Mikor?  - 2015.02.26.
Hol? Sétálóutca
Kik: Kiki Marie Moore & Theodore Martinez

Kiki: 

Theo: 

Kiki: Ahogy Theo is beült elindultunk, a kocsiban pedig egy idő után lehalkult a zene, de még mindig szólt, ami persze nem zavart. Társaságban meghallgattam akármilyen zenét, mondjuk furcsa volt ezt a modern irányzatot hallani az iskola termeiből kiszűrődő klasszikus után, de hozott valami kellemes változatosságot, ami azt hiszem, semmiképp sem ártott. Azt hittem, hogy a fiú sokkal gyorsabban vezet, de nagy meglepetésemre nyugodtan haladtunk az úton, már nem az első kellemes csalódás volt, ami vele kapcsolatban ért. Eszembe jutott egy pillanatra az első találkozásunk, de aztán válaszolt a kávézós kérdésemre, úgyhogy újból ráterelődött a figyelmem.
- Akkor majd most meglátjuk, mit találunk ott - jegyeztem meg. A kottákat az ölembe fektettem és a karjaim keresztbe fontam magam előtt, úgy nézelődtem pár percig, Ravenhill furcsán csendesnek tűnt, nem, mintha amúgy nagy forgalma lett volna, de így legalább könnyebben is tudtunk haladni. Aztán visszafordultam a vezetőülésen ülő felé:
- Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de esetleg megengednéd, hogy most én hívjalak meg, a múltkori után? Nem szívesen tartozom és már amúgy is túl sok van a számlámon, azt hiszem - kérdeztem kíváncsian. Azt gondoltam, majd meghökkentően elutasítja, de ugyanakkor reméltem, hogy mégsem, hiszen én teljesen komolyan gondoltam. Lassan befordultunk közben a keresett utcára, úgy tippeltem, hamarosan megérkezünk. Kíváncsi voltam már erre az új kávézóra.

Theo: Annyira megszoktam, hogy, akik általában a kocsimban ülnek beszédesek, hangosak, alzák, ehhez képest Kiki egy fadarabra emlékeztető merevséggel ült mellettem és kemény három szót, ha szólt. Furcsa érzés volt, nem sokfelé, hanem a vezetésre figyelni, mellette elhanyagolható szinten a társalgásra, éppen ezért tűnt fel, ahogy össze-vissza rakosgatta a kottát, aztán letette az ölébe. Egy egyszerű mozdulattal nyúltam oda, elvettem az öléből és a hátsó ülésre... tettem vagy dobtam, egyre megy. Zavart a dolog, hát változtattam rajta, majd ismét előre koncentráltam.
- TÚL SOK VAN A SZÁMLÁDON? - Felhúzott szemöldökkel, kérdőn pillantottam a lányra miközben nemes egyszerűséggel áthajtottam a pirosra váltó lámpa alatt. Ezt a kijelentését nem tudtam hirtelen hova tenni, így még azt is elfelejtettem szóvá tenni, amiel elkezdte, pedig azon is fennakadtam pár másodpercre, míg nem jutott el mondandója végéig és terelte arra a figyelmem.

Kiki: Figyeltem, ahogy továbbhaladunk, egyenesen át a piroson. Valahogy sikerült megállnom, hogy ne bámuljak kikerekedett szemekkel Theora, bár igaz, én sem voltam az a tipikus jókislány, meg, hogy jogosítványom sem volt, de, ha lett volna sem mertem volna így, lazán átmenni, amikor nem kellene, akkor sem, ha egy kis rogalmú helyről van szó. Azt hiszem, nem kellett volna meglepődnöm, Theo a tettek embere volt, amennyire én ismertem, a kottaügyet is gyorsan megoldotta, amire egy halvány mosollyal reagáltam. Jó helye lesz a hátsó ülésen, míg vissza nem érünk az iskolához.
- Igen, valahogy úgy - vontam meg a vállam, de úgy sejtettem, nem fog válaszolni, vagy csak elgondolkozott, így nem is erőltettem a témát, inkább ismét kinéztem az ablakon. Vajon csak azért tűnt kihaltnak a város, mert pangási időszak volt, vagy tényleg inkább mindenki otthon maradt, aki tehette? Nem tudtam volna megmondani.
Mikor megérkeztünk a kávézóhoz és megálltunk kiszálltam, ha Theo is így tett, majd becsuktam az ajtót, ha maradt még a kocsiban, akkor én sem mozdultam, mindenesetre az épületet megnéztem magamnak, amennyire tudtam.
- Kívülről nem nz ki rosszul, biztos felújították - jegyeztem meg. - Remélem, hogy nem lesz óriási tömeg odabent, mert nem igazán viselem jól - tettem hozzá. - És ezt ne úgy értsd, hogy kitör rajtam a kislányos hiszti, szó sincs róla. Csak nem túl jó, ha az emberek legnagyobb része magasabb nálad és át sem látsz a fejük felett, maximum a karjukalatt, vagy jobb esetben a válluk felett átnézve - magyaráztam, mielőtt Theo azt hinné esetleg, hogy nyafogni kezdek, vagy ilyesmi, az nem én lettem volna.

Theo: A kávézó közel volt a sétálóutca bejáratához. Megálltam a legközelebbi helyen, amíg ki nem szálltam, fel sem tűnt, hogy egy kerekesszékes ábra van felrajzolva a kocsi alá, vagy legalábbis valami olyasmi lehetett, mivel csak egy felfestett vonalvéget láttam belőle, amiből erre asszociáltam. Ha nem az volt vagy ha az, hát így jártak, parkolhat arrébb is. Sosem fogom megérteni, miért kéne annyit kivételezni velük, éppen ezért nem is fogok a kardomba dőlni, amiért késve vettem észre, hova parkoltam. Van még hely körülötte bőven, találnak maguknak másikat.
- NEM HISZEM, HOGY SOKAN LESZNEK, DE HA MÉGIS, MAJD ÉN VEZETLEK - Ritkán vagyok olyanok társaságában, akik viszolyognak a tömegtől, talán pont ezért nem tudtam megérteni a félelmeit, nekem nincsenek problémáim a magasságommal vagy az emberekkel. Azért a várakozós, hosszú sorokat kivárós helyzethez nekem sem volt túl sok kedvem, de nem gondoltam, hogy ilyesmi szóba jöhet. Ha Kiki is kész volt, hátra se nézve bekapcsoltam a riasztót a kocsiban és elindultam befelé. Az ajtót kinyitottam és előre engedtem a lányt, aztán én is beléptem mögötte.

Kiki: - Hát, köszi - mosolyodtam el kissé bizonytalanul, Theotól különösen szokatlan volt egy ilyen mondatot hallani, mindazonáltal nagyon kedves is, az is biztos. Csak egyszerűen nem tudtam, hogyan viszonyuljak ehhez. Igazából elég érdekes volt azalapszituáció is, nem gondoltam volna, hogy egy hangszerboltban összefutunk, pedig alapjáraton egyikünk sem jár oda, majd pedig elmegyünk egy kávézóba. Miután Theo bezárta és beriasztózta a kocsit, elindultunk befelé. Hálás mosollyal fordultam hátra, mikor előreengedett, aztán bent rögtön félreálltam az ajtóból, hogy a mögöttünk lévők is be tudjanak jönni.
- Ahhoz képest, hogy most nyílt a hely, úgy látszik, eléggé jó híre van - jegyeztem meg halkan, mivel elég sokan voltak bent. - Keressünk helyet, míg kicsit csökken a sor, vagy szerinted jobb most beállni? - érdeklődtem.

Theo: Nem lepett meg túlzottan, a bent lévők száma, új hely lévén egyértelmű, hogy mindenki kíváncsi rá. Ez azonban csak beigazolta azt az előre megállapítható tényt, mennyi emberre is kell számítani és ez már nem tetszett annyira. A helyiségben terjengő kávéillat hívogató volt, ha nem keltette volna fel ennyire az érdeklődésem, valószínűleg megfordulok és kimegyek, de lepillantottam Kikire mielőtt eldöntöttem volna, mi legyen. Valamiért érdekelt a véleménye, és ha nem is konkrétan, de megadta a választ.
- HA TALÁLSZ HELYET ÜLJ LE, ÉN HOZOM, AMIT KÉRSZ. - Mondatomban ott volt a kérdés, amiért várakozóan nézhettem rá, a mosoly kivételesen elmaradt, nem volt túl sok kedvem hozzá miután megláttam, mit kéne kivárnom. Természetesen úgysem fogom.

Kiki: Pillantásom még egyszer körbejárt, mielőtt visszatért volna Theora. - Rendben - bólintottam rá a javaslatára, aztán folytattam -, azt hiszem, egy sima cappuccinoval teljesen jól megleszek. És köszönöm - mosolyodtam el. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezzem-e, biztos, hogy ne menjek-e vele, de inkább nem tettem, úgy vettem észre, Theo szeret mindent gyorsan lerendezni, úgyhogy csak hátráltatnám, egyébként is így megmentett a tömegnyomortól, ami nagyon kedves volt tőle, ugyanakkor biztosravettem, hogy neki sincs kedve hozzá. Ám, ahogy megbeszéltük, elmentem és kerestem egy asztalt, amit a hátsó részen, a fal közelében találtam is. Nem volt könnyű bejutni, de sikerült átsurrannom az emberek között és így viszonylag egyszerűen odaértem. Reméltem, hogy meglátom innen, ha Theo sorra került és tudok neki jelezni, vagy ő észrevesz, igyekeztem figyelni a pult felé, bár ehhez eléggé ki kellett csavarodnom, hogy odalássak.

Theo: Nagyjából fél percembe telt kitalálni, hogyan is kerülhetném el a sorban állást, mindehhez csak egy ismerős arcra volt szükségem a sor elején. Mosolyt varázsoltam bosszankodó arcomra és előre sétáltam.
- JIM, HAVER, HOGY VAGY? - Megfogtam a vállát, és mikor felém fordult még jobban elmosolyodtam, had higgye azt, komolyan örülök neki. Mivel a terv bevált, amiben egyáltalán nem kételkedtem, már ott is maradtam mellette. Szóval tartottam, míg az a két ember el nem tűnt előlünk, akkor jófej gesztusként előre akartam engedni, de persze visszapasszolta a lehetőséget. Nem ellenkeztem, pont ez volt a cél, mint, aki hálás érte megköszöntem és már mondtam is a pultos lánynak, mit kérek. A cappuccinohoz extra habot kértem, s a jegeskávémmal együtt elindultam megkeresni Kikit. Még egy tömör "Szia"-t odalöktem Jimnek, aztán elindultam arra, amerre Kikit láttam menni. Nem volt egyszerű megtalálni, minden asztalnál ültek, a sok fej közül azért mégis kivirított élénk vörös haja, mire idegesített volna a keresgélés már meg is találtam. Megálltam az asztal mellett, letettem elé a cappuccinot, a másikat a vele szemben lévő szék elé. Levettem a dzsekim, ledobtam a szabad székre és leültem a helyemre. - NEM KELLETT SOKAT VÁRNOD. - Jegyeztem meg, bár teljesen egyértelmű volt.

Kiki: Míg Theora vártam, körülnéztem alaposan a kávézóban. Szépen kidekorálták a helyet, nem volt feltűnő, de lepusztult sem, pont az, ami legalábbis az én ízlésemnek megfelelt. A színek barátságosak voltak, ahogyan az egész helyiség eltekintve attól, hogy kicsit zsúfolt volt. Egészen elmerültem a gondolataimban, amíg meg nem láttam a fiú közeledő alakját, ezek szerint sikerült gyorsan a sor elejére kerülnie, bár bevallom, nem tartottam szemmel egész végig.
- Köszönöm - néztem fel rá mosolyogva, amikor letette elém a cappuccinot, majd figyeltem, ahogy leül velem szembe. - Igen, tényleg nem kellett - erősítettem meg, csak, hogy mondjak valamit. Megkevertem a kávém, ami egyébként külsőleg jól nézett ki a sok habbal a tetején, de rögtön éreztem, hogy forró, amikor megfogtam a poharat.

Lezárult a játék időközben.