Mikor? 2014.04.10. - 04.18.
Hol? Társalgó
Kik? Kiki Marie Moore & Theodore Martinez

Theo: Nem volt kedvem a szobámban ücsörögni, de kimenni se. Csütörtök délután van, holnap lesz a második előadás és bár magabiztos vagyok, mert tudom a szöveget, a dalokat, a táncot meg mindent, amit kell, mégis valami van bennem, amit eddig még nem éreztem és ez nyugtalanít. Leültem az ablak belső párkányára, pontosabban inkább csak nekidőltem, és miközben kifelé bámultam az iPodomból áradt a holnap esti műsor zenéje. Igazán nem is kifelé néztem, szemeim előtt a sorrend, a szövegek peregtek, jelenetek játszódtak le a fejemben. Halkan dúdolni kezdtem a dalt, aztán ez átváltott szintén hasonló hangerejű éneklésbe, s mindez annyira lefoglalt, hogy a zsebemben csörgő mobilom se vettem észre, talán mert elnyomta a zene hangereje.

Kiki: A bajnokságra való felkészülés teljesen kifárasztott, még a maradék erőmet is elvéve, ami a tanulás mellett volt. Örültem, hogy van motiváció, de, mivel a félévi vizsgám nem igazán úgy sikerült, ahogy szerettem volna, úgyhogy jó lett volna most összeszednem magam. Azért örültem, mikor vége lett az edzésnek, és miután vettem egy frissítő zuhanyt nem volt más vágyam, mint keresni egy csendesebb zugot, ahol viszonylag nyugodtan tudok tanulni, bár az utóbbihoz nem sok kedvem volt, de nemsokára jön még az év végi hajtás is. Kis hezitálás után végül a társalgó mellett döntöttem, sohasem volt túlzsúfolva és reméltem, ez most sem lesz másképp. Mikor beléptem, rögtön szemrevételeztem a helyet, rajtam kívül csak egy valaki tartózkodott bent, de rögtön tudtam ki az, ahhoz elég nagy híre volt a sulibanfőleg most, hogy a musical is színre került már egyszer. Szerencsére mi is kaptunk holnapra egy szabad estét, amikor elmehetünk megnézni az előadást, őszintén kíváncsi voltam már, hogy mit hoztak össze a színjátszósok meg a zenészek, bár Moirától értesültem erről-arról, de azért élőben látni mégis csak más. Szóval bevonultam a társalgóba a cuccaimmal és leültem az egyik fotelbe, ami előtt asztal is volt, arra pakoltam le. Nem igazán zavart, hogy Theo magában énekelgetett, nem is akartam megzavarni, így elkezdtem töprengeni, mivel is kezdjem a leckehadjáratot. Egészen addig tartott a nagy filozofálgatásom, míg egy másik zenére nem lettem figyelmes. Eleinte nem foglalkoztam vele, de miután már fél percig ismétlődött ugyanaz a rövid dallam, kezdtem dühbe jönni és nagysokára végre megvilágosodtam, hogy bizonyára a srác telefonja az, amit nem hall. Kinéztem volna belőle, hogy még a végén engem hibáztat, ha nem szólok neki, így felálltam, odasétáltam hozzá és finoman megérintettem a vállát, de csak akkor szólaltam meg, ha már felém fordult.
- Bocs, de a mobilod felvételért kiált, amúgy nem állt szándékomban megzavarni - hát nem is tudom, hogy ezt most milyen fogadtatásnak gondoljam, de máshogy nem igazán tudtam közölni az idegesítő tényt.

Theo:   A refrén a legegyszerűbb, főleg ebben a dalban, ami pont akkor szólt a füelmen. Dudorszátam, énekeltem, ahogy jobban tetszett, mert csak az számított, hogy minden frankón menjen holnap, más nem érdekelt. Mondjuk egy próba Geneview-vel se ártott volna, de azt már feladtam, hogy én azt a lányt bármikor is megtaláljam, kiszámíthatatlan és szétszórt, ezért nem lesz belőle sohasem jó színész.
  A lejátszó váltott és már készültem is a lassú dallamot hallva, mert ha a sorrendetet véletlenszerűre állítottam is, azért a dalok előtti szünetből, vagy az első pár hangból simán rájöttem, hol tartok, mi volt a jelenet előtte, milyen szövegnek kellett elhangozni, mint végszó, stb... Egyetlen hangom sem nyikkant meg azonban, mert valaki a vállamhoz ért. Cseppet sem kedvesen fordultam felé, miközben kivettem egyik fülemből a füldugót.
- Mond! - Vetettem oda neki, elég morgós hangon, mivel ki nem állhatom, ha megzavarnak. Azonnal felismertem a lányt, habár megkülönböztetni nem tudom őket, szóval valamelyik vörös a suli "csodaikrei" közül.  Mikor végre megeredt a nyelv a mobilomhoz nyúltam, de az néma volt, mintha semmi sem történt volna.
- Kösz - Mondtam a hálálkodás minden jele nélkül. Kivettem a készüléket, felálltam az ablaktól és megnéztem, ki hívott. Apám, jellemző. Az időzítése tökéletes, mint mindig.  Megnyogtam a visszahívás gombot, vártam néhány pillanatot, aztán fülemhez emeltem a telefont. A köszönés átugrásával rátértem a lényegre, de nem érdekelte őt sem, egyből elkezdte mondani a magáét, én meg csak forgattam a szemem és összeszorított kézzel szorongattam az iPodomat, mert bárki mást szívesebben hallgattam volna, mint őt, ez nyilvánvalóan az arcomra is volt írva.  Végül megszakította a vonalat, ő csapta rám, amit nem is értem, hogyan képzelt. Ledobtam a felvillanó telefont az asztalra, nem érdekelt, ha ketté is törik, bár ekkora ütéstől elég érdekes lenne, ha ilyet csinálna. Felmorranva fordultam el tőle és az ablak mellett hagyott táskámból kivettem egy energiaitalt, leültem a fotelbe, vagyis ültem volna, de a megszokott helyemen a lány holmijai voltak (meg talán ő maga is?), ettől cseppet sem lett jobb a hangulatom. A kanapét céloztam meg, lábam cipőstül az előtte lévő asztalra tettem, kinyitottam az italom és belekortyoltam, majd hátrahajtottam a fejem és lehunyt szemmel relaxáltam. Ja, előtte azért a füldugó visszakerült a helyére.

Kiki: Nem gondoltam volna, hogy a felszólalásra még engedélyt is kapok, bár így sokkal elvéselhetőbb volt a szituáció, nem éreztem teljes mértékig ünneprontónak magam. Csak félig. Legnagyobb sajnálatomra, mire végigmondtam, amit szerettem volna, a telefon már elhallgatott, így komolyan azt hittem, hogy most szívatásnak hiszi és kapok egy nagy fejmosást. De titkolt döbbenetemre kivette és megnézte a készüléket, sőt, még pötyögött is rajta valamit, gondoltam, hogy visszahívta az illetőt. Nem figyeltem oda a beszélgetésre, azt sem tudtam, angolul folytatta-e egyáltalán, az sem tűnt volna fel, ha nem, nem tartozott rám. Távolabb léptem tőle és csak álldogáltam kibámulva az ablakon a viszonylag derűs időjárást mutató látképre. Theo hamarosan lerakta a telefont, én pedig pont láttam, ahogy szép ívet leírva landol az asztalon. Látszólag egyáltalán nem lett jobb kedve, bár eddig sem tűnt valami rózsásnak. Láttam, ahogy körülpillantott, és volt egy olyan érzésem, hogy rossz helyre pakoltam, de miután nem fűzött hozzá semmit, nem szóltam én sem, ha nagyon nehezményezte volna, akkor úgyis szót emel az érdekében. A kanapéhoz sétált és ledobta magát rá, így én is visszamentem a fotelhez és nekiálltam átnézni, hogy egyáltalán mit hoztam le magammal. Azért azt díjaztam, hogy legalább megköszönte, hogy szóltam neki, pedig komolyan azt hittem, hogy leüvölti a fejemet. 

Theo: - Nincs kedved máshol tanulni? A tanulószoba egy ajtóval arrébb van. - Törtem meg a csendet, mikor már nem bírtam tovább. Van az a hangulat, amikor mások jelenléte zavar, még akkor is, ha nem hallom őket. Egyszerűen irritálnak, mert tudom, hogy ott vannak a szobában, mellettem, a közelemben és mikor nem bírom tovább muszáj a tudtára adnom, hogy kiakaszt. A vörössel is így jártam, és kivételesen egészen sokáig bírtam visszafogni magam, a gondolataim visszatereltem a holnapi fellépésre, egy ideig. Aztán mégis meg kellett szólalnom, kivettem a füldugót a fülemből, mielőtt megtettem volna, majd arcom felé fordítottam és kimondtam a két mondatot. Számításaim szerint, ha a zenésszel van dolgom, ki fog menni, ahogy kértem, ha a másikkal akkor lehet még kétszer el kell neki mondanom a dolgot. Hiába, az ikreknek sem oszthattak kétszer ugyanannyi eszet.

Kiki: Kissé megrezzentem, mikor megszólalt, de annyira megdöbbentett az egész helyzet, hogy először még fel sem néztem rá. Egyszerűen nem fért a fejeme, hogy miért zavarta a jelenlétem, mikor abszolút nem rám figyelt! Az, hogy felidegelt, nem volt kifejezés, legalább harmincig számoltam el magamban, mielőtt felpillantottam volna az épp olvasott sorokból.
- Bocs, hogy bármit is megzavartam. Bár tényleg nem értem, hogy mit - néztem rá. A füle bedugva, szinte meg sem moccanok, kész. Jó, mondjuk olyan jogon tényleg elmehettem volna, hogy előbb volt itt, de egy kicsit akkor is zavart. - Most bárkit ugyanígy kiküldenél? - néztem rá, azért érdekelt volna, hogy csak engem tisztel-e meg ezzel, vagy bárkit.

Theo: - Egyszerűen csak zavar a jelenléted, mit nem lehet ezen érteni? - Néztem rá kérdő arccal. Gondoltam, hogy nem lesz könnyű eset, de azért ennél valamiver értelmesebbnek hittem. A két kollégiumi rész közül ez szokott a kihaltabb lenni, és más helyzetben lehet nem érdekelt volna, hogy itt rontja a levegőt, de jelenleg zavart, méghozzá egyre jobban.
- Miért? Talán olyan kivételezettnek érzed magad? - Előrébb hajoltam, hátha ezzel azért a figyelmét mégis megragadom és neki is eljut valami a tudatáig.
Nem, nem vagy kivételezett, ugyanolyan vagy, mint bárki más, szóval igen, Bárkit elküldenék jelenleg, tehát téged is. Így már érthető vagy mondjam el mégegyszer? Talán más nyelven érthetőbb lenne számodra? - Hangomból nem kis gúny áradt, ami összekeveredett a feszültséggel és így került napvilágra, hallható formába. Kényelmesen visszadőltem, de továbbra is őt néztem, kapok-e végre valami elfogadható reakciót, vagy meg kell próbálnom más irányból megközelíteni a problémát, mert ebből az irányból sötétséget találtam.

Kiki: Ahogy hallgattam a szavait arra gondoltam, hogy ennél megalapozatlanabb indokot már jó régen hallottam. Az is igaz, hogy nem mostanában kerültem ilyen konfliktushelyzetbe, és normális körülmények között nem is zavart volna annyira, de most már az idegállapotom messze kiakasztotta a mércét, ami még elfogadható értéket mutatott volna. Sohasem tűrtem el, hogy ilyen lekezelő módon beszéljenek velem, főleg, ha nem láttam alapos okot arra, hogy ezt tegyék. Ahhoz biztos nagyon értett a srác, hogy hogyan bosszantson fel és fogalmam sem volt, hogy meddig bírom még visszafogni magam. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy csak alá tenném a lovat, ha tényleg felhúznám magam, de már kezdett fogyni a türelmem. Természetesen megtalálta amódját, hogyan forgassa ki a szavaim, ami méginkább idegesített.
- A kivételezettséget sokkal előbb hinném el rólad, mint magamról. Ha megtanultál volna közösséghez alkalmazkodni, valószínűleg most nem lenne ilyen problémánk. Egy ekkora épületben ennyi diák mellett szerintem elég nehéz olyan helyet találni, ahol egyedül lehetsz -  jelentettem ki, teljesen normálisan, de a cuccaimat közben összeszedtem, mert tudtam, hogy úgy sem leszek képes tanulni most már, valószínűleg sem itt, sem máshol.
- Ha gondolod, elmondhatod még párszor, míg megunod, én igazán nem szólok bele, ahogy a problémád előtt sem szóltam egy szót se - azért ez övön aluli volt és biztos voltam benne, hogy fel fogom vele idegesíteni emberesen, de kivágta a biztosítékot és teljesen mindegy volt, hogy mennyire tart tisztességtelennek.

Theo: - Lehet, csak akarni kell. Ez is üres volt, amíg te be nem jöttél például. - Ostobaságokat beszélt. De ami ennél is jobban zavart az az, hogy ennyire ragaszkodott a kényelmes foteljéhez, amiben egyébként én szoktam ülni, ha bejövök a kollégiumba, ritka napokon. Ha megsértődött volna, az se érdekelt, de akkor legalább kiment volna és hagyott volna nyugodtan relaxálni. Ehelyett szájalt itt össze-vissza, mintha ezzel elérné, hogy a lábai elé boruljak, s sűrű elnézések közepette kicsússzak a szobából. Egy frászt!
- Mit szólnál hozzá, ha a hallgatásoddal együtt fognád a cuccod és átmennél egy másik szobába? - Annyi türelem és nyugalom volt a hangomban, amennyi még engem is meglepett. Egész jól visszafogtam magam, ezt teszi a sokéves színészi gyakorlat, a legrosszabb helyzetekben is megőrizni a nyugalmad. Kevesen képesek rá, ez holtbiztos. Az egyik kezem leejtettem magam mellé a kanapéra még az imént, az azért mégiscsak ökölbe szorult, nem lehetett látni a fotelből, mivel a másik oldalamon volt, de ez is sokat segített a szerep megtartásában.

Kiki:Legszívesebben csípőből rávágtam volna, hogy akkor már ő is akarhatná, ha egy kicsit is jobban törekedne arra, hogy ne csak itt ücsörögjön, pihenni végül is bárhol is lehet. Az igazat megvallva egyáltalán nem az zavart, hogy el akar küldeni, hanem inkább az, hogy nincs rá oka, ennek ellenére reagaszkodik ehhez a megoldáshoz. De továbbra is úgy éreztem, hogy teljesen feleslegesen. Az első megjegyzését elengedtem a fülem mellett, örüljön csak neki, hogy most adott egy jó labdát, engem tényleg nem érdekelt. Aztán a következőnél már tényleg elpattant bennem valami.
- Tudod, mit? Ez csak azért egy brilliáns ötlet, mert jobb dolgom is van, mint ezt hallgatni - egy kis él akaratlanul is megjelent a hangomban, de nem zavart. Elindultam az ajtó felé, tényleg ott fogom hagyni, ha nem állít meg, de nem hittem volna, hogy ezt szó nélkül hagyja. Bár én a helyében azt tettem volna, ha már eddig könyörögtem, hogy hadd pihenhessek szigorúan egyedül. Én csak próbáltam az ő szemszögéből is nézni a dolgokat, de még ekkor sem tudtam megérteni. 

Theo: - A számból vetted ki a szót - Értettem vele egyet, kivételesen. A tudatáig mégis eljutott, hogy mit kértem tőle, megérte türelmesnek lenni. A felháborodásán azért remekül szórakoztam volna más helyzetben, mert teljesen alaptalannak találtam. Azt kértem, hagyjon magamra, hogy relaxálhassak és tessék, meg is történik. Miért kellett akkor ehhez mégis ennyit szórakoznunk egymással?
Oda se nézve intettem neki búcsút és a lejátszom kijelzőjére néztem. Átnyomtam a következő számra, közben visszadugtam fülesem a helyére és felsóhajtottam. Na, így máris sokkal jobb. Kár, hogy nincs kulcsom az ajtó zárjához, úgy lenne csak igazi a nyugalom.

Kiki:Erőt kellett vegyek magamon, hogy ne mondjak neki semmi olyat, ami esetleg tovább rontja a helyzetünket. Csak távoztam a helyiségből és hangulatom ellenére teljesen normálisan csuktam be az ajtót, utána viszont megszaporáztam a lépteim, miközben táskámat a vállamra dobtam. Fogalmam sem volt, hol fogom folytatni az eredetileg nyugalmasra tervezett tanulásom, de nagy volt a valószínűsége, hogy egyszerűen sehol. Ilyen az én szerencsém, ami úgy látszik, hogy a mai nap teljességgel nincs is. 

Theo: 

 Kiki:

Theo: 

Kiki:

Theo: 

Kiki:

Theo: 

Kiki:

Theo: