Mikor? 2016.01.27. - 2016.03.27.
Hol? Könyvtár
Kik? Noah Noah Fox & Adelyn Rose

Noah: A vizsgaidőszak után, nem gondoltam volna, hogy megint itt kötök ki, de ilyen a sorsa a minta diákoknak. Vagy ilyesmi.
Leültem a két könyvvel az első világháborúról és felcsaptam őket a tartalomjegyzéknél. Ez... gáz. Sokkal hasznosabban is eltudnám tölteni az időmet, mondjuk gyakorolhatnék a koncertre, ami valahogy jobban érdekel, mint a "Ki-kivel csatázott 1914-ben?". Azért tovább lapozgattam és igyekeztem koncentrálni. Minél előbb befejezem, annál hamarabb szabadulok.

Adelyn: Vegyes érzelmekkel tértem vissza az iskolába a szünet után. Ha nem lettek volna eddig is sokkoló gondolataim, akkor a suliban elburjánzott hírek még jobban ledöbbentettek. Nem igazán tudtam, hogy mit érezzek, ezért inkább csak csendben töprengtem. Ma például egy árva szót sem szóltam senkihez, viszont délutánra már annyira elhatalmasodott felettem a gondolathullám, hogy úgy döntöttem, tanulok. A könyvtárba először csak vastag fekete harisnyába bujtatott lábam dugtam be, majd én is beléptem, mintha csak egy temetésre mennék, fekete szoknyában és egy kötött szintén fekete pulcsiban. Halkan odaköszöntem a könyvtárosnak, majd elspuriztam egy polc felé. Leemeltem egy nagy könyvet, ami címe szerint a XIX. századi líra átalakulásáról szólt. Az asztalhoz vonszoltam, a könyvet meg magamat is, ahol meglepetésemre egy srác ült.
- Szia - köszöntem oda halkan Noah-nak, talán meg sem hallotta egyből. - Leülhetek? - Nem is őt néztem, hanem a mellette várakozó széket.

Noha: - Micsoda meglepetés! - Mosolyt varázsoltam arcomra és kihúztam magam mellett a széket és intettem is felé, hogy elfoglalhassa. Azóta az eset óta nem is beszéltünk túl sokat, kettesben szerintem nem is voltunk, amit nem is igazán bántam, mivel szükségem volt egy kis időre, hogy megemésszem a látottakat és eldöntsem, mihez kezdjek a megszerzett információval.
- Nem számítottam rád itt, ilyenkor. - Szólaltam meg, miközben lapoztam egyet a közelebbi könyvemben és vetettem néhány pillantást az első sorokra. Tömör tények, ez legalább szimpatikus volt benne, a sok rizsa amúgysem az én világom, a mellébeszélés sosem volt erősségem, ahogy az ilyen irányú türelem sem.

Adelyn: Halványan viszonoztam a mosolyt. Szívből reméltem, hogy a micsoda meglepetést nem úgy érti, hogy nagy vagyok, vagyis kövér.. Zavartan lesimítva a szoknyámat leültem a helyre. - Köszi - tettem le magam elé a könyvet, majd egyből bele is lapoztam. - Muszáj egy kicsit tanulnom - ráncoltam össze a homlokomat gondterhelten, csak azt már magamban tettem hozzá, hogy azért kell, hogy lekössem a gondolataimat.
- Mit tanulsz? - Érdeklődve közelebb hajoltam hozzá, hogy belepillanthassak a könyvbe. Első olvasásra világháború volt. Töri.. ah. - Jaj, bocsi, én vagyok az, aki nem hagy tanulni - kínosan vörös arccal visszahajoltam a helyemre és üres tekintettem fikszíroztam az oldalam első sorát.

Noah: - Amúgy sincs benne semmi olyan, amit eddig ne tudtam volna - kicsit arrébb lököm a könyvet, de nem adtam fel teljesen a küzdelmet a témával. - Három oldalban kellene összefoglalnom a lényegét, hogy ne egy száraz szöveget kapjak, hanem valami olyat, amiről érdemes beszélni. De ez az egész egy nagy száraz semmi. Kár a múltról beszélni, ha a jelenben is akad elég probléma, amire megoldást kellene találni.
Nem akartam én lenni a "két szavas" srác, aki nem tud egy értelmes választ sem adni, ezért mondtam ki hangosan gondolataim egy részét, majd Adele könyve felé pillantottam, ő mivel tölti a szabadidejét.
- XIX. századi líra, hm. - Hasonlóan érdekfeszítőnek tűnt, mint az én tanulmányom, úgy tűnik, a tanárok képtelenek valami izgalmas témát kitalálni, mindig ugyanazokat a köröket futják le. Igazán ráférne már a tantervre egy módosítás.

Adelyn: Szerencsére ezek szerint nem zavartam meg a tanulásban, legalább is a félrelökött könyvből ezt ìtéltem meg. Problémák? Az a baj, hogy én nem is tudom eldönteni, hogy van-e problémám. Erre a mondatára csak egy apró szemöldökfelvonással reagáltam.
- Három oldal? - Elhúztam a szám. Mostanában én egy oldalt is alig beszélek, így egy három oldalas esszé igazi kihívás lett volna számomra, nem tudtam segíteni. - Igen, - helyeseltem, amikor felolvasta a címet. - Én szeretem az irodalmat - végtem meg a XIX. századi lírát halk hangon, kipirult arccal, s mielőtt Noah komolyabb megjegyzést tehetne, arrébb toltam a könyvet.
- Az antik kort jobban szeretem - kíséreltem meg lezárni a témát. - Milyen volt a szüneted? - Ártatlan kérdést tettem fel, azt, amelyiet az elmúlt időben a legtöbben kérdezték az iskolában.

Noah: - Rövid és rohanós - foglaltam össze tömören a szünetem. Ha belemennék a részletekbe azzal nem csak unalmas lennék, hanem az egész napunkat itt tölthetnénk, már, ami maradt még belőle. Azért mégis kellett még hozzá tennem valamit, mert ez a válasz aligha lenne kielégítő így önmagában. - Karácsonyi koncertem volt Ottawában, aztán Berlinben töltöttük a szilvesztert. Érdekes város, és nagyon szép. - Berlinben már jártam párszor, de mindig meg tud lepni. Ebben a karácsonyi-újévi időszakban pedig különösen gyönyörű.
A következő gondolatom épp csak átvillant az agyamon, már el is tűnt, szerencsére. Kifelé remélhetőleg nem mutattam, maximum a mosolyomból vettem vissza, de belül ismét elgondolkodtatott, ami az imént eszembe jutott. Nem, ez sem a megfelelő pillanat a téma felvetésére, de türelmes vagyok, kivárom.
- És neked, hogy teltek az ünnepek? - Sablonosan, megszokottan passzoltam vissz a kérdést, de hagyni akartam beszélni, amíg kicsit összeszedem magam, meg az elkóricált gondolataimat.

Adelyn: Biccentettem a válaszára. Szinte mindenki a szünet rövidségére panaszkodik. Alapjáraton szeretem az ünnepeket, hogy feldíszítjük a házat, sütünk, főzünk meg minden, de most szinte kívántam visszajönni a suliba, mert az agyam és főként a gondolataim jobban le vannak kötve a mindennapos rutinnal. - Én otthon voltam egész végig és nekem is gyorsan elment - feleltem a visszapasszolt kérdésre.
- De nekem nem volt koncertem sehol - jelent meg pár nevetőránc a szemem sarkában. Gondolom, a családi zenélések nem számítottak. - Milyen volt Ottawában? - kérdeztem érdeklődve, majd a válasz előtt gyorsan hátrasimítottam arcomba lógó hajtincseimet.

Noah: - Csak a megszokott karácsonyi hangulat, és meglepően jó idő, meg egy koncert, ami évről évre egyre egyhangúbb, még ha nem is volt betervezve. De az élet tele van váratlan meglepetésekkel. - Utolsó mondatom szinte csak kicsúszott a számon, miközben tekintetem Adele-ról a távolabb került könyvre vándorolt. Nem tehetek róla, sem ellene, az az átkozott jelenet folyamatosan újra lejátszódik a fejemben és nem könnyű csak úgy félresöpörni, főleg, ha ő is itt van a közelemben. Ezért is elképzelhető, hogy hangom esetleg kicsit másképp csengett, mint eddig, talán valamivel élesebben, mintha Adele-nak értenie kellene milyen hülye gondolatok kavarognak a fejemben. De legalább az a tanár nincs már itt. Sokkal nehezebb lenne visszafogni az indulataimat, ha az orrom előtt találkoznának, még ha nyilvánosan több ahhoz hasonló jelenet nem is történne köztük. Amúgy sem kedveltem azt a tanárr, volt benne valami, amitől a lányok odág voltak, de aki kicsit is átlátott ezen a ködön annak egyértelmű volt, hogy nem stimmel vele valami. És tessék, beigazolódott. De hogy épp Adele-lel? Erre nem gondoltam volna. Le akartam zárni a magamban folytatott kellemetlen eszmecserét, elsőként tekintetem vontam el az értelmetlennek látszó sorokról, ztán a tudatom is kezdett alkalmazkodni ismét a jelenhez. Persze meglehet, néhány másodperc még így is kiesett.

Adelyn: Akarva akaratlanul is egy nyaklánc jutott eszembe a váratlan meglepetésről.
- Hm.. igen - helyeseltem, miközben prudokáltam egy látványos elpirulást. Elég idegesítő volt számomra, hogy a saját hangulatom feketétől fehérig egy másodperc alatt képes változni. Fogadni mernék, egy perc múlva már nyoma sem lesz a mostani vidám(nak tűnő) Adele-nak, de most Noah a mosolygós, hajhátradobós énem mellett ülhet. Egy pillantás múlva valami vidám téma után kerestem. - Képzeld, a bátyám eljegyezte a barátnőjét - simítottam hátra a hajam, mosolyogva, bár azért mosolyom fáradtságot tükrözött. Lártam Noah arcán, hogy fizikailag tartózkodott csak a könyvtárban, ezért finoman megéeintettem az alkarját.
- Minden oké? - Kérdeztem halkan.

Noah: - Mi? Ja, igen, persze, bocs. Csak... fárasztó napom volt. - A lehető legsablonosabb kifogás, bár volt benne némi igazság is. A maga módján minden napom fárasztó, egyiket sem tudnám könnyűnek nevezni. Azért persze igyekeztem a talajon maradni, a kis kisiklásom után is jobban igyekeztem ehhez tartani magam, miközben próbáltam feldolgozni a külvilágból érkező ingereket és hangokat. Adele is mondott valamit, de mit is? Nehezen, de öyszeraktam a képet, egy bátyj és egy eljegyzés, hhez gratulálni illik, nem? Mégis valami egészen más csúszott ki a számon, amit tőlem szokatlanul, át sem gondoltam, sőt még csak fel sem fogtam, amikor kimondtam. De már késő visszaszívni.
- És hogy van Hunter-Drake tanárúr? - Hangom abszolút közönyösen csengett, mintha csak egy abszolút átlagos témát dobtam volna fel.

Adelyn: Noah annyira nem győzött meg a válaszával, de ráhagytam, mert annyi közöm nem volt hozzá. Egyébként egy olyan srácnak, akit már gyerekkorától kezdve csodabogárnak tartanak, elég fárasztó napjai lehetnek. Az elhangzott kérdésre elfehéredtem. Kedvem lett volna írni egy levelet a Roxfortnak, hogy adjanak Jóslástanból RAVASZ fokozatot, minimum, hiszen tökéletesen megjósoltam, hogy a vidám Adele hamarosan eltűnik. Elfehéredtem, ezáltal karikás szemeim még jobban érvényesültek, kezeim remegni kezdtek és már új szokásukhoz híven zsibbadtak is, gyomrom pedig olyan kicsire ugrott össze, hogyha lett volna benne valami, tuti kijön.
- Én azt nem tudom - feleltem száraz hangon, magam elé bámulva. - Sajnos - tettem hozzá teljesen őszintén, immáron Noah tekintetét keresve. Lehet, hogy az utolsó szót nem kellett volna hozzátennem, de kikívánkozott belőlem. Noah valamit sejt, tud, szédülve vártam a reakcióját.

Noah: Hoppá, zavar a paradicsomban? Futott át az agyamon a gondolat, mikor megláttam Adele reakcióját. Nem tudnám, még magamnak sem titkolni, mennyire megnyugtatóan hatott rám ez a hír, bár a nyugalom kifejezés nem épp a megfelelő szó arra az érzéshullámra, ami elöntött, mikor megláttam, mennyire megváltozott a téma hatására.
- Nem alakultak úgy a dolgok, ahogy szeretted volna, értem. - Teljes közönyösséggel reagáltam, majd ismét magam elé húztam a könyvet, amit nemrég még eltoltam magamtól, ezzel is jelezve, mennyire nem érint mélyen a téma, vagy talán azt is mutathattam vele, hogy nem akarom erőltetni, ha nem szeretne róla beszélni, persze, ki az, aki ne akarna feszegetni egy olyan témát, aminek felemlegetése önmagában elég, hogy a pulzusa megemelkedjen a benne lappangó feszültséggel együtt.
Végülis, ha a tanárnak van egy kis esze, véget vetett az egész őrültségnek és elhúzott innen, mielőtt a karrierjét kockára tette volna egy futó kis kapcsolatért. Az már egyáltalán nem érdekelte, milyen nyomokat hagyhat egy amúgy is csendes, érzelmes diáklányban. Ha eddig nem kereste, már nem is fogja, legalábbis ez lenne a logikus lépés.

Adelyn: Noah válaszára elkerekedtek a szemeim. Egyáltalán nem esett jól a tőle nem megszokott közöny, ami szinte arcon csapott. Az tovább fokozta a bennem növekvő indulatot, hogy nemtörődöm kis mondata után maga elé húzta a könyvét és elkezdte olvasni. Feldúlva én is így tettem és hangos csattanással felcsaptam a könyvet. A kemélykötésű borító nagyot szólt a fa asztallapon.
- Az a baj, hogy én sehogy sem szerettem volna, de a dolgok csak úgy alakultak maguktól. - Hangom halk volt, hiszen mégis csak egy könyvtárban vagyunk, de lehetett érezni benne az indulatot. Majd ha Noah-t kapja el három kétes kilétű férfi a parkban, megnézem, mit csinál. Lio jutott eszembe, ahogy guggolt előttem a sáros-poros földön, tisztán fel tudom idézni a lilás sebhelyt az arcán. Na tessék... Hirtelen már nem is tudom, hogy azért lettem ideges, mert Lio eszembe jutott vagy mert bántott Noah közönye.

Noah: - Ha nem szeretted volna, hogy alakuljon, talán nem kellett volna belekezdened valamibe, ami már az elejétől kudarcra volt ítélve - Nem pillantottam fel a könyvből, bár azt sem mondhatnám, hogy annyira lekötött volna az a rész, ahol már nem is tudom, mióta tartottam. Az egész helyzet nevetséges, és egyáltalán nem is tartozna rám, mégis önszántamból idegesítem magam vele. Feleslegesen.
- Figyelj, amit csinálsz, nem az én dolgom, de nem is tudok jó képet vágni ahhoz, hogy hagytad magad megszédíteni, aztán meg orra estél és ez őt már nem érdekli. Ezt te csináltad, te választottad. - Becsuktam a könyvet, tényleg feladtam, hogy ma már bármit is foglalkozzam vele. Rátettem a többire, amit összegyűjtöttem és felálltam. - Ez az egész egy nagy hülyeség, amibe nyakig belemásztál. Ezek után ne várd, hogy bárki, aki eddig kicsit is törődött veled vagy érdekeltél, melletted marad, hogy felajánlja a vállát, mert beigazolódott, ami amúgy is egyértelmű volt. Átvert, kész, ennyi, bele kell törődnöd. - Miközben beszéltem beledobáltam a holmim a táskámba és becipzáraztam. A végét mégis Adele-re nézve mondtam el, majd felvettem, vállamra akasztottam és a könyvtáriakkal együtt elsétáltam. Persze nem tudtam mindezt csak úgy szó nélkül megtenni. - Többször is segítettem, elmondtam, bármikor szükséged van rám, tudod hol találsz, de ebben nem tufdok és nem is akarok neked segíteni. Sajnálom, ami történt, tényleg, viszont ezt az őrültséget... Áh, mindegy, megyek. Szia!

Adelyn: Noah annyira meglepett, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Monológja közben meg sem szólaltam, ha akartam sem jött volna ki hang a számon. Mégis hogy mondhat ilyeneket? Azt sem tudja, hogy mi az ábra, de elítél. Etikaérettségin úgy bukna el, mint a pinty. Mikor Noah felállt, mégis megerőltettem magam és annyit tudtam kinyögni.
- Noah, én... - de ő hátra sem nézett. Könnyeimet nyeldestem, nem is tudom, melyik ember miatt. Most vesztettem el egy jó barátomat, ráadásul Lio is borzasztóan zavar. Főleg amiket Noah mondotz róla. Észrevettem, hogy a másik asztalról a stréber lány gőgösen bámul engem vastag, fekete keretes szemüvege mögül. Megéetettem, hogy néz, szörnyen festhettem sápadt arcommal. Mivel éreztem, hogy mindjárt sírva fakadok, se szó, se beszéd kirohantam a könyvtárból. A kollégiumi szobáig rohantam, ahol egyedül voltam és kisírhattam magam. A nyaklánc vékony láncát szorongatva, magzat pózba összegörnyedve próbáltam nem megfulladni a könnyeimben. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de kipattant a fejemből az ötlet. Meg kell keresnem és találnom Liot. Mivel laptopom a túl messzi asztalon volt, telefonomon böngésztem át a suli weblapját. Az összes sötét bugyor és mappa megnyitása után, amikor már könnyzáporom is alább hagyott, találtam egy e-mail címet. Messziről lerítt róla, hogy sablon alapján minden tanárnak ilyen van, és a rendszergazda valószínűleg átvizsgálja őket. De ez is több, mint a semmi. Másodpercekkel később az e-mailfiókomba lépve gépeltem. "Tisztelt Hunter-DrakreTanár Úr! Sajnálatos módon, egyik gyakorlásunk alkalmával nálam felejtett valamit. Ezt vissza szeretném adni - vagy pedig megköszönni. Várom mielőbbi válaszát: Adelyn Rose" Át sem olvastam, csak a küldés gombra nyomtam és lezártam telefonom kijelzőjét. Hülye vagyok. Az sem érdekelt, hogy akárki átvizsgálhatja, semmi rosszat nem írtam le. A tárgy, amite gondoltam, egyértelműen a nyaklánc volt. Vajon tényleg szédített volna? Az est hátralévő részén próbáltam elaltatni magam, kisebb-nagyobb sikerrel.