Mikor? 2015.01.05. - 
Hol? Városi jégcsarnok -> Lakónegyed
Kik? David Garrett & Hedvig Willar

David: Szombat délután, miután eltöltöttünk egy kellemes ebédet együtt, elterveztük, hogy meglátogatjuk a városi jégcsarnokot. Reméltem, hogy a legtöbben nem a mai időpontot választják, hiszen nem volt kedvem heringek, vagy inkább pingvinek módjára totyogni a jégen. Körülbelül kettő óra tájékán léptünk be kézen fogva a csarnokba. Hátamon egy nagy kék sporttáska lógott. Benne volt mind a kettőnk korcsolyája, //Ha Hedvignek van.// egy plusz pulóver, egy üveg víz és két szendvics. Nagyon finom volt a sült krumpli hússal, ami az ebéd volt, így nem kívántam a szendvicset, de biztos, ami biztos Heidy elcsomagolta. Mivel minden a sporttáskában volt, Heidy-nek maximum már csak a kis táskáját kellett hoznia, mindenféle furcsa női dologgal. Nem volt sor a pénztárnál, így odalépve vettem két teljes árú jegyet, majd bementünk. Egyből be lehetett látni a jégre, nem voltak olyan nagyon sokan, de kevésnek sem lehetett mondani. Csak olyan kellemes volt. Nem volt külön öltöző, a legtöbben a kilátókra meg a büfének biztosított terembe pakoltak, de nekem tökéletes volt egy félreeső zug is. Így kiszúrtam magunknak egy üres kis padot a fal mellett. - ITT JÓ LESZ? - Kérdeztem, majd vállamról leengedtem a sporttáskát. Kicsit elzsibbadt a kezem, de nem volt vészes. 

Hedvig: Ajkamat rágcsálva néztem az egyre közeledő jégcsarnokra. Green Skyban nem volt jégpálya, sőt, jeget is maximum akkor láttam így egybefüggően, ha a tartóból nyomkodtam ki a teámhoz. David ötlete, miszerint remek dolog karácsonyra meglepni egy jégkorival, aztán rávenni, hogy kipróbáljam, egyre ijesztőbbnek tűnt.
- Biztos vagy te ebben? - kérdeztem meg sokadjára, legutoljára talán akkor, mikor sorba álltunk a jegyeinkért, de az is lehet, utána is kimondtam párszor.
- David én tényleg nem tudok korcsolyázni, még szánkózni sem rendesen. Nagyot fogok esni, mindenki előtt, aztán nem tudok majd felállni és... és... - Nem volt több indokom. Felhozhattam volna, hogy kavarog a gyomrom, émelygek, plusz a lábaim már a csúszkálás előtt is bizonytalanul remegnek.
A padra leülve bizonytalanul pislogtam körbe, a jeget szándékosan zártam ki a látóteremből, a korcsolyával való kűzdelem azért valamennyire elterelte a gondolataimat.
- Szorosabbra kell húzni vagy így jó? - Valamiért egyáltalán nem éreztem stabilan magam, pedig még fel se álltam, bár kétlem, hogy két ilyen vékonyka izén meg lehet állni normálisan.

David: - IGEN, BIZTOS VAGYOK BENNE - válaszoltam már vagy századjára is, a századik ugyanilyen kérdésre. Még a szórend sem változott. Kellemes látvány volt, ahogy Heidy aggódott, ajkát beharapva, ijedt bociszemekkel körülpillantva. Ettől függetlenül nem akartam, hogy szorongjon. - NYUGI, JÓ LESZ - biztattam. - MAJD ELKAPLAK, VAGY HA NEM MEGY, AKKOR FELSEGÍTELEK - mosolyogtam kedvesen. Azt nem akartam hozzátenni, hogy vagy elesek én is, mert az nem vetett volna olyan jó fényt a napunkra. Szerettem korcsolyázni és elég magabiztos voltam, de az ördög sosem alszik. De semmiképpen sem akartam vandálkodni, főleg nem a kezemre esni, mert az számomra egyenlő lett volna az öngyilkossággal. Leültem a lány mellé a padra és gyorsan kiszedtem a korcsolyákat. Rutinosan felhúztam őket, be is csatoltam a fekete párt, majd felálltam. Szokatlan volt, mert azért mégis csak cipőben tengetjük a mindennapjainkat. Letérdeltem Heidy elé és megnéztem a csatokat. - EZ TÖKÉLETES - kacsintottam fel rá. - IGAZI KORCSOLYAFELVEVŐ MŰVÉSZ VAGY - mosolyogtam és reméltem, hogy ezzel a lányt is mosolyra fakaszthatom. Először féltérdre evickéltem, majd ismét talpra álltam. Lehúztam kabátom cipzárját és a telefonomat meg a pénztárcámat a belső zsebembe helyeztem, de a ruhadarabot nem húztam vissza. - NA, GYERE, PRÓBÁLJ MEG FELÁLLNI - nyújtottam felé mind a két kezemet, hogy fel tudjam húzni. Ha Heidy belém kapaszkodott, akkor óvatosan talpra segítettem. Így mind a ketten jóval magasabbak voltunk. Puszit nyomtam a lány homlokára. - MILYEN A MAGASLATI LEVEGŐ? - Kérdeztem komolyan, de a szemem sarkába nevetőráncok gyűltek. Próbáltam úgy viselkedni, hogy minden szorongás elpárologjon Hedvigből és jól tudja érezni magát. 

Hedvig: - Ez most bíztatás akar lenni? - Felvettem a korcsolyám, becsatoltam, le lett ellenőrizve és már tényleg csak a talpra állás maradt hátra. Szerintem az újszülött őzgida is ügyesebben támaszkodik a lábaira, mint én tettem. Még görkorizni sem tanultam soha, nemhogy csúszós jéges siklani vékonyka kis izéken, amiken... amiken a talajon állva nem vágódtam el bármelyik irányba?
- Ez... fura - Először erősebben fogtam a kezét, aztán egyre jobban magamra találtam, s végre el mertem engedni. Talán ennyire egyszerű lehet a jégen is? Ebben azért kételkedtem. Tettem pár lépést előre, fordultam, mindezt a lehető legnagyobb óvatossággal, alig emeltem el a lábam a földtől, máris tettem vissza, elég érdekesen nézhettem ki.

David: - NEM CSAK BIZTATÁS AKART LENNI, AZ IS VOLT - mosolyogtam kitartóan. Éreztem, ahogy Heidy egyre jobban szorítja a kezemet, persze nem fájt, akkor erő nem volt benne. Majd a végén elengedett és ment előre pár kérdést. Addig gyorsan behúztam a sporttáska cipzárját, s mire Heidy visszafordult és is kiegyenesedtem. - AKKOR MEHETÜNK? - kérdeztem, majd ha megvolt a helyeslő válasz, akkor elindultam a jég bejárata irányába. A palánkon egy széles lyuk volt úgymond, az volt a bejárat. - MEGYEK ELŐRE - jelentettem be. Egyik kezemmel megfogtam a palánk egyik oldalát és a jégre léptem. Először csak egyik lábamat tettem le, majd a másikat. Tádáá, nem csúsztam el. Szerencsére a jég azon részre, most senki sem tévedt, így nyugodtan megfordulhattam. Amikor stabilan álltam kinyújtottam a kezem ismét Heidy felé. Reméltem, hogy utánozni fog, miszerint megfogja egyik kezével a műanyag, de tömör kerítésfélét. Amikor Heidy a jégre lépett, megkérdeztem tömören: - ELSŐ BENYOMÁS? - fogtam erősen a kezét, hogy érezze, hogy nem fog elesni. 

Hedvig: - Úgy érzem magam, mint egy pingvin - Végigtapogattam a kabátom, a telefonom és a tárcám belülre tettem, a gyomrom még a helyén volt és talán ott is marad, ha nem pörgök túl sokat. Továbbra sem tudtam teljesen lenyugodni, noha egyelőre remekül helytálltam, azt hiszem.
A szívem gyorsabban kezdett dobogni, ahogy karnyujtáson belüli távolságra értem a pályához. Szemem előtt az esések sokféle lehetősége villant fel egyre ijesztőbb képekben. Túlreagáltam, tényleg eltúloztam, de a leégés és az esés mindig azok közé tartozott, amiket igyekeztem elkerülni.
David előre ment, neki annyira egyszerűen ment, rálépett a jégre és ott volt, szilárdan, két lábbal. Megragadtam a palánk szélét, a számra haraptam és felemeltem a jobb lábam. Előre léptem, míg kapaszkodtam és egyik lábam a biztos talajon állt, nem éreztem annyira gáznak a helyzetet. De, amint a másik lábam is csatlakozott az elsőhöz, plusz el kellett engednem a biztos pontokat... a lábaim külön útra akartam térni. Egyik az egyik irányba másik az ellenkezőbe indult, lassan csúszva, alig észrevehetően, mégis érzékelhetően.
- Szóval, hogy kell ezt? - Belekapaszkodtam Davidbe, aki remélhetőleg nem akart túlságosan távol állni tőlem, mert akkor felé kellett volna evickélnem, de egyelőre magamtól megmozdulni sem mertem, nemhogy konkrét irányt választani.

David: Heidy megfogta a kezemet és éreztem, ahogyan rám támaszkodik. - CSAK LAZÁN, EZ AZ ELSŐ. AZTÁN - elgondolkodtam. Hogyan is kell korcsolyázni? Ez csak úgy ösztönösen jön, csak rá kell érezni. De ezt nem akartam mondani, mert a végén Hedvig még bepánikolt volna, bár láttam rajta, hogy így is eléggé izgul. - KICSIT HAJLÍTSD BE A TÉRDED, ANNÁL STABILABB VAGY, MINÉL LEJJEBB VAN A SÚLYPONTOD. DE AZÉRT NE GUGGOLJ LE, MERT AKKOR MÉG EGY TANK SEM TUD ELROBBANTANI - mosolyodtam el. - AZTÁN TÁMASZKODJ AZ EGYIK LÁBADRA, A MÁSIKKAL PEDIG CSAK LÖKD EL MAGAD, FINOMAN. - Könnyű mondani, tettem hozzá magamban, bár ennél többet nem tudtam tenni a lányért. Ha megmutatom, hogy hogyan kell, akkor vagy húzom magammal, vagy pedig elengedem a kezét. Nem is tudom, melyik a jobb. - NE FÉLJ, FOGLAK, ÍGY KÉPTELEN VAGY ELESNI - közöltem teljesen hitelesen, bár szerintem Heidy is sejtette, hogy a fizika törvényének útjába még én sem állhatok, bármennyire is szeretnék... Reméltem, hogy az előbbi információ áradat nincs rossz hatással a lányra. 

Hedvig: - Csak ennyi?! - Enyhe hisztréika hangsúly csúszott a költői kérdésembe. Ha felemelem a lábam, orra fogok esni, vagy hátran, nem is tudom, melyik a jobb... egyik sem igazán. Ha ki lenne engedve a hajam, valószínűleg idegesen a fülem mögé tűrögetném, bár azzal kiesnék a stablilitásomból és megint ott tartanék, ahol a lábemelgetéssel.
Végighallgattam az instrukciókat, behajlítottam a térdem, de nem úgy, mint egy tank.
- Szóval most... emeljem fel a lábam esés nékül... - Persze, ahogy gondoltam, alig követtem az utasítást megbillentem, elkaptam David karját és visszacsaptam a lábam a földre, amitől ismét veszélybe került az egyensúlyom. Ha nincs mellettem szerintem a délután hátralévő részét hátsón ülve töltöm, küldtem felé egy mosolyszerű grimaszt, hiába vagyok nő ennyi irányba egyszerre koncentrálni nehéz.

David: - HÁT, ÍGY IS LEHET FOGALMAZNI - nevettem el magam. Néztem, ahogyan Heidy felemeli az egyik lábát, de éreztem, hogy megbillen és szorosabban kapaszkodik belém. Akaratlanul is elmosolyodtam. Nem azért, mert kiélveztem a lány gyengeségét, hanem pont hogy jól esett, hogy én vagyok a támasza. Bár nyilván nem akar a földre esni, nincs más válasza, minthogy az én kezemet fogja. - JÓ, AKKOR MOST NE EMELD A LÁBAD, CSAK PRÓBÁLD BEHAJLÍTANI A TÉRDED - nyújtottam ki felé a másik kezemet is. - HÚZNI FOGLAK - jelentettem be. Nem tűrtem ellenvetést, így ha Hedvig megragadta a másik kezemet is, akkor lassan elkezdtem hátrafelé menni, persze ügyelve, nehogy valakinek neki tolassak. Nagyon jó volt a jég, jól siklottak rajta a korcsolyák. A palánkhoz érve lelassítottam, de ha minden igaz, Heidy nem tudott megállni és nekinyomott a falnak. Mintha valami romantikus filmben lennénk. Én gyorsan átkaroltam a derekát, nehogy elessen az ütközéstől és felnevettem. - DE VAD VAGY - állapítottam meg mosolyogva. 

Hedvig: - EZ NEM OLYAN VICCES, MINT AMILYENNEK TŰNIK - Sokszor láttam már, hogy a kezdőt húzzák a jégen, míg rá nem érez a dologra, gondolom ezért, de valamiért nekem annyira nem jött át az egész, inkább kényelmetlenül éreztem magam, mint szabadnak vagy lazának, ahogy az előbb utasítva lettem. Talán, mert túlságosan rágörcsöltem az egészre vagy csak szimplán béna vagyok az ilyen sportokhoz. Azt biztos, hogy belőlem nem lesz a jégtánc ördöge, sőt, jobban örültem volna, ha szilárd talajról nézhetem tovább a lelkes korcsolyázókat. Egyáltalán nem tetszett ez a egész, a gyomrom is tiltakozott, de hangosan nem akartam kimondani, inkább csak mosolyt erőltettem az arcomra az előbbi enyhén durcás kijelentésem után és úgy csináltam, mint, akinek ez kevésbé vészes szituáció.
- MIT SZÓLNÁL HOZZÁ, HA ÉN IDE KAPASZKODNÉK - Próbáltam határozottan megfogni a "falat" és odacsúszni, majd egy hasonlóan magabitos mosolyt küldeni David felé. - TE PEDIG SZABADON MEHETNÉL PÁR KÖRT... VAGY MITTUDOMÉN, AHOGY ÉRZED. - Össeszedtem a lábaim magam alá, mert elindultak a pálya közepe felé, persze külön-külön utakon más-más irányba.  Majd ha nem néz ide, hagyok magamnak néhány másodpercet a kétségbeesett arc átsuhanására, addig is rendületlenül mosolyogok, hátha elhiszi, mennyire nem okoz problémát az a néhány kör, amíg egyedül kell maradnom.

David: - VICCESNEK TŰNIK? - Felvontam az egyik szemöldökömet és úgy néztem a lányt. Előbb mondanám, hogy jó szórakozásnak tűnik, mint hogy viccesnek. Néztem, ahogyan Heidy óvatosan a palánkhoz húzza magát, majd mosolyogva ajánlja, hogy menjek pár kört. - DEHOGY, NEM HAGYLAK ITT! - Tiltakoztam a fejemet zárva. - A VÉGÉN MÉG VALAMI JÓKÉPŰ PASI SZEMET VET RÁD ÉS ELMÉSZ VELE - pásztáztam a jégen korcsolyázókat. Előttünk pár méterrel egy harminc éves körüli nő pont elesett. Pár pillanat múlva ott termett mellette egy fiatalabb srác, talán a fia és felcibálta. Szerencsére talpra tudott állni, majd tovább is ment. - MENJÜNK? - Néztem a kijárat irányába, majd vissza a lányra. Olyan közel álltam hozzá, hogy elég volt csak suttognom. Nem sajnáltam volna, ha Heidy igent mond. Jó ötletnek tartottam ezt az egészet és nem akartam problémát okozni vele, de kicsit elment a kedvem látva, hogy Hedvig nem igazán akar korcsolyázni. Ezt persze nem mutattam ki, próbáltam nem elkeseredettnek látszani. 

Hedvig: - De nyugodtan itt hagyhatsz, míg kapaszkodom nem lesz baj, és lehet így tanulok meg korcsolyázni - Erősködtem, holott jobban örültem, ha mellettem maradt, addig legalább nem volt annyira csábító a talaj.
- Hogy elmegyek? Ha nem kap a karjába, nem fogunk elsétálni. - Szinte láttam, amint lazán elindulok és mintha az aszfalton járnék kisétálok a pályáról. Ha tényleg ilyen egyszerű lenne!
Emberek estek-keltek, talpra evickéltek, majd újra hátsón találták magukat. Láttam olyat, aki hason csúszott a palánkig, ott felállt és ment tovább, mintha semmi sem történt volna.
- Nem kell, korcsolyázz, én addig feszegetem a határaimat. Fejlesztem az egyensúlyérzékem meg ilyenek, megleszek. Na, sicc! - Elengedtem a biztos pontot egy kézzel és meglöktem Davidet, ezzel ösztözönve, hagyjon csak itt, megleszek, remélem.

David: - DE NEM AKARLAK ITT HAGYNI - húztam el a számat, mélyet sóhajtva. Amikor kicsit meglökött, ezzel ösztönözve az indulásra, hátracsúsztam korcsolyámmal a jégen. Elfelejtettem összezárni a korcsolyák éleit, és így nem fékeztem. - JÓ, - adtam be a derekam, - MEGYEK EGY GYORS KÖRT, DE UTÁNA VISSZAJÖVÖK - biccentettem. Kezemmel kicsit ellöktem magamat a palánktól, hogy lendületet kapjak és elsiklottam a jégen. Kikerültem pár embert, majd gyorsan kitértem, amikor előttem egy nő elesett. Kicsit lassítottam és úgy vettem be a kanyarokat. Nem is jöttem ki annyira a korizásból, mint gondoltam. Egyszer sem billentem ki, de azért furcsa volt. Pár perc múlva újra Heidy mellé toppantam, de fogalmam sincs, hogy mit csinálhatott eddig egyedül. Senki nem volt a közelében, így nem szegődött el más férfi mellé. Persze, ezt nem feltételeztem volna róla. 

Hedvig: Tényleg hamar visszajött, pislogni is alig volt időm. Nyomon követtem, ahogy átvág az emberek között, kikerüli őket, még az épp elesőket is, aztán fordul, kanyarodik, végül lefékez előttem. Én mindeközben fél kézzel kapaszkodtam a palánkba, óvatosan emelgettem a lábaimat, mozgattam őket a jégen, néha a cipők orra, máskor a sarka volt közelebb egymáshoz, de nem mertem túlzottan belemerülni, így is akadt, hogy a másik kezemmel is kapaszkodót kellett keresnem, mindent összevetve azért egészen jól elboldogultam.
- LÁTOD, HOGY MÉG ITT VAGYOK? - Kedvem támad széttárni a karom, de annyira azért még nem éreztem magam biztonságban. Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy ott is fogok maradni, mert a kijárat elég messze van attól a ponttól, ahol álltunk.

David: - JÉ, TÉNYLEG - tártam szét a karomat, majd a palánk mellé csúsztam, hogy én is tudjam fogni a "fal" szélét. Nem árulta el, hogy mit csinált, amíg én a többi korcsolyázót és korcsolyázni próbálkozót kerülgettem. Ismét az ajtó irányába pillantottam. Éppen egy hat-hét fős társaság lépett a jégre, akik mind nem voltak idősebbek tíz évesnél. Visszapillantottam Hedvigre, majd ismét az ajtóra. - INDULJUNK? KITALÁLHATUNK VALAMI MÁS PROGRAMOT IS - ajánlottam fel. Hirtelen egy ötlet sem jutott az eszembe, mert mára direkt a korcsolyát terveztem, de rugalmas voltam. Heidy biztosan fel tudott sorolni pár helyet, ahol most szívesebben lenne, mint itt. Nekem meg már mindegy volt. Ezzel az egy körrel elégedett voltam. És még esni sem estem. A csúcson kell abba hagyni. 

Hedvig: - AZÉRT VETTED MEG A JEGYET ÉS A KORCSOLYÁM, HOGY AZTÁN LELÉPJÜNK ÖT PERC UTÁN? IGEN, TÉNYLEG NEM AZ ERŐSSÉGEM, TUDOD, HOGY INKÁBB ESEK, MINT MEGYEK SIMA ÚTON IS, DE ATTÓL MÉG... NEM ANNYIRA VÉSZES. NEM LESZ A KEDVENC SPORTOM, VISZONT EL SE KELL VETNI AZ ÖTLETET. BICIKLIZNI IS NEHEZEN TANULTAM MEG. - Annyira bátran vágtam rá, hogy maradjunk, néhány pillanatig elhittem, nekem is menni fog az egész korcsolya dolog. Aztán megláttam a csapat kölyköt, ahogy mindenkin átgázolva nekiindulnak a "világnak" és kijózanodtam.
- VISSZATÉRHETÜNK RÁ... MONDJUK... JÖVŐHÉTEN? - Pillatásommal mutattam a gyerekekre, ezzel szerintem mindent megmagyaráztam. Nem elég, hogy bénázom, még fel is löknének, ez azért túl sok lenne a jóból egy napra, nem? És talán megmenekülök a jégtől kis időre, ez is elég jól hangzik.

David: Heidy olyan magabiztosan vágta rá a választ, hogy még szememnek sem volt ideje, hogy elkerekedjen. Viszont kicsit elhúztam a szám. Amikor már mind a ketten észrevettük a kisgyerekeket, akiknek mintha az életük múlt volna azon, hogy ráléphetnek-e a jégre, ismét Heidy szólalt meg. - PERSZE - bólintottam komolyan, majd oldalra nézve láttam, ahogyan egy kék kabátos kis srác szó nélkül ráugrik egy földön fekvő társára. Kicsit a rakás, de ezt lehet, hogy nem a jégcsarnokban kellene játszani. Sejtettem, hogy a korcsolyák mondjuk jövő ilyenkor is a spájzban fognak állni, de sebaj. Azért legalább próbálkoztunk. Legszívesebben megnéztem volna, hogy mennyi időt töltöttünk a pályán, de inkább nem voltam ilyen illúzióromboló. Szerencsére nem voltunk olyan messze a kijárattól és már a gyerekek is a jég közepén cikáztak össze-vissza. Régen, iskolában így képzeltem el a felmelegített gázok molekuláit. Vagy miket. - NA, AKKOR GYERE - fogtam meg egyik kezemmel a derekát, másikkal a kezéért nyúltam és kisiklottunk a jégről. Felsegítettem a száraz talajra Hedviget, majd utána mentem. Nagyon furcsa volt emelgetni a lábam, olyan, mintha elfelejtettem volna menni. Odabattyogtunk a sporttáskához. Leültem a padra és szó nélkül elkezdtem lazítani a korcsolyám csatját. 

Hedvig: Annyira jól hangzott! Komolyan, annyira csábítónak tűnt, hogy egyzerűen csak elsiklunk a kijáratig és minden ki boldog. David megfogta a derekam, a szabad kezével a kezem és elindultunk, ám az élet nem ilyen könnyű. Koncentráltam a lábainkra, sose legyen David lába alatt az enyém, de mégis sikerült. Vagy lehet, a saját lábaim gabalyodtak össze, minden estre a végeredmény: kibillentem amúgy is ingatag egyensúlyomból és ha David nem volt ilyesmire felkészülve akkor bizony magammal rántottam és elestünk. Hátra vágódtam, az egyetlen emlékem az esésről, hogy a lábam a levegőben, s a következő pillanatban a jégen csücsülök. Az eséstől megfájdult a hátsóm, az érkezéstől elfogott az émelygés és csak igen kicsin múlott, hogy nem csúszott ki hangosan a számon az első eszembe jutó szitokszó.
Gyorsan Davidre néztem, minden rendben van-e vele, ha igen, akkor lesütöttem szemekkel alig hallhatóan csak annyit mondtam: - BOCSÁNAT.

David: Épségben kijutottunk volna, ha Heidy nem veszti el az egyensúlyát. Fogalmam sincs, hogy mibe, vagy hogyan esett el. Sajnos későn reagáltam és nem tudtam megfogni, sőt én is elcsúsztam, de én az ellenkező irányba. Egyik kezemmel tompítottam az esést, miközben azon imádkoztam, hogy ne legyen semmi baja. Meg Hedvignek sem. - MINDEN OKÉ? - Néztem gyorsan oda, miután káromkodtam egy sort németül. De ez csak a bajszom alatt, nehogy valaki meghallja. A végén még a kicsit tőlem tanulják el a rosszat. Korcsolyám elejét a jégbe szúrva térde ügyeskedtem magam, majd felálltam. Éreztem, hogy kicsit havas a kabátom. Már sokan végig mentek ezen a szakaszon, így nem volt tükörsima a jég. Kinyújtottam a kezem Heidy felé, majd nagy nehezen felhúztok őt is. Azt hiszem, mind a kettőnknek nagy munkája volt benne. - NINCS SEMMI BAJ - mondtam halkan. Mindenkivel megesik az ilyen. Ha minden igaz, akkor már további esések nélkül ülhettünk le a táskánk mellé.  

Hedvig: - SZERINTEM MEGVAN MINDENEM - Ha talpon lettem volna, valószínűleg végigtapogatom magam, de a helyzetből adódóan csak szemmel tettem mindezt, járhattam volna rosszabbul is.
Az világos, hogy csúszós jégen talpra állni nehéz, viszont azt senki sem mondta, hogy segítséggel is lehetetlen. Kemény kűzdelem volt megtalálni a korcsolyán azt a pontot, ami nem siklik tovább a jéghez érve, belekapszkodtam Davidbe és közös erővel talpra rángattunk. Szerencsére további katasztrófák nélkül kijutottunk a biztos talajra.
Annyira örültem, amikor levehettem a cipőmet, ennél már csak a széken való ülés tetszett jobban.
- AZÉRT VALLD BE, HA NEM ESÜNK EL, EZ HIÁNYZOTT VOLNA. - Valamivel meg kellett törnöm a jeget, a fura hasonlat ellenére is. Biztos, hogy lesznek kék foltjaim, még szerencse, hogy nadrággal el tudom takarni. Az uszodát is ki fogom hagyni egy hétig, rám tapadó szempárokból és kinevetésből kaptam eleget a jégen ülve.

David: Kicsatoltam a korcsolyámat, majd a sporttáskából elővettem egy zsebkendőt és letöröltem vele az élét. A közeli szemetesbe hajítottam a zsepit. Csont nélkül! Hamar a lábamra került bakancsom, a korcsolya pedig a táska mélyére. Heidy megszólalt, mire én felnevettem. Homlokomból kisimítottam egy kósza hajszálat. - ESÉS NÉLKÜL NEM IS KORCSOLYA A KORCSOLYA - állapítottam meg még mindig mosolyogva. Tetszett, hogy Heidy a pozitív oldalát emelte ki a dolgoknak, pedig akkorát esett, hogy csodálom, hogy nem rándult meg valamije. Persze nem kívántam neki ezt, sőt, a lehető legrosszabb lett volna. Ha Hedvig korcsolyája is a sporttáskába került, akkor behúztam a cipzárt és a vállamra vettem. - MEHETÜNK? - Nyújtottam ki felé kezemet, hogy összekulcsolva elindulhassunk. - MERRE IS? - Tettem fel a kérdést. A kiutat tudtam, merre van, de onnan tovább, az már más kérdés. 

Hedvig: Amint felkeltem a padról éreztem azokat a pontokat deréktól lefelé, amik megsínylették az előbbi esésem. Halkan felnyögtem, miközben megigazítottam a kabátom.
- VEHETNÉNK VALAHOL GYÜMÖLCSÖT - Böktem ki az első dolgot, ami eszembe jutott. Rámtört az éhség, de nem azokra a szendvicsekre, amik a táskánkban lapultak, sem az otthono lasagne maradékára. Bár egy kis tészta...
- SZERINTED LEHET MOST VALAHOL DINNYÉT KAPNI? VAGY ANANÁSZT, AZ SE ROSSZ. VAGY KOMBINÁLJUK ANANÁSZOS DINNYÉS SÜTI? SOK TEJSZÍNHABBAL. - Egyszerre árasztottak el különböző ízek iránti vágyak, beugrottak képek gyümölcs kombinációkról, különböző ételekről, amik abszurd kombinációt alkottak mégis megkóstoltam volna.
Mindeközben elindultam kifelé, jobbnál jobb ötletek ugrottak be, mit csinálhatnék otthon vacsira, már csak a hozzávalókat kell összeszednem. Mi is van otthon?

David: Bármennyire is halkan sóhajtott Heidy, meghallottam és összeszorult a szívem. - RENDBEN, GYÜMÖLCS - bólintottam szelíden mosolyogva. - DINNYÉT? - Kérdeztem vissza és elgondolkodtam. - PERSZE, BIZTOSAN - pörgettem végig a fejemben a nagyobb boltok listáját. A közelben volt is egy. - ANANÁSZOS DINNYÉS SÜTI TEJSZÍNHABBAL? - Ismét visszakérdeztem, de olyan hangsúllyal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - TEJSZÍNHAB BIZTOS VAN OTTHON - kezdtem el sorolni. - DINNYÉT AZT KELL VENNÜNK, ANANÁSZT LÁTTÁL OTTHON? - Régebben összeakadtam egy konzervvel, de nem tudtam jelenleg megmondani, hogy mi lett a sorsa. Talán pizzára tettük a múltkor. Eszembe jutott az első közös pizzánk, amit még Mrs. Cozartéknál készítettünk. Én minden szemrebbenés nélkül kihagytam volna a kelesztés részt. Azóta egy picit már fejlődtem ebben. - AKKOR BOLT? - Néztem Hedvigre, fel sem merült bennem, hogy nem gondolja komolyan a szavait. 

Hedvig: - ÁH NEM, INKÁBB MAJD ÖSSZEÜTÖK VALAMIT OTTHON - Még énis meglepetten hallgattam saját magam. Mi ez a hirtelen és igen furcsa váltás? Talán az esésétől összekavarodott a gyomrom vagy ez az első jele a megbolondulásomnak. Pedig nem is a fejemre estem! A sok rohangálás, munka és Happy miatt talán az agyam kezdi felmondani a szolgálatot. Vagy megzápulni, ahogy a nagyim mondta mindig. Mint a tojás. Hm, lágytojás, jól hangzik.
Megráztam a fejem.
- BE TUDJA VALAKI VERNI A FEJÉT ÚGY, HOGY NEM IS ÉR VELE SEMMIHEZ? - költői kérdésnek szántam és tulajdonképpen csak magamnak, mégis hangosan csúszott ki a számon.
- VAGY CSAK SZIMPLÁN KEZDEK MEGŐRÜLNI. LEHET, A TÉL TESZI, NÁLUNK SOSEM VOLT ENNYIRE ERŐS. AZ EGYETEMEN IS NEHEZEN VISELTEM. - A stresszre kell fogni mindent, Lilo is így csinálta, Jimék is mindig ezt mondták, szóval kell, hogy legyen benne valami. Na, de mi stresszel ennyire? Happyvel nem könnyű, sok a munka, viszont annyira nem vészes, mint mondjuk egy átlagos szemeszter.

David: - HÁT OKÉ - egyeztem bele. Nem baj, hogy nem mentünk boltba, de ez azt jelentette, hogy a mai napunk ennyiből állt. Tényleg azt hittem, hogy jó lesz a jégpályán való tartózkodás, de ezzel elrontottam az egész napunkat. Csendes átkoztam magam gondolataimban. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor Heidy újra megszólalt. - FÁJ A FEJED? - Vágtam közbe gyorsan. Aggódva kezdtem el mustrálni a lány arcát és ezt is a saját számlámra írtam. - DEHOGY KEZDESZ MEGŐRÜLNI - húztam közelebb magamhoz és egy puszit nyomtam a homlokára. - MILYEN ARRA A TÉL? - Kérdeztem tűnődve és egy kicsit át kellett gondolnom, hogy a Hedvig általa kiejtett "nálunk" az mivel lehet egyenlő. De hamarosan rájöttem és nem kellett ezzel törődnöm. 

Hedvig: - NEM FÁJ CSAK... OLYAN FURCSA. - Még sosem voltam igazán részeg, de valami ilyesmi lehet az is. Kótyagos, furán látásos állapot, amikor nem szédülsz, nem fáj, de jól sem vagy igazán. Ehhez társult némi émelygés, amit biztosan az esés okozott. Hirtelen már nem is kívántam semmit, csak egy jó meleg fürdőt, sok habbal, hogy elmerülhessek és kipihenjem az egészet. - DE JÓL VAGYOK, SEMMI BAJOM. - Mosolyom valahol elveszett útközben, most visszavarázsoltam, úgy néztem Davidre, akinek arcára volt íra az aggodalom. Ha száz százalékban jól vagyok, talán még ki is nevetem ezért az ábrázatért.
- GREEN SKYBAN? DEHÁT VOLTÁL MÁR OTT TÉLEN. - Meglepetten néztem rá. Ennyire nem figyel oda hol mikor jár a világban? Azt tudom, hogy szétszórt, na, de ennyire?! - SOKKAL ENYHÉBB, HAVAZNI SEM NAGYON SZOKOTT, OLYASMI, MINT ITT A KÉSŐ ŐSZI NAPOK. ESŐ ÉS HŰVÖS, DE NEM KATASZTROFÁLISAN ROSSZ, MINT MONDJUK ITT ESTE TÍZKOR VAGY REGGEL HATKOR. SOHA TÖBBET NEM AKAROK REGGEL KIMENNI, MÍG ILYEN HIDEG VAN! - megborzongtam.

David: - AKKOR JÓ - nyugodtam meg, amikor Heidy mondta, hogy nem fáj a feje, csak furcsa. Az még mindig egyel jobb a fájdalomnál. - JA, HOGY GREEN SKY-BAN! - Csaptam a homlokomra. - NEM TUDTAM HIRTELEN, HOGY MIRE GONDOLSZ. - Eltűnődtem. - IGEN, TELJESEN MÁS VOLT MINDEN. - Gondoltam az ottani életre. A zöld égre, a szűk utcára, a barátságos házakra, a tengerre meg a tengerpartra... Én hozzá voltam szokva, hogy gyakran kell váltogatnom a ruhatáramat az időjárás miatt, így meg sem kottyant egy-egy meleg téli nap, de havazás sem. - Ó, NINCS IS ANNYIRA HIDEG - mosolyodtam el Heidy kijelentésére, ami amúgy egészen aranyosra sikeredett. - CSAK JÓL FEL KELL ÖLTÖZNI - akaratlanul is megigazítottam kabátom szegélyét. - DE NAPKÖZBEN NEM IS OLYAN ROSSZ - tettem még hozzá. Főként miattam kellett Angliába költözni, így magamat okoltam, hogy Heidy nem érezte száz százalékosan magát. Ez már a sokadik vonal a rovásomon ma.

Hedvig: - SZERINTED HÁNY OTTHONOM VAN NEKEM? - Talán nem is én vertem be a fejem, hanem David. Vagy csak ennyire lefárasztja a tanítás és a zenélés. Alig van otthon, s, ha mégis, általában alszik vagy pihen, amit persze sosem rónék fel neki, főleg, mert igyekszik rám is odafigyelni.
- SZERINTEM A PINGVINEK HÓGOLYÓZNÁNAK AZ UTCÁKON, HA LENNE MIVEL - Eltúloztam a hideget, de nem tudnék hirtelen mást mondani, amit jobban utálnék nála. A meleggel semmi bajom, ha hőség van, meg sem kottyan, elmegyek úszom egyet, iszom egy kis jegesteát és meg van oldva. Nem szoktam leizzadni, csak, ha fizikai munkát végzek, futok, sietek esetleg dolgozom valami olyat, ez talán pont a származásomból adódik, hiszen Afrikában sem szokás kiakadn a meleg miatt, pedig ott aztán tud kegyetlen lenni a nap ereje.
- NAPKÖZBEN NEM ROSSZ, HA EGY SZOBÁBÓL BÁMULHATOK KIFELÉ, FORRÓ TEÁT KORTYOLGATVA - Alig vártam, hogy az autóhoz érjünk és beszállhassak, feltekerhessem a fűtést, átmelegíthessem fagos tagjaim és végre valami melegebb elfoglaltság után nézhessünk. A csarnokban nem volt hideg, legalábbis ennyire nem éreztem, mint kint, bár ott sem szerettem volna túl sok időt tölteni. Mikor lesz már nyár vagy legalább tavasz?!

David: - Ó, NINCSENEK IS ITT PINGVINEK! - Nevettem fel. Heidy kicsit eltúlozta a hideg jellemzését. Ha mondjuk két méteres hó lenne, megérteném, ha nagyon, de nagyon fázna. Bár mondjuk nagyon mínuszban nem is esik. Na mindegy. Ahogy kiléptünk a csarnokból, érezhetően hidegebb volt, de azért nem fagytam halálra és valószínűleg Heidy-t sem kell majd egy jégtömbből kiszedni. Hamar odaértünk a kocsihoz, mert nem álltam messze a bejárattól. Vagy a kijárattól, attól függ, honnan nézzük. Kinyitottam a lánynak a kocsit, hogy gyorsan bepattanhasson, majd a csomagtartót kinyitva, behelyeztem a nagy sporttáskát. Nem volt hatalmas autóm, sőt kicsinek is lehetett mondani ezt a kék csodát, de kényelmesen el lehetett benne férni. Beültem a kormány mögé, majd elővéve a kulcsot, beindítottam a motort. Ha Hedvig még nem tette meg, akkor elkezdtem babrálni a légkondit, amit most fűtésre akartam használni. - ÍGY JÓ LESZ? - Állítottam be egy kellemes fokot, amit még nem lehetett érezni, de majd bizonyára jó lesz, ha már bemelegszik a kocsi. Kérdőn Hediy-re pillantottam. Ha ő állította be, akkor csak néztem, hogy mit ügyködik, s csak akkor kérdeztem meg.

Hedvig: Ha értenék hozzá, mielőtt Daid fejében egyáltalán megfordult volna, már be is kapcsolom a fűtést, de, mint ahogy annyi más modern eszközhöz, ehhez sem értek, így nem is nyúltam hozzá, csak levettem a kesztyűm, és kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen. Szeretem ezt az autót, örülök, hogy David magával hozta.
- JOBB - Küldtem felé egy elégedett mosolyt és a biztonsági övemért nyúltam, becsatoltam, szinte reflexből. Sosem lehet tudni, mikor jön jól, mindig ezt vallom még, ha ki is nevetnek egyesek ezért. Erről teljesen megmagyarázhatatlan összefüggéssel jutott eszembe valami, amit nem hallgathattam el.
- VESZÜNK VALAHOL NARANCSOT? JÓL ESNE EGY POHÁR FRISSEN FACSART NARANCSLÉ. - Rövid, tömör, furcsa magyarázat, a lényeget azért takarja.

David: Kényelmesen visszahelyezkedtem az ülésembe és én is bekötöttem magam. Heidy már ezt megtette, így nem kellett várnom semmire. Rutinosan kikanyarodtam és megkerestem a kiutat a parkolóból. Amikor Heidy felvetette, hogy menjünk el narancsot vásárolni, nem gondolkodtam egy kicsit sem. - RENDBEN - bólintottam egyből, majd az indexet kitéve kikanyarodtam. Miután a legközelebbi lámpánál megálltam, elgondolkodtam. - JÓ LESZ AZ A BOLT, AMI TŐLÜNK KÉT SAROKNYIRA VAN? - Kérdeztem, érdeklődve a lányt figyelve, majd ismét a lámpára szegeztem a tekintetem. Meglepően hamar zöldre váltot, de tekintve azt, hogy egy ember sem sétált át a zebrán, nem volt csoda. - HOGY IS HÍVJÁK? ALDI VAGY LIDL? - Ráncoltam össze a homlokomat, majd lassítanom kellett, mert előttünk egy autó szintén lassan haladt. Nem voltam szívbajos, nem is akartam mindenáron megelőzni, főleg, hogy tudtam, hogy nem sokára kanyarodni fog az út, úgy meg előzni életveszélyes. - MINDIG ÖSSZEKEVEREM A KETTŐT - tettem ki a kanyar után az indexet és simán megelőztem az előttünk totyogó kocsit. 

Hedvig: - NEM SZOKTAM NÉZNI A TÁBLÁJÁT - Ráhagytam Davidre a megnevezést, mivel neki jobb a memóriája, mint az enyém. Számtalanszor tévedtem el ugyanazon az útvonalon, fordultam rossz irányba vagy mentem át máshol az úton, mint kellett  volna. Egyetlen szerencsém tényleg az, hogy annyira közel van az üzlet, különben szerintem onnan se mindig találtam volna haza.
Bekanyarodtunk a parkolóba, és meglepetten láttam, mennyi hasonló gondolkodású ember útja vezetett ide, hirtelen egy szabad helyet sem láttam, gondolom ezzel nem voltam egyedül. Talán hátul... Nem akartam megszólalni, nagyon jól tudom, aki a kormány mögött ül általában nem kedveli, ha valaki belebeszél a vezetésébe, ezért is hagytam rá, hol próbál leparkolni. Mikor ez sikerült, nehezen vettem rá magam, hogy kimásszak a fűtött autóból a hidegbe, aztán mégis kinyitottam az ajtót, összébb húztam a kabátom, és dideregve léptem az autó azon végéhez, ami közelebb volt a bejárathoz, megvártam Davidet.

David: - OKÉ - feleltem meglehetősen szűkszavúan. Nem volt túl jó kedve Heidy-nek, ezt észrevettem, de azért nem volt olyan vészes a korcsolyázás. Ahogy bekanyarodtunk a parkolóba, kiderült, hogy nem Aldi és nem is Lidl volt a bolt, hanem valami helyi elnevezésű. Első ránézésre nem találtam sehol parkolót. Magamban elregéltem egy szép hosszú sor káromkodást, de hát hölgyek előtt nem mondunk ilyeneket, na meg amúgy sem.  A parkoló legeldugottabb, legmesszebbi területén találtam egy helyet, pontosabban kettőt, de csak az egyiket foglaltam el. - ENNÉL MESSZEBB MÁR NEM IS LEHETETT VOLNA - állítottam le a motort, majd kikötve magamat kiszálltam. Elég messze volt így a bolt, de kevesebb, mint egy perc alatt beérünk. Vettem egy kis műanyag kosarat. Látszott, hogy rajtam kívül már páran használták, mert elég rozoga volt. - AKKOR NARANCS? - Néztem körbe, de először csak csokik voltak a pultokra téve. - HM, CSOKI? - Felvontam az egyik szemöldökömet és úgy pásztáztam a polcokat. 

Hedvig: - KÖSSÜK ÖSSZE A KETTŐT - Megelőztem Davidet és a csokik felé indultam. Pontosabban mindenféle édesség irányába, mert egy oldalon voltak. Hosszasan szemléltem a gumicukor választékot is, mire végül egy csomag a kosárban landolt, az előtte kiválasztott narancsos csoki mellett, félig rajta.
- MEGKERESEM A NARANCSOT - Szólaltam meg ismét, azt hiszem, kicsit belemerültem a válogatásba. Miután bejelentettem, merre készülök elveszni a szupermarketben, elindultam abba az irányba. Csak nekem lehet akkora pechem, hogy a narancsos rekeszek üresen pislogtak rám. Bosszankodva téptem le két zacskót, az egyikbe pár szem mandarint, a másikba banánt pakoltam, majd megfordultam és körbenéztem. Kell még valami? Hol van David?

David: Heidy szinte olvasott a gondolataimban, de ő gyorsabb volt. Már rég a kosárban pihent egy narancsos csoki, amikor én csak feleszméltem a hatalmas választékból. Még mindig csak szemezgettem egy mazsolás Milkával, amikor egy gumicukor is érkezett. - RENDBEN - bólintottam, amikor Hedvig a narancs felkutatására indult. Én csak néztem a csokoládékat, étcsokik, fehér csokik, hm... Gyorsan bedobtam még egy mandulás táblát is az előbbi édességek mellé, majd Heidy keresésébe kezdtem, aki ugye a narancs keresést végezte. Meg is lett, de nem láttam sehol narancsot. Viszont a lány kezében volt mandarin én banán. - Ó, NINCS NARANCS? - Állapítottam meg én is, majd készségesen feltartottam a kosarat, hogy a gyümölcsök is helyet kapjanak ott. - EZEKBŐL TUDUNK TURMIXOT IS KÉSZÍTENI AKÁR - jegyeztem meg, majd szemrevételeztem a kosár tartalmát. - HA NEM BAJ MÉG EGY KIS MANDULÁS CSOKIT IS MEGKÍVÁNTAM - pislogtam bűnbánóan a kosárba, majd a lányra. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre, de plusz huszonöt évet hozzá kellett adni. 

Hedvig: - NINCS, DE A KASSZAFELÉ MENET MENJÜNK A GYÜMÖLCSLÉ SORÁN ÉS VESZEK DOBOZOST, BÁR A FRISS AZ JOBB LENNE - elhúztam a szám, majd nem bírtam nem mosolyogni. David olyan aranyosan vallotta be, mit csempészett a kosárba, még nevetni is tudtam volna, ha nem néznének rám furcsán érte a vásárlók.
- AZT HISZEM, EZ MEGBOCSÁTHATÓ BŰN - A karjába pöcköltem miközben elmentem mellette és futva körbe pillantottam. Ha már itt vagyunk, lehet, kellene otthonra is valami. Mivel semmi sem jutott eszembe, elindultam arra, amerre az előbb mondtam. Az egyik soron szénsavas, palackos üdítők, vele szemben mindenféle ízű, ízkombinációjú gyümölcslevek.
- SIMA NARANCS VAGY EGZOTIKUS, VAGY... - Félhangosan olvastam fel, amik előtt elsiklott az ujjam.

David: - AZÉRT VANNAK FINOM DOBOZOSAK IS - húztam el a számat. Én annyira nem dőltem kardomba, hogy nincs friss, kézzel facsart narancslé, én a dobozos szénsavasat is megittam volna. Csak az nem volt jó, hogy Heidy igényeit nem sikerült kielégíteni. - AKKOR JÓ - kuncogtam, amikor Hedvig elhaladva mellettem belepöckölt a karomba. Egy pillantás után én is indultam utána, mivel túl keskeny volt az a sor két embernek mögötte loholtam. Nem ment olyan gyorsan, de a hatás megvolt. A ásványvizes sor már kellőképpen kiszélesedett. Szemügyre vettem, hogy mennyiféle víz van. És nem az, hogy bubis vagy mentes, hanem, hogy hány márka. Ennyi kút a világon nincs! A következő helyen megtaláltuk a gyümölcsleveket. Heidy, ahogyan elhúzta a dobozok és flakonok előtt az ujját, felolvasott egy-kettőt. Amikor abbahagyta én is elkezdtem hangosan böngészni az ízesítéseket. - MULTIVITAMIN, NARANCS-SZŐLŐ, NARANCS-ALMA, SZÁZ SZÁZALÉKOS NARANCS ROSTOKKAL - egy pillanat után folytattam: - UGYANEZ ROSTOK NÉLKÜL, ALMA-KÖRTE - majd elhallgattam. - EZEK MÁR NEM AZOK - állapítottam meg büszkén és visszalépdeltem Heidy mellé, mert kicsit elkalandoztam az ízek felfedezésében. - KOMOLYAN MONDOM, ENNÉL FURCSÁBB PÁROSÍTÁSOKAT KI SEM TALÁLHATNÁNAK - vettem le a gyümölcsrostos narancslé alól egy üveget, mert szúrta a szememet a díszes címke. Úgy csináltam, mintha az összetevőket nézném, de túl kicsik voltak, hogy ilyen messziről megállapítsam őket. Pedig még a lencsém is szememben volt. - SZILVA, MANGÓ - vontam meg a vállam, mintha ennél nagyobb butaságot még nem is hallottam volna. Könnyedén visszatettem a fejére az üveget, majd visszatértem a narancsokhoz, mert azért is jöttünk valójában. - MILYEN SZERETNÉL? - Érdeklődtem, de nem hagytam választási lehetőséget Hedvignek egyelőre, mert egyből belekezdtem. - SZERINTEM A SZÁZ SZÁZALÉKOS, ROSTOK NÉLKÜL EGÉSZ JÓ LENNE - állapítottam meg, de rájöttem, hogy az elmúlt percekben kicsit sokat beszéltem, ezért gyorsan elhallgattam és kíváncsian a lányra néztem. Közben szorosan markoltam a kosár fülét. 

Hedvig: - NE KOMBINÁLJUK, HACSAK NEM TALÁLSZ ANANÁSZ-NARANCS VERZIÓT, MERT AZ HATÁROZOTTAN ÉRDEKELNE - Böngésztem a szerény, de színes kínálatot, több tetszett, de egyik sem igazán. Míg én nőhöz méltóan hosszasan bogarásztam, addig David letette a voksát az egyik mellett. Odaléptem mellé, megnéztem a dobozt, mintha az bármi lényegeset elárulna. Esküszöm, nem akartam szándékosan az ellenkezőjét, de rám tört a rostos narancslé utáni vágy, az mégiscsak közelebb áll az eredeti tervemhez, mint ez.
- NAGY BAJ LENNE, HA ROSTOSAT KÉRNÉK? - Legszebb nézésemmel pillantottam fel rá, mondjuk kardomba nem dőlnék, ha a másikat vennénk meg.

David: Kíváncsian néztem Heidy arcát és szinte már nyúltam a rost nélküli doboz felé, de ekkor elhangzott a kérdés, hogy lehetne-e rostos. - Ó, JÖHET AZ - vontam meg a vállamat lazán és egy fogkivillantós, széles mosolyt engedtem a lány felé. Igazán aranyos volt ez a pillantása - ismertem már jól. Ilyenkor még akkor is a rostosat venném meg, ha allergiás lennék rá, vagy valaki fenyegetne, hogy a rost menteset kell elhoznom a boltból. Ellenállhatatlan volt, nincs mit tenni. Szememmel megkerestem a kívánt terméket és a kosárba helyeztem. - MEHETÜNK? - Tekintetem átugrott a dolgokról a lányra és ha bólintott, akkor elindultunk az egyik kasszához. Négyből csak kettő volt nyitva és mindegyiknél hosszú sor állt. Beálltam az egyikbe, amelyik rövidebbnek tűnt. Mellettünk egy nagy állványon mindenféle értéktelen apróságok voltak, amiket csak azért raktak ki, hogy a kisgyerekek még bepakolják őket a kosárba a sorban való várás alatt. Kíváncsian fürkésztem az eladó dolgokat, szalmakalapok, napszemüvegek, koktél shaker. - VESZÜNK EGY MŰANYAGKISKANÁL-SZETTET? - Megláttam egy átlátszó csomagolású valamit, amiben látszólag hat, különböző méretű, műanyag kiskanál helyezkedett el. Nem gondoltam komolyan a vételt, csak megint előjött gyermeteg énem. 

Hedvig: - ÉSZREVETTED MÁR, MENNYI PROBLÉMÁT CSINÁLUNK OLYAN APRÓSÁGOKBÓL, MINT PÉLDÁUL A BEVÁSÁRLÁS? - Tettem fel egy hirtelen eszmbe jutó kérdést, s közben a kasszák felé lépdeltem. Szerintem az emberek egyszerűen megézik, mikor akar a másik is oda menni és, mint a birkák egyszerre odatódulnak, hogy fizessenek. Beálltunk a kisebbnek látszó sor végére, persze ilyenkor szinte muszáj végignézni azokon a termékeken, amiket még utolsó lehetőségként elénk pakolnak.
David kérdésére felvontam a szemöldököm, majd halkan nevetve megcsóváltam a fejem. Tényleg olyan, mint egy nagyranőtt gyerek, főleg, ha vásárolni megyünk. Nekem miért nem jut eszembe ilyesmiket összeszedni? A legnagyobb kísértés maimum a rágó lehet, amiből lapul otthon egy bontatlan csomag a táskámban szóval nincs szükségem többre.
- TE IS ÉRZED EZT A FURA SZAGOT? - Valami megmagyarázhatatlan, kellemetlen szag csapta meg az orrom. Az egész belsőm jelezte nem tetszését. Körbenéztem, kellett néhány másodperc mire rátaláltam a forrásra. Kettővel előttünk egy nő mosószereket válogatott össze, amik önmagukban is elég erős szagúak nemhogy így csapatban. Nagyot nyelve léptem egyet hátrébb sikeresen Davidbe ütközve. Abban reménykedtem, ha távolabb kerülök tőle nem fogja ennyire irritálni a gyomrom, de nem jött be a terv. Az én bőrszínemmel nehéz látványosan elsápadni, de biztos vagyok benne, ebben a helyzetben mégis sikerült. Csak jussunk ki innen, friss levegőre van szükségem!

David: Heidy kérdésen elgondolkodtam, bár lehet, hogy csak költőinek tette fel. - EZT NEM NEVEZNÉM PROBLÉMÁNAK - húztam el a számat, miközben még mindig tűnődtem.
- FURA SZAG? - Kérdeztem vissza, mert így nem éreztem semmit. Csendben maradtam, mintha a beszéd akadályozná az illatok és szagok eláramlását az orromig. - UH, TÉNYLEG - fintorodtam el. A szag nem volt olyan, mint amitől én rosszul leszek, de tényleg erős volt. Arra néztem, amerre Hedvig is, így megláttam, hogy kettővel előttünk egy nő egy szép köteg mosószert vásárolt. Nyilván mindegyiket jó alaposan megszagolta, így a szag teljesen átszőtte a ruháját és egész lényét is. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy minek kellhet neki ennyi. Egyszerre maximum egy vagy kettő az oké, de hogy ennyi... Lehet, hogy csak ritkán jár bevásárolni, de akkor meg másból is sokat venne. Ezzel a gondolattal nem foglalkoztam pár pillanatnál tovább, mert láttam, hogy Heidy elkezdett sápadni, ez rajta eléggé meglátszott. Óvatosan megfogtam a derekát, mielőtt még átesik a saját lábán, vagy ami még rosszabb, hogy a mögöttünk álló lábán és megkérdeztem: - MINDEN OKÉ? - Jó, ez kicsit buta kérdés volt, mert látszott rajta, hogy valami nem stimmel. Közben a mosószeres nő elkezdte a kassza előtti szalagra rakosgatni a megvenni készült dolgait. 

Hedvig: - ÉN ÉRZEM - Lehet, azért mert előrébb álltam vagy azért, mert jobb a szaglásom, de iszonyúan zavart, bármi is volt az. A mosószerek felismerése nem nyugtatott meg, sőt, sokkal jobban vágytam tőle a friss levegőre. Minek ennyi féle tisztítószer egy háztartásba? Felpillantottam Davidre, miközben érzékelhetően egyre rosszabbul kezdtem érezni magam, ehhez párosodott az a bűnbánó szó, amiért nekimentem.
- AZT HISZEM, KIMEGYEK, NEM HARAGSZOL? - Ha nem válaszolt gyorsan, a kérdésem a levegőben lógott tovább, mert én sűrű bocsánatkérésekkel átverekedtem magam az előttem állókon és a kjjárat felé igyekezetem. A hideg levegő egyszerűen felpezsdítő volt, gyomor nyugtató, határozottan jobban lettem már az első szippantástól is. Arrébb álltam az ajtóból, lassan sétálgattam körülötte, igyekeztem nem zavarni másokat. Idegesített, hogy nem tudom, mitől jött rám ez, mikor a kórházban ötször ennyi fertőtlenítő szert kell szagolgatnom egész nap. Ezek után már oda se merek akkora lelkesedéssel bemenni. Remélem nem kaptam el valami nyavalyát.

David: Heidy szemmel láthatóan rosszul lett. Gondterhelten összeráncoltam a homlokomat, de nem jutott időm bármit is átgondolni, mert Heidy egy kérdés és egy állítás keverékével távozott. Néztem, ahogy "átverekedi" magát a soron, majd távozik. Legszívesebben követtem volna, de a kezemben volt a jól megpakolt kosár. Így hát kivártam a soromat. Lazán pakoltam fel a pár dolgot, amit megvenni készültem. - JÓ NAPOT! - Biccentettem az eladónak, aki mogorván nézett rám. Mintha én tehetnék róla, hogy meghalt az aranyhala. Pedig nem. Néztem, ahogyan az öreg nő feszes mozdulatokkal olvassa le az áruk kódját. Reszelős, mégis magas hangján bejelentette, hogy mennyit kell fizetnem. Ekkor nekem már a kezemben volt a pénztárcám és egy kicsivel többet adtam. Amíg vártam a visszajárót, azon töprengtem, hogy a filmekben ilyenkor szokott az lenni, hogy vagy nincs nálam a pénztárcám, vagy pedig a pénz hamis. Szerencsére egyik sem következett be. Helyette csak éles mozdulattal levágott elém pár érmét. - KÖSZÖNÖM - kapartam fel őket és zsebre tettem. Ezután felmarkoltam a termékeket. - Viszont látásra! - Köszöntem el, ő pedig egy morgással búcsúzott. Elindultam Heidy után, akit meg is találtam. - MINDEN RENDBEN VAN? - Kérdeztem kicsit aggódva. 

Hedvig: Már kezdtem fázni, mikor David megjelent, kezében a papírtáskával. Odalépdeltem hozzá, pontosabban félúton találkoztunk és már jött is a kérdés, amire fel voltam készülve.
- MÁR IGEN. CSAK KICSIT ERŐS SZAGA VOLT A MOSÓSZERNEK, AZT HISZEM. - Bizntalan voltam és őszinte. Még sosem történt velem hasonló, pedig rengetegszer várásoltam már be, hosszú sorokat vártam végig, különöbő ingerek értek mégis álltam a sarat. Erre most egy ilyen egyszerű esetnél kitör rajtam a rosszullét. - BENT IS MINDEN RENDBEN VOLT? - Elég nehéz lenne elképzelni, hogy ilyen gyorsan végzett, ha valami zűr lett volna a kasszánál.
Karomat összefontam a mellkasomnál és igyekeztem a kabát gallérjába rejteni a nyakam. Miután túlvoltam az előbbin, már bátran mert rámtörni a didergés, kezdetem komolyan érezni a hideget, visszakínkoztam a kocsiba.
- HA NINCS MÁS, SZERINTEM MEHETÜNK - Pillantottam fel Davidra és, ha rábólintott elindultam az autóhoz, persze hagytam időt felzárkóznia mellém, annyira nem akartam sietni. Mégis megkönnyebbültem, amikor beültem az anyósülésre, a légtér kihúlt ugyan, mégsem volt annyira rossz, mint kint. Már tényleg csak a lakásig kell eljutnom és esküszöm, ki sem teszem a lábam onnan többet, legalábbis ma.

David: - AKKOR JÓ - mosolyodtam el halványan, amikor kiderült, hogy nincs komolyabb baj, semmi betegség. - MINDEN RENDBEN VOLT - bólogattam. - BÁÁÁR - kissé elhúztam a szót, miközben töprengtem. - SZERINTEM KÉTFÉLE PÉNZTÁROS VAN, AZ EGYIK, AKI ELKEZDI MESÉLNI AZ ÉLETÉT, A MÁSIK, AKI MEG KETTÉHARAPJA A TORKOMAT - magyaráztam. - ÉN AZ UTÓBBIVAL TALÁLKOZTAM MOST. AZT HITTEM, HOGY OLYAN ERŐSEN VÁGJA LE NEKEM A VISSZAJÁRÓT, HOGY BEHORPAD A PULT, VAGY HOGYAN IS HÍVJÁK - csóváltam meg a fejem hitetlenkedve. Úgy beszéltem, mintha ez lenne az évszázad botránya, hát pedig nem az volt. Lassan elindultunk az autó felé. Betettem a csomagtartóba a vásárolt dolgokat, miközben Heidy beült. Én is követtem és kényelmesen behuppantam. Ahogy kicsit hátradőltem a székben, lehunytam a szememet és kiélveztem a kocsi kényelmét. Egy pillanat múlva már a biztonsági övért nyúltam és becsatoltam magam. Előkerestem a kocsikulcsot és beindítottam a járművet. Megint maceráltam a légkondit, hogy kellemesen fűtsön. Ha Heidy nem mondott semmit, akkor én dobtam fel egy történetet: - ELŐTTEM A NŐ OLYAN APRÓ CÍMLETEKKEL FIZETETT NAGY ÖSSZEGET, MINTHA BEFŐTTES ÜVEGBE GYŰJTÖTTE VOLNA A PÉNZÉRMÉKET - tolattam hátra és egy kis ipszilonkanyarban megfordultam. - ÉS RÁADÁSUL PONTOS ÖSSZEGET ADOTT, SZÓVAL MÉG VISSZAJÁRÓ SEM KELLETT NEKI - hajtottam ki a parkolóból és a rendes útra értünk. - ELÉGGÉ MEGLEPŐDTEM - húztam el a számat, miközben belenéztem a visszapillantó tükörbe, de nem láttam semmit. 

Hedvig: - VALAHOGY NEKI IS MEG KELL SZABADULNIA AZ APRÓTÓL - Vicces volt, David mennyire fennakadtegy olyan apróságon, amit ha az ember gyakran jár boltba már szinte észre sem vesz. Jó, tényleg, ha sietsz akkor kiborító egy ilyen vevő előtted, de az ő szájából most tényleg inkább a vicces verziót hallottam ki.- ÖRÜLJ NEKI, HOGY NEM KELLETT VISSZAFELÉ IS SZÁMOLNI NEKI.
Alig melegedett be a kocsi, szinte otthon is voltunk. Leparkoltunk a megszokott helyünkre, kiszálltam és felnéztem az előttem álló épületre. Happy biztosan bár már minket, bár gondolom ő sem hitte, hogy ilyen hamar hazajövünk. Remélem tényleg nem rontottam el David napját, olyan lelkesen szervezte ezt az egészet, én meg jól elrontottam. Erre a gondolatra elhúztam a szám, aztán tekintetemmel megekerestem Davidet, aki lehet, már mellettem is állt, majd elindultunk befelé.

David: Rutinosan, a legrövidebb úton hazavezettem. Mivel nem volt nagy forgalom, gyorsan hazaértünk. Megálltam azon a helyen, ahol mindig szoktam, majd lassan leállítottam az autót. Jöhetett a kiszállási rituálé, kicsatoltam magam, eltettem a kulcsot, kinyitottam az ajtót és kiszálltam. Heidy mellé sétáltam, majd elindultunk. Rájöttem, hogy nem kellett volna eltennem a kulcsomat, mert valamivel ki kell nyitni az ajtót. Nem akartam, hogy Heidy azzal fáradozzon, hogy előtúrja feneketlen táskájából a kulcsot, ezért elővettem a zsebemből. A kulcscsomón volt pár kulcs, de könnyen ki tudtam választani, hogy melyik illik a zárba. Kinyitottam az ajtót és óvatosan kitártam, hogy Heidy be tudjon lépni. 

Hedvig:

David: 

Hedvig:

David: 

Hedvig:

David: 

Hedvig: