Mikor? 2015.03.28. - 2015.03.30.
Hol? Tornaterem
Kik? Meara Moore, Mihalie Nova, Theo Martinez, Kiki Marie Moore, Adelyn Rose, Lionel Hunter-D., Moira Ever, Daniel Dark

Mesélő: A művészek igazán kitettek magukért, mikor azt a feladatot kapták, álmodják meg, milyen lenne a tornaterem feldíszítve erre a várva várt eseményre. Színek, fények kavalkádja fogadja a belépőket. Igazi amerikai középsulis bálra emlékeztető a hangulat, pusztán az évszázaddal akadhatnak problémáink, hiszen a mai 21. század helyett az 1960-as évekbe repülhetünk vissza. Bőrdzsekis, zselétől ázott hajú srácok, néha kissé túl sokat mutató pörgős szoknyák és persze a zene, na a zene az mindent felülmúl. A Grease világa senki számára nem idegen, pontosan ezt igyekeztek visszaadni a szervezők. Az udvar felől belépve bal oldalon található a zenekarnak kialakított alacsony színpad, akik egyébként az iskola harmadévesei és komoly válogatón kellett bizonyítaniuk, hogy ők öten ma itt lehessenek. Igazi fekete dzsekis fiú banda, akiket öröm nézni, na meg hallgatni! Előttük és a terem nagy részében a tánctér található. A fal mellett székeket tettek ki, időnként egy-egy asztallal, aztán a helyiség jobb oldali csücskéhez érve egy fehér terítővel leterített hosszú asztalon alkoholmentes frissítők, apróbb éhség csillapítók találhatóak. Az egész hely olyan.... retro! És a zenészek már rá is kezdtek! Kezdődjön hát a suli-buli! :D
(Egy kis kedv csináló: katt! )

Meara: Furcsa volt, karácsony után, mikor visszajöttem a suliba otthonról, semmi kedvem nem volt a tanuláshoz, és ehhez az egészhez. A szünet nagyon jól sikerült, maradtam volna még, mondjuk ezt minden évben, sőt, minden szünet után így éreztem. De kellemeset kellett csalódnom, egész könnyű volt az élet a félévi vizsgák után. Mármint nem, az iskolánk ugyanolyan volt, mint eddig, csak valahogy az idő telt el gyorsabban, mint ahogy vártam. Mármint így visszagondolva bisztosan, egy nehéz hét közepén lehet, nem jelentetttem volna ki ezt így. De végülis mindegy, hogy gyorsan-e, vagy lassan, de telt az idő, és elérkezett a tavaszi bál. A stílus nem volt az enyém, de nem volt kérdés, hogy elmegyek. Nem akartam kihagyni a programot, egyrészt, mert persze mindenki ment, másrészt pedig általában minden programon jól szórakoztam eddig, és ennek most is meg szerettem volna adni a lehetőséget. Mikor eljött az ideje, gyorsan összekészülődtem, majd egyedül indultam el a helyre, hogy ott keressek társaságot magamnak. A terembe érve jócskán elámultam, egész jó hangulata volt a helynek, nagyon átjött az egész szerintem. Izgatottan pillantottam körbe, már ezért az ötletes kivitelezésért is érdemes volt lejönnöm, tényleg kreatív volt. Persze reméltem, folytatás is lesz, és nem ez lesz az össz élményem. Mármint a feldíszített tornaterem. Vidáman indultam el, hogy ismerősök után nézzek.

Miha: Már akkor oda voltam az ötletért, amikor még csak tervezgették a témákat. Éljen a retro! Amikor meglett a végleges ötlet, azonnal elkezdtem agyalni azon, mivel is tudnám feldobni az estém, meg persze akadtak ötleteim a díszlethez is, amit most így utólag büszkén csodálhatok, hiszen én is itt voltam, mikor felpakoltuk. Aztán elrohantam átöltözni, a fekete hajam tonnányi lakkal úgy is maradt, ahogy akartam, tiszta paróka feelingje lett, mivel tulajdonképpen az is, csak annyi a különbség, hogy egy atom drága darabot álcázok egy sokkal gagyibbnak, ami vicces. Komolyan, még ez is tetszik! A kék pánttal együtt, amit szinte bele kellett döfnöm, hogy ott maradjon, ahol kell neki. Az eset után úgy éreztem egész éjjel nyitva lehet hagyni az ablakot, mert elég keményen fojtogatott a lakk szaga a szobánkban. Mivel én már hozzá vagyok szokva, nem bántott annyira. Amúgy sem érdekelt, mivel késésben voltam, így magamra rángattam a kék ruhát, rácsatoltam a derék részre a fekte övet, belebújtam a fényre pucolt fekete cipellőmbe és még vetettem egy utolsó pillantást szélesen mosolygó tükörképemre. A sminkem meglepően egyszerű volt, semmi csicsa, mivel régen nem volt az akkora divat.
Belibbentem a tornaterembe és csillogó szemekkel ismét megcsodáltam a művünket. Annyira... király! Úristen, teljesen bezsongtam. Azonnal keresnek kellett valakit, akire rázúdíthatom az örömömet.
- Mea! - szólaltam meg, miközben két gyors szökkenéssel a lány mögött teremtem. - Milyen csini vagy! Nagyon jól áll ez aruha! - csicseregtem vidáman.

Theo: Végre szervezett valami olyat az iskola, aminek nem csak a hátrányait és a belefektetett energia elveszését láttuk, hanem tényleg hasznosnak és ígéretesnek hangzott.
Egy hirtelen ötlet vett rá arra, hogy Kikit elhívjam. Mikor szóba került a bál a kávézóban még eszembe sem jutott, hogy megtegyem, aztán mindketten kifejtettük a véleményünk és egyszerűen túl egyértelműen jött a dolog. Nincs bajom Kikivel, és amúgy sem tudtam volna választani, kit kérhetnék még meg, így maradt ő, aki igazi meglepetés volt, mivel nem késett el a megbeszélt találkozóról az udvaron. Leparkoltam a kocsit, ráérősen kiszálltam, megigazítottam a fekte bőrdzsekim, vetettem egy futó pillantást a tükörképemre a kocsi üvegén és elindultam a találkozóhely felé. Már messzebbről kiszúrtam, hogy ő is oda tart, így mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Nagyon csinos vagy - Mondtam már-már sablonként, s felé nyújtottam az átlátszó, műanyag dobozban lévő virágot, amit ilyenkor szokás adni, bár már régóta nem, de akkoriban még divat volt, ha forrásaim nem csalnak. - Azt hiszem, eltaláltam. - Jegyeztem emg a színére célozva, ami ahhoz képest, hogy nem beszéltük meg, milyen színű ruhában jön, egész jól passzolt a virághoz. - Mehetünk? - karom felé nyújtottam, hogy bekísérhessem az ajtón, mivel ez is része a "műsornak". Az ismerős arcoknak, ahogy mindig csak biccentettem, igazából senkivel sem volt kedvem egyelőre hosszabb csevelyekbe bocsátkozni, egyedül Kikivel, ha már így együtt érkeztünk, fogjuk rá. Lepillantottam rá, s ha felnézett, mosolyom valamivel szélesebbé vált. Nem bántam meg, hogy elhívtam, remélem ez igaz is marad az est hátralévő részére.

Kiki: Nem kicsit lepődtem meg, amikor Theo elhívott a tavaszi bálba, de jól esett és persze bele is egyeztem. Ha valaki korábban megkérdezte volna, kivel jövök biztosan nem tudtam volna mondani senkit, de ha mégis, akkor sem Theo lett volna az első tippem. Akárhogy is, örültem, hogy így alakult, ahogy, mert a fiú nem volt rossz társaság, no meg nem is kellett egyedül mennem így és valljuk be, így azért mindjárt több kedvem lett az egészhez.
Időben elkezdtem készülődni a stílusnak megfelelően, arra gondoltam, Theonak ez biztosan könnyen megy, mert hát musical, Grease meg ilyesmik és arról már Moirától hallottam, hogy erre hajazó zene lesz, szóval mindent összevetve nagyon feszült voltam amiatt, hogy sikerült-e jól eltalálnom az öltözéket. Sportember lévén előnyben részesítettem a kényelmes darabokat és elég ritkán csíptem ki magam, de azt hiszem, egy zenész húg mellett megtanul az ember kiöltözni, ha eljár a hangversenyekre, meg egyéb ilyen eseményekre. Köszi, Moira! Szóval, miután elkészültem, már siettem is le a megbeszélt találkozóhelyre,majdhogynem egyszerre érkeztünk Theoval, amin muszáj volt mosolyognom.
- Neked is jól áll ez az összeállítás - néztem végig szolídan a fiún, de komolyan jól eltalálta a stílust és jól nézett ki, ahogy sejtettem. Azért nagy megkönnyebbülés volt, hogy ezek szerint én sem lőttem mellé, mert, ha valaki, akkor ő aztán őszinte kritikus, akire minden helyzetben számíthatsz, ha kendőzetlen véleményre van szükséged, ezt már megtanultam. - Köszönöm - vettem át tőle meglepetten a virágot, ami tényleg nagyon passzolt a ruhámhoz, ezen ismét elmosolyodtam. Eddig úgy tűnt, ma este minden klappol. - Menjünk - bólintottam aprót, még mindig mosolyogva és elfogadtam a felém nyújtott karját, aztán elindultunk befelé. abban a pillanatban komolyan a hatvanas években éreztem magam. Nem mondom, hogy nem néztek ránk páran szerintem túlságosan is sokáig, ami eléggé feszélyezett, de igyekeztem nem úgy bevonulni, mint egy fadarab Theo oldalán. Azt sem tudtam, hová kapjam a fejem, amikor beértünk.
- Hű, a díszítők aztán kitettek magukért - szólaltam meg elismerően körbepillantva, de nagyon kíváncsi voltam a fiú véleményére is, elvégre is jobban ért a díszítésekhez, mint én, az biztos.

Theo: - Láttam délután azt a bolond lányt rohangálni a tornaterem körül - Nekem annyira egyértelmű volt, hogy kiről beszélek, fel sem merült bennem, esetleg Kiki nem tudná beazonosítani a mindig valamilyen parókában virító, valószínűleg száz százalékosan elmebajos lányt. Őszintén reméltem, nem akar megint rám akadni, mert az agyamra ment a hiperaktív viselkedésével. Nagyon nagy mázli, hogy nem a  mi szakunkon van, bár így is állandóan a színházteremben lóg. Közömbös arccal pillantottam körbe, miközben azt akartam megtudni, nincs-e túl közel hozzám, nem viselnék el egy hozzá illő támadást.
- Érdekesen oldották meg - Csak úgy megfogtam egy lelógó papírdíszt és azzal a mozdulattal el is engedtem. Tudtam volna, mit javítani az összképen, de nem minket bíztak meg a dologgal, hanem szinte bárkit, aki képes volt két értelmesnek látszó szót kinyőgni. Néhány régi díszletdarabot is felfedeztem a teremben, azt hittem a legtöbbet kidobtuk, de ezek szerint tévedtem.
- Kérsz valamit inni? - Eldöntöttem, hogy a hely analizálása helyett inkább Kikire fókuszálok, na meg a bálra, ami elvileg értünk van, ki kellene használni egy ilyen ritka lehetőséget.

Kiki: - Kit? - kérdeztem értetlenül, amolyan költői kérdés formán, mert őszintén szólva fogalmam sem volt, Theo kiről beszél. Az is lehet, hogy akkor sem jöttem volna rá, ha megmondja, de igazából nem vártam választ feltétlenül, lehet, hogy nem ismerem, végül is nem tudom mindenkiről, hogy kicsoda. A véleményét nem tudtam sem pozitívként, sem negatívként elkönyvelni, egyáltalán nem volt egyértelmű, de az már jó jelnek számított szerintem, hogy kifejezetten rosszat sem mondott.
- Igen, ihatnánk valamit, míg nem túl nagy a tömeg arrafelé - néztem el a hosszú asztal irányába és, ha megbeszéltük, akkor el is indultam arra. Jó sokan voltak már a teremben, de mivel nem mindenki a falak mentén álldogált és beszélgetett, hanem táncoltak is, így nem volt fullasztó a tömeg és szerencsére az üdítős-ételes asztal körül sem tolongtak még olyan sokan, így megvolt az esélye, hogy egészen hamar odajutunk majd.

Meara: A terem díszítését fürkészve sétálgattam különösebb cél nélkül, mondjuk az jó lett volna, ha találok társaságot megamnak. Ez úgy, ahogy én képzeltem el, nem jött össze, viszont kezdtünk egyre többen lenni, én pedig köztudottan utáltam a tömeget, így a terem szélére húzódtam, hogy legalább ne legyek a sűrűjében az emberregetegnek, mert attól biztos, hogy kitört volvan a frász még akkor is, ha alapjáraton egy nyugodt embernek tartottam magam. Igaz, a fellpéseken és külnböző rendezvényeken sikerült ehhez nagyjából hozzászoknom, ami annyit jelentett egyenlőre, hogy elviselem, ha nagyon muszáj, de egy idő után meg tudott őríteni, és ha tehettem, alapból elkerültem a tömeget, a közepét legalábbis mindenképp. Azóta meg méginkább, mikor egy emberekkel teli strandon sikerült elhagynunk az egyik húgom. Sikerült egy ilyen egyszerű témán annyira elbambulnom, hogy pár pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, így mikor valaki felkiáltott mögöttem, annyira megijedtem, hogy fel is sikkantottam, bár szerencsére nem az egész iskola, csak páran bámultak rám furán, de így is elég kínos volt, főleg, mikor megfordultam, és rájöttem ki az.
- Öhm. Izé... Szia. Bocs, csak elgondolkoztam, és megijedtem. - Magyarázkodtam zavartan, de úgy tűnt, túltette magát a dolgon.
- Ó, köszi. Te is nagyon csinos vagy. - Viszonoztam a dícséretét mosolyogva.

Theo: - Ne mond, hogy nem ismered! Állandóan feltünési viszketegségben szenved, borzasztó parókákat hord és kiakasztó a viselkedése. Nem hiszem, hogy tovább kell sorolnom. - Ez annyira elképzelhetetlen volt számomra, mint a hóesés júliusban. Ezt a borzasztó példát valószínűleg az ihlette, hogy megláttam a terem túlvégében még így egyszerű ruhában is kitűnő lányt,a kitől a hideg kiráz.
Gyorsan irányt váltottam és ezzel témát is, elindultunk az italok felé. A levegő bent a nyitott ajtók ellenére sem volt tökéletes, kiszáradt tőle a torkom, valószínűleg, ezért is jutott eszembe pont ez a kérdés.
- Mit kérsz? - gyors terepszemle után világosan láttam az ásványvizet és a puncsot, illetve volt még ott talán narancslé, de gondolom a silányabbik fajtából. Megvártam Kiki válaszát, töltöttem neki a vékony, műanyag pohárba, aztán magamnak is a sima vízből.
A zenészek egyre bátrabban rákezdtek, egész jók voltak, ahhoz képest, amit másoktól hallottam a válogató után.

Miha: - Jaj, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Ma mindenkire a fáraszt hozom, nem tudom, miért. Pedig szerintem kivételesen nem is vagyok olyan ijesztő. - Kuncogtam a saját viccemen, aztán megláttam Meara ruháját és szinte kiszaladt a számon, mennyire jól áll neki. Mert tényleg!
- Egyre jobban tetszik ez a party. Csak nehogy úgy járjunk, mint a heringek a dobozban, mert kezdjük egészen ellepni a helyet, nem? - Annyian voltunk! Ilyen iskolai megmozdulásokkor látom csak igazán, mennyi ember jár a suliba és ez tökre jó, bár néha kicsit ijesztő. Hol vannak, amikor mondjuk tanítás van? A folyosókon is szoktunk lenni, na, de ennyi ember kicsit túl sok lenne arra a pár folyosóra, nem? Vannak ilyen dolgok, amiken szeretek filózni, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez a megfelelő hely és időpont erre, szóval inkább megráztam a fejem és villantottam egy nagy mosolyt Mea-ra, ezzel jelezve, ismét rá koncentrálok. Persze, azért a nyakam tekergettem jobbra-balra, néztem, ki hol merre, ismerős arcok sokasága vett körbe, ettől a hangulatom, ha lehet, még tovább fokozódott.

Adelyn: Nem hívott meg senki. Idén sem. Majdem minden lányismerősömet meghívták a fiúk, de engem senki. Már hozzászokhattam volna, hogy nem vagyok a hímneműek kedvence, de természetesen rosszul esett. A bál napján mindenki arról beszélt, hogy mit vesz fel, hogy tetsszen a partnerének. Örültem a barátnőim sikerének, de attól még ugyanolyan szomorú voltam, hogy nekem nem kell tetszenem senkinek. Bágyadtan felvettem egy egyszerű szabású, '60-as évekbeli piros ruhát, ami szerintem úgy nézett ki, mint egy terítő. Szinte unottan kentem fel némi bőröm színével egyező alapozót, a szokásos szempillaspirált. Egyszer élünk módra egy visszafogott, piros rúzs került az ajkamra, pedig nem volt szokásom feltűnő árnyalatokat felvinni a számra. Először szabadon akartam hagyni hajamat, de rájöttem, hogy eléggé csapzott lehetek az este végére - nem mintha annyit készültem volna táncolni. Szóval egy laza kontyba kötöttem a hajamat, ízlésesen a fejem tetejére, hajtűkkel rögzítve. Elég felnőttesen festettem ebben a szerelésben, de amikor frizurámból pár kósza babahaj kiszabadult, egyből bohókásabbnak tűntem. Félig-meddig elégedve vizsgáltam magam a tükörben, majd mielőtt elbúcsúztam Moirától, belebújtam piros magassarkú cipőmbe. Jó, nem volt tíz centis a sarka, de azért dobott egy kicsit a méretemen. A tornateremhez érve kicsit feszengeni kezdtem, mert mindenki párosával, vagy kisebb csoportban érkezett, én viszont egyedül voltam. Gyorsan becsusszantam a terembe, kerestem egy szabad helyet a teremben és odaálltam. Nem is akartam az ismerőseimet nézni, mert még mindig facsarta a szívemet a tudat, hogy engem nem hívott meg senki. A cipőm orrát bámultam, és azon töprengtem, hogy mikor is volt rajtam legutoljára ez a pár lábbeli.

Meara: - Ugyan, semmi baj, eléggé elgondolkoztam, szerintem csak ezért ijedtem meg. - Mondtam. Bár igaz, hogy hátul nem volt szemem, így valószínű amúgysem vettem volna észre, de attólmégnem hozta volna rám a frászt valószínűleg azzal, hogy rámköszön. - Hm, szerintem nem tűnsz ijesztőnek. - Mosolyodtem el, bár lehet, csak költői kérdésnek szánta, vagy valami hasonlónak. Sőt, a körülöttünk növekvő tömeg sokal borzasztóbbnak tűnt a számomra, de nem volt időm ettől is megijedni, mivel úgy tűnt, a lányzó gondolatolvasó. - Én is ezen gondolkoztam. Mármint nem a partin, persze az nekem is tetszik, hanem a tömegen. Én borzasztóan utálom, főleg akkor, ha a közepében vagyok. De úgy tűnik, mi talán elkerüljük a sűrűjét. - Mondtam, és csak remélni mertem, nem tűnők túl ünneprontónak ezzel az utálom a tömeget szöveggel. Ennyi erőből megkérdezhetné az ember, akkor minek jövök ilyen helyre? Nos, erre az a válasz, hogy azért, mert a tömeget túlélem, még akkor is, ha boszant, viszont ezért nem vagyok hajlandó kihagyni egy olyan programot, ami még tetszik is.

Kiki: - Tényleg nem ismerem - ráztam meg enyhén a fejem, de most körülnéztem alaposabban a teremben, ha már Theo így említette és ezek alapján nem volt nehéz kiszúrni a lányt, de továbbra sem volt ismerős. Annyi rémlett, mintha Moira mesélte volna, hogy ott volt a zenész táborban talán tavaly és Meával jóban is lettek. Mintha most is mellettem állt volna. - Úgy látom, a delikvensed épp az unokatesómat boldogítja - jegyeztem meg visszafordulva Theo felé, miközben az italos asztal felé haladtunk. Mikor odaértünk, végignéztem a választékon gyorsan.
- Maradok a víznél - döntöttem végül, aztán nem sokkal később átvettem a poharat a fiútól. - Köszönöm - mosolyodtam el és belekortyoltam a hűsítő mentes ásványvízbe, ami jócskán felfrissített. Meáék felé sandítottam, aztán visszanéztem Theora, róla pedig a pillantásom a zenekar felé vándorolt.
- Itt tanulnak ők is, ugye? - biccentettem az öt fekete ruhás zenész felé. Közben félrehúzódtunk, most, hogy már meglett az italunk, hogy mások is odaférjenek. Reméltem, nem szorít be minket a tömeg ide.

Moira: Lehangolt, hogy a mostani bálra nem tudok Anthonival menni, hiszen ő már másik iskolában tanult és rettenetesen hiányzott. Ennek ellenére elmentem a bálra, felöltöztem az előírtaknak megfelelően, de szokásomhoz híven nem sminkeltem. Tudtam, hogy unatkozni vogok, de talán túlélem. Még a díszítés sem tudott feldobni, amikor beléptem és elindultam, hogy valami kevésbé útban lévő helyről szemlélődhessek.

Daniel: 1960. A rock 'n' roll kibontakozása, vagy valami ilyesmi. Sajnos az iskola nem a hard rock és a metál oldaláról közelítette meg az egész dolgot, hanem Greese-esre vette a figurát, de jobb, mint valami kiöltözős rokokó bál. Azért én is korhűen öltözködtem, már amennyire. Felvettem egy fekete pólót, Jimy Hendrixszel az elején, sötét színű farmert és egy bőrkabátot, amit nem gomboltam be. Hajamat nem zseléztem fel olyan "nagyon menőn," hagytam lófarokban lógni hátamon. A tornateremben, találtam az ajtóval szemközti falnál egy zsámolyt és arra álltam, onnan néztem a tömeget. Rezzenéstelen volt az arcom, de nyugodt kifejezést öltöttem fel, diszkréten bámultam a diákokat, mintha valami csínytevést keresnék, de ma sem voltam szigorú. Megláttam Moirát a fal mellett, félrehúzódva állva. Elég szomorúnak tűnt. Nagyon csinos volt, első ránézésre, sőt, másodikra is. Laza mozdulattal leléptem magaslatomról és odasétáltam a lányhoz.
- Szervusz, Moira - mosolyodtam el finoman. - Mi a helyzet? - Kérdeztem kedvesen. Nem akartam tolakodva rákérdezni, hogy mi a baj, így a mi a helyzet, tökéletesen illett a beszédembe. Ha válaszolt, gyorsan végigsimítottam a bőrkabátomon és úgy figyeltem rá.

Lionel: A legnagyobb kihívás, amikor úgy kell felügyelned egy iskolai rendezvényt, hogy köteleznek a megszokott öltözéked lecserélésére. Először úgy gondoltam, a világos nadrág és a szekrény mélyéről előkeresett ezer éves kockás ing megteszi, de hála Robertnek, hagytam magam lebeszélni a sablonos "jófiú" külsőről és szintén neki jár köszönet azért a fekete bőrdzsekiért, amit kölcsön adott az estére. Fehér pólóktól roskadozott a szekrényem, farmernadrágot is találtam, a kopásokat leszámítva feketének tűnt, legalábbis nappali fényhez képest nem lehetett egyszerűen kiszúrni a különbséget. Ennyit tudtam tenni az ügy érdekében, és a kollégáim meglepett arcát látva, azt hiszem még zavarba is jöttem reakciójuktól. Diákjaim sokkal pozitívabban fogadták a dolot, mint én, egy idő után rám is rámragadt a jókedv, azt hiszem, a szokatlan viseletem okozta zavarom valahová elmém egy rejtett zugába száműztem néhány órára. Majd holnap rágódom rajta, mikre hagyom magam rávenni.
- Jó estét! - Köszöntem mondhatni oda sem nézve a valószínűleg diáknak, aki mellett megálltam a tornaterem oldalánál. Próbáltam felmérni a terepet, ebből a szögből egészen sok mindent beláttam, kivéve, amikor szembesültem azzal a ténnyel, mennyi diák is jár az iskolába, nehéz volt őket szemmel tartani. A zene minden esetre tetszett, örülök, hogy én is rájuk szavaztam a válogatón, adnak egy hangulatot a bálnak, szinte kedvem támad táncolni, ahhoz képest, hogy az egész délelőttöm versenyfelkészítő órákkal telt.
Körbehordoztam tekintetem a diákságon, nem hagytam ki azokat sem, akik a fal mellett ácsorogtam vagy épp ücsörögtek, így akadt meg a tekintetem azon a lányon, aki mellett történetesen megálltam. - Miss Rose! Ne haragudjon, kicsit szétszórt vagyok ma este. Igazán jól néz ki, remekül áll a piros szín, illik a szeméhez. - Nem tudom, mi ütött belém, a szavak egyszerűen csak kiáradtak a számon, pedig tulajdonképpen gondolati síkon akartam megtartani magamnak. Kellemes meglepetés volt pont őt észrevenni magam mellett, régen láttam már, pedig egy időben rengetegszer keresztezték egymást útjaink. Mindig jobb kedvre derített, ha megláttam. Volt valami a kisugárzásában, amitől nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak, ez most is igaz volt, habár már előtte is ott volt valami erre emlékeztető az arcomon, de hála neki, sokkal nyilvánvalóbbá vált.

Adelyn: Egyszerűen nem bírtam felidézni, hogy mikor is viseltem utoljára ezt a cipőt. Nem mostanában, annyi szent. Pár perc múlva rá is jöttem, hogy miért nem hordom olyan sűrűn a lábbelit, ugyanis elkezdte szorítani a lábamat. Még nem vészesen, de azért már megéreztem a kényelmetlen hatást. Csak akkor néztem fel, amikor egy ismerős hangot hallottam. A másodperc töredéke alatt rájöttem, hogy Lio köszönt rám. Azaz Hunter-Drake tanár úr. Lio. Gyomrom egyből kis gombócba ugrott. - Jó estét! - Hatalmas vigyoromat csak egy apró mosollyá korlátoztam. Fekete farmer volt rajta, fehér pólója alatt szinte látni lehetett az izmokat, egészen a válláig, ahol ugyanis elvesztek a stílusos bőrdzseki alatt. De lehet, hogy ezeket csak odaképzeltem. A férfi nem nézett rám, a tömeget figyelte, ami a terem közepén gyűlt össze, így kissé elkedvtelenedtem. Már éppen csalódott tekintettel néztem vissza a magas sarkúmra, amikor ismét meghallottam a hangját. El is felejtettem, hogy szorít a cipő. Amikor a nevemet mondta ki, szégyellős mosolyra húztam a szám. Csak ő tudja így kimondani, hogy Miss Rose. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha mély, határozott hangján kimondaná, hogy Adelyn, kicsit elharapva nevem végét, vagy halkan azt suttogná, hogy Adele. Rápillantottam, és szemem kedvesen összeszűkült, amikor a bocsánatát hallgattam. Kicsit szétszórt, hát ennyi diák mellett tanárként nekem is felbomlana a figyelmem. De ő mégis engem emelt ki a tömegből. Szám szélét rágcsálva fogadtam a kis bókot, ami tulajdonképpen nem is volt kicsi. Mikor is volt ideje megnézni a szemem színét? Orcáimon nőies pír jelent meg. Szerencsére elég csinosan tudtam elpirulni, nem néztem ki úgy, mint akinek az egekbe szökött a vérnyomása, még akkor sem, ha szívem hevesen zakatolt. Csak azért, mert ma még alig ettél valamit. A férfi arcán mosoly terült el, igazán sármos volt, s az ő jókedve rám is ragadt, de egyelőre nem engedtem meg többet magamnak, mint egy apró mosolyka. - Köszönöm szépen - biccentettem, s a szélesebb mosolyt látva én is jobban elhúztam szám sarkait, persze pozitív irányba.
- A tanár úr is nagyon fess. - Alig bírtam megállni, hogy látványosan ne mérjem végig még egyszer, mert most látott volna. Helyette inkább megkerestem tekintetét és megpróbáltam felvenni vele a kapcsolatot, hogy ne pillantson el másik irányba.
- Bár nem hittem volna, hogy kedveli az ilyen stílust - tettem hozzá játékosan és a vállára néztem, mintha a felsőjére céloznék. Hm. Még ebben a bőrkabátban is látszott, hogy férfiasan széles válla van. Kicsit megborzongtam, nem látványosan, csak belülről, de ezt betudtam annak, hogy vállamat, nyakamat és dekoltázsom kis részét szabadon hagyta a ruha. Szerettem ebben az öltözékben, hogy bár takar, mégis ízlésesen mutat. Még akkor sem vennék fel egy hatalmas kivágással rendelkező ruhát, ha nem egy iskolában lennék. És ezek szerint Lio bácsi nem azt gondolta, hogy egy terítőt kötöttem magam köré. Visszanéztem a szemébe, mert kíváncsi voltam, hogy mit reagál előbbi mondatomra. Reméltem, hogy van kedve folytatni a beszélgetést, mert valljuk be, nekem volt.

Theo: - Ez elég hihetetlen, mindenhol ott van - Nem akartam tovább magyarázni kiről van szó, amúgy is látok valamit abban a babonában, hogy ha sokat emlegetsz valakit  akkor az megjelenik, és kösz, de ezt inkább kihagynám.
Követtek Kiki tekintetét, és azonnal kiszúrtam. A hideg kirázott tőle, komolyan. Sajnáltam a lányt, akit megtalált, de nem lehet sokkal okosabb nála, ha képes élvezni a társaságát. Elfordítottam a fejem, s elindutunk inkább az italokhoz.
- Ha jól tudom másodikosok, de az is lehet, hogy harmadikosok, csak hallottam valakitől. Egész jók. - Ennyit tudtam hozzáfűzni a bandához, majd megittam a vizet és a poharat letettem az asztalra. Valahogy nem találtam meg azt a valamit ebben a zenei stíusban, amit igazán élvezni tudtam volna, de ettől függetlenül nem tagadtam, hogy nem rosszak, igaz, volt még hova fejlődniük.

Miha: - Ugyan már! Ez még semmi! Jártál már főszezonban Párizsban?  Na, ott tényleg hatalmas a káosz, ez ahhoz képest semmi. Szerintem jobban jársz, ha beleveted magad a közepébe, akkor túl tudsz lépni a tömegtől való félelmeiden. A pók fóbiásokat is pókokkal gyógyítják, nem? - Ezt valahol olvastam, de tuti, hogy van benne valami. Bár én frászt kapnék, ha valaki egy undorító kis rovar-szerű izével közelítene hozzám.
- Ú, isteni ez a zene! Imádom a hatvanas éveket! - A srácok remekül visszaadták, a díszletekkel együtt tényleg úgy éreztem magam, mint aki visszaugrott az időben. Talán csak a fal mellett ülő antiszociális diákok tudták lehúzni a kedvem, mivel ki se másztak a telefonjaikból, és így rohadtul nems ikerült rendesen a visszaugrásom! Bosszantottak, de nem hagyhattam annyiben, elfordultam tőlük, Mea mellé álltam, legalább így a zenekart is láthattam, ha a közöttünk lévő tömeg engedte. Többé észre sem akartam venni a lúzereket.

Lionel: Az érdekes fényviszonyok ellenére is láttam Adelyn arcán, hogy zavarban van, amin még meg is lepődtem volna, ha nem ismertem volna már a lányt annyira, hogy tudjam, nála ez nem ritkaság, bár nem tudtam eldönteni, most a bál hangulata okozza és kis részben a dicsértem vagy pusztán én voltam rá ilyen hatással. Utóbbiban valahogy erősen kételkedtem, azért ekkora hatással csak nem volt rá egy egyszerű bók.
- Köszönöm szépen - Húztam ki magam még jobban és mosolyom valamivel még szélesebbé vált. - Utoljára diák koromban volt rajtam ilyesmi - fogtam meg a dzsekit, s beugrott néhány kép a vizsgadarabjainkról. - Furcsa érzés. - Megigazíttottam a dzsekit, és a falnak dőlve zsebeibe csúsztattam a kezem. Mivel mindig annyira feszültnek tartanak, aki nem képes kiszakadni a tanári szerepből, próbáltam kevésbé annak látszani, inkább lazábbnak, ahogy állítólag viselkednem kéne. Sosem adtam az ilyesmire, ahogy én jónak láttam, de belül mégis bántottak ezek a fülembe jutó pletyka-szerű vélemények a diákoktól és egyes kollégáktól. Talán pont ezért erősködött annyira Rob, hogy változtassak végre.
- És, hogy érzi magát eddig? Szerintem egészen... hangulatos. - Ha már egymás mellé sodort minket a sors, legalább elüthetjük az időt. Legalábbis ez jutott eszembe, mikor nem hagytam a beszéélgetést megszakadni, vagy egyszerűen csak élveztem a társaságát, mint mindig. Általában a diákjaim nagy részével egészen pozitív a kapcsolatom, de Adelynnel valahogy egészen másképp tudtam beszélni, ez egyszerre volt furcsa és érdekes.

Adelyn: A férfi jól fogadta a bókot, és amikor kihúzta magát, egy kicsit megugrott a szívem. Így még jobban látszott, hogy mennyire jó kiállású is ő. Ezt talán direkt mutogatja? Kissé félrebiccentettem a fejem, amikor elmesélte, hogy nem mostanában viselt ilyesmi ruhákat. Nekem szerencsére nem gyűlt meg a bajom az öltözékkel, hiszen alapjáraton is nagyon szerettem a szoknyákat, vagy az ilyesmi ruhákat. Meg a piros színt. Elfelejtettem pislogni, amikor Lio egy egyszerű mozdulattal a falnak dőlt. Olyan természetesen csinálta, mintha tényleg a '60-as években lettünk volna. Vagány volt, mellette már nem feszengtem annyira, lehet csak azért, mert már nem a piros cipellőmet vizsgáltam.
- Jól érzem magam - mosolyodtam el halványan, mert az előbbi mosoly egy kicsit elkopott. Szerencsére nem vigyorogtam eszelősen.
- Tényleg nagyon hangulatos, a banda nagyon jól játszik. - Egy pillanatra a zenekar irányába néztem, hogy lássa a tanár, hogy mire gondolok. Ismét megkerestem a tekintetét, és ha ő is rám nézett, zavartan elkezdtem játszani a kis fekete bogyó fülbevalómmal. Szomorúan a táncparkett irányába néztem.
- Csak azt sajnálom, hogy nem hívott meg senki. - Bágyadtan lestem a táncolókat, a lányok többségén csuklódísz volt, virág formájú, mintha Amerikában lennénk. Nem akartam sajnáltatni magam, de ismét szívembe hasított a tudat, hogy most sem keltettem fel egy fiú érdeklődését sem.

Lionel: Hallgattam a lányt és a végére egészen elkerekedett szemekkel néztem rá. Igaz, elég egyértelmű, hogy egyedül jött, ha itt áll és velem beszélget, nem a partnerét keresni, de akkor sem tudtam elhinni, hogy pont őt nem hívták el. Ennyire nem vettem észre, mikor változott meg a srácok ízlése? Egy kedves, vicces lányt láttam magam mellett, szép arccal, mindig csillogó szemekkel, akit egyszerűen nem értem, hogy nem vettek észre eddig.
A táncolók felé pillantottam, aztán vissza a lányra, s mielőtt átgondolhattam volna, mit is tervezek cselekedni, már nyújtottam is kezem, miközben szólásra nyitottam a szám:
- Szabad egy táncra? - Mélyen a szemébe néztem és igyekeztem bátorítást sugallni felé, mert bár nem ismerem annyira tökéletesen, mégis pontosan tudtam, mennyire bizonytalan tud lenni. De nekem is jól esett volna egy kis oldódás, mert lazaság ide vagy oda, nehezen ment nem úgy viselkedni, ahogy szoktam, ha külsőleg nem is látszott, belül egyáltalán nem tudtam változni, ehhez kellett egy kis segítség. A tánc pedig remek módszer erre, pláne ha olyan partnerem van,a kivel szívesen táncolnék.

Adelyn: Azon töprengtem, hogy mi lehet bennem a rossz, ami miatt senki sem hívott el, s ekkor hallottam egy hangot, aki elhív táncolni. Ezt persze betudtam annak, hogy képzelődök, mivel annyira jó lett volna valakihez tartozni ma. De rájöttem, hogy nem fejemben szólt a hang, hanem Lio kért fel. Zavartan elkerekedtek a szemeim.
- Ne-nem azért mondtam - pislogtam rá értetlenül, de akkor már megfogtam a kezét, nehogy vissza tudja utasítani. Éreztem, ahogy határozottan fog, mégis gyengéd és ettől egy picit bátrabb lettem, no meg attól, hogy olyan mélyen nézett a szemembe, hogy attól féltem, a gondolataimban olvas.
- Köszönöm - mosolyodtam el és kihúztam magam, hogy jobban passzoljak hozzá. A táncparkett felé vettük az irányt, ha minden igaz, és nagy szerencsénkre pont véget ért egy dal, a banda a következőhöz készülődött. Szemben álltam a férfival és akkor jöttem rá, hogy ő egy tánctanár. Nem, nem a tanárral volt a bajom, hanem azzal, hogy nyilván olyan profin ropja a zenére, hogy ahhoz az egész iskolában nem találna pár magához.
- Én nem is tudok táncolni - kerekedtek el a szemeim, de ekkor elkezdődött a zene, egy közepes tempójú dal. Állításom nem volt igaz, eléggé jól tudtam párosban táncolni, ha vezetett valaki. Mibe keveredtem? Biztos voltam benne, hogy a tánctanár ki fog nevetni, hogy milyen ügyetlen vagyok, az előbbi bátorságom egy szempillantás alatt összetört. Mi lesz, ha elesem? Akkor nem csak a férfi, hanem az egész iskola rajtam fog röhögni...

Lionel: - Az nem számít - Mosolyogtam rá rendületlen kitartással a tervem mellett, miszerint a táncparkettre szeretném kísérni. Ahogy számított rá, nem egyezett bele egyből, de mégis megfogta felé nyújtott kezem és már el is indulhattunk a legnagyobb tömeg felé. Nem akartam középre bemenni, így inkább a szélén álltunk meg, és vártuk az új dalt, ami nagyjából fél perc után fel is csendült.
- Mindenki tud táncolni - Nyugtattam meg és ismét megfogtam a kezét. Gondoltam, hogy a kilétem sem sokat segít a helyzeten, de úgy voltam vele, ha egy kezdő táncos profibb segítséget kap, hamar megtalálja a ritmust, aztán már csak követnie kell. Valahogy mi is így voltunk, legalábbis állítása szerint, amire igyekeztem rácáfolni. A zene nagy segítségemre volt ebben, mert az előző gyorsabb ritmusú helyett egy valamivel könnyedebbet játszottak, aminek az ízére hamar rá lehet érezni. Nem vártam, hogy már a második lépésnél tökéletes lesz az összhang, de kellemeset csalódtam. A lány füllentett a tudásáról, remek ritmusérzéke van, amit gondolom a  zenei tudásának köszönhet, a többi pedig egyszerűen a tehetségéből adódik. Azért megkíméltem a bonyolultabbnak ítélhető lépésektől, valahol az alapokon ragadtunk, amit egyáltalán nem bántam, ígyis pontosan ugyanúgy élveztem az egészet. Az agyam teljesen kikapcsolt, nem is érdekelt már, hol vagyunk, egyszerűen csak örültem, hogy azt csinálhatom, amit szeret és olyasvalakivel, akinek a jelenléte őszinte örömmel tölt el.
Finoman, de határozottan vezettem, párszor megpörgettem, pontosan úgy, ahogy a stílus megköveteli. Hirtelen eszembe jutott a grease egyik jelenete és majdnem elnevettem magam. Az ottani bál azért elég keményen túl ment az egyszerűség határán, s ha tényleg azt szerették volna felidézni, ahogy egyesek gondolták a téma választásakor... hm, fel kellett volna kötni a nadrágot hozzá. Nekem tökéletesen megfelelt ez a könnyedebb verzió is, s ahogy láttam Adelynnek sem volt ellenvetése.

Lionel: Lio nem nyugtatott meg a "mindenki tud táncolni" közhelyével, de amikor ismét megfogta a kezem, amikor már érezni lehetett a levegőben, hogy jön a következő zene, valahogy mégis sikerült ellazulnom. Egyszerűen táncoltunk, bár mégsem éreztem azt, hogy szánalmas lenne a produkciónk. Lio olyan jól vezetett, hogy nekem csak arra kellett figyelnem, hogy nehogy kiessek a ritmusból, de szerencsére jó pár éves zenei múltamnak köszönhetően elég jól éreztem a zenét. Párszor megpörgetett és én mindig felnevettem ilyenkor, mert olyan vicces érzés volt. Úgy éreztem, mintha elesnék, de mégis tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni, mert a férfi tart. Sőt néha olyan közel kerültem hozzá, hogy még az illatát is éreztem, de szerencsére ez sem zökkentett ki. Meg is lepődtem, hogy a kezdeti félelmeim mennyire eltűntek, bár nem tudtam, hogy minek volt ez köszönhető, a férfinak, a zenének, a táncolásnak, vagy a férfinak, ha még nem soroltam volna ide... Amikor véget ért a dal, pont egy forgásból jöttem ki, mintha a tanár ismerte volna a dalt és direkt így alakította volna a végét. De lehet, hogy csak véletlen volt, vagy már volt annyi tapasztalata, hogy tudta, mikor mit kell csinálni, hogy jól nézzen ki. Kissé kihúztam magam és hálásan néztem fel a férfi szemeibe.
- Köszönöm szépen - mondtam halkan, de azért így is lehetett hallani, mert még nem kezdődött el a következő zenei szám. Hálát adtam magamnak, hogy kontyba kötöttem a hajamat, hiszen hirtelen nagyon melegem lett.
- Nem nézünk el az italokhoz? - Eléggé szomjas lettem, nem voltam hozzászokva a minden napos tánchoz. Ha a férfi velem jött a hosszú asztalhoz, akkor kénytelen voltam félúton gyengéden belekarolni, mert majdnem elsodort a tömeg, ami az új lassú szám hatására özönlött középre. De amint biztonságosnak ítéltem a környezetet elhúzódtam a férfitól.
- Azért mégsem vagyok olyan reménytelen, ugye? - Halkan felnevettem és végignéztem a sok-sok üvegen, hogy mihez is lenne kedvem.

Kiki: Egy pár pillanatig elgondolkoztam, vajon mennyire élvezhetik a zenekar tagjai a bált, de hát biztos jól szórakoznak így is, ha vállalták, hogy játszanak. Én is megittam a vizem és letettem a poharat, aztán ismételten körülnéztem. Azon agyaltam, mégis mit kéne most csinálnunk, mivel nem voltam az a kifejezett partyarc, nem hittem volna, hogy jobbnál jobb ötletekkel állok majd elő. Mikor jobban körülnéztem, megpillantottam Moirát, aki épp az egyik tanárral beszélgetett, de nem ugrott be, hogy kivel, nagy valószínűséggel engem nem is tanít. Újból visszanéztem Theora, hogy akkor most mi legyen, nálam per pillanat megállt a tudomány, sajnos.

Moira: Sikerült találnom egy olyan helyet, ahonnan tudtam szemlélődni úgy, hogy nem fenyegetett az, hogy a többi bálozó összenyom, annak nem igazán örültem volna. Szóval innen nézelődtem, amíg észre nem vettem, hogy a szolfézstanárom elindul felém. Egy másodpercig átvillant az agyamon, hogy mit csináltam vajon, de aztán rájöttem, hogy valószínű semmi ilyesmi nincs a dologban. Mikor a tanár odaért hozzám kedvesen köszönt és érdeklődött, mi a helyzet velem. Most ilyenkor mit mond az ember a tanárának, úgy mégis?
- Jó estét, tanár úr - köszöntem én is udvariasan, miközben azon gondolkodtam, mennyi az esélye annak, hogy az egyik tanároddal beszélgetsz egy bálon, csak úgy spontán? - Hát, egy kicsit elnyelt a tömeg, úgyhogy próbáltam kikerülni a frontvonalból - vontam meg a vállam zavartan. Bár hangzavar volt körülöttünk, számomra mégis beállt a kínos csend, mert fogalmam sem volt, mit kellene most kérdeznem. Egy kicsit kínos volt, de tényleg.

Meara: - Párizsban? Ott még egyáltalán nem, nemhogy főszezonban. Mondjuk megnézném egyszer. - Mondtam az ismét talán csak költői kérdésére, de nem akartam kukkán ácsorogni. - Húha, hát, nem tudom, bár ha te mondod. - Ingattam a fejem kétkedve. Én úgy éreztem, csak méginkább kiakadnék, ha a tömeg közepébe kerülnék, de ki tudja, lehet, hogy végül a lánynak lett volna igaza, bár nem nagyon volt kedvem ezt most letesztelni, mondjuk ki tudja, ha egyhelyben ácsorgok, és még egy normális témaötletem sincs, a lány megun, és itthagy, bár egyenlőre úgy tűnt, jól szórakozik, és attól sem kell félnnem, hogy hosszabb csend állna be közöttünk. Ez azért volt jó, mert egyébként olyankor elég kínosan tudtam magam érezni, amikor senki sem mondott semmit, csak csöndben állt egymás mellett egy olyan helyen, mint például ez a bál. Persze teljes csend nem lett volna, mivel szólt a zene, de köztünk mégiscsak beállt volna a szótlanság, de partnerem úgy tűnt, megoldja ezt a problémát helyettem is. Csak abban reménykedtem, nem tart túl kedvetlennek, vagy ilyesmi. Elég ünneprontó tudott lenni, ha te fel vagy dobva, a többiek pedig teljesen érdektelenek, tudtam, hisz éltem már át én is ilyesmit. Azért, hogy tegyek arról, hogy a lány most lehetőleg ne érezze ezt, elismerőn bólogattam a zenére való kijelentésére. - Igen, tényleg nagyon jól játszanak. - Pillantottam a zenekar felé. A tagjait nem ismertem, viszont jók voltak, az biztos. - TE egyébként milyen zenét szeretsz általánosságban? - Kérdeztem a lánytól, hogy végre énis felvessek valami értelmeset.

Daniel: Moira észrevett, köszönt és válaszolt is, nem zárkózott el a beszélgetéstől, de nem kérdezett vissza. Én ettől nem jöttem zavarba, helyette csak a tömeget figyeltem. - Igen, jó sok diák van - bólogattam. - Nem is tudtam, hogy ennyien járnak ide - ingattam meg a fejem mosolyogva. A folyosón még összesen nem találkoztam ennyi emberrel, de most a tornateremben összegyűlve elég nagy sereg gyűlt össze. - Hogy tetszik a zene? - A zenekarra pillantottam. Egyedül a dobossal volt közvetlenebb viszonyom, mert őt tanítottam komolyabban, a többiek csak szolfézsre jártak hozzám, velük természetesen nem volt olyan sok közös élményem. Még megtippelni sem tudtam, hogy Moira hogyan viszonyul a '60-as évekbeli zenéhez, hiszen rajta nem látszott, hogy ő például rocker, gót, emó, vagy ilyesmi. Bár akkoriban nem hiszem, hogy túl sok vasalt hajú egyén szaladgált volna.

Lionel: - Ez remek ötlet - Értettem egyet, mivel a tánctól és a nem épp erre kitalált öltözéktől egészen kimelegedtem. Ettől függetlenül feldobott az iménti, hatásos volt, elértem a célom, könnyebben el tudtam vonatkoztatni a megszokottól és bele tudtam illeszkedni abba, amit szerettem volna.
Elindultunk a hosszúkás asztalhoz, s természetesen azonnal Adely segítségére siettem, mikor a szembejövő diáksereg elfelejtette, hogy mások is lehetnek körülöttünk. Zavarba jöttem a hirtelen közelségétől, ami hasonlított a táncparkettihez, mégis ott sokkal természetesebb volt, mint így ebben a helyzetben. Minden zavarónak titulált gondolatot igyekeztem kiverni a fejemből, mivel nem volt okom ilyesmikkel foglalkozni, főleg nem ezen az estén. Mikor odaértünk biccentettem az itteni dolgokért felelő kolléganőmnek, ha jól emlékszem sport szakos, de nem ő az egyetlen, akit csupán látásból ismerek még mindig. Aztán megkérdeztem először a lányt, mit inna, aztán öntöttem neki, majd mertem magamnak is a tálból egy kis puncsot. Egészen ízletes volt, de hiányzott belőle az a hozzávaló, amit sajnos egy ilyen iskolai rendezvényen muszáj kihagyni belőle. Azért jól esett, szinte egy mozdulatra kiittam poharam tartalmát.
- Nem határozottan nem - nevettem fel egészen röviden a kérdése hallatán. Valahogy vártam ezt a kérdést, meg is lepett volna, ha elmarad. - Mivel zenész, így a tánctól sincs annyira messze, akárcsak a sportolók, bár gondolom ez elég furcsán hangzik, általában az emberektöbbségének ez eszébe sem jut, de ha belegondol szerintem érti, miért mondom ezt. -  Biztos vagyok benne, hogy ő is érteni fogja, bár először én is furcsán néztem az illetőre, akitől hallottam. Tekintetem körbefuttatam a termen, semmi olyat sem láttam, amiért érdemes lett volna tovább figyelnem, így ismét a lányra koncentráltam, aki valószínűleg hozzáfűzött valamit az előbbi mondanivalómhoz. Érdeklődve hallgattam.

Theo: Kiki abszolút nem az a bőbeszédű típus, ami még mindig meglepett, pedig még régebben vontam le ezt az amúgy egészen egyértelmű következtetést. Állítólag Moira sem, bár hozzá csak egyszer volt szerencsém, de nem is nagyon érdekelt. Igazából Kiki sem, nem is tudom, mikor vagy hogyan keveredtünk közelebb egymáshoz, mivel közös óráink sincsenek és még csak azokban a körökben sem fordul meg, ahol én, nem értem. A lényeg ettől függetlenül az, hogy őszintén bevallva, csalódtam az első megérzésemben. Kiki nem olyan, mint én, sőt azokhoz sem tudom hasonlítani, akiket ismerek, mert úgy tűnt, őszinte velem, amitől nem igazán tudom, hova helyezni az életemben, sem az ismerőseim között.
- Szeretsz táncolni? - szólaltam meg hirtelen, gondolom csendben voltunk egy ideje. Ezzel magamat is visszarángattam az eltöprengett állapotból és még a beszélgetést is visszahoztam, legalábbis ez volt a burkolt szándékom. Az, hogy épp ezt mondtam, szerintem csak a véletlen műve, de pontosan tudtam, miért is döntött így a tudatalattim. Kedvem támadt táncolni, a bent uralkodó meleg ellenére tetszett a zene, még ha fokozatosan lassították is a zenészek. Azért a lassúzást nem akartam kivárni, de egy valamivel gyorsabb számot elviseltem volna.

Adelyn: Egy páran álldogáltak az asztalnál, de nem olyan sokan, így nem kellett kiabálni, hogy megértsük egymást. Nagyon sok fajta ital volt, de mint alkoholmentes, természetesen. Lio megkérdezte, hogy mit kérek, így gyorsan kellett döntenem.
- Csak mentes vizet kérnék - kerestem meg szememmel a kért ital üvegét és néztem, ahogyan a férfi lovagiasan tölt nekem. - Köszönöm - pillantottam rá hálásan, majd elmondtam egy imát a vízálló rúzsok istenének. Jó minőségű volt a rúzsom, annyira, hogy még a műanyagpohár szélénél sem hagyott nyomot és én erre büszke voltam. Nyilán körülöttem senki sem fedezte fel ezt a kis pluszt, de én azért boldog lettem tőle. Lio puncsot választott magának, és amikor belekortyolt a pohárba, inkább lenéztem a földre, nehogy bámuljam őt. Kérdésemre felnevetett, de szerencsére nem gúnyosan. Amit kifejtett, át kellett gondolnom, mert nem igazán értettem, de leesett, amit mondani szeretett volna, így egyet értően biccentettem.
- Gondolom a tanár úrnak nem okozott nehézséget, hogy leereszkedjen az én tudásomhoz - nevettem el magam szégyellősen és egy kicsivel jobban rászorítottam a műanyag poharamra, amiben amúgy még volt víz. Nagyon koncentráltam, hogy borítsam le magam, hiszen az véget vetett volna az egész estémnek, és még le is égtem volna a tanár előtt. Úgy látszik, ma csak a kínos pillanatokat kerestem, de legalább megpróbáltam kiküszöbölni őket.
- A tanár úr erre a zenekarra szavazott? - Érdeklődve felvontam az egyik szemöldökömet, persze csak finoman, hogy vonásaim ne torzuljanak el.

Miha:

- Látod a dobos srácot? Azt hiszem Peternek hívják.... vagy Todnak? Hm... annyira hasonlítanak egymásra, sosem tudom, melyik melyik. Ők is majdnem ikrek, mint Moira és Kiki, csak köztük egy év van, de szerintem tényleg olyanok, mint két tojás. Na, mindegy. Azt akartam kihámozni mindebből, hogy szerintem iszonyú tehetséges. Plusz egy hatalmas poéngyártó, állandóan viccelődik. Múltkor láttam őket a válogató előtt. Szerintem azért szerepeltek olyan elsöprően, mert nem voltak befeszülve, mint a többiek. Amúgy sem rosszak, de tök vidáman mentek ki a bírák kritikus szemei elé, nem izéltek annyit azon, mi lesz velük, meg ilyenek. Bárkit felvidít, annyira aranyos! - Azt hiszem, kicsit túlbuzgó voltam, ha róla volt szó. Talán két hónapja beszéltem vele először, azóta meg jópárszor és egyre jobban látom, milyen cukorfalat! Állandóan mosolyog és sose fáraszt másokat a napi problémáival. Vele tényleg csak nevetni lehet! Jó, meg hát elképesztően cukin néz ki, de na! Ezt szerintem bármelyik lány megállapíthatja, akinek van szeme és nem csak előítéletekkel "válogat". Ú, ez egy nagyon hülyén hangzott, még gondolatban is.
- Mindenevő vagyok, tényleg, mint a sündisznók. Amiben megérzek egy kis ritmust, vagy bármelyik részében megérint, az jöhet. Amúgy hangulatfüggő, hogy mi szól körülöttem, de bevallom őszintén, a klasszikusokat igyekszem a zeneterem falai közt tartani, azokkal nem mindig találom meg az összhangot. És te? Gondolom, mivel zenész vagy, ezért te is többféle stílust hallottál már eddig.

Lionel: - Kérdezhetek valamit? - Nem akartam hosszas magyarázatokba bocsátkozni, miért érzem helytelennek a kérdését a tudásunkban való eltérésről, ezért inkább a a kérdést akartam feltenni, ami már sokadjára jutott eszembe, mikor ehhez hasonlóakat mondott. - Miért hiszed azt, hogy mindig mások alkalmazkodnak hozzád, mert te gyengébb vagy, mint mások? Sokadjára hallom tőled, hogy mit nem tudsz, vagy mások jobbak nálad. Ez szerintem egyáltalán nem így van, vagy ha mégis, az sem feltétlenül rossz. Akár én is kérdezhetném tőled, milyen érzés jobban érteni a zenéhez, amit hallunk? Én három dolgot nem tudnék összeszedni, amivel úgy jellemezhetném hirtelen, ahogyan te reflexből megtennéd. Ettől nem leszek kevesebb, mint te, ahogy a tánc esetében te sem vagy az. Szeretek olyanokkal lenni, akik kevésbé jártasak a táncban, mert így tanulom a legtöbbet és sosem jut eszembe, hogy lejjebb kéne adnom magamból, amiért a partnerem nem úgy tud dolgokat, mint én. Vagy ez csak szerintem logikus? - Jobban kifejtettem, mire gondoltam, mint eredetileg terveztem, de Adelyn egyike azon keveseknek, akiknek ki mertem mondani, amire gondolok, mert tudtam, hogy nem fog érte bolondnak nézni. Azt, hogy ezt honnan szedtem, nem tudtam volna megmondani, egyszerűen csak tudtam és kész. Aztán pedig vártam a válaszát, ami tényleg őszintén érdekelt.

Adelyn: Kissé elkerekedett szemekkel bólintottam. Hát hogyne kérdezhetne tőlem bármit is. De nem is gondoltam, hogy ilyeneket fogok hallani. Azt hittem, egy rövid kérdés lesz, de Lio kitett magáért és hosszasabban beszélt. Ahogyan figyeltem, ajkaim kissé szétnyíltak, és teljesen zavarba hozott, hogy ennyire őszintén beszél a tanár és nem tudtam eldönteni, hogy most utálatát fejti ki, vagy sem. Amikor a mondanivalója végéhez ért, zavartan eltűrtem fülem mögé a kiszabadult tincseimet és alsó ajkam remegni kezdett. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit feleljek. Úgy éreztem, mintha a terem hőmérséklete vagy tíz fokot zuhant volna, vagy tíz fokkal emelkedne, nem tudtam eldönteni. Próbáltam kétségbeesett arc helyett gondolkodó kifejezést ölteni, de azon agyaltam, hogy bebújhatnék az asztal alá. Keményen az ajkamba haraptam és meggondolatlanul beszélni kezdtem. Egyben voltam csak biztos, hogyha a tanár őszinte volt velem, akkor én is az leszek. - Talán van ahhoz köze a dolgoknak, hogy középső gyerek vagyok? - Ezt csak felvezetésképpen mondtam el, mert hiába nem lehet általánosítani, én mindig is hittem, hogy a középső gyerekek elnyomottabbak. - Bárhová megyek, azt sulykolják belém, hogy nem vagyok elég jó, tanuljak jobban, hegedüljek jobban, gyakoroljak keményebben, ne egyek annyit, mosolyogjak és én próbálom a legjobb formámat hozni mindig. - Hangom halk volt, de határozott, ám mégis lehetett érezni, hogy nem vagyok olyan magabiztos. - A legtöbb ismerősöm nem töri magát annyit, mint én, erre őket lazán meghívják az összes bálra, velem meg senki sem érezteti, hogy szeret, vagy csak azt, hogy a befektetett munka megtérül. Ezek után legyek magabiztos? - Egészen beleszédültem a nagy őszinteségi áradatba. Még senkinek sem mondtam el, hogy milyen rosszul esik, hogy bármit csinálok az nem jó. Éreztem, ahogy az összes vér kitódul a fejemből, ez talán arcszínem megváltozásával is kimutatkozott, biztos, ami biztos, szabad, remegő kezemmel megragadtam az asztal szélét. Miért pont a férfinak nyíltam meg ennyire? De nekem nem volt elég, szavaim ismét mondatokat kezdek el formálni. - Tudom, rossz korba születtem, hogyan is várhatnám el, hogy egy fiú kinyissa nekem az ajtót, felsegítse a kabátomat, vagy csak egyszerűen ne úgy nézzen ki, mintha egy falfestőecset lenne a haja helyén? - Ezt már tényleg csak meggondolatlanul mondtam, még a fejem is fájni kezdett és szorosabban rámarkoltam az asztal élére. Talán csak azért, hogy ne legyen meg az ingerem, hogy elfussak. De már mindegy volt, eléggé feszengtem a tanár pillantása alatt. Nyilván két szóval le fogja reagálni a dolgot, én meg majd éghetek. - És még a cipőm is szorít - tettem hozzá fáradtan, inkább csak magamnak dörmögve.

Lionel: Nem tudom, milyen válaszra is vártam pontosan, de amit végül kaptam attól minden igyekezetem ellenére éreztem, zavarba jöttem. Mivel sosem voltam az a lelkizős típus, akinek mindig mindenre van egy nagyon jól megfogalmazott, nyugtató válasza, így némán keresgéltem fejemben a megfelelő szavakra, míg azok vagy legalábbis valami olyasmi meg nem fogalmazódott bennem.
- Nem akartalak megbántani, sem felzaklatani, pusztán sokadjára megfogalmazódott bennem ez a kérdés, de nem gondoltam, hogy ennyire... mélyen érint, sajnálom. - Feleltem őszintén és igyekeztem a szemébe nézni, hogy lássa is, mennyire komolyan gondolom, amit mondtam. Ha tudtam volna, hogy ennyi minden nyomasztja, megtartottam volna a kérdésem, igazából már én is láttam, mennyire őrültség volt részemről ezt így most előadni, amikor sem a helyzet, sem az idő nem volt rá alkalmas, talán sosem lett volna az, hiszen nem tartozott rám, mit miért érez. Mégis elmondta, őszintén, ami megérintett. Ilyesfajta őszinteséggel ritkán találkozom, főként olyasvalakitől, akit jóformán alig ismerek. Ismét egy újabb dolog, amit nem értettem teljesen Adelynnel való ismeretségemben. Nem akartam tovább húzni a beszélgetést, mivel láttam, hova lyukadtunk ki és én erőltettem rá, hogy ilyenekről beszéljen, amik elég nyilvánvalóan kellemetlenül érintették. Ezért sem mondtam el, mennyire másképp látom a dolgokat. A rengeteg fal, amit meg kell másznunk életünk során, sosem fogy el. Ha nem mások, akkor mi magunk állítjuk fel az útba, mert állandó a megfelelési kényszerünk. Bár nem középső gyerek vagyok, mégis tökéletesen értettem, amit mondott, átéreztem, amit érez és talán pontosan ezért nem tudtam, légből kapott közhelyekkel válaszolni, mert pontosan tudtam, mekkora ostobaságok, mennyire haszontalanok.
- Ezen könnyen segíthetünk - Kezem ismét felé nyújtottam, de most támaszért. Nem volt meglepő a tett, legalábbis nekem nem, mivel ez a táncosoknál, főként az amatőröknél és a kezdőknél abszolút megszokott. - Lépj ki belőle, és már meg is oldódott. Hidd el nekem, senki sem fog őrültnek nézni miatta, mások is ezt teszik. Ha pedig mégis, mit számít? A bolondság nem mindig átok, hallottál már bolondot panaszkodni? - Bátorítóan mosolyogtam rá. Ha az elég bénára sikeredett példámat félre tesszük, egészen komolyan gondoltam a dolgot. Nem is értem, hogyan tudnak a nők hosszú órákat azokon a sarkakon tölteni, a gondolattól megsajdult a talpam.

Adelyn: A tanár láthatólag tudomásul vette a válaszomat, elfogadta. Nem kerülhette el a figyelmemet, hogy magázásból tegezésbe váltott, magam sem tudom, miért.
- Jaj, nem a tanár úr hibája, csak én veszem... túl komolyan a dolgokat - bólogattam, mikor sikerült egy kissé lehiggadnom. Nem akartam, hogy a férfi magára vegye, hogy kissé felzaklatott. Utólag belátva semmi gond nem volt, hiszen nem a mentő vitt el színrohammal. Csak tényleg rosszul érint ez az egész, de rájöttem, hogy most jól kellene éreznem magam, főleg, hogy a tanár megtisztel a társaságával. 
Nem gondoltam volna, hogy meghallja, amit mondok a cipőről, de ő lovagiasan felém nyújtotta a kezét. Egy pillanatra belenéztem a szemébe, ahogyan megfogtam a kezét, de amikor eszembe jutott, hogy ez már a második ma, egyből lesütöttem a tekintetemet. Nemes egyszerűséggel kibújtam a cipőmből és melléjük léptem. Mindjárt kellemesebb érzés volt, de kiütközött, hogy mennyivel alacsonyabb vagyok szinte mindenkinél.
- Köszönöm - engedtem el a kezét, amikor már biztos lábakon álltam. Egy pillanatra átfutott a fejemben, hogy meglepően puha bőre van.
- De én nem akarok bolondnak tűnni - ráztam meg kissé a fejem, nem szerettem, ha kiszúrnak a tömegből, hogy "nééézd az a lány milyen hülyén néz ki."
- Hirtelen nem látok senkit, aki levette volna a cipőjét rajtam kívül - aggódva néztem körbe, majd egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyt.

Lionel: Meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy ne érződjön ki a felismerés okozta zavar. Annyira elfeledkeztem magamról, mikor Adelyn őszintén válaszolt nekem, hogy a hivatalos hangnemből valami közvetlenebbre váltottam, s ez mindaddig nem tudatosult bennem, míg meg nem szólalt. Mivel helyesbíteni már késő lett volna, arról pedig nem is álmodtam, hogy ő sem vette észre így inkább igyekeztem túllépni rajta és másra koncentrálni.
- Mert senki sem mert első lenni. De, ha meglátják, milyen jól lehet táncolni nélküle, azonnal követni fognak. - Ha erre az estére visszagondolok néhány hét múlva, nem fogom elhinni, hogy milyen jól beváltak Robert tanácsai. Mondjuk kiemelkedő szerep jutott benne Adelynnek is, aki mellett valahogy sokkal könnyebb volt elengedni magam, persze az ésszerű határok között maradva.
Ismét nyújtottam a kezem, ezúttal azzal a szándékkal, hogy a gyorsabb ritmusokat kihasználva táncolni hívjam. Az előbb nagyszerűen bebizonyította, hogy ügyes táncos, idejét éreznem kicsit tovább feszegetni a határait, és szerintem nagyszerűen teljesíti őket, jó érzéke volt hozzá, s szívesen táncoltam vele. Ha elfogadta a meghívásom, ismét a táncparkett felé indultunk, valahol a szélén, de egy kicsivel beljebb álltunk meg, s mikor ismét belekezdtek egy új számba egy nagy mosollyal léptük meg a kezdő lépést a ritmusára. Ha csak Adelynnek nem volt ellenvetése.

Adelyn: Aggódva néztem a lábakat, mert cipő nélküli egyéneket akartam keresni, de amikor a férfi megszólalt, egyből rá néztem. - Akkor divatot fogok teremteni - mosolyodtam el szélesen, ahogy lenéztem a lábbelimre. És ekkor leesett, hogy a férfi újra táncba hív. Ismét elfogadtam a kinyújtott kezét. Három. Eszembe sem jutott, hogy mi van, hogyha valaki rálép a lábamra, mert Lionak a kisugárzása elnyomta az összes kétségemet. Az előbb is nagyon jól éreztem magam, főleg amikor megpörgetett, és egy gyorsabb számnál még több pörgés még jobb kedvet idézhet elő nálam, ezek szerint. Amíg odaértünk a táncparkettre, el is felejtettem, hogy nincs rajtam cipő, csak akkor tűnt fel, amikor már szemben álltunk egymással, hiszen alacsonyabb voltam, mint az előző alkalommal. Elmosolyodtam, amikor meghallottam a zenét és már táncolni is kezdtünk. Szerintem ennyit még soha sem forogtam összesen, mint most ezen az egy alkalommal. És ami piros pont nekem, hogy nem léptem rá a tanár lábára. A férfi mellett egészen ügyesnek éreztem magam. Úgy éreztem, mintha ez lett volna az este leggyorsabb tempójú dala, így amikor vége lett, eléggé elfáradtam. Nagyot szusszantam és boldogan csillogó szemekkel néztem fel a tanárra. Nyilván látszott rajtam, hogy jól megdolgoztatott. Tenyeremmel megérintettem a homlokomat és boldogan mosolyogtam. Az összes aggályomat sikerült legyőznöm, amik még az előbb támadtak. Pár pillanatig pislogás nélkül, hálásan néztem a férfi szemébe, de hamar el kellett kapnom tekintetemet, ugyanis egy hangot hallottam oldalról. Amint odanéztem, egy magas, szőke lányt láttam, aki elég kivágott ruhát viselt, és olyan magassarkút, amiről én még csak álmodni sem mertem. - Jó estét, Tanár úr - hallottam meg a hangját. Olyan magas volt a hangja, mint a termete. Nem ismertem, hirtelen még látásból sem ugrott be. - Esetleg megkaphatnám önt én is egy táncra? - Búgta mézes-mázosan a lány, és ekkor eszembe is jutott. Elena volt a hölgyike neve, tánc szakos. Ösztönösen hátrébb húzódtam a férfitól és zavartan a meztelen lábamat néztem.

Lionel: Ki gondolná, hogy jobban élvezem a táncot olyannal, aki sosem tanulta? Jó, ez egy enyhe túlzással ellátott állítás, de akkor is így éreztem és őszintén örültem Adelyn jelenlétének. Még egyetlen röpke pillanatig az is megfordult a fejemben, szerencse, hogy nem hívta el senki, aki helyettem lehetne vele. Ezt szinte azonnal kihessegettem a fejemből, mivel egyáltalán nem örültem neki, ahogy gondolom ő is szívesebben lett volna egy korabeli sráccal, nem egy tanárral. Tudom, hogy bár ebben az iskolában a tanárok része kevésbé tartja be az éles határokat, ezáltal a diákok sem pusztán a szigorú tanáokat látják, mégis megértettem volna, ha nem velem tervezte "átvészelni" a bált. Lehet, fordított esetben hasonlóan gondolkodtam volna, bár ezt a jelenlegi helyzetben nem tudtam megítélni, hiszen számomra nem okozott problémát, hogy kellemesen tölthettem az esét, még akkor sem, ha egy diákkal, mivel tökéletesen tisztában voltam a határokkal, amiket szerintem meg sem közelítettünk.
- Jó estét Miss Lowry! - Elena köszöntését egy mosollyal viszonoztam. A kérdésére nem mondhattam "nem"-et, pedig az első gondolatom valamiért az volt. - Természetesen. - Hajoltam meg előtte, ami az est témájához nem illett túlzottan, de már megszokott mozdulat volt azokról az órákról, amiket mostanában tartok. A megszokott standard klasszikusai, melyekhez elengedhetetlen az elegancia és az efféle formaságok.
Vetettem egy pillantást Adelynre, aki hátrébb húzódott tőlünk. Valamiért nem akartam elengedni, főként azután nem, amit az imént mondott. Azért barátokat biztosan talált az ittlévők között, mégsem volt teljesen egyedül, ez valamelyest megnyugtatott, ismét Elenához fordultam.
- Biztos benne, hogy ebben a cipőben szeretne táncolni? - Ha tériszonyos lennék, a puszta látvány elég lenne hozzá, hogy megszédüljek. Ehhez a tánchoz nem illett a magassarkú, vagy legalábbis nem ez. Mivel nem kioktatni akartam, így csak egy ártatlan kérdést tettem fel, amire válaszul csak annyit kaptam, hogy szerinte tökéletesen megfelel, tehát rá kellett hagynom. Azért azt elraktároztam a fejemben, hogy erről is tartok majd egy összefoglalót jövőhéten, mert ez is van olyan fontos, mint maga a tánc, a megfelelő öltözék is része az egésznek. Ezt azonban egyelőre magamban tartottam és továbbra is mosolyogva fogtam meg a lány kezét, mivel a következő zene már kezdetét is vette. Hasonlóan gyors tempó, talán egy hajszálnyival lassabb, mint az előző, de nekem tökéletes. A két táncpartnerem közötti külünbséget nagyjából öt másodperc alatt kiszúrtam és bár Elenának ez a szakterülete, mégis több hibát véltem felfedezni, amit órai körülmények között talán szóvá tettem volna, de itt nem volt helye, így igyekeztem figyelmen kívül hagyni és csak élvezni a táncot és a zenét. Aztán végére értünk, az utolsó mozdulattal hátra döntöttem, végül felegyenesedett és elengedtem. Megköszöntem a táncot, de a másodikat már finoman visszautasítottam és további kellemes estét kívántam neki, aztán levonultam a tánctérről. Szememmel Adelynt kerestem, nem túl feltűnően, inkább úgy, mintha csak a diákokat akarnám megnézni, minden rendben van-e. Ha megláttam, elindultam felé, amennyiben a terem túlsó végében volt úgy megkerültem a középen nyüzsgő bolyt és úgy mentem át hozzá, hacsak nem társaságban volt, mert akkor a helyemen maradtam.

2. oldal >>