Mikor? 2016.06.02. - 06.19.
Hol? Park
Kik? David Garrett & Hedvig Willar

Hedvig: Lustán nyújtózkodtam egyet, majd a mellettem heverő táskámért nyúltam. Vajon mennyi lehet az idő? Azt mondta fél négyre biztosan ideér, még csak nem is írt, hogy késni fog. Bosszankodva, morogva dobtam vissza a telefonom, aztán tekintetem a babahordozóban lévő kisfiúra tévedt és már meg is feledkeztem a rossz kedvemről. Elmosolyodva figyeltem, ahogy Alex mellkasa szépen egyenletesen emelkedik és süllyed. Milyen jó újra ilyen nyugodtnak látni. Nyoma sincs az elmúlt két hét álmatlan éjszakáinak, amikor minden pillanatban attól féltem, mikor szökik fel újra a láza.
Tekintetem tovább siklott, felpillantottam a fák ágai közül látszódó kék égre. Nem esik, kellemes az idő és honvágyam csillapítására még a parkban is le tudtuk teríteni a plédet, hogy leünjünk a fűbe. Nem is tudom hirtelen, mióta ücsörgünk itt, szerintem úgy másfél-két órája lehet. Alex elaludt egészen hamar és én is majdnem követtem, de a könyv jobban lekötötte a figyelmem. Már csak Davidnek kellene végre ide érnie.
Mostanában megint mindig késik, minden előzmény vagy jelzés nélkül érkezik fél órás késésekkel, amire a sok munka a magyarázat. Megértő vagyok, támogatom, amiben csak tudom, de sokadik eset után azért már tényleg bosszant.
Igyekeztem elfojtani a keserű szájízt és immár ülve, nem hason fekve fogtam meg ismét a könyvem és lapoztam, majd tovább olvastam. Két lábam kinyújtva helyeztem egymásra, egyik kezemmel hátul támaszkodtam meg, a másikkal pedig a könyvet fogtam.

David: Naivan mindig azt hiszem, hogy a nyár közeledtével eljön a pihenés időszaka is, de minden évben tévedek ezzel kapcsolatban. A mai megbeszélés is olyan hosszúra nyúlt, mintha ezer éve tartana. Mi több időközben lemerült a telefonom és nem mondhattam azt, hogy bocsi srácok, álljunk meg, amíg szerzek egy telefontöltőt. Hogy csillapítsam bűntudatom, mert már megint késnem kell Hedvidtől, gyorsan beugrottam egy virágboltba, ezzel is növelve a késésemet. A parkba érve már messziről kiszúrtam őket, kedvem lett volna egy képet csinálni róluk, de telefonom nem volt olyan állapotban. - Sziasztok - köszöntem halkan, mikor odaértem, próbálva nem sokkot hozni Heidy-re, Alexandert pedig nem felébreszteni. Legguggolva közéjük, megcsókoltam Hedviget. - Ezt neked hoztam - nyújtottam át neki a frissen vásárolt vörös rözsát. A békésen alvó kisfiúra néztem. Még tóbb, mint fél év után sem tudtam felfogni, hogy ő az én fiam. Most olyan csendesen aludt, hogy nem akartam felkelteni, ám pillái megrendültek, mikor megsimítottam arcát, de úgy aludt, mint a bunda. Levettem az elmaradhatatlan tokot a hátamról, hogy kényelmesen ülésbe helyezkedhessek. - Tetszik? - Finoman behajtottam a kezében tartott könyvet, hogy láthassam borítóját. A címet elolvasva megemelgettem a szemöldököm. Azt olvasta, amit nem is olyan régen hoztam neki, mert egyből rá gondoltam, mikor megláttam.

Hedvig: Kicsit belemerülhettem a könyvbe, mert mikor feleszméltem, David épp megérkezett hozzánk. Már épp jelezni akartam, hogy csendben tegye, amikor láttam, neki is feltűnt az alvó Alex.
- MÚLTHÉTEN IS VIRÁGOT HOZTÁL, IDEJE VALAMI ÚJ BOCSÁNATKÉRÉST KITALÁLNOD VAGY FELHAGYNOD A KÉSÉSSEL - Amennyire komolynak akartam hangzani, annyira sikerült lerombolnom ezt a végére kialakuló mosolyommal. Persze, hogy tetszett a bocsánat kérése, de jobban örültem volna az sms-nek, amit annyit hangoztatott anno, mikor pocakkal indultam el valahova. Visszafelé úgy tűnik, ez már nem működik. Kár, hogy nem tudok rá sokáig haragudni, mert már megérdemelné a mosolyszünetet.
- ÁLLÍTÓLAG NEKEM MOST GYEREKNEVELÉSI VAGY VALAMILYEN NYÁLASAN ROMANTIKUS KÖNYVET KELLENE OLVASNOM, EGY FELMÉRÉS SZERINT. - becsuktam a könyvet és rápillantottam a borítóra, "Kutya pszichológia" - ENNYIRE NEM LENNÉK ÁTLAGOS ANYUKA? DE NAGYON TETSZIK, KÖSZÖNÖM.
Letettem a táskám mellé, aztán a virágokat is és ténylegesen szembefordultam Daviddel, aki kapott tőlem némi szúrós pillantást. Ha nem értette azonnal, tekintetemmel böktem a cipőjére, amivel épp a pléden ücsörgött.

David: Mosolyogva megcsóváltam a fejem. - Nagyon aranyos vagy, amikor haragudni próbálsz rám - cukkoltam és jókedvűen pillantotram rá. A mai helyzet után nemchottem volna, hogy feljavulhat a kedvem, de azerencsére tévedtem. -Ha csokit hoztam volna, az nem ért volna ide egészben - húztam el a számat. - De ha kérsz, van egy fél tábla nálam. - A másik felét a kocsiban faltam fel, de ezt nem hangoztattam. Egyébként Heidy nem az az édesszajú típus. - Mindnyájan tudjuk, hogy te nem vagy átlagos - kuncogtam. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, mikor szúrósan nézett rám. Elég volt egy kis utalás és már értettem is. - Igen, anya - forgattam meg a szemem, de szám sarka gyanúsan felfelé kunkorodott. Szó nélkül lerúgtam a cipőmet és a pokróc mellé tettem. - Teljesen meghalt a telefonom - húztam elő a készüléket a zsebemből. - Remélem csak lemerült és nincs semmi komoly baja... - A használhatatlan tárgyat magam mellé raktam. - Milyen napotok volt? - Kérdeztem úgy, mint egy normális családapa.

Hedvig: - DAVID, HIÁBA POÉNKODOD EL, EZ NEM MARADHAT ÍGY, TE IS TUDOD - Végre sikerült valami komolyat is kimondanom, amihez a mosolyom is halványult, tehát, akár komolyan is vehette volna. Nem szeretem a késést, ezt pontosan tudja, és azt is, hogy a türelmemmel játszik, ami bár végtelennek lett titulálva, de egyre inkább azt érzem, nem az.
- HOL A MOBILOD? - Tértem vissza a könyves elterelése után az eredeti témához. Fogadni mertem volna, hogy lenémította vagy megint a kocsijában hagyta egész nap, mint legutóbb. Eszébe sem jutott, hogy esetleg keresheti rajta valaki, aztán kiderült, hogy többen is voltunk, de nem számított.
- ODAADJAM A KÜLSŐ AKKSIT? - Valahol a táskám mélyén lapult egy ilyen szerkezet. Mivel mégsem teljesen David hibája volt a dolog, könnyebben megbocsátottam neki, amiért nem hívott fel, bár legközelebb már ez sem lesz elég hozzá.
Ha elkérte, akkor kikerestem neki, aztán, ha már úgyis ott voltam eltettem a könyvet.
- MINDEN RENDBEN VOLT. DÉLELŐTT EGY KICSIT HISZTIZETT, DE KIJÖTTÜNK IDE ÉS AZONNAL ELCSENDESEDETT. EDDIG NEM IS TUDTAM RENDESEN ÉRTÉKELNI A CSENDET ÉS A NYUGALMAT. - Mosolyogva megigazítottam a lerugkapált takaróját és óvatosan megigazítottam a falatnyi lábat. Halkan, de hallhatóan gügyögött és kicsi kezeit ökölbe szorítgatta, majd kinyitotta, aztán ezt is abbahagyta és ismét elcsendesedett.

David: Heidy nem segített a bűntudatomon, sőt még növellte is. Szerencsére, amikor megmutattam, hogy lemerültem, Hedvig is kicsit megenyhült. - Huh, köszi. - Összedugtam a telefonom és az akksit, majd bekapcsoltam a készüléket. Az azonnal reagált, így megnyugodtam, hogy nem ment tönkre. Azonnal lehalkítottam, hogy ne zavarjanak minket. Boldogon néztem, ahogyan Heidy megigazítja Alex takaróját. - Hogy lehet valaki ilyen aranyos... és pici - csillantak fel a szemeim. - És veled mi a helyzet? - Finoman megsimítottam Hedvig arcát. - Teljesen belemélyedtél a kutyák pszichológiájába?

Hedvig: Oda sem kellett pillantanom, tudtam, hogy nem én voltam az egyetlen, aki próbálta elérni délután, valószínáleg másnak is okozott pár idegesebb pillanatot. Néhány hangosabb pittyenés után ismét elnémult a készülék, gondolom lehalkította.
- OLYAN GYORSAN NŐ. EMLÉKSZEL, MIKOR MEGSZÜLETETT? ALIG MERTEM MEGFOGNI, ANNYIRA PICI VOLT ÉS TÖRÉKENY. - Mindig szívesen nosztalgiázom, még, ha az a bizonyos nagy nap nem is volt olyan könnyű, meg egyszerű, mint amilyennek állították előtte a szaklapok és más anyukák.
Jóleső borzongás futott végig rajtam, ahogy David megérintett. Ez a kis gesztus még mindig nagy hatással van rám, biztonságot ad és valahogy több is annál.
- MÉG CSAK AZ ELEJÉN JÁROK, DE NAGYON ÉRDEKES. EGÉSZEN KIS APRÓSÁGOK IS KÉPESEK MARADANDÓ HATÁSSAL BÍRNI, OLYASMIK, AMIKRE NEM IS GONDOLNÁNK. EZEK UTÁN ÁT KELL GONDOLNUNK HAPPY NEVELÉSÉT. ERRŐL JUT ESZEMBE, A SZOMSZÉD KISLÁNY MEGINT ELVITTE SÉTÁLNI, TELJES A SZERELEM. MONDTAM NEKI, HOGY BÁRMIKOR ELVIHETI, HA OTTHON VAGYUNK. - Nagyon szeretem a kis szőrpamacsot, de kutyázni és babázni egyszerre pokoli fárasztó. Ha Jenny lefárasztja, utána minden sokkal könnyebb.

David: - Hogyan is tudnám elfelejteni? - Nosztalgiázva tettem fel a költői kérdést. Mióta Alexander megszületett, Hedviget tartom a legerősebb nőnek, akivel valaha találkoztam, hiszen annyi mindent kellett és kell kiállnia meg elviselnie, többek között engem is. Nagyon sok mindenért néztem fel rá. - Tiszteletem a lánynak - csóváltam meg a fejem. Mindketten tudtuk, hogy az energikus Happyvel sétálni nem egy könnyű meló, sőt kimondottan nehéz. - Akkor majd nem lepődöm meg, ha Happy csak fekszik egész este. Egyébként Jenny - nem voltam benne biztos, hogy így hívják - szülei nem szőrallergiások? Szegény kislányt megértem, hogy ennyire akar egy kutyust, hiába nem szabad neki.

Hedvig: - MAXIMUM PSZICHÉS ÉRTELEMBEN. SZIMPLÁN CSAK NEM AKARNAK ÁLLATOT A LAKÁSBA ÉS EGYSZERŰBB RÁFOGNI A SZŐRRE, MINT ARRA, HOGY NINCS KEDVÜK KERÜLGETNI EGY MACSKÁT VAGY EGY KUTYÁT. NEKÜNK VISZONT JÓL JÖN EGY HAPPY-SZITTER. - Jenny lelkesedése annyira aranyos, hogy ha akarnék se tudnék neki "nem"-et mondani, amikor halkan, de határozottan bekopog és kikéri Happyt minden nap suliból hazaérve. Mások talán nem mernének rábízni egy kutyát egy tizenegy éves kislányra, de eddig semmilyen akadályát nem láttuk a dolognak, ezután is működik a bizalom.
- HOLNAP MIKOR MÉSZ BE AZ ISKOLÁBA? VAGY HOLNAP VAN A... NEM JUT ESZEMBE, NE HARAGUDJ. MOSTANÁBAN VALAHOGY MINDENT ELFELEJTEK. - Elhúztam a szám. Ez az újdonsült tulajdonságom cseppet sem tetszett, sőt egyre bosszantóbbnak találtam, minél több mindenre terjedt ki.
Úgy helyezkedtem, hogy Davidnek dőlhessek és vállára hajtottam a fejem. Annyira jó, hogy itt van mellettem. Elnyomtam egy hirtelen rámtörő ásítást és lehunytam a szeme  néhány pillanatra, vagy talán egy egész percre, de többre biztosan nem, egészen biztosan.

David: Először nem is értettem, hogy Heidy mit akar mondani, aztán leesett. - Happy-szitter - nevettem fel. - Ne izgulj, ha nem lenne a telefonom, én is mindent elfelejtenék - mosolyodtam el kedvesen. - Holnap nincsenek óráim, mert most adom vissza azokat az órákat, amiket cseréltem. Érted, na - ráncoltam össze a homlokom, bár teljesen én sem értettem. - A lényeg, hogy szabad vagyok. - Az más kérdés, hogy mennyit kell majd telefonálnom. - Tervezel valamit? - Finoman átkaroltam derekát, mikor vállamra hajtotta a fejét és puszit nyomtam fejére.

Hedvig: - MI? NEM. VAGYIS DE. - Kinyitottam a szemem, mielőtt túlságosan is úgy maradna. Még valahogy haza kellene jutnom, nem alhatok egy park közepén. - SZERETNÉK BEMENNI DÉLELŐTT A KLINIKÁRA. TUDOM, HOGY MOST NEM KELL BEMENNEM, DE SZERETNÉM MEGNÉZNI, HOGY MINDEN RENDBEN VAN-E.
Ha nincs Alex, mostanra valószínűleg már tejesértékű állatorvosként praktizálok, de legalábbis sokkal közelebb vagyok hozzá. Sosem cserélném el az anyaságom a karrieremre, viszont az kétségtelen, hogy így is alakulhatott volna az életem.
Nem mozdítottam meg a fejem, csak a tekintetemmel fordultam a babahordozó felé, amire nem láttam rá teljesen, mégis elég volt a mosolyomhoz.
- ANYÁÉK TELEFONÁLTAK DÉLELŐTT. SZERETNÉNEK MEGLÁTOGATNI MINKET, TALÁN JÚLIUSBAN. MONDTAM NEKIK, HOGY KONCERTJEID LESZNEK ÉS NEM BIZTOS, HOGY ITT LESZEL, DE SZERINTEM NEM MIATTAD JÖNNEK, ÍGY NEM ZAVARTA ŐKET. AZÉRT PERSZE ÖRÜLNÉNEK NEKED. - Alkarjára tettem a kezem és simogattni kezdtem, közben küzdöttem a lecsukódó szemhéjam ellen. Ha nem indulunk el hamarosan, tényleg el fogok aludni, pedig nem is sejtettem, hogy fáradt lennék.

David: - Rendben, menj csak - mosolyodtam el kedvesen. Tudtam, hogy mennyit jelent ez neki, így támogatom, amiben csak tudom. - Csapunk egy fiús délelőttöt - kuncogtam huncutul Alex felé, de ő a friss levegőtől teljesen kimerülve szuszugott.
- Júliusban? - Fejemben gyorsan végiglapoztam a naptáramat. A hónap nagy részét ma beszéltük meg, szóval még nagyjából észben tudtam tartani. - Akkor már kevesebb koncert lesz, szóval lehet, hogy pont egy időben leszünk itt. Hogy vannak a szüleid? - Egy pillanatig békésen lehunytam a szemem, mikor alkaromat kezdte simogatni. Kicsit szorosabban magamhoz vontam, hogy jobban nekem tudjon dőlni, ha szeretne. - És Max bácsi? Szinte már hiányzik. - Félve néztem körbe, mintha bármelyik pillanatban megjelenhetne a személy.

Hedvig: - MÉLY NYOMOT HAGYOTT BENNED A BÁCSIKÁM - Nevettem fel, amikor megemlítette. Ő mindenki szerint fura figura, de a kapcsolatunk elején sok fejtörést okoztak egymásnak. Annak dacára, hogy a szüleim viszonylag könnyen elfogadták Davidet, ő sokáig nem nyugodott még bele, szerintem, talán a mai napig sem.
Amikor hazamentünk kérdésekkel bombázott, igyekezett jó tanácsokkal ellátni, amiknek semmi értelme vagy alapja nem volt, de nem tehettem mást, mint igyekeztem jó képet vágni hozzá és úgy intézni, David ne tudja, mennyire nem békült meg a helyzettel.
- ANYÁÉK JÓL VANNAK, MAX BÁCSI IS, DE Ő TUDOD, MILYEN, MINDIG TALÁL MAGÁNAK VALAMIT VAGY VALAKIT, AKIT KEDVÉRE BOSSZANTHAT. - Mosolyogva bámultam magam elé, miközben robotként simogattam tovább a karját. Nem, a robot nem volt jó kifejezés, inkább azt mondhatnám, reflexként ivófdtak belém az ilyen mozdulatok, amikor végre kicsit kettesben lehetünk. Még, ha ez a pillanat a park közepén ér is utol minket. - Anya új hobbija, hogy különböző bogarakat fest meg, de nem egyszerű pózban, hanem emberi helyzetekben. Ne kérdezd, amikor apa mondta, én sem értettem teljesen, milyen lehet ez, de biztos vagyok benne, hogy hoz magával egy mintadarabot valahogy. - MESÉLTEM EL, CSAK A CSEND MEGTÖRÉSE ÉRDEKÉBEN. MOST, HOGY VÉGRE EGYÜTT LEHETÜNK EGY KICSIT, SZERETTEM VOLNA AZ ÁLLANDÓAN EL-ELMARADOZÓ KOMMUNIKÁCIÓNKAT FELÉLESZTENI EGY KICSIT.

David: - Szerintem Max bácsi mindenkire nagy hatást gyakorol - borzongtam meg egy kissé. - Nem igazán lehet őt elfelejteni, főleg, mert olyan hangos, mint egy elefántcsorda. - Emlékeztem, hogy van egy kutyája is, aki folyton a bácsi mögött lohol. Hát nem szívesen engedném Happy-vel össze.
- Ez érdekes. Anyukád ügyesen fest, kíváncsi vagyok a képekre. Emlékszel, amikor engem is lefestett? - Visszagondoltam a vajszínű háttérre. - Az is nagyon jó lett. Gondoltam rá, hogy vehetnénk pár festményt a lakásba, de szerintem ha várunk egy picit, anyukád eltelíti vele a szabad helyeket. Amit az előző hónapban küldött, tudod az a lila virág, az is szuper - bólogattam magamat megerősítve. 

Hedvig: - AHHOZ KÉPEST, HOGY SZUPERNEK TARTOD, MÉGIS A SZEKRÉNYNEK TÁMASZTVA ÁLL, AHELYETT, HOGY VALAKI ÉS ITT NEM MUTOGATNÉK - Ó, dehogynem! Mutatóujjammal egyenesen David irányába bökök, mintha megdorgálnám érte, de a mosolyom rontja az összképet, viszont nem akar megszűnni, tehát ráhagyom. -, FELAKASZTANÁ A GYEREKSZOBA AJTJA MELLÉ, AHOGY EREDETILEG TERVEZTÜK.
Az a bizonyos "előző hónap", már lassan kétszeresen is letellik, de nem akartam ezt is felhozni, mert akkor megint oda lyukadnánk ki, mennyi felé áll a feje és mennyire nincs ideje semmire, pedig szeretne minden megcsinálni.
- JELENLEGI HÓBORTJÁBÓL JOBB LENNE KIMARADNI, NEM SZÍVESEN LÁTNÉK NAP MINT NAP, AMINT CSÓTÁNYOK KÁRTYÁZNAK A NAPPALI FALÁN. NEKEM EZ AZ ÖTLET KISSÉ... BIZARR. A VIRÁGOKAT ÉS A FÁKAT VISZONT SZERETEM, KÁR, HOGY OLYAN RITKÁN FEST VALAMI KLASSZIKUSAT. - Minden napját a házunkbeli műhelyében tölti, de az alkotásai egyre egyedibbek, abszurdabbak és elvontabbak. Néha, de szigorúan csak ritkán, akadnak valamivel finomabb és egyszerűbb ötletei, amik sokkal jobban tetszenek a hajmeresztőeknél, ám, ha apával szóvá mernénk ezt tenni, lehet, örökre elvennénk a kedvét a festéstől, amit sosem tennénk. Szóval inkább hallgatunk és elviseljük a faltól falig szögeken lógó alkotásokat, bár az itteni lakásba ténylegesen kiválogatom, mit engedek be, vagy mit teszünk ki.
Ismét szám elé emeltem a kezem, hogy egy rövidke ásítást eltakarjak, aztán kiegyenesedtem.
- SZERETNÉL MÉG MARADNI VAGY MENJÜNK? - Tekintem előbb Daviden állapodott meg néhány másodpercre, aztán tovább siklott Alexanderre, végül csak céltalanul pásztáztam magam előtt a parkot.

David: - Előbb szereznem kellene egy kalapácsot, meg szög sem lenne hátrány, csupán fogalmam sincs, hogy hol van a barkácsbolt. - Bele kellene tanulnom végre az ilyen dolgokba, de nem egyszerű, főleg, hogy néha örülök, hogy levegőt tudok venni. Úgy éreztem, mondhatok bármit, abból csak én jöhetek ki rosszul, úgyhogy inkább hagytam a témát. - Nem tudom, nekem tetszik ez a gondolat, mondjuk egy hegedülő botsáska mennyire király lenne... de mindegy. - Pontosan jól tudtam, hogy az ízlésünk nem egyezik ilyen téren. Valahogy én a vadabb stílust képviselem, kicsi merészséggel fűszerezve. Heidy meg inkább a lágyabb, nőiesebb stílust kedvelte, de ez nem feltétlenül baj. - Mehetünk - válaszoltam könnyedén.

Hedvig: - SZÉP KIFOGÁS - Nem erőltettem tovább a témát, idővel minden a helyére fog kerülni, legalábbis én ebben bíztam. Ha más nem, meg kell tanulnom kicsit barákácskodni, egy szöget beverni amúgy sem lehet akkora ördöngősség.
- NEM SZERETNÉK HEGEDŰMŰVÉSZ BOTSÁSKÁT KERÜLGETNI A LAKÁSBAN - Halkan felnevettem, még a gondolat is olyan abszurd volt! Ha anya szóba hozna valami hasonlót, biztos vagyok benne, hogy meg tudnám győzni, ne jöjjenek ilyesféle borzalmak az otthonomba.
Ha David felkelt, felé nyújtottam a kezem némi segítség reményében és én is talpra álltam. Megigazítottam a ruhámat és elkezdtem összeszedni a holminkat. A saját kistáskámat már nagyon rég nem hozom magammal, ha sétálni megyünk, a méretes babaszatyor milliónyi zsebe tökéletes a telefon, a pénztárca és a könyv elrejtésére. Felemeltem Alexet és vagy átadtam Davidnek vagy megkértem, hogy hajtsa össze a pokrócot és tegye a bevásárlószatyorba, amiben hoztam. Kicsit túlságosan is felpakoltam, de kisgyerekkel ez még egészen szolíd mennyiségnek számított. Legalábbis én rosszabbat is láttam már más anyuáknál. Náluk még a babakocsi aljából is lógott kifelé a sok holmi. Talán, ha hajlandó lennék többször használni a David által szerzett, nekem kissé túl spéci babakocsit, én is rászoknék a "mindent vigyünk magunkkal" életmódra. Talán.

David: Felkeltem a pokrócról, majd segítettem Hedvignek is, kezénél fogva finoman felhúztam. Mimtha csak évek óta ezt csinálnánk rutinosan összepakoltunk mindent, ami nem tűnt olyan sok dolognak, de mégis végül viszonylag nagy csomagokkal fejeztük be az elkészülést. Ha megfordultunk, akkor nem is olyan messze, a park végénél lévő úton láthattuk a kocsinkat. Nem a kék csodát, hiszen az már kicsi lett volna nekünk, hanem egy közösen választott, fekete városi terepjáró-szerűséget. Fel is hívtam rá Heidy figyelmét, hiszen kocsival kényelmesebb menni, mint gyalog. Ha a tágas autóba mindent és mindenkit - Alexandert - betettük, akkor indulásra készen álltunk. - Kell boltba menni? - Elindítottam a motort és elégedetten nyugtáztam a búgó hangot.