Mikor? 2015.04.22. - 
Hol? Park -> Lakónegyed
Kik? Adelyn Rose & Lionel Hunter-Drake

Adelyn: Elég kellemes délutánnak indult. Sandrával, a barátnőmmel lementünk a városba, beültünk egy fagyi kelyhet enni a kedvenc cukrászdánkba. Mindketten kicsinosítottuk magunkat, ő azért, mert este találkozott a barátjával, én pedig azért, mert nem akartam elmaradni mellette. Egy könyékig érő ujjú, fehér, sötétkék csíkos crop top volt rajtam, ami megmutatta volna hasam tájékát, de én eltakartam a kihívóbb részeket egy magasított derekú, vörös szoknyával, ami alig súrolta a térdemet. Minden egoizmus nélkül csinosnak éreztem magam. Amikor a Nap már kezdett lemenni és a délután ezzel együtt pedig elmúlni, elbúcsúztam Sandrától, aki a főtér felé vette az irányt, én pedig visszaindultam a kollégiumba a parkon keresztül.  Kezdett sötétedni, de nem volt olyan vészes, amerre mentem talán csak a fák meg a házak takarták el előlem a Napot. A park szíve felé tartottam, legalább is én egy hatalmas, öreg tölgyet neveztem ki a középpontnak. Szerettem erre sétálni, olyan békés volt. Most is szívesen lépdeltem arra, bár nem is sejtettem, hogy nem olyan jó döntés ez. Messziről nem láttam, csak közelről szúrtam ki, hogy a kedvenc fám alatti padon három ember ül. Hanyagul bagóztak, s az egyik felkelt ültéből, amikor a közelükbe értem. Már nem tudtam másik irányba menni, ahhoz pedig túl büszke voltam, hogy visszaforduljak, így elhatároztam, hogy ívesen kikerülöm a társaságot. Aha, szép terv lett volna, ha az imént felálló nem eredt volna nyomomba és ragadta volna meg karom, megállásra kényszerítve engem. Szívem egyből a torkomba ugrott, mert tudtam, ez nem valami baráti találka helyszíne. - Szia, Szivi - hallottam a mély hangot, aminek gazdája most kezével államat ragadta meg, ezzel kényszerítve, hogy rá emeljem tekintetem. Nem néztem szemébe, csak arcára, egyből az ugrott be, hogy így közelebbről idősebbnek látszik, úgy huszonöt éves lehetett. Mélyet szippantott olcsó cigarettájából, s amikor beszívta, éreztem, hogy durva ujjai arcomba mélyednek. A lábam elkezdett remegni és az sem segített higgadtnak maradni, hogy az ember egyenesen az arcomba fújta a füstöt. - Már vártunk, Cica - nyalta meg alsó ajkát megszállottan. Leheletében nem csak füstszagot, hanem olcsó pia szagát is éreztem. Gyomrom apró gombócba zsugorodott. - NEM IS ISMERJÜK EGYMÁST - krákogtam, mert kellemetlen volt az erős szag. Egy másik ércesebb hangot hallottam hátam mögül. - Az nem baj. - Nem tudtam megfordulni, mert a visszataszító pasi még mindig állkapocscsontomat markolta, elég nagy erővel. Eszemben sem volt, hogy meg kellene ütnöm, ez a lehetőség teljesen elkerült, megkövültem, még akkor is, amikor éreztem, hogy a második férfi teljesen hátamhoz simul. Még a hideg sem rázott ki, de szemeim elkerekedtek és láthatóan meglepődtem. Ez nagyon tetszhetett a másik két pasinak, mert tapsolni kezdtek. Aki hozzám tapadt, átkarolta a derekamat és a fülembe súgta, hogy ne merjek megszólalni. Az első férfit volt lehetőségem megszemlélni, látszott, hogy ezer éves farmert és a kutya szájából előrángatott bőrdzsekit visel. A cipője pedig... azt nem sikerült megfigyelnem, mert ő váratlanul olyan közel lépett hozzám, hogy a testünket csak a két ruhaanyag választotta el. Meglepettségemben megugrottam, ennek következménye az lett, hogy a hátulsó férfi jobban szorított, mintha össze akarta volna törni a csontjaimat, de közben furcsa mozgást végzett, mintha táncolna. Ó, Jézusom! Hirtelen rosszul lettem a két pasi közelségétől, azt hittem, menten kidobom a taccsot, de akkor a harmadik, eddig ülő férfi felkelt a padról és a hármasunkhoz sétált, amibe engem csak beleerőltettek. - Ebből most elég - hallottam a hangját, s ezzel együtt közelebb lépett hozzám és egy egyszerű mozdulattal elszakította a szoknyámat. Olyan volt, mintha felvágás lenne rajta oldalt, de ez nem ízlésesen mutatott, hanem egészen fehérneműm szélét mutatta. A reccsenő, szakadó zajra felkiáltottam. Jesszus, mi lesz velem... 

Lionel: Chesar alig akart nyugton maradni egész délután. Miután hazaértem, kitörő lelkesedésétől alig jutottam el a fürdőszobáig. Mivel még arrébb volt a megszokott séta-időnk, megengedtem magamnak egy frissítő zuhanyt, felvettem a futó ruhám, egy bővebb szürke nadrágot, a fehér vékony felsőm és már mentem is az ajtóhoz a pórázért. Valahol le kellett vezetnem az egésznapi feszültségem, és neki is kellett a mozgás, így lazán elkocogtunk a parkhoz. Chesar nagy szemekkel nézett rám, mikor meglátta a park adta szabadság lehetőségét, de nem engedtem el. Mivel tegnap problémám akadt belőle így mellettem maradt.
Már erősen szürkült, mire mindketten sétára lassítottunk. A fáradtság végigkúszott a végtagjaimban, pontosan erre volt szükségem. Körbenéztem. Alig voltak már kint, ezért megkockáztattam az eddig elmaradt szabadságot és lecsatoltam a pórázt. Láb mellé parancsoltam, amit szó nélkül követett, persze jóval lazábban, mintha nem engedtem volna el. Visszafelé indultunk, át a parkon keresztül.
Nekem először fel sem tűnt, amit Chesar meglátott. Morogva torpant meg, értetlenül néztem rá, mígnem elért hozzám a hang, és megláttam a fa mellett ácsorgó csoportot. Nem kell túl sok ész ahhoz, hogy felfogjam, miről lehet szó. Ki akartam maradni belőe, egyszerűen elsétálni, de ezt nem tehettem meg. Sosem voltam az a típus, aki ilyen helyzetben képes lett volna átlépni a másikon, hagyni ott, ahol nem szabadna lennie. Így Chesart láb mellett tartva elindultam a csoport felé, és minél közelebb értem, annál világosabbá vált a szituáció. Azt is sikerült észrevennem, hogy ők hárman voltak, velem szemben, aki másfélként érkeztem a helyszínre. Chesar ismét morgott, egész testében megfeszült, le sem vette róluk a tekintetét, ahogy én sem. A gyenge fény ellenére, s bár hátulról láttam, a lány ismerősnek tűnt, nem tudtam miért, de egyre ismerősebbnek láttam.
Megköszörültem a torkom, ha a morgásra nem vettek észre, akkor még hangosabban, hogy biztosan, ne kerüljem el a figyelmüket. A legjobb ötletem az lett volna, hogy felhívom a rendőrsétet, mielőtt ilyen akciókra vállalkozom, de az lemaradt, én pedig már ott álltam néhány lépésnyire tőlük.
- A... - Szerettem volna megszólalni, de az első hangnál lefagytam. Belém nyilalt a felismerés, és ezzel együtt sok más érzés is elárasztott. Kezeim önkéntelenül ökölbe szorultak, arcom megkeményedett, s próbáltam jó alaposan megvizsgálni Adelynt, nem esett-e baja. Hogy kerül ide? Ilyenkor!
- JOBBAN TENNÉK, HA ELENGEDNÉK - Hangom keményen, magabiztosan és a bennem tomboló feszültségtől csengett. Abban a pillanatban mérhetetlenül dühös voltam, aggódtam és bármire hajlandó voltam, hogy a lányt biztonságban tudjam. Mégis sikerült visszafognom magam és nem úgy kimondani, amit akartam, mit először a számra jött. Mivel gyanítottam, hogy nem fogják első szóra azt tenni, amit mondtam, megismételtem. - AZT MONDTAM, ENGEDJÉK EL A LÁNYT! - Nem fogtam vissza magam, Chesar is feszülten várt, ugrásra készen. Nem érdekelt volna, ha rájuk támad és maradandó kárt okoz bennük, én is pontosan ezt terveztem, ha nem hajlandóak teljesíteni a követelésem.

Adelyn: Igazából hálát kellett volna adnom, hogy ilyen szép idő volt, azaz hogy nem volt hideg, de azért éreztem, hogy a kettészakadt szoknyámat megrezegteti a szellő. Ám sajnos ebben a pillanatban eszembe sem jutott az időjáráson elmélkedni, jobban érdekelt, hogy mi lesz velem ezután. A mögöttem álló férfi nem úgy tűnt, mint aki el akar engedni, az előttem levő pedig nem úgy nézett ki, mint aki barátságosan akar közeledni felém. Miután a harmadik, aki a vezetőnek látszott, széttépte szoknyám, visszaült a helyére, a padra. Úgy éreztem, mintha ő lenne a szultán és nekünk szórakoztatni kellene őt, bár jobban örültem volna, ha két háremhölggyel kellene ott lennem, nem pedig két izzadt, büdös és részeges férfival. A lányok közül talán még menekülni is tudnék. Szemem sarkából láttam, ahogyan a harmadik rágyújt egy szivarra. Ez nem olyan olcsó kis tekert dolognak tűnt, mint amit a másikak szívhattak. Az előttem álló férfi arca eltorzult, ajka kaján mosolyra húzódott, és a zsigereimben éreztem, hogy itt valami rossz fog történni. És igazam lett, durva ajkait az enyémre nyomta, mire nekem könnybe lábadt a szemem, gyomrom pedig felfordult a rossz szagtól. Meg magától az érzéstől is, nem igazán így terveztem a következő csókom. Ekkor egy ismerős hangot hallottam meg a triónk háta mögül és megdobbant a szívem, még akkor is, ha most azt kívántam, ájuljak inkább el, mert akkor vége lenne ennek az egésznek. A férfi, akire legszívesebben a gusztustalan jelzőt aggattam volna, az idegen hallatára beleharapott az ajkamba, kis pirosságot hagyva ott.
- Mi lesz, ha nem? - A padról felpattant a háromtagú falka főnöke.
- Mi lesz, ha nem? - Ismételte meg az is, aki a kis foltot hagyta a számon. Megfordult, és irányba rántott engem is, s így láttam, hogy kísértetiesen hasonlít a két férfi, nyilván mind a három egymást majmolja. De nem csak ezt láttam meg, hanem azt is, aki megszólította őket, hogy engedjenek el. - LIO - csúszott ki az ajkamon alig hallhatóan, és még elpirulni sem volt erőm, de nagyon megörültem neki. Ezután viszont olyan hangot hallattam, mint egy gumikacsa, amikor rálépnek, mert a mögöttem álló férfi egyik keze kicsit feljebb tévedt, mint ahogy kellett volna. A bandavezér közelebb ment Liohoz, mire nekem már nem csak a gyomrom görcsölt, hanem a szívem is, mert nem akartam, hogy bántsák a tanárt. - Miért akarod a hőst játszani? Szállj inkább be - mutatott hátra rám, én pedig legszívesebben összehúztam volna magam szoknyám, de mozdulni sem tudtam a szorításban. - Vagy nem tartod elég vonzónak? - Olyan volt, mintha a férfi hergelni akarta volna Liot. Még az is mutatta ezt, hogy mellénk sétált a tag, de hátrálva, meg sem fordult, nem mutatta a hátát Lionak. - Tényleg nem olyan szép - nézett rám fintorogva és combom oldalán elnyomta a szivarját, mire ismét felnyögtem. Hogy lehet valaki ekkora állat? Kivételesen nem szégyelltem magam, hogy ilyen nőhöz nem illő gondolatok cikáznak a fejemben. Legszívesebben szememmel jeleztem volna a tanárnak, hogy fusson el, de valószínűleg csak a rémületet látta rajtam.  

Lionel: Mivel a szép szóra nem is számítottam, hogy hallgatnak, közelebb léptem, készen tulajdonképpen bármire, hogy Adelynt eltávolítsam közülük. Mivel csak egymást majmolva játszották a papagájt és sorra ugyanazt a kérdést tették fel, az idegszálaim utolsó kis cérnszalálukba kapaszkodtak. Nem vettem le a tekintetem Adelynről, próbáltam felé jelezni, nem lesz semmi baj, miközben a három férfinak aligha nevezhető alak minden mozdulatát figyeltem.
Nem akartam tovább várni, véget akartam vetni az egésznek és már az sem érdekelt, ha utána nekem kell felelnem, amiért némelyiknek komolyabb sérülése lesz.
- A lány hozzám tartozik, és ha nem veszitek le róla a koszos kezeteket kényletelen leszek eltörni - Válaszoltam meglepően higgadt hangon az invitálásukra. Felfordult tőlük a gyomrom, s ha nem lett volna az arcomra írva, mennyire ki akarom belőlük verni a szuszt, talán még hihető is lett volna a nyugalmam. De nem így volt.
- Kettő másodpercet kapnak. Egy - elkezdtem számolni, és igen gyorsan eljutottam addig, amíg elméletben nekik mozdulniuk kellett volna. Ha nem tették, hát taktikát váltottam, lepillantottam Chesarra.
- Fogd! - Adtam ki a parancsot, mire a kutya előre lendült és a legközelebbire ugrot. Tisztában voltam vele, önmagában három ember ellen kevés, ezért én is előre léptem, a legundorítóbb férget vettem célba közülük. Reményeim szerint többször találtam én, mint ők, még akkor is ha gyaníthatóan nem egyesével jöttek ellenem. Az önvédelmi óráknak az egyetemen megvolt a maga haszna, és ideje volt kamatoztatnom a tudást. Azért minden ütésüket nem védhettem ki, de legalább igyekeztem.

Adelyn: Liot néztem, aki elég zaklatottnak tűnt. Ajkamba haraptam, már megint ez a rossz szokás, de gyorsan abba is hagytam, mert fogammal sikerült eltalálnom a fájó, pirosló pontot, amit a visszataszító férfi okozott. Amikor a tanár megszólalt, azonnal ránéztem és szívem megugrott, amikor azt mondta, hogy "a lány hozzám tartozik." Tudtam, hogy ez egy olyan mondat, amit örök életemben ismételgetni és idézni fogok, még akkor is, ha ezt a beszélő nem is így gondolta. Még ebben a kutyaszorítóban is képes voltam ilyeneken gondolkodni. Az viszont kicsit ijesztő volt, ahogyan Lio beszélt, mert sosem hallottam ennyire parancsolónak, meg ilyen szavakat használni. Tehát Lio kerek két másodpercet hagyott nekik, hogy elhúzzanak. Ez valami romantikus regényben talán még működött is volna, de az engem lefogó pasi, csak röhögött. Elborzadtam az érces hangtól és a szájszagtól. A másik kettő arcát nem láttam. Chesar ott feszített gazdája lábánál, majd vezényszóra kiugrott. Annak a pasinak a kezét harapta meg teljes lendületéből, aki a vörös foltot hagyta a számon. Lio nekiugrott a másiknak és megdöbbentem, olyan szakszerűen ütötte meg. Persze a másik sem volt rest és behúzott a tanárnak, majd így ment ez pár percig, de a kutya elvonta a figyelmemet. Akit előbb támadott meg, most csak fogta magát és elhúzta a csíkot a másik irányba, miután összeszedte magát a földről. Chesar felénk vette az irányt, mintha csak tudná, hogy mögöttem egy ellenséges pasi áll, de lehet, hogy a verekedéssel elfoglalt Lio adott neki parancsot, amit nem vettem észre, de egyszerűen a kutya felénk ugrott. Egy pillanatig átfutott a fejemen, hogy mi van akkor, ha az eb nem ismer fel engem és egyszerűen csak átharapja a karomat, de a férfira ugrott, aki eltántorodott mellőlem. Elengedett, de a lendület miatt elbotlottam, meg a lábam is remegett. A férfi egyszerűen csak követte a társát és elszelelt mellettem. Chesart néztem, hogy ezután mit csinál, közben a padhoz csúsztam hátrálva, de nem tudtam felmászni rá, hiszen felkelni sem tudtam. Hátamat az ülőrész szélének vetettem és onnan figyeltem a tanárt. Aki éppen akkor egy hatalmas jobb horgot ütött. Lehet, hogy nem az volt, csak én nem érek hozzá, de a reccsenést hallottam én is. A megütött férfi orra egyből vérezni kezdett és átkos szavak között Lio felé köpött. - Hozzád tartozik? Vele dugsz? - Tette fel a kérdést lebecsmérlő hangon. -  Téged meg még megtalállak! - Köpött felém is a férfi, majd sántikálva elbicegett. Remegve Liora néztem, nem tudtam megszólalni. Olyat éreztem, amit nem tudtam kimondani. Féltem, de hálás voltam, és bűntudatom is volt, mert belerángattam az egészbe. Ott ültem előtte, szakadt ruhában, koszosan, a porban, szégyelltem magam, talán még helyes is volt, hogy felszakadt a sírás mellkasomból. 

Lionel: Nem tudom, meddig tartott az egész, nem volt időm az órámra nézni, és tulajdonképpen nem is érdekelt, csak az, hogy minél előbb elkotródjanak innen. Chesarban bíztam, remek kiképzést kapott, nem kellett féltenem és ahogy láttam, elboldogult. A harmadik férfi nem inalt el olyan gyorsan, mint a társai, de legalább megtette. Saját sérüléseimmel mit sem törődtem, egyszerűen felsőm ujjában letöröltem a szám és már mentem is Adelynhez. Letérdeltem elé, az arcát fürkésztem, aztán az egész testét, amit láttam, meg akartam győzödni róla, nem esett nagyobb baja. Aztán megfogtam és magamhoz öleltem, erősen szorítottam, mégsem durván. Hihetetlen megkönnyebbülés volt így tartani, simogatni a haját, beszélni hozzá. Amikor megláttam, azt hittem rosszul látok, azt kívántam bár úgy lenne.
- MOST MÁR MINDEN RENDBEN LESZ - Szólaltam meg halkan és próbáltam megnyugtatni, legalább egy kicsit. Össze voltam zavarodva, azt sem tudtam, mit csináljak, szóljak-e bárkinek, mert bár az lenne a helyes, de hogyan magyarázhatnám el, mikor arra sem emlékszem, hogy néztek ki.
Elhúzódtam tőle, annyira, hogy finoman az állához érve felemeljem a fejét és a szemébe nézhessek.
- NEM BÁNTOTTAK, UGYE? ÚGY. - Még belegondolni is szörnyű volt, mit tettek volna vele, ha nem vagyok itt, ha nem jön erre senki vagy pontosan úgy gondolkodik, mint én az elején és egyszerűen tovább megy. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha ezt tettem volna.
Aggódva fürkésztem a szemeit, vártam a válaszát, majd ismét átöleltem és kitört belőlem az elfojtott sóhaj. Megkönnyebbültem, azt sem tudom, mit tettem volna, ha tényleg... Nem, ebbe bele sem akartam gondolni.

Adelyn: Éreztem, ahogy könnycseppjeim fáradtan folynak le arcomon, lassan, szinte kínzóan. Amint elbicegett az utolsó férfi is, Lio megindult felém. Csak fátyolos szemmel bámultam, és nekipréseltem a hátamat a padnak, amikor letérdelt elém. És ekkor olyan történt, amire nem számítottam. Átölelt, erősen. De ez mégsem olyan volt, mint az előbbi fojtogató szorítás, hanem nagyon is megnyugtató. Szinte beleolvadtam a karjaiba, szorosan a vállába fúrtam az arcom és mellkasán pihentettem kezeimet. Egész testem bizsergett. Ahogy a hajamat simogatta, tudtam, hogy már tényleg nem lehet semmi baj. A meghittség ereje meglepett, s emiatt meg a sírástól szaggatottan vettem a levegőt. Egy kicsit eltolt magától, s szégyellősen a földre néztem, mert nem tudtam mit mondani. De államhoz ért, és finoman felemelte, s így tekintetünk egymáséba kapcsolódott. Az érintése kimondhatatlanul jól esett, mérföldekkel jobb volt, mint amit pár perccel ezelőtt éreztem. A kérdésére összerezzentem és zavartan ismét lesütöttem a szemem. - NEM - feleltem halkan. Szemérmesen összehúztam magamon a szoknyámat a vágás mentén, eltakarva a combomon lévő piros foltot, amit a szivar okozott. Eléggé fájt, már be is hólyagosodott, de nem törődtem vele. - NEM IS TUDOM, MI LETT VOLNA, HA... - elcsuklott a hangom, de nem is volt szükség további szavakra, mert Lio ismét magához ölelt. Hallottam, ahogyan sóhajt egyet, megkönnyebbült. Aggódott értem. Jó erősen beszívtam az illatát, soha nem akartam elfelejteni. Megvédett. Még verekedett is. - JESSZUS - suttogtam és kipattant a szemem. Most rajtam volt a sor, hogy finoman eltoljam magamtól, hogy láthassam arcát. Volt rajta pár frissen szerzett sérülés, de a legnagyobb a bal szeme alatt húzódó lilás domborulat volt. Gondolkodás nélkül odanyúltam és finoman végighúztam rajta az ujjamat. Szememmel követtem a folt irányát. - EZT LE KELLENE JEGELNI - néztem a férfi szemébe. Egy pillanatig még nem vettem el arcáról a kezemet, majd hirtelen lazán leengedtem. - KÖSZÖNÖM - hajtottam le a fejemet. Borzasztó érzés volt látni, hogy miattam csúfította el így magát.  

Lionel: Mikor finoman eltolt, nem ellenkeztem az érintésére azonban akartalnaul is felszisszentem. Hirtelen több irányból éreztem a fájdalmat, a szememnél, az arccsontomnál, a számnál, elviselhetőek voltak, de ettől még pokolian fognak fájni holnap. Megfogtam a kezét, mielőtt elvehette volna és lenéztem rá. Egy mosoly szerű villanás kúszott át az arcomon, aztán elengedtem.
- SEMMISÉ, A FŐ, HOGY NEM ESETT KOMOLYABB BAJOD. - Válaszoltam. Hangom továbbra sem volt túl hangos, alig több suttogásnál, de biztos vagyok benne, hogy hallotta. Megmozdultam, még jobban eltávolodtam tőle. - FEL TUDSZ ÁLLNI? NEM AKARLAK ITTHAGYNI, DE HA NEM VAGY BENNE BIZTOS, INKÁBB ELMEGYEK A KOCSIMÉRT. CHESAR ADDIG ITT MARAD. - Minél előbb szerettem volna tényleges biztonságban tudni és ebben az állapotban abban sem voltam biztos, képes végigsétálni az úton hazáig. Ezért is kellett egy B terv, aminek egyáltalán nem örültem, de ha muszáj volt, megtettem. Felálltam közben és ha kellett, segítettem Adelynnek is, megtartottam, nem engedtem el, derekánál fogva engedtem közelebb magamhoz, hogy biztosabb lábakon állhasson.

Adelyn: Látszott, hogy Lionak fáj az érintésem, sőt fel is szisszent, de megfogta a kezemet. Ezzel egyetemben egy mosoly féleség is átfutott arcán, mire kezemtől elindulva bizsergés futott át a testemen. - EZT LE KELL JEGELNI - ismételtem meg kicsit kábultan, mert borzasztóan mérges voltam magamra. Hát persze, nekem pont a legelhagyatottabb rész felé kell sétálnom, és túl büszke voltam, hogy visszaforduljak. Remek. Lio lágyan beszélt, s hangunkon kívül nem lehetett semmit hallani, elhittem, hogy csak ketten vagyunk a parkban, no meg Chesar. Miután leengedtem a kezem, jobban elhúzódott tőlem, és fellépett bennem egyfajta üresség, mire elkezdett remegni a kezem. - NEM AKAROK EGYEDÜL MARADNI! - Szemem a másodperc tört része alatt kerekedett el nagyon nagyra, s ismét félelem ült ki arcomra. Ha most itt hagyna, biztosan meghalnék a félelmemben. Újra egész testemben remegni kezdtem. Örültem volna, ha Chesar marad velem, de ő mégsem olyan, mint az ember, nem válaszol, és nem is ölel meg. - FEL... FEL TUDOK ÁLLNI - támasztottam meg magam a padon és nagy nehezen felkeltem. Talán a férfi segítsége nélkül nem ment volna, aki a derekamat fogta. - NEM AKAROK ITT MARADNI EGYEDÜL - kerestem meg tekintetét kétségbe esetten és már megint a sírás kerülgetett, amit Lio az előbb sikeresen elmulasztott. Zavartan körbenéztem, hogy merre is kellene mennem, miközben egyik kezemmel megpróbáltam összehúzni a szoknyámat. Most éreztem csak, hogy hidegebb van. 

Lionel: A könnyebbik utat választotta és én segítettem neki benne. Mikor talpra állt, elengedtem, de csak annyira mentem messzebb, hogy el tudjunk indulni.
- BIZTOS, HOGY JÓL VAGY? - Nem lehettem elég biztos benne, és az út sem tűnt annyira rövidnek hazáig, mint máskor. Azon töprengtem, melyik utákon menjünk, ahol rövidebb és nincs már akkora forgalom. Az emberek ilyenkor imádják megbámulni a másikat és erre Adelynnek végképp nem volt szüksége, nekem pedig kevés önuralmam maradt ahhoz, hogy még ezt is szó nélkül elviseljem.
Chesar elrohant, de mire rászólhattam volna, már jött is vissza, szájában a fekete pórázzal. Megdicsértem, elvettem tőle, de nem akasztottam rá, úgysem megy sehova, ezt bebizonyította már azzal is, hogy amint elindultunk a lábam mellé szegődött és ott lépdelt. Nem siettem, igyekeztem Adelyn tempójához alkalmazkodni, le sem vettem róla a tekintetem, figyeltem minden rezdülését, hogy időben lépni tudjak, ha bármi történne.

Adelyn: Lio félre lépett, s próbálgattam remegő lábaimat. A kérdésére sötéten néztem rá. - ÍGY NÉZ KI EGY EMBER, AKI JÓL VAN? - Aztán rájöttem, hogy kettőnk közül, aki panaszkodhat, az ő, hiszen az arca most egy kész domborzati térkép. Én csak lelkileg sérültem, amíg neki valós, testi fájdalmai is lehettek.  - SAJNÁLOM - sütöttem le a szemem. Arra nem is gondoltam, hogy ezt hogyan fogja előadni az iskolában. A verekedés nyomait annyira nem lehet eltüntetni, még akkor sem, ha bealapozza az arcát. Mondjuk az még feltűnőbb lett volna... Közben elindultunk valamerre, lassan, igazából nem is figyeltem az utat. Chesar közben eltűnt, s pórázával tért vissza, de nem volt erőm megállapítani, hogy milyen okos kutya. Egy váratlan pillanatban megtorpantam. - ÉN... ÉN VISSZATALÁLOK EGYEDÜL A KOLLÉGIUMBA, - úgy éreztem, mintha torkom olyan száraz lenne, mint maga a sivatag, - DE EZEKET TÉNYLEG JEGELNI KELL, LEHETŐLEG MINÉL ELŐBB! - Aggódva a sebhelyekre néztem a férfi arcát és megszakadt a szívem. Az előbb még úgy voltam vele, hogy majd megpusztultam volna, ha otthagy egyedül, de már láttam, hogy neki most szüksége van arra, hogy hazatérhessen. Ezek a sérülések holnapra nagyon fájhatnak, ha nem kezelik őket rendesen. Nem vagyok orvos, de én is voltam kíváncsi kisgyerek, sérülésekkel. Remegő egyik lábamról, a másikra álltam, mert addig nem akartam mozdulni egy tapodtat sem, amíg ki nem egyezünk valamiben. Motoszkálást hallottam a hátam mögül és egyből rémülten hátrafordultam, s hátra is tántorodtam, de ezzel, hacsak Lio nem lépett el, akkor nekimentem a mellkasának. A vélt helyen nem volt semmi, ezért zavarba jöttem és tenyerembe temettem arcomat.  

Lionel: - OSTOBA KÉRDÉS VOLT, SAJNÁLOM - Magamban morgolódtam saját tapintatlanságomon, miközben Adelyn úgy tűnt, saját lábán fog tudni sétálni, aminek részben örültem, részben fokozta az idegességem, de ahogy ő akarta, úgy lett, nem akartam ellenkezni, ez már szinte jelentéktelen apróság volt a történtekhez képest.
- HA ÍGY MÉSZ VISSZA, AZ ÜGYELETES JELENTENI FOGJA A DOLGOT ÉS ELŐRELÁTHATÓLAG KÓRHÁZBAN VÉGZED, AHOL MINIMUM HUSZONNÉGY ÓRÁIG MEGFIGYELÉS ALATT FOGNAK TARTANI. ÉS NEM FOGLAK EGYEDÜL ELENGEDNI ILYEN ÁLLAPOTBAN, EZT VERD IS KI A FEJEDBŐL. MINDENKÉPP JELENTENI FOGOM, AMI TÖRTÉNT, DE HAMARABB RENDBE JÖNNÉL, HA NEM ZÚDULNA A NYAKADBA A FÉL VÁROS ÉS NEM KELLENE ÚJRA ÉS ÚJRA ELMONDANOD, MI TÖRTÉNT. HIGGY NEKEM, TUDOM, MIRŐL BESZÉLEK. - Nem tudom, miért esett ennyire nehezemre teljesíteni a kérését, elvégre a kollégiumban tudják, kit kell értesíteni és talán nyomára is akadnának a három féregnek, de nem akartam mindennek kitenni Adelynt, még nem.
Váratlanul ért a gyors mozdulata, de még elkaptam és megfogtam, mikor hátra tántorodott.
- NINCS OTT SENKI, MÁR NEM KELL FÉLNED, ESZÜKBE SEM JUT VISSZAJÖNNI. NEM FOGNAK BÁNTANI, MEGÍGÉREM. - Néztem a szemébe és tényleg komolyan gondoltam, amit mondtam. Nem hagynám, hogy bármi baja essen.

Adelyn: Lionak igaza volt. Nem lenne jó, ha most a kollégiumba mennénk. Túl sokat kellene magyarázkodni, de én ahhoz gyengének érzem magam. Kórházba semmi képpen nem akarok elvonulni. Nem történt semmi. Sőt jelenleg sehová sem akarok menni. Vissza akartam ülni a pad elé, hogy Lio ismét megöleljen. A szavaira bólintottam, egyet értettem vele, de akkor meghallottam azt a hangot. Lio megfogott, s így valamelyest megnyugodtam ismét. - TUDOM-TUDOM - szuszogtam, majd felnéztem a férfi szemébe, ami nyugodtságot árasztott. Ismét sikerült lecsillapítanom magamat. Nem értettem, hogy miért van ilyen hatással rám ez a kis nesz. Eszembe jutottak a férfi szavai, s elindultam az egyenes úton. - AKKOR... MOST HOVÁ MEGYÜNK? - Kérdeztem kissé félve, majd akaratlanul is közelebb húzódtam Liohoz, ahogy haladtam. Ha nem a kollégium felé tartunk, akkor mégis hová? Gondterhelten összeráncoltam a homlokomat. 

Lionel: - HOZZÁM, AMENNYIBEN TE IS EGYETÉRTESZ. OTT MEG TUDOM NÉZNI A SEBED ÉS NEM ZAVAR SENKI. - A gondolattól is ökölbe szorultak ujjaim, ahogy visszaemlékeztem, mit csinált az az átkozott szadista nyomorult Adelynnel. Sosem láttam még senki, aki ennyire embertelen lett volna egy védtelen nővel. Felfoghatatlan.
- PERSZE, NEM ERŐLTETEM, HA SZERETNÉL, VISSZAVISZLEK AZ ISKOLÁHOZ, DE A KOCSIM AKKOR IS KÖZELEBB VAN, MINT A KOLLÉGIUM ÉS GYORSABBAN ODAÉRÜNK. - Ezek olyan tények voltak, amiket muszáj voltam számításba venni, bármennyire szerettem volna, ha Adelyn inkább nálam marad, legalább még egy kis ideig, hogy lássam, tényleg nincs nagyobb baja az ijedtségnél. Még az sem számított, milyen következményei lesznek annak, ha nem szólok senkinek azonnal, mindössze egy apró részletkérdésnek láttam, amiről ráérek később is dönteni, előbb haza akartam érni, ahol tényleg csend van és nem kell tartania attól, ki akarja elkapni a következő saroknál. El se tudtam képzelni, mi játszódhatott le a fejében, de saját gondolataimból kiindulva, borzasztó lehetett.
Ha nem ellenkezett, tovább mentünk, ki a parkból, át az úton egy kisebb utca felé, még volt két ilyen, aztán egy sarok és már szinte otthon is voltunk. Csupán addig kellett kitartani. Most ez az út is valahogy hosszabbnak látszott.

Adelyn: Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy hová mehetünk, de amikor Lio bejelentette, hogy hozzá, megdobbant a szívem. Még ezt is megtenné értem?! Kellemetlenül éreztem magam, a szakadt szoknyában. - Egyelőre nem szeretnék visszamenni a kollégiumba - rázott ki a hideg. Nem akartam magyarázkodni, jelen pillanatban még Moirának sem. A sebem említésére akaratlanul is odanyúltam. Nem értettem, hogy miért volt jó ez az egész az elkövetőnek, furcsa perverzió lehet. Majdem bejelentettem, hogy csak azután nézhet rá a combomra, miután a mélyhűtőből elővarázsolt borsót nyom az arcára. De ez már túl fontoskodónak tűnt, így csendben maradtam. Próbáltam gyorsítani, én nem éreztem változást a tempóban, de reméltem, hogy látszik, hogy igyekszem. Többször is hátra kellett fordulnom, mert úgy éreztem, valaki követ minket, persze senki sem volt az úton. Egy sarok múlva ismerőssé vált a környék. Egyszer már jártam erre, így észre vettem, amikor megjöttünk. Vártam, hogy Lio kinyissa az ajtót és bemenjünk rajta. Szerettem volna elzárkózni a külvilág elől, hacsak egy kis időre is. 

Lionel:

Adelyn:

Lionel:

Adelyn:

Lionel:

Adelyn:

Lionel:

Adelyn:

Lionel:

Adelyn:

Lionel:

Adelyn:

Lionel:

Adelyn:

Lionel:

Adelyn:

Lionel:

Adelyn:

Lionel:

Adelyn:

Lionel:

Adelyn:

Lionel:

Adelyn:

Lionel: