Mikor? 2015.05.31. - 2015.07.06.
Hol?  Tanári szoba -> Zeneterem
Kik? Adelyn Rose & Lionel Hunter-Drake

Adelyn: Egy hét telt el attól az incidenstől, amire nem szeretek visszaemlékezni, de mégis sokszor muszáj. Néha csak rémálmaim vannak ezzel kapcsolatban, de megesik, hogy szemérmetlenül rákérdeznek a dologra. S ekkor én kénytelen vagyok elmesélni nekik, hogy mi történt. Persze nem töviről-hegyire, csupán eléggé megnyirbálva, az alapdolgokat. Az események óta többet beszéltem idegen diákokkal, mint az ismerőseimmel. Lioval pedig egyáltalán nem beszéltem azóta, pedig hét nap az hosszú idő. Néha láttam, egy elsuhanó árny formájában, a táncterembe belépve, egy másik diákkal beszélgetve. Talán Natalie illegette neki magát valamelyik szünetben, de lehet, hogy Jane volt, olyan egyforma lányok vannak itt, hogy képtelen vagyok megjegyezni őket. Egy valami viszont késztetett, hogy beszéljek a tanárral. A fekete, egyszerű szabású pólója még mindig nálam volt. Kimostam, kivasaltam és gondosan összehajtva egy fekete jelzéstelen, de jó minőségű szatyorba tettem. Valószínűleg Adele-illata lett, de nem tudtam azzal mit kezdeni.

A tanári szoba felé menve, azon tűnődtem, hogy miként viselkedjek a férfival. Mosolyogjak, esetleg csak faarccal nyújtsam neki oda a szatyrot? Vajon lesz gyomorgörcsöm, ha meglátom? Nem is volt időm ezen tovább töprengeni, mert már a keresett ajtó elé értem. Kinyújtottam kezemet és közepes erővel bekopogtam. Gyorsan végigmértem magam, amíg még nem nyílott ki az ajtó. Fekete tornacipő, fekete nadrág, ami szorosan tapadt alakomhoz, piros, egyszerű, de mégis csinos top. Felnéztem az ajtóra, torkomba szökött a szívem és nyílt is az ajtó... 

Lionel: Úgy tűnt, mintha már hetek teltek volna el, mióta az életem enyhén szólva felbolydult. Bele sem akartam gondolni, ezek után Adelyn mit élhetett át, az egész iskolai procedúrán át a sokszoros meghallgatásokig. A legelején még ott voltam vele, aztán, mivel sem családtag sem semmilyen más kapcsolatban nem álltam a lánnyal, így engem kihagytam az egészből. Kivéve Edward, akitől megkaptam életem első szóbeli figyelmeztetését, és ezt nem csak tanári pályafutásomra értem. Jogos volt az ítélete, elvégre a helyes cselekedet az lett volna, hogy azonnal értesítem az iskolát vagy a hatóságokat, ehelyett hazavittem és elhallgattam az egészet. Igen, ezt tettem és neki is bevallottam, mennyire nem bántam, mert így gondolom helyesnek a mai napig is. Persze túl egyszerű lett volna, ha ezt elfogadják, de járhattam volna rosszabbul is. Az arcom is engedett az első nap fellángoló fájdalomból, a színe is napról napra javult, egy hét alatt szinte teljesen rendbejött, csak a számnál lévő kis seb, és halvány elszíneződés mutatta arcomon nyomát annak, hogy valami történt nemrég. A tanítás azonban nem állt meg, a pletykák kezdetben bosszantottak, aztán kezdtem megszokni őket, nem magyaráztam meg, mi miért történt, csak ráhagytam azokra, akik nem találtak jobb elfoglaltságot, mint a történteket felhánytorgatni.
Ettől még belül egyáltalán nem éreztem magam olyan összeszedettnek, mint előtte, s bár kifelé nem mutattam, nagyon is érdekelt, mi lehet Adelynnel, akit csupán néha láttam, futólag, egy-egy pillanatra. Nem tudtam, hogyan állhatnék elé, mit is mondhatnék neki, aztán meggyőztem magam arról, jobb is, ha nem emlékeztetem én is arra, amin keresztülment.
- MISS ROSE? - Annyira meglepett a felbukkanása, hogy a kérdés akaratlanul tört ki hangosan a számon. A tanári szoba ajtaja előtt állt, az egyik kollégámmal beszélt, mikor a folyosón sétálva, a kezemben lévő táncverseny hirdetményéből felpillantva megláttam. Amint rájöttem, szám előbb járt, mint elmém már meg is bántam, hogy megszólítottam. Miért ne állhatna ott? Számtalan tanára lehet odabent, akikre várhat, de belül mégis abban reménykedtem, ő lesz az kettőnk közül, aki megteszi az első lépést.
Hozzájuk érve megálltam, ha utat engedtem bementem, ha nem, akkor kifejezéstelen arccal néztem a lányra, majd vártam, mi is fog történni. Továbbra sem találtam magamra teljesen, ami tőlem egészen érdekes, és felettébb zavaró dolog volt.

Adelyn: A szívem hirtelen felgyorsult, amikor nyitódott az ajtó. Rosszabbul éreztem magam, mint a tévés tehetségkutató műsorokban, ahol a végletekig húzzák az ember idegeit, míg kimondják a továbbjutó nevét. Legnagyobb meglepetésemre nem Lio nyitotta ki az ajtót, hanem a tesitanár, akinek nem tudtam a nevét, mert engem nem tanított. Köszöntem neki, és próbáltam leplezni a csalódottságom. Nyugalmat erőltettem a hangomra. - HUNTER-DRAKE TANÁR URAT KERESEM - jelentettem be, miközben lesütöttem a szemem. Ekkor egy ismerős hang csapta meg a fülemet. Miss Rose? Megpördültem a tengelyem körül, s egy ismerős arccal találtam szembe magamat. Csak egy ember tudja ilyen hangsúllyal kimondani a nevemet... Lio. Gyomorgörcsre számítottam, nem arra, hogy ebédem apró csomóba zsugorodik gyomromban és táncolni kezd, miközben szívem hevesen dobog és még meg is szakad. Jesszus, ez most komoly? A fekete szatyrot szégyellősen mellkasom elé szorítottam, mintha csak el akarnám rejteni tekergőző szívemet. A tesitanár valami motyogással becsukta maga mögött az ajtót, de nem is figyeltem rá. Lio közelebb sétált és olyan kifejezéstelen arccal nézett rám, hogy az már fájt. Nem is köszöntem neki. Jó napot? Ha ilyen arcot vág biztosan nem kívánok neki jó napot. - EZT VISSZAHOZTAM, KÖSZÖNÖM SZÉPEN - eltartottam magamtól a szatyrot, s fülénél fogva tartottam, s úgy nyújtottam a férfi felé. Senki sem tudhatta rajtunk kívül, hogy mi van benne. Akár egy pár CD is lapulhatott ott, vagy egy könyvet is rejthettem bele. De szerintem először még a saját tulajdonosa sem tudta, hogy egy hete nem látott pólóját kapja vissza. Csak addig néztem a férfi szemébe, amíg beszéltem, majd lesütöttem a szemem. De azt láttam, hogy arcát a sebek már begyógyultak. Ennyi volt a rossz fiús kinézete, de a lila foltok nélkül is vonzó volt. Hm, képzeletbeli torok köszörülés. Vajon jutottak a fülébe pletykák? Megrótták őt vagy az igazgató megdicsérte, hogy helyesen cselekedett? Jó lett volna tudni, de jelenleg azt vártam, hogy vegye el tőlem a kis csomagot. 

Lionel: Valahogy éreztem, hogy találkozásunk nem egészen a véletlen műve, vagy legalábbis felmerült bennem ez a lehetőség, aminek őszintén bevallva örültem. Bár nem törtem magam túlzottan azon, hogy elkerüljük egymást, de igyekesztem a saját dolgaimra koncentrálni, ami miatt kevesebbszer futhattunk össze, vagy legalábbis én nem vettem észre. Ez persze nem azt jelenti, hogy a gondolataim elkerültél a történteket, Adelynt, sőt, de kifelé nem mutattam, hogy az egész jobban bántana, mint amennyire viselkedésemből, magatartásomból megszokhatták azok, akikkel nap, mint nap találkozom.
Most azonban, ha akartam volna sem kerülhetem el a találkozást, mivel a lány célirányosan engem keresett. Kérdőn néztem a kis csomagra, amit felém nyújtott, majd átvettem tőle és belepillantottam. Teljesen elfeledkeztem a kölcsön adott pólóról, bár utólag eszembe jutott egy megjegyzés arról, hogy ezt később visszakapom.
- KÖSZÖNÖM - Válaszoltam a tőlem megszokott tömörséggel és még egy pillantást vetettem a szatyorra.  - HOGY ÉRZI MAGÁT? - Úgy tűnik, ismét nem voltam a szavak embere, s hogy ezt Adelyn váltja-e ki belőlem, vagy az, hogy napok óta inkább a munkával törődöm, mintsem a pihenéssel... Nem tudom pontosan behatárolni.

Adelyn: Lio átvette a szatyrot. Érdeklődve felpillantottam, hogy belenéz-e, vagy automatikusan tudja, hogy mit fog benne találni. Természetesen megleste, s egy tömör köszöntet mondott utána. Erre én csak biccentettem. Mégis mit mondhattam volna? Szívesen? Vagy én köszönöm? Mind túl sablonos lett volna, műanyag, valami olyan, ami nem én vagyok, nem is szólaltam meg. Legszívesebben eloldalogtam volna, mielőtt még Lio bejelenti, hogy neki mennie kell, de ehelyett feltett egy elég kedvesnek is mondható kérdést. Nem, valójában nem volt kedves, de én szerettem volna azt hinni, tényleg érdeklődik. Hogy érzi magát? A bennem rejlő cinikus írónő, aki csak nagy ritkán jön elő, harsányan nevetni kezdett, ezt éreztem valahol a gyomrom tájékán, de én csak csendben töprengő kifejezést produkáltam. Nos, hogyan is érzem magam? Ismerek rá egy sz betűs, trágár szót, de inkább azt nem mondanám ki a férfi előtt, meg amúgy sem szokásom káromkodni. Fáradt voltam, nyűgös és zaklatott. De választ kellett adnom az egy másodpercnél hosszabb szünet után. - VISZONYLAG JÓL - feleltem enyhén hűvös hangsúllyal, de megenyhült az arcom, meg a hidegségem, amikor Lio arcára néztem. - ÉS A TANÁR ÚR? - A kérdés csupán kicsúszott a számon, nem akartam valósan feltenni, főleg nem enyhén kipirult arcot felöltve hozzá. Ezután nem volt megállás, még válasza előtt ismét megszólaltam. - ELMÚLTAK A... - szemem alatt tapogattam, azon a helyen, ahol nem is olyan régen még a férfi arcát sebek és foltok tarkították. - A SEBEK - fejeztem be végül enyhén ügyetlen hangsúllyal. Lelki szemeim előtt láttam, ahogyan finoman megérintem a férfi feldagadt, lilás arcát, ő pedig egy pillanat erejéig megfogja a kezem. Tekintetem levándorolt a férfi szájára, ahol már csak pici elszíneződés éktelenkedett, majd ha válaszolni kezdett, megkerestem tekintetét. Ó, azok az ajkak.... 

Lionel: Válasza olyan meglepő volt, hogy az szinte kiült az arcomra, de azonnal összeszedtem magam, mindössze egy egészen halvány mosoly maradt az arcomon, amitől nem tűntem már annyira komolynak, mint előtte. Ez egy olyan akaratlan reakció részemről, ami csak akkor fordul elő, ha Adelynnel beszélek, máskor sokkal könnyebb visszafognom az ilyen késztetést.
- IGEN, SOKAT JAVULT - Némi túlzással, de a történtek egészen a múlté lettek, legalábbis, ami a külsőségeket illeti. Aki átél ilyesmit annak sokáig nehezére esik nem ezen töprengni, ha egyedül marad. Eddig sosem tűnt fel, mennyire üres a lakásom, ha Cesar sem lenne velem, ez a felismerés még fájóbb lenne. Furcsa, hogy a lány ennyi mindent felborított a megszokott életemben néhány hónap alatt. Érdekes módszere ez a sorsnak a megszokottságból való kizökkentésből.

Adelyn: A férfi arcára egy kis mosoly ült ki, nem tudtam, mi idézhette elő, talán a válaszom. Mindenesetre így már nem tűnt olyan komolynak, mint azelőtt. A válasza ismét rövid volt és tömör, már-már zavarba ejtő. De én sokkal jobban el voltam foglalva azzal, hogy az arcát tanulmányozzam, minthogy a feleletének hosszán és mélységén tűnődjek. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon barátainak elmesélte-e a történteket, vagy legalább azt, hogy miért nézett ki úgy jó pár napig, mint akit összevertek. Mert végül is ez történt, csak... ő is visszaütött. De nem vagyok olyan nagy verekedés szakértő, szóval felőlem hívhatják akárminek. Lepillantottam a Lio kezében lévő élénk sárga lapra. Feltűnően zöld betűkkel azt hirdette: Táncverseny. Nem gondoltam bele, hogy vajon ő fog-e táncolni, vagy a diákjainak böngészi az eseményeket, mert eszembe jutott valami, amit nem röstelltem megkérdezni. - VÉGÜL A REPRESENT CUBA TETSZETT A DIÁKOKNAK? - Valószínűleg sosem fogom elfelejteni, hogy velem gyakorolta e dal koreográfiáját a tanár. Bár arra nem emlékeztem, hogy melyik osztálynak kellett ez, reméltem, azért Lio képben van még a dolgokkal. 

Lionel: Az éles témaváltás hirtelen ért, kellett néhány másodperc, mire felfogtam, miről is kérdezett. Tényleg a fáradtság lehet ennek az oka, ennyire dekoncentrált már régen voltam. Eszembe jutott néhány emlékkép arról, mikor a zenéket válogattuk, aztán ez az elmék folytatódott és valahogy megint a parkban történeknél lyukadtam ki, amit tényleg szerettem volna elfelejteni.
- OLYANNYIRA JÓ VÁLASZTÁS VOLT, HOGY NÉMI ÁTALAKÍTTÁSSAL, DE EGY VERSENY MIATT IS SZÓBA KERÜLT. - Több dolgot is változtatnom kéne rajta, de az alapokat megtartom. A koreográfusi énem azonnal akcióba lendült, ahogy belegondoltam, mivel és kell majd elkezdenem az egészet. Persze, nem hagytam messzire futni a gondolataimat, Adelyn jelenlétében ez elég modortalan lett volna tőlem, tehát ismét a lányra koncentráltam.
- NOS,... MÉG EGYSZER... KÖSZÖNÖM - emeltem feljebb egy kicsit a szatyrot. - SEGÍTHETEK ESETLEG MÉG VALAMIBEN? - Nem tartott fel, mivel tulajdonképpen semmi dolgom sem volt a nap hátralévő részére, de nem tudtam, mit mondhatnék még a lánynak, zavartnak éreztem magam, amit ismét csak a fáradtságnak tudtam be. Mivel feltartani sem állt szándékomban, így feltettem egy kérdést, amire vártam a válaszát, mellyel lezárhattuk rövid találkozónk vagy új irányba terelhettük.

Adelyn: A válasz szerint Lio képben volt a dolgokkal. - AKKOR ÖRÜLÖK - feleltem egyszerűen. Kíváncsi lettem volna, hogy ő milyen mélységig tud visszaemlékezni arra a délutánra, de elég különösen jött volna ki, ha csak így megkérdezem. Meg amúgy is, ki vagyok én, hogy ilyenekről faggassam. Pár másodpercnyi csend állt be közöttünk, amit a férfi tört meg. Amikor megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben, szolidan megráztam a fejem. Jelenleg rendben voltam, hogy ismételjem magam, a körülményekhez képest, bár a legnagyobb gondom, hogy még mindig nem tudtam választani, hogy mit játsszak az év végi vizsgán. A tanár két darabot is javasolt, azt mondta, neki mindegy, melyiket játszom, amelyiket jobban élvezem, ezért nekem kell döntenem. Csak sajnos nem tudom megítélni, hogy melyik a jobb. Kértem már külső segítséget pár embertől, de a legtöbb barátom annyira el van foglalva a saját vizsgájával, hogy az enyémre nem érnek rá. Kissé ironikus hangsúllyal azért megszólaltam: - GONDOLOM, A TANÁR ÚR SEM AKAR SEGÍTENI KIVÁLASZTANI AZ ÉV VÉGI DARABOMAT - megforgattam a szemem, mert még a feltételezés is túl abszurd volt. 

Lionel: Ismét a második változat valósult meg, és ismét nem tudom azt mondani, hogy bánom, amiért ahelyett, hogy egyszerűen elutasít, elköszön, inkább felvet egy kérdésként is felfogható megjegyzést, amiből árad a irónia, s ha az nem lenne elég, a lány arcára is volt írva, hogy nem gondolja komolyan.
- A MÚLTKOR FELAJÁNLOTTA A SEGÍTSÉGÉT, MOST ÚGY ILLIK, HOGY ÉN IS MEGTEGYEM UGYANEZT. TEHÁT, HA TUDOK SEGÍTENI, CSAK SZÓLJON. - Nem tudtam hirtelen másképp reagálni rá, annélkül, hogy bántóak hatna vagy sértőnek titulálnám a viselkedését. Én a magam részéről megtettem, amit lehet, és nem tudom, mivel érdemeltem ki a velem szemben taúsított viselkedését, de nem fogok fennakadni rajta.

Adelyn: Természetesen azt vártam, hogy Lio közli, igazam van, és ismét egyedül maradok a két darabbal meg a hegedűmmel. Helyette beleegyező választ kaptam, vagyis valami olyasmit, s ennek hatására csodálkozó kifejezés ült arcomra, többek között szemeim látványosan elkerekedtek. - IGAZÁN? - Elsőre csak ennyit tudtam kinyögni, aztán rájöttem, hogy nagy csodálkozás helyett meg kellene magyaráznom. - EDDIG A LEGTÖBB ISMERŐSÖM NEM IGAZÁN AKART VAGY TUDOTT SEGÍTENI A KÉT DARAB KÖZÖTTI VÁLASZTÁSBAN, DE AZT NAGYON MEGKÖSZÖNNÉM HA A TANÁR ÚR IS MEGHALLGATNÁ, ESETLEG VÉLEMÉNYEZNÉ ŐKET. - Hangomban most nem volt semmi irónia, vagy bármi negatív kicsengés, ráadásul belegondolva még örültem is volna, ha Lio segít. - ÉN SZINTE MINDIG RÁÉREK, HA A TANÁR ÚRNAK VAGY KICSIT TÖBB, MINT HAT PERCE, AKKOR AKÁR MOST IS - vetettem fel. A két darab nem volt olyan mérhetetlenül hosszú, szóval tényleg csak rövid ideig tartottam volna fel. 

Lionel: - NEM VAGYOK BENNE BIZTOS, HOGY ÉN VAGYOK ERRE A LEGALKALMASABB, DE HA ÚGY GONDOLJA, SEGÍTHETEK, SZÍVESEN TESZEM. - Nem akartam győzködni, felajánlottam a segítségem, annak ellenére is, hogyan kért meg, mert én úgy értelmeztem az iméntit, hogy tulajdonképpen azt tette. Aztán úgy tűnt, felengedett, nem is állt jól neki ez a magatartás, jobban kedvelem a kesves, kissé zavaros stílusát, az úgy ő, ez teszi különlegessé számomra.
- ESETLEG FÉL ÓRA MÚLVA IS MEGFELEL? EZ KELL MÉG INTÉZNEM NÉHÁNY DOLGOT, AZTÁN A DÉLUTÁNOM TOVÁBBI RÉSZÉBEN NINCS KONKRÉT TEENDŐM. AMENNYIBEN VALAMELYIK ZENETEREM SZABAD, NEKEM A MA TÖKÉLETESEN MEGFELEL. - Nem gondoltam volna ma reggel, hogy a délutánom egy részét Adelynnel fogom tölteni, bár a vele való találkozásaim eddig mindig a véletlen művei voltak. Lassan hozzászokom.

Adelyn: Valamiért egyre izgatottabb lettem, amikor a férfi válaszát vártam, majd meg is kaptam. Nem igazán értettem ezt az érzést, egyszer csak észrevettem magamon, de mivel meg kellett szólalnom, meg akartam szólalni, átsiklottam a furcsa hangulatváltozásom felett. - NEM KELL OLYAN HATALMAS ZENEI TUDÁS, CSAK SZERETNÉM TUDNI, HOGY MELYIK HANGZIK JOBBAN - mosolyodtam el szerényen. Majdnem egy kacsintást is belevittem a szolid mosoly mellé, de jobbnak láttam, ha azt kihagyom. Tudtam, hogy Lionak elég nagy hozzáértése van a zenéhez, bármennyire is tagadja, vagy nem ismeri be. De ezt nem mondtam a szemébe, az túl sok lett volna. Megtartottam ezt a gondolatot magamnak, legalábbis egyelőre. A második dolog, ami elhallgatásra került, vagy nem csináltam meg.
- FÉL ÓRA MÚLVA TÖKÉLETES - mosolyodtam el szélesen, izgatottságom már ki is ütközött rajtam. Természetesen nem maradhatott el csinos kis piros folt arcomról, amiről persze én nem tudtam. Ó, ha tudtam volna! Annyi alapozó egy alapozógyárban nincs, amennyivel zavarom jelét el lehetne tűnteni. Ráadásul most nem volt rajtam semmi ilyesmi bőrtökéletesítő krém. Nem is a bőrhibákkal volt most a baj, hanem a pirossággal. De nem tudtam tehát róla, és amiről nem tudunk, az nem is fájhat.
Abba bele sem gondoltam, hogy még a hegedűmért is el kell ugranom a kollégiumba. Buta én! Min játszanék? Lio még ezt is elfelejtette veled, drága Adele? Adelyn. Gondolataimat tovább kellett tuszkolnom. Még jó is, hogy lesz egy kis időnk, így el tudok ugrani a hegedűmért. Igen, itt jártam. - BIZTOSAN VAN SZABAD ZENETEREM, GARRETT TANÁR ÚR MA MONDTA, HOGY NYUGODTAN MEHETEK, HA SZABAD HELYET SZERETNÉK - tettem még hozzá. Lio szerint nem megyek biztosra, ha ilyenekről van szó? Naiv bácsi. Apropó, az új hegedűtanár sokkal jobb volt, mint Read tanárnő és nem csak azért, mert férfi volt és jól nézett ki... Gondolataim egy pillanatra elkalandoztak valahol Garrett, a hegedűje és (izmos) karjai között, de a másik férfi, azaz A férfi, Lio jelenléte egy másodpercen belül visszarángatott a jelenbe. Köszönöm. - SZÓVAL, HA MEGFELEL, AKKOR FÉL ÓRA MÚLVA TALÁLKOZHATUNK A ZENETERMEK ELŐTT - szögeztem le végül. Ha még hozzátett valamit a tánctanár, akkor figyeltem, tudomásul vettem, esetleg válaszolt, majd búcsút intve a kollégium felé siettem, hogy szembesüljek paradicsom piros arcommal. 

Lionel: Mivel Adelynnek is megfelelt a későbbi időpont, így bőven volt időm összeszedni a holmim, némi rendet tenni az asztalomon, és jobban utána nézni a versenynek, aminek szórólapját a másodikosok nyomták a kezembe. Ez a verseny még nem nekik való, bármennyire egyszerűnek látszik, nekik még tanulniuk kell, ellenben a negyedévesek között tudok két párost, akik remekelhetnének, ha ők is úgy akarják. Ezen töprengtem az asztalomnál ücsörögve, mikor véletlenül a csuklómon lévő órára siklott a tekintetem. Azonnal felugrottam, mintha áram csípett volna meg. Nagyszerű! A pontosságáról híres tanár késésben van.
Harminc helyett harminchét perc telt el az előző találkozónk óta, mikor megérkezetem a nyitott ajtajú zeneteremhez. Azért mégis bekopogtam, majd beljebb léptem, tekintetemmel a lányt kerestem.
- ELNÉZÉST A KÉSÉSÉRT - Nem tudom, mi történt velem, hogy ennyire elfeledkeztem az időről, de bántott a dolog. Sosem késem el sehonnan, inkább előbb érkezem, de egyetlen percnyi csúszástól is ideges tudok lenni, most pedig a hétszeresét éreztem magamban, kifelé azonban csak a tőlem megszokott komolyság látszott.
Nem tudom, miért a zongorához mentem, de a végén ott ültem le a kerek székre és a lányt néztem. Annyira pontosan és precízen készült elő, jó volt nézni a zenészeket, mikor felkészültek egy-egy előadásra. Az összpontosítás, ami ilyenkor az arcukra is kiült, a figyelem, olyasvalami, ami nagyon sok emberből hiányzik. A tánc is megköveteli ugyanezt, s mégis lenyűgözött, ahogy most épp Adelyn figyeltem. A lányban van valami, ami más helyzetben is rá tereli a figyelmem, s most már kétszeresen is igaz volt mindez.

Adelyn: A tanári elől visszasétáltam a szobámba. Moira nem volt bent. Nem tudom, merre lehetett, de nem is gondolkodtam el rajta. Mostanában mind a kettőnknek annyi programja van, alig bírom a sajátomat is nyomon követni. Kikészítettem a hegedűt, természetesen tokkal, vonóval, majd nem tudtam megállni, hogy ne a fürdőszobában kössek is. Hajam átlagosan omlott vállamra. Magam sem értettem, hogy miért, de azon kaptam magam, hogy elkezdtem fésülködni. Pár húzás után azonban letettem a hajkefét és ledőltem az ágyba. Szinte percenként ellenőriztem, hogy mennyi az idő. Nem szokásom izgulni, de most valamiért furcsa érzésre lettem figyelmes gyomrom tájékán.
Mikor végre nagy nehezen lejárt az az idő, amennyit ki akartam várni, hátamon a tokommal elindultam a zeneterem felé. Pár perccel hamarabb odaértem, mint amennyit megbeszéltünk Lioval. Úgy tűnt, hogy a közelben nincs senki, Mr. Garrett is tökéletesen informált volt, mármint ami a termek ürességét illeti. Precízen előpakoltam egy asztalon, a hegedűmre feltettem a válltámaszt, gyantáztam a vonót. Az órára néztem. Fél lesz fél perc múlva. Odalépdeltem a zongorához. Megnyomtam az A hangot és elkezdtem behangolni a hegedűt. Az órára néztem. Fél van. Zavartan megköszörültem a torkom, bár nem volt a teremben rajtam kívül egy lélek sem. Felültem az asztalra a hegedűtok mellé. Fejemben olyan gondolatok jártak, miszerint Lio nem fog eljönni. Szám szélét rágcsáltam és lóbáltam a lábamat. Az órára néztem. Fél múlt hét perccel. De olyan hosszú hét perccel, amilyet embernek még nem kellett kivárnia. És ekkor kopogást hallottam. Feszülten minden idegszálammal a bejövőre koncentráltam, aki Lio volt. Alig hallhatóan sóhajtottam egyet. Lemásztam az asztalról, és összekaptam a hangszeremet, s ekkor a férfi már a zongora mellett ült. Milyen jó, hogy már hangoltam, különben fel kellene állítanom őt...
- ÍGÉREM, GYORS LESZEK - jelentettem be, miközben még egy utolsó ellenőrzést végeztem a hegedűn. A férfi elé álltam, persze tisztességes távolságban, úgy helyezkedtem, hogy jól lásson és halljon is. - AZ ELSŐ AZ OROSZ FANTÁZIA LENNE - konferáltam fel szegényesen saját magam, majd vállamhoz emeltem a hegedűt. El is felejtettem mondani, hogy zongorával jobb lenne, de már bele is kezdtem. Nagyon szerettem ezt a darabot, mert volt benne mindenféle érzelem. Legalábbis, ahogy én játszottam abban volt mindenféle a padlón fetrengős sírástól az önfeledt nevetésig. És jelenleg ilyen hangulatom volt, változó. Szélsőségesen. A görcs a gyomromban nem oldódott fel, helyette szívem helyére csusszant. A lehető legjobb teljesítményemet akartam nyújtani, megmagyarázhatatlan okok miatt fontosabb volt nekem az, hogy Lionak jól játsszam el a zeneművet, mint reggel a tanárom előtt. De ezeken hegedülés közben nem is tűnődtem, teljesen átszellemültem. Arcom eléggé felvehette a zene mozzanatait, s ez furcsa lehetett annak, aki nem ismeri ezt az oldalamat. Sokat tanultam Mr. Garrett-től, ő segített elkezdeni igazán kibontani a szárnyaimat, ezért is volt lehetséges, hogy a termet betöltő muzsika igazán betöltötte a termet, minden narcizmus és egoizmus és egyéb fennkölt szavak hordozása nélkül szólva. Az utolsó hang után leengedtem a vonót, majd a hegedűt, de nehezen sikeredett elengednem a dalt. Most olyan jó volt, annyira kikapcsolt, de mégis úgy tudtam koncentrálni, mint még soha. Vajon minek volt köszönhető ez a kivételes produkció? Az első gondolat, ami pár tizedmásodperc után a fejembe szökkent az volt, hogy a zongoraszéken ülő férfi is ennyire jónak találta a játékomat, vagy csak én érzem így? Felpillantottam, de tekintetem csak a zongora billentyűéig jutott el, az A hangig pontosabban, majd vissza a földre. Majd' meghaltam a kíváncsiságtól, hogy mi lehet Lio véleménye, de mégsem tudtam ránézni. Tessék, most lehet mondani, hogy félős nyuszi vagyok, meg hogy érzelmes. Biztos most Lio is azt gondolja, hogy milyen kis érzelmes szerencse(tlen)csomag vagyok, már ha ismeri ezt a szlenget. Annyira még nem idős. Pff. Most, hogy már végképp nem tudtam, hogy mit érezzek, arcomon végső kétségbeesés jelent meg. Lio most bizonyára elkönyvelt még határozatlannak és gyerekesnek, illetve még döntésképtelennek is, ha még ezeket nem állapította meg volna. És mily' csoda még a kezem is elkezdett remegni. Sóhajtottam. 
//zene//

Lionel: Mikor felkonferálta, mit is fogok hallani, egy kis bizonytalanságot éreztem magamban, mivel így önmagában a cím számomra semmit sem jelentett, maximum elképzeléseim lehettek, mivel orosz, és ismerek orosz zenét, de gyanítottam előre, nem olyasmit fogok hallani, mint, ami ettől a gondolattól eszembe jutott. Nem baj, mindig tanulnom kell valami újat, ma épp egy kis klasszikust. A jó pap is holtáig tanul, rám is rám fér, hogy fejlődjek, ha már ebben az iskolában tanítok.
Adele belekezdett a dalba, az elején egészen lassú volt, mondhatni altatóként is funkcionált, bár inkább az kötött le, ahogy a lányt figyeltem, mintsem az a gondolat, hogy egy ilyen zenétől bárki mély álomba szenderülne. Ez amúgy is különös gondolatfoszlányként jutt el agyamig, s nem is jegyeztem meg tovább, mint míg muszáj volt. Aztán a zene változott, gyorsabb lett, s újabb képek villantak be a fejemben, de már nem tánc, nem is a zene, hanem egy havas táj, egy pörgő forgatag, egy régi kocsma, összefüggéstelen egymásutánban, majd a dal véget ért, s kissé elkalandozott állapotomból ráztam vissza magam a valóságba.
- HATÁROZOTTAN ÁLLÍTHATOM, ILLIK ÖNHÖZ EZ A DAL, ÉS REMEKÜL ELJÁTSZOTTA, LEGALÁBBIS SAJÁT, HOZZÁ NEM ÉRTŐ VÉLEMÉNYEM SZERINT. NEM HALLOTTAM SEM HIBÁT, SEM SEMMI OLYASMIT, AMIRE FELHÍVHATNÁMA F IGYELMÉT, VAGY AMIÉRT AZT MONDHATNÁM, NE EZT VÁLASSZA. PERSZE, ÁTÉRZEM A HELYZETÉT, HA A MÁSIK LEHETŐSÉGET IS ILYEN MAGÁVAL RAGADÓAN JÁTSZA, AKKOR VALÓBAN NEHÉZ LESZ DÖNTENI. - Próbáltam nem két mondatban összefoglalni, ami eszembe jutott a hallottakról, és azt a hatást sem kelteni, hogy nem értek a klasszkusokhoz, mégis próbálom előadni, hogy mégis. Ez amúgy sem a tőlem megszokott lenne, mint mindig, igyekeztem őszinte lenni. Nem is volt túl sok okom a ferdítésre.

Adelyn: Szerencsére Lio hangja kirángatott abból a bizonytalan állapotból, amibe hirtelen csöppentem. Barátságosan ráemeltem a tekintetem. Igazából arra számítottam, hogy két mondatban elmondja a véleményét, jó volt, szép volt, jöhet a következő, de kellemesen csalódtam. Ugyanis egy viszonylag hosszabb beszámolót kaptam. És eszerint tetszett neki. Nem is kell említenem, hogy hízott tőle a májam, nagyon jól esett, amiket mondott. Még akkor is, ha nem hízelgésből mondta, hanem komolyan kifejtette a véleményét. - KÖSZÖNÖM SZÉPEN - mosolyodtam el kissé bizonytalanul és kipirult arccal. Ezúttal sikeresen nem gondoltam arra, hogy észrevehető-e a pír az arcomon. Azon viszont egy pillanatig kellemesen eltöprengtem, hogy a magával ragadó játék mit is jelenthet pontosan a férfinak, de inkább hagytam. Jobb, ha nem tudom meg. Ördögi kacaj, de nem tudom, ki részéről. - AKKOR A KÖVETKEZŐ PEDIG EGY BACH MŰ - jelentettem be. Reméltem, hogy szimpatikusabb lesz azáltal a darab, hogy a szerzője ismert. - SARABANDE - tettem még hozzá a címét, bár úgy sejtettem, hogy ezt a férfi nem ismeri. Ismét felvettem a kezdőállást, hegedű a vállra, vonó a magasban, s megpróbáltam felidézni a dal hangulatát. Ez már kicsit nehezebb darab volt. Nekem mindig a romantika jutott róla eszembe, nem mint a korszak, hanem a szerelem. Főleg a be nem teljesedett, vagy egyoldalú. Képzeletbeli torokköszörülés. Elkezdtem játszani, s ebbe is képes voltam szépen beleélni magamat. Biztos voltam benne, hogy ez után nagyon fog fájni a csuklóm, hiszen mindig azt csinálja, de hát megéri, végül is. A szépségért is szenvedni kell, meg ezek szerint a sikerességért is. Valahogy a dal közepe kiesett, az utolsó hangnál viszont visszatértem a valóságba, immáron ténylegesen sajgó csuklóval. Ez a három perc testileg kissé megviselt. Leengedtem a hegedűt, s próbáltam nem fájdalmas arcot vágni, miközben a hangszert és a vonót is a jobb kezembe veszem, hogy bal csuklómat apró mozdulatokkal kiropogtatom. Közben a férfi arcára néztem, hogy lássam véleményét. 
//zene//

Lionel: Bach-ról az akadémiai évek jutottak eszembe, és az a klasszikus zenei kurzus, ami talán az egyetlen volt, melyet szívesebben kerültem el, mintsem hallgattam végig órákról órákra. Persze, a szorgalom, a maximalizmus, a megfelelni akarás mindig erősebb volt a negatív hozzáállásnál, amit az iránt tanusítottam, de a lényeg, hogy végig csináltam. Most pedig itt ülök a zeneteremben és igyekszem úgy tenni, mintha értenék ahhoz, amihez tulajdonképpen egyáltalán nem.
- HALLJUK - Reakcióm rövid volt, ellenben szám szélén mosoly bújkált, ahogy megszólaltam és Adelynt figyeltem, miközben felkészült a második darab előadására. Bach az akadémiai tanárom kedvence volt, ha ténylegesen nem is figyeltem az előadásokra, annyira megmaradt bennem az emlék, hogy felismerjem azon jegyeket, melykből ráismerek a zeneszerző munkájára. Vagy legalábbis hozzá kapcsolnám. Ha Adelyn nem jelenti be, kitől származik, amit játszani fog, valószínűleg akkor is Bach ugrott volna be, ami valamilyen szinten pozitív dolog, hiszen legalább ennyi megmaradt abból az időszakból.
- ÉRDEKES DARAB - Kezdtem bele, miközben ismét összeszedtem a gondolataimat, hogy egy értékelésnek ható, véleménykifejezést produkálhassak. - VISZONT AZT VETTEM ÉSZRE, PONTOSABBAN AZT ÉREZTEM, HOGY EZ KEVÉSBÉ ÁLL KÖZEL ÖNHÖZ, MINT AZ ELŐZŐ. VALAHOGY MÁSKÉNT HATOTT, ÉS SZERINTE TUDJA, MIRŐL BESZÉLEK. BACH NAGYSZERŰ ZENÉKET KOMPONÁLT, EZ TÖBB MINT TÉNY, MÉG A MAI MODERN VILÁGBAN IS. LENYŰGÖZŐ ÉS NEHÉZ DARABOKAT, ÉS NEM VONOM KÉTSÉGBE A MAGA HOZZÁÉRTÉSÉT, MERT MINT TAPASZTALTAM, A TEHETSÉGE ÁTHIDALJA AZ APRÓBB AKADÁLYOKAT IS. MIVEL NEM SZERETNÉK KONKRÉTAN VÁLASZTANI ÖN HELYETT, ÍGY CSAK AZT MONDHATOM EL, AMIT ÉN MAGAM ÉREZTEM ÉS LÁTTAM, MIKÖZBEN HALLGATTAM AZ ELŐADÁSAIT. AZ OROSZ FANTÁZIÁBAN VOLT VALAMI, AMI NEM HAGYTA A HALLGATÓ FIGYELMÉT ELKALANDOZNI, MINDEN PERCÉBEN MEGKÖVETELTE A FIGYELMET ÉS MÉGIS MEGHAGYOTT EGYFAJTA SZABADSÁGOT, REMÉLEM NAGYJÁBÓL ÉRTI, MIRE GONDOLOK. A SARABANDE ÉRZELMESEBB DARAB, SOKKAL TÖBB MINDEN VAN BENNE, EGÉSZEN MÁS HATÁST VÁLT KI A HALLGATÓBÓL ÉS AHOGY LÁTTAM, ÖNBŐL IS MISS ROSE. NEM TUDOM, MENNYIRE TUDJA KÖVETNI A KUSZA GONDOLATAIMA, ÉS HIGGYE EL, SZERETNÉK SEGÍTENI, MERT EZT KÉRTE TŐLEM, DE SZERINTEM KÉT IGEN KÜLÖNBÖZŐ DARABOT VÁLASZTOTT, NEHÉZ ŐKET ÖSSZEHASONLÍTANI BÁRMILYEN SZEMPONT ALAPJÁN IS. CSAK MAGA TUDJA ELDÖNTENI, MELYIK MILYEN HATÁST GYAKOROL ÖNRE, MELYIKET ÉRZI KÖZELEBB SAJÁT MAGÁHOZ. AKI KÜLSŐ SZEMLÉLŐKÉNT HALLGATJA, AZ IS AKKOR TUDJA IGAZÁN ÉLVEZNI, HA AZ ELŐADÓ IS. - Nem hiszem, hogy túlzottan értelmesnek hathattak a szavaim, így utólag visszaidézve az első mondatokat, egyre erősebben kételkedtem benne. Azért Adelyn képességében bíztam és abban, hogy kihámozza mondataimból a lényeget, vagy valami olyasmit.

Adelyn: Kíváncsian fürkésztem a férfi arcát, kíváncsi voltam, hogy erről a darabról mi a véleménye. Két, maximum három mondatod beszámolóra tippeltem, de kellemesen csalódtam, amikor a férfi beszélni kezdett. Ugyanis hosszas véleményezésbe kezdett. Az állam pedig éppen hogy nem esett le a helyéről. Nagyon bő és tartalmas szöveget hallhattam. Egy külső szemlélő talán úgy hiheti, hogy a monológ elbizonytalanított a választásban, de rájöttem, hogy melyiket is szeretném játszani. Az Orosz fantáziát választottam magamban, de hangosan nem mondtam ki. A Miss Rose megszólítás most sem kerülte el a figyelmemet, talán még a szokásos pír is kiült tőle az arcomra. Azt viszont nem sikerült megállapítanom, hogy a férfi most mennyire más, mint amikor az iskolán kívül "találkoztunk." Szerencsére az ilyen gondolatok elkerülték a fejemet. - KÖSZÖNÖM A VÉLEMÉNYT - biccentettem hálásan, s halvány mosoly jelent meg az arcomon. Hangszeremmel a padhoz sétáltam, ahol a tokom volt, de vigyáztam, hogy ne álljak háttal a tanárnak. - EL IS FELEJTETTEM KÉRDEZNI, HOGY A REPRESENT CUBA TETSZETT-E A DIÁKOKNAK - tettem fel a kérdést csinos kis állításba burkolva. Álmatlan éjszakáimon még mindig azt a dalt hallgattam, amire Lioval táncoltunk egyszer. Egy darabig nem néztem a férfi arcára, mivel nagy gonddal tettem el a hegedűt. Reméltem, hogy a férfi még emlékszik rá, hogy mi volt ez az egész zenekeresős, CD válogatós dolog. Én nagyon is emlékeztem rá. Talán túlságosan is, de most nem ez volt a lényeg.
- REMÉLEM, AZÉRT NEM TARTOTTAM FEL ANNYIRA A TANÁR URAT ÉS MÉG EGY KICSIT ÉLVEZTE IS - néztem fel a férfira, miután a hegedűt a helyére tettem. Ezután a vonómat fogtam és a helyes meglazítás után azt is eltettem. Már csak össze kellett húzni a cipzárat. A csuklóm még mindig fájt egy picit, de hát ez szakmai ártalom, és ettől függetlenül be tudtam zárni a tokot. Nem vártam, hogy Lio válaszoljon, ezért csak akkor nem szólaltam meg, ha láttam, hogy nagyon akar mondani valamit. De ha csak ült vagy gondolkodott, akkor magamhoz ragadtam a szót. - SAJNOS NEM TUDOK ÁTSIKLANI A KÉRDÉS FELETT, ÉS NEVELETLEN SEM AKAROK LENNI - kezdtem el kertelni, - DE MUSZÁJ MEGKÉRDEZNEM... - meg kellett, hogy köszörüljem a torkomat, - UGYE AZÉRT NEM ÉRTE SEMMIFÉLE ATROCITÁS A TANÁR URAT AZ ESET ÓTA? - Gondoljunk csak bele, egy diáklány egy egész estét, illetve éjszakát egy tanárnál töltött. Ha ebből nem születnek szaftos pletykák, akkor semmiből sem. Az pedig nagyon zavart, hogyha Liot bántják az én butaságom miatt. Mert nekem akkor is a parkon keresztül kellett sétálnom... 

Lionel: - SZERETEM A ZENÉT, ÉLŐBEN HALLGATNI PEDIG MÉG JOBB, FŐKÉNT, HA ILYEN HOZZÁÉRTŐ MŰVÉSZTŐL HALLHATOM, MINT ÖN. - Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy ez most bók akart-e lenni vagy pusztán őszinteségem keveredett finomkodó stílusommal, de mivel valóban így gondoltam, nem okozott különösebb lelkiállapot változást, kivéve azt a néhány gondolatot, amit még mellé társítottam.
Felálltam a zongorától, ujjaim csak úgy végighúztam a billentyűkön előtte és az jutott eszembe, milyen régen tanultam játszani rajta, s milyen kevésszer jutott azóta időm leülni gyakorolni. Talán már nem is menne. Legutoljára talán pont Adelynnek segítettem, mikor megkért, hogy kísérjem. Azóta már valószínűleg tudásom tovább kopott. Hirtelen egy dallam sem jutott eszembe azok közül, amiket valaha el tudtam játszani a hangszeren, bár, ha be is ugik egy, akkor sem valószínű, hogy leülök és eljátszom. Nem éreztem magamban azt, amitől ez sikeres lehetne. Inkább tompaságot, fáradtságot éreztem, meg némi zavart, ami már szinte állandó, ha Adelyn a közelemben van.
- SZEREZTEM PÁR ÚJ JELZŐT A MEGLÉVŐK MELLÉ. - Válaszoltam, s szám szélén mosoly bújkált. Nem néztem először a lányra, továbbra is a zongora billentyűit fürkésztem. - A KOMOLY ÉS MINDIG PRECÍZ OLDALAM MELLÉ, ÁLLÍTÓLAG MOST MÁR KIMUTATTAM A.... "VAGÁNY" ÉNEM. SZÁMOMRA EZ KISSÉ TÚLZÁS, DE HÍZELGŐ, HOGY NEM CSAK A KARÓTNYELT TANÁRT LÁTJÁK BENNEM. - Felemeltem a fejem, annyira, hogy Adelynre pillanthassak, aki tőlem néhány lépésnyire a széksoroknál állt. Mosolyomba keserűség vegyült, aztán a kérdések után valahogy már az is eltűnt, csupán szokásos közömbös, kissé komoly arccal fordultam el tőle. - TÉNYLEG ILYEN VAGYOK? MAGA IS ILYENNEK LÁT, HA RÁM NÉZ? - Akaratlanul buktam ki belőlem az őszinte kérdések, amikkel több mint valószínű, zavarba hoztam a lányt, és ha ez megtörtént elfordítottam a tekintetem róla. - SAJNÁLOM, EZ IGAZÁN TISZTELETLEN VOLT TŐLEM. TERMÉSZETESEN NEM KELL VÁLASZOLNIA, MÉG EGYSZER, ELNÉZÉST. - Megbántam, hogy egyáltalán szóba hoztam, elmondhattam volna, hogy nem történt semmi, ami bár hazugság, mégis könnyebben túlléphetnénk rajta, mint így. Lecsuktam a zongora billentyűit óvó fedelet és elléptem tőle, de nem szólaltam meg, nem indítványoztam, hogy távozzunk, csak álltam, kezimet zsebembe rejtve és kerülve Adelyn tekintetét, ismét az arcát vizsgáltam.

Adelyn: - KÖSZÖNÖM - suttogtam halkan. Nem tudtam, hogy ez egy bók volt-e, de nem is mertem belegondolni. Már rég túl kellene lépnem az olyan apró megjegyzéseken, ami másnak teljesen átlagosak, nekem viszont a világ minden kincsét megérik. Élvezettel végigsimítottam a tokom fedőlapját. Jó volt tudni, hogy van valami, ami tényleg az enyém. Ahogy felpillantottam Lio ugyanilyen mozdulattal érintette meg a zongorát. Muszáj volt elfojtanom egy mosolyt, de nem sikerült, így gyorsan lesütöttem a szemem a padlóra. Ahogy a férfi a hangszerhez nyúlt, számomra igen vadító látványt nyújtott, de hát ez szakmai ártalom.
Felnéztem, amikor Lio beszélni kezdett. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy én milyen jelzőket aggattam már rá az idő során, illetve miket hallottam róla, de gondolatmenetemet én magam szakítottam meg. - A SEBHELYEK TÉNYLEG VAGÁNYAK VOLTAK - fűztem közbe. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el erre a gondolatra, de azon az estén, ha jól emlékszem, már közöltem a férfival ezt. Ismét eszembe jutott, amikor megérintettem az arcát, ő pedig a kezemet, mosolyom eléggé megváltozott, halványult, de nem apadt el. A karót nyelt tanár jelzőre felkaptam a fejem. Erről annyit nem tudtam nyilatkozni, hiszen Lio engem nem tanított, még helyettesítő óránk sem volt vele. Ezután kissé meglepődtem, hiszen olyan őszinte kérdések törtek ki belőle, hogy még a hideg is kirázott. Zavaromban fülem mögé tűrtem pár kósza, vöröses tincset. Még levegőt sem vettem, de már mentegetőzni kezdett. - NINCS SEMMI BAJ, NEM VOLT TISZTELETLEN - ismételtem meg az előbbi mozdulatomat. Vártam egy kicsit, addig Lio lecsukta a zongora fedelét. Mit is mondjak? Úgy éreztem, hogy muszáj válaszolnom. Ajkamba haraptam. Némán figyeltem, ahogyan a férfi zsebre rakja a kezét, majd megszólaltam. - SZERINTEM ÉN EGY KICSIT MÁSHOGY LÁTOM A TANÁR URAT, MINT... AHOGY A TÖBBIEK. - Szavaim után egy kissé megköszörültem a torkomat. - ÉN MÉG NEM LÁTTAM A KARÓT NYELT TANÁR VISELKEDÉST. CSAK AZ ELEGÁNS ÚRIEMBERT, AMIKOR TÁNCOLTUNK, A BÁTOR FÉRFIT, AMIKOR LÁTTAM ÖNT VEREKEDNI, A GONDOSKODÓT, AMIKOR ÁTÖLELT ÉS ELVITT MAGÁHOZ... - észre sem vettem, de ösztönösen közelebb léptem a zongorához, miközben egyre jobban belemelegedtem a szenvedélyes monológomba. - MÉG A VACSORÁJÁT IS MEGOSZTOTTA VELEM, - soroltam, mintha ez valami extra dolog lenne. Be kell vallani, nekem az is volt. - ILLETVE HAGYTA, HOGY A SAJÁT HÁZÁBAN, A SAJÁT SZOBÁJÁBAN, A SAJÁT ÁGYÁN ALUDJAK. - Apró verejték cseppek gyöngyöztek homlokomon. - OLYAN VÉLEMÉNYT MONDOTT EL KÉT ISMERETLEN DARABRÓL, AMIT MÉG A TULAJDON TANÁROMRÓL SEM HALLOTTAM. SEGÍTETT NEKEM. TÖBBSZÖR IS - pár másodpercnyi szünetet hagytam. - EZEK UTÁN MONDJAM, HOGY KARÓT NYELT?! - Szemem megszállottan felcsillant, miközben leszidtam magamat. Gratulálok Adele, elintézted, hogy egy életen át ne tudj Lio szemébe nézni. Ügyes lány. A zongora lábára néztem, úgy éreztem, hogy a férfi látvány megvakít. Idegesen a hajamba túrtam, majd ahogy leengedtem a kezem, ismét ajkamba haraptam. 

Lionel: Azt hittem, nem fogok választ kapni a kérdéseimre, főként mivel én magam mondtam, hogy nem kell felelnie rájuk, és ismertem annyira Adelynt, hogy zavarában ez nem is lenne számára egyszerű feladat. Belül kevésbé hízelgő véleménnyel voltam magamról ezután, aztán minden elszállt a fejemből, az összes gondolatom elveszett és csak megelepetten tudtam nézni a lányra, aki mégis belefogott a válaszna és olyasmiket mondott, amitől még arcomra is kiült a meglepettség. Sosem beszélt még így senki, sosem mondott nekem ilyeneket, vagy sorolta fel így, ha tettem érte bármit, s ez Adelyntől különösen jó érzéssel töltött el. Elléptem a zongorától a lány felé, ösztönösen mozdultam mikor ő, így fel sem tűnt mennyivel csökkent a közöttünk lévő távolság, csupán az, hogy már egyetlen, kisebb lépésnyire állunk egymástól és a szemeit fürkészem, miközben tovább beszélt.
- AZT HISZEM,... EZEK UTÁN MEGÉRTEM, HA NEM ÚGY LÁT, MINT MÁSOK. ÉN MÉG... EDDIG, ENNYIRE NEM ENGEDTEM BE SENKIT AZ ÉLETEMBE, MINT TÉGED. BÁR MÁSOK SZERINT MEGINGATHATATLANUL HATÁROZOTT ÉS KOMOLY VAGYOK, AZT GONDOLOM, LEGALÁBB TE LÁTOD, HOGY EZ NEM EGÉSZEN ÍGY VAN. SEGÍTETTEM, MERT SZÜKSÉGED VOLT RÁ ÉS MEGOSZTOTTAM A VACSORÁM, MERT MILYEN VENDÉGLÁTÓ LENNÉK, HA ÉHEZTETNÉLEK? - Az utolsó mondat végére halvány kis mosoly jelent meg az arcomon. Aztán folytattam, s közben áthidaltam a maradék távolságot is kettőnk között, felé léptem. - TALÁN TE VAGY AZ EGYETLEN, NEM, ÚGY ÉRZEM, TE VAGY AZ EGYETLEN, AKI LEGALÁBB EGY KICSIT IS MEGISMERT, MÉG HA EZ FURCSÁN HANGZIK IS. VALAMIÉRT MINDIG FELTŰNSZ, AMIKOR NEM SZÁMÍTOK RÁD, MÉGIS TUDATALATT PONTOSAN OLYASVALAKIRE VAN SZÜKSÉGEM, HA CSAK KIZÖKKENNI A MINDENNAPI MONOTONITÁSBÓL, MINT TE. EZT MOST TEKINTSD VALLOMÁSNAK, VAGY EGYSZERŰEN EGY ŐSZINTESÉGI ROHAMNAK, DE EZEK A GONDOLATOK NAGYJÁBÓL AZÓTA A FEJEMBEN VANNAK, MIÓTA A KARÁCSONYI VÁSÁRON TÖRTÉNTEK UTÁN BESZÉLTÜNK.
A szavak csak úgy jöttek belőlem, át sem gondoltam egészen, abban sem voltam biztos, hogy értelmes mondatokat kreáltam belőlük vagy csak egymás után tettem őket, ahogy eszembe jutottak. Aztán, amilyen hirtelen belefogtam úgy el is hallgattam, de a tekintetem nem vettem le Adelyn szemeiről, ha csak ő nem tette meg, és szakította meg a szemkontaktust helyettem. A további beszéd helyett, mondhatni ösztönösen mozdítottam a kezem és érintettem meg a karját, aztán épp csak hozzáérve végig simítottam rajta, a csuklója felé, majd egészen finoman megfogtam a kezét.
- KÖSZÖNÖM, AMIT MONDTÁL. EL SEM TUDOD KÉPZELNI, MILYEN JÓL ESIK. - A mosolyom valamennyivel erősödött, de nem vált igazán erőteljesen láthatóvá.

Adelyn: Annyira belemerültem a zongora aljának tanulmányozásába, hogy észre sem vettem, hogy Lio milyen közel van hozzám. A minimális távolságot csak akkor vettem észre, amikor megszólalt, még saját beszédem alatt sem tűnt fel. Felnéztem a szemébe, ami közelebb volt, mint amire számítottam. Szívem mintha megállt volna egy pillanatra, amikor összekapcsolódott a tekintetünk, de akkor sem törődtem volna vele, ha éppen szívrohamot kapok, mert Lio szavai teljesen lekötöttek. Rendszerint megállapítottam volna, hogy ismét elkezdet tegezni, de ehelyett csak a mondatok tartalma cikázott a fejemben. Úgy éreztem, hogy nagyon is megfogta ez a vacsorás dolog. Bizonyára volt koleszos és tudja, milyen az, ha valaki éhes, még akkor is, ha egy igen jó hírű iskolába jár. A halvány mosoly láttára nekem is kiült valami ilyesféle az arcomon és nem is próbáltam legyűrni, de elég bizonytalanra sikeredett. Most már észrevettem, hogy Lio közelebb lépett egy lépést. Kezem remegni kezdett, amikor megéreztem az illatát. Ismerős volt és nagyon kellemes. A házát jutatta eszembe, meg az egész estét, ami az előzmények ellenére elég jó volt. Kissé felemeltem a fejem, hogy kényelmesen a szemébe tudjak nézni, hiszen újra beszélni kezdett. Legszívesebben lesütöttem volna a szemem, de a férfi tekintete magához láncolt, nem tudtam nem a szemébe nézni. Szívem vadul kalapált, izgatottan várta a folytatást. A karácsonyi vásár... Hát persze, ott kezdődött minden. Agyam ilyen gyorsan még sosem dolgozott, még az év végi vizsgák alkalmával sem, s eközben mégis tompán érzékeltem a külvilágot, csak Lio szavai maradtak meg élesen. Ösztönösen lehunytam a szemem, amikor Lio hozzámért és végig simított a karomon. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy egész testemet forróság önti el, mégis libabőrös lettem. Csak akkor nyitottam ki szemem, amikor csuklóm érintése után kézfejemen éreztem az övét, majd megfogta a kezemet. Egyenesen a szemébe néztem, szerintem látta is, hogy kissé kirázott a hideg, de csak jólesően. Mosoly ült ki az arcára, de abban a pillanatban nem tudtam leolvasni az arckifejezéséből semmit. - IGAZÁBÓL... - kezdtem rekedtes hangon, de várnom kellett egy kicsit, hogy ez a nagy érzelmi hullám ne terítsen le teljesen. - NEKEM MÉG SOHA SENKI NEM MONDOTT ILYEN SZÉPEKET - haraptam ajkamba. Volt már barátom, de még ő sem volt rólam ilyen véleménnyel. Ha lehetett, még egy kicsivel közelebb húzódtam a férfihoz. Ahogy rá néztem, arcunk már csak alig egy arasznyira volt egymástól. - ÉS... EZ HOGY - kerestem a szavakat kissé bódult hanggal, - FELBOLYGATOM A MINDENNAPOKAT... - lassan beszéltem, mert magam sem tudtam, hogy mit akarok kifejezni, - JÓ TULAJDONSÁGOM? - nagy nehezen sikerült végre befejeztem. Nem tudtam, hogy meddig mehetek el, vagy esetleg félre értettem-e valamit, de ettől függetlenül segítségkérően szorítottam meg Lio kezét. El sem hittem, hogy mi történik, szívem még mindig kalapált, jaj, csak ne zavaron senki...  

Lionel: Ismét azt hittem, nem kapok választ, vagy nem azt, ami aztán elhagyta a száját és ettől csak még nagyobb zavar kerekedett a fejemben. Gondolataim cikáztak és ettől egyetlen, legalább csak egy kicsit is logikus mondatot sem tudtam összerakni, csak néztem némán Adelynre, és hallgattam, mit mond nekem. Kérdése hallatán mosolyom tovább erősödött, de még mindig nem volt az igazi.
- MÉG MAGAM SEM TUDOM - válaszoltam őszintén. Hüvelykujjammal kézfejét simogattam, ez egy olyan cselekedet volt részemről, amit észre sem vettem, csak akkor, mikor lenéztem rá, de nem húztam el. Nem tudom, mi ütött belém, hogy hagytam, elragadjanak az érzelmeim, de egyelőre nagyobb ereje volt, mint józan eszemnek, ami valahol a háttérbe szorulva kűzdött, hogy előre léphessen. Magamban tépelődtem, mi a helyes, mit kéne most lépnem, vagy mit nem, ez a bizonytalanság valószínűleg arcomra is kiült vagy ha oda nem is, a szemem árulkodó volt, ebben biztos voltam, ezért sem néztem fel azonnal Adelynre.

Adelyn: Előre féltem a választól. Tudtam, hogy bármit fogok hallani, attól meglepődöm majd, és így is lett. Nem adott sem negatív, sem pozitív választ. Olyan volt, mintha nem is adott volna választ, de mégis. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, de mégsem tudtam, hogy mit is kellene gondolnom. Amikor megéreztem, hogy Lio finoman simogatja kézfejemet, szívem a torkomba szökött. - ÜHÜMM - csak ennyit tudtam kipréseli fogaim között, de ez is valahonnan a szívem tájékáról szakadt fel. Vajon az normális, ha valakinek ennyire rugalmas a szívszövete? Lehet, hogy figyelni kellett volna biológiaórán. Felnéztem a férfira, tanulmányoztam az arcát. Így közelebbről még látszott pár heg nagyon halványan, de hát nincs mit tenni, tényleg vagány volt. - MÉG - ismételtem meg én is a szavait, miközben elkerültem a tekintetét. Próbáltam ezt az egy szót olyan hangsúllyal kiejteni, mint amivel az előbb hallottam. De ez nem volt elég. Valamit mondanom kellett. Úgy éreztem, hogy ha most innen elmegyünk mindenféle válasz nélkül, én megőrülök. - ÉS SZERETNÉ MEGTUDNI A VÁLASZT MAJD? - Ó, Adele, mit csinálsz... - MERT, ÉN... TULAJDONKÉPPEN SZÍVESEN FELBOLYGATOM A MINDENNAPOKAT. - Olyan butácskán hangzott ez, mintha egy kislány száját hagyták volna el a mondatok. De mégis olyan őszinte volt, hogy magam is meglepődtem. Kissé megszeppenve, immár keresve Lio tekintetét, elpirult arccal várakoztam. 

Lionel: Még sosem láttam vagy hallottam Adelynt ennyire bátornak, általában csendes, kissé háttérbe húzódó énjét mutatta meg, amitől az az érzésem volt, hogy muszáj megvédenem. Ezzel szemben, ahogy itt álltunk egymással szemben, valami egészen mást sugallt felém, amit nem tudtam behatárolni, sőt, azt sem tudtam eldönteni, tetszik-e vagy sem, bár nem tudtam volna egy olyan okot sem mondani, ami a lány ellen szólna.
Kérdése annyira meglepett, annyira bután hangzott, el sem hittem hirtelen, hogy tőle származik. A jelző nem épp helytálló, de jobb aligha jutott eszembe, miközben halkan, de határozottan felnevettem. Ezen cseppet sem enyhített, amikor ránéztem és láttam zavartságát, arca piroslott. Annyira... aranyosan állt előttem. Finoman közelebb húztam magamhoz a kezénél fogva, amit továbbra sem engedtem el, másik kezemet a derekára csúsztattam és átöleltem.
- EZ ANNYIRA NEM HELYES, NEM ITT, NEM MOST, NEM ÍGY - Suttogtam, pontosabban félhangosan mondtam, közben beszívtam hajának illatát és óvatosan, de határozottan tartottam. Akkora őrültség volt, amit csináltam, amit csináltunk! Bárki benyithatott, bárki megláthatott volna minket, ami nem csak az állásomba került volna. Mégis annyira jól esett ismét átölelni. Akkor öleltem át így utoljára, mikor a parkban történtek után másnap az igazgatóhoz kísértem, de most sokkal jobb érzés volt, mint akkor. Össze sem lehet hasonlítani.

Adelyn: Próbáltam nem fagyiként viselkedni és elolvadni, esetleg szétterülni a földön. Ez nehezen ment, mivel szavaim után a férfi felnevetett. És annál nagyon kevés dolgot utálok jobban, amikor valaki kinevet engem. Megpróbáltam elengedni a kezét, már meg is terveztem a fejemben, hogy melyik úton fogok visszarohanni a kollégiumba, természetesen a legrövidebb utat választottam. De Lio nem hagyta, hogy elengedjem a kezét, sőt közelebb is húzott magához. Én csak sodródtam az árral, egy pillanatig nem is voltam benne biztos, hogy mit akar csinálni. Aztán világossá vált, amikor átkarolta a derekamat és még szorosabban magához húzott. Gondolkodás nélkül szabad kezemmel átöleltem a nyakát. Nagyot sóhajtottam, ezzel beszívva a férfi kellemes illatát, ami az előbb még csak megcsapott, de mostanra már intenzíven éreztem. Attól függetlenül, hogy a férfi halkan beszélt, kristálytisztán hallottam minden szavát. - ÉN... NEM TUDOM, MI LENNE HELYES - sóhajtottam halkan miközben igyekeztem még jobban a férfi karjai közé férkőzni. Most már tényleg jogom lett volna fagylaltként viselkedni, hogy elolvadhassak a forróságtól, ami a bőrömet égette, de mégis olyan kellemes volt, hogy nem akartam mást érezni soha többé. - KÜLÖNBEN IS, A SZABÁLYOK AZÉRT VANNAK, HOGY MEGSZEGJÜK ŐKET. - Apró kuncogást hallattam, de ez csak gyenge volt és elhaló. Nem bírtam ki, hogy ne idézzek egyik kedvenc filmemből. Hermione Granger mondata hagyta el a számat, ami után a filmben az jön, hogy "Ki vagy te és mit csináltál az eredeti Hermionéval?" Kicsit tényleg úgy éreztem magam, mint Hermione, aki mindig kötelességtudó, ám most áthág egy csomó szabályt. De van egyáltalán ilyen szabály? Azt sem tudtam, hogy milyen szabályt kellene keresnem az iskola házirendjében. Ajkam vészesen remegni kezdett. Nem próbáltam megfejteni, hogy Lio mit érezhet, hiszen azt sem tudtam pontosan, hogy bennem milyen érzelmek vannak. Annyit tudtam, hogy ez az ölelés az legjobb dolog, amit valami kaptam. Ha kijelentem a férfinak, hogy én tudok titkot tartani, az még gyerekesebb, mint eddig bármilyen mondatom, így inkább csendben maradtam. 

Lionel: Teljesen összezavarodtam, hála annak, hogy a lehetetlensége ellenére próbáltam továbbra is józan fejjel gondolkodni. Mióta Adelynt ismerem, ez nehezebben megy a közelében, mint előtte bármikor. Az is eszembe jutott, miért kűzdök állandóan, de ez sem volt elég, meg az a néhány érv sem, amit felhoztam mellette. Ellene azonban sokkal jogosabbakat találtam, mégsem tettem semmit. Az jutott eszembe hirtelen, amit évekkel ezelőtt mondott nekem valaki, hogy a szilárd, határozott tartás mögé bújok, mintha egy álca lenne, hogy ne kelljen szembenézem nem az életemmel. Ezen akkor felháborodtam, azóta sem beszéltem vele, de ahogy itt állt előttem Adelyn, és így nézett fel rám, ennyire közel, aztán mikor magamhoz öleltem és éreztem, hogy szép lassan elveszek.
~ Bizonyos, ésszeszerű keretek között igen ~ Szerencsére vagy sem, a gondolatom ténylegesen az maradt, miközben elhúzódtam Adelyntől annyira, hogy lenézhessek rá. Kezeim derekán pihentek, tekintetemmel szemeit kerestem.
- NÉMELYIKET AZÉRT MÉGSEM OLYAN BÖLCS DOLOG - Szólaltam meg. Egész jól ment, hogy ne gondolkozzam annyit, csak beszéljek. És egyelőre probléma sem származott belőle. Elengedtem egyik kezemmel a derekát és eltűrtem egy tincset a szeme sarkából, s közben végigsimítottam arca vonalán.

Adelyn: A pillanatig beálló csendben belefúrtam arcom Lio vállába és próbáltam nem gondolni semmire, mert tudtam, hogy abból semmi jó nem származna. A férfi kicsit eltolt magáról, mire én felnéztem az arcába. Mondata hatására egy gombóc keletkezett a torkomban. Mondja ezt az, aki éppen az egyik diákját öleli a zeneterem kellős közepén. Nagyon nehezen fojtottam vissza ezt a gondolatot, hiszen elég igaznak éreztem, de eszem ágában sem volt megbántani Liot. Már majdnem azon voltam, hogy kibontakozom karjai öleléséből, amikor finoman eltűrte egyik kósza hajtincsemet, s megsimította az arcomat. Ahogy hozzámért, lehunytam a szemem és finoman sóhajtottam. - ELÉG NEHÉZ BÁRMIT IS REAGÁLNI ARRA, HA VALAKI TELJESEN MÁST MOND, MINT AMIT TESZ. -  Csak mondatom végén néztem fel a tanár szemébe, kezeim észrevehetetlenül lecsúsztak, tenyereim valahol Lio mellkasát pihentek. Azon kattogtam, amit a férfi mondott, hogy ő nem tartja bölcs dolognak ezt... amit csinálunk, de közben olyan finoman ölel, mintha porcelánból lennék. És ez jó. Hirtelen összeráncoltam a homlokomat és csak úgy kicsúszott belőlem a szó: - MEG AMÚGY IS... AMIRŐL NEM TUDNAK, AZ NEM FÁJ - jelentettem be dacosan, még a vállamat is megvontam hozzá. A hirtelen jött indulat még engem is meglepett, nem tudtam, hogy ilyen oldalam is van. Ha még nem lett volna elég piros az arcom, akkor most még jobban hasonlított egy érett paradicsomhoz. Lesütöttem a szemem... Hm, ez a póló mindig is ennyire fényes színű volt?

Lionel: Adelyn csupa meglepetés. Eddig is sejtettem, hogy az általam megismert lány, nem lehet olyan, mint amilyennek én látom, de az ilyesfajta bátorság egy egészen új arcát mutatta meg, s én nem tudtam eldönteni, tetszik-e a változás vagy sem. Amit mondott az teljesen jogos volt, hiszen gyökeres ellentét csináltam annak, mint, amit mondtam, éppen ez mutatta azt, milyen hatással van rám a lány.
- TELJESEN ÖSSZEZAVARSZ - Vallottam be őszintén, s mert nem akartam, hogy azt higgye, a szavai esetleg bántóak voltak vagy vissza fogok táncolni. Milyen érdekes szófordulat...
- HOVA ZÁRTAD AZT AZ ADELYNT, AKIT MEGISMERTEM? - Mosolyom ismét előkerült, vagy nem volt sehol csak nekem nem tűnt fel? Mindenestre, most elmosolyodtam és továbbra is a szemeit fürkésztem. Annyira szép, annyira lenyűgöző, egyszerűen nem tudtam elvenni róla a tekintetem. - Ő SOHASEM MONDANA ILYET, DE PONTOSAN UGYANÚGY PIRUL EL, MINT MOST TE. ÉS EZT SZERETEM, AHOGY ŐT IS... KEDVELEM. - Nagyon nehéz volt kimondani az utolsó szót, és egyszerre lettem megkönnyebbült és ideges utána. Most rajtam volt a sor, hogy kerüljem a tekintetét, sőt, alig észrevehetően hátrévbb is húzódtam egy kicsit. Nem tudom, milyen reakcióra számítottam, azt sem, mit kéne tennem, de visszafordítani vagy eltörölni már nem tudtam, tehát csak vártam Adelyn reakcióját.

Adelyn: Amikor a férfi megszólalt, olyan csalogató volt a hangja, hogy kénytelen voltam rá felnézni. Kicsit megdöbbentem, hogy én zavarom össze őt. Én úgy éreztem, hogy pont fordítva zajlik a történet. A mosolya viszont elvette szavai élét és ez valamilyen szinten megnyugtatott. Ahogy Lio beszélt egyre inkább elpirult az arcom, de lehet, hogy nem öntött el a pír, csak a forróságtól éreztem ezt. Az utolsó mondat, ami elhagyta a száját, meglepett. Hogy ő szereti, kedveli Adelynt. Bűnbánóan felcsillant a szemem, nem kellett volna, hogy kitörjön belőlem ez a sok érzelem. Én nem ilyen vagyok... - AZ AZ ADELYN MOST MÉRHETETLENÜL ZAVARBAN VAN ÉS AZT SEM TUDJA, HOGY MIT MONDJON. - Eltűrtem volna egy ismét elszökött tincset az arcomból, de nem vitt rá a lélek, hogy elengedjem azt az átkozott, férfias mellkast. - ÉS AZ AZ ADELE MOST NEM TUDJA, HOGY MIT CSINÁLJON - csalódottan megingattam a fejem. - VAGYIS TUDJA, DE AZ NEM LENNE HELYES - sütöttem le ismét a szemem. A következőket csak mellékesen tettem hozzá, rögtön az előzők után, de mintha nem is lenne olyan fontos, bár abban volt ám csak az igazi tartalom: - NEM SOKAN HÍVNAK ÚGY, HOGY ADELYN, SŐT CSAK EGY EMBER SZOKOTT. - Szégyellősen felpillantottam. - DE EZÉRT IS SZERETEM EZT A MEGSZÓLÍTÁST. - Valahol Lio karja mellett elnéztem a zongora irányába, csak egy kis szeletet láttam belőle. Ezer közül is felismerném, ahogyan Lio kimondja a nevemet, szerintem az iskola másik feléről is meghallanám.  

Lionel: - IGAZÁN JÓL ÁLL NEKI, AMIKOR ZAVARBAN VAN - Fűztem hozzá Adelyn szavaihoz, bár arcán is látszottak érzelmei, így a szavakra nem is volt igazán szükség, de legalább nem maradt csendben és pontosan erre volt szükségem. Ha nem szólal meg, ha én se szólalok meg, akkor valószínűleg nem folytattam volna, hanem pontosan azt teszem, amit józan eszemre hallgatva már rég tennem kellett volna. Kihúzni magam, eltűntetem a mosolyt az arcomról és illően leköszönök Adelyntől, aztán távozom. De nem így lett, maradtam.
Finoman az állához értem és magam felé fordítottam, hogy tekintetével sem kerülje tovább az enyémet. Kellett a tekintete, szükségem volt rá. Miden egyes másodperccel, amiben szemeit fürkésztem, egyre biztosabban éreztem, hogy ez így jó, ennek így kell lennie és egyre távolabbról hallottam azt a hangot a fejemben, amit tiltakozott. Adelyn derekán nyugvó kezemmel, ha tudtam, még közelebb húztam magamhoz, így már egészen hozzám simult és arca is szinte hozzá ért azt enyémhez.
A következő pillanatban azonban úgy ugrottam el mellőle, mintha valaki teljes erőből lökött volna a zongorához. A kopogás az ajtó felől jött, aztán néhány másodpercet várt és óvatosan kinyílt. Ennyi időm volt összeszedni magam, felébredni a kábultságból és a lehető legélethűbben felvenni megszokott tartásom. Nem tudom, mennyire sikerült hihetően, mert belül a szívem dörömbölt és teljes káoszt éreztem. Adelyn nem tudom, hogy reagált mellettem, én csak a meglepett lányt láttam az ajtóban, aki elvörösödve kért bocsánatot, mert azt hitte már szabad a terem, aztán kislisszolt és becsukta az ajtót. Szóhoz sem jutottam, csak a zongorának dőltem és a légzésem igyekeztem rendezni. Ekkor mertem először Adelynre nézni ismét.

Adelyn: - ADELYNNEK SEMMI SEM ÁLL JÓL - ráztam meg a fejemet dacosan, kezeimet csinos kis pofimra tapasztottam, majd újra komoran lenéztem a talajra. Ekkor Lio finoman az államhoz ért. De tényleg olyan finom volt, hogy még bele is kellett borzongnom. Amikor ezt tette, egy halk kopogás törte meg a terem csendjét, amit eddig őrzött. Nem sejthettem mi az, de egy tizedmásodperc után rájöttem, hogy miről van szó. Lio elég erőteljes mozdulattal elengedett, én pedig a zongora másik feléhez értem, amikor az ajtó kinyílt. Háttal álltam, szóval nem láttam senkit, de miközben egy könnycsepp legördült az arcomon, a lány, aki benyitott bocsánatot kért a zavarásért. Biztos zavarba jött Lio férfias látványától. Az ajtó nagy hanggal becsukódott, én pedig lerogytam a hatalmas hangszerhez és nekidőltem a lábához. A könnyek csak záporoztak az arcomon, nem tudtam, hogy mit kellene éreznem. Természetesen Lio karjai nyugtattak volna meg igazán, de a férfi most a zongora túl oldalán állt. Nem mertem rá nézni, csak felhúztam a térdeimet és finoman rájuk hajtottam a kezemet, majd fejemet. Pár könnycsepp lustán csúszott végig az arcom vonalán. Csak öleljen már át... Az kellett, hogy valaki igazán szeressen. De Lio túl szigorú és szabálytartó volt ehhez, de nagyon szerettem volna a testét sajátomon érezni. Olyan jó lett volna, ha még egyszer átölel. Vagy esetleg egy kicsit messzebb is megy. Nem haragudtam volna érte. 

Lionel: Nem fogtam fel, hogy mi történik, csak azt tudtam, hogy valaki pillanatokon belül benyit, és így reflexből elléptem Adelyntől. A belépő lány szerencsére nem kérdezett semmit, és néhány másodperc múlva már be is csukta kívülrő az ajtót. Még kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam, Adelyn mozdulata pillanatok alatt rendbe hozott.
Leguggoltam mellé, egyik kezem a karjára tettem, de nem szólaltam meg, nem mertem vagy nem tudom, mit mondhatnék, még az is megfordulta  fejemben, hogy a legjobb lenne lezárni az egészet, mert ha itt maradok azzal tovább ronthatok mindent.
- NE SÍRJ, KÉRLEK - Szólaltam meg végül mégis és erős késztetést éreztem, hogy átöleljem, de nem engedtem a kísértésnek. Nem ronthattam tovább a helyzetünkön, nem akartam ártani neki.

Adelyn: Mozgást hallottam, Lio valószínűleg leguggolt mellém. Élesen beszívtam a levegőt, majd éreztem, ahogyan a férfi finoman megérinti a karom. Szinte már vártam, hogy megszólaljon, de ez hosszú másodpercekig nem történt meg. Aztán végre hallottam a hangját. Ha éppen nem sírtam volna ki a szememben összegyűlt könnyeket, talán még nevettem is volna. Mintha nem sírni csak olyan könnyű lenne. Karomon megkerestem a férfi kezét és kézfejére finoman rátettem a tenyerem. - MINTHA AZ OLYAN K