Mikor? 2014.09.08. - 11.02. majd 2014.11.02.-
Hol? Zeneterem >>> Lakónegyed
Kik? David Garrett & Hedvig Willar

David: Már elkezdődött a tanítás, balszerencsémre. Tanár vagyok, de azért na. Én is szerettem a szünetet. Fellépések, bulik meg minden. Lehet így élni, bár kell a pénz ugyebár. Az egyik osztállyal tavaly év végén megbeszéltem, hogy akkor a beadandójukat leadhatják jövő év elején is, de akkor az első napokban. Azért egy nyárnyi halasztás elég sok. Hálásak lehetnek a diákok, höhö. Alice Rose-zal beszéltem meg egy találkozót, az egyik zeneteremben. Kedveltem a lányt, vörös haja engem mindig is felvidított. Úgy értem, jó volt látni. Bár picit elvont lány volt. Tanítottam nővérét is, Adelynt, aki szintén tündéri lány, csak neki annyira nem vörös a haja. Jó, hagyjuk ez a vörös haj nálam amúgy sem szempont egy lánynál, a diáklányokra meg amúgy sem úgy nézek. Csak azért egy vörös haj feldobja a kedvem. Na.
A teremben ültem. Előttem a zöld mappám volt, benne egy névsorral, meg még pár papírral Alice kissé késett. Nem haragudtam rá, amúgy én is öt perc késéssel érkeztem. Egy nő meg mindig késik. Persze ez nem szerencsés a tanóráknál, de nem akartam beírni őt későnek. Ősz ellenére meleg volt a teremben, így kinyitottam az egyik ablakot, majd lassan az ajtóhoz lépdeltem, azt is kitártam. Alice-nek nem láttam nyomát így visszaültem. Előkerestem a zöld mappában Alice Rose osztályának névsorát. Ketten voltak, akik már tavaly is beadták a beadandót. Mind a kettő ugyanabban a témában íródott; Módosítójelek használata a zenében. Ez persze elég tág kör, lehet elkezdeni a kottaírás történetétől egészen a modern zenéig. A két fogalmazás is benne volt a zöld mappában. Egészen elméláztam, amikor egy puffanást hallottam az ajtóban. Először nem tudtam, hogy reagáljak rá, de aztán gyorsan odarohantam. Alice ült az ajtóban, eléggé kifulladt. Csak onnan tudtam, hogy ki ő, mert felismertem a vörös haját. - Alice - guggoltam le mellé. - Minden oké? - húztam fel egyik szemöldököm homlokom közepéig. 

Hedvig: Azt hittem jól tippelek. Egy zenetanár a zeneterem környékén kellene, hogy legyen, nem? Vagy ez csak nekem logikus annyira, hogy senki másnak nem az? Még Davidnek sem, mivel végignéztem és hallgatóztam mindet, ő viszont sehol sem volt. Végül a nyitott ajtón át bekukucskáltam az utolsóba, s mivel teljesen üres volt hát besétáltam.
"Előbb-utóbb csak erre kell, hogy jöjjön!" - gondoltam magamban, miközben körbenéztem a tágas teremben. Szerintem ez volt a legnagyobb mindközül, legalábbis a másikhoz képest, ahoáv az előbb benéztem. Elhúztam a szám, miközben körbefordultam nagyjából a szoba közepén. Hangszerek, kottatartók, székek, semmi nagy dolog, pedig itt komoly munka folyik a nap nagy részében, gondolom. Mondjuk délután háromkor már talán nincs itt óra, maximum gyakorolnak, ha pedig így lesz akkor tovább állok, kivéve, ha David téved be ide, mert annak csak örülni fogok.
"Reggel pedig mondtam neki." - Ezzel győzködtem magam, mióta bejöttem az épületbe, mivel semmilyen életjelet sem adott magáról, holott mielőtt elrohant utána szóltam. Ma jövök, ide hozzá, délután, műszak után és megvárom. Ebben mi volt a nehezen megérthető? Talán hadartam vagy túl halkan beszéltem, vagy... Alsó ajkamba harapva néztem ki az ajtón hátha ott áll és a szokásos gonoszkodó mosolyával méreget, de nem volt ott.
Leültem a mögöttem lévő zongoraszékre, aztán azon kaptam magam, hogy egy régi gyerekdalt dúdolok, közben a zongora billentyűit nézem. Anya tud zongorázni, vagy legalábbis tudott. Emlékszem, mikor ezt a dalt játszotta, még nekem is megtanított pár hangot, pedig csak öt éves volt. Hogy is volt? Bizonytalanul lenyomtam az egyik billentyűt, aztán követte egy második, ami már a megfelelő volt. Kicsit belemerültem az emlékezésbe, a dudorszásba, még az se tűnt fel akkor egyből, mennyire hajmeresztően hangozhat, amit csinálok egy hozzáértő külső fülnek.

David: Már volt egy kis időm belerázódni a tanárságba, de még mindig voltak olyan napok, ahol az időbeosztásom teljesen elcsúszott. Már reggel is késésben ébredtem, nem hogy a nap további részében mindenhová késéssel érkeztem. Ezért is örültem, amikor délután órák után maradt egy lélegzetvételnyi időm, gondoltam, előkapok egy kottát és hegedülök is. Ezért betértem a zenetermekhez, szinte mindből zongoraszó áradt. Az egyikből egy különösen lassú, gyermeteg dalocska. Furcsa is volt, hogy milyen kezdetleges a játék, nem egy itteni diákhoz való. Beléptem egy üres terembe, de csak nem hagyott nyugodni a klimpírozás. A szomszédos teremben valami nem stimmelt. Így morfondíroztam magamban, miközben a dallam egyre jobban beleült a fülembe. Ismerős volt valahonnan... Áh, néha Heidy ezt dúdolgatta esténként. Heidy?! Eszembe jutott, hogy az ajtóból még utánam kiabált, hogy meglátogat. Legszívesebben fejbecsaptam volna magam a vonómmal, mert már előpakoltam a hegedűt és a vonót is. Otthagyva az üres tokomat átmasíroztam a másik teremhez, hallgatóztam egy kicsit. Szinte éreztem, hogy Heidy-t kell az ajtó mögött találnom, nem mást. Halkan résnyire nyitottam az ajtót, pont a zongorára láttam. És tényleg Hedvig ült ott, koncentráló arccal meredt kezeire. Rögtön el kellett mosolyodnom. Ha nem látott meg, akkor szélesebbre tártam az ajtót, majd mintha gitároznék, úgy tartva a hegedűt, elkezdtem pengetni a dalocska hangjait. Nem hallottam túl sokszor, de pont elégszer, hogy lassan el tudjam pengetni. Közben folyamatosan Heidy-t néztem, kíváncsi voltam, mikor vesz észre. 

Hedvig: Vajon mennyire hangzott katasztrofálisan a zongorázásnak aligha nevezhető klimpírozásom? Lenyomtam az utolsó billentyűt, majd hátradőltem. Pontosabban megvolt a lendület, hogy kényelmesen megtámasszam a hátam valami széktámla szerű alkalmatosságon, de mivel az ugye nincs így a reflexemre kellett hagyatkoznom, ami visszarántott, mielőtt hátast dobok a zeneterem kellős közepén. Vagyis a jobb oldalán, de ez részlet kérdés.
A mentő mozdulatsor közepén észrevettem valamit a szemem sarkából. Biztos vagyok benne, hogy látványosan pirultam túlérett paradicsommá, ahogy az ajtóban álló férfi felé fordultam. Meg kellett volna könnyebbülnöm, mivel nem egy vadidegen előtt járattam le magam, mégis iszonyú zavarban voltam.
- Hallottad és végig nézted? - Félve néztem az arcára, kínosan éreztem magam, zavartan, elvörösödve és még a szám rágcsálása sem tudott enyhíteni ezen. Nagy barna szemekkel néztem Davidre, szinte vártam, hogy nevessen.

David: Heidy észre sem vett, annyira belemerült a játékába. Még sosem hallottam egy hangszeren sem játszani, pedig már megfogadtam, hogy a kezébe adom a hegedűt. De addig még nem jutottunk el. Olyan erősen haraptam ajkaimba, hogy láthatóan elfehéredtek, de nagyon vicces volt, ahogy Heidy éppen hátradőlt volna, csak éppen a levegő nem volt olyan szilárd, mint egy háttámla. Ekkor vett észre, és nagy barna szemeivel rámpillantott. Egyből szélesen elmosolyodtam. - Pontosan - reagáltam pár pillanat után, majd elindultam felé, bal kezemben tartva a hegedűt és a vonót is. - Le kell cserélnem Johnt, mert jobb zongoristát találtam nála - ha Heidy ülve maradt, akkor lehajolva megérintettem az arcát és puszit nyomtam szájára, ha meg felkelt székéről, akkor nem kellett lehajolnom. - Ha nem is jobbat, akkor bizonyára sokkal, de sokkal édesebbet - mosolyogtam a lányra, mielőtt bármit is szólhatott volna. Szerencsére már voltam olyan gyakorlott, hogy nem böködtem halálra a vonóval. 

Hedvig: Ettől féltem. Hallott és látott, rossz kombináció, ami mellé még ki is nevetett, még ha nem is szó szerint.
- Ne gúnyolódj! - szóltam rá durcás képet vágva, ami egyébként érthető volt, mivel megint előtört a gonoszkodó énje. Persze haragudni nem tudtam rá sokáig, sőt szerintem egyáltalán nem haragudtam rá vagy sértődtem meg, mivel ahhoz nálam nyomós ok kell ez meg sehol sem volt ahhoz képest. Viszonoztam a puszit, majd visszafordultam a zongorához és lecsuktam a billenytűzet tetejét, aztán felkeltem a kényelmetlen, kemény székről és szembefordultam Daviddel.
- Mennyit hallottál reggel abból, amit mondtam? - Valahogy sejtettem, hogy a "keveset" és a "semmit" között lehet az őszinte válasz, mivel rohant, ez érthető is, de ettől még meglephet egy "mindent"-tel, mert ő köztudottan többfelé figyel állandóan, hiába lenne ez állítások szerint női tulajdonság.

David: - Nem gúnyolódtam - léptem egyet hátra, hogy Heidy is elléphessen a zongora mellől kényelmesen, de még mindig a közelében maradtam. - Komolyan gondoltam, hogy jól nézel ki - néztem rá nagy szemekkel, amikből a gyermeki ártatlanság csak úgy sugárzott. Heidy kérdésére szinte gondolkodtam sem kellett, tudtam, mit kell válaszolnom. - Eleget - feleltem könnyeden, - hiszen itt vagyok, nem? - húzódott mosolyra a szám. A minősége valahol a huncut és a bocsánatkérő határán húzódott, s biztos voltam benne, hogy Heidy értette, hogy mi is történt valójában. - Éppen hegedülni készültem - emeltem kissé fel a hangszert. - Van kedved meghallgatni? - ez így elég furcsán jött ki, hogy Heidy eljött elém és még neki is állok hegedülni, vagy valami ilyesmi, de nagyon furcsa volt. Reméltem, hogy Hedvig azért nem bánja.

Hedvig: - Ha ha - nem adtam fel olyan könnyen, de azért túltettem magam a dolgon és felkeltem a kő kemény székről, mintha ezzel a köztünk lévő magasság különbséget annyival csökkenthettem volna. Azért valamennyit mégis segített.
- Egész nap itt voltál, nem? - kérdeztem vissza szinte reflexből, pedig csak gondolatként suhant át mindez a fejemben, nem szándékoztam napvilágra hozni, mint általában semmit, amit csak oda bentre szánok. Persze mindig valahogy kitalálnak.
- Micsoda kérdés ez? Persze, hogy meghallgatlak, nagyon szívesen. - Mosolyogtam végre, eddig is azt csináltam, de most már valahogy jobban ment és ha kellett, követtem Davidet, mivel a hegedűtokot elhagyta valahol, gondolom nem így hozta magával a fél iskolán át a hangszert. Tehát mentem, ha mentünk, maradtam ha maradtunk. Utóbbi esetben körbenéztem valami kellemesebb ülőhely után, végül megállapodott tekintetem egy közeli széken, aminek ülő részét szivaccsal bélelték és kék színű anyaggal varták le. Kényelmesebbnek tűnt, mint a zongoraszék, szóval, ha itt akart játszani, átültem oda, keresztbe tettem egyik lábam a másikon, kezeim ölemben pihentettem összekulcsolva és várakozóan néztem Davidre. Ma vajon mit hallunk?

David: Hedvignek nem volt ellenére, hogy hegedüljek, szóval megnyugodtam. Eszembe sem jutott, hogy vissza kellene menni a másik terembe a tokért. Mégis ki venné el? Maximum a takarítónő, de ő még ilyenkor lent ül a konyhában és a konyhásokkal pletykálkodik. Az ő ideje csak késődélután jön el. Megvártam, míg Hediv helyet foglal egy kellemesebb, kényelmesebb széken. Még az előző teremben eszemben volt, hogy mit is játszhatnék, de amint meghallottam Heidy zongorázását, egyből kiment a fejemből, úgyhogy gyorsan kutakodtam fejemben és egy Paganini capricora esett a választásom. Nem is konferáltam be Heidy-nek, tudtam, hogy úgyis ismeri.
Amikor végéhez értem, elégedetten engedtem le a hegedűt, majd Hedvigre néztem, mert a dal közben csak párszor pillantottam le rá. Reméltem, hogy tetszett neki, így nyersen is. 

Hedvig: Meglepően sokat fejlődött a komolyzenei tudásom az elmúlt időben. Mióta Davidet ismerem, úgy tényleg, jobban, azóta többet hallok ilyen zenét, mint mást, némi túlzással állítva persze. Ezt sem volt nehéz kitalálnom, vagyis az biztos, hogy Paganini, ebben reníthetetlenül biztos vagyok, mint egy ólomkatona. Sosem várná el tőlem, hogy kivülről fújjam az összes darabot, amit valaha hallottam tőle, és nem is erőlködtem azon, az első néhány hét után, hogy megjegyezzem őket, mert egyszerűen a fülembe másznak és a harmadik hallgatás után már találok támpontot ahhoz, mit is hallok tulajdonképpen. Az általános iskolai énektanárom büszke lenne rám, ennyit sosem törődtem a zenével, mint mostanság.
- Hát... nem is tudom, hogyan mondjam el neked... - Számba haraptam, kivételesen szándékosan, miközben zavart arcot igyekeztem magamra ölteni álcaként.
- Azt hiszem, hogy... te tudsz hegedűn játszani... - Persze, hogy elmosolyodtam a végére, sose voltam jó a színészkedésben, főleg ilyenkor nem. Azért remélem legalább az elején tűrhetőre sikerült az alakításom.

David: Heidy arcát figyeltem, s reakciójára el kellett komorodnom. El nem tudtam képzelni, hogy miért nem tetszett neki a játékomban, amikor én nem vettem benne észre semmi hibát. Talán lassú volt? Vagy a vége túl gyors? Nagyot nyeltem, mikot Heidy beszélni kezdett. Akadoztak a szavai. Ez csak valami negatív kritika lehet. Amint befejezte a mondanivalóját, rájöttem, hogy ez csak tréfa. - Ohh - szusszantam. - Várjunk? - húztam fel a szemöldökömet. - Tudok hegedűn játszani? - néztem butuskán Hedvigre, mint aki életében ennél nagyobb marhaságot nem hallottam. - Nem tudod, miket beszélsz, te lány - csóváltam meg a fejem, majd felnevettem. - Na, gyere - nyújtottam ki a kezem felé, és ha Heidy belekapaszkodott, akkor átvezettem a szomszédos terembe, ahol elpakoltam tokomba a hegedűt. - Van kedved valahová menni? - kérdeztem közben, majd miután a hátamra vettem a tokot, már teljesen Heidy-re figyeltem. Kitaláltam, hogy nekem valójában nincs is semmi kedvem bemenni a városba, csak hazamenni, ott kávézni egyet, meg ilyenek. De ha Hedvig mást akart csinálni, akkor természetesen abba is beleegyeztem volna, mindent a szebbik nemért, vagy mi. 

Hedvig: Végülis bevállt a tervem, láttam az arcán a meglepettséget, így a mosolyom még fényesebben ragyogott, már ha tud ilyet egy mosoly. Nem sűrűn sikerül ilyen jól az alakításom, gondolatban kicsit hátba is veregettem magam, fejlődöm.
- Hova szeretnél menni? - Felálltam és megfogtam a kezét, mire ő elindult egy másik teremhez. Először nem tudtam, miért, aztán néhány másodperc múlva leesett, a hegedűhöz tartozik egy tok, ezt már az előbb is végig gondoltam, mielőtt játszani kezdett.
Nem vagyok benne biztos, hogy eljutott-e a füléig amit kérdeztem, mert miközben a hangszerét pakolta el, ő is feltette nagyjából ugyanúgy ugyanazt. Felvettem a kabátom, amit az iskolába érve levettem, megigazítottam, majd átvettem keresztbe táskám pántját és megálltam, hátha David mégis kapcsol, mert nekem őszintén ötletem sem volt. A Green Sky-ban megszokott időjáráshoz képest itt szerintem hidegebb van, sokkal. Ezért sem igazán vágytam ki a szabadba, kivételesen sétálni sem volt kedvem, sőt, még abba se akartam belegondolni, mi lesz velem télen, inkább összeszedtem elkalandozó gondolataimat és egy irányba fókuszáltam, egyenesen ő rá, mert nem akartam kimondani, mennyire vágyom az otthon melegére. Neki lehet, nincs hozzá kedve, menne valamerre, akkor meg én leszek a hangulat romboló, azt nem akarom.

David: - Hát, ha nincs semmi terved - fogtam meg a kezét, majd egy pillanatig kiélveztem, ahogyan ujjaink összekulcsolódnak, - akkor szerintem akár haza is mehetnénk - kezdtem el sétálni kifelé a teremből, lassan az iskolából. Ugyanis egészen addig van időnk eldönteni, hogy hová megyünk, amíg be nem ülünk a kocsiba. Ugyanis az én kék csodám kint parkolt az iskola előtt. Ha kiléptünk a teremből és a folyosókat kezdük el róni, megszólaltam. - Úgy innék most egy kávét - jutott eszembe az egyik kihelyezett kávéautomatáról. - De nem ilyet - böktem fejemmel a gépre - ebből a kávéból csak a kávét spórolják ki - halkítottam le a hangomat, majd óvatosan a lábam elé néztem, amikor a lépcsőkhöz értünk. Volt már egy kínos és felejthetetlen esetem egy lépcsővel és egy hegedűvel, de a történet nem tartozott a kedvenceim közé. Reméltem, hogy Heidy-nek nincs ellenvetése a hazamenetellel, így engedtem előre az ajtón, majd a kocsi felé mentünk. 

Hedvig: - Ha te is ezt akarod - Egyeztem bele. Nem kellett sokáig győzködnie, mivel ezek szerint egyre gondoltunk. De lehet csak ennyire nyilvánvalóan leolvasta az arcomról, a kinti levegő iránti lelkesedésem teljes hiányát.
Kisétáltunk a teremből, elindultunk a kijárat felé, amikor újra megszólalt. A kávé gondolata annyiban hozott lázba, hogy meleg folyadékként gondoltam rá, de ha választani lehet, inkább teát ittam volna, valami erdei gyümölcsöst vagy egzotikust, azt hiszem van még otthon ilyen mix, az pont jó lesz.
- Mert attól olcsó, nem is azért iszod, mert rendes kávét akarsz - Mondtam mosolyogva és vetettem még egy pillantást az automatára, mielőtt elhaladtunk előtte és mentünk tovább.

David: Annyira elgondolkodtam heidy szavain, hogy már ki is értünk az iskola területéről. Furcsa volt, hogy egy lélekkel sem találkoztunk, csak amikot visszanéztem a kapuból, akkor szállingózott ki egy-két alak a főbejáraton. A kocsi pár méterrel a kapu mellett parkolt, így nem kellett sokat sétálnunk. Ahhoz képest, hogy reggel azt hittem, el fogok késni, elég jó parkolóhelyet sikerült szereznem. Kinyitottam a kocsi ajtaján Heidy-nek, majd ha beügyeskette magát az autóba, akkor óvatosan becsuktam, majd a hegedűt hátra helyezve én is bepattantam, de én a vezetői ülésbe. A kulcsot, amivel kinyitottam a kocsit bedugtam a helyére, bekötöttem magam, majd ellenőriztem, hogy Heidy is megvan-e, majd ha minden okés volt, akkor elindultunk.  Az úton beszélgettünk, elmeséltük, hogy milyen volt a napunk, nem érintettünk semmi negatív témát, kellemesen elcsevegtünk. 

Hedvig:

David: 

Hedvig:

David:

Hedvig: