Mikor? 2016.11.27. 
Hol? Szobák
Kik? Mihalie Nova &William Wolf

Will: Eltökélten keltem fel reggel. Jackkel tegnap egész éjszaka erről beszélgettünk. Konkrétan lyukat beszélt a hasamba. De meggyőzött. Igaza volt, lépnem kell. Szóval végig izgultam az egész iskolát, oda sem figyeltem néha. Dark még rám is szólt, hogy nem szoktam ennyire figyelmetlen lenni. Huh, néha tényleg elkalandoztam. De az biztos, hogy fizikailag ott voltam a tanórákon. Aztán délután fekete farmeremhez felvettem egy fekete inget és a lánykollégiumba mentem, kis győzködés után beengedtettem magam. Ha minden igaz, Miha szobájának ajtaján kopogtattam. Gyomrom akkorka volt, mint egy kavics. Egy darabokra tört kavics egyik része. Ha ő nyitott ajtót, köszöntem. Ha nem, annyit szóltam: - Szia. Mihát keresem.

Miha:  hajam sehogy sem akart az igazi lenni. Körbevettem magam parókákkal, de ha a sajátomat akartam használni, az sosem jött össze. Miért nem áll úgy, ahogy szeretném?!
Hangokat hallottam hirtelen kintről. Azonnal a telefonomért nyúltam, de még nem volt annyi az idő, hogy Kat megjelenjen, ha csak nem érezte meg a kettőnk közötti láthatatlan köteléken át, mekkora bajbaj vagyok. Közelebb lépte az ajtóhoz, de a beszűrődő hangokra megtorpantam.
- ... Will - a nevet olyan tosztán hallottam, mintha Kat2 mellettem állt volna, szóval direkt mondta hangosabban. A helyzeten ez annyit változtatott, hogy nem robogtam ki melltartóban és harisnyában üdvözölni a váratlan látogatót, de a kezemben lévő hajkefe hangosan koppant a padlón. Tuti meghallotta, ha csak nem lett azóta süket, mióta legutóbb találkoztunk.
Kat tájékoztatta, hogy itt vagyok, mire a szemem forgattam. Mondta volna inkább, hogy nem vagyok a kollégiumban! Mióta történt az az... nos, azóta elkerültem Willt, és egészen idáig remek taktika volt, de mit kezdjek most ezzel az... egésszel?
Kopogtak az ajtómon, mire reflexből kiszóltam egy percet kérve. A tükör nem sokat segített rajtam, gyorsan letöröltem róla a párát, összefogtam a hajam, sebtében felcsatoltam a kilógó részeket, aztán ráhúztam a hálót. Felkaptam az első kezem ügyébe eső parókát, gyorsan eligazgattam, aztán felvettem a ruhám. Mindez fix, hogy nem egy perc volt, de legalább emberi állapotomban néztem ki, kábé.
Végigsimítottam a ruhámon, még egyszer ellenőriztem magam a türközben és valahogy nem tetszett a látvány. Pontosabban valamiért az zavart, hogy így kell kilépnem a fürdőből valaki elé, akit nem szeretnék látni. Vagyos szeretnék, persze, hogy szeretnék, de nem most.
Végignéztem magamon, még egy utolsót igazítottam a harisnyámon, ami kivételesen kényelmetlenül feszült rajtam, aztán megigazítottam a fekete ruhát, amit a nyakamnál kellett összekapcsolni, a hátam nem takarta és csipőtől lefelé hullámokban szélesedett ki a térdem felettig valamennyivel. Ez a ruha hihetetlen! Már akkor tudtam, amikor megrendeltem a neten. De Jamesnek akartam tetszene benne, és nem... nem Will elé állni.
Nagyot nyeltem. Oké, essünk túl rajta. Lenyomtam a kilincset és kikukucskáltam, mielőtt ténylegesen kinyitva kiléptem volna, mezitláb, mivel a cipőm az ágy előtt hagytam.
- WILL, SZIA - köszöntésemben volt egy kis kérdő hangsúly, de valami örömféle is, elvégre miért ne örülnék neki. - ÖHM... MI A HELYZET?
Leplezni sem tudtam volna a zavaromat, így csak mosolyogtam és ha nem vettem észre, akkor a számat rágtam. Magabiztos Mihát a fürdőben felejtettem, basszus!

Will: Hosszú percek teltek el, amíg végre láthattam Mihát, de van rgy sanda gyanúm, hogy igazán éreztem úgy az idő múlását, ahogy az valóban is volt. - Szia - köszöntem kis fáziskéséssel, mert kissé zavarba jöttem, de még ez a fura érzés sem vehette el a merszem attól, amiért jöttem. Kérdését figyelmen kívül hagytam valamennyire. - Öhh - szuszogtam. - Szeretnék mondani valamit - közöltem gyorsan végül. - Szóval izé... tegnap hogy úgymondjam, sokat gondolkodtam és hát szóval.. ahh de nem vagyok jó ilyenekben.. - ennyit talán még sosem beszéltem egyhuzamban. - Szóval na, csak annyit szeretnék kérdezni, hogy nem lennél-e a barátnőm? - Nagy nehezen kijött belőlem a kérdés. Az a szerencse, hogy gyomortartalmam izgalmamban a helyén maradt.

Miha: Nem csak én voltam zavarban, ami egyszerre volt jobb érzés a lelkemnek, és még rosszabb, mert ezek szerint valami átlagosnál is érdekesebb dolog vezérelte ide, és ha Will ilyesmire vetemedik az komoly dolog.
Bármennyire szerettem volna bátorító mosollyal előállni, örültem, ha csak egy simára futja, miköben ujjaim tördelésével voltam elfoglalva. Kínosan éreztem magam, na!
Aztán jött az a jelenet, amikor a lány szájához emeli a poharat, belekortyol, és akkor a srác kimondja, amit szeretne és a lány egyszerre köpi ki, ami a szájában van és fullad meg a váratlan fejleménytől. Nekem nem volt ilyen szerencsém, a torkom olyan lett akár a sivatag, még nyelni is elfelejtettem döbbenetemben. Ez a teljes lefagyás típikus állapota.
Ha az előbb kínosan éreztem magam, akkor most azt az érzést turbózzuk fel maximumra, és nagyjából sejthetővé válik, hogyan is érzem magam éppenséggel. Nem, még az sem közelíti meg.
Mi ez a kis hülye ugráló izé a fejemben? Jól hallom, hogy még kurjongat is? A fenébe is, hagyd abba, de rögtön, ennek nem szabad örülni! A gyomortáji pillangók keringőzni kezdtek miatta, és ha a vacsorát nem útközbenre tartogattam volna, most lehet, viszont látom, annyira szétesőben éreztem magam.
Annyi azért volt bennem, hogy lehuppanjak a tőlem két hátráló lépésnyire lévő ágyra. Miha, szólalj meg végre!
- A... - tátogtam, mint hal a szatyorban. Ez a helyes kifejezés arra, amit műveltem. - WILL... ÉN...
Régen éreztem magam ilyen nyomorultul. Mondjuk nyáron, akkor határozottan kivoltam. Amit mondani készültem úgy fájt, mintha valaki késsel kínozna miatta, képtelen voltam értelmes mondatba foglalni.
- NEKEM... MI... SZÓVAL ÉN... NEM... TUDOM... - Gondolatban felpofoztam magam, hátha attól észhez térek, de igazából csak azt éreztem, hogy rohadtul megérdemlem. Mikor legközelebb megszólaltam, az csöppet hadarós volt, de ez eltörpült halksága mellett. - MÁR JÁROK VALAKIVEL. - Nem volt egyszerű kinyőgni, és a könnyeimet sem benn tartani, amik csak úgy tódultak volna kifelé, ha hagyom. Nem is az volt a legrosszabb, hogy ilyesmit közölnöm kell bárkivel is, hanem az, hogy ezt pont Willel kell, aki fontos nekem, akit egy idióta gyenge pillanatomban megcsókoltam, aztán abban reménykedtem napokig, hogy pontosan ezt teszi, amit most és minden jól végződhet. Aztán jött James aki csak még kettőt taposott szétesőben lévő szívemen, majd mindezt helyrehozta, de most...
- SAJNÁLOM - eddig nem néztem fel Willre, most viszont erőt vettem magamon és könnytől csillogó szemekkel fordultam felé. Mit lehet még ezek után mondani? Van egyáltalán bármi, amit ilyen helyzetben szokás még hozzátenni? Csalódottságot éreztem, miközben semmi okom sincs rá, hiszen szeretem Jamest, komolyan kedvelem, csak Will... Jó, ennyi volt, legördültek az első cseppek, majd szép sorban a többi. Remélem nem várja meg, amíg teljesen kiborulok.

Will: Nem csak nekem ment nehezen a fogalmazás ma, de Mihának is. Aztán olyat hallottam, amit nem is igazán kellett volna. Szóval jár valakivel. - Ohh, nem is.. tudtam. - Szemeim akkorára kerekedtek, mint maga a Föld, sőt szerintem el is kezdett forogni a saját tengelye körül. Roppant kínosan éreztem magam, a vér felszökött sápatag arcomba. Zavartan tarkómat kezdtem el tapogatni. - Hát akkor sok.. boldogságot - biccentettem és megpróbáltam elfordulni, de olyan nyomorult voltam, hogy még az sem ment, szóval csak álltam, mint egy szalmazsák.

Miha: Nem tudom, nevezhetjük-e ezt "Jól fogadta."-nak, de legalább nem szaladt el, ami mondjuk Willra annyira nem is jellemző, szóval lehet, hogy tényleg túlzás az előbbi felvetés.
Megtöröltem a szemem, agyamon átfutott egy gyors hála, amiért már csak vízálló sminkkel dolgozom és ismét lehajtottam a fejem. Aztán gondoltam egyet és felálltam, odasétáltam hozzá és, ha hagyta, hozzáértem a karjához.
- WILL... ÉN TÉNYLEG SAJNÁLOM. - Majdnem sikerült egybefüggően beszélnem, majdnem. - NEM TUDTAM, HOGY TE... FŐKÉNT AZUTÁN, HOGY NEM IS KERESTÉL... AZÓTA... - Ami valljuk be, nem most volt, tehát nem az én hibám, amiért azt hittem, ő nem úgy vélekedik rólam, ahogy én róla. Akkor mégis miért érzem magam bűnösnek?
Nem igazán tudom, mit mondhattam volna még, de nem is tudtam volna, mert a telefonom pittyegni kezdett az ágyamon. Indulnunk kell, ha oda akarunk érni a koncertre. Magamban átkoztam az ígéretem, amit tettem, hogy ott leszek, mert már semmi kedvem nem volt menni. Inkább zárkóztam volna be a szobámba, elbújtam volna a takaróm alá és elő sem kerülök, amíg nem látom másként jónak.
Mivel nem hagyta abba a csipogást, oda kellett mennem, felvenni és kinyomni. Kat is küldött egy kérdőjelből álló sms-t, de nem válaszoltam rá.
- NEKEM MOST... MENNEM KELL - Ez volt a legrosszabb, amit mondhattam. Nem elég, hogy visszautasítottam, még el is küldöm, de ha nem indulok el, nem érek oda és azzal meg Jamest bántom meg. Őt is. - NE HARAGUDJ. EZÉRT SEM. - Elhúztam a szám, miközben cipőmmel és táskámmal a kezemben ismét megálltam előtte.
- WILL, TE NAGYON FONTOS VAGY NEKEM, EL SEM TUDOD KÉPZELNI, MENNYIRE, ÉS NEM SZERETNÉM ELVESZÍTENI A BARÁTSÁGOD, SOKAT JELENT SZÁMOMRA. - Annyira íztelen sablon szöveg volt, annyira nem illett hozzám, sem a szituációhoz, de még mindig jobb volt, mintha nem próbáltam volna valahogy megmagyarázni, vagy legalább menteni az egészet. Mert tényleg nem szeretném, ha emiatt elfordulnánk egymástól, habár pontosan ezt csináltuk az elmúlt időszakban, és nem is biztos, hogy ezek után képes lennék felszabadultan viselkedni előtte. A "kísérteni fog" egészen helyes kifejezés minderre.

Will: Miha még próbálta menteni a menthetőt, össze-vissza beszélt mindent. Ezzel ellentétben én meg sem tudtam szólalni. Nem értettem, hogy miért vert gyökeret a lábam. Legszívesebben elfutottam volna, de nem bírtam. Inkább csak bóldintottam egyet. Hm hát mennie kell. Persze. Először összeszedtem magam, hogy meg tudjak szólalni. - Aha, hát jó szórakozást. - Szerintem fel sem fogtam, hogy miket mondott Miha, csak enyhén megsemmisülten fordultam el és az ajtó felé vettem az irányt. Még motyogtam valami szia féleséget és minél előbb elhagytam a lánykollégiumot.

Miha: Will nehezen talált magára, amit abszolút meg tudtam érteni. Még akkor is kissé szét voltam esve, amikor Kat felbukkant a portánál és várakozóan nézett rám. Csak megráztam a fejem és kisétáltam, már nem is figyeltem rá, hogy elvileg nem szabadna, ahhoz túl sokszor sétálok ki "takarodó" után.
Kat persze nem bírta ki, a buszmegállóban rázúdítottam a történteket, könnyekkel együtt, és csak akkor szedtem össze magam nagyjából, amikor már a célhelyszín előtt álltunk. James nem láthatja rajtam, hogy valami nincs rendben. Gyorsan ellenőriztem a szemem, aztán elmotyogtam egy hálát, amiért úgyis bent félhomály lesz, és beléptünk az épületbe. Még bíztam benne, a hangulat majd segít kicsit felejteni.