Mikor? 2015.10.04. - 11.03.
Hol? Zeneterem -> Tanári szoba
Kik? Adelyn Rose & Noah Fox & Lionel Hunter-Drake

Adelyn: Október eleje van, de azért már javában tart az iskola. Már megszoktam, hogy zenei projecteket kapunk évről-évre, néha hónapról-hónapra, de most valahogy nem volt kedvem hozzá. Próbáltam gőzerővel tanulni, ami eddig meghozta a gyümölcsét. Cserébe alig jártam el valahová, a városban is csak ritkán fordultam meg, a vicces az, hogyha tehettem, akkor a folyosókat is csak minimális szinten és gyorsan használtam, az ebédeket néha kihagytam. Ami amúgy meg is látszott, mert egyik-másik farmeromhoz már öv kellett.
Ezért vettem fel a mai napon egy egyszerű fekete ruhát, amit kis baglyog díszítettek, szabálytalan alakzatban. Hátamon a hegedűmet cipeltem. Igazából a feladat az volt, hogy duettet kell írnunk, de gondoltam jól jöhet a hangszer. A lehető legrövidebb úton mentem, hogy ne találkozzak senkivel. Azaz, hogy ne találkozzak VELE, akiről nem beszéltem senkinek, pedig jó lett volna, ha valaki elmondja a véleményét a dolgokról. És nem csak őt hallom, hogy "ez így nem jó, nem helyes, szigorú vagyok, nem nézek rá senkire, nem veszek fel táncos harisnyát, egy-és-két-és-há-és-négy, gyerünk Adele menni fog ez a tánclépés!" Sajnos a gondolataim mindig pozitív irányba terelődtek el, pedig én annyira próbáltam utálkozni. De nem ment.
Ahogy most is eszembe jutott pár emlékfoszlány elmosolyodtam, majd igazából el is ment e kedvem mindentől.
Méla arccal léptem be a megbeszélt terembe. Ha Noah már bent várt, akkor köszöntem neki, ha nem, akkor csak lazán elkezdtem pakolni. De mindkét esetben az órára néztem és megállapítottam, hogy nem késtem. 

Noah: Nem is tudom, melyik pontját vártam legjobban a napomnak. Áh, de, megvan, a kora estét, amikorra a találkozót beszéltük meg. Örültem a közös projektnek, annak meg még inkább, hogy Adele lett a társam benne. Aranyos lány, kedves és nagyon jól el lehet vele ütni az időt, szinte észre sem veszem néha, mennyire gyorsan elrepült az az egy óra például. És most együtt dolgozhatunk valamin, ami szintén tetszett.
Mivel semmilyen hangszert nem beszéltünk meg, így egyedül kellett kitalálnom, mit vigyek. A szoba egyik sarkában összegyűjtött hangszereim között válogattam, mielőtt elindultam volna a főépület felé, de a végén egyiket sem vittem magammal. Csupán egy köteg üres kottapapírt, meg egy ceruzát.
- SZIA! - Először kopogni akartam, aztán mivel csend volt bent, simán, óvatosan benyitottam. - REMÉLEM NEM KÉSTEM SOKAT, BOCSÁNAT. - Általában pontos vagyok, vagy előbb érkezem, mint kéne, de most nem tudtam megtartani ezt a jó szokást. Tudom, hogy felfújom a dolgot, hiszen percekben mérhető a késésem, de engem zavart.
Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán a lány felé indultam. Izgatott voltam, a kihívás gondolata pedig csak fokozta ezt. Alkothatunk valami személyest, valami sajátot. Ez eddig a legjobb projekt mióta itt vagyok.
- MIVEL NEM BESZÉLTÜNK MEG SEMMI KONKRÉTAT, EZÉRT ARRA GONDOLTAM, LEHETNE HEGEDŰ-ZONGORA PÁROSÍTÁS A ZENE, A SZÖVEGET MEG MAJD KITALÁLJUK. - Ha rábólintott, a zongorához mentem, felnyitottam a kis fedelet, végignéztem a billentyűkön és elnyomtam egy sóhajt, ami nagyon szeretett volna kitörni a látványtól. A zongora az egyik kedvenc hangszerem, az egyetlen, aminél nem a húrokkal kell foglalkoznom, igazi felüdülés a többiekhez képest.

Adelyn: Noah pár perccel utánam futott be.
- Szia - köszöntem neki és egy mosoly kúszott az arcomra. Valamiért nem tudtam nem elmsolyodni, ha megláttam, mert ez aránylag pozitív srácnak ismerem, aki próbálja bearanyozni a napodat, ha akarod, ha nem.
- Nem késtél, én jöttem előbb - biccentettem udvariasan, miközben kiemeltem a hegedűt a tokjából. Igazából tökre mindegy volt, hogy most mennyi az idő, de valahogy jobbnak éreztem az ilyen formaságokat lerendezni.
Ahogy láttam, hozott magával papírt és ceruzát, tehát én a sajátjaimat nem szedtem elő a hegedűm tokjából.
Minden bevezető nélkül belevágott a dalírásba. - Oké, tökéletes a hegedű-zongora. - Néztem, ahogyan leül a nagy feketére lakozott billentyűshöz. Mivel borzasztóan fájt a hátam, úgy döntöttem, hogy én is ülni fogok. Megfogtam egy közeli széket és Noah mellé húztam.
- Van már valami ötleted? Én mindenre nyitott vagyok. Gyors vagy lassú legyen? - Próbáltam ráállni erre a zeneírósdira, de gonolataim máshoz cikáztak.

Noah: - IGAZÁBÓL... FOGALMAM SINCS. MÉG SOSEM ÍRTAM DALT, VAGY CSAK RÖVIDKE RÉSZLETEKET, DE AZOK SEM VALAMI ÍGÉRETESEK. - Azt kaptuk feladatul, hogy írjunk egy dalt, amit lehetőleg énekelni is kellene. Se téma, se "Hogyan kezdj neki" gyorstalpaló, csak bumm bele a közepébe és legyünk kreatívak.
- ELŐSZÖR IS, TALÁLJUNK EGY TÉMÁT, AMIT LEHETNE BONCOLGATNI. VAGY - ugrott be egy ötlet hirtelen. -, VAN KEDVENC VERSED? - Arról nem volt szó, hogy saját szövegnek kell lennie. De, talán egy versből kiindulhatnánk, aztán összejönne valamit. Legalábbis ebben bíztam. S közben igyekeztem Adele-t felvidítani, mert látványosan rosszul festett, amit szerettem volna megváltoztatni, legalább egy kicsit. Szóba hozni egyelőre még nem akartam, lesz még rá alkalmunk, plusz azt hiszem, nem is tartozik rám, hiába hallgatnám meg, bármiről is legyen szó. 

Adelyn: - Én sem írtam még dalt - csóváltam meg a fejem és elhúztam a számat. - De nem lehet olyan nehéz, ha már olyan sokan csinálták... - Ez igazából egy vicc akart lenni, de ma nem voltam poéngyár hangulatomban, így csak finoman megvontam a mállam, még "figyelj, ez poén" hangsúlyt sem tudtam produkálni.
- Van kedvenc versem - ráncoltam össze a homlokomat, majd eszembe is jutott, hogy mi a kedvencem. - Deee, de neked nem tetszene - zavartan eltűrtem egy vöröses tincset a fülem mögé. - Szóval szerintem nyugodtan válassz te valamit - bólogattam magam elé eltökélten, majd végül Noah-ra néztem. - Neked is tuti van valami szép kedvenced - állapítottam meg, de hangom kérdőn megremegett. - Arra gondolsz, hogy azt megzenésíthetnénk? - Halványan felcsillantak a szemem. Nem is rossz ötlet. 

Noah: Nagyon nem volt jól és bántott, hogy így kell látnom. Nem tudom, mi történt vele az elmúlt napokban, vagy hetekben, de nagyon szerettem volna tudni, hátha akkor rájöhetnék, mivel dobhatnám fel kicsit. Talán, ha elterelem a figyelmét...
Ezért is gondoltam ki a veres témát, akár megzenésíteni, akár alapként használni is lehetne. Mindkettő jól hangzik.
- UGYAN MÁR, MOND CSAK. MOST MÁR KÍVÁNCSI VAGYOK. - Mosolyogtam rendületlenül, de nem túl szélesen, hátha ez is ragadós legalább egy kicsit.
- MIÉRT NE? VÉGÜLIS, A MEGZENÉSÍTETT VERSEK EGYRE JOBBAN TERJEDNEK, PLUSZ MEGLENNE A SZÖVEGÜNK, VAGY CSAK A KEZDŐPONT, MERT FELÉPÍTHETJÜK MÁSHOGY IS. DE, AMÍG NINCS KONKÉRT TERV ADDIG PRÓBÁLKOZZUNK, AZTÁN MAJD ÖSSZEJÖN VALAMI. - Adele lehangoltsága kezdett lelkesedésem kárára menni, amit sosem rónék ugyan fel neki, de ettől még nem tetszett a dolog. A legjobbat akartam kihozni ebből a projektből, Adele-ra nézve is, meg a sulira is. Utóbbira egyelőre nagyobb esélyt láttam.

