Mikor? 2013.11.30. - 12.01.
Hol? Zeneterem
Kik? Lionel Hunter-Drake & Adelyn Rose

Lionel: Szombat délután három óra. Kezem tarkómra téve megmasszíroztam, mert a sok előre hajtástól elgémberedett teljesen. Nem is értem, miért vállaltam be, hogy segítek a korrepetálásban, mivel a zene nekem csak egy kellék a tánchoz, itt meghúztam a határvonalat, habár próbáltam régen zongorázni, az alap hangok még megvannak, de össze sem lehet hasonlítani azzal a szinttel, amit mondjuk egy itteni felvételin elvárnak a leendő diákoktól. Nekem már amúgy sincs szükségem ilyesmire, szóval nem is rágódom rajta többet.

Előbb értem a teremhez, mint kellett, így simán besétáltam, felakasztottam kabátom a falra szerelt fogasra és leültem az egyik székbe, a félkörbe rendezett kompozíció első roának közepén, szemben az ajtóval. Kire is várok? Ja, igen, egy másodikos lányra, aki gyakorolni akar a vizsgára. Már itt tartanánk? Minden nap végig kell hallgatnom az igazgatótól, hogy nemsokára félévzárás, de akkor sem érzem úgy, hogy már itt tartanánk. Szinte most kezdődött el a félév. Ez azért néhány diák teljesítményén is látszik, mintha nem tudnák, hogy mekkora a tét. Szemem sarkából a faliórára pillantottam, van még öt perce befutni, aztán még öt perce, ha valamilyen életbevágó elfoglaltság miatt késne, utána viszont én itt sem vagyok. Amber sokkal tartozik ezért a szivességért, nem szokásom helyettesíteni senkit, főleg nem másik szakról.

Adelyn: Pénteken, a hegedűórámon kijelentette a tanárom, hogy szükségem van egy kis extra gyakorlásra, ezért beiktatott nekem szombat délutánra egy órát. Szerettem hegedülni, de azért ezt egy kicsit sokalltam. Ráadásul nem is éreztem úgy, hogy különösebb korrepetálásra szorulnék. Pénteken nem volt túl jó napom, egyszer, maximum kétszer félrenyúltam. Tudom, itt a legjobb teljesítményt is alaposan kritizálják, és simán kitesznek, ha úgy gondolják, de azért ez még szerintem belefért. Ráadásul azon a napon az egyik osztálytársam sokkal gyengébben teljesített, őt még sem küldték plusz órákra. Kicsit mérges is lettem a tanáromra, de azért kénytelen voltam elmenni.
Szombaton három órára kellett a kijelölt terembe mennem, de én már kicsivel előbb ott voltam. Szokásos módon volt elrendezve a terem. Odaballagtam a zongora mögé, ahol takarásban voltam. Színes virágos ingemet fekete szoknyába tűrtem. A hegedűtokomat vigyázva letettem a zongoraszékre. Mivel a teremben rajtam kívül nem volt senki, nem féltem, hogy a szoknyából esetleg kivillan bármelyik testrészem is a térdig érő szoknya alól, bátran lehajoltam a tokomhoz. Elővettem a hegedűt és rácsíptettem a válltámaszt, majd a hangszert a zongora tetejére tettem. Most a vonó volt a soros, amit meghúztam, majd elővettem a gyantát, de az kicsúszott a kezemből. Nem azért, mert annyira csúszós lett volna, csupán ügyetlen voltam. A gyanta sajnos kettétört, és kissé bepiszkolta a padlót is. Nem akartam csak úgy otthagyni, de szerencsére eszembe jutott, hogy pár méterre a teremről láttam egy takarítónőt, aki talán tud nekem adni egy zsebkendőt. Gyorsan ki is lépdeltem a teremből, és meg is találtam. Udvarisan kértem tőle egyet, szerencsére tudott adni. Próbáltam a vonóval nem kalimpálni, de olyan jó érzés volt, hogy kicsit lóbáltam a folyosón. Belépve a terembe majd' megállt az ütő bennem. Egy férfi ült az egyik széken. Arra gondoltam, hogy majd a tanárom fog meghallgatni engem, természetes volt hát, hogy meglepődtem. Szerencsére sikerült összeszednem magam, és köszöntem. - Jó napot kívánok, Tanár úr! - jobb kezemben tartottam a vonót és a zsebkendőt, másik kezemmel szinte akaratlanul végigsimítottam a szoknyámat. Rásandítottam a faliórára, és örömmel nyugtáztam, hogy nem késtem. Most volt csak időm jobban megnézni a férfit, ismertem nagyjából, de kételkedtem benne, hogy ő tudja a nevemet, vagy akármi, hiszen van pár diákja, engem ráadául nem tanít. - Nem a Tanár úrra számítottam - mutattam szolidan felé a vonóval, majd, hogy ne lopjuk egymás idejét, hátralépdeltem a zongora mögé. Óvatosan leguggoltam és felszedtem a gyantát. Szerencsére még be tudtam vele kenni a vonót. Ezután fogtam a hegedűt is és visszalépdeltem a férfi elé. Ha közben mondott vagy kérdezett valamit, akkor feleltem rá. 

Lionel: Alighogy nyugtáztam magamban, mennyi is az idő, a nyitott ajtón egy lány jött be, szemmel láthatóan abban a hitben, hogy nem lesz még itt senki. Talán Amber ennyire nem híve a pontosságnak? Most, hogy így belegondolok, lehet benne valami. Egyik lábam kényelmesen, férfiasan a másikra tettem, hátam a szék támlájához simult és így néztem a lányra.
- A tanárnő ma nem ér rá, engem kért meg, hogy helyettesítsem - Tájékoztattam a diákot, mivel úgy tűnik ez is kimaradt, noha péntek délelőtt vettek rá a cserére. Most már biztos, hogy a nő a hegedűhöz ért, de a fejében nem minden van rendben. Miközben ezt nyugtáztam magamban, a lány a zongorához ment, s a szemöldököm kérdőn csúszott feljebb, aztán arcom visszarendeződött a megszokott közömbös stílusomra, mert megláttam a tokot közvetlen a méretes hangszer mellett. Egy pillanatig nem értettem, mit akar a zongorától, hiszen hegedűszót fogok hallani, ha emlékezetem nem csal, s nem így tette.
- Van összesen negyven perce, hogy kijavítsa az állítólagos hibákat, figyeljen a pontosságra és inkább haladjon lassabban, részletekben, mint haszor eljátsza a rosszat, rendben? - Igyekeztem úgy tenni, mint, aki érti a dolgát, holott, ha kezembe kerülne a hangszer, gyanítom egy nyikkanást nem tudnék belőle nem hamisan kicsikarni.

Adelyn: Mikor a férfi felvázolta, hogy mit kellene negyven perc alatt csinálnom, én csak kifejezéstelen arccal néztem rá. Amíg nem beszéltem vele egy szót sem, sokkal kedvesebbnek tűnt, de így kicsit elvette az életkedvemet. Mondjuk megértem, hogy neki sincs nagy kedve szombaton negyven percet eltölteni egy vadidegen lánnyal, pláne nem a hegedűjátékát hallgatni, de azért kicsit könnyebbé tehette volna az "összetártság" elviselését. Már a nyelvemen volt, hogy válaszoljak neki valamit, de inkább lenyeltem csípős megjegyzésemet és csak biccentettem egyet. - Rendben, tanár úr - tettem még hozzá, majd úgy helyezkedtem, hogy jól lásson, de azért mégse álljak bele az aurájába, csak úgy, mintha az eredeti tanárom lenne ott. Kotta tarmészetesen nem kellett a darabhoz. Felhelyeztem a hegedűt a vállamra, majd párszor összehúztam a húrokat, de szerencsére egyik sem hangolódott el. Persze, hiszen délelőtt már felhangoltam őket egyszer.  Mielőtt elkezdtem volna a darabot, ráemeltem tekintetemet a tanárra, majd elkezdtem játszani könnyedén. Már régebbről ismertem ezt a darabot, így öröm volt játszani. Volt hozzá zongorakíséret is, de azt mivel nem játszotta hozzá senki, kissé "nyers" volt a dal, de szerintem jól hangzott. És szerencsére hiba nélkül el tudtam játszani, mondjuk lassabban a kelleténél, hogy lássa a tanár úr, hogy hallgatok rá. Az utolsó hang után finoman leemeltem a vonót, majd a hegedűt is leeresztettem. Kíváncsian néztem a Tanár úrra.

Lionel: ~ Ebben nekem most hallanom kellene valamit?~ Futott át az agyamon, mikor a lány leengedte a vonót és a hangszert a dal végén. Azt gondoltam, hogy kellene hozzá valami kíséret mondjuk zongora, mivel így önmagában elég érdekesen hangzott, de tény, hogy egy épp csak hozzáértő fülnek semmi sem tűnt fel a lány játékából, amibe bele lehetett volna kötni. Azért valamit mégis csak mondanom kellett, elég hülyén venné ki magát, ha itt ülnék és néznék rá minden szó nélkül.
- Megpróbálhatná az edetei tempójában - Szólaltam meg néhány másodpercnyi csend után. Ez több volt, mint a semmi, de igazán nem mondtam semmi kézzel foghatót. Minek osszon olyan tanácsot, aki nem konyít a hangszerhez? Ez tipikusan "okos hülyéskedik vagy hülye okoskodik" szituáció. Szóval inkább csak engedtem felé egy félmosolyt, és még annyit mondtam: - Nem is olyan rossz.

Adelyn: Finoman felhúztam a szemöldökömet, mikor a férfi gondolkozott, hogy mit is mondhatna. Aztán mikor megszólalt, felvettem a kifejezéstelen maszkomat, ami rám nem volt jellemző. Általában mindig mosolyogtam, és szerettem, ha hasonló jelzéseket is kapok vissza. Első mondatánál nem mondott semmi hasznosat számomra, én is gondoltam, hogy eredeti tempóban is el kellene játszanom. Aztán hirtelen rámmosolygott olyan férfiasan. Erre nekem is mosoly ült ki az arcomra, de sokkal szélesebb, mint ami az ő arcán volt. Ha a férfi nem egy tanár lett volna, nyilván elkönyveltem volna magamban, hogy milyen jól néz ki, de tudtam, hogy ezt nem szabad, úgyhogy száműztem a gondolatot a fejemből, de a mosoly maradt az ajkamon. - Köszönöm - biccentettem aprót, majd egy pár pillanatig néztem még rá, hogy fűz-e hozzá valamit, de nem tette. Miközben újra felemeltem a hegedűmet, elkönyveltem magamban, hogy Mr. Hunter-Drake azokhoz a férfiakhoz tartozhatott, akik ha kijelentik, hogy "ez jó", az már egy kész szerelmi vallomás. Aztán lehet, hogy tévedtem. A húrhoz tettem a vonót, és játszani kezdtem. Jól tudtam, hogy az utolsó sor első ütemében van egy Cisz, amit hajlamos vagyok C hangnak játszani, ezért odafigyeltem rá. Legalábbis elsőre, mert, mikor az utolsó két sort kellett ismételni még is csak C lett belőle. Szerencsére tovább tudtam menni, de azért kicsit lelombozódtam, mikor leengedtem a hangszert. Szomorú szemmel néztem a tanárra, kíváncsian várva, hogy mit mondd. Fel voltam készülve, hogy a Tanár úr jól leteremt majd, ezért nem mertem szólni semmit. Ráadásul tényleg elszomorodtam, mert pont a kedvenc részem volt, ahol hibáztam. 

Lionel: (Ha valaki nem világosítja fel, tuti nem jön rá, hogy nem sikerült az említett hang. ^^)
Másodjára mintha nehezebben ment volna a lánynak a darab, de azért nem olyan vészesen rosszul, amibe bele lehetett volna kötni vagy esetleg kötelezően rá kellett volna világítani a hibákra, már, ha volta egyáltalán, mert nekem személy szerint egy se tűnt fel, de ezt betudom annak, nem értek hozzá. Mikor újra leengedte a vonót tekintetem visszatért rá, mivel előtte kicsit elkalandozott, a padlóra szegeződött inkább mintsem a diákra.
- A jelenlétem zavarja ennyire? Tudom, hogy szokatlan látvány vagyok egy zeneteremben, de ne érezze magát feszélyezve miattam, nem fogom bezárni a zongorába, ha ez jár a fejében. - Próbáltam kicsit viccelődni, hátha ezzel oldom a távolságtartó, mondhatni jéghideg hangulatot. Igen, tanár vagyok, de attól még nem muszáj annyira hivatalosnak lenném. Elvégre szombat van, délután, és ez csak egy gyakorlás, amin én szinte vendégként veszek részt, mert túlzottan építő kritikára képtelen vagyok, ugye. Tehát igyekeztem inkább a nyugalmat sugározni felé, némi pozitivitást, amihez hozzájárult, hogy mosolyom valamelyest erősödött.

Adelyn: Kicsit feszélyezve hallgattam a férfit. Mikor elkezdte átadni nekem mondatokba foglamazott gondolatait, lesütöttem a szemem, de mikor rájöttem, hogy ezt csak viccesen mondja, felnéztem rá, és halk nevetés hagyta el ajkaimat. - Én a szekrényre gondoltam, de a Tanár úr ötlete jobb - mosolyogtam rá, remélve, hogy most sem lesz visszautasító, és nem tart majd neveletlennek, hogy továbbvittem a viccét. A férfi megnyugtató mosolya segített magamban tisztázni, hogy ez csak egy hang, és nem dől össze a világ, hogy ezt most nem úgy játszottam, mint ahogy kellett volna. Mivel a tanár nem említette meg, hogy mellényúltam, én vallottam be neki: - Igazából nem játszottam jól egy hangot - néztem mélyen a szemébe, és szégyenlősen mosolyogtam. Most már nem is voltam annyira elkeseredve. Valószínű, hogy más tanár, vagyis az eredeti tanárom visított volna velem emiatt, hiszen "már régóta gyakoroljuk "ezt, meg "ez csak egy Cisz, amit az is le tud játszani, aki életében nem hegedült még." Ehhez hasonló finomságokkal szokta diákjait bombázni. Amúgy kedves nő, csak van, amikor kiborul. Nyugtáztam, hogy a férfi nem ilyen. Még mindig szégyenlős tekintettel, de pajkosabb arckifejezéssel vártam a válaszát. 

Lionel: A lány vallomására néhány ránc jelent meg a homlokomon, próbáltam kitalálni holt tévesztette el a hangot, de amennyire lehetséges, a nemlétező szakértelmemmel is megállapíthattam, nem volt feltűnő a dolog. Pedig még az arcát is figyeltem néha, de semmi jelen nem volt az elcsúszásnak, habár a végén, mikor levette válláról a hegedűt mintha kicsit csalódott lett volna, már ha ez a helyes kifejezés arra, amit láttam.
A viccelődésemre adott reakciójából éreztem, hogy megtört a jég, már nem annyira reszkető nyuszira emlékeztetett, mint mikor először meglátott a teremben az imént.
- Ha már a zeneteremben vagyunk használjuk ki a lehetőségeket - Mondtam vállam vonva, de a mosolyom nem szűnt meg létezni, inkább kezdett eltávolodni a tanári stílustól az egyszerű emberé felé, ám még mindig tudtam, hol a határ, nem is akartam átlépni. Mégis csak korrepetálás vagy mi zajlana itt, habár nem sok segítséget nyújtok a lánynak.
- Próbálja meg mégegyszer. Javítsuk ki azt a hibát. - Kezemmel felé intettem jelezve, hogy nyugodtan kezdje előről, aztán mindkét kezem leengedtem az ölembe és ismét felvettem a hallgatózó testtartásom, ami nem sokban változott az eredetihez képest, de már nem terveztem többet mondani, inkább csak figyeltem, mit hoz össze harmadjára.

Adelyn: - Igaz, - helyeseltem visszafolytott mosollyal. Ezután újra a tanár úr kezdett el beszélni. Szívem szerint visszakérdeztem, hogy ő akarja a hangokat fogni, vagy jó lesz neki a vonózás is, ha már közösen javítjuk ki a hibákat. De nem tettem, aranyos volt tőle, hogy így beszél, mármint többesszámban. Újra elkezdtem a dalt, és most minden figyelmemmel arra az átkozott Ciszre koncentráltam, ami most már ment is, mind a kétszer. Boldogan eresztettem le a hegedűt, és vidáman a tanár úrra néztem. - Jó volt? - kérdeztem csillogó szemmel. Nem is feltételeztem, hogy a férfi ugyanolyannak hallotta, mint amilyen előzőleg volt. Fekete cipellőmben egyik lábamról a másikra álltam, és kíváncsian vártam, hogy mit felel a tanár úr. Közben oldalra pillanottam a faliórára, alig telt el negyed óra. Tekintetemmel újra megkerestem a férfi tekintetét, s mikor megtaláltam megálltam egyenesen, hegedűmet mellkasomnak támasztva. Észre sem vettem, hogy a vonóm galádul összegyantázza fekete szoknyámat, fehér csíkot hagyva rajta. 

Lionel: - Határozottan magabiztosabbnak tűnt, mint az előbb - Ennyit tudtam válaszolni a nekem címzett kérdésére, mivel továbbra sem éreztem nagyobb különbséget az általa játszott dalban, mint eddig, azon kívül, hogy szemmel láthatan most jobban koncentrált és kevésbé volt merev, tehát a végeredmény is jobban sikerült, szerintem, s gyaníthatóan szerinte is.
- Bár nekem tetszett, a szoknyája aligha ért velem egyet - Böktem tekintetemmel az említett ruhadarbra, amit összekent valamivel a vonóról, gondolom. Azért az a gondolat nem tudott távol maradni elmémtől, hogy ez a ruhadarb felettébb illett a lány alakjához, nagyon szép lábai vannak, és... Megálltam, hogy ténylegesen megrázzam a fejem, de valamivel ki kellett vernem belőle ezeket a gondolatokat. A diákra néztem, pillanatnyi töprengés, aztán egy átsuhanó zavartság kiülhetett az arcomra, ám sikerült viszonylag hamar visszatalálnom mosolygó, s mégis közömbös arcszerkezetemre.

Adelyn: Fülig érő mosollyal hallgattam végig a rövid kis mondatot, amivel megdicsért. - Köszönöm - biccentettem elnyomott mosollyal. Féltem, hogy ez után bekövetkezik majd a kínos csend, amit hosszú ideig nem tör meg majd egyikünk sem, de szerencsére nem így volt, a férfi magához ragadta a szót. - Ó, - néztem le a szoknyámra, amit vitathatatlanul megfogott a fehér por. Gyorsan körbenéztem, hogy hová tehetném le a hegedűmet. Gyorsan odaléptem az egyik székhez, ami a legszélső volt abban a sorban, ahol a tanár ült, majd kissé előre dőlve elkezdtem leporolni. - Köszönöm, hogy szólt - mondtam, miközben arcom valami olyasmi árnyalatot vett fel, mint vöröses hajam. Ha szerencsém volt, a férfi ezt nem látta. - Így már jó is - motyogtam, mikor már szinte teljesen eltűnt a hosszúkás csík. Annál jobban nem tudtam kidörzsölni belőle, úgy terveztem, hogy majd a szobámban kitalálok valami praktikát a tisztítására. Mikor felegyenesegtem hullámos hajam elszabadult, és egész vállamat beterítette. Gyorsan hátamra dobtam a tincseket és óvatosan lehajoltam a hegedűhöz. Ha a Tanár úr nem mondott semmit, akkor magamhoz vettem a szót: - Eljátszhatnám még egyszer a problémásabb részt? - kérdeztem halkan. Ha valamit mondott, akkor ezt majd később kérdezem meg. 

Lionel: Nem volt nehéz leszedni a fehér csíkot a szoknyáról, de a nyoma kitartóan ott maradt, igaz valamivel halványabban. Az átlagos lányokból kiindulva ez valami hatalmas katasztfának számított, hogy így bárki meglátja, de úgy tűnt a lány egy kivétel lehet, mert bár zavarba jött, mégsem kezdett el valami hisztifélét, amire számítottam. Pedig első ránézésre beleillene abba a bizonyos "átlag" kategóriába, ha a csoportokat nézzük.
- Azért vagyunk itt - Tártam szét a karom, aztán ismét az ölembe ejtettem őket és vártam, most hogyan sikerül a diáklánynak a játék, de nem hittem, hogy bármi problémába ütközne, hiszen van tehetsége, ehhez kétség sem férhet.

Adelyn: Biccentettem, majd visszalibbentem arra a helyre, ahol eredetileg álltam. Újból hátrasimítottam hajam. Össze kellett volna kötnöm - gondoltam magamban morcosan, de nem fogalkoztam tovább ezzel, hanem újra felvettem a kezdő pozíciót. Már majdnem elkezdtem, amikor szöget ütött fejemben egy kérdés. - Az egészet vagy csak a végét? - kérdeztem meg összeráncolt homlokkal, mert számomra nem volt eléggé egyértelmű a férfi utasítása. Már amennyiben ezt utasításnak lehet nevezni. Kérdésem közben leengedtem a vonót, hogy a tanárra tudjak pillantani. Reméltem, hogy nem gondol majd kissé csökevényes elméjűnek. Tényleg nem volt egyértelmű számomra, amit mondott. Én annyit kérdeztem, hogy a végét játszam-e, ő meg csak annyit mondott, hogy mehet. Persze nem ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényeg. Ezért pillanottam rá félig félve, félig kíváncsian. Észrevettem, hogy mióta itt vagyunk a teremben, egyre többször vagyok félénkebb. Ezt annak tudtam be, hogy a tanár elég erős férfias megjelenéséhez szinén erős kiállás (vagy hogy is mondják) társul, így alap, hogy női mivoltom így mutatkozik meg. És ez az erősebbik- és gyengébbik nem közötti kapcsolat. De lehetséges, hogy ezt nem ilyen helyzetekben szokták mondani, na mindegy... Ilyesfajta gondolatmenet játszódott le a fejemben, abban a pár pillanatban, míg a Tanár úr nem válaszolt. 

Lionel: Szinte láttam a piros X-et a padlón, ahová visszasétált a lány kezében a hegedűjével. Ott állt eddig is, és most is oda tért vissza, mintha nem lenne elég nagy a terem, hogy bárhol elkezdhessen játszani. Vagy csak nekem nem megszokott, de ő mindig ott áll a próbáin és ezért áll oda öszönösen? A lényeg, hogy felvette a kezdőpozíciót, a hegedűt megtámasztotta, a vonót a húrokhoz illesztette, s már vártam, hogy belekezdjen, amikor leengedte őket. Kérdésére meglepett pillantással válaszoltam. Most kérdezte, a végét akarja elismételni, erre mégis rákérdez, honnan játsza? Az, ha az én szavaimat nem érti, még elfogadható, tapasztalatból tudom, nem mindig értik a diákok mit szeretnék tőlük, viszont most nem én találtam ki, mit csináljon, hanem ő "ajánlotta fel".
- Ha a végét szeretné gyakorolni, ahol az imént hibázott, akkor gondolom elég, ha azt a részt ismétli el, de Önre bízom, ahogy érzi. - Mondtam, mivel nekem végülis teljesen mindegy volt, honnan játsza a darabot. Azt azonban az órára sandítva eldöntöttem, nincs szükség negyven percre, elég lesz huszonöt is, mert szerintem nincs okom tovább nyúzni szerencsétlen lányt azzal, hogy újra és újra rongyosra játszatom vele a dalt. Tudja ő, a pontosításhoz meg nem én vagyok a legmegfelelőbb szakember, sőt, maradjunk csupán az embernél.

Adelyn: Meghallgattam a férfi válaszát, szerencsére nem hurrogott le, mondjuk azt nem tudhattam, hogy mit gondol rólam. - Ahogy érzem, ahogy érzem... - motyogtam, mikor újra felemeltem a vonót. Félszememmel még láttam, hogy a tanár felpislant az órához. Gondoltam, jó akkor, nem rabolom tovább a drága idejét. Ezen kicsit felhúztam magam, pedig tudtam, hogy nem kellett volna kiakadnom azon, hogy megnézte az időt. De valamiért mégis idegesített. Elkezdtem játszani a dal végét, az ismétlőjeltél. Az eredeti tempónál picivel gyorsabban játszottam, és eléggé súlyosra sikeredett a darab, ami a hangerőt és a hangok súlyát illeti. A "problémás Ciszt", el sikerült játszanom, jól odatéve, külön hangsúlyt fektetve neki. Az istmétlés is ugyanúgy sikeredett, az volt a különbség, hogy az utolsó előtti ütemet halkan kezdtem el, s egyre erősödve folytattam, a végére ugyanúgy felhangosult. Mivel az utolsó hangon korona volt, tetszőleges ideig tarthattam, most kicsit rövidebbig, mint ahogy szoktam, ezzel szinte lecsapva a dalt. A végén lehunytam a szemem, majd hagytam egy kis hatásszünetet, mielőtt leengedtem a vonót. Gyorsan lekaptam a hegedűt is vállamról, és sürgetően néztem a tanárra, hogy ez most hogy tetszett neki. 

Lionel: Ez a verzió merőben más volt, mint, amiket eddig mutatott. A halkítással-hangosítással való játék érdekesebbé tette a darabot, viszont a végén az a "lecsapás" elég érdekesre sikerült, határozottan jobban illett hozzá az az elnyújtás, amit a többinél hallottam. Nem akartam kritizálni a játékát, főként mivel nem értek hozzá és a kotta sincs előttem, ám azért reméltem, nagy hibákat nem vétett, mert ha nem haladt semmit, Amber rajtam veri le a port, mintha én tehetnék arról, hogy ennyi próbálkozás után valami még mindig nem stimmel a darabbal. Nekem nem volt vele bajom, láthatóan a lány is úgy érzi, menni fog neki, tehát az én feladatom véget is ért. Erre képzeletben bólintottam rá csupán, aztán némi fészkelődéssel felálltam.
- Úgy látom, semmi szükség további gyakorlásnak, vagy legalábbis annak, hogy felügyeljem a fejlődését. A vizsgához sok sikert kívánok előre is. - Észrevétlenül visszakúszott hivatalos hangnemem, ahogy az eddig látszódó mosolyom is alig észrevehető volt már. Hiába, ha egyszer valaki tanár, nehezen lép ki a szerepből, főként ha olyasvalamiben vesz részt, ahol tulajdonképpen szintúgy tanárként van jelen.

Adelyn: Útólag visszagondolva könnyek közt nevetek azon az érzésen, ahogy ott, abban a helyzetben felhúztam magam. Feszülten hallgattam a tanár szavait, és szinte minden szavában kerestem a hibát, és minden kifejezésére mondtam volna valami ironikus poént. Magam sem tudom, hogy mi bosszantott fel ennyire. Nőből voltam, talán ez lehetett az ok a hirtelen hangulatváltozásomak, de akkor fel sem tűnt, hogy a kedves mosolygós énem miért kezdett el dúlni-fúlni. - Köszönöm, hogy felügyelt rám - mondtam halkan, de azért megnyomtam a felügyelni szót. Mintha valami három éves kisgyerek lennék, akire felügyelni kell, mert magára borítja a forró levesét. Csípőmet ringatva visszamentem ahhoz a székhez, amire az előbb pakoltam, s újra letettem a vonót. A válltámaszt lecsatoltam a hegedűről, s közben eszembe jutott, hogy a férfi másik mondatrészét is meg kellene köszönnöm. - Köszönöm, majd igyekszem - néztem rá, és nem tudtam elfojtani egy halvány mosolyt. Nekem sem estek jól ezek a hangulatváltozásaim, de egyáltalán nem haragudtam a férfiakra azért, mert szállóigévé vállt nálunk, hogy "nem értik a nőket." Mint már említettem én sem értettem abban a pillanatban magamat. Letetem a hegedűmet is, majd hátrasétáltam a zongorához, majd előrehoztam a tokomat, amit kénytelen voltam a tanár melletti két székre tenni, mivel a földre nem akartam pakolni, és további három széket foglalt el a vonóm és a hangszerem. Egyszerűbbnek láttam odapakolni, minthogy mindent felvenni, átrendezni és úgy eltenni a dolgokat. Fogtam a vonót, és meglazítottam. Közben, ha a tanár még mindig ült, lenéztem rá, ha már felállt, akkor odafordultam hozzá, és feltettem egy kérdést, egy kis körítéssel: - Nem szerenték tolakodni, de megkérdezthetem, hogy a tanár úr játszik valamilyen hangszeren? - lehajoltam a székhez és eltettem a vonót. Próbáltam kimért lenni. Egyik rossz tulajdonságom volt, hogy túl közvetlen voltam az emberekkel. Tudtam, hogy nem szabad túl szabadonsnak lennem a tanárokkal, ezért próbáltam mély levegővételekkel türtőztetni magam, főleg most, hogy a vérnyomásom, vagy valami ilyesmim felszökött az egekbe, azért mert tényleg egy apróságon felhúztam magam. Talán kissé el is sápadtam, de szerencsére nem émelyegtem, tehát nem lehetett olyan nagy baj. 

Lionel: - Igaza van, a "felügyelni" szó nem illik ide. Mondjuk inkább azt, hogy belehallgathattam személyes próbájába. - Láttam, hogy nem tetszett neki a kifejezés, amit eredetileg használtam, s bár először nem esett le, aztán rájöttem, miért viselkedett így miatta. Tulajdonképpen nem egészen őt "felügyeltem", de szavaimból egyértelműen ki lehetett venni ezt az értelmezési verziót, tehát nem hibáztattam, amiért nem volt elragadtatva tőle. Ezután a lány nekiállt pakolni, én pedig elvettem a kabátom mellőle, hogy oda tehesse a tokot. Egy ilyen kis hangszer elpakolása nagy helyet igényel, legalábbis erre következetettem abból, ahány széket elfoglalt velük, míg össze nem rendezte mindet eggyen.
- Valamikor tanultam zongorázni. - Kérdésre felvontam a szemöldököm, de nem volt akkora titok, amit ne árulhattam volna el, szóval válaszomba beletömörítettem a lényeget. Mikor is tanítottak? Hm, már lassan tíz éve is lesz, hogy először a zongoraszékre ülhettem. Akkor még tetszett, mára annyira nem hoz lázba, ez van, változunk.

Adelyn: A férfi viszonylag gyorsan válaszolt, nem kellett tartanom attól, hogy talán nem szívesen avat be múltjának ezen részébe. Ha tippelnem kellett volna, és a gitárosok közé soroltam volna őt, de a zongora sem lepett meg. - Az jó - reagáltam pár másodpercnyi szünet után. Odaléptem a hegedűhöz és óvatosan belehelyeztem a tokba, majd nyakánál bekötöttem. - És még mindig szokott klimpírozgatni a tanár úr? - érdeklődtem tovább. Ez számomra egy olyan kérdés volt, amit akár fel is lehetne tetoválni az emberek homlokára, vagyis nem államtitok, csak egy egyszerű beszélgetés. Nyilván, ha azt kérdezném tőle, hogy van-e barátnője sokkal indiszkrétebb, tolakodóbb lenne. Meg amúgy is szívesen beszélgettem ilyenekről. Közben letakartam a hegedűmet egy rózsaszín lepellel. Ha a férfi válaszolni kezdett, akkor rápillanottam, majd folytattam az elpakolást azzal, hogy még beletettem a tokba a válltámaszt. Ezzel kész is voltam. Lehajtottam a tok fedelét és óvatosan lehajolva elkezdtem behúzni a cipzárt. Mikor végeztem, felegynesedtem, majd egy mozdulattal lesimítottam a szoknyámat.

Lionel: Nem tűnt meglepettnek a válaszom illetően. Talán ennyire egyértelmű, hogy zongorázni tanultam, vagy ma már annyira tucat lenne, hogy mindenki ezt sajátítja el és meg sem lepi az embereket, ha bevallják. A tényeken ez azonban nem változtat, kipróbáltam, nem jött be, tehát tovább léptem, vagyis pontosabban megmaradtam a tánc öröménél, ami pont elég nekem, szinte nincs is időm másra mellette.
- Nem, már nem foglalkozom vele, az csak a múlt - Hasonló hosszúsággal válaszoltam, mint az imént. Belekezdhettem volna egy sztoriba a szabadidőm hiányáról, vagy arról, hogy nem találtam meg benne, amit kerestem, ám egyik sem tűnt olyan érdekfeszítőnek, feleslegesen pedig nem szeretném untatni a lányt, így is biztos vagyok benne, egyszerűen udvarias akar lenni, azért próbál csevegni, ami igazán dícséretre méltó, mert mások, akik hasonlóan csupán látásból ismernek, általában megtartják a hivatalos hangnemet velem szemben.
- Nos, akkor azt hiszem ideje további szép délutánt kívánni. - Szám ismét látványosabban felfelé kunkorodott. Mielőtt ténylegesen kifelé indultam volna még elköszöntem. - Kellemes délutánt kívánok!

Adelyn: Azt hittem, hogy jobban ki fogja fejteni a válaszát a tanár, de nem így tett. Mindegy is, bizonyára nincs túl érdekfeszítő története arról, hogy hogyan fejezte be, ahogy arról sincs, hogy hogyan kezdte el. Vagy csak nem akarta elmesélni. Végül is az ő dolga, én meg csak egy diák vagyok, akit nem is ismer. Majd megismer! Nevettem fel magamban, de ez a vonásaimon nem látszott meg. A férfira néztem, aki elmosolyodott, és úgy kezdett el búcsúzkodni. - Szép délutánt - mosolyodtam én is rá, és eszembe jutott, hogy a papírzsebkendőmet még mindig a zongora mögött hagytam. - Viszont látásra! - köszöntem el, és elindultam az említett hangszer irányába, majd remélve, hogy a férfi még nem ment ki a teremből, hátrafordultam: - És köszönöm szépen- mosolyodtam el, ha minden igaz, akkor a férfira. 

Lionel: Mivel nem volt már miért maradnom, ezért el is indultam kifelé, de még előtte félúton felvettem a kabátom. Hazamegyek, igen, az lesz a legjobb. Hétfőre össze kell még állítanom egy koreográfiát az elsősöknek, ezzel el fog telni a hétvégém. A lány közben mögöttem összeszedte a holmiját, s elköszöntünk egymástól. Már épp nyitottam az ajtót, amikor megszólalt. Megtorpanva, félig felé fordultam.
- Igazán nincs mit - Mondtam, s egy félmosollyal kisétáltam a zeneteremből. A parkoló felé vettem az irányt.