Mikor? 2014.08.28. - 09.19.
Hol? Társalgó
Kik? Kiki Marie Moore & Adelyn Rose

Kiki: Pár nappal korában jttem vissza az iskolába, de nem bántam, mert legalább lesz egy kis időm megszokni a légkört, mielőtt elsején beindul a tanév. Tulajdonképp még örültem is, hogy így alakult, bár nem hittem volna, hogy túl sokan osztanák ezt a taktikát, amit most én követtem. Azért, hogy ne legyek elúszva a munkával elmentem a kollégiumba és gyorsan kipakoltam, bár a szobában még egyedül voltam, Nettie nem volt itt. Valahogy frusztrált a magány, úgyhogy gondoltam elnézek a társalgóba, hátha mégis rám mosolyog a szerencse. Ám, mikor beléptem, egyedül voltam, nem is tudtam, miért gondoltam, hogy lesz itt még valaki. Azért talán érdemes egy kicsit várnom, így az egyik fotelhez sétáltam, aztán helyet foglaltam. Furcsa volt egy ekkora helyiségben egyedül ücsörögni, de nem tudtam, hova mehetnék, az udvarhoz valahogy nem volt hangulatom. Reméltem, mégis erre téved valaki, bár nem sok volt rá az esély, az iskola még elég üresnek tűnt.

Adelyn: Már hamarosan kezdődött a tanítás, így vissza kellett utaznom az iskolába. Egy páran már itt voltak, többet között a szobatársam is, Moira. Vele beszélgettünk és pakolásztunk a szobába, majd ő elindult a barátjához, Anthonihoz, én pedig pár perccel utána a társalgóba mentem, hátha látok ott valakit. Csak egy lány ült ott, aki nagyon ismerős volt. Mintha csak most búcsúztam volna el tőle. A vörös haj meg a testalkat stimmelt, de a lány más ruházatban volt. Innen tudtam, hogy ő nem Moira, hanem az ikertestvére, Kiki. - Szia, Kiki - köszöntem rá vidámat, és persze büszkén, hogy meg tudok különböztetni egy egypetéjű ikreket. Leültem mellé az egyik fotelba, reméltem, hogy nem zavarok. Jókedvűen vártam, hogy köszönjön.  

Kiki: Nagyon megörültem, mikor bebizonyosodott, hogy igen is, érdemes volt várni és nyílt a társalgó ajtaja. Egy ismerős lány lépett be rajta, akivel nem beszéltünk túl sokszor, viszont ismertem elég jól, hiszen a húgom, Moira szobatársa volt. Ezek szerint akkor náluk már teljes a létszám.
- Szia, Adele - köszöntem vissza szintén mosolyogva. - Már kezdtem félni, hogy csak mi voltunk ilyen ütődöttek, hogy ennyire korán jöjjünk vissza - folytattam szintúgy mosolyogva, bár nem szántam persze sértésnek. Csak hát azért mégis. Ilyen korán a suliban? Egy kicsit furcsa. De legalább egyikünk sem volt egyedül.
- Hogy telt a nyarad? - érdeklődtem. Az egyetlen, amit tudtam, hogy ő is itt volt a zenész táborban, Moirával voltak közösen segítők. De gondoltam azért csak történt más is, meg hát miről lehetne beszélgetni nyár végén, ha nem a szünetről?

Adelyn: Mivel Kiki kedvesen fogadott, nem féltem, hogy esetleg zavarni fogok. Plusz ketten voltunka társalgóban, így nem zavartattam magam. - Ó, köszönöm, jó volt a nyár - mosolyodtam el szélesen. Gondoltam, nem csak erre számított, így bővebb mesélésbe kezdtem. - Hazautaztam a szüleimhez, meg ugye a bátyámhoz, aki nem idejárt. Alice, a húgom is velem jött, jól elvoltunk. Aztán itt voltam zenetáborban is, segédkeztem Dan bá'-nak - mosolyodtam el a tanár említésére. Bírtam az öreget, hm, "öreget", elég mély macskakarmokat vésve fejem képzeletbeli síkjára. Tudtam, hogy Kikit nem tanítja, mert a lány sportos osztályban van, de gondolom hallott már egyet, s mást Moirától. - Meg maradtam a tánctáborban is Lio bácsival - a férfi nevénél ösztönösen lesütöttem a szemem, talán még kissé el is pirultam. Hogy Kiki ezt ne vegye észre, gyorsan felnéztem és visszakérdeztem: - És neked hogyan telt a nyarad? - kérdeztem. Moira már mesélt dolgokat, de attól még Kikinek is lehettek más, érdekes kalandjai. 

Kiki: Figyelmesen hallgattam, amit Adele mondott. Ezek szerint tényleg érdekesen telt a nyara és jó volt hallani, hogy ilyen élmények érték.
- Nekem is hasonlóképp jól - feleltem, aztán szintén bővebb magyarázattal folytattam - a nagy része otthon telt, de sok olyan ismerőssel, rokonnal tudtam így összefutni, akikkel évközben nem. Plusz a helyi lovardában dolgoztam, kisegítőként a lovastáborokban, régebben Ravenhill előtt lovas suliba jártam, úgyhogy miután átiratkoztam ott tartom a lovam és így vele is tudtam foglalkozni - magyaráztam. - Bár eléggé fárasztó volt az egész, de a táborozók nagyon aranyosak voltak - mosolyodtam el. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire jól ki tudok jönni a fiatalsággal, mármint, akik hozzám képest is fiatalok. - Amikor pedig azt hittem, hogy végre lesz egy kis nyugi, szólt az egyik általános iskolai osztálytársam, hogy menjek el velük edzőtáborba, mert valaki lemondta. Úgyhogy még abból is jutott - fejeztem be a beszámolót. Komolyan, még ebben is elfáradtam, hogy minderre visszaemlékeztem.

Adelyn: Hallgattam Kiki elménybeszámolóját, és úgy tűnt elég izgalmas volt a nyara, lovastábor, edzőtábor, minden. Az egészből csak egy dolgog esett le. Talán nem is a legfontosabb, és talán nem is értettem jól. De visszakérdeztem: - Van lovad? - tudakoltam csillogó szemekkel. Nagyon szeretem az állatokat, főleg a bohóchalakat, de a lovakkal is ki voltam békülve. Mindig is csodáltam, akik gondoskodtak a lovakról, hiszen nagy és érzékeny állatok. 

Kiki: Adele kérdésére elmosolyodtam. - Igen, bár régebben anyum versenyzett vele, nagyrészt ő is lovagolta be, csak volt egy elég durva balesetük, ami után felhagyott a lovaglással, és onnantól én vettem át a nevelését. Ha gondolod mutatok róla képet - amennyiben igennel felelt, előhalásztam a telefonom és megkerestem az említett fotót, amin az emlegetett sötétpej kanca a legelőn, vágta közben volt látható. Bár oldalról nem látszott, de persze így is tudtam, hogy a fején ott virít egy jókora hóka, ami olyan aranyossá tette az egész lovat. Amennyiben Adele nemmel felelt, úgy a telefon sem került elő és nem nyújtottam át neki a készüléket. - Csak az a baj - folytattam mindkét eshetőség esetén -, hogy év közben nem igazán tudok vele foglalkozni és így addig másnak kell lovagolnia. De máshogy nem igazán tudom megoldani - jegyeztem meg szomorúan.

Adelyn: - Óó - csillogtak a szemeim, mikor mondta, hogy tényleg van lova. - Ó, értem, sajnálom anyukádat - húztam el kissé a számat. - Ahha, mutass képet! - mosolyodtam el szélesen. Kiki elővette a telefonját, megkereste a képet, és felém nyújtotta a készüléket. - Nagyon aranyos - néztem a mezőn vágtázó lovat, tipikus kettősponthárom arckifejezéssel. Ez nálam a cukiság jele volt.  - De én nem értek a lovakhoz - csóváltam meg a fejem és visszanyújtottam a mobilt. Ezután újra Kiki kezdett el beszélni. - Ó, hát ez hátrány - csóváltam meg a fejem szomorkásan. Rossz lehetett így. - Nem gondoltál rá, hogy a közeli lovardába vidd? - kérdeztem, miközben ez a logikusnak tűnő ötlet eszembe jutott. - Vagy már nincs is itt lovarda? - ráncoltam össze a homlokomat. - Vagy nem is volt soha? - kérdeztem zavarosan, miközben összeráncoltam a homlokomat, alkaromat tenyérrel felfelé értetlenül felemeltem.
Miután válaszolt, muszáj volt feltennem egy kérdés. - Te amúgy tudsz írtáncolni?  

Kiki:  Sokkal ijesztőbb volt, mint amennyire súlyos - feleltem kissé elkomorodva, de jól esett, amit mondott. Kíváncsian figyeltem a reakcióját a képre, az arckifejezését látva visszatért a mosolyom, a felvetése pedig jócskán elgondolkoztatott.
- Nem, de most, hogy mondod - mosolyodtam el még szélesebben. - Csak az a baj, hogy amennyire tudom magánkézből tartják fenn, a kisállat parknál van és nem tudom, hogy vállalnának-e bértartást - gondolkoztam el hangosan, de kimondhatatlanul hálás volta mAdele-nak az ötletért. Még lehet, hogy meg is tudnám oldani, persze kérdés, hogy az otthoniak mit szólnának hozzá. De az már egy másik kérdés. Közben Adele átnyújtotta a telefonom, amit töprengő arckifejezéssel tettem el, és a következő kérdése egy másodpercig nem is jutott el az agyamig.
- Hogy mi? - kérdeztem nem túl értelmesen, felpislogva rá. - Őőő nem - nevettem el magam kissé hitetlenkedve, hogy hogyan jutottunk el odáig. - De értesüléseim szerint Moira igen. Vagy tudott. Vagyis azt hiszem - most rajtam volt a bizonytalankodás sora. Kicsit furcsa volt így, hogy nem olyan régóta ismertük egymást. De tényleg nem emlékeztem rá, hogy eről mikor beszéltünk, pedig biztosan szóba került már köztünk. Azért kíváncsi voltam, hová szeretett volna eljutni ezzel Adele, vagy miét dobta be hirtelen a témát, amiben, sajnos, nem igazán tudtam neki információval szolgálni.

Adelyn: Örültem, hogy talán segítettem Kikinek a lovával kapcsolatban. Nekem nem igen voltak még saját állataim. Jó, persze, amikor kicsik voltunk, a családnak volt közös kutyája, de az nem kimondottan az enyém volt. Eszembe jutott Lio bá' kutyája, a nagyon aranyos Chesar. A zord külső ellenére nagyon kedves jószág volt, legalábbis, amikor találkoztunk. Csak úgy, mint gazdája. Na, jó, talán neki nem is volt olyan zord külsője.
Amikor Kiki arra válaszolt, hogy tud-e írtáncolni, szélesen elmosolyodtam.  - Nem tudom, miért kérdeztem- csóváltam meg kissé a fejemet, miközben megvontam a vállam. - De majd akkor megkérdezem Moirát is - bólogattam. - Amúgy, én sem tudok írtáncolni - nevettem fel. Mondjuk nem is voltam ír. 

Kiki: Elmosolyodtam, mikor Adele arról beszélt, nem tudta, miért kérdezte. Eléggé meglepett, de persze semmi bajom nem volt a dologgal. - Remélem, ő kimerítőbb választ tud adni a témárl - feleltem halvány mosollyal, mert hát számomra evidens volt, hogy zenész lévén van köze ilyesmihez is, ha nem jk az információim és ő maga nem is jártas benne, csak többet tud róla nálam. Eszembe jutott, hogy Moirával milyen jól kijönnek, sajnos ez Nettie-ről és rólam nem volt elmondhat, bár nem találkoztunk túl sokat, vagyis igyekeztük kerülniegymást, ezzel kompenzálva a dolgot. Kizökkenve a gondolataimból visszakanyarodtam az előző témához:
- Na, és neked van, vagy volt már valamilyen állatod? - kíváncsiskodtam, ha már az előbb szóbakerültek a házikedvencek. Amennyire érdeklődött a lovas témával kapcsolatban simán el tudtam képzelni, hogy legyen otthon egy négylábú barátja, bár gondolom akkor neki sem lehet könnyű, hogy év közben nem láthatja.

Adelyn: Kiki kérdésére elmosolyodtam. - Ó, hát a családnak mindig is volt kutyája, de nekem így nincs saját háziállatom sajnos - húztam el kissé a számat. - Mondjuk ha lenne egy kutyám, biztos nem tudnék vele annyit törődni, ide meg nem hozhatnám - csóváltam meg a fejem. - De szeretnék bohóchalakat - csillant fel a szemem. Mindig is a kedvenc állatom volt ez a fajta hal, hisz' olyan aranyooos. Még egyszer említettem is Lio bácsinak, hogy szeretem a bohóchalakat. De azóta sem kaptam senkitől, ahhoz meg drága akváriumostul mindenestől, hogy zsebpénzből megvegyem. Meg anyuékkal karöltve a portás sem díjazná, ha lenne egy pár halam a kollégiumban.  

Kiki: - Ó, értem - feleltem megvilágosodva, amikor arról beszélt, hogy a családnak mindig is volt kutyája. Régebben nekünk is, de amikor elpusztult anya közölte, hogy ő nem szeretne másikat. Persze teljesen megértettem, engem is eléggé megviselt az eset.
- Bohóchalakat? - bámultam rá kikerekedett szemekkel. - De miért pont bohóchalakat? - néztem értetlenül, mert nem igazán tudtam, mi fogta meg ezekben a halakban, de kíváncsi lettem volna rá.

Adelyn: Egyszerűen nem értettem, hogy Kiki miért nincsen oda a bohóchalakért. - Hát - kezdtem bele. - Ők olyan aranyosak, viccesek, vörösek, mint a hajam, aranyosak, cukik, ráadásul még ott van Némó is - ábrándoztam észre sem véve, hogy esetleg egy-egy jelzőt többször is felhasználtam a halak jellemzésére. De hát mit tegyek, ha elvégre tényleg nagyon tüneményes állatok. - szóval igen - sóhajottam. - Kinek a pap, kinek a papné - vontam meg a vállam egy kis közhelyt felvázolna. - És kinek a fia - tettem még hozzá huncutul. Erről jutott eszembe, hogy vajon Kikinek van-e barátja, de úgy gondoltam nem személyeskedem ennyire. Nem hiszen hogy annyira féltékeny lenne Moirára, akinek viszont van párja. 

Kiki: - Ja, igen, Némó - mosolyodtam el és bólintottam is. Most jutott csak eszembe a mese, amin én nagyon jókat nevettem, valahogy mindig is egy kicsit vicces történetnek tartottam, de úgy gondoltam, ezt nem kéne megosztanom Adele-lal, mert még azt gondolná, hogy a bohóchalak ellen tervezek mozgalmat, vagy valami ilyesmi.
A közmondásra felnevettem. - Hát igen, kinek ez, kinek az - sóhajtottam fel. Aztán beállt a csend, legalábbis, ami engem illet. Utána pedig felvetettem egy teljesen átlagos témát:
- És mi a helyzet a mostani tanévvel, várod már? - kérdeztem, én a magam részéről elég vegyes érzelmeket tápláltam a téma irányában.

Adelyn: Kicsit beállt a csend. Én kissé elfáradtam, így nem tudtam törni az agyam, hogy mit is kellene mondanom. De szerencsére Kiki megszólalt, így csak a válaszon töprenghettem el.  - Hát... - kezdtem, miközben kissé magam elé meredtem. Egy rendes diák nyilván azt mondaná, hogy még két ilyen szünetet is elviselne, de én sosem voltam ezen a véleményen. - Jó volt a nyár, meg a szünet, de már kell az iskola, a rendszeresség meg minden... - néztem a lányra. - Szóval, érted - döntöttem kissé meg a fejem. - Meg az a hír járja, hogy új hegedűtanárunk lesz - csillant fel a szemem. - Rá nagggyon kíváncsi vagyok - nyomtam meg kissé a nagyon szót. Állítólag egy híresség fog minket tanítani, akire nagyon kíváncsi vagyok. Többet nem igazán tudtam róla. - És te? - kérdeztem vissza. - Várod már? - néztem Kikre nagy, kerek szemekkel. 

Kiki: Érdeklődő tekintettel hallgattam Adele szavait. Őszintén szólva nem igazán voltam jártas a zenészek dolgaiban, mármmint Moirától hallottam ezt-azt, de hát Adele hegedűs volt, az meg azért teljesen más világ és fogalmam sem volt, hogy különböző hangszeres csoportok között mennyire terjednek az információk.
- Hűha - ámultam, mikor mondta, hogy egy híresség lesz majd a tanáruk. - Ez jól hangzik. Van tipped, hogy esetleg ki lehet? - kérdeztem, bár nem voltam jártas a nagy nevekben, de azért mégis...
- Nekem is hiányzik már a nyüzsgés. Úgyhogy én is várom. A tanulás részét kevésbé, a sport részét annál inkább. Tavaly nem igazán sikerültek úgy a vizsgáim, ahogy szerettem volna, vagyis még jó látni, hogy van hová fejlődnöm. Úgyhogy ideje nekilátni - ecseteltem még a nagyvonalú terveimet. A nyári edzőtábor ellenére is hiányoztak már az iskolai társakkal töltött felkészülések, szóval tényleg jó lesz, ha beindul majd az év.

Adelyn: - Tippem van, ezer is, de nem tudom pontosan - vontam meg szelid mosollyal a vállamat. - Hát, igen, az én vizsgáim sem úgy sikerültek, ahogy akartam - csóváltam meg szomorkásan a fejem. Én amúgy nagyon maximalista lánynak tartottam magam, vagyis, hogy a legtöbbet akartam mindig is kihozni magamból. - Ebbe beletartoznak az alaptantárgyak is - a hideg kissé kirázott, ahogy a történelemre gondoltam. - De mint tudjuk, az érdemjegyek nem tükrözik a teljes tudásunkat - emeltem az égbe jobb kezem mutatóujját, mintha valami nagy életbölcsességet mondtam volna. Ami persze a diák között zömmel igaz, ám a tanárok nem biztos, hogy így gondolják. És, hogy kinek van igaza, azt nem tudhatja senki... Univerzum kérdései.

Kiki: - Végül is, új tanév, tiszta lap, vagy valami olyasmi - vonogattam kissé bizonytalanul a vállam. Sohasem voltam a nagy szavak embere, ilyen és ehhez hasonló életbölcsességeket kettőnk közül inkább Moira tudott mondani. Bár lehet, hogy én is kezdem eltanulni tőle, határozottan erősödött bennem ez az érzés. - Úgyhogy sok sikert. A teljes tudásoddal pedig szerintem csak te vagy tisztában. Különben is, mindenkinek vannak rosszabb és jobb napjai, emberből vagyunk, ezt meg el kell fogadni, ha nehéz is. Nekem sokszor az - mondtam. Az nem lepett meg, hogy ennyire könnyen nyilvánítottam véleményt, az annál inkább, hogy az utolsó mondat is ennyire magától értetődően jött a számra. Azt viszont inkább nem tettem hozzá, hogy arról ne is beszéljünk, milyen, mikor az ember saját magának okoz meglepetést akár jó, akár rossz értelemben.
Ránéztem az órámra. Kissé elkerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy elszaladt az idő.
- Hűha, nekem azt hiszem, mennem kell - sóhajtottam fel, s bocsánatkérően pillantottam Adele-re. - Pár osztálytársammal megbeszéltük, hogy összefutunk, ők is most jöttek vissza és lenyakaznak, ha kések, bár még szívesen beszélgetnék, tényleg - mosolyodtam el, aztán felálltam. - Hát akkor... Örülök, hogy összefutottunk. Majd még biztos látjuk egymást. És addig is hajrá! - búcsúztam, ha még mondott valamit, természetesen megvártam, s csak aztán siettem ki a helyiségből.

Adelyn: Kiki búcsúzni kezdett, s én is éreztem, hogy itt az ideje indulnom. Már jó sokat beszélgettem a lánnyal, nem volt unalmas a társasága, de már illetlennek éreztem, hogy ennyi ideig feltartjuk egymást. Még ha nem is volt semmi dolgunk ebben az időben. - Rendben, - mosolyogtam a lányra - Én is örülök, hogy találkoztunk - arcomról a vigyort nem lehetett letörölni, hiszen tényleg igazakat beszéltem, nem csak színleltem. - Persze, majd még beszélünk, neked is sok sikert! Szia! - indultunk el mind a ketten a másik irányba. Én a szobám felé vettem az irányt. Gondoltam, hogy Moira még nem érkezett meg, de levettem a polcomról egy könyvet, tehát nem unatkoztam.