Adelyn:  Jóó, de ez nem olyan vers. - Célzón megnyomtam az olyan szót, bár nem igazán tudtam, hogy mire utalok vele. - De megmutatom - rágcsáltam ajkamat, miközben telefonomon elkezdtem keresni a verset. Természetesen el tudtam volna szavalni is, de az nem lett volna túl jó, mert béna versmondó vagyok meg amúgy is... Nem akartam, hogy Noah tudja, hogy tudom fejből.
- Ez az - a kezébe nyomtam a telefonom, hogy el tudja olvasni a verset, amiről szó volt. - Nem túl hosszú - tettem hozzá elhaló hangon.
- Ó, nem rossz ötlet ez a megzenésítés - felpattantam a helyemről és ide-oda járkálni kezdtem. - De akkor lehetne egy olyan vers, amit mindenki ismer. És az sokkalta kelendőbb lenne. De lehet jó olyan vers is, ami csak olyan átlagos népszerűségű szinten van. - Ajkamba harpatam, majd észrevettem, hogy úgy járkálok, mint egy idióta, így fogtam magam és leültem. De nem az eddigi székemre, hanem Noah mellé a hosszú zongorapadra. 

Noah: Megvártam, míg Adele előkereste a verset, aztán átvettem tőle a telefont és elolvastam. Elsőre nem értettem, majd újra nekifutottam és kicsit lassítanom kellett, ami sokat segített. Majd új megközelítésből estem neki ismét, ezt játszottam percekig, újra és újra nekiveselkedtem, míg be nem ugrott, amit kerestem. Letettem a telefont a zongorára, épp, amikor Adele mellém ült. Rápillantottam, jó érzéssel töltött el, hogy ennyire közel van hozzám, inspirált. Ujjaim a zongora billentyűire tettem, felidéztem magamban a sorokat, és kezeim maguktól mozdultak. Nem volt tökéletes, távolról sem, ami eszembe jutott, és tulajdonképpen csak egy versszakra illett. Nem volt sem gyors sem lassú, pontossabban lassabbak kezdődött, mint valami bevezető, aztán úgy sűrűsödtem a lelki szemeim elé tárt kottán a hangjegyek és ütemek, mint valami vihart sejtető sötét felhők és elértem a versszakhoz, ahol ismét visszafogtam. Néhány szándékos, néhány véletlen félreütés után, túl az első versszakon megálltam.
- EZ EGY NAGYON SZÉP VERS, ÉS SZERINTEM PONT JÓ IS LESZ NEKÜNK. MIT GONDOLSZ? - Néztem a lányra, kíváncsi voltam a reakciójára, hogy mit is váltottam ki belőle au előbbivel, de közben gyorsan hozzátettem: - A DALLAM KEZDETLEGES, ÉS SOK JAVÍTÁSRA SZORUL, DE NEKEM EZ UGROTT BE RÓLA. JÖHET AZ ŐSZINTE VÉLEMÉNY, NE KÍMÉLJ. - mosolyogtam rá és vártam a választ.

Adelyn: Ahogyan leültem Noah játszani kezdett és én meg meglepődve néztem rá. Nekem nem menne ilyen jól a rögtönzés.
- Oké, hát akkor jó lesz ez a vers - pillantottam a telefonomra, ami most a zongorán pihent, egyelőre jó helyen. Ott nem lesz baja, nem csúszik ki a zsebemből, meg ilyenek.
- Nagyon jó volt - mosolyodtam a srácra őszintén. - Én nem tudnék így hirtelen kitalálni valamit - dicsértem meg. Eszembe jutott, amikor Lio felügyelte az egyik felkészülésemet és egészen ügyesnek gondolt... Ehhez képest Noah zseni, bár ő szerintem amúgy is az. Mellette nem is tudom, hogy mit keresek itt a suliban.
- Szerintem ez jó volt így, bár a lassú rész után szerintem ne legyen annyira gyors a következő rész. Lehetne olyan, hogy mindegyik versszakban más a dallam, csak egy-egy motívum tér vissza mindenhová. Na? - Kicsit elmosolyodtam, hogy én is hozzá tudok járulni a dalíráshoz. 

Noah: A rögtönzés megtette a hatását, Adele elmosolyodott, amit nem tudtam nem követni én is. Így már határozottan jobban tetszett, szeretem, mikor mosolyog, hiszen így is ismertem meg.
- EZ SEMMI, CSAK ÚGY JÖTT, DE TELE VAN HIBÁKKAL. - Tényleg nem gondoltam nagy dolognak, főleg, mert láttam, mennyi munka lesz még vele, mire használható dallammá áll össze. És akkor még nem is foglalkoztunk az ének résszel.
- ARRA GONDOLTAM, NEKED ADNÁM AZ ÉNEKES SZEREPÉT, ÉN ANNYIRA NEM VAGYOK TOPPON EZEN A TÉREN, ÉS A TE HANGOD AMÚGY IS SOKKAL SZEBB. KÍSÉRLEK ZONGORÁN PERSZE. - Nem vagyok oda a saját hangomért, nagyon nem, éppen ezért éneklek csak olyankor, amikor nagyon muszáj, például a felvételin vagy néhány órán, amikor megkövetelik, de örülök, ha kerülhetem. Ellenben Adele hangja nagyon szép, jó érzés hallgatni. Ezért sem akartam engedni ebből a tervből, ő elénekli, én pedig zongorán vagy hegedűn, vagy amit szeretne, azon fogom kísérni. Ez nagyon jó terv, már csak őt kell rábeszélnem, hogy hasonlóan vélekedjen róla. Nem lesz egyszerű.

Adelyn: - Meg tudtad jegyezni, hogy mit játszottál? Mert akkor leírhatnánk már most, és azon egyszerűbb javítani, mintha csak a levegőben lógnának a hangjegyek. - Körülnéztem, hogy merre lehet a papír, amit Noah hozott. Meg is láttam. - Ki is készítem - pattantam fel a székről, hangszeremet a zongora csukott tetejére tettem, majd pár másodperc múltán Noah mellé tértem vissza.
- Hogy én, mint énekes? Hallottál már énekelni? - Furcsán néztem rá. - Oké, hallhattál, de na... Nincs ám túl jó hangom - húztam el a szám, majd bocsánatkérően elmosolyodtam. - De úgy látom, hogy nem tudlak majd lebeszélni róla, így kénytelen vagyok elvállalni. De ha beégünk, akkor az csak a te hibád lesz oké? - Játékosan belebokszoltam a vállába, persze úgy, hogy ne fájjon neki és halványan elmosolyodtam.
Kezdtem jól érezni magam Noah társaságában, már nem volt bennem az a roppant zavartság. 

Noah: - HM, VÁRJUNK CSAK... VALAHOGY ÍGY VOLT, AZT HISZEM... - ismét elkezdtem lejátszani az előbb hallott dallamot, amit egyébként szerintem hangról hangra el tudnék ismételni egyből, de ezt a tudást meghagytam magamnak, nem akartam előadni a "mindent tudok" számot, amit elvárnának tőlem mások. De Adele nem, mert ő más, nem zsenit lát, hanem engem és ez olyan megnyugtató. Nem kell állandóan bizonyítani, csak létezni, éppen ezért próbálok több időt tölteni vele, már ha hagyja és nem bújik el, mint mostanság annyiszor.
Melléütéseim többsége szándékos volt, akadozott játékom szintúgy, ezzel is azt akartam mutatni, tudok téveszteni. Nagyjából annál a résznél álltam meg, amit Adele is kiemelt, hogy változtatni kéne rajta.
- IDÁIG AKKOR NAGYJÁBÓL JÓ. - állapítottam meg én is, majd a kottalapokért nyúltam meg a ceruzáért. - ÍROD TE VAGY ÍRJAM ÉN? - Necces lenne egyszerre játszani, javítani és írni, de nem fogok minden munkát a lányra bízni, pontosan azért közös projekt, hogy együtt alkossunk.
- IGEN, MAGAMRA FOGOM VÁLLALNI ÉS RÁM FOGHATOD TELJES NYUGALOOMAL, DE SZERINTEM REMEKELNI FOGUNK. NAGYON SZÉP HANGOD VAGY ADELE, CSAK TE NEM HISZED EL. NA, GYERE, MELEGÍTSÜNK BE. - Ha nálam volt az elkezdett kotta, akkor letettem, ha nála, akkor levettem és úgy került a többi lap tetejére a ceruzával együtt. Aztán a zongora felé fordultam és egy teljesen egyszerű kis bemelegítő gyakorlatot játszottam rajta. Ezzel kezdjük az órákat is, amikor éenklős napja van a tanárnak, szóval nincs benne semmi bonyolult.
Egy mosollyal bátorítottam a lányt, aki ha nem kezdett el énekelni, segítettem neki a kezdéssel, halkan, de tisztán, bár az én hangom közel sem olyan jó, mint az övé.

Adelyn: Ahogy játszani kezdett, combomra támasztva az üres ötvonalas papírokat körmölni kezdtem. Csak annyival tiszteltem meg a zeneszerzők létét, hogy egy violinkulcsot biggyesztettem a sor elejére, de semmi előjegyzést, semmi ütemjelzést nem írtam ki.
Noah kezét nézve és a fülemre hagyatkozva kezdtem körmölni, amit gondolok. Sajnos nem jutott időm a srác arcára nézni, pedig egészen elragadó volt, amikor játszott.
- Már pár dolgot leírtam, játszd el még egyszer és akkor át tudom nézni - kértem meg, majd ha ez bekövetkezett akkor gondosan néztem a hangokat a papíron és kijavítottam egy két hibát, amit rosszul hallottam, vagy láttam.
- Jaj, ez így olyan gáz - temettem az arcomat a kezembe, de amikor felcsendült a suliban már mindenkinek ismerős bemelegítő dallam, énekelni kezdtem. Jó, nem azt mondom, hogy szörnyű volt a hangom, de nem is a legjobb és ez ilyenkor zavart. Kezdetben Noah segített, amiért nagyon hálás voltam, majd ment egyedül is.
- Jó, ne menjünk feljebb - céloztam a hangmagasságra, - mert azt már nem bírom - nevettem el magam őszintén, majd miután abbahagytam, kérdőn néztem a fiúra, hogy mi a következő lépés. Mindenki tudja, hogy ő egy zseni, szóval bátran helyeztem magam a kezébe. 

Noah: - MOST BIZONYÍTOTTAD BE, MENNYIRE TUDSZ ÉNEKELNI, MILYEN JÓ A HALLÁSOD - böktem a papír irányába a zongorán, majd mosolyogva folytattam. - ÉS AZT, MILYEN JÓL ÁLL, AMIKOR NEVETSZ. HA EZZEL NEM NYERED MEG A KÖZÖNSÉGET, AKKOR ŐK VALÓSZÍNŰLEG EGYTŐL EGYIG SÜKETEK ÉS VAKOK. - Nagyon jó volt látni, hogy oldódik fel, s ezért részben magamnak is elmondhattam egy "Köszönöm"-öt, de inkább csak örültem neki, hogy végre kezd túljutni azon, bármi is bántja.
- SZÓVAL, MIUTÁN MEGOLDOTTUK AZ ÉNEKLÉS PROBLÉMÁJÁT, SZERINTEM MENJÜNK VISSZA A ZENEI RÉSZHEZ. - Elvettem a papírt és belenéztem, aztán a ceruzát, majd annak a végével kiradíroztam két hangot és átírtam. Nem akartam Adele hallását kritizálni, csak észrevettem az apró elírást és inkább addig akartam javítani, míg nem felejtjük el.

Adelyn: - Jó, van valamennyi hallásom, de a kezedet is néztem főként - vontam meg a vállam.
Elpirultam, amikor mondta, hogy jól áll, amikor nevetek. Persze a zavart mosolyom nem tűnt el az arcomról. Olyan régen hallottam dicséretet, hogy szinte fura is volt, nem tudtam, hogy hogyan fogadjam.
- Ne mondj ilyeneket, mert már most is olyan vörös az arcom, mint egy ráknak - nevettem fel végül és kedvesen megkerestem Noah szempárját. Nem is tudom, hogy hogyan érdemeltem ki a kedvességét, mert olyan tehetséggel, amilyennel ő rendelkezik, el lehetne telve magától, jobban, mint az a pár diák, akik verik a mellüket a nem túl nagy tehetségükkel.
Néztem, ahogyan Noah elveszi a papírt és kijavít rajta pár hangot. Hát nem csodálom. Neki minimum anszolút hallása van, meg amúgyis emlékszik rá, hogy mit játszott pár perccel ezelőtt. Teljesen elfogadtam, hogy nem sikerült pontosan lekottáznom ezt a pár ütemet, de valamiért elkedvtelenedtem. Kissé idegesen pillantottam a zongorára, úgy szólaltam meg halkan:
- Oké, akkor megvan az intro, nézzük meg azt a részt, ahol bejön az ének. - Haladjunk csak szépen, sorban, szisztematikusan. Sajnos elkezdtem magam zeneileg alulműveltnek érezni Noah mellett.

Noah: - AKKOR AZT SEM SZERETNÉD, HA AZT MONDANÁM, HOGY A PIRULÁS IS JÓL ÁLL NEKED? EZZEL A MOSOLLYAL MEG AZTÁN FŐLEG. - Addig kell ütni a vasat, amíg meleg, plusz őszintén mertem gyengéden piszkálni, nem akartam sem túlozni, sem megsérteni, így csak a szerény bókokat válogattam össze.
- RENDBEN, AKKOR NEM MONDOM, DE A GONDOLATAIMNAK NEM PARANCSOLHATOK, SAJNÁLOM. - A fenéket sajnáltam, erről árulkodott a vigyorom is, ami, ha nem lenne fülem, már a fejemen is körbeért volna.
- NÉZZÜK - Ismét a munkára koncentráltunk, de nem bírtam ki, hogy ne őt nézzem a lehető legészrevétlenebb pillantásokkal. - JÖHETNEK AZ ÖTLETEK, NE KÍMÉLJ! - Átadtam neki a terepet, ez is az együtt végzett munka része.

Adelyn: Noah szavaira még vörösebb lettem, pedig amúgy elég hófehér bőrrel rendelkezdtem. - Direkt próbálsz zavarba hozni? - Egyik kezemmel eltakartam az arcomon uralkodó zavart kifejezést. Igazából nagyon jól estek a szavai, ezek még jobban segítettek feloldódni. Egy biztos Noah a szavakkal is nagyon jól tudott bánni.
A gondolatai említésére csilingelő hangon felnevettem. Rég hallottam már ezt az Adele-nevetést. Nem gondoltam volna, hogy pont Noah fogja kicsalogatni belőlem. Mármint kedveltem meg minden, de azért nem volt a legjobb kapcsolatunk. Mondjuk ez után szerintem szeretnék vele több időt eltölteni, persze nem csak kedves szavai miatt. Azok sem voltak hátrányosak, de a srác pozitív energiái engem is feltöltöttek.
Nagyon koncentráló arccal néztem a már leírt sorokat, és erősen gondolkodtam, hogy hogyan lehetne a folytatás. A ceruzát eltűnődve forgattam a kezemben. - Jaj, nem tudom. - Húztam el végül a számat. - A szöveg mondanivalója miatt mindenképp valami lassú lenne jó, de nem annyira vontatott lassú.
- Jaj, várj! - Felcsillant a szemem. - Mivel ez egy ógörög vers, beletehetnénk a dallamba pár görögös motivumot - hadartam gyorsan. Kicsit belelkesültem, ezzel párhuzamosan fordultam egyere jobban Noah felé.

Noah: - MOST LEBUKTAM - Nevettem, de nem rajta, hanem a helyzeten, hogy milyen könnyen el tud pirulni, mindössze néhány bóktól. Nem vagyok túl jó az ilyesmiben, Adele-t mégis megnevettettem, tehát annyira rossz még sem lehetek.
- LASSÚ, DE NEM VONTATOTTAN LASSÚ - ismételtem el a szavait én is, és ismét a zongora felé fordultam. Aztán meggondoltam magam, nem kezdtem bele a hirtelen eszembe jutó dallamba, mert a zongorán kívül más is segítségünkre lehetett benne. - MIT SZÓLNÁL EGY HEGEDŰSZÓLÓHOZ? VAGY LEGALÁBBIS AZ ELEJÉT LEHETNE CSAK AZZAL, AZTÁN BECSATLAKOZNA A ZONGORA. VAGY... FORDÍTVA. HM, EZ ÍGY ELÉG ÉRTELMETLENÜL HANGZIK, BOCS. - A hangos gondolkodás egyik nagy hátránya, hogy előbb kerül ki napvilágra, mint ahogyan módosíthatnál rajta. Illetve, szerintem sokkal hamarabb is bele tudsz zavarodni a saját mondanivalódba így. Azért reméltem, Adele érti, mire gondolok vagy legalább van elképzelése arról, miről beszéltem.
- GÖRÖG DALLAM... HM, VAN HOZZÁ LEGALÁBB HATFÉLE HANGSZERÜNK, DE NEM TUDOM, HOGYAN LEHETNE ÖSSZEHOZNI. GITÁRRAL LEHETNE HELYETTESÍTENI EZT-AZT, DE A HEGEDŰT IS BELE KÉNE SZŐNI VALAHOGY. - Adele feladta a leckét ezzel a görögös dologgal, viszont le sem akartam mondani róla, mivel ilyesmivel valószínűleg senki sem készülni. Végigvettem a lehetőségeinket, közben a lányra is figyeltem, ha netán megszólalt, tovább fűzte a gondolatot.

Adelyn: - Hát nem tudom... - elhúztam a számat a hegedűszóló gondolatára. - Szerintem... A zongorán kívül ne legyen olyan hangszer, ami megszólal egyedül. Nem? Mondjuk az nem rossz ötlet, hogy te zongoráznál, az intro részt meg még egy kicsit, után becsatlakoznék hegedűvel, aztán megint zongora és jöhet az ének. Ezt is nagyon érthetően fogalmaztam meg - dicsértem meg magam ironikusan.
Felcsillant a szemem: - Aztán a második versszakot meg mondjuk kísérhetnéd gitárral, én meg jaj, hogy is hívják... én meg rumba tökkel adnám a ritmust. - Kezemmel az említett hangszer formáját próáltam mutogatni, hátha mégsem így hívják, és nem érhető, amit mondok.
- Éés a harmadik verszakban visszatérne a zongora, a versszak végén a hegedű, majd az elhallgatna és visszatérne a a sima zongora és vége. Szóval, mintha a kezdetnek a tükörképe lenne. - Miközben magyaráztam felváltva kapkodtam a szemem a zongora, a hegedű és Noah között és a lehető legpontosabban próbáltam megfogalmazni, hogy mire gondolok, de ez csak kisebb-nagyobb sikerekkel ment. 

Noah: - UGYAN, ÉN TELJESEN ÉRTHETŐEN HALLOTTAM, MIT SZERETNÉL ÉS TETSZIK AZ ÖTLET - Szeretem, ha nem csak én vagyok a csaptban a kreatív, és kifejezetten örültem, hogy az elmúlt időszak ilyen irányú kudarcai után végre olyasvalakivel dolgozhatok, akinek tényleg vannak saját gondolatai, elég ritka az ilyen ebben az iskolában. Az már nem éppen elhanyagolható, de szinte csak a jéghegy csúcsa, hogy Adele lett a társam, akivel amúgy is szívesen tölötem együtt az időm.
- HONNAN SZERZEL RUMBATÖKÖT? - Szemöldököm megemelkedett az ötlet hallatán, mert nem hangzott olyan rosszul jobban átgondolva, mint elsőre összerakva, talán még lehetne is belőle valami. Az egyetlen bökkenő, hogy nem találkoztam még itt rumbatökkel, sőt a ritkább hangszerek errefelé olyan ritkák, hogy komoly keresés árán is nehéz rájuk bukkanni. Bár, ha ismer valakit, akinek van...
- EGY PRÓBÁT MEGÉR VÉGÜLIS. HANGZÁSILAG ÖSSZEPASSZOL. - Amíg nem próbáltuk ki, nem vethetjük el ezt sem, bármennyire furcsának találom ezt a megoldást. De teret kell adni a lehetőségeknek, a tanárok többsége is mindig ezt mondogatja nekünk.
Elnevettem magam. Na, nem akkora hévvel, mint az előbb, de Adele annyira belemerült és olyan gyorsan magyarázott, hogy nem tudtam, mit mondhatnék, inkább csak szélesedett a mosolyom, míg végül nevetésben törtem ki.
- BOCS, BOCS, TÉNYLEG, NEM RAJTAD.. CSAK... TETSZIK A LELKESEDÉSED, KOMOLYAN! -  Nevetésem vigyorrá szelidült és ismét a zongora felé fordultam, de egyelőre csak néztem a billenytűket, meg szemem sarkából a lányt, amennyire diszkréten csak tudtam, ami azért észrevehető volt, valamennyire, de talán betudja annak, hogy csak az illem miatt teszem, remélem.

Adelyn: - Rumbatök, hááát.... - Elgondolkodtam. - Kérhetünk egyet a - tánctanártól. Legalábbis így fejeztem volna be a mondatot, mert szinte biztos voltam benne, hogy A Tánctanárnak van. De helyette inkább egy kicsit komorabban jelentettem be: - Dan bától. Ő dobos, és tuti van ilyen felszerelése, mert ritmushangszer meg ilyenek... - elhúztam a szám. Észre sem vettem, hogy kezdeti lelkesedésem eltűnt, hiszen borzasztó nagy hangulatember lettem, de Noah visszahozta a mosolyomat, amikor nevetni kezdett.
- Jó, na - megforgattam a szemem. - Elfogott az ihlet - dobtam hátra, vállam mögé a hajamat. - Vagy elkapott... vagy nem tudom a helyes igét, na érted - vontam meg a vállam szeliden, de arcom Noah arckifejezését tükrözte. Az még mindig örök érvényű szabály, hogy a mosoly ragadós, vagy úgy mint az ásítás. Jut eszembe erről, egy picikét fáradt is voltam, de hát ez a fáradékonyság, hát ilyen...
Izgatottan, elfojtott elragadtatással néztem, ahogyan Noah ismét a billentyűk felé fordul. Csak néztem és néztem, de nem kezdett el játszani.
- Nem szeretnél most egy kicsit hegedülni? Játszhatnál az enyémen - ajánlottam, de inkább kérlelőnek hangzott vékony hangom, miközben tekintetem a hangszeremre vándorolt, majd vissza, remélhetőleg a srác szemeibe. 

Noah: - DARKNAK VAN ILYESMIJE? - Ismét egy meglepő, ám tulajdonképpen logikus felvetés Adele-tól. Még mindig nem tudtam elképzelni, hogy ezzel a hangszerrel álljunk a többiek elé, de ettől még nem feltétlenül rossz megoldás.
- HOMLOKON CSÓKOLT EGY MÚZSA, HA MÁR KÖLTŐIEK AKARUNK LENNI - Ragoztam tovább a lány szavait, mert hirtelen ez jutott eszembe és persze ki is szaladt a számon, de legalább egy nagy mosollyal feltúrbóztam. - TULAJDONKÉPPEN TE IS EGY MÚZSA VAGY - Fejtegettem tovább a témát. - ELVÉGRE TE IHLETTED A DALLAMOT, AMIT AZ ELŐBB JÁTSZOTTAM. ELÉG RÁD NÉZNI ÉS SIMÁN PÖRÖGNEK EGYMÁS UTÁN A HANGOK... - Hirtelen elnémultam. Nem akartam befejezni, inkább a zongora felé fordultam, amin persze nem kezdtem el játszani, mert meg sem mozdítottam az ölembe ejtett kezeim. Majd Adele megszólalt.
- HEGEDŰLNI? - Kérdeztem vissza szinte reflexből. - MIÉRT IS NE? - Mosolyodtam el ismét és felemelkedtem a zongora mellől. - MÉG SOSEM JÁTSZOTTAM MÁS HANGSZERÉN, KICSIT... FURCSA. - Megnéztem a hegedűt, majd a vonót is, jó alaposan, de nem úgy, mint aki azt méregeti, mennyivel jobb az ő hegedűje a másikénál. Hanem csak kíváncsiságból.
- MIT SZERETNÉL HALLANI? - Néztem a lányra, majd felemeltem a hegedűt, a helyére illesztettem és így is végignéztem rajta. Nagyon szép hangszer, a maga egyszerűségében szép. Klasszikus.

Adelyn: - Nem tudom - vontam meg a vállam. - Szívesen megkérdezem, maximum azt mondja, hogy nincs. És akkor elvetettük az ötletet, de amíg nem kérdezzük meg, nem tudhatjuk - mosolyogtam titokzatosan. Próbáltam elővenni az összes pozitívságomat, ami,valljuk be, Noah társaságában ment is, elég könnyen.
Elragadtatva mosolyogtam a múzsás szólásra. Ez főként az ógörög irodalom imádatom miatt volt, de ugye tudjuk, hogy nem csak nekik van, azaz volt múzsájuk. Aztán összekötöttem a két mondatot, illetve, amit Noah utána mondott. Fülig elvörösödtem. - Zavarba hozol - tűrtem el egy hajtincset a fülem mögé, megleetősen zavartan.
- Egész jó hangszer - sütöttem le a szememet, mert tudtam, hogy nem a legjobb a hegedűm.
Nem is akartam látni, ahogy mustrálja a hangszert. Nyilván ő jobbhoz van szokva, mint az én jól bejáratott drágaságom.- Hm... nem tudom. - Elgondolkodtam, de a menete hamar leállt, hiszen megláttam, amint Noah tartja a hegedűmet, elegánsan, kihúzott háttal, nemes testtartással. - Khm. Tulajdonképpen jól áll a hegedű - haraptam kissé az ajkamba. Már láttam hegedűvel, meg hallottam játszani, de valahogy csak most tűnt fel, hogy mennyire... hű.
Megköszörültem a torkom, hogy visszatérjek a valóságba, bár annyira nem is voltam elkalandozva. - Mozart Lacrimosája? Tudod, a rekviemből. - Száz százalék voltam, hogy ismeri és el is játszaná nekem. 

Noah: - MÁR FELKÉSZÜLTEM VALAMI MODERNEBB DALRA, DE MOZART TÖKÉLETES LESZ - Felemltem a vonót is, beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam, de mielőtt belefogtam volna még egy-két hang erejéig kipróbáltam a hegedűt. Nagyszerűen szólt, így nem maradt hátra, mint egy újabb nagy levegő, aztán belekezdtem. A darabok többségét kívülről fújtam, egy idő után felhagytam, hogy számoljam, melyik hangszeren mennyi ment kisebb gondolkodás után vagy néha csak ösztönből, aztán rájöttem, ha mindegyiken megy mindegyik akkor vagyok a legjobb, tehát kísérletezni kezdtem.
Az utolsó hang is elhalványult, ahogy a vonót nem ért hozzá a húrokhoz és szép lassan leengedtem előbb az egyik, majd a másik karom magam mellé.
- HUH, JÓ FÉL ÉV UTÁN NEM IS OLYAN ROSSZ - állapítottam meg hangosan. Aztán Adele-hoz léptem és felé nyújtottam a hangszert.
- MOST TE JÖSSZ. - Szívesen hallgattam, ahogy játszik, szerettem látni, mennyire érzi a zenét és szinte együtt éreztem vele. Kevés zenész tudja erlmondani magáról, hogy ennyire át tudja adni a zenét a hallgatóságnak, hogy ennyire kifejező, ennyire lenyűgöző, amit alkot. - A SERENADE-T ISMERED SCHUBERTTŐL? BÁR BÁRMIT SZÍVESEN MEGHHLAGTOK, AMIT JÁTSZOL. - Leültem a zongoraszékre, miután átadtam a hangszert és várakozóan néztem rá. Nem ússza meg, játszania kell.

Adelyn: - Nekem bármi jó - mondtam gyorsan, amikor Mozart helyett mást akart játszani, de végül beleegyezett. De én úúgy szerettem a Lacrimosát. Vagyis na. Nem szerettem, mert szomorú dal volt, de mégis valami furcsa érzelem kötött hozzá, amit magam sem tudtam leírni, de beárnyékolta a mindennapjaimat és hatással volt az egész lényemre. A Lacrimosáról beszélünk még, igaz?
Noah belefogott a hegedülésbe, mire nekem elkerekedtek a szemeim. Csodálatos volt, csak úgy arcot csapott az áramló zene ereje. Teljesen letaglóztam és csak csodálattal pilláztam a fiúra, még akkor is, miután abbahagyta.
- Nem is tudtam, hogy így is tud szólni a hegedűm... - Minden rosszindulat nélkül mondtam ezt, hiszen tisztán láttam, illetve hallottam, hogy Noah sokkal ügyesebb nálam.
Átvettem a hegedűmet, aztán leesett, hogy mit is mondott nekem. - Mii? Neeem, ezek után én nem szeretnék, mármint, na... - idegesen magyaráztam össze-vissza, miközben majdnem leszúrtam a srácot a vonóval. Egy zenésznek elég ironikus halál lenne, de még jó, hogy nem éles a vonó csúcsa.
Gondolom - Noah győzködött kissé, így vonakodva bár, de felálltam, hogy játszhassak. - Serenade, Schuberttől? - Összeráncoltam a homlokomat, majd halkan megköszörültem a torkomat. - Persze, ismerem, miért is ne? - Egy pár pillanatig üveges szemmel bámultam magam előtt a földet, majd kissé hátráltam. Mintha csak Mr. Garrett, a tanár elé áltam volna be, úgy igazodtam Noah elé is, majd belekezdtem a dalba.
Én elég nehéz darabnak tartottam, főként a pianok és forték váltakozása miatt, nem beszélve a módosított hangokról. De ezt a dalt még akkor is el tudnám játszani, ha álmomból keltenek fel.
Amikor végeztem, zavartan engedtem le a kezeimet és a zongora lábát kezdtem el fixírozni. Tudtam, hogy annyira nem volt élvezhető, mint Noah produkciója, de szerintem azért jól teljesítettem. Csakugyebár a jó felett még ott van a kitűnő meg a kiváló is... 

Noah: - HÁT IGEN, A TE KEZEDBEN TÉNYLEG SZEBBEN SZÓL - állapítottam meg kiszélesedő mosolyom kíséretében, miközben leengedtem a hangszert, majd, ha nem is azonnal, de adtam is át neki, hogy most ő játszon valamit, elvégre Adele hangszere én csak kölcsön vettem egy kicsit.
Össze-vissza magyarázukodott, mennyire nem kellene neki most játszani, a felét sem értettem, s pontosan ezért, nem is tudott lebeszélni róla, hogy hallhassam, még ha csupán egy rövid dalocska erejéig is.
- IGEN - bólintottam is hozzá a dupla megerősítés érdekében, aztán csak ültem a zongoraszéken és vártam. Mindig is szerettem ezt a dalt, tele volt kihívásokkal, állandó figyelmet igényelt és sokféle hibapont rejtőzött benne, amiket hosszas gyakorlással lehetett csak korrigálni.
Amikor belekezdett, kiűztem az összes felesleges gondolatot a fejemből és a zenére koncentráltam.  Azért felvillant néhány emlékfoszlány arról, mikor én tanultam mindezt, de ezek csak feltűntek, s azon nyomban tovább is szálltak, hogy élvezhessem, amit fülem hall. Majd végetért. Szinte alig kezdődött el, máris elhalt a hegedű hangja és Adele lassan leengedte a hangszert.
- TUDTAM, HOGY EZ PASSZOLNI FOG HOZZÁD - Szólaltam meg széles, elégedett és boldog mosoly kíséretében. - LENYŰGÖZÖL. MINDIG, AMIKOR CSAK HALLHATLAK JÁTSZANI, RÁJÖVÖK, MENYNIRE SZERETEM HALLGATNI. NAGYON SOKAN TANULHATNÁNAK TŐLED. KOMOLYAN ADELE, SZÍVESEN HALLGATNÁLAK REGGELTŐL ESTIG ÉS NEM TUDNÁM MEGUNNI. - Szinte észre sem vettem, mikor álltam fel és léptem közelebb hozzá. - VAN VALAMI BENNED, ABBAN, AHOGY JÁTSZOL, AMIVEL EGYSZERŰEN KÉPTELENSÉG BETELNI. BIZTOS VAGYOK BENNE, HOGY A KISUGÁRZÁSOD IS SOKAT TESZ EZÉRT. - megálltam előtte. -  NAGYON-NAGYON JÓ ZENÉSZ VAGY, AZ EGYIK LEGJOBB, AKIT EBBEN AZ ISKOLÁBAN VAGY BÁRMELYIKBEN ISMEREK, AHOL VALAHA JÁRTAM, PEDIG JÁRTAM MÁR EGY PÁR HELYEN. - Elpirult és ez nem tudom, miért, de felbátorított, így folytattam, miközben egy kósza tincset eltűrtem az aráctól a füle mögé. Nem ez volt a legtökéletesebb mozdulatsorom, de célt ért, legalábbis erre törekedtem. - KEDVES VAGY, ÖNZETLEN, KICSIT MAKACS, DE SZERÉNYSÉGED ÉS AZ EGÉSZ KISUGÁRZÁSOD TÖKÉLETESEN ÁT TUDOD ADNI A ZENÉDDEL. ERRE NAGYON KEVESEK KÉPESEK, ÉPPEN EZÉRT MONDOM AZT, HOGY KÜLÖNLEGES VAGY, BÁRMENNYIRE NEM HISZED EL. - Nem mondtam többet, bár ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy még közelebb kerüljek hozzá, ám csak álltam ott előtte, cipőink orra szinte összeért és csak néztem rá, próbáltam a tekintetét elcsípni, de akkor sem néztem másfelé, csak az arcára, ha nem sikerült.
Aztán olyan hirtelen nyílt ki az ajtó mögöttünk, hogy reflexből Adele elől mellé léptem, úgy fordultam szembe az érkezővel. Meglepett a vártalan látogató, tudom, hogy tanár, de nem ismertem fel, tehát nem a mi szakunkon tanít. A férfi szintén meglepődött, mintha lefagyott volna néhány másodpercig, majd zavarát egészen tűrhetően leplezve bocsánatot kért és becsukta az ajtót. Kérdőn néztem utána, aztán ismét Adele-hoz fordultam. - TÉVES RIASZTÁS. - mosolyodtam el ismét, majd mivel megszakadt a pillanat varázsa, inkább visszaültem a zongorához. - FOLYTATNUNK KELLENE A DALT, HA VALAHA VÉGEZNI AKARUNK VELE.

Adelyn: Zavartan hallgattam, amiket Noah mondott rólam. Éreztem, ahogy arcomba tódul az összes vérem, legalábbis annyi, amennyi vékony ereimbe fér. Tudtam, hogy bőröm színe egyre vörösebbé színeződik, de nem tudtam mit tenni ellene, még a mély levegővételek sem segítettek.
- Köszönöm, Noah - köszörültem meg a torkomat, - de mindketten tudjuk, hogy te sokkal jobb vagy nálam. - Hangom egy kicsit tartozkodó és hideg volt, de nem bunkóságból, csak nem tudtam hová tenni ezt a sok kedvességet. Mostanság csak a "kedves és aranyos lány vagy, de túl fiatal," illetve a "te fogod elrontani mindkettőnk karrierjét, de azért megölellek" jellegű bókokból kaptam.
Amikor Noah felém kezdett araszolni, ösztönösen hátraléptem egyet, de amikor észrevetrem ezt, s megállapítottam, hogy mekkora nagy neveletlenség volt, közelebb léptem ismét. Ekkor Noah már az orrom előtt állt, szinte szó szerint.
- Teljesen zavarba hozol, kérlek ne mondogass ilyeneket, mert nem érdemlem meg - szakadt ki belőlem teljesen őszintén. Mintha csak kitépték volna belőlem. Közben az órát néztem a falon. Nem érdekelt, sőt fel sem fogtam, hogy mennyit mutat, csak azért pilláztam rá, hogy ne kelljen a srácra néznem.
Gyomrom megrándult, amikor Noah megpróbált eltűrni egy tincset a fülem mögé, de az ellenállt, így ismét arcvonalamat csikizte. Mit akartam? Hogy megöleljen? Hogy még ezeknél is szebb szavakat mormoljon a fülembe?
- Hiába vagyok különleges - néztem le cipőnk majdnem összeérő orrára, de nem tudtam befejezni a mondatot, mert az ajtó kitárult. Noah elpördült előlem, így egy pislantással később meg is láthattam a betolakodót. Szívem akkorát ugrott, hogy még az olimpiát is megnyerhette volna. Egy hosszúnak tünő másodperc után csak egy semleges bocsánatkerést hallottunk, majd az ajtó becsukódott, Lio kiment.
Mert Lio volt az, nem képzelődtem. - Kellene - ismételtem meg bágyadtan, amennyit felfogtam a beszédből, tekintetemet le sem vettem az ajtóról.
- Ne haragudj, de kicsit megfájdult a fejem, kimegyek a mosdóba. - Letettem a vonót, de magát a hegedűt magamnál tartottam, s elindultam az ajtó felé. - Ha nem jönnék tíz percen belül, kérlek ne várj rám - sütöttem le a szemem, ahogy visszafordultam az ajtóból. - Nagyon rendes és tehetsées srác vagy - vallottam be őszintén, - remélem nem megy el a kedved a velem való munkától - s Noah már csak libbenő szoknyámat láthatta az ajtó mögött.
Riadtan néztem körbe a folyosón, s egy ismerős hátat még pont elkaptam, ahogy befordul a sarkon. Halkan, de sietősen rohantam utána, cipőm majdnem elcsúszott a másik folyosóra való fordulástól. A néma csendben, ugyanis teljesen üres volt minden, csak éles levegővételem hallatszott, ahogy megkerültem Liot, megtorpantam előtte, ezzel remélhetőleg megállítca őt. Egy rövid pillanatig csak kétségbeesetten néztem a szemébe, majd karjaimat nyaka köré fonva súgtam a fülébe: - Csak lökj el most és mindennek vége lesz. - Hirtelen rámtörő illata megcsapott és szinte megrészegített. Azt akartam, hogy lökjön el magától, hogy végre elfelejthessem. Hogy ne úgy érjen véget minden nap, hogy álomba sírom magamat az átkozott Represent Cubat, mrg csomó olyan dalt hallgatva, ami Liohoz köt. Egy egyszerű mozdulattal véget vethetett volna ennek az egésznek. Sírtam volna egy-két napig, de utána végre keserűen tudtam volna emlékezni, nem reménytelien,

Noah: - ÉS MIÉRT GONDOLOD, HOGY NEM ÉRDEMLED MEG? - Kérdeztem vissza, ezzel félbeszakadt a kis monológom, amit aztán folytattam, míg Adele közbe nem vágott. Akkor elnémultam, míg fel nem pörögtek az események, megjelent egy tanár, aztán valahogy minden elromlott. Adele látszólag teljes sokkhatással nézett a távozóra, akinek a neve továbbra sem ugrott be, bármennyit töprengtem rajta.
- BIZTOS? KIKÍSÉRLEK, HA... - Azonnal felálltam, amint bejelentette, hogy nem érzi jól magát, de mire befejezhettem volna a mondatom, Adele kirohant. Egyből ugrottam utána, az ajtó még szinte be sem csukódott, mikor elkaptam. Nagyon sietett, alig értem utol, aztán befordult a sarkon, ahol néhány másodperccel később én döbbenten megtorpantam. Azt hiszem, ez az a látvány, amire egyáltalán nem készültem fel, már, ha egyáltalán lehetett volna rá. Szóhoz sem jutottam, bár ha ment volna sem tudnom, mit mondtam volna. A legegyszerűbbnek az tűnt, hogy sarkon fordultam és körülbelül végigrohantam a folyosón az udvart célozva meg.

Lionel: Lepakoltam a holmim a tanáriban, majd a gépen kezdtem el böngészni. Új fellépő ruhákra van szükség a végzősök külön kérésére, s én nem tudom hogyan vagy mikor, de voltam olyan hülye és elvállaltam a dolgot. Igazából, oda sem figyeltem, mikor felvázolták az elképzeléseiket és most sem kísérem túlzott figyelemmel a lehetőségeket, amik felvillannak a monitoron, nem tudtam koncentrálni  feladataimra. Az óráim követhetetlenek voltak, zavarosak, ezzel én is pontosan tiszttában voltam. De mégis mit tudok tenni, ha minden gondolatom egy valaki köti le, meg az egész, ami a zeneteremben történt. Elgyengültem, megint. A sors ostoba játékot űz velem én meg simán belesétálok, hagyom, hogy ezt tegye.
Elengedtem az egeret és az orrnyergem dörzsölve, masszírozva igyekeztem lenyugtatni felborzolt idegeimet. A múlt gyes képei villantak be, amint lehunytam a szemem, a helyzet hasonlósága nyíltan érzékelhető volt ahhoz, amire máskor emlékezni sem akartam. Mi van velem? Miért vagyok képtelen ebben az átkozott életben egy helyes döntést is meghozni? Haleyt elkönyveltem egy gyerekes-szeszélynek, ami egtyetlen hullámból állt és véget is ért. De Adelyn... őt nem tudom csak úgy száműzni az éltemből.
- AZ ISTENIT! - bszakadt ki belőlem a düh sziszegő hangként. Ököllel az asztalra csaptam, aztán talpra ugrottam és mindent otthagyva kimentem. A folyosón sétáltam, nem siettem, de gyorsabban mentem átlagos tempómnál, mert friss, szabad levegőre volt szükségem. Az iskola falai közt fojtogatónak éreztem a levegőt, minél előbb ki akartam jutni az udvarra.
Aztán az egyik ajtó előtt megtorpantam. Ezt a hangot ezer közül is megismerném, s bármennyire tisztában voltam vele, hogy tovább kellene mennem, maradtam. Hallgattam, közelebb léptem az ajtóhoz és csendben füleltem. Szívverésem felgyorsult, fülemben visszhangzott a dübörgése, de Adelyn hangját még ez sem tudta elnyomni. Valahonnan mélyről harag kezdett feltörni belőlem, ahogy a lány beszédhangja egy fiúéval párosult. Nem hallottam ki minden szót, a lényeget azonban így is össze tudtam rakni belőle, egyáltalán nem tetszett. Pedig tulajdonképpen pontosan ezt szerettem volna, ha talál egy olyan srácot, aki korban és helyzetében is illik hozzá, azzal mindekttőnk életét megkönnyíthetné. Ezzel próbáltam meggyőzni saját magam, s mire észbe kaptam, kezem önálló életre kelve ragadta meg a kilincset, és benyitottam. Meglepetten néztek rám, akárcsak én vissza rájuk, majd egy gyors bocsánatkérés után valamivel a megfelelőnél nagyobb lendülettel becsuktam az ajtót. Nagy levegőt vettem, sarkon fordultam és a lehető leggyorsabb sétatempómban a tanári felé indultam. A látottak, az árulkodó arckifejezésük erős sokként hatott rám,a mit legszívesebben kitöröltem volna emlékeim közül.
Adelyn szinte a semmiből bukkant fel előttem megállásra késztetve ezzel. A következő mozdulatára reflexszerűen  öleltem át a derekát, de a következő pillanatban szavai észhez térítettek és ellépte tőle, ha csak nyakam köré font karaji nem fogtak erősebben, mert akkor lefejtettem őket magamról mielőtt elhúzódtam.
- TE MEG MIT CSINÁLSZ?! - saját hangom keménysége, mintha nem is tőlem szólt volna. - BÁRKI MEGLÁTHATJA! EZZEL MINDKETTŐNKNEK ÁRTANÁL, MAGADNAK IS! ÉS MÉGIS MIRŐL BESZÉLSZ?! ADELYN, NEM LEHET VÉGE VALAMINEK, AMI EL SEM KEZDŐDÖTT! - hangomban felcsendült valami. Valami, ami hasonlított a könyörgéshez, és bár én nem ezt akartam kifejezni, talán mégis ez volt az igazság. Határozottságra van szükségünk, szabályokra, amik megelőzik a káoszt, ahová gőzerővel száguldunk.
Oldalra pillantottam, a tanári szoba ajtaja előtt álltunk. Anélkül mozdultam, hogy átgondoltam volna, szám úgy formálta a szavakat, mintha egy előre beprogramozott gép lennék. - SAJNÁLOM, DE ENNEK AZ EGÉSZNEK SEMMI ÉRTELME. MINDENKINEK JOBB LESZ ÍGY. MENJ VISSZA A BARÁTODHOZ ADELYN. - Ezzel lezártnak tekintettem a témát, mert egy lépéssel a tanáriban találtam maga, ahol a csukott ajtónak dőlve igyekeztem higgadt, egyenletes tempóban lélegezni.

Adelyn: Igazából nem tudom, hogy mire számítottam, meg azt sem, hogy mire vágytam. Karjaim körül éreztem Lio ujjait, ahogy finoman eltolnak maguktól. Kicsit ezt akartam, hogy utasítson el. Üveges tekintettel hallgattam szavait, amiket már annyit ismételt, s közben keserü félmosoly jelent meg az arcomon. Nem igazán tudtam, hogy arcom ilyen sokféle érzelmet tud egyszerre kivetíteni, bár abban a pillanatban nem foglalkoztam ezzel. Úgy éreztem, mintha belsőm egy forró masszává olvadt volna, s most csak kavarogna, lustán, mintha nem lenne semmi funkciója. Mondjuk a tüdőm elfelejtett normális ütemben lélegezni, de erről csak egyre szaporábban emelkedő és süllyedő vállaim árulkodtak.
Lio nem túlzottan hagyta, hogy reagáljak bármit is, mint egy sértődött királykisasszony, elvonult a kastélyába, ami jelen esetben a tanári szoba volt. Az igazat megvallva, nem tudtam volna felelni neki, ha már hercegnőknél járunk, úgy éreztem magam, mint Ariel, aki elcserélte a hangját.
De megvan, amit akartam. Nem érdeklem Liot, azaz Mr. Hunter-Drake tanár urat és kész. Azt hittem, hogy megkönnyebbülök majd, de valójában borzasztóan éreztem magam. Ott álltam a folyosó közepén, mint egy zsák krumpli, ráadásul kezemben volt hegedűm. Fülemben még mindig hallottam az ajtó becsapódását, majd mást is meghallottam. Mégpedig lépéseket. Mr. Garrett jelent meg a szemem előtt. Amikor meglátott, szélesen elmosolyodott, de én csak egy megsemmisült köszönést tudtam kipréselni magamból.
- Jó, hogy itt vagy - szólt nekem minden bevezető nélkül, - szeretnék odaadni neked pár kottát, gyere! - Azzal benyitott a tanári szobába, én pedig még ennél is jobban elsápadtam. Hiszen én nem tehetem be oda a lábam. De a tanár nyitva tartotta nekem az ajtót, így kénytelen voltam befáradni. Na, ki volt az, aki kettőnkön kívül itt tartózkodott? Lio. Hiszen most jött be ő is. Sután követtem Garrettet az asztalához. Kedvem lett volna lesütni a szemem, de felszegett fejjel haladtam. Miközben a hegedűtanárom a kottákat pakolta ki a fiókból, rákérdezett, hogy miért van nálam hegedű.
- Hm, csak most gyakoroltunk Noah-val azon a közös duetten - feleltem egyszerűen, csupán az vehette észre árnyalatnyival remegőbb hangom, aki nagyon ismer. Például .Garrett, akivel rengeteg órám van, így két kotta között kaptam egy kérdő pillantást. - Csak rosszul lrttem és kijöttem kicsit, de gondolom Noah már nem vár rám - s bevetettem egy megjátszott vállrándítást.
Garrett szüneteltette a pakolást, kiegyenesedett és arcomat kezdte fixírozni. - Tényleg eléggé sápadt vagy - kezdte aggódóan - és a kezed is túlzottan remeg. - Megcsóválta a fejét. - Egyél valamit, mert a végén elájulsz nekem - nézett le az asztalra, majd felcsillant a szeme. - Á, meg is van, ezt kerestem. - Felnyalábolt egy papírdarabot. - Mindjárt jövök, lefénymásolom neked. - Elindult az ajtó felé, valamiért nem az itteni gépet használta, biztosan rossz volt. - Ülj le, mielőtt tényleg összeesel és teszem azt, eltöröd a csuklód. - Azzal kiment. Ketten maradtunk a tánctanárral, nem csodálltam, ha délután már minden tanár hazament. Hm, pont a csuklóm, amit anno Lio milyen jól ellátott. Halkan letettem a hangszeremet az asztalra, majd szintén hangtalanul próbáltam kihúzni a széket, de félúton meggondoltam magam és inkább nem ültem le, csak kezemmel fogtam a széktámlát. 

Lionel: Az ajtó becsukódott közöttünk és bevallom, azt hittem, ezzel lezárhatjuk az egészet. Lassan elléptem tőle, az asztalomhoz mentem és lerogytam a kopott irodaszékre.
Összerezzentem a váratlan hang hallatán, amihez aztán beszéd is társult. Nem vágytam társaságra, ha nem tartottam volna bolond módon attól, hogy Adelyn odakint áll még, összeszedem a holmim és távozom, ehelyett azonban itt maradtam és most nézhettem őt, az előbbiek után ez még rosszabb volt, mint előtte. David után habozva ő is belépett, biccentettem feléjük, mert szavakat képtelen voltam kicsikarni magamból, olyanokat, amik nem árulnák el a puszta hangommal, hogy valami nincs rendben. Anélkül is árulokdó lehetett feszült ábrázatom, ami ellenm nem tehettem semmit. Egy másodpercre pillantottam csak rájuk, majd ismét a moitort figyeltem, amin az előbbi egér meglökés után már nem a színes buborákok úsztak, hanem a legutóbb átpörgetett honlap.
Erős késztetést éreztem rá, hogy mégis felálljak, kimenjek és vissza se jöjjek másnap reggelig, de megint maradtam. Bár nem őket néztem, hallani hallottam minden szavukat. Kottákról besztéltek, főként David, majd szóba került Adelyn sápadtsága, mire tekintetem azonnal rászegeződött. Nem akartam, hogy miattam legyen rosszul, így hagytam magamnak elhinni, amit mondott, bár belül tudtam, nem ilyen egyszerű az igazság. David rám nézett, tisztában voltam vele, mire gondolt, tehát bólintottam, s ezzel beleegyeztem, vigyázok a lányra, míg ő visszatér. Deja vu érzésem támadt, ám nem hagyhattam ezt eluralkodni magamon. Adelyn tett egy tétova lépést az asztal felé, de nem ült le. Én azonban felemelkedtem, s az ajtó melletti polcos szekrényről elvettem egy üres poharat, aztán az egyik ásványvizes palackból töltöttem bele mentes vizet, amit letettem a lány elé az asztalra. Rövid ideig haboztam, szinte megtorpanásnak tűnt, amit még a közelében töltöttem mielőtt visszaültem volna helyemre, ám a monitorra szegeződö szemeim minduntalan felé kalandoztak, a tőlem telő legészrevétlenebb módon.

Adelyn: Azon kattogtam, hogy mi lehetett ez a cinkos biccentés Mr. Garrett és Lio között. Kicsit zavart is a dolog, hiszen nem gondoltam volna, hogy bármelyikük is kinézi belőlem, hogy elkezdek kutakodni a tanárok holmijai között, meg jegyeket írnék be a naplóba. Az annyira nem én lennék, szerintem ennyire már ismernek engem. Főleg L... Garrett.
Túlvilági csend uralkodott a tanáriban, és én olyan kínosan éreztem magam, mint még soha. Könnyedén átláttam a számítógép felett, ahol Mr. Hunter-Drake ült, de csak szemem sarkából láttam az apró mozgásokat. Biztos az iskola szabályzatát magolja, hogyha legközelebb szabálysértésen kap valakit, pontosan tudjon idézni belőle. Keserű érzés töltött el.
Lehajtottam a fejem, úgy csináltam, mintha a kottákat nézném. A legfelső papíron pont az volt, amit tavaly a félévi vizsgánál játszottam, ezért nem kötötte le annyira a figyelmemet, hiszen tudtam kívülről. Az viszont sokkal inkább felkeltette az érdeklődésemet, amikor Lio szótlanul felállt a székről. Talán megy haza? Remélem, azért elköszönni még elköszön. Vagy talán már az is sérti azt az átkozott törvénykönyvet, amit csak a fejében fogalmazott meg?! Legszívesebben felhorkantam volna, de nem lett volna sok értelme, így elfojtottam az ingert.
Mivel nem akartam, hogy meglássa, hogy bámulom, ténylegesen a kotta fölé hajoltam és szinte érdeklődve elkezdtem nézegetni a hangjegyeket.
Csak akkor pillantottam fel, amikor megjelent előttem egy pohár, egy kéz, váll, nyak, arc, egyenesen Lio szemeibe néztem. Hm, nem akarta, hogy elájuljak, (amihez amúgy közel voltam) mert akkor még azt is a nyakába varrták volna. A végén még öt perccel többet kell itt töltenie, mint amúgy.
Nem is tudom, miért kezdtem el a fejemben bántani őt. De, tudom...
Amikor a közelemben volt, éreztem valami különös vibrálást az aurámban, ami nagyon nem esett jól. Olyan furcsa, kellemetlen érzés kavargott bennem folyamatosan, fojtogatott és úgy éreztem, mintha legalább egy hegynyi súlyt pakoltak volna a szívemre.
Tompán csillogó szemekkel néztem, ahogyan ismét helyet foglal. Egy darabig csak bámultam a pohár vizet, de szemem sarkából láttam, hogy Lio egyszer-egyszer rámpillant. Nem, hiába nézel, nem fogom meginni.
Nem kell, hogy gondoskodjon rólam.
- Köszönöm - szóltaltam meg szenvtelenül, amikor ismét észleltem, hogy rám nézett. Hiába mondtam köszönetet, eszem ágában sem volt hozzáérni a pohárhoz.
Szaporán remegő kézzel elvettem a felső kottát, s kissé arrébb húztam, hogy alatta lévő társa is látható legyen. Ó, egy olyan darab kottája volt, amit nem ismertem. Első pillantásra nehéznek tűnt, ezért tovább vizslattam, s próbáltam figyelmen kívül hagyni Liot. Pedig tekintetemben eléggé erősen élt szempárjának csillogása.
Háttal álltam az ablaknak, viszont periférikus látással érzékeltem valami elmosódott sötét foltot. Azt hittem, hogy egy madár repül neki az ablaknak, ezért hirtelen megfordultam. Viszont madárnak se híre, se hamva nem volt, helyette viszont megszédültem, fekete foltokat kezdtem látni, aztán már csak feketeséget és éreztem, hogy képtelen vagyok többet állni. A szék felé kaptam, de nem tudtam még megérinteni sem, lábaim összecsuklottak. Tompán hallottam valami puffanást, azt hittem először, hogy Garrett jött vissza, de csak saját esésem hangját hallottam visszhangozni. 

Lionel: - IDD MEG! - Bármennyire határozottan meg akartam tartani az erős oldalam, hangomból is kiérződött, hogy a kemény utasítás helyett ez inkább csak egy lehetőségként vetettem fel, mert tényleg azt akartam, hogy jobban legyen, visszatérjen némi szín az arcába és ne érezzem magam olyan nyomorultul, amikor rá nézek. Tudom, hogy nagyon eltoltam, nem kellett volna ezt tennem vele, mindjárt az elején fel kellett volna állítani a falakat, hogy ez az egész még véletlenül se fajulhasson idáig, de már késő volt ezen rágódni és amennyire engedte, amennyire a most eldöntött határok engedték, segíteni akartam neki. Hogy hogyan és miként, azt még nem tudtam, de kezdésnek megteszi, ha nem hagyom, hogy rosszul legyen, csak mert makacssága nem engedi, még figyelnie kellene magára.
- ADELYN! - Az utolsó képem, hogy az ablakhoz megy, ott áll, majd egyszercsak hirtelen összeesik és bár képtelenség még leírni is, egyetlen ugrással mellette termek, féltérdre ereszkedve emelem feljebb a fejét, miközben a nevén szólongatom. Miért nem láttam, hogy ennyire súlyos az állapota? Miért nem vettem észre a jeleket!
- NÉZZ RÁM, HALLOD?! MARADJ ITT, MARADJ ÉBREN! - Kétségbeestem, ez nyíltan érződött a hangomból, és nem tudtam, mit tegyek. A mindig higgadt és gondolkodni tudó Lionel eltűnt, és fogalmam sem volt, mit csináljak. Az ajtó felé néztem, Davidnek már itt kellene lennie. - MONDJ VALAMIT, SZÓLALJ MEG! - Ismét utasítgattam, de ez most egyáltalán nem hasonlított ahhoz, ahogyan általában teszem, inkább könyörgésként hatott. Ügyetlenül vettem a karomba, de még nem emeltem fel a földről, előbb hallani akartam, hogy jól van, meg kellett erősítenie különben tényleg eluralkodna rajtam a pánik.

Adelyn: Hogyne hallottam volna, amit mond, igaz csak tompán a távolból. Próbáltam válaszolni, de nem bírtam szólásra nyitni a számat. Segítséget kértem volna, mert megrémültem, nem tudtam, hogy mi van velem. Próbáltam kinyitni a szememet is, de nem sikerült, csak feketeséget láttam. Bár lehet, hogy nyitva voltak szemeim, de csak a semmibe bambultak, én meg nem érzékeltem semmit a látásommal.
Kiéreztem a kétségbeesést Lio hangjából, s ettől csak jobban megijedtem, mert fogalmam sem volt, hogy mi történik. Egyre elmélyedtem a sötétségben, már hallani sem hallottam saját zihálásomat, de még éreztem, amint Lio a karjai közé vesz, vagy valami ilyesmi... Nem, én ezt nem akarom! Próbáltam kűzdeni a leteperő érzéssel, de nem ment, s hamarosan teljesen eluralkodott rajtam a sötétség és nem éreztem semmit.
Két perc múlva megrebegtek pilláim és kétségbeesetten próbáltam fókuszálni a legközelebb lévő dologra, ami előttem volt. Ijedten pillantottam körbe, mert nem tudtam, hogy hol vagyok. Végtagjaim még mindig remegtek, olyan volt, mintha agyamban tompa zsibbadság uralkodna. Ez volt az az érzés, ami elől egy takaróba burkoltam volna magam egy nagy adag forrócsoki társaságában. De nem volt se takaróm, se forrócsokim...
Szinte érezni véltem a verejtékcseppeket a homlokomon. Kinyitottam a szám, de nem jött ki hang a torkomon, még nem teljesen realizáltam, hogy hol vagyok. 

Lionel: Mikor már feladtam volna, hogy bármi használhatót kitaláljak és csak az aggodalom maradjon, David megérkezett. Hasonló ijedtséggel jött oda hozzánk, aztán végre felemeltem Adelynt és mivel reagálni nem reagált semmire, áttettem a sarokban lévő kanapéra. David elment a betegszobára a nővérért és én megint egyedül maradtam. Letérdeltem a kanapé mellé, továbbra is szólongattam a lányt, aki aztán elkezdett szép lassan magához tértni. Elmondhatatlanul nagy kő esett le a szívemről, amikor megláttam a könnyes szemeit. Pislogott, kába volt, de visszajött, ébren volt és csak ez számított.
- Ó, HÁLA AZ ÉGNEK! - Abbahagytam összekócolódott hajának simogatást, de a másik kezemmel továbbra sem engedtem el az övét.
- MINDJÁRT ITT A NŐVÉR, CSAK FEKÜDJ NYUGODTAN. KÉRSZ VIZET? - Az enyhe kifejezés, hogy rámijesztett, de nem róttam volna föl neki, hagytam, had találjon vissza és nem mozdultam mellőle, míg nem láttam, hogy megtehetem, és akkor is itt lesz, amikor visszajövök a vízzel. Pedig oda kellett volna mennem érte, láttam a száján, hogy kiszáradt, remegett és még mindig nem nyugodtam meg. Majd ha ideér a nővér ő segíteni fog.

Adelyn: Az első dolog, amit tisztán ki tudtam venni, az Lio szeme volt. Az aggodalom mellett most már egy kis megnyugvásnak is volt helye, és ez egy kicsit segített nekem is. Megéreztem, ahogy fogja még mindig remegő kezemet. Kissé megmozdítottam az egyik ujjamat, így ujjbegyem jobban súrolta a férfi bőrét, mire elkerekedtek a szemeim, de ezt betudtam annak, hogy az imént elájultam. Mert elájultam, nem?
Hála égnek? Nem, ezt ne. Ne örüljön ennyire, hogy nem kell még öt percet az igazgatónál eltöltenie, röviden elmesélve, hogy mi történt.
El akartam engedni a kezét, de... majd csak az után, miután teljesen megnyugodtam, mert még mindig szinte sokkban voltam.
Szóval mindjárt itt a nővér. Kedves nő volt, hatékony. Én kedveltem őt, párszor már összefutottam vele, például ő vizsgált meg, miután az a pár ember megtalált a parkban... Akkor is Lio várakozott velem.
Hm, fekszem. Eddig nem is figyeltem fel a kanapéra, de most már láttam, hogy mennyi értelme van. Ha akarnék se tudnék felülni, így nem maradt más, mint a "feküdj nyugodtan" parancs teljesítése. Hát nem is Lio lenne, ha nem parancsolgatna még most is. Ahj, de hangja lágy volt és egyáltalán nem tűnt szigorúnak.
Szólásra nyitottam a szám, de ajkaim csak vészesen megremegtek, még az eddiginél is jobban, így inkább megpróbáltam egy nagyot nyelni és bólintottam. Lehunytam a szemem, egészen addig, amíg Lio elment a vízért az asztalhoz, de aztán mozgolódásra lettem figyelmes, így az ajtó felé figyeltem. A nővér lépett be, egyből hozzám szaladt és letérdelt elém. Az ajtót Garrett csukta be. Milyen szerencse, hogy Lio éppen az asztalnál állt, különben a nővér képes lett volna ellökni őt mellőlem. Pedig hogy megérdemelte volna! Nem Adelyn, Lio rendes volt veled, még akkor is, amikor te... Nem, ezt nem akarom befejezni.
Pár néma másodpercig csak fürkészett a nővér, amitől teljesen zavarba jöttem. Elvörösödésről szó sem lehetett, még a rendes színemet sem nyertem vissza. A nő a férfiakhoz fordult és megkérdezte, hogy mi történt. Garrett kezdett el beszélni, elmesélte a történetet az ő szemszögéből, majd megcsörrent a telefonja. A halk tanáriban olyan élesen szólalt meg a hang, hogy láthatóan összerezzentem, majd zaklatottan pislantottam egy hosszút. Elnézést kért, majd elbúcsúzott tőlünk, Lioval kezet fogott, s nekem jobbulást kívánt, meg azt, hogy megérti, ha csak jövő héten találkozunk legközelebb, s azzal kiment, valószínűleg az iskolából is. Így hárman maradtunk.
- Ettél ma valamit? - Lágyan, de mégis szinte faggatóan kérdezett a nővér. Megráztam a fejem. Ha közben megkaptam a pohár vizemet, akkor megfogtam a kezembe, de a felülést nem kockáztattam meg.
Mostanában hajlamos voltam kihagyni egy két étkezést, aminek köszönhetően pár kilót fogytam is. De derekamon kissé elálló szoknyámat csak azt vehette észre, aki nagyon jól ismert és megfigyelt engem. A nővér összeráncolta a szemöldökeit, majd ismét hátrafordult, most Liot vette célul, ha még el nem menekült. - Elmesélné maga is, hogy mi történt? - Miközben feltette a kérdést, elővette a vérnyomásmérőjét. Jaj ne, csak azt ne! Egyszerűen gyűlöltem azt a gépet. Szerintem ez látszott is rajtam, mert szinte pánikkal telivé vált a tekintetem, amikor megláttam a szerkentyűt... 

Lionel: A nővér érkezése segített a nyugalmam megőrizni, már, ami maradt belőle, aztán ismét feszülten vártam, hallgattam, mit mond.
Tehát Adelyn nem evett, ez sok mindent megmagyaráz, és jogosnak érzem a aragot, ami ezen információ hatására bennem feltört. Nem csak rá haragudtam, hanem magamra is, amiért nem vettem észre hamarabba  jeleket. Látszott rajta, hogy fogyott, méghozzá nem csak dekagrammban mérhető szinten, és mivel ő amúgy sem tartozott soha az erősebb testalkatú lányok közé, így ez a változás is fontos. Mert vezethet például ehhez is.
David telefonált, majd távozott és ettől ideges lettem. Hárman maradtunk, s mire ez tudatosult bennem, a nővér már nekem is szegezte a kérdést.
- AZT MONDTA NEM ÉRZI JÓL MAGÁT, AZTÁN ÖSSZEESETT. NEM TUDOK TÖBBET ELMONDANI, MINT, AMIT MÁR MR. GARRETT AZ ELŐBB. - Muszáj volt hazudnom, pedig pontosan tudtam, mi vezetett ehhez a rosszulléthez. Átkoztam magam, átkoztam az egészet, hogy idáig fajult, de nem tudtam, mit kellene tennem. Hirtelen emlékképek tódultak elém, amik végül távozásomhoz vezettek az Eiffelben, és így kerültem ide, ahol szinte ugyanaz történik, bármennyir eigyekeztem is elkerülni.
Mivel új információval nem tudtam szolgálni, a nővér adott egy szőlőcukrot Adelynnek, aztán a lelkére kötötte, hogy étkezzen rendszeresen, igyon elég folyadékot és pihenjen, amennyit csak tud. Majd ugyanezt rövidebb változatban én is meghallgattam, aztán a fehér köpeny eltűnt az ajtóban és én ott álltam az egyik asztalnak dőlve, ami a kanapéhoz legközelebb állt és nadrgom zsebébe süllyesztett kezekkel néztem a lányra, akinek valamivel jobb volt már a színe, de még mindig elég sápadt volt. Nem tudtam, mit mondhatnék.