Mikor? 2016.03.30. - 04.05.
Hol? Színházterem
Kik? Mihalie Nova & Vincenzo Cortelli

Miha: Az ember lánya azt hinné, hogy hol nem tűnik ki a kék hajával? Na, hol?! Hát a színházteremben, ahol mindenféle kosztümös próbák zajlanak és a kutya nem foglalkozik a furán kék frizurás babrózsaszín-fehér ruhás csajszival, aki a zenekari árokban éppen a kottatartókat és a székeket teszi rendbe. Igen, ez az új büntetésem, mert ellógtal a testnevelést, megint. De eddig ott sem tűnt fel senkinek, most meg hirtelen mindenki megtalál.
Talán ezért is gondoltam kivételesen azt, hogy fogom a kis vödröm, a rongyom, meg a papírtekercsem és elbújok a csöppnyi kis árokban észrevétlenül. Még a csend is megszállt, tök jól elvoltam, míg fent zajlott az élet. Jó, igen, szívesebben vettem volna részt benne, de mivel én csak a kis senki vagyok, ezért a zenekari ároknál tovább nem is juthatnék. Bezzeg a színészek!
Vincenzo és Emma. Emma és Vincenzo. Ezt a két nevet, összeszámolva legalább hétszer vagy kilencszer hallottam, aztán vagy az egyikük vagy a másikuk szólalt meg. A srác hangja isteni, de kiábrándító a modora. Ez van, nem lehet mindig minden tökéletes.
Aztán jött a monológ az őszinteségről, a szeretetről meg arról mennyire gyáva az élethez és nem bírtam ki, halkan ugyan, de kuncogtam és leheveredtem az egyik székre. Ezt még hallgatni is olyan, mintha valami poén esten lennék. Aha, ő, mint a "mindent átgondolok és gyámoltalan, meg szerény vagyok", igen, abszolút. Vicces.

Vincenzo: Átkozottul hálátlan egy darab ez. De nincs mit tenni. Vicces, hogy pont ezt a szerepet osztották rám. De a nagyok mindent eljátszanak, nem igaz? Végül is, ha belegondolok, azért jöttem ide, hogy szerepeljek. Milyen gáz lenne már fának maszkírozva ácsorogni a háttérben, mint az a szerencsétlen srác... izé... Pet... Pete? Peter? Paul? A nevét sem tudom. Néha még a tanár sem. Ez van. Kíváncsi volnék, mikor vált szakot. Biztos baromi pénzesek a szülei, hogy itt lehet.
Természetesen fantasztikusan teljesítettem, mint mindig, de a mai próba még hosszabbnak tűnt, mint az összes eddigi együtt véve. Ez a csaj nem tud csapatban játszani. Állandóan le akar szerepelni engem. Vagy... mi az a szó... Túljátszani...? Mindegy, a lényeg, hogy rohadtul idegesít. Mégsem annyira, mint az a másik csaj az árokban. Egyáltalán miért van itt? És azt hiszi, nem látjuk? Rajtam nevet. Oké, nem foglalkozom vele. Majd ha végeztünk, megkérdezem tőle, mit talált olyan felettébb mulatósnak az alakításomon. Vagy mi az a szó, az istenér' már.
Végül egy örökkévalóságnak tűnő idő elteltével mindenki szép lassan kiszivárgott a teremből. Ő nem. Az a kék hajú... Mi is lehet a neve? Meg mernék esküdni rá, hogy már egy tucatszor láttam a suliban, a nevét mégsem tudom. Habár nem nehéz elfelejteni valakit ilyen felrívó öltözékkel. KIRÍVÓ! Nem fel. Jesszusom.
Tehát mikor végre mindenki eltűnt, elpakoltam a könyveimet, és az árokhoz léptem.
- Bocs, izé... - köszörültem meg a torkom. - Nem tudtam, hogy a próbáink nyitottak. De ha már itt vagy, elárulhatod, mit találtál oly komikusnak a tragédiánkban.

Miha: Én is távozni akarok! Nem itt rohadni a hatodik kottatartót súrolva, amit valamelyik szerencsétlen még össze is firkált. Hogy esne le a keze! Nem baj, legalább a hangulat a kezdetekhez megvolt. Van itt dadogós, folyamatosan belebukós, meg a vetélkedő ugye, a túljátszással egy olyan szereppel, ami olyan távol áll az eljátszójától, mint ide Tokió.
- TRAGÉDIA - Ismételtem meg és megint elterült a mosoly az arcomon. Azt sem tudom, mikor szökött el onnan. - AZ TUTI. - Elnevettem magam és beledobtam a rongyot a vödörbe. A tollfoltok áznak, vagy csak remélem, hogy azt csinálják, aztán majd lejönnek vagy holnap is itt fogok ülni. Addig lecsüccsentem az egyik székre, és onnan pislogtam fel a srácra. - HŰ, VÁRJ, EZ MOST KEMÉNY KÉT MONDAT VOLT, AMIBEN EGÉSZEN VISSZAFOGTAD MAGAD. ETTŐL EL VAGYOK SZOKVA. - Eddig, hm.... háromszor beszéltünk. Abból háromszor nem lett jó vége. Talán ez a negyedik... Áh, az előzőeknél is ezt hittem, aztán mi lett belőle!
- EGYÉBKÉNT, HA MÁR ENNYIRE ÉRDEKEL ELMONDHATOM. AZ TETSZETT A LEGJOBBAN EBBEN A DARABBAN, HOGY A SZEREPEK ÉS A SZÍNÉSZEK JELLEME ÉLESEN ÜTI EGYMÁST, MÁRMINT A LEGTÖBBÉ, DE FŐLEG A FŐBB SZEREPEKNÉL. VICCES VALAKITŐL AZT HALLANI, HOGY MENNYIRE EGYSZERŰ ÉS VISSZAFOGOTT TÍPUS, MIKÖZBEN OLYAN KEDVESEN HEVES TERMÉSZETŰ, HOGY HETENTE VISZEM A SZÁZAS ZSEBKENDŐT A LÁNY WC-BE, MERT VALAKIBE BELEGÁZOL A SZÓKIMONDÓSÁGÁVAL. - Mondja az, aki szintén mindig mindent kimond, ami eszébe jut. Bár szerintem én ok nélkül soha senkit nem tiportam meg nem szószerint értve, bár úgyse, de az mindegy.

Vincenzo: A lány válaszán felvontam a szemöldököm, de valami isteni csodával határos módon nem volt elég ahhoz, hogy felpattintsa az agyamban a "cazzomiovaffanculoporcamadonna" kapcsolót.
- Érdekes ezt olyan lánytól hallani, aki az öltözetén éli ki a személyisége egysíkúságát.
Fogalmam sincs, ezt a mondatot hogy voltam képes tökéletes angollal előadni. Talán van bennem egy másik kapcsoló is... Bár ahogy erre gondoltam, már nem is voltam biztos benne, hogy tökéletes volt az a nyelvtan. Viszont elhatároztam, hogy most az egyszer nem hagyom magam provokálni. Úgyis tudom, hogy ez a jégcsaphercegnőnek öltözött papagáj arra játszik.

Miha: - HÁH, VÉGRE! ERRE... HM, AZT NEM MONDANÁM, HOGY VÁRTAM, DE KIFEJEZHETNÉM MAGAM INKÁBB ÚGY, HOGY SZÁMÍTOTTAM VALAMI ILYESMIRE. BÁR SZERINTEM TUDSZ TE ENNÉL JOBBAT IS. - Már az orvosok is megállapították, hogy a viselkedésem önbizalomhiány következménye, a feltűnő öltözködésem pedig annak a kifejezése, hogy szeretném ha észrevennének, mert nem találom a helyem az emberek között. Vagy valami ilyesmi pszicho-blabla! Persze több latin kifejezéssel, mint bármilyen más nyelvűvel és úgy megfogalmazva, hogy még az se értse, aki ismeri a google fordítót mondjuk.
- HA MOST MEGBOCSÁTASZ, VÁRNAK RÁM E CSODÁS FELADATOK - intettem egy karlendítéssel a székek és tartók irányába, amiket még le kell törölnöm. Felálltam tehát a kényelmesnek titulált székemről, kicsavartam a rongyot és a "beáztatott" tartónak estem újra neki, hasonló eredménnyel, mint pár perccel ezelőtt.

Vincenzo: A megjegyzését igyekeztem elengedni a fülem mellett, de éreztem, hogy ezt most nem hagyhatom még annyiban. Kiröhögött. Ideje kiélveznem a pillanatnyi helyzeti előnyöm, hisz most én vagyok az, aki nevethet.
- Csak tessék, egészen nyugodtan - feleltem, ahogy odahúztam egy széket.
Kényelmesen elhelyezkedtem rajta, és a színpadra könyökölve figyelni kezdtem a lányt. Nem igazán titkolta, mennyire kívánja a háta közepére a jelenlétemet és a kényszermunkát. Pár percig csak élvezkedtem szenvedését látva, majd elmosolyodva megszólítottam.
- Hé, miért nem a parókád használod? Úgy tűnik, az könnyebben magába issza a mocskot, mint az a szerencsétlen rongy, amit úgy szorongatsz.

Miha: - Ha valami kedveset szeretnék erre reagálni, mondhatnám azt, ha ilyesmire akarnám használni, elég lenne a kezedbe adnom. - Fel sem pillantva vakarásztam tovább a most már egyre biztosabban alkoholos filcet. - De mivel én ennél jobb vagyok, így csak megköszönöm az egészen kreatív ötleted, szóval köszi! - A mosolyom nen tűnt el, még csak halványodni sem engedtem, még ha sikerült is neki megint kettőt belerúgni a lelkembe. Túl sok hozzá hasonló embert volt szerencsém megismerni, már egészen jól megy a tettetett nyugalom. Vagy valami olyasmi. Egyszerűen csak képes voltam dudorászni valami hirtelen beugró dallamot és úgy tenni, mintha minden tökéletesen rendben lenne. Fülem mögé tűrtem az álhajam és a tartót otthagyva a hozzá tartozó széket kezdtem el törölgetni, ezzel a félig háttal helyzetből oldalra változott a Vincenzohoz való elhelyezkedésem, meg egy szék maradt már csak közöttünk. Persze, hogy az utamba ült le, nehogy szimplán, szépen eltávolodhassam tőle és otthagyhassam, ahol van. Á, dehogy!

Vincenzo: - Látom, a te kreativitásod a ruhatáradban kimerül.
Még mindig mosolyogtam. Ha később visszagondolok erre a beszélgetésre, valószínűleg nagyon szarul fogom érezni magam, de a jelenlegi helyzetben minél tovább akartam rugdosni szegény lányt. Kinevetett, megérdemli! Azt hiszi, mi választottuk a szerepeket? Hát nem. De a jó színész bármit eljátszik.
- Különben láttam már szarabb alakolássst...alakítást is, mint a tiéd, de ettől még megértem, miért nem színésznek tanulsz. Egy kicsit gyakorold még azt a mosolyt a tükör előtt. Mondjuk így. - Vicsorba forduló vigyort villantottam. - Ez a személyiségedhez is jobban illene, és hihetesebb... hitelesebb is volna.
Ha nem használja ki a béna angolom adta lehetőségeket, akkor hülye. Mert tény, most besültem. Pedig én kurvára igyekszem ám.

Miha: - TISZTÁBAN VAGYOK A TEHETÉSGEM MIBENLÉTÉVEL, DE HA ŐSZINTE MOSOLYT SZERETNÉL ELÉRNI EGY LÁNYNÁL, AKKOR JOBBAN KÉNE IGYEKEZNED NEM BUNKÓ ÖNMAGAD ELŐADNI. EZ SZERINTEM ELÉG ALAP HOZZÁÁLLÁS KÉNE LEGYEN. - Nem hagytam, hogy teljesen a lelkembe gázoljon, mert elég egyértelműen erre törekedett... ahogy általában. Pedig a színészeknek nem kéne pozitívabban viszonyulni a különcökhöz? Ez elég hülye feltételezés, mindegy, hagyjuk.
A lányok szerint cuki, ahogy el-elront szavakat, szerintem "Vini" ezt maximum idegesítőnek találhatja, de lehet benne valami... Mármint a lányok véleményében, bár nekem inkább az tetszik, amikor elrontja és az orránál keletkeznek a ráncok, ahogy egyre jobban bosszantja fel saját magát és igyekszik egyben maradni. Vajon tudja, hogy ilyenkor ráncolja azt a csontos orrot? Szóljak neki? Á, nem, még nem.

Vincenzo: Szólásra nyitottam a szám, de végül meggondoltam magam. Én nem vagyok bunkó. Csak nem szeretem, ha lenézik a munkám, és attól, hogy ez a lány azt hiszi, ismer, ugyanazt a felszínt látta, mint az összes többi csaj, akik a fülembe visítva próbálnak felvidítani egy szarabb nap végén. Csoda, ha elkergetem őket magamtól? Nem szemétláda vagyok. Csak más a temperamentumunk.
- Ha őszinte mosolyt akarok elérni valakinél, azt általában el is érem - válaszoltam csendesebben, és a mosoly is alább hagyott arcomról.
Továbbra is a színpadnak könyökölve figyeltem a lány munkásságát. Már megint elfelejtettem a nevét, pedig esküszöm, az előbb még eszemben volt...
- Minden alkalommal, amikor találkoztunk, megpróbáltad bebizonyítani magadnak, hogy egy seggfej vagyok. Ma is sikerült. Ugye hoztál csokit ünneplésül? - kérdeztem, majd felkeltem a székről, és a helyére csúsztattam.

