Adelyn: Feszengve néztem Elenát, aki szemmel láthatólag teljes mellbedobással győzte meg a tanárt, hogy táncoljanak. Aki a felkérést el is fogadta és már fogták is egymás kezét. Most áldottam, hogy ilyen alacsony vagyok, mert a látószintjük alatt el tudtam suhanni, mielőtt észrevehettek volna. Pont akkor léptem ki a tömegből, amikor megszólalt a következő dal. Legalább nem lassú - forgattam meg a szememet. Az italos asztalhoz siettem és rutinosan belebújtam a magassarkúmba, már az sem volt baj, hogy kicsit szorított. Volt elég ideje pihenni a lábamnak. Meg amúgy sem lehetek rosszabb, mint Elena drága. A terem legtávolabbi sarkába hátráltam, ahol diákok csókolózni szoktak az ilyen bulikon, de én teljesen egyedül álldogáltam, több méteres körzetemben sem volt senki. Mivel így le lettem pattintva, úgy gondoltam, hogy az est hátralévő részét a sarokban fogom tölteni, magányosan. Megláttam egy kósza padot és leültem rá. Lábaimat szorosan összezártam és azon kaptam magam, hogy a táncosokat figyelem, némi keserűséggel. Pedig Elenát is biztosan elhívta valaki. Aztán már csak azt vettem észre, hogy tördelem a kezem és a párost figyelem. Először minden ujjamat végig ropogtattam, majd az egyik csuklóm "legyilkolásán" ügyködtem. De nekem nem is volt szokásom ez!!! Pár perc múltán megláttam Liot, aki felém tartott. Szemérmesen keresztbe fontam a lábam, egyik combomat átrakva a másikon, amikor már biztosan láttam, hogy ide fog jönni hozzám. Hátamat a bordásfalnak támasztottam és annyira kihúztam magam, hogy az már szinte kellemetlen volt. Pont mikor elém ért a férfi, akkorát roppantottam a csuklómon, hogy azt még a férfi is meghallhatta. Legszívesebben a szemébe röhögtem volna, hogy csak nem lepattintotta Elena, de tudtam, hogy nem sajátíthatom ki a tanárt. Sőt még nekem kellene megköszönnöm, hogy a pártfogásába vett, nem hagyott unatkozni ezen az estén. Nem szabadott volna fennakadnom, hogy lecserélt egy magas, szőke, nagy keblű, agyonsminkelt lányra, aki nem mellesleg a diákja volt. De én mégis ezen kattogtam... Ráadásul előtte még meg is hajolt! És Miss Lowry nevét is aranyosan mondja ki... Abba meg bele sem mertem gondolni, hogy őt nem csak forgatta, hanem még olyan szexisen hátra is döntötte.

Kiki: Nem tudtam, mire kellett volna számítanom, Theo mit fog következőnek kérdezni, de biztos, hogy nem az lett volna, amit végül kérdezett. Megpróbáltam leplezni a döbbenetemet, aztán persze válaszoltam is.
- Nincs bajom a tánccal, de nem tartom magam jó táncosnak. Szóval senkit nem szeretnék égetni - feleltem felnézve rá. Persze, ha ezek után is azt mondja, hogy táncoljunk, részemről rendben volt, annyira talán nem is voltam borzalmas, de jó sem. Semmiképp. Én nem mertem ezek után felvetni, hogy táncoljunk, szóval ezt a dolgot inkább rá hagytam.

Moira: - Igen, ilyenkor derül csak ki, mennyien járnak az iskolába - mosolyodtam el halványan. Igaza volt a tanár úrnak, tényleg sokan voltak itt, amit már nekem is volt szerencsém megtapasztalni. A zenekaros kérdésére kicsit elgondolkoztam, bár persze eddig is figyeltem már a játékukat.
- Szerintem jól játszanak - feleltem. - A tanár úr tanítja őket? - érdeklődtem, úgy tudtam több szolfézstanár is van a suliban, szóval talán nem volt egy teljesen felesleges kérdés és legalább tovább tudtam vinni a beszélgetést.

Daniel: - Szerintem is jól játszanak, bár nem igazán az ilyesmi zenét szeretem. - Egyszerű mozdulattal a pólómra mutattam, amin Jimy Hendrix látszott. Ő az, aki nem meghalt, csupán a Mindenható a legjobbtól szeretett volna gitárórákat venni. Szerintem őt még az is ismeri, aki nem is tudja, hogy ismeri. Bonyolult, de valami ilyesmi a lényeg. A lány kérdésére bólintottam.
- Igen, szolfézsre kötelező járniuk, de a dobost természetesen sokkal jobban ismerem. Jó fej srác. Van egy testvére, aki szinte teljesen a kiköpött mása, pedig nem is ikrek - vontam meg mosolyogva a vállamat. Nem tudom, hogy miért meséltem ezt el Moirának, talán azért, mert tudtam, hogy neki is van egy ikre. Erősen elgondolkodtam a testvére nevén, majd rá is kérdeztem:
- Hogy van Kiki? - Tudakoltam és ekkor rájöttem, hogy akár Kikihez is odamehettem volna, mert nem tudom megkülönböztetni őket. De bíztam benne, hogy tényleg Moirával kommunikálok éppen és nem egy átverés részese vagyok.

Moira: Jobban megnéztem egy kicsit a pólóját, nagyjából tudtam, hogy kiről van szó. - Ismerek valakit, aki nagyon szereti a zenéjét, én nem hallottam tőle sok mindent, meg nem is értek a gitárhoz - vallottam be töredelmesen. De biztos, hogy elképesztő tehetség volt, akiről beszéltünk.
- Nem irigylem őket, biztos gyakran összekeverik az emberek a tesójával - pillantottam a dobos felé. Látásból én is ismertem, vagy a tesójával futottam össze? Na, ez kínos, de nem tudtam volna megmondani, pedig nagyon is egy cipőben jártunk. - Jól van, bár még igyekszik kipihenni a bajnokság fáradalmait - válaszom után körbefuttattam tekintetem a jelenlévőkön, hátha megpillantom nővérem. Nem volt nehéz a haja miatt. - Te jó ég - csúszott ki a számon. Egyszerűen nem hittem el, hogy Theo Martinezzel jött el, akivel úgy tudtam, nagyon nem jönnek ki jól. Dark tanár úrnak nem mondtam semmit egyelőre, nem tudtam, most jó lenne-e, ha elmagyaráznám a helyzetet.

Theo: - Ahhoz azért elég kétballábasnak kell lenned, hogy beégess - Egy pillanatra elbizonytalanítottak a szavai, mégiscsak közönség előtt tervezünk táncolni, ott pedig elég nagyot lehet "égni" az ő szavaival élve. De Kiki szeret túlozni és magával szemben is komoly önbírálati problémái vannak, tehát bíztam benne, nem gondolja olyan komolyan, mint amilyennek hangzott.
- Egy próbát megér - Fogtam meg a kezét ellentmondást nem tűrően, de persze, ha akarta kihúzhatta ujjaim közül, mert nem szorítottam meg nagyon. Elindultam a táncparkett felé, egyenesen be a közepébe, nem hagytam magam lebeszélni róla. Ha már itt vagyunk, legalább élvezzük ki az estét, amúgy sem ácsorogni jöttem, arra ott vannak az antiszociális fadarabok a fal mellett.
Két szám között jártunk, így nem volt nehéz elfoglalni a megfelelő helyet. Aztán belekezdtek a következő számba és egy pillanatra ledermedtem. Felkészültem valami gyorsabb zenére, ami helyett egy totálisan lassú csendült fel és erre nem volt felkészülve. Viszont, ha már ott voltunk, nem sétálhattam ki, hogy "Bocs, ez nem tetszik.", mert az nem én lettem volna. Nem szoktam feladni a legelső apróságnál, tehát maradtunk, hacsak Kikinek nem volt ellenvetése. Közelebb húztam magamhoz, derekára csúsztattam az egyik kezem, másikkal az ő kezét fogtam meg és felvettem a ritmust. Annyira furcsa volt... Még sosem táncoltam így senkivel, leszámítva azokat az eseteket, mikor zenés darabot próbáltunk és adtunk elő, de ez most nem az volt, ez a valóság és ettől szerencsére jól leplezve, de kissé zavarba jöttem.

Lionel: - Azt hittem a táncparketten látom legközelebb - Azt nem találtam ki, mivel szólítom meg ismét, mikor odaérek a padhoz, ami egyébként eléggé eldugott részen volt és ettől cseppet sem jó gondolataim támadták, miért is ide ült le, de elhessegettem őket és igyekeztem meggyőzni magam, mindez a véletlen műve.
Elenával való táncom össze sem tudtam hasonlítani Adelynével, és nem is akartam. Valamiért a lány társasága jobban tetszett, mint Elenáé, amit nem tudtam megmagyarázni, de nem is tagadtam, legalábbis magammal szemben nem.
Leültem mellé a padra, jól esett kicsit pihentetni a lábaimat, tánc ide vagy oda, mégiscsak emberből vagyok, akinek szüksége van néha egy kis szusszanásra. Körbenéztem a sarkunkban, amit talán nem kellett volna, mert rájöttem, miért olyan szimpatikus ez egyeseknek. Nem kell ahhoz tanárnak lenni, sem különösebben menő diáknak, hogy tudja az ember, miért járnak ide egyesek. Sajnos az előbbiből adódóan megzavarhattam a két párt, akik ide vonultak, mivel úgy ültek egymás mellett, mint a jógyerekek, akiket rajtakaptak valamin, de igyekeznek ártatlannak látszani. Kivételesen nem akadtam fenn ezen, és nem a kötelességem jutott először eszembe, hanem néhány emlékkép azokról a bálokról, amiken én is diákként részt vettem és majdnem hangosan felnevettem, de azt visszafogva inkább csak mosolyogtam a dolgon. Milyen rég volt! Öregnek éreztem magam a sok fiatal között ülve, mintha ezer éve lett volna, amikor egy voltam közülük. Hihetetlenül gyorsan eltelnek az évek. És én mégsem bánkódom rajta, hanem szinte nevetek. Biztos bolondnak néznek, akik most látnak, és talán igazuk is van...

Adelyn: - Mégis kivel táncolnék? - Kérdeztem vissza közönyösen, de amikor Lio leült mellém a padra, meglágyult a szívem. Nem akartam vele bunkó lenni, sőt, már csak azért sem, mert ő egy tanár. Felpillantva rá, láttam, hogy mosolyog, nekem is szégyellős mosoly kúszott az arcomra. Csak azért mert ő is mosolyog? Ez fura... Már kevésbé éreztem rosszul magam, mert már visszatért. Elenát el is veszítettem a szememmel.
- Nagyon jónak tűnt ez a tánc - céloztam az előbbire. Ha már csúnyán lekoptatott, úgy gondoltam, van jogom megdicsérni. Persze nem beszélhetünk csúnya lekoptatásról, mert a mi kapcsolatunkban ez nem fordulhat elő ugyebár. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy Lionak lehet-e nő az életében, de öszegeztem az eddigi beszélgetéseinket, meg hogy a házában is jártam, és úgy ítéltem, hogy jelenleg még a legényéletet űzi. Ki tudja meddig... Ameddig Elena elballag - suttogta a vállamon ülő kisördög a fülembe. Csak tudnám, hogyan került oda és miért mondogat ilyeneket? Kit érdekel?! Lio nem ült olyan közel hozzám, de én valahogy ösztönösen figyeltem a testtartásomra.

Lionel: - Mindenki láthatta, milyen jól táncol, ezek után biztos voltam benne, hogy az est hátralévő részében nem lesz lehetőségem közelebb kerülni, maximum, ha beállok a sorba. - Túloztam el a dolgot, direkt és mégis megakadtam a beszédben, a mondatot nem követte újabb, mert eljutott a tudatomig, mennyire kétértelműen hangozhatott, amit kimondtam. Vagy lehet csak én éreztem annak, mert amúgy teljesen egyértelmű volt. Ez a bizonytalanság és zavartság teljesen új érzés volt számomra, amivel általában csak akkor volt szerencsém találkozni, ha Adelynnel beszéltem. Érdekes, milyen hatással tudnak lenni egyes emberek a viselkedésünkre.
- Mint korábban is említettem, egészen más olyannak táncolni, aki minden napját abban éli és más olyasvalakivel, akinek ritkábban van alkalma hozzá. Miss Lowry tehetséges táncos, de van még van hová fejlődnie. De ha nem így lenne, már nem is járna ide, ez a diákok sorsa. - Mosolyogtam el a végét, mert nem volt kedvem mások tudását elemezgetni, az éppen elég az iskolai keretek között, amikor minden napom abból áll, tanítok, megfigyelek és igyekszem kijavítani a hibáikat. Ez általában annyi időt vesz igénybe, ami a jelenlegi helyzetbe nem fér bele, s nem is akartam vele tovább foglalkozni. Amúgy sem egy másik diákkal fogom kielemezni a másik tudását, még akkor sem, ha tudom, Adelyn nem az a típus, aki ezt rögtön világgá kürtölné. És valószínűleg nem is érdekli. Az viszont nem kerülte el a figyelmem, hogy Elena megjelenése óta valahogy másképp viselkedett, amit nem tudtam hova tenni. Lehet, nem is nekem szólt, pusztán a fáradtság vagy az a tény, amit az előbb is mondott és továbbra sem értettem, hogy lehet, hogy senki sem hívta el a bálba... Ez még többször eszembe fog jutni, ebben biztos vagyok.

Adelyn: Felnevettem a férfi feltételezésére. Olyan csilingelő tündéri hangon. Persze, mindenki látta, hogy milyen jól táncolok. Maximum azt, hogy pörög a szoknyám, de nincs kint a dekoltázsom. Magam sem értettem, hogy miért vagyok ilyen negatív a fiúkkal kapcsolatban. Lehet azért, mert a múlt héten a fiú, aki csapta nekem a szelet már egy ideje, egy másik lánnyal járkált kéz a kézben. Na, ez az, amire nem szabadott gondolnom, így gyorsan ki is vertem a fejemből a párost. Lio olyan kétértelműen beszélt, hogy kissé elpirultam, de értettem a célzást. Nem volt benne semmi olyan, aminek én... örülhettem volna. Ezért is nevettem csak lazán. 
Miss Lowry, Miss Lowry, ha még egyszer kimondja a nevét megdobom egy dühös kismacskával... Nem igazán értettem, hogy a mondata hogyan kapcsolódott a dicséretemhez, de elfogadtam, amit mondott.
- Jó volt a tanár úrral táncolni - fürkésztem a tömeget, s közben meguntam, hogy keresztben van a lábam, így ismét szorosan egymás mellé helyeztem őket, szoknyámat szépen eligazítva. Egy pillanatra felnéztem a férfi arcára, ami ebből a szögből is nagyon csinos volt. Visszanéztem a tömegre és halkan hozzátettem:
- Biztonságban éreztem magam. - Lustán pislogtam egyet, majd rájöttem, hogy ezt nem kellett volna kimondanom, de fejemben már össze is állt a magyarázkodás, ha szükséges. De nem kerestem meg a tekintetét, csak akkor, ha láttam rajta, hogy ő rám néz.

Lionel: A táncolókat néztem, mikor Adelyn megszólalt és egy pillanatig lemerevedtem a szavaitól. Sokadjára okoz meglepetést az őszinteségével, mert ez kétségtelenül az volt, méghozzá olyannyira az, hogy megszólalni sem tudtam hirtelen. Aztán folytatta és a maradék biztos pont, amibe kapaszkodhattam volna a zavarom elkerüléséért végérvényesen elveszett.
A lány felé fordítottam az arcom, kérdőn néztem rá, zavartan és fejemben lázasan kutattam egy tőlem megszokott reakció utána, mi most valahogy mégsem ment. Ilyet még soha senki sem mondott nekem, vagy nem gondolta ennyire komolyan, a lényeg ugyanaz. Adelynt alig ismerem és mégis ezt az érzést váltottam ki belőle akaratlanul, amire még én magam sem találom a magyarázatot, mégis értettem mire gondol és jól esett. A tudatalattim is mélyen hallgatott, erre még az sem tudott reagálni, pedig ilyenkor mindig arra hallgatok, kivéve most.

Daniel: - Jimi Hendrix, Isten nyugosztalja - fűztem hozzá a pólómat nézve. Én nem akartam mondani, hogy olyan jól értenék a gitárokhoz. Nem tudok játszani rajtuk, de szinte nap, mint nap kapcsolatban vagyok velük, hiszen a diákoknál látom őket, a zenekarral próbálunk, más zenekarokat nézek... Persze a dobosok sosem annyira "menők," mint a gitárosok. 
- Bajnokságon volt? - Visszakérdeztem, némi meglepettséggel, mert erről nem hallottam semmit, pedig azért a tanáriban elég szépen körbe szoktak érni a hírek. Ekkor láttam, hogy Moira körbenéz a teremben, majd hangot ad valami fura érzelmének. - Mi az? - Ismét kérdésre került sor, mert nem értettem, hogy mi vonhatta el Moira figyelmét. Elég koncentráló képes lánynak gondoltam.

Adelyn: Amikor éreztem, hogy a férfi rám néz, én is így tettem. Kérdő kifejezést láttam az arcán, mire én csak megvontam a vállamat, mintha valami olyan kérdést tett volna fel, amire teljesen egyértelmű a válasz. Visszanéztem a táncolókra, de csendben maradtam. Nem éreztem kínosnak a csendet, valahogy a férfi társaságában még hallgatni is kellemesebb volt, mintha egyedül ültem volna a padon, a sarokban. Ekkor megjelent két diák, egy fiú és egy lány és leült a padunk másik végére. Nem láttam az arcukat, mert nem akartam őket bámulni, de képtelen voltam nem odanézni, amikor eléggé feltűnően csókolózni kezdtek. Az sem zavarta őket, hogy mások is vannak körülöttük, történetesen mi, az meg pláne nem volt befolyásoló tényező, hogy egy tanárhoz közel találtak maguknak helyet. Először szemöldököm a homlokomra futott, csodálkozva néztem rájuk, mintha még nem is láttam volna ilyen cselekedetet, majd paradicsom piros arccal hátradőltem és olyan erősen nekipréseltem magam a bordásfalnak, ahogy csak tudtam, ezzel elbújva a tanár árnyékában, ugyanis ő ült közelebb hozzájuk. Nem is akartam látni, mit művel a párocska. Keményen ajkamba haraptam és folytattam a táncosok nézését. Kíváncsi voltam, hogy Lio mit szól a történéshez, de nem akartam ránézni, mert akkor akaratlanul is bámultam volna azt, aminek normális esetben nem kellett volna, hogy szemtanúja legyen.

Lionel: Mivel ő sem szólalt meg és én sem találtam meg a megfelelő szavakat így az egész a levegőben lógva maradt, pedig nagyon is szerettem volna, ha nem hagyjuk ott. Vagy talán néha jobb nem magyarázatokat keresni, hanem egyszerűen beletörődni és tovább lépnie. Amit mondott mégsem hagyott nyugodni és egészen addig nem tudtam másra koncentrálni, amíg a mellettünk lévő padra le nem ült a két diák. Már a szemem sarkából láttam, hogy miért tévedtek pontosan ebbe a sarokba, az pedig merészségükre vall, hogy nem érdekelte őket, ki látja. Mivel nem hagyhattam szó nélkül, most bármennyire örültem volna a némaságnak, feléjük fordultam és megköszörültem a torkom.
- Jobban tenné, ha az egyik kezét a barátnője derekán, a másikkal helyes tartással a kezét fogná a táncparketten Mr. Thompson - Próbáltam hivatalos, komoly hangot megütni, miközben mégsem csapok át teljes egészében a szigorú tanár szerepébe. Egyszerűen nem volt kedvem annak lenni, ma este nem, még akkor sem, ha elméletben ezért vagyok itt. Már maradni sem szerettem volna, inkább hazamenni és a lakásom csendességében összeszedni szétszéledt gondolataimat.
A hatást minden esetre elértem, a diákok szétrebbentek, a lány valószínűleg nem csak a melegtől kipirulva pattant fel és mintha annyira szemérmes lett volna elsietett. A srácot tökéletesen ismertem, őt ennyire nem hatotta meg a dolog, az se biztos, hogy a lány után ment amikor felállt, az pedig már meg sem lepett, hogy bocsánatot sem kért vagy bármilyen hozzáfűzés nélkül tovább állt.
Visszafordultam Adelyn felé, felvettem megszokott, egyenes testtartásom és a lányra néztem.
- Úgy viselkedik, mintha maga is valami nem ide illő viselkedésen lenne rajtakapva - Mosolyodtam el a látványától. Egészen belebújt a bordásfalba, az előbbiektől zavarba jött és ha jól láttam még el is pirult, aranyosan festett. Kifejezetten jól állt neki, amikor zavarba jött. Az ilyen irányú gondolataim kivertem a fejemből és tekintetem a táncosokra szegeztem, már így is túl messzire hagytam szaladni a gondolataim, nem engedhettem meg manamnak ilyesmit.

Adelyn: Pár másodperc után Lio is észrevette a párocskát. Természetesen rájuk szólt, hiszen ő tanár, sokkal nagyobb a hatalma, mint nekünk. Talán nem is a hatalom a jó szó, de a legtöbb helyzetben én így érzem. Szélesen elmosolyodtam, ahogyan a tanár megszólalt, nem tudtam, hogy ezt már előbb is kitalálta, vagy csak most rögtönözte. Igazi oltás volt, már ha élhetek ezzel a csúnya, mai szóval. De amikor kimondta a fiú nevét, elkerekedett a szemem. Mr. Thompson? Éppen csak pár percre gondoltam rá és már meg is jelent új üdvöskéjével. Még jobban a bordásfalhoz szorítottam a hátam, hogy ne vegyen észre és lángoló arccal néztem a cipőmet. Ám a fiú rám sem bagózott, mintha nem is ismerne úgy lépett le, pedig biztosra veszem, hogy látott. Lio visszafordult, mire én félig hálásan, félig bűntudatosan felpillantottam, majd újra le. Ismét eszembe jutott, a pillanat, amikor "Mr. Thompsont" megláttam a folyosón kéz a kézben egy lánnyal, azok után, hogy udvarolt nekem. Nem, nem ez a jó kifejezés, az nem volt udvarlás, amit ő tett. Bolondított, maximum.
Éreztem, ahogy Lio hangját kiszínezi a mosoly, mire felpillantottam, de akkor mát a parkettet nézte a férfi.
- Csak kicsit zavarba jöttem - köszörültem meg a torkom. - Mondjuk úgy, hogy ismertem a fiút - jelentőségteljesen hangsúlyoztam, de nem vártam, hogy a férfi megértse. Talán csak a tudatalattim adott enyhe utalást, hogy a férfi a segítségemre tudjon sietni, mert szívem tájéka elkezdett szorítani a kellemetlen érzés alatt. Egy ilyen szituáció kinek ne esne rosszul?

Lionel: - Értem - A mosolyom gonolom észrevehetően szerényebbé vált, ez egy akaratlan reakció volt, amit a gondoltaim váltottak ki belőle. Nem volt nehéz összerakni a képet, és így Adelyn reakciója is értelmet nyert, attól függetlenül, mit láttam bele először. Végülis, nem olyan nagy az iskola, egy ilyen eseményen össze lehet futni olyanokkal, akiket máskor könnyebbnek tűnik elkerülni.
A csendet kezdtem kínosnak érezni, bármennyire úgy tűnhetett, mintha csak a zenét hallgatnánk, engem mégis zavart. Mielőtt azonban megtörhettem volna a csendet, megláttam a hosszú asztalnál lévő kolléganőm tekintetét, ahogy felé néz, és amint észrevette, hogy látom, intett. Vetettem egy pillantást Adelynre, aztán felálltam.
- Elnézést - szólaltam meg, és elsétáltam. Nem igazán tudtam, mire lehet szüksége, amiért nekem is jelen kell lennem. A válasz egyszerű volt, és amint odaértem meg is értettem, a sarokhoz köthető, ahol ücsörögtem. Elnéztem abba az irányba, néhány másodpercre, de nem azért, hogy lássam, minden rendben, hanem, hogy meggyőzödjek, Adelyn ott van-e még. Aztán ismét a nőre néztem és tovább beszéltünk, fele annyira sem figyeltem, mint kellett volna, ez szerencsére nem tűnt fel neki vagy ha mégis, nem hozta a tudtomra.

Adelyn: Igazából semmit sem utáltam jobban, mint amikor valaki azt mondja "értem." Valahogy annyira flegma és idegesítő volt, hogy fájt hallani is, de a tanár úrra nem haragudtam emiatt. Végtére is, mit mondjon?! Erre nem lehetett semmi épkézláb mondatot felelni, szóval csendben ültünk tovább egymás mellett, én csak biccentettem, hogy lássa, hallottam, amit mondott. Kis ürességet azért éreztem, hogy már nem beszélgetünk. Pár pillanat után Lio törte meg a csendet, miszerint elnézést kért. Nem tudtam hirtelen mit mondani, mert kicsit elkalandoztam "Mr. Thompson" felé. Néztem, ahogyan a férfi eltávolodik, megáll valami nővel beszél, de nem láttam pontosan, kivel. Kettő, számoltam a cselekvést, már kétszer hagyott magára Lio. De emlékeztettem magam, hogy nem vagyunk összenőve, s elmondtam már magamnak századszor is, hogy ő tesz szívességet azzal, hogy velem beszélget. Rájöttem, hogy sürgősen valami témát kell felhoznom, ha még visszatér egyáltalán. Nem akartam egyedül maradni. A táncosok között kiszúrtam egyik barátnőmet, Sandrát, aki elég vadul ropta a fiúja mellett. Vagyis délelőtt még nem voltak együtt, de most, ahogy egymáshoz simultak, nem különállóságukról tűntek ki. Majd meghallgatok egy kiselőadást Sandrától és már meg is tudom, hogy hogyan alakultak az események. Én meg majd elmesélem, hogy Mr. Hunter-Drake-kel töltöttem az egész estémet. Haha, nem egy szót sem ejtek róla. Az viszont már megvolt a fejemben, hogy milyen témát dobok fel, ha visszatér. HA visszatér.

Lionel: - Persze - fejetem be a társalgást és indultam el a kijárat felé. Nem épp ezt az irányt szemeltem ki, de ha már megkértek, nem mondhattam azt, hogy "Bocsánat, de inkább visszamennék Adelynhez.", ez sem túl helyes, sem túl bölcs döntés nem lett volna. Így nem tehettem mást, kimentem az udvarra és tettem egy méretes kört az iskola körül. Jól esett a hideg levegő, csak ekkor jöttem rá, milyen fülledt a levegő odabent és talán ez nyomta el a gondolkodásomat is, végre kitisztulhat és józan fejjel csak nem jutnak eszembe olyan őrültségek, amit nehéz kiverni a fejemből, még a hűsvös szellő hatására is, ami valamikor este kezdhetett rá, mert napközben még nyoma sem volt. Kizökkentett, ami jó volt.

Adelyn: Sandrán és az új fiúján gondolkodtam, miközben egy újabb lassú szám kezdődött el. A legtöbb pár összebújva lassúzni kezdett, de nem egy ember volt, aki csalódottan levonult a parkettről, átadva a helyét a túlfűtött érzelmeknek. Párszor megkerestem szememmel Liot is, aki még mindig beszélgetett. Vagyis hallgatta, ahogy beszélnek hozzá, legalábbis én így tudtam ki venni. Nem kezdtem el bámulni, mert az elég feltűnő lett volna. A táncolók között kiszúrtam még pár barátnőmet, vicces volt úgy látni őket, hogy én észreveszem őket, ők viszont engem nem. Amikor szemem ismét a tanárra tévedt éppen kiindult a teremből. Így teljesen egyedül maradtam, még akkor is, ha rajtam kívül rengetek másik diák maradt még. Fogalmam sem volt, hogy merre mehet, de hirtelen kínosan éreztem magam a padon ücsörögve. Az italos asztal felé vettem az irányt, mert semmit sem utáltam annál jobban, ha kínosan érzem magam. Vagy, ha valaki azt mondja, "értem." De most az utóbbi helyzet nem állt fent. Kissé remegő kézzel töltöttem magamnak egy kis vizet, de hátulról valaki meglökött, így a poharam tartalma a padlóra fröccsent. Megkövülten néztem a kis tócsát, mire az italokért felelős tanár már ott is termett és egy szempillantás alatt feltörölte egy zsebkendővel. Jobban elkezdtem remegni, mint bármikor valaha, és nagyon belepirultam, éreztem fülemben a vér lüktetését, és úgy éreztem, hogy minden szem rám figyel a teremben, pedig csak alig páran látták balesetemet. De én az eddiginél és cikisebben éreztem magam. A "tettes," aki meglökött már ott sem volt. A felelős tanár a vállamra tette a kezét és megnyugtatott, hogy mindenkivel előfordul. Ezt én is beláttam volna, ha éppenséggel a közeli Elena nem rám mutogatott volna nevetve, miközben egy végzős srác nyakában lógott... Elegem lett, kezemben a félig üres (vagy félig teli) műanyagpoharammal átvágtam a termen és kiiszkoltam az ajtón. Pedig egy igazán pörgős, közönségmegmozgató szám indult be, talán Greased Lightning volt a címe, ám én nem figyeltem annyira rá. A legközelebbi ajtón kimentem és pár lépés után az épület tövében, a bejárattól nem messze leültem a földre. Még a ruhámat sem sajnáltam, csak azon kattogtam, hogy Elena miért mutogatott rám röhögve. Először nem is érzékeltem a hőmérséklet változást, pedig hűvösebb volt, mint a zsúfolt tornateremben.

Lionel: Minden rendben volt, leszámítva egy-két apróságot, amikhez elég volt a megjelenésem és maguktól megoldódtak. Nem volt hangulatom a büntetések kiosztásához, sem a fegyelmezéshez, sőt egyáltalán semmihez, amit a munkám megkövetelt volna. Ma estére és erre a hétre is, már éppen eleget voltam szigorú tanár, egyszerűen ki akartam kapcsolni ezt a funkciót az életemből, legalább néhány órára, ami még ebből a napból hátra volt.
Épp a tornaterem felé tartottam, amikor megláttam a földön ücsörgő lányt. Azonnal felismertem és meglepetten siettem oda hozzá.
- Kelljen fel onnan, mielőtt megfázik! - Szóltam rá valamivel eréjesebben, mint terveztem, de abban a pillanatban nem igazán tudtam kontrollálni az ösztöneimet. - Ez nem jó módja az iskolából való távollétnek. - Tettem hozzá érezhetően enyhébben. Felsegítettem a lányt és arcát fürkésztem. - Minden rendben? - láttam rajta, hogy nem, de attól még megkérdeztem, hátha elárulja, milyen eredetű a probléma. A sápadtságából ítélve több dolog is eszembe jutott, ezért is vártam kissé feszülten a válaszát.

Adelyn: Fejemben nőies szitkokkal árasztottam el Elenát, amiért képes volt leégetni a végzős fiú, meg pár barátja előtt. Egy-két perc után lépteket hallottam közeledni, de mivel nem akartam tudomást venni róla, belekortyoltam a poharamban lévő vízbe. Ezzel el is fogyott az ital, kár, hogy nem töltöttem újra, miután a padlóra öntöttem a felét. A léptek felém jöttek, ha egy horrorfilmben lettem volna, akár már el is kezdhettem volna félni, de helyette csak halovány tekintettel felnéztem. Lio volt az. Nem gondoltam volna, hogy az udvarra jött. Biztosan a tanári kötelességeit kellett teljesítenie. Először összerezzentem, mert elég erélyesen szólalt meg. Nem tudtam, hogy először talpra ugorjak-e a parancsoló hangnemtől, vagy felmutassam a "légy szíves, rúgj belém még te is" táblámat. De mivel nem tudtam ülésből egyből talpon lenni és táblám sem volt, lélekben felkészültem, hogy a tanár jól le fog szidni. Abba nem gondoltam bele, hogy az este eddigi részében nagyon figyelmes és kedves volt velem. Már éppen elkezdtem aggódni, amikor a férfi ismét megszólalt, valamivel lágyabban. Aprócska mosoly jelent meg az arcomon. Látszott, hogy Lio nem ismer, nem szerettem beteg lenni, mert akkor rengeteget időmbe tellett bepótolni a tananyagot. Elfogadtam a tanár úr kezét és felálltam, az üres poharat pedig még mindig szorongattam. Három, vagy négy? A pillanat teljesen elfelejtette az eddigi kézfogások számát. A kérdésre mélyen a férfi szemeibe néztem, talán valami feszültségfélét véltem felfedezni arca redői közt.
- Bent nagyon melegem volt - feleltem egyszerűen, elfedve a valóságot. Kis mozdulattal megigazítottam szoknyám, mert kicsit furcsán állt, de némi lesimítás hatására tökéletesen állt. Ha Lio engedte, akkor tovább néztem a szemeibe, majd egyre jobban felfogva az arcát, őszintén elmeséltem a történteket.
- Na jó, valójában meglökött egy srác, kiborítottam a vizemet, erre Elena, valami végzős srác meg pár másik diák kinevetett - regéltem el egy levegővel, in medias res módon. Kihagytam a részeket, például, hogy hogyan került a kezembe víz, de ez magától értetődő volt nekem. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy a tanárnak már biztosan elege van belőlem, hogy folyton csak panaszkodom, így ösztönösen hátraléptem egy lépést.

Kiki: Ezek után már szükségtelennek tartottam nyilatkozni, mert Theo csak jobban meg tudja ítélni a tánctudásom. Mikor a parkett felé kezdett húzni, nem ellenkeztem tovább, inkább engedelmesen követtem és még egy halvány mosoly is játszott az ajkaimon. Végül is tavaszi bálon vagyunk, táncoljunk, nem? Aki nálam bulizósabb, biztos ezt mondan, de azt hiszem, Theo már mindenképp csodát művelt velem, hogy most rávett. Alapjáraton tudtam, hogy mit kellene csinálni, csak épp a gyakorlatban alkalmaztam ritkán. Örültem, hogy a tömeg közepében vagyunk, mert így nem annyira látszódunk talán, én legalábbis tuti nem, mert az emberek 99%a magasabb volt körülöttem, az már kevésbé tetszett, hogy így kicsit össze is szűkült körülöttem a tér, utáltam a zsúfolt helyeket, de talán, ha mozgunk, nem lesz vészes. Kíváncsi voltam, hogy milyen zene lesz, aztán, amikor megszólalt a lassú dallam alig bírtam leplezni, hogy meghökkent képet vágjak, annyira megdöbbentem. Én, meg a lassúzás. Valaki nagyon ki akar szúrni velem! Nem tudom, Theo meglepődött-e, de nem látszott rajta, az biztos. Vele együtt felvettem a helyes tartást, aztán táncolni kezdtünk. Nem volt vészes és úgy gondoltam, talán még jobban is sikerül, mint amilyennek gondoltam, persze Theo mellett biztos, hogy messze elmaradok, gondoltam, hogy ők jó sokat táncolnak amúgy is a zenés darabok miatt és hát látszott is, hogy tényleg tud. Azért nagyon kíváncsi voltam a véleményére, de én nem igazán akartam rákérdezni. Örültem, ha ezt a számot túlélem.

Moira: A tanár úr szavaira bólintottam egy aprót. Egy pár pillanatig elgondolkoztam, de amikor kérdezett, újból felnéztem rá:
- Igen, március elején volt egy verseny itt, az iskolában - meséltem. - El szerettem volna menni megnézni, de sajnos nem sikerült, viszont azt mondták, egész jó eredmények születtek - folytattam. Ismét Kikiék felé pillantottam, vagyis csak szerettem volna, de addigra eltűntek, úgyhogy visszanéztem Dark tanár úrra.
- Meglepett, hogy Theo Martinezzel jött. Úgy tudtam, nem iazán jönnek ki jól, nem egy szakra járnak, talán egyszer, ha találkoztak, legalábbis amit Kiki mesélt, de akkor eléggé sikerült összeveszniük úgy majdnem ismeretlenül - meséltem röviden. A pontos történetre már nem emlékeztem, de nem tudtam, mi ütött a nővérembe, nem felejt egykönnyen. Most vagy Theo változott meg nagyon, ami nem tudom, mennyire esélyes, vagy a nővérem. Az utóbbi miatt jobban aggódtam, de nem tűnt hihetőnek az elméletem.

Lionel: Annyira egyszerűen válaszolt, hogy abból szinte egyértelműen áradt a hazugság. Pedig egyébként egy teljesen logikus, nekem is kellemesebb volt a kinti levegő, mint a bent lévő hőség. Mert azt nagyjából annak éreztem, levegőtlen, forró helyiségben sok ember, nem tetszett. Nem is akartam visszamenni, de Adelynt muszáj voltam visszakísértni, mert láttam rajta, magától nem fogja megtenni az első lépéseket, kint pedig nem maradhat.
- Ugyan már, és ezért lógatod az orrod? - szaladt ki a számon, és a következő pillanatban erős kéztetést éreztem, hogy rácsapjak. Annyira beleéltem magam a laza szerepbe, hogy képtelen voltam elvonatkoztatni tőle? Ez nem jó, ezt azonnal beláttam és egy egészen másik hangnemben, a tőlem sokkal inkább megszokottban folytattam. - Az egész világ tele van olyanokkal, akik más kárán mulatnak, nem szabad az ilyenek miatt letörni. Ők is emberből vannak, követnek el hibákat, semmivel sem többek vagy jobbak, mit mások. - Na, igen, ez már határozottabban én voltam. A kedves, megértő Lionel, aki mégis tudja, mit illik és mit nem szabad, mint például az előbbi kérdést feltenni hangosan. - Ha jól sejtem, Miss Lowry lába holnapra úgy be fog dagadni, hogy az edzőcipőjét is nehezen húzza rá. - Tettem még hozzá, hogy valamivel elvegyem szavaim komolyságát, meg, hát volt is benne valami. Ezeket a cipőket nem táncokhoz tervezték, sem hosszabb álldogálásokhoz vagy hasonlókhoz. Nem értek ugyan a divathoz, de ennyit anélkül is megtanultam csak másokat látva, hogy valaha is bárki mondta volna.

3. oldal >>