadta nagyjából.
Aztán megtörtént a baj. Megkérdezte, mivel foglalkozik, amiből valahogy eljutottunk a koráig és láttam, amint apám arca elsötétül. Ez az a fajta, amit az ismeretlen szem nem vesz észre, de mi anyával összenéztünk és pontosan megállapítottuk, hogy baj van.
Szerencsére anya átvette a fonalat, apa bőszen hallgatott, szórta a villámokat felénk a szeméből, a kis észrevehetetlen szikrákat, amikkel durván két perc alatt porrá égetett volna mindkettőnket, de szerintem James ezt se vette észre. Hiába, a családom őstehetség, ha színészkedésről van szó.
A karácsonyi vacsora végén apa olyan formálisan, hivatalosan köszönt el, amilyennek még kb. sohasem láttam, anyából is csak színészi vénájában áradt a lelkesedés. Ami viszont egyikük száját sem hagyta el az a "Viszlát" vagy a "Még találkozunk", esetleg a "Remélem, összefutunk még", nem, ők szép estét kívántak, majd megkértek, hogy maradjak, már ha James nem bánja, ugyanis szeretnének pár olyan témát felvetni, ami őt úgysem hozná lába, családi, meg ilyesmik. Persze, James nem maradt, így egyedül kaptam a nyakamba az egészet.
"Túl idős hozzád" blabla, "Elég csak ránézni" blabla, "Tisztességes férfi nem jár ilyen frizurával" blabla, "Mi az, hogy zenész?!" blabla, és így tovább végeláthatatlanul, majd a legvégén közölték, hogy zárjam rövidre a kapcsolatom James-szel, mert nagyon szabadjára engedtek, de ez már az ő mércéjükkel mérve is sok.
Én meg otthagytam őket. Karácsony másnapján este, fogtam magam, eljöttem a hotelszobájukból, rongyorsra bőgtem a szemem és elbújdokoltam a kollégiumban.
Hogyan mondaná el bárki a barátjának, hogy a szülei eltiltották tőle? A legnagyobb mázlim az, hogy ilyen távolságból nem tudnak nyomon követni. Tehát néhány nap alatt rendbe szedtem magam, igyekeztem elfelejteni az egészet és előadni a "minden rendben" verziójú Mihát.
Ez másfél hónapig remekül működött. Aztán megbuktam matekból és a szolfézs jegyem is siralmas lett. A boltból is elküldtek, pontosabban szerintem a szüleim keze volt a dologban. És ezt nekem elő kellett adnom Jamesnek.
Na, ez a nem egyszerű!
Itt állok februárban, két nappal Valentin-nap előtt és ahelyett, hogy boldogan újságolnám az egész világnak, mennyire szeretem a barátomat, sík ideg vagyok, miközben megyek a zenebolt felé, hogy leadjam a kulcsom, a kis névtáblám és aláírjam a papírokat. Két napja nem beszéltem James-szel, így csak reménykedni merek benne, hogy nem pont őt találom bent. Mekkora mázli kell ehhez?

James: Az utóbbi időben nagyon megbetegedtem. Lehet mondani, hogy ez csak férfibetegség volt, de azért nem kellenes 0-24-ben az ágyat nyomni negyven fokos lázzal, amit rendszertelen időközönként egy-egy hányás is tarkított. Szegény Dan istápolt, már amennyire tudott jönni suli mellett, nekem viszont ötletem sem volt, hogy dolgoznom kellene, olyan öntudatlan voltam, hogy ez sem rémlett. Dan kért nekem szabadaságot az üzletben. Egy jobb pillanatomban megkértem, hogy ugorjon be a boltba és hagyjon egy üzenetet Mihának, hogy bocsi, hogy nem kerestem, de halálomon vagyok. Egyébként meg csak döglöttem az ágyban. Ha anyám látott volna, tuti sápítozott volna, hogy hogyan lefogytam. De elég nehéz tartani a súlyom, ha minden kijön belőlem.

Miha: James helyett egy cetli várt, amit a cseppet sem kedves Effie adott át egy hozzá passzoló mosolyszerű fintorral. Miután magamban elbúcsúztam a bolttól, nagy levegőt vettem, s kifújtam az üzletből kilépve, az utca túloldalára mentem a boltba. A maradék dugipénzem gyümölcslére, meg hasznos gyógyulást elősegítő vitaminbombákra költöttem és a buszra pattanva elindultam a barátomhoz. Aki lehet, hogy ki fog dobni, ha megtudja, hogy kivágtak a zenekarból, az állásomból és még meg is buktam matekból, a szolfézsról már nem is beszélve. A kedve biztos a béka alfele alatt van, ehhez jövök én... Talán nem is kellene átmennem. De ezen töprengni már késő volt, ugyanis a sarkon befordulva az ismerős háztömb köszönt rám. Még az is morcosnak tűnt. Felcaplattam a lakáshoz, sarkaim hangosan kopogtak a padlón. Megálltam a lakás előtt, két nagy lélegzetet is vettem, aztán bekopogtam. Igyekeztem vidámnak tűnni, legalább egy mosolyra futotta, ez is valami.

James: Betegségemnek köszönhetően nem csak Dan fordult meg a lakásomban többször is, mint eddig, hanem a zenekar tagjai és úgy összességébben a legtöbb barátom is sűrűbben látogatott. Igazából kaját hoztak általában, ami teljesen felesleges volt, mert a leveseken és elég folyékony dolgokon kívül nem volt sok értelme mást fogyasztanom.
Ben volt nálam akkor is, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Ben még ellenőrizte, hogy lenyelem-e a lázcsillapítót, és segített a poharat az éjjeliszekrényre tenni, csak ezután ment az ajtóhoz.
Elég különös volt Bent ilyen segítőkésznek látni, tekintve, hogy két méret magas volt, feje oldalt kopasz volt, középen pedig rózsaszín kakastaréj meredt az ég felé, a szegecses cuccok pedig elmaradhatatlan kiegészítői voltak a széttetovált testének.
Nem igazán tudom, hogy mi történt az ajtónál, de Ben helyett Miha jelent meg a képben, de ez csak akkor tűnt fel, amikor az ágyam mellett állt. 

Miha:   - A NAGYEMBER ELVETTE A CSOMAGOMAT. HOGY VAGY? - A gondosan felfestett mosolyom semmivé lett, amikor megláttam, ki és milyen ábrázattal nyit ajtót. Aztán útbaigazított, merre találom James-t és még a kabátom is csak a hálószobába belépve dobtam le a székre, miközben meg sem álltam az ágyig.
- MIÉRT NEM SZÓLTÁL, HOGY ENNYIRE ROSSZ A HELYZET?! NEKEM CSAK ANNYIT MONDTÁL, EGY KIS NYAVALYA, DE NEM ÚGY NÉZEL KI, MINT, AKI JOBBAN VAN! - Jó, tudom, nem kellett volna így ráförmednek, de basszus, a barátnője vagyok! Vagyis még az vagyok... Mindegy, félre kellett tennem a saját belső frusztrációm.
Leültem az ágy szélére és elhúztam a szám. Nagyon nem tetszett, ahogy kinézett. - MIT MONDOTT A DOKI? VÁRJ... UGYE VOLTÁL ORVOSNÁL? JAMES, VOLTÁL, MEGVIZSGÁLT, UGYE? - Túl jól ismerem már, ha nem viszik, magától nem menne el az orvoshoz, de csak érzi ő is, hogy ez más! Gyanakvóan méregettem, vártam a pozitív megerősítésre.

James: - A nagyember? - kérdeztem vissza, de sajnos nem tudtam jelen helyzetben Miha cukiságát értékelni. Cuki volt, de az arcizmaim nem működtek úgy, ahogy akartam. - Ben jóarc, nem kell tőle félni. - Az oldalamra ügyködtem magam, ami egy egészséges embernek egyenlő a marathon lefutásával, mert így jobban láttam Mihát, aki csak álldogált. - Figyelj, Kedves, a telefont nem bírom megemelni, csak ennyit tudtam üzenni. - Amikor Miha az ágy szélére ült, ismét nagy erőfeszítésekkel a hátamra gördültem. - Aha, Dan elcipelt dokihoz - nyögtem. - De.. nem volt túl rendes a csávó, felírt valami gyógyszert, meg pihenést, holnap kell visszamenni. Ott vannak a bogyók az éjjeliszekrényen. - Elhallgattam, mert kimerítő volt a sok beszéd. A szekrényen azonban nem is egy doboz állt, hanem három, bizonyára rosszul emlékeztem, ezért is kellettek a haverok, hogy számon tartsák mit és mennyit veszek be. Ahogyan azt sem szabad elfelejteni, hogy a doki nem holnapot hanem holnaputánt mondott a vizitre, ezba gyógyszerek melletti jegyzetfüzetbe volt beírva, amit én nem láttam. De a többiek ebben is üzengettek egymásnak. A legjobban bizonyára az tetszett volna nekem, amit Dan felírt aranyköpésnek: " Ne mondjuk el a barátnőmnek, nem akarom, hogy aggódjon." Ezt én mondtam, de sajnos nem emlékeztem rá.

Miha: Kíváncsian hajoltam közelebb és vettem el random az egyik gyógyszeres dobozt. Nem sokat mondott, mivel az én szervezetem elég strapabíró, nem sűrűn kell bármi mást bekapnom egy-két mentolos vagy mézes cukorkán kívül, de a számokból ítélve, James jóval messzebb áll attól, hogy elég legyen neki ennyi.
- És ez... - hagytam a levegőben lógni a kérdés végét és a jegyzetfüzetet vettem szemügyre.
Közben épp a látószögemen kívül megjelent Ben, aki szerint ez egy nagyon hasznos kis szerkentyű, és ők vigyáznak James-re, aztán letett egy bögrét a kisasztalra, majd tapintatosan megjegyezte, hogy van egy kis dolga, néhány percre magunkra hagy minket.
- Oké - részemről ennyivel el volt intézve, úgysem terveztem most egy ideig távozni, főként, mert James nincs abban az állapotban, hogy olyan irányba terelje a témát, ami miatt kívül tágasabb lenne nekem. Majd később, ha jobban lesz. Akkor fog kidobni... ő is.
Gombóc keletkezett a torkomban, kellemetlen érzéssel. Nagyot nyeltem, visszavarázsoltam elhalványult mosolyom és megfogtam James kezét, megsimogattam a kézfejét.
Most valahogy nem tudtam, mit mondhatnék neki, annyi felé járt az eszem, és mégis képtelen voltam beszélgetést kezdeményezni. Ez nem vall rám, meg sok más sem, amibe nem akartam belemenni.
Szabad kezemmel hátradobtam előre pofátlankodó tincseimet, majd, mivel eszük ágában nem volt ott maradni, tervmódosítottam és a fülem mögé tűrtem őket.

James: Ben jelent meg, bár elsőre nem is értettem, hogy mit mond, kellett pár másodperc, hogy értelmet nyerjenek a szavai. Nem tudtam tőle elköszönni, mert éppen egy éktelen mellkasi fájdalom tört rám, ami miatt megszólalni sem tudtam. De aztán szerencsére jobb lett és nem vágtam olyan arcot, mint akit karóba húztak. - Jó, hogy itt vagy - mosolyodtam el, azaz produkáltam valami mosolyszerű grimaszt. Kinyújtottam felé a kezem, de addig már nem jutottam el, hogy meg is fogjam az övét, de legalább lehetőséget teremtettem rá. - Hogy-hogy jöttél? - kérdeztem. Nyilvánvaló volt, hogy azért jött, mert a barátnőm, de én a kábult állapotomban annyira nem láttam az összefüggéseket a legegyszerűbb dolgok között.

Miha: - Be kellett mennem a zeneboltba leadni a... - Megtorpantam a fél-hadarásban és le is fagytam pár másodpercre, azt hiszem. Annyira nem akartam most ezzel is terhelni, hogy majdnem lazán kiböktem neki. Azért a helyesbítés elfért még ott, szűkösen, de megfért. - Ott láttam az üzeneted és jöttem is ide. De nem gondoltam volna, hogy ez fog fogadni. Tulajdonképpen arra voltam csak felkészülve, hogy egy kicsit sápadtabb, szipogó James-t fogok látni, aki nyűgös, de semmiképp sem nézki úgy, mint, aki már fél lábát már a koporsóban lóbálja. Mert most egy kicsit ilyen hatást keltett az összkép. - Hoztam gyümölcslevelet, meg mindenféle gyümölcsöt, ha kérsz valamit, csak szólj. - Telefonom csipogott a farzsebemben, kicsit helyezkednem kellett, hogy elő tudjam szedni. Kat írt természetesen, hogy megvan-e még a fejem ahelyén és a szívem sincs darabokban, de nem válaszoltam neki, csak elhúztam a szám és ledobtam magam mellé az ágyra a készüléket. Aztán ismét James kezéért nyúltam és tovább simogattam.

James: - Hoztál nekem? - kérdeztem vissza totál elérzékenyülten, bár az alanyt kifelejtettem a mondatból,de még így is érthető volt. Inkább lehunytam a szemem, mert túl nagy energiabefektetés volt nyitvatartani sajnos. - Hoztál szőlőt? - kérdeztem ismét. - Kaphatok? - Ha nem hozott pont szőlőt akkor mást kértem. - Tányér van kint a konyhában, seprűt a spájzban találsz, de a tollseprűt elvitte tegnap Ben. - Rohadt nagy marhaságokat beszéltem, mondanivalóm első fele volt igaz csupán, a többi valami fura katyvasz a tegnapi álmomból.

Miha: - Ööö... oké - Nem igazán tetszett, amikor James ilyen furán viselkedett és legtöbbször ennek valamilyen fájdalomcsillapítóhoz volt köze, de most hiába néztem a "beszedendők" listáját, nem találtam rajta semmit, ami megmagyarázná a viselkedését.
Engem ellenben egyre inkább arra késztetett, hogy kirohanjak a szobából, így kapóra jött a gyümölcs dolog. Kimentem, megmostam az almát, meghámoztam a narancsot és egy tányérra összeraktam kisebb szeletekre vágva. Nem kapkodtam el a dolgot, de nem is húztam az időt. Azért titkon reménykedtem, hátha valaki betoppanna, aki magyarázatot tudna adni erre... az egészre.
- Itt is vannak - tértem vissza James szobájába és feljebb emeltem a tányért, hogy a műmosolyommal bemutassam neki a szerzeményem. Az egyetlen mázli ebben a helyzetben, hogy nem tűnik fel neki, mennyire nem vagyok toppon és így nem is kell bevallanom semmit. Majd később.
Leültem mellé az ágyra és felé nyújtottam a tányért, hogy vegyen róla egy szeletkét valamelyikből.

James: Hallottam, ahogyan Miha kimegy a szobából, valószínűleg a konyhába. Próbáltam magam ébrentartani, ami talán ment, de lehet, hogy időközben elbóbiskoltam és csak akkor tértem magamhoz, amikor a lány visszatért.
- Köszönöm szépen. - Kezemel vakon a tányérra nyúltam, eltelt kis időbe, míg erőtlen kezemmel el tudtam venni egy szeletke almát, de sikerült és fekve a számba préseltem az almát.
-Ettől jobb lesz? - kérdeztem.
Ez nem volt jó ötlet, mert rágni is alig bírtam, szóval elkezdtem köhögni, hogy lehetőség szerint ne fulladjak meg. A következő lépés a felülés lett volna, de ahhoz már erőtlen voltam, szóval csak félig meddig tudtam felemelkedni. 

Miha: Segítettem neki felülni és a hátát is megütögettem kicsit, hátha attól jobb lesz. Azt mondják, a gyümölcs gyógyír a bajra, de most inkább csak tovább növeltem az egészet. Nem lennék túl jó ápolónő, azt hiszem.
- Jobban vagy? - kérdeztem az arcát fürkészve, mikor a köhögés alább hagyott. Nem tetszett, hogy így látom, de valahogy az egész frusztrált. Nem az, hogy elkaphatom tőle, hanem... maga a helyzet.
Ezért is örültem meg, amikor hallottam a bejárató ajtót nyílni, aztán a nagyember hangja is felcsendült és kértem James-től egy percet, amíg értekeztem a barátjával.
Akinek elmondtam, hogy nem tudok tovább maradni, nagyon sajnálom, de muszáj visszamennem a kollégiumba, ami egy hatalmas nagy kacsa volt, mégis áradtak belőlem a szavak. Megértőenk tűnt, azt mondta, semmi gond, ő itt marad, amíg nem jön a váltás.
Szóval egyre növekvő büntudattal, ám mindezt mélyen elrejtve visszamentem James-hez és elköszöntem tőle. Kapott tőlem egy búcsúpuszit a homlokára, majd szedtem a cuccom és a lakásból kilépve szinte futottam a friss levegőig. Nevezzen bárki önzőnek, vagy gonosznak, de felfrissültem a szabadulástól.

James: Hiába nem lettem jobban semmitől sem. Úgy voltam vele, hogy inkább elalszom, az sokkal többet segít, mintha ébren próbálnék zöldágra vergődni. Nem kellett sokat ringatnom magam, hogy álomba essek. Férfi hangokat hallottam magam körül, bár nem voltam benne biztos, hogy ez álom-e vagy valóság. Azt is furcsálltam, hogy Miha egy-kettőre eltűnt, de csak másnap tudtam meg, hogy mikor ment el, amikor ismét felébredtem egy kicsit kipihentebben.