Miha: - AKKOR NEM SOKSZOR VÁRSZ EL ILYESMIT MÁSOKTÓL GONDOLOM - Az enyémet is eltűntette, mármint azt, amit "mosoly" címén kentem fel az arcomra, de észre sem vettem, mikor kelt lába, viszont azt sem mondhatnám, hogy a feszültség, meg az elpattanni akaró idegszálam okozta érzelmek ültek volna ki a helyére, inkább csak egy átlagostól kicsit messzebb álló, közömbös Miha takarítgatta abszolút nem erre vágyva az egyik kopott széket.
- NA, ÁLLJUNK CSAK MEG EGY PERCRE! - LETETTEM A RONGYOT, PONTOSABBAN LEDOBTAM A SZÉKRE ÉS SZEMBEFORDULTAM VELE - NEM IGAZÁN KELLETT GYŐZKÖDNÖM MAGAM ARRÓL, HOGY AZ VAGY, MIVEL MINDEN EGYES ALKALOMMAL BEBIZONYÍTOTTAD, HOGY IGAZAM VAN. TUDOD, MÁR MESSZIRŐL FELISMEREM, KI AZ, AKIT ÉRDEMESEBB ELKERÜLNI, MINT SZEMBE MENNI VELE, DE TE ELSŐRE NEM ANNAK NÉZTÉL KI, AZTÁN HOPP, KOPPANTAM, MERT MÉGIS. - Egy lépést tettem felé. - LEHET, HOGY JÓ SZÍNÉSZNEK TARTOD MAGAD, DE A SZEMED TOTÁLISAN ELÁRULJA, MIT GONDOLSZ ÉS AZ ELSŐ BENYOMÁSOD, AMIKOR MEGLÁTTÁL TÖKÉLETESEN AZ VOLT, AMI ITT AZ ISKOLÁBAN SOK MÁS EMBERNEK IS, PLUSZ MÉG MELLÉ MINDEN EGYES ALKALOMMAL FŰZTÉL PÁR MEGJEGYZÉST ÉS EZEK UTÁN VÁROD EL, HOGY NE ÚGY NÉZZEK RÁD, MINT EGY SEGGFEJRE?!  - Ritkán akadok ki ennyire, de ez a srác! Annyira nagyképű, hogy a mozik vezetői térden állva könyöröghetnének neki, mert az ő kivetítőek a nyomába sem érhetnek. És akkor most jön a sértett őfelsége, mert én nem dőlök egyből ájultan a földre, amint feltűnik a színen. Komolyan?! Pont én csináljak ilyet? Ahhoz előbb tegyen le valami olyasmit az asztalra, amiért megérné megtennem. Ez a srác kiakasztó!

Vincenzo: Nem számítottam ilyen heves reakcióra, de nem tudtam mit tenni, csak mosolyogtam rá tovább. Fura, máskor talán felkaptam volna a vizet, vagy a konfliktust hátra hagyva kimentem volna a teremből, de most mégsem éreztem szükségét egyiknek sem.
- Komolyan azt hiszed, hogy ismersz? - nyomtam oda mutatóujjam a lány szájához, hogy legalább egy pillanatra elhallgattassam. - Figyelj rám, kicsi lány. Éveket éltem Japánban, szerinted pont én lennék az, aki elítél valakit, mert a parókája nélkül nem érzi magát valakinek? Cazzo mio... Még hogy jó emberismerő. Megítéltél engem egy szar napom alapján, és onnantól feljobbosítva érezted magad arra, hogy mindent lenézz, amit csinálok. Nem mintha rászorulnék minden ember elismerésére, ilyen az élet. De hogy ez alapján azt hidd, hogy ismersz, azt még én se hagyhatom szó nélkül. Olasz vagyok. Ja. Egy lobbanékony seggfej, aki a kezeivel dumál.
...Nem mintha most is épp hevesen gesztikulálnék, vagy valami. Sosem teszem ezt. Dehogy.
- Az is lehet, hogy eljátszom a nagyképű idiótát, hátha nem talál meg még egy olyan buta kis csitri, mint aki megpróbálta tönkrerakni az életem. Nem várom el azt, hogy ne nézz seggfejnek, de azt igen, hogy ne hidd magadról azt, hogy "ismered az igazi valóm". Mert az általad vitt tények olyan igaziak, mint a parókád.
Hátrébb léptem tőle. Tudtam, hogy messzire mentem. Mivel az első benyomást rég elszúrtam az első találkozásunkkor, nem is akartam, hogy kedveljen. Mert egy seggfej voltam, és tudtam magamról. Mégis zavart, ha a magukat olyan jó emberismerőnek tartó személyek, mint ő, azt hitték, hogy többet tudnak rólam saját magamnál.

Miha: - EGY SZÓVAL SEM MONDTAM, HOGY ISMERLEK. AZ A TE PROBLÉMÁD, HA NEM VAGY KÉPES ÖNMAGAD ADNI ÉS A KEMÉNY, BEKÉPZELT MAJOM ÁLCÁD MÖGÉ BÚJVA TUDSZ CSAK LÉTEZNI ÉS HAGYOD, HOGY MINDENKI ILYENNEK LÁSSON. AZ EGY ÉRDEKES KIHÍVÁS LEHET, HA VALAKI MEGPRÓBÁL TÉNYLEG MEGISMERNI, DE HIDD EL, NEM PÁLYÁZOM ERRE A HŐSI CÍMRE. ÉN KÖVETKEZTETÉSEKET VONTAM LE, VAGYIS AHOGY TE VISZONYULSZ HOZZÁM ÉN IS ÚGY ÁLLOK HOZZÁD. EGYÉBKÉNT PEDIG, HA JÓL EMLÉKSZEM, NEM ÉN MENTEM ODA HOZZÁD MOST SEM, HANEM TE JÖTTÉL IDE, MERT GONDOLOM NINCS JOBB DOLGOD, MINT A PARÓKÁM, A RUHÁM VAGY ÉPP ENGEM BECSMÉRELNI. - Villantottam rá egy őszintétlen mosolyt, amilyen gyorsan jött úgy távozott is az arcomról. - MOST PEDIG, HA BEFEJEZTED A FELTÜNÉSI VISZKETEGSÉGED KIÉLÉSÉT AKKOR VAGY HAGYJ DOLGOZNI VAGY SEGÍTS BE, MERT ÍGY NEM VÉGZEK MÉG VACSORÁRA SEM, PEDIG ELŐTTE MÉG LENNE NÉMI DOLGOM. -  Felvettem a rongyot a székről és felé nyújtottam. Nem, ez nem a békejobb volt részemről, hanem pontosan az, amit mondtam, ha tovább szeretné élvezni a társaságom, akkor segítsen vagy igazán leléphetne, mert nem haladok és nagyon nem szeretnék már itt lenni. Többek között azért sem, mert az amúgy is szabadnak született szám kezdett túllépni egy határt.

Vincenzo: Egy kicsit elhúztam a szám, ahogy felém nyújtotta a rongyot. Nem a mocsokkal és nem is a munkával volt bajom. Csak nem tudtam, akarok-e segíteni neki. Tulajdonképp rengeteg ember gondolta azt, hogy én tényleg egy öntelt pöcs vagyok, nem igazán számít, hogy eggyel több vagy kevesebb.
- Tévedsz - válaszoltam, majd elvettem tőle a rongyot. - Lényegében én jöttem ide, igen. De nem azért, mert annyira vágytam arra, hogy leszólhassalak.
Egy széket rántottam magamhoz, és miután belemártottam a rongyot a takarításhoz szánt vízbe, sikálni kezdtem.
- Mint ahogy te, úgy én is gyűlölöm, ha becsmérelnek. - Magam is alig hittem el, hogy helyesen mondtam ki ezt a szót. - Nem én zavartam a te órád a folyamatos kuncogással, és nem én szóltam le a munkád. Nagyjából ezért jöttem ide.
Kezdtem megérteni a szenvedő kifejezést, ami munka közben a lány arcán játszott. (Komolyan, mi is a neve...?)

Miha: Meglepődtem, mikor elvette a rongyot. Komolyan azt hittem, nem is, inkább abban reménykedtem, elég riasztó lesz számára ez az álom-munka és egyszerűen itthagy, de pechemre elvette azt az átkozott anyagdarabot és beállt mellém. A másik rongyért mentem, amit a seprűvel együtt kicsit arrébb letámasztottam, aztán ott folytattam a munkát, ahol abbahagytam.
- MIKOR SZÓLTAM LE A MUNKÁD? - szemöldököm feljebb szaladt a homlokomon. - MINDIG IS TISZTELTEM A SZÍNÉSZETET, MINT HIVATÁST. - Komolyan nem értettem, bár a kuncogás miatt azért voltak elképzeléseim, mire gondol. - NEM KONKRÉTAN MIATTAD NEVETTEM, HANEM A HELYZETEN... MEG A RÁD OSZTOTT SZEREPEN IS, DE NEM AZÉRT, MERT ROSSZUL CSINÁLTAD. - Tulajdonképpen tényleg egészen ügyes volt, de ezt sosem vallanám be neki, ígyis eléggé fent hordja az orrát. Előbb-utóbb összeakadnak Theoval.

Vincenzo: - Lefogadom - válaszoltam, de már nem fordultam felé.
Nem is akartam több szót pazarolni a témára. Nem egészen hittem neki, de fölösleges lett volna hangot adni ennek. Ráadásul hála a hirtelen hangulatingadozásomnak most épp a "kurva szarul érzem magam mert megint olasz barom voltam" fázisba értem. Nem akartam több szót szólni, de azt se akartam, hogy azt higgye, bűntudatom van. Tulajdonképp valahol még mindig jogosnak éreztem, amit mondtam, csak talán egy kicsit túl sok volt. Mint általában.
Ha ő nem szólalt meg, csendben telt az elkövetkező pár perc, amíg a székeket súroltuk. De végig azon járt az eszem, hogy igaza van. Mindenki egy nagyképű baromnak tart, és én teszek is érte. Egy kicsit talán csak nehéz azok nélkül a barátok nélkül, akik minden hülyeségemmel együtt elfogadtak. Azt hittem, könnyebb lesz, ha inkább senki se akar majd közel kerülni hozzám. Bár végülis mindegy... Annie és Keiichi már itt vannak úgyis.
De ha egyszer nem tudok visszavenni abból az irdatlan pofámból?

Miha: Egy ideig nem néztem rá, aztán mégsem tudtam tovább megállni és felé pillantottam. Végülis, egészen ügyesen csinálja, már, ha át szeretné szakítani szegény széket.
- HA ANNYIRA SÚROLOD KI FOG KOPNI AZ ANYAG - jegyeztem meg, majd gyorsan úgy tettem, mint, akinek hátul is van szeme, nem csak odafordult és azért látta. A-a, mintha nem is forogtam volna sehova, hanem szimplán nyugisan törölgettem.
Eszembe sem jutott, amikor kimondtam, hogy ezt (is) akár magára veheti, hogy én kritizálom ugye, de aztán, ahogy töprengtem a dolgon, úgy ugrott be ez is. Na, de ezt hogyan is hozzámszóba? Mármint azt, hogy nem akartam sértegetni a takarítási tehetséget vagy mit tudom én milyét! Á, szerintem már késő. Mindegy, egyelőre nem fordulok hátra, hátha akkor nem foglalkozik a dologgal.

Vincenzo: - Legalább tiszta lesz, nem? - kérdeztem félvállról, és ugyanúgy folytattam.
Mérges voltam. Na mondjuk nem a székre, inkább magamra, hogy mégis segítek. Ő pedig ne szóljon be. Örüljön, hogy segítek, a szék pedig csillog-villog, és nem csak vacsoraidőre fog végezni a kényszermunkájával.
De elég unalmas volt szótlanul súrolni. Az meg a másik, hogy ki az a barom, aki egy szék texto... tex..til részét is képes összefirkálni?
- Különben mivel érdemelted ki ezt a megtisztelő merot?
....mero, tényleg? Meló akart volna lenni, de már inkább nem javítom ki.

Miha: Elengedtem a fülem mellett a nyelvbotlást vagy inkább a tévesztést, pedig annyira kikivánkozik már belőlem egy erre irányuló megjegyzés, miután annyit hallgattam még csak az elmúlt nem is tudom mekkora időintervallumban. Hű, ez a szó meg honnan jutott az eszembe? Juj, fúj, egy rágó!
A bennem felhangzó undort kifejező "Bleee!" kifelé is elhangzott, bár jólval visszafogodtabban és halkabban, mint odabent.
- NEM SZERETEM, HA MEGMONDJÁK, MIKOR KELL 10 KM-T FUTNOM VAGY HARMINC FELÜLÉST CSINÁLNOM, ESETLEG EGY OLYAN CSAPATBAN JÁTSZANOM, AHOL AZ EMBEREK TÖBBSÉGE TUDOM, HOGY A HÁTA KÖZEPÉRE KÍVÁN AZ ÖSSZES BÉNÁZÁSOMMAL EGYÜTT. EZÉRT ÉN A TESTNEVELÉS ÓRÁKAT PRIVÁT MÓDON INTÉZEM EL, ELJÁROK FUTNI VAGY ÚSZNI VAGY, AMI ÉPP VAN. EDDIG BEJÖTT. MOST MEG ELCSÍPTEK, AMIKOR ÉPP MEG AKARTAM LÓGNI AZ ÓRA ELEJÉRŐL, PONTOSABBAN A KEZDÉS ELŐTT ÉS KIDERÜLT, HOGY NEM SŰRŰN TARTÓZKODOM A KÖRNYÉKEN, AMI SZERINTÜK ROSSZ DOLOG, SZERINTEM MÉG LENNE MÁS, AKIT SZIVATHATNÁNAK EZZEL. TÖMÖREN ENNYI. - Vontam vállat, és ez alatt az összecsapott monológ alatt még a rágót is lekapartam a szék aljáról. Ki az a mocskos disznó, aki ilyesmire képes?! Könyörgöm, ez egy színház! Ez a zenekari árok, ne már srácok!

Vincenzo: Felvontam a szemöldököm, ahogy a következő széknek láttam neki. Nem néztem a lány felé. De szerencsére már nem volt olyan sok munka hátra.
Tényleg azt hitte, hogy egy műholdfelvételről is kiszúrható rikító parókás lányt majd pont egy kis rétszámú...lét...számú órán nem szúrnak ki? Nem is tudom, mit reagálhatnék erre. Nem is nagyon tudnék mit. Inkább csak kikapartam a szék fém csövébe tuszkolt használt zsebkendőt. Undorító... Önkénytelenül fintorba rándultak az arcizmaim. Miután végeztem vele, az egyik kottatartóért nyúltam. Talán ez volt az utolsó közülük, amire ráfért még egy kis sikálás. De közel volt a fény az alagút végén. Mille grazie...
Percekig nem mondtam semmit, és ha ő sem, akkor csak csendben végeztük a dolgunkat. Nem volt igazán kedvem beszélgetni. Csipkelődni nem akartam, a maradék életerőm is elment tőle, annyira meg nem unatkoztam, hogy megkérdezzem, mi a kedvenc színe, vagy hasonlók. Bár egy kérdés eléggé foglalkoztatott, amit egy kicsit féltem kimondani.
- Különben... hogy is hívnak?

Miha: Nem is tudom, mikor voltam utoljára ennyire csendben, de már maga az a puszta tény, hogy nem nyitottam szóra a szám elég volt ahhoz, hogy gondolati síkon azért beinduljanak a kerekek és annyi irányba záporoztak az ötleteim, amiket még így sem tudtam teljesen követni, pedig tulajdonképpen elég volt csak rájuk fókuszálnom.
A kérdése zökkentett ki, de annyira, hogy le kellett ülnöm a székre, ami előtt a kottatartót törölgettem éppen. Szám elé tettem a kezem, annyira nevettem, kellett a hangtompítás, a másik kezemet a hasamra szorítottam. Amikor már el tudtam engedni, mutatóujjam feltartva jeleztem, szükségem van még egy-két másodpercre, de mindjárt jól leszek, azt hiszem. Nálam sosem lehet tudni, ezt se meg a nevem se úgy tűnik.
- HUH, OKÉ, MEGVAGYOK - A nevetésből mosoly maradrt meg az arcomon, felemelkedtem a székből és lesimítottam hátul a szoknyám, mert az tuti felgyűrődött amekkora lendülettel leültem.
Odalépdeltem Vincenzo elé és felé nyújtottam a kezem, mert ugye így illik vagy valami ilyesmi.
- MIHALIE NOVA VAGYOK - Kicsit elkéstünk már a bemutatkozással, de nem róttam fel neki, már meg sem lepett különösebben, hogy még ezt a kört sem futottuk le teljesen.
Ha elfogadta a kezem finoman megráztam a magam részéről, aztáne lengedtem és visszamentem a rongyomhoz, meg a feladatomhoz. Hah, már csak egy páros maradt, aztán egy jó darabig nem teszem be ide a lábam, tuti.

Vincenzo: Egy kicsit meglepve néztem a lányra, mikor nevetni kezdtem, és talán zavaromban egy kissé el is pirultam. Ja, tudtam, hogy nagyon gáz pont ilyenkor megkérdezni, de könyörgöm, ha egyszer nem tudtam... Voltaképp abban se voltam biztos, egyáltalán bemutatkoztunk-e valaha egymásnak, vagy ha hallottam a nevét, az egy elcsípett félmondatnak vagy valami ismerősömnek volt-e köszönhető.
Amikor odalépett hozzám, és felém nyújtotta a kezét, megfogtam, és finoman megráztam. Ő úgyis tudja a nevem, épp eleget hallotta az előző próbán... Coltelli, ide! Vincenzo, hadd HALLJAM a hangod! COLTELLI, EGY KIS ÉLETET! .... ja. De mégis csak illett válaszolnom rá. Milyen lett volna azt mondani, hogy "hát az enyém úgyis tudod, de üdv".
- Vincenzo Coltelli... - mondtam halkan. - Bár... úgyis hallottad az előbb.
Miután elengedte a kezem, folytattam a munkát. Hamar túl akartam esni rajta. Bár több órám nem volt, mégis szívesebben lettem volna a koleszban, vagy tulajdonképp bárhol máshol, mint itt. De ha már elkezdtem, nem fogok csak úgy lelépni. És szép lassan a takarítás végére értünk.

Miha: - NEHÉZ VOLT NEM BEAZONOSÍTANI, IGEN - Megengedtem magamnak a mosolygást, elvégre szinte csodának számított, hogy az elmúlt x percben semmi csúnyább dolgot nem vágtunk a másik fejéhez. Ez a formalitás a bemutatkozással más esetben is fura lenne, de így, hogy honnan jutottunk ide, még inkább ennek éreztem. Azért én örültem neki, miért ne tettem volna?
- KÖSZÖNÖM, HOGY SEGÍTETTÉL - Ha a munka efejeztéig nem volt alkalom hozzá, akkor ismét csendben törölgettem, de amint a rongy a vödörben landolt, lehuppantam az egyik immár tiszta székre és elejtettem az első szavakat. - TÉNYLEG, ARANYHALAM ÖRÖKKÉ ÜLDÖZ MEG ILYENEK.
Már csak el kell vinnem a vödröt a takarítóknak és végeztem. Ha szerencsém van, észrevétlenül letehetem a szobájuknál és akkor nem kell még ezt is elpakolnom. Máskor szívesen, de ma már köszi, elég volt.
Kifújtam egy nagy adag levegőt, a combomra csaptam és feltápászkodtam.
- AKKOR TOVÁBBI SZÉP NAPOT MEG ILYENEK, NEM TARTALAK FEL TOVÁBB. GONDOLOM SZÁZSZOR JOBB DOLGOD IS AKAD, MINT ITT LENNI. - Felemeltem a vödröt és nagyobb lendülettel, mint kellett volna, menetirányba fordultam. Egy adag a piszkos vízből a ruhmon meg a padlón landolt. Felnyögtem és távolabb tartottam magamtól a bűnöst. Nem volt kisípolhatóan csúnya a reakcióm, de ha a nagyi itt lett volna, biztosan a szappanért nyúl, aztán megdícsér, mennyire természetesen reflexből beszélek lengyelül, ha úgy adódik.

Vincenzo: Mivel egy ideig nem szóltunk egymáshoz, hirtelen kaptam fel a fejem a lány szavaira, majd halványan elmosolyodtam.
- Jah... szívesen.
Nem mondtam mást. Fölöslegesnek tartottam. Leültem az egyik székbe, hogy újra megkössem a munka hevében kikötődött cipőfűzőm, majd hátra dőltem, és egy kis ideig úgy maradtam. Most éreztem igazán, milyen kimerítő volt egyhuzamban órákig próbálni szünet nélkül, aztán még a suvickolás is... Mondjuk előtte ültem egy kicsit, míg kárörvendőn néztem a lány szenvedését, de az édeskevés volt, és mostanra igazán elfáradtak a lábaim és a kezeim is. Na meg, szerettem ebben a teremben semmit tenni. Imádtam a légkörét.
- Voltaképp nem, nincs. Szóval asszem, még maradok egy kicsit. Talán bealszom. - Megvontam a vállam, ahogy válaszoltam neki, de az a kis mosoly nem akart eltűnni a szám széléről. - Neked is szép napot.
Miután kimondtam az utolsó mondatot, a lány száját olyasmi hagyta el, amit érteni ugyan nem értettem, de ösztönösen megéreztem, hogy hasonló jelentéssel bírt, mint amit én is csak szeretett anyanyelvemen szoktam kiadni magamból. Ejnye... talán nem jó ómen, ha valamit jó szándékkal kívánok másnak? De talán annyira mégsem különbözünk. Legközelebb megpróbálok nem címeres seggfej lenni. Bár nincs rá garancia, hogy menni is fog.