Mikor? 2016.09.04. - 10.30.
Hol? Zeneterem
Kik? Reah Papageorgiou & William Wolf

Reah: Felkaptam a gépen az éjjeliszekrényemről és elindultam az iskolában. Szombat lévén már számítottam emberekre, de a legtöbben holnap érkeznek, vagyis ezt mutatja minden, amivel szembe találtam magam utam során.
A busz bezzeg tömve volt, alig volt ülőhely, és azt is átadtam egy idősebb nőnek, aki Liverpool határán szállt fel.
Alexio ugyan felajánlotta, hogy behoz, de még nem voltam benne biztos, hogy tényleg el is fogok jönni. Egy hónapom sem maradt a feladatból, amit az egyik órára kaptunk még tavaly, elvileg a nyáron kellett volna megcsinálnom, de valahogy elmaradt.Talán mert semmi ötletem nem volt hozzá. Most viszont gyorsan kellett találnom egy alanyt, meg némi ihletet, ezért is jöttem át Ravenhillbe. Aztán valahogy a sulinál kötöttem ki a majd' másfél órás céltalan bóklászás után.
Bementem, át az előcsarnokon, fel a lépcsőn a szakmai termek felé. Még itt sem jutott eszembe semmi, de megadtam a sorsnak a lehetőséget, valami ötletre, hátha neki több van, mint nekem.

Will: Mi más jó programom lett volna, minthogy zenéljek, hiszen nemigen találkoztam ismerőssel. Meg igazándiból nem is volt kedvem senkihez. Fogtam a régi gitáromat, egy pengetőt és ahogy volfam, farmerban, pólóban, elindultam a zenetermekhez. Nem gondoltam volna, hogy bárkivel is találkozom majd, így is lett. Elfoglaltam egy termet, leültem egy székre és a nyáron tanult metáldalokat kezdrem akkordozni, ének híjján fütyültem hozzá. A Swedisg pagans egész jól hangzott így.

Reah: Nem tudom, mit képzteltem, amikor besétáltam ide, de azt tuti nem, hogy csak a hely szellemétől megszáll az ihlet. Mert, ha így lett volna, most nagyon csalódott lennék.
Már épp azon voltam, hogy hátra arcot csinálok és itthagyom az egészet, haza megyek, amikor meghallottam a zenét azon ajtó mögül, ami előtt sétáltam.
Megálltam, odalopóztam és fülem a fának nyomva hallgatóztam. Valaki játszik bent. És... fütyül?
Kíváncsiságom legyőzött. Megigazíttotta a nyakamba akasztott gépet és annyira nyitottam az ajtót, hogy bekukucskáljak. Még egy kicsit engedtem rajta, s így láttam meg a srácot, nekem majdnem háttal egy gitárral a kezében.
- Ó - suttogtam meglepetten, aztán a következő pillanatban már el is sodort a lendület, beosontam.
Mivel látszólag teljesen belemerült a játékba, fogtam a gépem, bekapcsoltam, beállítottam, ami mindössze néhány másodpercembe tellett és már emeltem is fel.
A legnagyobb hibát követtem el, amit nem létező fotós pályafutásom során tehettem. A vakura nem figyeltem és mire észbe kaptam, már villant is, amivel tuti, hogy lebuktam.
- BO... BOCSÁNAT. - Dadogtam elvörösödve.  Fotós-Reah azonban előre lépett és nem hagyta annyiban a dolgot. - MEGTENNÉD, HOGY TOVÁBB JÁTSZOL? NAGYON INSPIRÁLÓAN HATOTT ÉS SZERETNÉK CSAK EGY, MAXIMUM PÁR KÉPET CSINÁLNI, AMIK PERSZE NEM PUBLIKUSAK.

Will: Nagyon örültem, hogy ennyi Sabaton dalt megtanultam, mert ezek aztán fütyülve nagyon jól hangzottak. Nem is tudom, hogy miért nem cserélik le az éneket az összes dalukban. Lehet, fel kellene tölrtenem egy videót a youtube-ra, és akkor így meglátná az énekes és akkor váltana. Na jó ennek nem nagy a racionalitása.
Egyszer csak egy fény villant fel a teremben. Villámlana? Hát nem. Meglett hamar a magyarázat, hiszen egy lány állt az ajtónál, fényképezőgéppel a kezében. Összeráncoltam a homlokom. Ujjaimmal szórakozottan pengetni kezdtem a húrokat halkan, amíg vizslattam.
- Nem vagyok túl fotogén - jelentettem ki. 

Reah: - SZERINTEM NAGYON IS AZ VAGY - Nem tűnt túl lelkesnek, amiért megzavartam, de nem is tiltakozott, így gyorsan leszedtem a vakut és bátrabban léptem közelebb hozzá.
Most egy egészen más oldalról szerettem volna megközelíteni, ezért még mindig valamivel távolabb guggoltam le és emeltem fel a gépem.
- MINTHA ITT SEM LENNÉK - Szólaltam meg, amivel pont rácáfoltam erre, de ettől még reméltem, tud olyan felszabadult lenni, mint mielőtt én betoppantam a privát próbájára.

Will:  Nem igazán akartam, hogy lefotózzon, de hajthatatlannak tűnt. Biztos valami sulis projekthez kellett neki a dolog, igaz még sosem láttam itt. Elkezdtem játszani egy klasszikus gitárdarabot, aztan annyira meguntam, hogy improvizálni kezdtem. Szinte oda sem figyeltem, hagytam, hogy az ujjaim maguktól tevékenykedjenek. Órákig tudtam volna így játszani, de kezdtem megéhezni, ráadásul fel kellett volna kapcsolni a villanyt, mert kint már besötétedett. Hirtelen abbahagytam a játékot. - ENNYI ELÉG? - kérdeztem.

Reah: A fényviszonyok egyre rosszabbak lettek, ezt nekem is be kellett látnom, pedig nagyon szívesen készítettem volna még pár képet. Aztán tudatosult bennem, szinte a kérdése előtti pillanatokban, hogy talán azért nem sikerülnek olyan jól, mert eléggé elszaladt az idő és a nap nagy része eltelt.
- ELÉG, SZERINTEM - Felegyenesedtem, hátradobtam előrehullott tincseim és levettem nyakamból a fényképezőgépet.
A zongorához sétáltam, a keresztben felvett táskámat rátettem a tetejére, ami le volt csukva és elpakoltam a felszerelésem. Vetettem egy pillantást a telefonomra, ami csak igazolta a kései órát. Alexio viszont nem keresett, talán még mindig tart a megbeszélés.
Vagy azt hiszi, otthon maradtam. Talán írhatnék neki...
A srácra pillantottam és alsó ajkamra haraptam.
- KÖSZÖNÖM. KÖSZÖNÖM A SEGÍTSÉGED - Az első hálás kifejezés görögül sikerült, de egyetlen másodperc elég volt szinte a hiba felismeréséhez és javításához. Hiába, ez az angol nyelv még mindig nem megy nekem úgy, mint kellene.
- REAH VAGYOK, REAH PAPAGEORGIOU - Léptem hozzá és felé nyújtottam a kezem, mint barátságos, illő gesztust.

Will: Szerencsére a lány is abba akarta hagyni, szóval felkeltem a székről is a tokjába kezdtem belegyömöszölni a gitárt. Persze csak finoman, nehogy valami baja essék. - Nemcis segítettem - motyogtam az orrom alatt, hiszen csak ott ültem és zenéket játszottam. A lány barátságos gesztusát eleinte kétkedve néztrm, majd vonakodva elfogadtam. Gondosan digyeltem, hogy ne a szemét, hanem valahol válla tájékát nézzem. Olyan hosszú és bonyolult neve volt, hogybaz enyém utána komikusan hatott. - Will Wolf - mutatkoztam be. - Szóval művészetis vagy? - Egyet hátraléptem, hogy nagyobb teret kapjak.

Reah: - KÉPZŐMŰVÉSZ SZAKOS - Pontosítottam egy mosoly kíséretében.
Dacára annak, hogy eddig nem tűnt túl közlékenynek, most mégis valami beszélgetésre hasonlító folyamatba kezdtünk, ami tetszett. Nem sűrűn találkozom új ismerősökkel, akikkel alkalmam lenne ilyesmire, de most egy kis időt megengedhetek erre, nem lehet belőle baj, legalábbis olyan biztosan nem, amire Alexio szokott emlékeztetni.
- NAGYON TEHETSÉGES VAGY - Tekintetemmel a tokjába került gitár felé böktem, aztán ismét Will arcát fürkésztem. Azon töprengtem, az elmúlt fél évben vajon találkoztam-e már vele, akárcsak futólag is. De nem, nem rémlett az arca, sem a neve, ami nem jelent egyébként semmit. Elég gyenge a memóriám ezen része, de talán most már jobban fog működni. - MIÓTA GITÁROZOL?

Will: Csak szimplán megrántottam a vállam, amikor kijavított. Nekem aztán egyre megy. Mindenféle csodabogár jár oda. Én nem erősítettem annak a táborát, aki azt állította, hogy a festés a művészet, nem a fotózás, de azért inkább elvoltam a saját világomban. Kérdésére egyszerűen feleltem: - Kisiskolás korom óta. - Nemcmentem bele a zenetanárba, se az árvaházas sztoriba. Azt szerettem az ilyen ismerkedős beszédekben, hogy mindig vissza tudtam dobni a labdát. - Te mióta fotózol? - Kicsit furán hangzott, ezért el is haraptam a mondat végén.

Reah: Ha tényleg ennyi ideje gitározik, akkor már a profik közt lenne a helye, amit egyébként meg is értenék, mivel nagyon jól csinálja.
- MINDIG IS IRIGYELTEM A ZENÉSZEKET - Jegyeztem meg csak úgy és a táskám cipzárját piszkáltam. Örülnék, ha nem lenne botfülem, vagy két bal lábam, mert így a zenét csak hallgathatom, de legalább van egy remek fényképezőgépem... Ja, igen.
- ALEXIOTÓL KAPTAM KÉT ÉVE AZ ÉVFO... - elharaptam a mondat végét és a nyelvemet is egyúttal. Elkerekedett a szemem, saját hülyeségem és meggondolatlanságom dönti romba az egészet. - TANULMÁNYI EREDMÉNYEMÉRT. - Nem kapcsoltam túl gyorsan, több másodpercbe tellett, mire rendbe szedtem a vonásaimat, de legalább eszembe jutott egy használható válasz - AZÓTA FOGLALKOZOM VELE JOBBAN. - Tettem még hozzá és lassan rendbe jöttem, azt hiszem.

Will: Fogalmam sincs, ki az az A betűs illető, így nem is adtam olyan nagy jelentősséget a dolgoknak. Sőt, igazából érfekelni se nagyon érdekelt, így nem is kérdeztem rá. Viszont úgy állt még ott előttem, mintha akarna valamit. Szóval lázasan kitattam a fejemben, hogy mit kérdezhetek. - És... miket szoktál.. fotózni? - Jött ki a kérdés a torkomon, elég nyögvenyelősen, de talán kellő hangerővel hagyta el a számat, hogy Rhea érdemleges választ adjon.

Reah: - MINDENT. NINCS KONKRÉT IRÁNYOM, IGAZÁBÓL, AMIT MEGLÁTOK, MEGTETSZIK ÉS ÚGY GONDOLOM, MEG KELL RAGADNOM AZ ADOTT PILLANATOT, AZT LEFOTÓZOM. ILYEN VOLT AZ ELŐBB IS. MERT SZERINTEM A TE PILLANATODNAK IS MEGVAN A MAGA VARÁZSA. A FELSZABADULTSÁG, A NYITOTTSÁG, AMI MÉGIS A ZÁRTSÁGGAL PÁROSUL, EZT MIND-MIND MEG LEHET RAGADNI, ÉS ERRE IS TÖREKSZEM. TÖBB-KEVESEBB SIKERREL. - Kicsit bővebben válaszoltam, de nem nehéz elszaladni a szavakkal, ha olyan témáról van szó, ami ennyire közel áll a szívemhez.
Aztán arra is rájöttem, Will nem az a beszédes típus. Na, nem mintha én amúgy elmondhatnám ezt, de pont amiatt, hogy nem mondja ki az igazságot, nem tudom eldönteni, belerondítottam-e a mai elképzeléseibe vagy szimplán mindig ilyen.
- ÖHM... NEM SZERETNÉLEK TOVÁBB FELTARTAN, SZÓVAL... KÖSZÖNÖM MÉG EGYSZER. ÍGÉREM, HA KÉSZ LESZNEK, NEKED MUTATOM MEG ELŐSZÖR. - mosolyogtam az abszolút kifejezéstelen arcot vágó srácra.
Épp csak megfordultam, pördültem is vissza.
- MÉG EGY ÖTLETEM LEHET? PONTOSABBAN KÉRÉS. - Nem tudom, tényleg vártam-e választ, mindenesetre nem sok időt hagytam neki rá. - SZERETNÉK RÓLAD EGY SOROZATOT LŐNI KINT. - böktem az ablak felé.
- PERSZE NEM MOST, MAJD VALAMIKOR, AMIKOR NEKED IS JÓ. SZERINTEM HIHETETLEN JÓ KÉPEKET LEHETNE CSINÁLNI. - előkaptam egy cetlit a táskám első kis zsebéből a tollammal együtt.
- HA MEGADOD A SZÁMOD... VAGY AZ... EMAIL CÍMED, EGYEZTETHETNÉNK. PERSZE, CSAK HA ÉRDEKEL, ÉS SZERETNÉD. - Látszott rajtam, hogy végre megint felpörgetett valami, természetesen a fotózással kapcsolatban.
Felé nyújtottam a két eszközt és reménykedve vártam.

Will: Próbáltam értelmes fejet vágni, miközben Reah válaszolt. sőt valamelyest figyeltem is, szóval mindent szeret fotózni, ez nagyon... érdekes. Kicsit meglepődtem, amikor még egy dolgot akart mondani, vagyis egy szívességet kért. - Hát - haboztam. Végülis mi bajom lehet belőle? - Rendben, majd akkor.. megbeszéljük. - Kínosan megköszörültem a torkom. Eddig nem vettem észre a felém nyújtott papírt, hiszen még véletlenül sem a lányra néztem, most viszont elvettem. Email? Telefon? Úgy csináltam, mint aki nagyon gondolkodik. - Inkább jelölj be facebookon - ajánlottam a toll hegyét vizsgálgatva. - William Wolf - árultam el a nevem. He, ciki... Hogy ne jöjjön ki olyan kínosan a helyzet, felfirkantottam a nevem a cetlire. Hm, elég ocsmány lett,,de olvasható. Visszanyújtottam a lánynak. - Örülök a ... találkozásnak - mosolyogtam kicsit sem hitelesen, miközben azon törtem a fejem, mikor mondtam ilyet valakinek utoljára. Nem csodálom, hogy nem jutott eszembe semmi helyzet. Mindenesetre a kínos mosolygást továbbra is folytattam. meh.

Reah: - AZT HISZEM, EZZEL TÉNYLEG LESZŰKÍTETTED A KÖRT - Röviden és halkan nevettem fel, örültem, amiért nem utasított el egyből. Mert végülis, simán mondhatta volna, hogy nem akar ebben részt venni, tőle még ez sem hangzott volna meglepően, tekintve, mennyire örült, amikor betoppant ide az imént.
Viszont ahhoz, hogy ez a közös projekt tényleg megvalósulhasson, nem akartam tovább ütni az a bizonyos vasat, ezért a távozás mellett döntöttem, tényleges távozás mellett.
- ÚGYSZINTÉN - Alsó ajkamba harapva fojtottam vissza a lelkes mosolyt és ismét elindultam kifelé. Még egy intésre visszafordultam, aztán ha nem akadályozott meg senki és semmi, akkor el is hagytam a termet.
Útközben, a megszokott sétatempóbnak elpakoltam a tollat meg a cetlit, aztán leakasztottam nyakamból a gépet, azt is elcsomagoltam. Volt még huszonöt percem a buszig, amit kivételesen nem bántam, még nem volt olyan hűvös az este, hogy ne élvezhessem ki.

Will: - Akkor öhm. Szia - biccentettem határozottan, miközben a mosoly lassan lecsúszott az arcomról. Amint becsukódott az ajtó, persze nem néztem, csak a tompa puffanását hallottam, újra a gitárral kezdtem el babrálni. Csak improvizáltam kicsit, lassan pengettem, oda sem figyelve.
- Hm, kedves lágy - bólogattam magam elé, magam sem vettem észre, de automatikusan a Welcome to the Jungle-t kezdtem el játszani, ami akusztikusan nem is hangzott olyan rosszul.