Mikor? 2014.09.08. - 09.27.
Hol? Tanári szoba -> Éttermi sétány
Kik? David Garrett & Hedvig Willar

Hedvig: Kíváncsian lépdeltem végig a folyosón. Cipőm sarka kezdett zavaróan kopogni a kövön, de mégsem ez volt a leginkább zavaró, hanem az, hogy fogalmam sem volt, merre járok. Elvileg bent kell lennie, azt mondta ilyenkor már itt lesz, de hiába jártam végig mindent sehol sem találom.
- Hol a tanári? - Tettem fel főként magamnak hangosan a kérdést, aztán tanácstalanul torpantam meg valahol a véget nem érő folyosó közepe táján, gondolom.
~ Ez is táncterem, az is. Az meg ott zeneterem, mellette szintén. Mindkettőben teljes csend. Hol vagy David? ~ Világos színű farmernadrágom farzsebéből előhúztam a telefonom. Nem láttam más megoldást, a helyzetem javítására. Valószínűleg, ha tudja, hogy két nappal előbb jövök ő keres meg, de ez lenne a meglepetés része a dolognak. Egyre rosszabbul állok vele.
A szerencse talán ismét mellém állt, mert feltűnt egy idősebb nő a folyosón és pont az irányomba tartott. Mielőtt megszólalhattam volna, ő tette fel a kérdést, mire összeszedve magam válaszoltam. A nő abszolút nem volt szimpatikus, külsőre látszott rajta, hogy a kevésbé népszerű tanárok közé tartozik, a modora már csak tetőzte az egészet. Azért legalább útbaigazított és én a frissen érkezett reményen felbuzdulva kopogtam tovább a megmutatott irány felé. Az említett ajtónál tűnt el egyébként ő is, tehát van rá esély, hogy esetleg Davidnek is szól, ha már elárultam, hogy őt keresem. Vajon ez mennyit ront a meglepetés erején? Bizonytalanul álltam emg az ajtó mellett, pont azon az oldalán ahol nyílik, pontosabban két lépésnyie attól és igyekeztem hevesen dörömbölő szívem elcsitítani. Már szinte hallottam, ahogy visszhangzik a kihalt folyosón komolyan! Hihetetlen, hogy még mindig ennyire izgulok miatta!

David: Ez az pár nap kész katasztrófa volt. Jártam már az iskolában, mégis egyedül csak a tanári szobát, no meg pár zenetermet ismertem meg. Ez szörnyű! Az elmúlt egy-két napban, folyamatosan a tanári szobában ültem és főként adminisztratív tevékenységeket végeztem.  Ennyit talán még sosem írtam egyszerre, és az volt a baj, hogy nem is az a tipikus "x-elős" típusú lapok voltak, hanem azok, amelyeken sokat kell egyeztetni, és ha valami elcsúszik, lehet kezdeni előről. A mai napon egyszer már elcsúsztam, így minden figyelmemet arra irányítottam, hogy ne kelljen előről kezdenem. Ha tehettem volna, mindent a földhöz vágtam volna, otthagytam volna az egészet a francba. Volna.
Mikor látszólag végeztem, kényelmesen dőltem hátra a székben, ami hihetetlen volt egész napos feszültségem mellett. Már az utolsó sorokat ellenőrzitem, amikor valaki benyitott. Egész eddig egyedül ültem a teremben, így szinte természetes volt, hogy ráemeltem a tekintetemet. Nem bámultam, de azért megnéztem. Sajnos a nevekkel még bajban voltam, de ahogy emlékeztem, ezzel a tanárnővel már beszélgettem. Eléggé benne volt már a korban, azt meg kell mondani. - Nos, David - hallottam a hangját. - Végzett? - tette fel szigorúan a kérdést, mintha csak egy diák lennék, aki javító dolgozatot ír, esetleg vizsgázik. No, de kérem, hol a kölcsönös tisztelet?! Vagy a tanárok között ez már nem szokás? Válaszolni kezdtem neki: - Igen, éppen az imént fejeztem be - próbáltam jó képet vágni hozzá, de hát elég nehéz volt elrejteni, hogy a hátam közepére sem kívántam a dolgokat. Mérhetetlenül elfáradtam, hegedülni akartam és még Heidy is hiányzott. Tudtam, hogy két nap múlva érkezik, de akkor is... Az a két nap, mintha örök élet lenne. Felidéztem magamban Hedvig arcát, haját, testét, nagyon hiányzott nekem. Ekkor újra hallottam a nő hangját: - Akkor jó, ugyanis valaki várja odakint - mutatott az ajtóra, majd elvett az asztalról egy halom papírt és a fénymásolóhoz lépett. Olyan undok hangsúlya volt, hogy megfogadtam, titokban banyának fogom hívni. Persze, csak ha a titokban a "magamban" szót tükrözi. - Vajon ki lehet az? - mormogtam az orrom alatt. Szerintem a banya nem hallotta meg, de vettett rám egy szúrós pillantást, "csakúgy"-ból. Még a tollat is elfelejtettem letenni, annyira a kezemhez nőtt ez alatt a pár óra alarr.  Felálltam, vigyázva, hogy a szék lába ne adjon ki hangot a padlóval érintkezve. Odasétáltam az ajtóhoz, most éreztem csak, mennyire elzsibbadtam. Kitártam az ajtót, és fáradtan emeltem fel a tekintetem, hogy vajon ki az, aki engem ilyenkor kereshet. Először fel sem fogtam, hogy kit látok, csak némán bambultam az illetőre. De ösztöneim másodpercek alatt beindultak, szívem hatalmasat dobbant, hiszen Heidy várt rám. Odaléptem hozzá és minden köszönés nélkül átkaroltam derekát és megcsókoltam. Nem bántam, hogy nyitvahagytam az ajtót, és esetleg a banya csúnyán nézne rám emiatt, abban a pillanatban csak Heidy érdekelt. Még ekkor sem vettem észre, hogy a lány derekán összekulcsolt ujjaim között ott van a tollam. Finoman szorítottam, majd csókunk után sem távolodtam el tőle, csak annyira, amennyire kell. Mámoros tekintettel néztem rá. Nem bírtam feldolgozni, hogy itt van, két nappal a megbeszélt időpont előtt. - Egy mágus sosem késik. És korán sem jön soha. Pontosan akkor érkezik, amikor csak akar - suttogtam mélyen kedvesem szemeibe nézve, mintha csak egy szerelmes monológot mondtam volna el. De fáradt agyam csak egy Gyűrűk ura idézetet engedtetett mondani. De nem bántam, főleg, ha ez mosolyt csal párom arcára. És márpedig reméltem, hogy mosolyt csal...

Hedvig: Nem bírtam nem mosolyogni, de okom se lett volna letörölni, aztán elnevettem magam, mikor David megjelent az ajtóban. Az a nézés, te jó ég! Ezért már megérte háromszor eltévedni az épületben.
- Meglepetés! - Szólaltam meg, mikor a nevetésem elfojtotta ölelésével és csókjával. Hihetetlen, mennyire tud hiányozni a közelsége még mindig, még ennyi idő után is, elég ha rövid időre van távol tőlem.
- Hm? - Meglepettségből nekem is jutott, mivel az idézet, amit mondott valahogy nem igazán illett a képbe, de lehet csak én láttam így. Amit mondott ismerős volt valahonnan, de képtelen voltam hirtelen beazonosítani.
- Remélem ez burkolt célzás akart lenni arra, hogy hiányoztam - Ismét teljessé vált a mosolyom, a kis zavar amitől másmilyennek tűnt már elveszett, még nevetnem is sikerült egy kicsit.

David: Heidy arcán láttam egy pillanatnyi zavart, amit gyanítottam, hogy az idézetem váltott ki. Hát persze, nem mindnekinek fekszik annyira a Gyűrűk ura. De a lány utána még nevetett is, így gondoltam, hogy nem bántódott meg, hogy nem rögtönöztem, és nem lettem egyik percről a másikra Rómeó kettő. Pedig milyen jó zenekar név lenne... Rómeó Kettő, R2. Ennél már csak R2D2 jobb a Star Warsból. - Igen, burkolt célzás volt, te kis gondolatolvasó - nevettem rá a lányra, hiszen tényleg ezzel a bolond kis idézettel próbáltam kifejezni, hogy mennyire is hiányzott nekem. De ennek szóbeli bizonyítékot is akartam adni: - Hiányoztál - adtam egy puszit a homlokára, majd eszembe jutott, hogy mit is keres ő itt valójában. - Nem úgy volt, hogy csak két nap múlva érkezel? - tettem fel a kérdést. Már vártam, hogy eljátssza, hogy meg van sértődve, hogy nem is örülök neki, és olyan durcásan nézzen, ami valójában aranyos és egyáltalán nem élethű. Ahogy ismertem, mondata után maximum két másodpercig tud komoly lenni, ha nagyon megerőlteti magát, öt másodperc múlva kezd gyanúsan rángani szája széle. Ezt a szituációt párszor már átéltem.
Kérdőn néztem rá és vártam, hogy válaszoljon, vagy hogy a fejemben lezajlott élmény megtörténjen. 

Hedvig: - Nem volt kedvem még két napot otthon ücsörögni, főleg mióta anya kitalálta, hogy babákat akar festeni. Zeng a ház éjjel-nappal. - Nem akartam ezzel kezdeni a beszélgetésünket, meg a viszontlátást meg mindent, de a dolgok annyira beleivódott a mindennapjaimba egy nyár alatt, hogy akaratlanul tereltem a témát ebbe az irányba. Szerencsére hamar észre vettem magam és leálltam, inkább csak mosolyogtam és örültem a jelennek.
- De remélem nem baj. Nem zavartalak meg a munkában vagy ilyesmi, ugye? - Az is eszembe jutott, hogy hova jöttem, ami felvetett egy újabb kérdést.  Ő itt dolgozik, én meg berobbantam, talán tényleg szólnom kellett volna.

David: Heidy felelni kezdett, de sajnos nem játszotta el, hogy mennyire durcás, pedig nagyon megnéztem volna. Igaz, a mosolyt az arcomról így sem lehetett levakarni, az biztos. - Mármint... Élő babákat? - kérdeztem kissé hihetetlenkedve, egyik szemöldökömet a magasba húzva. Ismertem Hedvig édesanyját, Ehstert, egyszer rólam is festett egy képet, de ez azért elég elvetemült merénylet lenne tőle. Reméltem, hogy valamit félreértettem, és nem kisgyermekeket akar megörökíteni a nő. Ha igen, akkor nem csodáltam, ha Heidy inkább előbb elutazott. - Ó, szóval nem is azért jöttél előbb, mert akár hiányoztam volna vagy akármi, hanem, mert nem tudtál tovább otthon ülni? Szép... - forgatam meg a szemeim, de közben vártam, hogy Heidy ezt megcáfolja.
- Nem, egyáltalán nem zavarsz - ingattam meg a fejem. - Már pont végeztem - közöltem mosolyogva. Mintha Hedvig gondolatolvasó lenne, tudta, mikor kell érkeznie. 

Hedvig: - Igen, ez az új hobbija, apával már szinte csak aludni járunk haza, de remélem, ezen a hóbortján is hamar túllép. - Nem akartam nagyon belefolyni a témába, tényleg, de David visszakérdezett és megint beszélnem kellett róla. Ez még gondolatként is úgy hangzott, mintha rám erőltetné a válaszadást, pedig nagyon nem így van, csak... csak furcsa, hogy ő még épp nem tud erről az egészről. Talán mert idáig sikerült elkerülnöm a témát? Igen, valószínűleg ez a magyarázat.
- Igen? Akkor esetleg van rá lehetőségem, hogy meginvitáljalak valami étter-szerűség felé? - Nem mertem bevallani, hogy bár délután van, ma még csak egy almát ettem és a gyomrom egyre agresszívabban érzékelteti ürességét.

David: Heidy válaszolt, miszerint apjával csak aludni jártak haza. Hát igen, egy síró csecsemő. Nem túl halk. Ismertem Heidy apját, kedveltem, bár elég tartózkodó volt velem. De ez még mindig jobb, mintha gyűlölne, vagy macerálna. Mint mondjuk Max bácsi. Sosem felejtem el, még akkor sem, ha esetleg soha többé nem látom. Az ember olyan hangosan lépked, mint két elefántcsorda egyszerre, és ez nem túlzás. Amikor találkozunk, folyton méreget, és olyan kérdéseket tesz fel, amire csak félreérthetően lehet válaszolni. Utána meg persze kiforgatja a szavaimat, hogy esetlegesen én nem szeretem a drága Hedvigjét. Hogyne szeretném! Ja, és közben Max bácsi kutyája, egy tacskó folyamatosan vizslat, mintha csak gazdájától tanulta volna el ezt a nézést. Ha kell, még jól meg is ugat, mint valami mini járőr, úgy köröz körülöttem. Csodálom, hogy még nem harapott meg. Kíváncsi lettem volna, hogy Heidy hol töltötte azt az időt, amíg nem otthon volt. ~Talán Jimmel volt?~ gondoltam idegesen, de kizártam a fejemből az önelégülten röhögő srác képét. Úgy döntöttem, jobb, ha nem faggatózom tovább, hiszen láttam a lányon, hogy nincs kedve erről beszélni. Hiába próbálta eltitkolni, vagy hiába nem olyan intenzív volt nemakarása, azért láttam, hogy valami nem stimmel vele, és ez zavart. Így abbahagytam a téma boncolgatását. Hiszen, ha Esther babákat akar festeni, akkor úgyis azokat fog, ha meg Heidy itt van, akkor az a lényeg. Egy kis téma, nem ronthatja el a kedvünket, a kedvét, a kedvemet, főleg, hogy most együtt tölthetjük az egész délutánt.
Mögöttem az ajtó hangosan csattant, másodpercre pontosan azután, miután Heidy elcsábított az iskolából. - Ohh - hátrafordultam, majd megforgattam a szemem, miután visszafordultam Hedvighez. - Mehetünk - bólintottam gyorsan. - Valahogy hozzád sokkal több kedvem van, mint a banyához - a mondat végén kissé lehalkítottam a hangomat, hogy a csukott ajtón át se lehessen hallani. A hatás kedvéért hüvelyujjammal hátramutattam az ajtóra. Ekkor vettem észre, hogy a ravenhilli iskola nevével ellátott toll még mindig a kezemben van. Szép kis toll volt, kék színű, és tényleg az iskola neve volt rajta fehér betűkkel. - Oh - lepődtem meg kissé, hogy Heidy puszta jelenléte ennyire el tudja felejtetni velem a dolgokat. - Kérsz egy tökéletes királykék színű tollatt? - néztem a lányra bocsánatkérő mosollyal, miközben egyik kezemmel még mindig derekát fogtam. Próbáltam valami menő marketingszöveget kitalálni, aminek kevesen tudnak csak ellenálni, ha a televízióban látják. A szín árnyalatáról csak tippeltem, nem igazán értettem az ilyenekhez. Nekünk férfiaknak körülbelül van a kék meg a piros, amit ismerünk, enyhe túlzással. - Felteheted eBayre, hogy elcseréld egy tevére - ajánlottam fel. Volt már valami hasonló beszélgetésünk, amiben egy esernyő is szerepelt, de leginkább arra emlékszem, hogy értem kért volna két kecskét és egy tevét. Jó üzletasszony lenne...
Ha Heidy nem kérte a tollat, akkor sem akartam visszamenni a tanári szobába, helyette elegánsan letettem volna egy ablakpárkányra.
- Bejártad már a várost? - kérdeztem, bár szinte előre éreztem a nemleges választ. Szabad kezemmel zsebemhez nyúltam, megvolt telefonom és pénztárcám is. Most nem autóval, nem a kék csodámmal jöttem, hiszen a város csak egy köpés volt gyalog. Úgy hallottam, hogy a legtöbb diák szeret kimenni, vagyis bemenni a városba, mert jó helyek vannak ott, de én még csak pár helyen voltam ott. Jártam például az éttermi sétányon, ami sok jó helyet foglalt magába. Illetve terveztem még elvinni Hedviget a tengerpartra is, de az még a jövő zenéje. 

Hedvig: Láttam, hogy David elgondolkodik azon, amit mondtam, már felkészültem egy újabb kérdésre az otthoniakról, de valószínűleg az arcomra volt írva, mennyire túl szeretnék lenni az egészen, távol tartani magamtól a babákkal megtelt ház képét is, nemhogy a hangot. Te jó ég, nem tudnék elviselni a közeljövőben egy óvodát a szomszédban. Remélem nincs a közelben ilyesmi. Emlékeim szerint nincs, de lehet ha gyakrabban teszem meg az utat a lakástól, vagy a rendelőtől ide, találni fogok valami ilyesmit. Kifejezetten igaznak érzem azt a mondást, "jobb később, mint soha" . Bár jelen pillanatban a soha is igen kedvezően hangzott. Jó, már felfújom a dolgokat, és egyébként sem ezzel kéne foglalkoznom.
Összerezzentem az ajtócsapódásra, valamiért a késztetés csak erősödött, ami a távozásra irányult. Tetszett az ötlet, nem csak a gyomrom jelzése miatt, de a fura nő miatt is, aki útbaigazított. David egészen jól nevezte meg, nem volt szép tőle, de nekem is eszembe juthatott volna, egészen találó becenév lenne neki.
- Ejnye, hogy beszélsz a leendő kollégádról? - Dorgáltam meg, az egész élét elvette a mosolyom, levakarhatatlan, de nem is akartam eltűntetni, jobb helyen volt, mint eddig bármikor.
- Van kis lámpa a tetején? Á, nincs, így nem is olyan szép. - Kívncsian kukucskáltam a tollat, majd csalódott arcot vágtam, igaz, csak néhány másodpercig mielőtt nevetve kikaptam a kezéből, hogy jobban megnézzem. El is húzódtam tőle, sőt elfordultam, mint, akit annyira nagyon érdekel ez a kis tárgy, és koncentrálnia kell a vizsgálatára.
- Fogjuk rá. Megnéztem a lakást, a busz ablakából láttam pár utcát és most itt vagyok. Nincs közel az iskola a központhoz, vagy csak a busz kanyargása miatt tűnt úgy. - Bizonytalanságom előhozta rossz szokásom, alsó ajkam rágcsáltam, ugyan csak néhány másodpercig, aztán a tollat belecsúsztattam válltáskámba és Davidre néztem.
- Te gondolom jobban körbe tudtál nézni - Igazából abban reménykedtem, tud egy jó helyet a közelben, ahol végre némi ételhez juthatok, mert a gyomrom új üzemmódba kapcsolt a hevesebb mozdulatok hatására, hangosan akart korogni, nem szerettem volna ezt megvárni.

David: - Lámpa a toll tetején? - kérdeztem vissza, miközben fél szemöldökömet felhúztam. Nem emlékeztem, hogy valaha is láttam volna olyat. Még öngyújtón csak-csak emlékeztem valami lézer szerűre, de hogy tollon... Azt még nem. - Azért megér egy kecskét szerintem - vontam meg kissé a vállam, miközben néztem, ahogy Heidy elfordulva tanulmányozza a tollat. - Ó, értem - biccentettem a lánynak. - Hát, az iskola viszonylag a város szélén van, de nem túl megerőltető besétálni - ingattam meg a fejem. - Most is így tettem, a kocsi ma pihent - gondoltam újra az én kék csodámra. - Amúgy jártam az éttermi sétányon, ahol van jópár vendéglő, olasz, kínai... - hirtelen csak ennyit tudtam felsorolni. - Meg még van pár, az biztos - vontam meg a vállam, kis, bocsánatkérő mosollyal. - Van kedved odamenni? - kérdeztem érdeklődve a lánytól. 

Hedvig: - Igen, tudod, mint az öngyújtókon is szokott lenni. Ilyen kis lámpa a tetején. - Magyaráztam, de ő már nem láthatta mit mutogatok, mert elfordultam, hogy jobban megnézzem. Milyen érdekes, jé egy toll! Azt hiszem fáradt vagyok... meg éhes is.
- Nem is arra gondoltam, hogy kilómétereket fogunk gyalogolni és este tízre be is érünk - Új szokásom a túlzott túlzás. Észre se veszem. Anya babákat fotóz, én túlzva túlzok, apa... apa nem csinál semmi furát, a megszokottakon kívül.
- David - szakítottam félbe a különböző éttermek felsorolását.
- Ne folytasd, mert éhen halok itt helyben, azonnal. - Bevallottam, kész. Az már csak a grátisz volt minderre, hogy a mondandóm végén a gyomrom is megkordult, reményeim szerint csak nekem fülbántóan hangosan, de azt nem kétlem, hogy kifelé is lehetett hallani. - Indulhatunk?

David: Na, mégis csak jól gondoltam, hogy az öngyújtók tetején szokott lenni az a kis lámpa, hiszen Heidy is mondta. Azért annyira még sem vagyok tájékozatlan. Jee! Nem jutott eszembe több felsorolandó étterem, de ha akartam sem tudtam volna többet mondani, hiszen Heidy félbeszakított. Olyan aranyosan mondta ki a nevem, hogy elmosolyodtam, mint egy ártatlan kislány. Na jó, annál azért sármosabb volt a mosolyom, de na. - Akkor induljunk, nincs is olyan messze - léptem Heidy mellé, majd kinyújtottam neki a kezémet, hogy fogja meg. Elég régen sétáltunk így kézenfogva, s ez már hiányzott. Jó volt abban a tudatban elindulni, hogy ma nem kell már semmit csinálnom, semmi kötelesség, csak mi ketten. El is felejtettem mondani a banyának, hogy ott az asztalomon a cucc, avagy a beadandó papír, de kinéztem a nőből, hogy a fiókomba is benéz, csak hogy találjon bennem hibát. Mondjuk a fiókomban csak pár ravenhilles tollat találhat, ha abba bele tud kötni. Megtapsolom. 

Hedvig: David kezét nyújtotta és én örömmel fogadtam el. Kedvem lett volna lassan, andalgósan sétálni a város központjáig, vagy ahol a sétány van, de arra még lesz időnk. Iszonyúan zavart a kis morgolódás hasam tájékán, cikinek éreztem, ettől zavarba jöttem és nehéz volt mindezt elrejteni előle, hiszen ott sétált közvetlenül mellettem. Azért nem kellett rohanni, átlagos, könnyed tempóban sétáltunk végig, nyakam nyújtogatva néztem körbe-körbe, a memóriám elég jó volt, igyekeztem ezt kihasználni és minél több olyan dolgot megjegyezni, ami még hasznomra lehet a kezdetekkor. Például azt a cuki kis pékséget ott a saroknál, vagy az a kávézó...
- Bőség zavara - Az éttermi sétány hosszú volt, tele mindenféle isteni illatokat árasztó étteremmel, kisebbek és nagyobbakkal egyaránt. Annyi mindenhez lett volna kedvem, étvágyam, reménykedve néztem Davidre, válasszon ő helyettem.

David: Hamar az éttermi sétányra értünk, bár megfogadtam, hogyha legközelebb éhesen kell idejönnöm, kocsival fogok érkezni. Nem mintha nem bírtam volna ezt a rövid kiruccanást... Kézenfogva sétáltunk végig a hosszú soron, ahol kisebb-nagyobb éttermek voltak. A falak egymást érték, érdekes volt látni, hogy az egyik épület előtt kecskelábú asztalok jelezték a török éttermet, tőlük két méterre pedig egyszerű, letisztult mindenes gyorsétterem vendégei ültek.  Egyetértettem Heidy-vel, hogy tényleg a bőség zavarában szendevünk. Nem is értettem, hogy honnan kerül annyi ember erre a sétányra, hiszen ahogy láttam, mindenhol ült valaki. - Nem is tudom, mit ennék... - tűnődtem, miközben szabad kezemet gyomromra tettem, mert fenyegetően megkordult. - Pizza? - kérdeztem meg Hedvigtől, mert jobbra a következő étterem tábláján hatamlas betűkkel volt ábrázolva egy olasz étterem logója. Valamiért az olaszokról mindig a pizza jutott eszembe, pedig spaghettijük sem volt semmi. Levettem tekintetem a tábláról és kedvesemre néztem, hogy mit szól az ötletemhez. 

Hedvig: ~ Üdv a klubban ~ Villant át az agyamon, mikor David is hangot adott tanácstalanságának. Azért továbbra is bíztam benne, kitalál valami jó ötletet, mert nekem egyelőre semmi konkrét elképzelésem nem volt a késői ebédem milyenségéről. Mikor fevetette a pizza lehetőségét elgondolkodtam néhány másodpercig, közben az étterem tábláját néztem. Pizza, sokán, kukorcás vagy gombás kukoricás? Hm...
- Az olasz jólhangzik - Igaz, ez nem épp a kérdésére volt válasz, de legalább egyetértettem vele, félig. Nem sokkal volt előttünk a bejárat, lehet, ha máshol állunk meg, más lett volna a menünk, de így is tökéletesen elégedett voltam a választásunkkal.
Körbenéztem a kinti asztaloknál, nem volt valami sok belőle, nagy részük foglalt is volt, de egészen belül, a fal mellett találtam egy számomra megfelelőt. Davidre pillantottam mielőtt megkérdeztem, van-e valami ellenvetése, ha nem volt akkor arra vettem az irányt. Leültem az egyik székre, túl sok lehetőség amúgy sem volt egy két személyes asztalnál és küldtem egy mosolyt a velem szemben ülő barátomra.
Aztán elvettem az étlapot és egészen belemerültem. Mennyi finomnak ígérkező étel, te jó ég, mit válasszak?!

David: Heidy beleegyezett, hogy olasz étterembe menjünk, de ahogy észrevettem, ő nem igazán peferálta a pizzát. Mindegy, én azért kitartottam a választott ételem mellett. - Persze, - válaszoltam, - ülhetünk oda - egyeztem bele, mikor Heidy megkérdeztem, hogy jó-e, ha ott foglalunk helyet. Hangulatos kis hely volt, kinti kiülő. Nem volt sok asztal, de nem is volt az a zsúfoltság. Azért látszott, hogy nem ez a legnagyobb étterem a sétányon. Ez persze nem hátrány. Elvetem az egyik étlapot és nézegetni kezdtem. - Bőség zavara második rész - jegyeztem meg tréfásan. Megnézegettem a leveseket, de ahhoz most nem volt kedvem. Továbbmentem a tészkákra, de azokon is hamar túltettem magam. Szóval végül a pizzákhoz értem, és most megfogadtam, hogy azért is késsel-villával fogom azt enni. A sonkás-kukoricás egészen jól hangzott, az egyik kedvenc fajtám volt. - Megvan, mit választottál? - néztem fel az étlapról a velem szemben ülő lányra. Nem tudtam, neki mennyi idő kell, hogy eldöntse mit eszik. 

Hedvig: Miután leültünk és mindketten belemélyedtünk a saját étlapunkba, szó szerint egy laminált, kétoldalas lapba, David törte meg először a közöttünk beálló csendet. Szavai hallatán nevetve kukucskáltam ki a lap mögül, egyenesen rá. Hiányzott ez a bolondozás, körülöttem mostanában egészen ritka volt az ilyesmi. Jó, a barátaimmal töltött idő azért más volt, kivétel, olyankor mindig feldobódtam a hangulattól, de ez egészen más. David másképp bolond, mint ők, ez az egyik, amit annyira szeretek benne.
- Hát öhm... kimondani a nevét nem tudom, de ez a tészta nagyon tetszik - Cappa...Cappellacci, ez az! Már csak hangosan is ilyen jól kell, hogy menjen. Azért, hogy ő is értse mi az az "ez", amit választani tervezek, letettem az étlapot, félig felé fordítva és ráböktem. Tengeri csodák és tészta, típikusan nekem való.
- És te mit választottál? - Néztem rá kíváncsian közben megfordítottam a lapot, hogy a pizzák legyenek felül, mert száz százalékban biztos voltam benne, valamelyiket azok közül fogja választani.

David: Heidy bohókásan kikulucskált étlapja mögül, mire én felnevettem. Ha eddig azt éreztem, hogy kicsit rideg velem, akkor ez most feloldódott, s én is melegszívvel néztem rá. Amikor Heidy megpróbálta kiejteni a tészta nevét, élvezettel figyeltem, ahogy artikulál szájával. - Cappellacciii? - kérdeztem vissza, miközben megnéztem az orrom alá dugott étlapot. - Ó, igen, jól hangzik - néztem fel jelentségteljesen Hedvigre, mintha én valami nagy ételkritikus lennék. - Amúgy fogalmam sincs mi az - nevettem el magam. - De tényleg biztos nagyon jó - helyeseltem végül. Ahogy olvastam tenger gyümölcsei voltak a tésztán, amit Heidy szeretett, de én azért maradtam a pizzánál. Egy másodperc múlva már a pizzákat láthattam szemem előtt az étlapon. - Ó - lepődtem meg, majd rámosolyogtam Hedvigre. Meglepően ismert, de hát, na. Szeretem a pizzát. Rámutattam a sonkás, kukoricás pizzára, mert valahogy most azt kívántam. - Ez lenne a kiválasztott - vettem el róla mutatóujjamat, majd úgy csináltam, mintha egy Pokélabdát elvetnék: - Téged választalak sonkás, kukoricás pizza! - Igen, tényleg fáradt voltam... 

Hedvig: Én is fáradt voltam, amitől nem forgott túl gyorsan a fogaskerék odabent, de amit David művelt az már túl sok volt. Hangosan nevettem fel a kissé átköltött idézetre, amit a régi rajzfilmből szedett. Homlokom szinte az asztalt súrolta, ahogy előre dőltem nevetés közben, majd kiegyenesedtem és igyekeztem visszafogni magam, amit még pár ilyen mondat után nem fogok tudni normálisan produkálni, ebben teljesen biztos vagyok.
- Ne, keress valami érdekesebbet, a sima sonka-kukorica unalmas. Nincs valami, ami érdekes és tetszik? Ez például... - mutattam rá az egyik pizza nevére, ami alatt zárójelben kisebb betűkkel ott volt a felsorolás. Ennek valamivel egyszerűbb volt a neve, mint az én tésztámnak, de az olaszok nyelvtörője azért nem semmi. A leírás szerint volt benne paradicsom, mozzarella, fekete olíva, sonka, ezek mind istenien hangzottak együtt a gorgonzolával pedig tökéletesen fel lehetett dobni. Egy kíváncsi pillantást vetettem Davidre, aztán újra az étlapot fürkésztem, hátha látok valami jobbat.

David: Próbáltam visszafogni a nevetésem, ami ment, mert hangot ugyan nem adtam ki, de leleplezett, hogy úgy rázkódtam, mint egy úthenger... (most ennél jobb hasonlatot nem tudtam kitalálni) Kezemet elegánsan szám elé tettem, de már szinte rá kellett harapnom az öklömre, nehogy hangosan felnevessek. Amikor Heidy homloka majdnem az asztalt súrolta muszáj volt felnevetnem. Ezután kissé sikerült lenyugodnunk, s Hedvig ajánlott valami másik pizzát nekem, mondván, hogy a sonkás kukoricás unalmas. Vannak olyan emberek, akik ha elmennek egy olasz étterembe, akkor minden olasz különlegességet megkóstolnak, de a sima pizzát meg spaghettit kihagyják. Én sosem mentem ennyire a különlegességekre, mindig azt ettem, amit kívántam. - Neeem, nem, jó lesz nekem a sonkás, kukoricás. Az úgy is olyan öreg, mint én - nézegettem az étlapot. Egyből kiszúrtam a triplasajtos pizzát, ami még finomnak tűnt, de nem változattam meg a véleményem egyelőre. 

Hedvig: - Hát jó, te tudod mit szeretnél - Dőltem hátra, ezzel ténylegesen feladva, hogy bármilyen különlegesebb pizzára rávegyem Davidet, mert ő kitartóan ragaszkodott az alap formációhoz. Nem akartam erőltetni, hiszen ő fogja enni, nem én, plusz kedvem sem volt ilyen apróságon huzakodni.
Mire mindketten véglegesen eldöntöttük, mit szeretnénk megjelent egy kedves arcú, mosolygó lány és elővette a kis noteszét. Látszott rajta, mennyire nincs még hozzászokva a munkájához, valószínűleg nem rég kezhetett, a lelkesedése is erről árulkodott. Mindig csodáltam azokat a pincéreket, akik évek múltán is képesek voltak ugyanolyan őszintének tűnő vidám arccal foggadni a vendégket, főleg ha nem csak a látszata volt meg a jó kedvének.
Ha David megelőzött, amit nem is gondolnék róla, akkor megvártam, amíg elmondja a választottját, majd én is megpóbálkoztam a sajátommal, amiből az lett, hogy az olasz neve helyett, a tésztát és a hozzá tartozó dolgokat mondtam elé, kissé zavarban, mivel sokkal jobban hangzott volna, ha szépen elmondom a nevét... öhm... Cappellacci, igen fejben még mindig megy. Mellé citromos jegesteát kértem és részemről ennyi volt a lista. Amint a lány távozott, újfent hátradőltem a székben és mosolyogva néztem Davidre.

David: Heidy abbahagyta a pizzakutatást nekem. Hamarosan megjelent a pincér, aki egy kedves mosolygós lány volt, kicsit furcsáltam, hogy ilyen lelkes. Heidy körülírta, hogy mit is kér. Nem csodálom, én sem mertem volna kimondani a furcsa étel nevét. Mármint, nem az étel volt a furcsa, hanem a neve. Na, az sem volt furcsa, csak olasz. Leadtam én is a rendelésem, ami egy sonkás-kukoricás pizza volt, hozzá mentes víz. Semmi extra. Ezután a pincérlány távozott, és beült az asztalunkhoz a csend. Az a tipikus "most ment el a pincér" csend volt. - Kedves lány - vontam meg kicsit a vállam, miközben majdnem elnevettem magam. Tényleg vicces sziruáció volt, hogy kiszaladt minden gondolat a fejemből és csak ennyit tudtam improvizálni. Reméltem, hogy amúgy Heidy tud felhozni valami témát, nem kell ténylegesen a pincérlányról beszélgetnünk. 

Hedvig: - Igen - Elég lapos válasz volt a megállapítására, de mást nem nagyon tudtam mondani. Úgy összességében  kicsit elakadtam témaügyileg, volt pár lehetőség a fejemben, az egyik sablonosabb volt, mint a másik, ezért is haboztam előadni őket. Nem David reakciója miatt, hanem úgy összességében láttam jobbnak, tovább keresgélni, hátha akad jobb, amit érdemesebb témaként felvetni. Annyira összpontosítottam erre, az ölemben lévő táska rezzenését is csak fáziskéséssel vettem észre. Kivettem, a tompa pittyenés, amit még a táskámban hangoztatott már elnémult. Lepillanottam a kijelzőre, amin egy kis boríték virított a felső sávban. Ha nem mosolyogtam volna már amúgy is, biztos felfelé görbül a szám az üzenet láttán. Felpillantottam Davidre és ha érdeklődést láttam rajta elárultam, mit kaptam.
- Apa kérdezi, egyben ideértem-e, ezek szerint nem beszélt még anyával. - Mikor megérkeztem a lakáshoz és lepakoltam, felhívtam anyát, hogy elmondjam, minden rendben, de neki nem sikerült még tovább adnia apának az információt. Gyorsan visszapötyögtem a választ, majd megvártam, míg a billentyűzártól elsötétül a kijelző és visszacsúsztattam a táskámba. Érdeklődve emeltem fel arcom ismét David felé, aztán megint körbe. Tetszett a hely, az utca, volt egy hangulata, ami az emberek létszámát leszámítva tetszett benne.

David: Heidy válaszolt, de csak egyszavas kis mondatott vetett elém. Nem is vártam, hogy mást is monjdon, hiszen erre nemigen lehetett mit. Ekkor Heidy kutatni kezdett táskájában, majd elővette telefonját. Gondoltam, hogy üzenetet kapott, bár én nem hallottam a rezgést. Pötyögött rajta valamit, majd nekem is kommentálta az eseményeket. Az édesapja írt, hogy minden rendben van-e.  - Ó - mosolyodtam el halványan. Heidy eltette a telefonját. - Amúgy tetszik a hely? - kérdeztem a kis lakásra célozva. Én már jártam ott, aludtam is már. Így egydül kicsit üres volt, de gondoltam, hogy amint Hedvig megérkezik, egyből élet költözik a lakásba. 

Hedvig: - Teljesen más, mint Green Sky vagy Iowa - Ismét körbepillantottam, megnéztem a körülöttünk lévő üzletek tábláját, az embereket és egészen másként éreztem, mintha az említett két városban ücsörögnék. Bár Green Sky hasonló, kisváros, csak néha látogatják meg tömegesen, mégis az az Egyesült Államok ez meg Anglia. Még az akcentusukat is meg kell szoknom, amitől néha alig értek valamit, pedig elvileg egy nyelvet beszélünk. Vajon nekik is ennyire furca, érthetetlen az én akcentusom? Milyen hamar lehet átvenni az ittenit? Ha David nem lenne, gyaníthatóan előbb ragadna rám, minta egyedül jöttem volna. Iowát pedig össze se tudom hasonlítani Riddenburgh-al, két külön világ.
- Holnap bemegyek a kórházba, végre élőben is látom, milyen. Akivel beszéltem azt mondta, bármikor mehetek, gondoltam előbb megkérdezlek téged, mikor kell bemenned az iskolába, esetleg összehangolhatnánk a kettőt és utána csinálhatnánk valamit. Szívesen szétnéznék a városban mondjuk. - Ezt még el akartam mondani, amíg eszemben volt, és a témánkhoz is nagyjából illett így most álltam elő vele. A legjobb lett volna délelőtt túllenni a kórház meglátogatásán, letudni az idegességet, az első találkozást a leendő kollégáimmal és mindent, ami uán megkönnyebbülten tudok nekiindulni, felfedezni, hol is fogok élni az elkövetkezendő néháy hónapban.

David: Figyeltem Heidy válaszára. - Igen, teljesen más - helyeseltem, majd gondolataimba burkolóztam. Sok emberrel találkoztam már életem során, megszámlálhatatlan kézfogáson vagyok túl, de szerintem még nem találkoztam két egyforma emberrel. A helyek, helyszínek, városok mind-mind mások, és nekem nincs próblémám a beilleszkedéssel, főleg, hogy sokat fogok utazni most is, de persze egy egészséges izgalom volt bennem, hogy vajon milyen lesz itt. Arra nem derült fény, hogy maga a lakás hogy tetszik Heidy-nek, de az úgyis meglátom, hiszen együtt megyünk haza. Legalább is én így terveztem.
Hedvig ismét beszélni kezdett, mire koncentrálva ránéztem. A kórház említésére kis idegességet láttam átfutni a lány arcán. "Hogy mikor is kell bemennem holnap?" Kérdeztem meg én is magamtól. Kissé eltöprengtem, majd megadtam a választ: - Holnap a banya, vagyis - gyorsan megráztam a fejem, de nem headbangelősen, hanem mintha dorgálnám magam - az egyik kolleganőm végig kísér az iskolán bemutat minden termet, utána szerintem jöhetek is el - vontam meg kissé a vállam, miközben az asztal közepére helyezett átlátszó hamutartót néztem. - Szóval szerintem olyan kettő körül végzek - pillantottam fel a lányra. - Neked az úgy jó? - kérdeztem vissza. 

Hedvig: - Kettőkor, az szerintem jó nekem is - Gyors fejben számolást követően bólintottam rá az időpontra. Mivel, nem igazán tudtam, mi vár rám holnap így a számításaim erős becslések voltak, de ha tízre bemegyek csak végzek addigra, mire David. Vagy talán előbb és meglephetem megint, ha egyáltalán ez még meglepetésnek számít a mai után.
- Nem sokára találkozol egy sereg diákkal, ez csak nekem hangzik ijesztően? - Sosem tudnék tanítani. Türelmem sem lenne az adott anyagot elmagyarázni, vagy ha türelem akadna, az idegesség és a "Mi van, ha olyan kérdést tesz fel amire nem tudom a választ?" biztos kevésbé aratna sikert, mint kellene. De Davidhez illik a tanítás, ő szeret magyarázni és játszani a hegedűjén, plusz a modora és a viselkedése miatt a diákok szeretni fogják, ebben biztos vagyok.

David: Izgatott mosoly jelent meg arcomon. Aranyos volt Heidy-től, hogy az iskoláról kérdezősködött. Jól esett, hogy végre megoszthatom valakivel az ilyen gondolataimat. - Én nem ijesztőnek hívnám - vontam meg kissé a vállam, miközben hálásan pillogtam a lányra. - Azt fogom csinálni, amit szeretek, hegedülni - vettem magamhoz egy kicsit a szót. - Nem hiszem, hogy az itteni diákoknak kellene mutogatnom a helyes tartást meg az ilyeneket... - kicsit elgondolkodtam. A tartásom nekem sem az igazi kis "hátproblémám" miatt, de tűhető. - Ide már csak profi diákok jönnek, szóval csak azért félhetek, hogy jobban játszanak nálam - jelent meg egy szelid mosoly arcomon. Úgy látszik Hedvig jelenlétében a szám csak felfelé görbülhet. Vártam, hogy Heidy válaszoljon valamit, majd kellő reakcióm után megkérdeztem: - Majd még tél előtt nincs kedved kiugrani a tengerpartra? - tettem fel a kérdést. Tudtam, hogy a lány bolondul a vízért, az úszásért, a tengerért, így gondoltam elviszem a partra még a fagyok előtt.

Hedvig: - Meg mellette magyarázol, javítasz és segítesz nekik fejlődni. Azért ez sokkal összetettebben hangzik, mint egy kis játék a hallgatóság előtt. - Nem tudtam, hogyan zajlik egy zenei óra, főleg egy művészeti iskolában, de túl könnyű lenne csak úgy játszani, hiszen ezzel nem fejlődhetnek úgy, mint az elvárható. Vagy legalábbis szerintem ez kevés egy tanóra megtartásához. Főleg, ha vannak kérdések, azok pedig mindig vannak. Davidet nem féltettem ettől, de szavai után kicsit kétségbe vontam, tényleg tudja-e mire vállalkozott úgy egészében vagy csak a dolog élvezetes oldalát látta, a zenélést.
- Bármikor mehetünk. - Mosolyom látványosan szélesebbé vált, hiszen olyan témára kanyarodtunk, ami kedves volt a szívemnek. Hallottam a tengerpartról, el is terveztem, hogy még ebben a hónapban meglátogatom, s így, hogy ő is jönne máris nagyobb kedvem volt hozzá. Amikor az időjárás majd nem engedi meg a szabadban való úszkálást, megyek az uszodába, ami kívülről is tetszett, belülről is biztosan nagyon szép. Újnak tűnt, talán egy-két éves lehet, vagyis még nem "lakták" le úgy, mint azokat, amikben eddig megfordultam. Elég kevés volt a kivétel.

David: - Igen, bár reméltem, hogy magyarázatból kevesebb lesz - vontam meg kissé a vállam. Heidy most eléggé elbizonytalanított, de azzal nyugtattam magam, hogy nyilván több gyakorlati kérdés lesz, azt meg csak el tudom mondani, miért előnyösebb a kápánál kezdeni, mint a vonó csúcsán. Átterelődött a szó a tengerpartra. Jól sejtettem, Heidy fellelkesült az ötlet hallatán. - Akkor mehetünk - emelkedtem fel félig a székből játékosan, mintha már kész is lennék az indulásra. Persze most nem mehettünk, mert egy étteremben vártunk a rendelésünkre. Ekkor meg is érkezett a pincérlány, aki kihozta Hedvig furcsa nevű tésztáját, a pizzaszeletemet és az üdítőket. - Köszönjük - pillantottam fel a lányra, majd gyorsan páromra néztem, mert akartam látni arcát, amikor leteszik elé a tányérját. Az én pizzám csak sima pizza volt, olyan, amit mindenhol lehetett kapni. Bujkáló mosollyal kérdeztem a lányt, ha nem mondott semmit: - Na, hogy tetszik? - kérdeztem. Én még sosem láttam ilyen ételt, így nem tudtam eldönteni, hogy ez éppen melyik kategóriába tartozik. Jól néz ki, vagy talán rossz? 

Hedvig: - Szerintem nincs olyan, hogy ne kelljen magyarázni, de nem akarok beleszólni, ezt te biztos, jobban tudod, hiszen elmondták, mi lesz, mit fogsz csinálni meg ilyenek. Legalább te már tudod... - A vége igazából nem akart hangosan napvilágra kerülni, csak a belső gondolataimba akart megfordulni, de mégis kicsúszott. Bizonytalan voltam. Rengeteget gyakoroltunk az egyetemen, sok időt töltöttünk minden olyan dologgal, amire szükségem lehet, ha kilépek a nagybetűs életbe. Elméletileg tudom, mi vár rám holnap, mi a feladatom, de a bizonytalanság nem hagy megnyugodni. Holnap ilyenkorra azért már túl leszek ezen, a kezdeti "sokk" után csak jó történhet velem.
Újból felbukkant a lány, ezúttal két tányért is hozott magával, amit letett elénk. David pizzája szép volt, jól nézett ki a maga egyszerűségével is. A saját választottam több újdonságot tartogatott, mivel olaszosan még nem ettem tengeri dolgokat, főleg nem tésztával keverve.
- Két szó: Jó étvágyat! - Ennyit tudtam reagálni a kérdésére, és már emeltem is villám, hogy az első falat rákerülhessen, onnan pedig a számhoz. Te jó ég, milyen éhes voltam!

David: Heidy reakciója láttán felnevettem. - Jó étvágyat, Drágám - vettem a kezembe a villát és a kést, úgy döntöttem, most eltérek a megszokott "kézzel-lábbal" evős módszertől. Pedig egyszer így pizzáztunk Hedviggel. De most nem kockáztattam, nem akartam se leenni magam, se kissé visszataszító külsőt mutatni barátnőmnek maszatos arccal. Heidy látszólag élvezettel ette a tésztáját, ami többedik ránézsére már egészen jól nézett ki számomra, de azért örültem, hogy a pizzánál maradtam. Én lassanként vagdostam kis szeleteket, úgy falatoztam. - Ízlik? - kérdeztem, miközben az egyik kukoricaszem elszökött ételemről és a tányérra ugrott. Kicsit összeráncoltam a homlokomat, de ha a párom válaszolni kezdett, akkor rá emeltem tekintetem. 

Hedvig: Nekiláttunk a saját fogásunknak, ki-ki a maga módján. Átfutott az agyamon, vajon David megfogja-e szeletenként a pizzát, de elég hamar kiderült, elővette úriasabb énjét. Nehéz pizzát késsel-villával enni, ez több, mint tény, főleg, ha jól csinálják és nem csak kisebb foltokban van rajta sajt például, ami ugye nyúlik. Ezt remekül bemutatta most is, hiszen nem spórolták le róla, bár ez fel se merült bennem, mivel elég jó étteremben ücsörögtünk, nem a sarki pizzásnál.
- Érdekes, tetszik - Tömör véleményezés volt, ami elfért két falat között. Nem ettem még ilyet, így tényleges véleményt nem tudtam róla alkotni, ahhoz kellett volna valamilyen viszonítási alap.
- És te megbirkózol vele? - Nem bírtam ki, hogy ne csipkelődjek, láttam rajta, eléggé távol áll tőle ez a fajta pizzaevési szokás, de egészen jól haladt, biztos nem msot eszi így először. Azért az én tésztámmal könnyebben boldogultam, mintha pizzát kértem volna.

David: Heidy két szóval tudta véleményezni az ételét, szóval nem tudtam meg többet az ízéről. Végül is az a lényeg, hogy a lány kedvelje. Lenéztem a tányéromban, ahol még volt jócskán a pizzaszeletből, pedig úgy gondoltam, hogy már rengeteget ettem belőle. Aztán magamon éreztem a lány tekintetét és újra felnéztem. Heidy csipkelődő hangsúlyát sosem tudnám elfelejteni. - Hehe - csóváltam meg a fejemet. - Jó barátságban vagyok vele - néztem szeretetteljesen a pizzára. - Könnyebb lenne kézzel - tettem hozzá halkabban, Hedvigre pillantva - De egy úriember már csak így csinálja - letéve késemet "megemeltem" képzeletbeli kalapomat fejem tetején, remélve, hogy Heidy úgy veszi a poént, ahogy én gondoltam. Kezembe visszavettem a kést, és nekiláttam, hogy vágjak még egy szeletet, de most az egyik sajtdarabka nem akart engedelmeskedni, így küzdenem kellett vele. Na, szép... pont akkor, mikor mondtam Heidy-nek, hogy elboldogulok vele. Ez az élet tömör iróniája. Aztán a végén csak sikerült számba juttatnom az ételt, így elégedett voltam. 

Hedvig: Bár azt bizonygatta, elbír vele, a pizza mégis makacsul ellenállt és pedig, ha nem nyelem le időben a falatot, valószínűleg megfulladok nevetés közben. Szeretem, mikor ilyen jókedvű, átragad rám is, és úgy mindenre körülöttünk. Elfelejtem, hogy bármi miatt is mondjuk aggódnom kéne.
- Megkóstolod? - Villámra ügyeskedtem egy falatnyit a tésztából és várakozóan néztem Davidre, mit szól egy kis ízelítőhöz, ha már az egyzerűségnél maradt legalább egy falatnyi különlegességet bevállalhat. Tudtommal, nincs baja sem a tésztával sem a tengeri dolgokkal vagy a sajttal, szóval nincs túl sok kifogása ellene. Persze, ha nem kér akkor megeszem én, kárba biztos nem vész. Ha kéri akkor felé nyújtom a villát, próbálom nem leejteni, ami rajta van.

David: - Jöhet - mosolyogtam Heidy-re, majd letettem az evőeszközeimet. Kicsit előrébb húzódtam a székemen, majd ugyanebbe az irányba dőltem kissé, hogy Hedvignek ne kelljen akkorát nyújtóznia, hogy a számba adja a falatot. Kinyitottam szám, s minden bizonnyal Heidy beleügyeskedte a villáját, miközben én reméltem, hogy nem döfi át a szájpadlásomat. - Hm... - húzódtam vissza székembe. - Nem rossz - nyeltem le, miközben kicsit összeráncoltam a homlokomat. - De nem is lesz a kedvencem - húztam el a számat. Tényleg nem volt rossz íze, de annyira nem is ízlet. Szóval megettem, ha muszáj volt. Többedszerre is beigazolódott, hogy örültem, hogy pizzát választottam. Újra kezeimbe vettem az evőeszközöket, s véletlenül a kést hozzáütöttem a tányérhoz, ami csilingelt egyet. Valamiért akarva-akaratlanul is a hegedű jutott eszembe, hát nem érdekes? Vágtam egy kis szeletet a pizzámból. - Pizzát? - kérdeztem, miközben felemletem a villát. A pizzát mindne kétség kívül könnyebben a villámon tudtam tartani. - Semmi extra - folytattam, mielőtt a lány válaszolhatott volna. - A szokásos - vontam meg kissé a vállam, mire majdnem leesett a falat az abroszra. - Hupszi - néztem gyorsan az evőeszközre, majd vissza a lányra. Elfojtottam egy nagy vigyort. 

Hedvig: Átügyeskedtem az asztal túloldalára a falatnyi tésztát és még David száját is sikerült becéloznom. Valamiért a helyzet romantikussága helyett inkább a mulatságossága jutott eszembe, többféle lehetséges verzióban, amiből bátran szemezgethetnének az ilyen vicces jelenetekre épülő műsorok. Az angol humort amúgy is dícsérik, talán nekik is tetszenének az ötleteim...
- Látom - Nem volt túl meggyőző a véleménye.
- Ha nem figyelnék és észrevétlenül megoldhatnád, nem ennéd meg. Az arcodra van írva. - Tettem még hozzá az utolsó mondatot, mivel tényleg sütött róla, mennyire nem érezte azt a tésztámban, amit én. Legalább nem fogunk összeveszni az ételeken. Újabb adagot szedtem közben a villámra, de ez már nekem lett címezve, így be is kaptam. Mivel tele volt a szám, csak fejem ráztam a pizzára utaló kérdésére, aztán sikerült lenyelni, s míg jegesteámért nyúltam válaszoltam szavakkal is. Nem is azért utasítottam vissza, mert egyszerű volt, hanem magát a pizza ízét nem akartam a tésztámmal párosítani, talán Davidnél is ez volt a baj, a kettő nem passzol annyira össze.
Csendben ettem tovább, már nem volt sok belőle, néhány falat mindössze. Pont annyi, amennyi kellett, hogy a gyomrom ne legyen újra beszédes kedvében estig minimum. Persze, ha David kérdezett vagy megszólalt reagáltam, de én nem találtam annyira érdekes témát, amit fel akartam volna dobni. Lesz még rá időnk bőven. Végül letettem a tányérba a villám és megtöröltem a szám a szalvétámmal. Jóllakott óvodás mosolyával dőltem kényelmesen hátra, kezembe vettem a jegesteát és kiittam a maradékot, az sem volt túl sok.
- Hű, tele vagyok - Megint hangosan bukott ki belőlem, ami gondolat akart maradni odabent. Amikor kihozták nem tűnt olyan soknak, mint evés közben vagy így a végén. El kel ismeri az ára teljesen jogos, ízre és adag mennyiségre is tökéletes, talán egy icipici sót még adhattak volna hozzá, de így is ízlett. Davidre pillantottam, ő hol tart, küldtem felé egy mosolyt és ismét a körülöttünk lévő világot kezdtem szemlélni.

David: "Annyira azért nem volt rossz." Gondoltam, majd a saját villámra feltűzött pizzát megettem, mert Heidy nem kérte. Így a helyzet romantikussága megszűnt, bár ez így nem volt annyira meghitt, mint aminek el lehetett volna képzelni. Ezután csendesen falatoztam, néha kortyoltam egyet üdítőmből, de jó volt, hogy a pizza nem volt száraz, hanem friss, így nem kívánta meg, hogy minden falatot egy korty ital kísérjen. Heidy is csendesen eszegetett velem szemben, nem szólalt meg, láthatóan jobban élvezte jelenleg a tésztája térsaségét, mint engem. Ezt persze csak viccből gondoltam, s nem is mondtam ki. Hedvig egyszer csak megszólalt, majd a tányérjára nézve megállapítottam, hogy végzett. Gyorsan bekaptam az utolsó rész pizzámat és ittam rá egy kortyot. - Én is jól laktam - mosolyogtam a lányra, miután a szalvétával kissé megtöröltem az arcomat. - Kérsz még valamit? Valami desszertet? - kérdeztem udvariasan, de gondoltam, hogy nemleges lesz a válasz. Úgy meg nem akartam kérdezni, hogy "ugye nem kérsz már semmit?", mert az eléggé unilledelmes lenne. Kíváncsian néztem a lányra. 

Hedvig: - Ha még elférne, szívesen ennék fagyit vagy valami hűtött dolgot, de előbb inkább le kéne sétálni a főételt, mert egyelőre maximum szemmel tudnám bármelyiket is csodálni. - Bevillantak képek különböző desszertekről, fagylalt kelyhekről, amiktől úgy éreztem, mintha újra megjönne az étvágyam, de egyből a jóllakottság is belemászott a képbe, ezzel meggyőzve, még nincs szükségem pluszra, majd később. Most inkább sétálnék, attól pillanatok alatt helyre rázódnék, mert jelenleg az is tökéletes lenne, ha egy kényelmes ágyra ledőlhetnék vagy a kanapén elnyúlva néznénk valamilyen random filmet a tv-ben. Ezzel az az egy problémám van, hogy nem én lennék. Az átgyalogolni a városon, inkább rám jellemző, éppen ezért hoztam fel ötletnek, hátha Davidnek is lenne kedve hozzá. Ha nem... hát akkor majd érvelek mellette egy sort és szépen nézek rá, mert egyedül viszont nincs hangulatom elindulni.

David: - Én sem gondoltam máshogy - mosolyogtam a lányra, majd körbenéztem. A pincérnőt kerestem, hogy fizethessek. Alapnak vettem, hogy én állom az ebédet, el sem gondolkodtam rajta, hogy esetleg felezzünk, arra meg végképp nem, hogy Heidy fizesse az egészet. A keresett hölgyemén jött is, majd hozta a számlát és fizettem. Ha Hedvig esetleg akadékoskodott volna, akkor határozottan elutasítottam, persze nem viselkedtem vele vérlázítóan. Hallottam már pár férfit úgy beszélni a "nőjével," hogy a legtöbb embernek kinyílt volna a bicska a zsebében, attól, amit hallott. Na, én így Heidy-hez sosem tudtam volna szólni, hisz' rettenetes módon és mértékűen szeretem. - Akkor sétáljunk egyet? Vagy haza induljunk? - kérdeztem kedvesen a felszolgálónő távozta után. A hazát itt természetesen a ravenhilli otthonunkra értettem. Ami csak a miénk. Nincsenek ott se Heidy szülei, se Mrs. Cozart, csak mi ketten. Persze hiányoztak a srácok, Cassi és Jon Cozart is, de megtanultam már élni a honvággyal, amit mondjuk szüleim miatt is érezhetek. 

Hedvig: - Várj, te fizetsz mindig mindent, ezt had fizessem én - Már nyúltam is a táskám zipzárjához, de hiába próbálkoztam David megint beelőzött és amúgy sem hagyta, hogy egyszer végre én intézzem, ami azért bosszantott, mert nem vagyok olyan lány, aki elvárja, hogy mindig más fizessen helyette. Igen, a randikon vagy ilyesmiken még elmegy, de ennyi idő után, plusz úgy, hogy szinte mindent ő állt eddig, kezdett zavarni a dolog.
- De legközelebb én fizetek és ebből nem engedek, világos? - Bár mosolyogtam, de egészen komolyan gondoltam, nem fogom többet hagyni magam bárhogy tiltakozik is.
- Mit szólnál, ha kombinálnánk a kettőt és hosszabb úton sétálnánk haza? - Ajánlottam fel egy harmadik variációt, mivel végülis mindenképp otthon kötünk ki. Milyen fura úgy nézni arra a lakásra,  mint egy otthonra, a miénkre, ami még furább, mert eddig a kollégiumban voltak lakótársaim, és most itt van David, aki nem csak egyszerűen lakótárs, ezt még mindig nem tudtam egészen feldolgozni. Együtt élek a barátommal... Még gondolatban is furcsa, kimondva még jobban az lenne. Vajon ő is így gondolja vagy ez megint csak a saját hülyeségem?

David: Egyáltalán nem zavart, hogy én fizettem. Nem akartam, hogy Heidy rosszul érezze magát, ezért csak egy eszméletlenül széles mosollyal annyit közöltem vele: - Jó - de hangomban érezni lehetett, hogy kételkedem benne, hogy hagyni fogom érvényesülni következő alkalommal. De ezzel lezártuk a témát.
Heidy ötletére bólintottam. - Rendben - ráncoltam kissé össze a homlokom. - De az merre is van? - kérdeztem, miközben felálltam a székről és illedelmesen betoltam magam után. Úgy vettek, hogy akkor már indulunk is. Így jóllakottan kicsit nehezemre esett felkelni, de sikerült. Szívem mélyén reméltem, hogy Hedvig tényleg tudja az utat és nem csak improvizálni fogunk, mert nem akarok nagyon eltévedni. Az rendben van, hogy nem olyan nagy a város, de azért nem lehet kellemes órákig bolyongani benne. Vártam, hogy Heidy is kövesse a példámat, s ha már ő is ellépett az asztaltól, akkor bal oldalára szegődtem, s ösztönösen megfogtam a kezét. Csak akkor vettem észre a mozdulatot, amikor már összekulcsoltuk ujjainkat, persze, ha Heidy is hasonló képpen cselekedett. Kiérve az éttermi sétányra se jobbra, se balra nem indultam el, mert nem akartam éppen az ellenkező irányba menni. Állítólag a nők kevésbé jók a tájékozódásban, mint a férfiak, de most ebben Hedvigre hagytam az irányítást, főként, hogy nem tudtam, merre kell menni. A vakvilágba meg nem akartam csak úgy belevágni. 

Hedvig: Tudtam, hogy a "Jó" nála valami olyasmit jelent, hogy "Most azt mondom, oké, de legközelebb se úgy lesz.", de nem akartam erőltetni ezt a már-már kellemetlennek tekinthető témát meg egyébként is akadt jobb, így erre csak bólintottam, aztán indulni készültem.
- Nekem kéne tudni? Te régebbóta vagy itt. - Nem volt benne szemrehányásra utaló halvány jel sem, inkább az a megszokott csipkelődő hangnem, amit már megszokhatott tőlem. Az útra magára egyébként nem igazán emlékeztem, de a buszmegállót felismerem, ahol felszálltam, és a járat számát is tudom, szóval, ha minden kötél szakad és már nagyon nem tudjuk, merre vagyunk akkor megkeressük a buszt, ami jó eséllyel hazavisz.
- Majd megtaláljuk, a Föld kerek, nem veszhetünk el nagyon - Ez a pozitítv hozzáállás, amivel el kell indulni felfedezni ismeretlen helyeket. Mivel bőven volt kedvem sétálni így egy kis eltévedéstől sem riadtam vissza, bár jobban belebonyolódni az utcák hálójába azért nekem sem volt kedem. Miközben azt igyekeztem kitalálni, merre induljunk David odalépett mellém. Visszapillantottam az asztalhoz, ahol az előbb még ültünk, majd finoman megszorítottam barátom kezét és körbenéztem.
- Arról jöttünk, menjünk arra, a főutcán nem lehet olyan nehéz tájékozódni - Vagy legalábbis ebben reménykedtem én.

David: Szóval Heidy sem tudta, hogy merre kell menni, de ahogy állította, a Föld kerek. Elinduétunk a főutca irányába. A tömeg egy kicsit lecsillapodott, most nem volt annyian, mint amikor jöttünk. - Figyelj, a Föld kerek - szögeztem le én is, majd tovább fűztem: - És minden út Rómába vezet - tényszerűen beszéltem, mégis lehetett hallani, hogy vicces kedvemben vagyok. - Tehát maximum Olaszországban kötünk ki, az meg nem olyan nagy baj, nem? - vontam meg a vállam ártatlanul, majd halkan felnevettem. Reméltem, hogy Heidy megismételve az összes mondatomat továbbfűzi a beszélgetést, hogy a végén én is tudjak még valami közhelyes poént a végére szúrni. Bár ez már eléggé filmszerű lett volna. Hatásvadász módon figyeltem Heidy reakcióját, miközben kicsit közelebb húzódtam hozzá, mert egy nagy csapat diáknak tűnő gyerek haladt el mellettem. Hozzá kell tennem, hogy majdnem elsodortak. Ekkor eltöprengtem, hogy vajon mennyit kell fegyelmeznem majd iskolában. De ha minden igaz, Hedvig reakciója kirángatott saját fejemből és szívből mosolyogva kezdtem figyelni rá. 

Hedvig:  - Minden út Rómába vezet, ezzel nem is vitatkozom, de biztos vagy benne, hogy most akarsz innen átsétálni egészen odáig? Szerintem úszva egyszerűbb lenne... - Belementem a játékba, mert miért ne tettem volna? Abban a helyzetben azt hiszem amúgy is előbb betájoltam volna, merre kell menni Rómába, mint haza, ez persze némi túlzás, bár van igazság alapja.
A diáksereg úgy haladt el mellettünk, mint fesztiválon a hömpölygő tömeg, ha szembe mersz menni az árral, majdnem fellöktek. Azért ilyenkor áldom a sorsom, hogy a tanári pályát, amit annyian ajánlottak inkább lecseréltem az állatorvosira, mert újra és újra találok magamban valamit, amivel meg tudnám magyarázni, miért válna belőlem katasztrofális, rövidtávon pedig idegi problémákkal küzdő tanár. Nem cserélnék Daviddel semmi pénzért, még akkor sem, ha tudom, hogy az ő tanítványai jól neveltek, többnyire. Mivel elvileg ez elit iskolának számít, ha jól tudom.

David: Heidy tényleg tovább fűzte a beszélgetést, mire felnevettem. - Hát, lehet, hogyha nagyon eltévedünk, akkor addig sétálunk, amíg oda nem érünk - vontam meg a vállam. - Szóval majd amikor feltűnően sok galambot látunk, kezdjük gyanakodni, hogy rossz helyen vagyunk - vittem le a hangsúlyt. A helyzetnek megadta ironikusságát az, hogy éppen mondatom után elröppent előttünk egy példány az említett madrából. Olyan gyorsan csapdosott a szárnyaival, hogy azt sem csodáltam volna, ha nekünk repül. - Te nem félsz, hogy a szemedbe repül egy madát? - tettem fel hirtelen a kérdést, élesen váltva a témákat. Most komoly, elég morbid volt elképzelni, de az előbbi példát véve nem lehetetlen. Na jó ez az.. egy az egy nulla-nulla-nulla-nulla-nullához az esély, hogy ez megtörténjen, de nem lehetetlen. Erről eszembe jutott egy dal, mégpedig a Mission Impossible. Elképzeltem, ahogy a galambok fekete ninjaruhában kommandóznak egy-egy ház tetejét. Uh, ennyire fáradt lennék?  

Hedvig: - Galambok... - Hümmögtem még egy sort, de mást nem nagyon tudtam erre mondani. Mindenhol van belőlük, itt is találkoztam már egy párral, nem igazán értettem, miért lenne ott annyival különlegesebb, de valószínűleg a mennyiségükből adódott, amiért pont erre célzott. Mindegy
- Szemembe repül egy madár? - Teljes meglepettséggel néztem Davidre. Még tőle is furcsa volt ilyet hallani, mert ennél nagyobb képtelenséget aligha mondhatott volna. Hirtelen nem is tudtam, hova tenni, vagy mit válaszolni rá. Egyáltalán nem voltam felkészülve ilyen kérdésre, se hasonlóra.

David: - Hát, igen - ráncoltam össze a homlokomat értetlenül. - Csak repül-repül és puff - játszottam egy szabad kezemmel az eseményeket. - Na mindegy - tettem gyorsan hozzá, nem hagyva, hogy Heidy válaszoljon. Tényleg elég lehetetlen ötlet volt, nem csoda, hogy nem tudott válaszolni rá. Jobbnak láttam, ha elterelem a témát, mielőtt Hedvig elengedi a kezem és szép csendesen eloldalazik egy olyan táblát tartva, hogy "Heidy jobbra el." - Inkább dobj fel egy témát, elkapom - ezzel próbáltam elfeledtetni az előző helyzet abszurdságát. Reméltem, hogy a lánynak van valami a tarsolyában, amit ilyenkor csak bedob, mint valami "ki a börtönből" kártyát, amikor valaki börtön mezőre lép Gazdálkodj okosanban. 

Hedvig: - Mi volt a pizzádban? - Nem tudtam másra gondolni, mint, hogy abba tettek valami dilibogyót vagy hasonlót, mert előtte még egészen visszafogottan volt bolond, de azóta egyre súlyosbodik a helyzet. Azért a kritikus szintet remélem, elkerüljük, mert a kényszerzubbonyt otthon hagytam. Jaj, tényleg fáradt vagyok! Vagy az én ételemben is volt valami? Nem, határozottan ő van rosszabbul kettőnk közül. Már, ha a fáradtság és az ettől való megbolondulást rossznak lehet nevezni, mert voltaképpen örülnöm kéne a jókedvének.
- Mikor lesz a következő koncerted? - Most lehet rossz barátnő vagyok, mert még ezt sem tudom megjegyezni, de mentségemre szóljon, ez a kialakult újfajta helyzet, a költözéssel és mindennel együtt még a nevem is jóformán kitörölte a fejemből, nemhogy dátumokat és helyszíneket jegyezzek meg csak úgy hasraütéssel előhívhatóan.

David: - Hogy mikor lesz? - kérdeztem meg én is magamból. Elképzeltem, ahogy a kis krapekok a fejemben, akik folyton adják a tanácsokat, most felállnak az asztaluk mellől és hatalmas fiókokban keresik elő a zsebkönyvemet. - Hm... - a kis emberkék villámsebességgel lapozgatni kezdtek, majd megtalálták a helyes időpontot. - Két hét múlva pénteken, szombaton és vasárnap - soroltam, miközben bólogattam hozzájuk. - Londonban és környékén - tettem még hozzá és a lányra néztem. Nyeltem egy nagyot, de nem mertem megkérdezni, hogy el tudna-e velem jönni. Tudtam, hogy neki sok dolga lehet, és nem csodáltam, ha nem tudna erre időt szorítani. De inkább most, mint akkor, amikor majd valamikor szerda délután repülök át Anglia déli részére, hogy csütörtök reggel fáradtan érhessek haza és eshessek be az iskolába. Az őszi szünetről nem is beszélve, mert akkor meg valószínűleg lesz pár nap, amit nem is az Egyesült Királyságban töltök. Hogy én ezt hogy fogom kibírni Hedvig nélkül?! Már most is teljesen hiányzott, pedig fogtam a kezét, ott voltam mellette. Pedig legszívesebben addig öleltem volna, amíg el nem fáradunk benne. Eddig előre néztem, s most csillogó szemekkel néztem oldalra a lányra, talán fel is tűnhetett neki. 

Folytatás >>>