Mikor? 2016.04.05. - 04.14. 
Hol? Ebédlő -> Szobák
Kik? Bianca Bellfellson & Adelyn Rose

Bianca: Teljesen kipurcanva rogytam le az egyik székre amit nagy nehezen keritettem magamnak, ugyanis rengetegen voltak, alig találtam szabad asztalt, de pont az ablak mellett rám talált a pihenés egy csekélyke falatkáját nyújtó asztal,igy nyugodtan átadhattam magam a kimerültségnek. Még át se öltöztem hanem dresszben harisnyában lábmelegitőben pihentem félig az asztalra dőlve.
Kéne ennem is valamit, emlékeztetett morgó pocakom, meg kicsit még le kéne nyújtanom még meleg izmaim mert holnap keserű ára lesz ennek.
Mikor még Svédországban balettoztam voltak ennyire kemény táncpróbáink, de úgy néz ki a költözés pár hónapjában kijöttem a gyakorlatból.
Cuccaimat hátrahagyva vánszorogtam el a kajáspultig ahol fogalmam sincs mit kaptam, de nem is érdekelt, csak végre ehessek valamit. Az a műzliszelet amit ettem ma édeskevés volt.
Visszarogytam a székre és csendben falatozgatni kezdtem a (mint kiderült) tonhalsalátámat.

Adelyn: Lio nem is olyan régen távozott, de rövid látogatásával felbolygatott mindent. Mintha teljesen megváltoztam volna, újra van étvágyam, kedvemet lelem az egyszerű dolgokban, mint például a madárcsicsergés, hiszen a madarak akkor is csiripelnek, ha ő távol van. A barátnőim is mondták, hogy valami megváltozott, de természetesen nem mondhattam el nekik, hogy mi történt. Hiszen az nem lett volna helyes és csak még nagyobb port kavartam volna magam, magunk körül. Noah-val azóta nem találkoztam, de még látni is csak alig láttam. Akkor sem nézett rám, még köszönni sem köszönt. Nagyon sajnáltam, hogy tönkrement vele a kapcsolatom, de... azt hiszem, ennek így kellett történnie. A másik kézben meg ott volt, hogy hiszek-e Lionak. Hát, miért ne hinnék?
Egy színes, virágos ruhában tipegtem le az ebédlőbe, tekintve a visszatért étvágyamat, de azért nem mertem egyszerre sokat enni. Elvettem egy tálcát, a gyors sort kivárva egy tál milánói makarónit kaptam. Körbenéztem, hogy hová ülhetnék le. A legtöbb asztal dugig volt, vagy olyan emberek ültek a szabad helyeken, akikkel nem szívesen beszélgettem most volna. Ez rosszindulatúnak tűnik, de na.
Hogy ne keltsek feltűnést, gyorsan le akartam ülni, sikerült is kiszúrnom egy olyan asztalt, ahol csak egy lány ült. Nem volt ismerős nekem. Vagy csak most jött, vagy pedig az elmúlt időszakban annyira be voltam zárkózva, hogy ennyire nem figyeltem a külvilágra. Lassan, de biztosan odasétáltam.
- Szia - köszöntem neki barátságosan, amikor odaértem. - Szabad ez a hely? - Vele szembe, az említett helyre leraktam a tálcám célzás gyanánt, de nem ültem le, amíg nem kaptam meg az igenlő választ. Amint az megvolt, helyet foglaltam. - Adele Rose vagyok, még nem láttalak erre - kezdtem meg a beszélgetést mosolyogva. Ez az Adele nagyon fura, de végre minden visszatért a rendes kerékvágásba. Nagyjából és látszólag. Nem akartam hozzátenni, hogy "még nem láttalak itt," hiszen kínos lenne, ha kiderülne, hogy már ezer éve jár ide.

Bianca: Eltartott egy kis ideig mig felfogtam hogy valaki áll előttem. Tálcája velem szemben, de nem ült le. Még bámultam rá pár másodpercig mire rájöttem hogy válaszolnom kéne.
-Öö.. persze ülj csak le - kicsit összébb húztam magam hogy rendesen elférjen.
-Bianca vagyok, mellesleg. Bianca Bellfellson - mosolyogtam rá fáradtan - Múlt héten iratkoztam át ide.
Jobban megnéztem az arcát, és ő is nagyon fáradtnak tűnt. Nem is fáradtnak. Kimerültnek. Szemei karikásak, arca sápadt. Kicsit turkáltam a salátámban, de nem mertem megkérdezni mi bántja, hiába éreztem hogy valami nagyon.
Számba tömtem egy falatot hogy inkább ne szólaljak meg. Majd nagy nehezen lenyeltem és kicsit köhögve jó étvágyat kivántam neki.
Csendben eszegettünk, hallgatva az ebédlő általános morajlását.
- Régóta jársz ide? - szaldt ki a számon a tök logikátlan kérdés, és tágra nyilt szemekkel vártam a reakcióját sejtve hogy idiótának néz.

Adelyn: Kicsit elbizonytalanodtam, amikor nem válaszolt egyből, de leesett, hogy csak fáradt lehet, így könnyebb szívvel ültem le, amikor megkaptam a pozitív választ.
- Akkor ezért nem találkoztunk - mosolyodtam el. - Örülök - tettem még hozzá és reméltem, hogy azért valamennyire barátságos vagyok. Kicsit elszoktam már az ilyen ismerkedésektől. Ravenhill nem olyan, mint egy börtön, de kicsit úgy éreztem, hogy be vagyok zárva. Jó lenne elmenni Párizsba... Na jó, ez az egy, amit nem hittem el Lionak. Tuti, hogy nem visz el engem oda.
- Jó étvágyat - néztem rá kételkedve, de én is nekiláttam enni, miután megbizonyosodtam, hogy nem fullad meg. Elég jónak tűnt a kaja, az első falat finom is volt.
A kérdésre elgondolkodtam. Azt hittem, ez valami beugratás. De inkább csak válaszoltam: - Tualjdonképpen elsős korom óta. Te honnan jöttél? - Érdeklődve oldalra biccentettem a fejem.

Bianca: - Olyan régóta? Hű... - egész elképedtem, sose találkoztam senkivel aki egész életében művészeti suliban tanult. Otthon még én is csak sima suliba jártam, mellette volt a tánc.
Látszott rajta hogy érdeklődik irántam, ami jól esett. Hátrafújtam egy kontyomból kiszabaduló tincset és halvány mosollyal kezdtem el beszélni.
- Svédországban éltem eddig, ott voltam a Svéd Királyi Balett Társulat egyik táncosa. Nemrég költöztünk angliába... khm.. családi okok miatt - az anya halála óta bennem élő üresség egy pillanatra felszinre vágyott törni bennem, de sikerül elnyomnom és visszavarázsolnom a mosolyt az arcomra.
- És te? Egész olyan kicsi korod óta itt élsz Ravenhillben? Olyan jó lehetett mindig azt tanulni amit szerettél.

Adelyn: - Svédország? - Meglepődtem. Arra nem számítottam. - Nincs olyan sok akcentusod. Bár én szörnyű vagyok ennek a megállapításában - csóváltam meg a fejem. Láttam rajta, hogy egy pillanatig elgondolkodott valamin, de hamar visszatért, így a kínos csend nem következett be.
- Én londoni vagyok, ott is már művészkedtem - ezt a szót csak viccesen ejtettem ki, - de a szüleim is úgy gondolták, hogy tökéletes iskola lesz nekem ez. Csak kicsit féltek elengedni kollégiumba, hiszen tizenakárhány évesen az ember könnyen letérhet a helyes útról. Legalább is ők ezt mondták. - Áttértem egy másik témára.
- Szóval balettozol. - Ezt vettem ki a mondandójából. - Mióta?

Bianca: - Valójában csak félig vagyok svéd - mosolyogtam - Félig angol vagyok, anyai ágról.
Újabb fájó pillanat de hamar elmúlt. 
- Rajtam csak a szőke hajamon ütközik ki, de látnád az apám és a bátyám. Igazi vikingek - nevettem.
Ahogy végignéztem szép mintás ruháján és kedves arcán nehéz volt róla elképzelni hogy valaha is letér a helyes útról.
- Balettozom, igen - mosolyogtam - Apa azt mondja hogy már az első lépéseimet is lábujjhegyen tettem meg, de valójában 4 évesen kezdtem. Előtte anyát láttam otthon sokat táncolni. Ő is balettáncos... volt.
Lehervadt a mosoly az arcomról, megköszörültem a torkom és próbáltam ismét elnyomni magamban az ürességet. Kevés sikerrel.
Valami barátságos arckifejezést mégis megpróbáltam visszavakarni magamra hisz érdekelt ez a lány. Caine-en kivül ő volt az egyetlen aki szóba állt velem mióta itt vagyok. Igyekeztem témát váltani.
- Művészkedtél? Ez alatt mit értesz? - értetlenkedtem kicsit, sehogy sem tudtam beilleszteni ezt a szót "svangol' szótáramba.

Adelyn: Ó értem - biccentettem. Így talán már érhető is volt, hogy miért nem hallom annyira az akcentusát. - Vikingek? - Felcsillanó szemmel kérdeztem vissza. A szőrős, szakállas, hosszúhajú, izmost vikingeknél már csak a tánctanárok jobbak. Milyen jó, hogy ezt csak gondoltam!
Érdeklődve hallgattam a balettkarrierjének a kezdetét, ám éreztem valami fájdalmas hangsúlyt benne. Nehezen is szólaltam meg a mondata után, de muszáj volt valamit mondanom. A szobatársammal egyébként is kifejlesztettük azt az együttélési módszert, amiben nem zavarjuk egymást, ha a másikunk rossz kedvű. Így tudtam most megállni, hogy ne kérdezzek rá.
- Négy évesen? - Kissé erőltetetten kérdeztem vissza, de aztán sikerült visszabillennem. - Azért az már hosszú idő - biccentettem.
- Hegedülök - feleltem egyszerűen. - Kisebb-nagyobb sikerrel. - Noah-félék mellett sosem lesz esélyem, de nem lehetek olyan rossz, ha még nem csaptak ki Ravenhillből. Noah... Miért jut eszembe mostanában egyre többször?

Bianca: Ó értem - biccentettem. Így talán már érhető is volt, hogy miért nem hallom annyira az akcentusát. - Vikingek? - Felcsillanó szemmel kérdeztem vissza. A szőrős, szakállas, hosszúhajú, izmost vikingeknél már csak a tánctanárok jobbak. Milyen jó, hogy ezt csak gondoltam!
Érdeklődve hallgattam a balettkarrierjének a kezdetét, ám éreztem valami fájdalmas hangsúlyt benne. Nehezen is szólaltam meg a mondata után, de muszáj volt valamit mondanom. A szobatársammal egyébként is kifejlesztettük azt az együttélési módszert, amiben nem zavarjuk egymást, ha a másikunk rossz kedvű. Így tudtam most megállni, hogy ne kérdezzek rá.
- Négy évesen? - Kissé erőltetetten kérdeztem vissza, de aztán sikerült visszabillennem. - Azért az már hosszú idő - biccentettem.
- Hegedülök - feleltem egyszerűen. - Kisebb-nagyobb sikerrel. - Noah-félék mellett sosem lesz esélyem, de nem lehetek olyan rossz, ha még nem csaptak ki Ravenhillből. Noah... Miért jut eszembe mostanában egyre többször?

Adelyn: - Persze, szívesen játszom bármit - mosolyodtam el. Igazából nem sok embernek játszottam még. Mármint voltak fellépéseim, meg amikor nagyobb tömegnek játszottam, de így direkt csak egy-egy embernek ritkán. - Hat éves korom óta játszom. De nálunk az egész család zenész. A húgom, Alice is ide jár - mosolyodtam el halványan. - Neeem - nevettem fel. - Nem írok számokat. Ahhoz valahogy nincs érzékem. Játszani jobban szeretek. - Igazából még csak egyszer próbáltam meg zenét szerezni, de hamar feladtam. Talán itt maradok valami továbbképzésen, hogy megtanuljak valamit alkotni.
- És milyenek a tanárok? A tánctanár? Úgy hallottam, most új tanár jött arra a posztra - tettem hozzá félvállról. Igazából úgy tudtam, hogy Lio nem tanít balettot, egyenesen utálja, de az általa oktatott táncokra új oktatót vettek fel. Máris. Ez nagyon nem jó. De hát a "projekt ideje bizonytalan." Meg én is bizonytalan vagyok..

Bianca: - A tánctanárok? Kemények, nagyon kidőltem ma próba utána, mint láthattad - nevettem rá - Igazából nekem minden tanár új, a régiről hallottam pár pletykát, de ha jól tudom ő nem tanitott balettot. De javits ki ha tévedek. Ismerted?
Nem tudtam leszállni a hegedülés témáról, annyira láttam rajta hogy jól játszik. Hallani akartam. Olyan kifinomult volt és kedves és bájos. Biztos vagyok benne hogy a hegedűjátéka is ilyen. Kicsit elgondolkodtam, de végül akaratom felül kerekedett gátlásaimon. Ültőmben félig áthajoltam az asztalon.
- Adele, kérlek, játssz nekem valamit hegedün. Nagyon szeretném hallani.

Adelyn: Egy pillanatra köpni-nyelni nem tudtam. - Pletykát? - Érdeklődve felszaladt az egyik szemöldököm. Hogy ismerem-e a régi tánctanárt?
- Csak futólag - jegyzetem meg száraz torokkal. Szerencsére Bianca nagyon rá volt akadva erre a hegedülés témába, úgyhogy vissza is zökkenhettem.
Felnevettem.
- Jó, akkor ezt együk meg előbb - néztem rá a tányéromra jókedvűen. - Aztán szívesen játszom valamit. Milyen zenéket szeretsz? Mármint a klasszikusok közül, mert főleg azokat játszom... - pirultam kissé el.

Bianca: - Igazából csak hallottam róla hogy volt és hogy most ment el, a többi dologra amit összehordanak, nem figyelek - vontam meg a vállam - nem túlzottan érdekel. Miért, te nem hallottad őket?
Rögtön felderültem mikor azt mondta hogy hegedül nekem. Vigyorogva tömtem a számba egy nagy adag tonhalsalátát.
- Pfőleg...- lenyeltem a falatot - elnézést. szóval főleg Chopent szeretem, tőle sokmindent hallgatok. Meg Csajkovszkijt ugye a balett miatt. De igazából mindenevő vagyok. Főleg a romantikusokat szeretem.
Felhúztam az egyik lábam a székre és belenyilalt a combomba a fájdalom, felszisszentem és odakaptam. Le kellett volna nyújtanom rendesen.

Adelyn: - Én is hallottam egyet s mást. - Ó, hogyne hallottam volna. Egyszerre sírni és nevetni tudtam volna. Ösztönösen közelebb hajoltam Bianca felé az asztal felett. - De a pletykák azért pletykák, hogy ne higgyünk nekik - mosolyogva megvontam a vállam, de ez inkább keserű mosoly volt. Nyilván olyan zenét szerettem volna játszani, amit Bianca legalább ismer, de azért szeret is.
- Szóval Csajkovszkij? - Már ki is gondoltam valamit. Amikor felszisszent, aggódva tettem le a villámat, mert pont befejeztem az evést.
- Minden oké? - vizslatóan néztem rá.

Bianca: Furcsa volt a mosolya, biztos neki is volt már baja a pletykákkal, gondoltam
Mikor a combomhoz kaptam, aggódva pillantott rám.
- Régi sérülés - magyaráztam - Nem nyújtottam le rendesen, most meg is van az ára.
Magamban szidtam butaságom. Hogy fogok igy holnap táncolni? Az a görög fazon aki tanit tuti ki fog csinálni.
Adele tányérjára pillantottam, örömmel konstatáltam hogy üres, szabad kezemmel én is magamba tömtem a maradék salátát.
- Legfeljebb miközben játszol, nyújtok kicsit - nyeltem le nagy nehezen a falatot.
Bár tudtam hogy ezen egy kis nyújtás nem fog segiteni, azért reménykedtem.

Adelyn: - Az furcsa lesz - vontam fel az egyik szemöldökömet. Nem igazán tetszett az ötlet, hogy amíg én játszom, ő nyújt. Az olyan fura. És kellemetlen lenne nekem. De nem szóltam neki, nem akartam konfliktust, meg egyébként is nem szabad elzárkóznom az új dolgoktól. Mikorra Lio visszajön, ugyanazt az Adele-t fogja kapni, akit megismert. Egyébként nem igazán hittem benne, hogy mostanában visszajött. Új tánctanárt vettek fel! Nem hiszem, hogy csak két hétig, aztán kirúgják, mert Lio vissza akar jönni. Ajaj.
Megköszörültem a torkom. - Na, akkor vigyük vissza a tálcákat. - Összerendeztem mindent, hogy nehogy valami leeseen és az erre kijelölt helyre mentem. Megvártam Biancát is, majd együtt kimenünk, az ebédlő előtt megálltam. - Merre menjünk? Nekem a hegedűm még a koleszban van...

Bianca: Sántikálva, szokás szerinti nagy táskámat cipelve követtem Adelet. Tényleg szortiroznom kéne... Caine is bolondnak nézett miatta.
Leraktuk a tálcáinkat majd kimentünk az ebédlő elé. Az ablakon keresztól láttam hogy be van borulva talán kicsit csepergett az eső is, aggódtam hogy Adele nehogy megfázzon könnyű kis nyári ruhájában. Engem melegitett a dressz fölé húzott óriáspulcsi.
- Gondolom akkor menjünk vissza a koleszba. Bár megvárhatlak itt is valahol - mondtam. Nem akartam indiszkrét lenni hisz egy órája se ismerjük egymást. Egy szoba meg mégis elég intim dolog. Fogalmam se volt velem mi lesz ha kapok egy lakótársat, oda lesz a magánszférám.
Még egszer kipillantottam az ablakon majd Adele meztelen vállaira néztem, kitúrtam a táskámból a tartalékpulcsim és felé nyújtottam.
- Elég borult az idő, szerintem vedd fel. Ne aggódj, tiszta, mindig hordok magamnál egyet pluszba, svéd létemre elég fázós vagyok... - magyaráztam zavartan

Adelyn: - Hát... lehet, hogy ott van a szobatársam és nem örülne, ha rögtönzött koncertet adnék - húztam el a szám. - Neked van szobatársad már? Ha nincs, - tettem hozzá félve, - akkor akár lehetnénk ott is. - Moira nem volt olyan kényes vagy akármi, de lehet, hogy most tanulni akart és zavartuk volna. Már majdnem elutasítottam a felém nyújtott pulcsit, de eszembe jutott, ha törekednem kell, hogy befogadó, pozitív és nyitott legyek. Ráadásul Bianca kedves lány volt, örültem volna egy ilyen barátnak. - Ó, köszi - elvettem tőle a puha ruhadarabot és gyorsan belebújtam. Egyébként még illett is az öltözékemhez. Ha megegyeztünk, hogy hová menjünk, akkor elindultunk. - Ez már megmagyarázza azt a nagy táskát, -nevettem fel.

Bianca: - Ó én még egyedül lakom - mosolyogtam - akkor megvárlak ott szerintem. 20-as szoba, tudod merre van?
Ha nem tudta akkor gyorsan elmagyaráztam ha tudta akkor bólintottam csak.
- Nincs mit! - óröltem hogy elfogadta a pulcsit, ez is egy kis lépés hogy legyenek itt barátaim. Cainen kivűl nem sok mindenkivel beszélgettem eddig, ő is nehezen viselt el szerintem. Rossz volt egyedül lenni. Mióta egyedül üldögéltem otthon mig apa és Aaron a kórházban voltak, nehezen viseltem az egyedüllétet.
Ó igen a nagy táskám. Kicsit elpirultam és zavartan mosolyogtam.
- Ebben hordom a tánccuccaim meg egy-egy plusz pulcsit és lábmelegitőt, meg mindenféle jegyzetfüzetet meg a bűvészcuccaim.
Tuti flúgosnak néz majd, de reménykedtem benne hogy nem.
- Mehetünk akkor? Megvárlak a szobámban.

Adelyn: - Na, akkor az pont jó - mosolyodtam el. - Tudom, merre van - bólogattam. Azért egy kolesz szobát nem olyan nehéz megtalálno, főleg, hogy itt vagyok már egy ideje. - Ó, akkor kell a nagy táska - értettem vele egyet. A bűvészes szólás felett elsiklottam, talán agyam későbbre tartogatta az információt, hogy majd rákérdezzek. Vagy talán elfelejtem, hogy egy másik alkalommal meglepődhessek teljes szívemből. Annyira nem voltam a tisztaszívbőlmeglepődő kategória ma. A szobáknál elválltunk, én mentem az enyémbe. Sejtésem szerint Moira bent volt, felnyaláboltam a hegedűt, váltottam vele pár szót, majd mentem is. Az említett szoba előtt megálltam, vettem egy mély lélegzetet és bekopogtam.

Bianca: Beléptem a szobám ajtaján, ledobtam a nagy táskám és az ágyhoz sátnikáltam, ott félspárgába ereszkedtem és a fájdalomtól vicsorogva előrehajoltam hogy kicsit lenyújtsam fájó combom. Miután újra és újra belegabalyodtam nagy pulcsimba, gyorsan levettem és a komódra dobtam. Pont befejeztem a gyors lenyújtás mikor kopogtak, én pedig kicsit megkönnyebülve ugrottam fel.
- Gyere csak! - invitáltam be szerény kis szobámba mosolyogva. Nem volt bent sok minden. Az asztalon a laptopom, az éjjeliszekrényen egy kép a családomról még anya betegsége előttről, pár svéd könyv a polcomon, meg a bűvészkártyáim azon része amik nem Caine-nél voltak.
Hirtelen elkezdtem keresni a pulcsim, hiszen csak a balettruhámban álltam ott. Sosem voltam nőies alkat, de anya halála után még jobban lefogytam, nem szivesen mutogattam senkinek a bordáimat a testhezálló balettruhában, próbáltam mindig több réteget hordani. Rosszul éreztem magam amiért ennyire csont és bőr voltam, ideje lenne felszednem néhány kilót.
Kicsit zavarban szaladtam át a szobán és bújtam bele a pulcsimba majd mintha mi sem történt volna lehuppantam az ágyra mosolyogva, tágra nyilt szemekkel vártam hogy Adele játszani kezdjen.

Adelyn: Bianca szobájába belépve kicsit meglepődtem, hogy mennyire üres. Sok év alatt Moirával mi rendesen belaktuk már a szobánkat, a polcokat telepakoltuk, az ágymatrac kényelmesen ki van feküdve, azt hiszem, mi még a függönyt is lecseréltük. De lepleztem meglepetésem, hiszen pontosan tudtam, ha majd kap egy szobatársat és várunk még fél évet, az ö szobája is otthonos lesz. Nem mintha most nem lenne az, de azért úgy más lesz. - Hol pakolhatok elő? - Érdeklődve néztem az asztalra, mert azt találtam a legjobb helynek. De ha Bianca mást javasolt, akkor ott előpakolva jelent meg hegedűm, ami sok éve szolgált. Mielőtt elkezdtem játszani, levettem a nyakláncom a kis hegedű alakú medállal. Hegedülés előtt minden nyakláncot le kell vennem, különben rezonál a hegedű. Csak akkor nem, ha bőr vagy valami olyasmi a lánc. Lehet, lecserélem, hogy ne kelljen folyton levennem. De az meg már nem az igazi... Semmiért sem akarnék rosszat. De erről máskor is tudok gondolkodni... A nyakláncot levéve a tokba ejtettem, persze a legnagyobb elővigyázatossággal. - Na, akkor Csajkovszkij - emeltem fel a hegedűt. - Ezt tuti ismered- azzal elkezdtem játszani a Hattyúk tavából a legismertebb betétdalt.

Bianca:  - Ahova csak szeretnél, van hely mindenhol! - mutattam kötbe a szobában - Pakolj nyugodtan az asztalra - követtem a tekintetét, majd feltérdeltem és kicsit odébbhúztam a laptopom hogy rendesen elférjen.
Csodálattal néztem kis hedegű alakú medállját.
- Milyen szép! - sóhajtottam fel, majd a családi képünkről levettem pöttöm karkötőmet amin egy pici ezüst balettcipő lógott. - Nekem ilyenem van - nyújtottam felé hogy meg tudja nézni.
Miután megnézte, visszaraktam a képre és gyengéden megcsimitottam rajta a cipőcskét. Visszaültem az ágyra és nagyra nyilt szemekkel figyeltem ahogy Adele játszani kezd.
Ismerős dallam, nagyon sokat táncoltuk a hattyúk tavát.
Adele gyönyörűen játszott, én pedig becsukott szemmel mosolyogva hallgattam, magamban táncolva a jól begyakorolt lépéseket. Kicsit megállt az idő amig hallgattam, kicsit csak mi voltunk. Aztán elérkezett az utolsó hangokhoz, én pedig kinyitottam a szemem és éreztem hogy akaratlanul is könnybelábad, majd egy nagy krokodil könnycsepp gurul végig az arcomon. Pulcsim ujjával zavartan elmaszatoltam a könnyeim, majd Adelere mosolyogtam, még mindig könnyes szemmel. - Gyönyörű volt, köszönöm hogy játszottál nekem!

Adelyn: Elléptem az asztaltól, hogy elvehessem a karkötőt Bianca kezéből, persze csak ha hagyta, cserébe a fehérarany hegedű ékszert nyontam a kezébe. - Nagyon szép, és illik hozzád. - Visszaadtam neki az ékszert, majd ha én is visszakaptam, eltettem gondosan. Elkezdtem játszani a darabot, amit egyébként mindig is szerettem. Kiskoromban, amikor még álmodni sem mertem Ravenhillről, sőt azt sem tudtam, eszik-e ezt, vagy isszák, láttam a Hattyúk tava balettet. Nem igazán emlékszem már rá, de láttam mégegyszer, csak onnan tudom mondani, hogy szeretem. Kicsi koromból csak az maradt meg az előadásból, hogy erre a zenére jön be Rothbard, a varázsló. Nem ijedtem meg tőlr, bár jogos lett volna, de arra pontosan emlékszem, hogy meghallva ezt a zenét bepréselődtem a székbe, rázott a hideg és pislogni sem tudtam a varázsló távozásáig. Most játszani kezdtem a zenét, tudtam kotta nélkül, teljesen átszellemültem. Ilyenkor, ha nem akarom, nem is igazán fogom fel a külvilágot. Mikor befejeztem, és leengedtem a hegedűt,;akkor néztem csak az ágyon ülő Biancáram dicsérő szavait elengedtem a fülem mellett, kezeimet védekezően mellkasom előtt összefonva megkérdeztem: - Minden oké? - Tipikus Adele, hogy még egy ilyet is el tudok rontani.

Bianca: Láttam Adele ijedtségét én pedig nagyon rosszul éreztem magam miatta. Egy idióta vagy Bianca. - Ne haragudj - törölgettem bőszen a könnyeim - csak annyira csodálatos volt és annyira meghatott én meg egy szentimentális barom vagyok és...
Elhallgattam egy pillanatra. Nem tudtam hogy elmondjam e neki miért sirtam még el magam. Alig egy órája ismertem, mégis valahogy kikivánkozott belőlem hogy elmondjam. Egy szentimentális idióta vagy Bianca.
- Tudod - kezdtem halkan - anyukám primabalerina volt a társulatnál, az első szerepe amiben láttam a Hattyúkirálynő volt. Akkor döntöttem el hogy belőlem is balerina lesz.
Felemeltem a fejem és próbáltam egy rendes mosolyt erőltetni az arcomra. - Ne haragudj tényleg, gyönyörűen játszottál. Nagyon tetszett.

Adelyn:  Szorongva, oldalra biccentett fejjel hallgattam, hogy mit mond Bianca. Semmiképp sem jutott volna ilyesmi az eszembe, amit most mondott. Annyi Csajkovszkij darabot választhattam volna, hiszen rengeteget ismertem és én pont kiszúrtam a legalkalmatlanabbat. Ehhez tehetség kell! Másik résztől azért ázkoztam magam, mert szegény Bianca tényleg nagyon megviselt lehet emiatz, nyomós oka van rá, én meg "csak" Lio miatt milyen jeleneteket képes voltam lerendezni... Saját magamnál önzőbb és érzéketlenebb embert nem is igazán tudtam volna elképzelni. És az a vicces, hogy Bianca történetéből is csak saját magamat tudtam kihozni. Mi ez, ha nem az önzőség netovábbja?! Csendesen a tokba fektettem a hegedűt, s lassan, szinte gépiesen emeltem nyakamhoz és vettem fel a láncomat, közben próbáltam nem Liora gondolni, ahogy felcsatolni rám - nem ment nem rá gondolni. - Sajnálom, hogy ezt játszottam - köszörúltem meg a torkom. - Választhattam volna mást is. És sajnálom anyukádat is, biztosan nagyon ügyes volt - tettem hozzá a tőlem tellhető legnagyobb együttérzéssel. A dicsérő szavakat nem éreztem jogosnak. Ezután, ha Bianca hagyta, akkor beállt közöttünk a kínos csend, amit ujjaim ropogása szakított meg. Le kellene szoknom a kéztördelésről!

Bianca: - Nem baj - mosolyogtam rá Adelere, majd óvatosan a karjához értem. Nem tudtam mennyire viseli az érintést de valahogy tudatnom kellett vele hogy jól vagyok.
- Anyukám volt a legcsodálatosabb balerina és ember akit csak ismertem - mosolyogtam - kedvelted volna.
Kicsit elhallgattam, és figyeltem ahogy a kezét tördeli, levettem a kezemet a karjáról és átkulcsoltam vele az ujjait hogy ne idegeskedjen. - Nagyon szeretem ezt a dalt, nagy álmom hogy egyszer én is eltáncolhassam a Hattyúkirálynőt. Talán pont te fogod nekem az alapot hegedülni - nevettem rá, őszintén. Szemébe néztem ahol még mindig a megbánás ült, amit nem akartam ott látni.
- Nem akarom hogy rosszul érezd magad emiatt - kezdtem komolyan - Egyrészt nem tudhattad, másrészt minden ilyen apróságon elsirom magam ami csak rá emlékeztet. Biztos neked is van ilyen személy.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy időnként elrévedt, látszott hogy valakire gondol. Nem sejtettem ki lehetett az, de hiányzott neki az biztos. - Játszol nekem még valamit? - kértem halvány mosollyal

Adelyn:  Kicsit furcsa volt, hogy megérintett, hiszen még nem ismertük olyan rendesen egymást, de nem húzódtam el. Inkább nem szólaltam meg, nehogy feltépjek valami olyan sebet, amit nem kellene. Helyette megelégedtem a kapott információkkal és halványan mosolyogva fogadtam őket. Szóval annyira mégsem rontottam el kialakuló kapcsolatunkat. Kicsit eltöprengtem, hogy honnan tudjatja, hogy nekem is van számomra hiányzó személy. Ennyire látszana rajtam. - Á - legyintettem egyszerűen. A két hiányérzet teljesen más. - Persze, szívesen játszom mást is. - Ismét felvettem a hegedűt, és akaratlanuk is megforgattam a szemem. - Ez is orosz lesz. - Szám szélén azonban egy kis mosoly bújkált és elkezdtem játszani Portnoff Orosz fantáziáját.

Bianca: Láttam hogy nem akar beszélni arról a bizonyos hiányzó személyről hát békén hagytam. Majd egyszer később talán visszatérünk rá. Akkor talán én is többet beszélek majd anyáról. Ki tudja? A dalt amit játszott nem ismertem, de tetszett gyors ritmusa. Elkerekedett szemekkel figyeltem ahogy kapkodta az ujjait. Hihetetlen volt ez nekem. Ahogy minden egyes zenére amit életemben hallottam erre is koreográfiát kezdtem gyártani de sehogy sem ment. Ezt egyszerűen csak élvezni tudtam.
Nem balett alá való muzsika volt, de fülbemászó volt és nagyon tetszett. Amikor befejezte, tapsikolni kezdtem mint valami kisgyerek, csillogó szemmel és fülig érő szájjal kérleltem: - Még egyet! Még egyet!
Akár estig is el tudtam volna hallgatni ahogy játszik, annyira ügyes volt.

Adelyn: Ezt az Orosz fantázia nevű művet nagyon szerettem, főleg a második tételt, amit most játszottam el. Tényleg nagyon oroszos hangzása volt, Moszka jutott eszembe, orosz lovaskocsik, Anyegin és Tatjana... Változatossága miatt szerettem játszani, és tetszett, hogy kihívást találok benne. Sikerült őszintén mosolyognom, mikor leengedtem a vonót. Tetszett, hogy Biancának ennyire tetszett, amit csinálok. Nem igazán játszottam mostanában kőzönség előtt. Mr Garrett, ha ügyed vagyok, megdicsér, de sosem olyan lelkesen, mint most a lány. Érdekes is lenne, ha tapsikolna meg csillogó szemmel nevetve értékelne engem. Annyira azért nem vagyok jó, hogy ennyire odalegyen értem. Azt hiszem, én jobban kedvelem őt. De tulajdonképpen ez érthető is, mert amíg nem tanított, nagy példaképem volt, most meg tanárom is egyben. - Hűha. Még egyet? Mi is legyen... van valami, amit szeretnél hallani?

Bianca: Mélyen elgondolkodtam és soroltam magamban a balett előadásokat amikben eddig táncoltam. Rengeteg volt, de egyik zenéje sem volt olyan ami annyira megfogott hogy emlékezzek még a dallamra is, különben is sokszor saját táncokat adtunk elő, sokszor nem is kifejezetten balettre irt dalokra. Aztán hirtelen beugrott.
- A Diótörő nyitányát el tudod játszani? - Mai napig emlékszem mennyire izgultam az előtt az előadás előtt. Az volt az első nagy szerepem, Marikát táncolhattam. Mai napig lángba borul az arcom akárhányszor csak eszembe jut. Olyan csodálatos volt. Gondolom Adelet meglepte kivörösödött arcom és hogy megint azt kérem hogy Csajkovszkijt játsszon de nem zavart. Az mindig is az egyik kedvenc darabom lesz. Alig várom hogy esetleg eltáncolhassam megint.

Adelyn: - A diótörő nyitányát? - Elgondolkodtam és lázasan kezdtem a fejemben kutakodni dallamok után. Ó, igen meg is van. Jellegzetes dallam, mindenki ismeri, maximum nem tudja, hogy mi az. - Van valahol hozzá egy kottám, ha szerencsém van, akkor az elsőhegedűhöz - motyogtam, inkább csak magamnak, mint a lánynak, hiszen neki a megfelelő válasz egy igen, el tudom játszani, vagy egy nem, nem megy lett volna. A hegedűtokom elején volt egy cipzáros zseb, egyből elkezdtem ott kutakoni. Rengeteg papírlap volt ott, kották természetesen. Mivel a legtöbbjét ismertem, gyorsan át tudtam lapozni, így hamar meg is találtam a nekem kellő kottát. - Itt is van - emeltem fel. Gyorsan átnéztem. Persze, nem is volt olyan nehéz, a visszatérő részek miatt pedig nem is olyan sok részből állt. Már megint Csajkovszkij. Igyekeztem nem megbántani, de hát ezt ő akarta. Még egyszer gyorsan átfutottam a sorokat, majd elkezdtem játszni az ismert dallamot. 

Bianca: Felderült az arcom mikor azt mondta hogy van kottája hozzá. Lázasan figyeltem ahogy keresi a megfelelő kottát majd ahogy óvatosan a húrokra illeszti a vonót. Aztán meghallottam a dallamot és elolvadtam. Ismét lehunyt szemmel hallgattam, teljesen belefeledkezve, magam előtt látva az unalomig gyakorolt, kecses tánclépéseket, a sok táncos mozdulatait ahogy mind együtt táncol, aztán jön a szólóm. Tele volt piruettekkel, kivülről nézve biztos elszédült az ember de olyan szép tánc volt. Könnyed, játékos mégis légies. Szinte fájt hogy nem táncolhatom többet. Nagyot sóhajtottam mikor Adele a dal végére ért és széles mosollyal dicsértem megint.
- Annyira ügyes vagy, csodálatosan játszol! - sóhajtottam - Tudod az első nagyobb szerepem Marika volt a Diótörőből, mai napig emlékszem a koreográfiára, sőt az előadások minden percére is.. talán túl jól is - fintorogtam és megszorongattam sérült combom - az utolsón sérültem le. Ki akartak állitani pont a szólóm előtt, de nem hagytam, muszáj volt nekem eltáncolnom.
Csak folytak a számon a szavak aztán hirtelen észbekaptam és befogtam. Nem szoktam ennyit beszélni magamról. Kicsit zavarba jöttem. Pirulva fülem mögé túrtem egy kontyból kiszabadult szőke tincset és Adelere néztem.
- Nem muszáj ám többet játszanod ha nem akarsz, bár akár estig is elhallgatnálak - tettem hozzá széles macskavigyorral - de gondolom azért elfáradtál.

Adelyn: Nem volt a szívem csücske a darab, főleg hogy nem is szóló volt, zenekarral meg teljesen máshogy hangzott, de megvolt a maga varázsa, a ritmussal meg a különös lüktetéssel. Mindig is csodáltam a táncosokat, hogy a zene ritmusát mennyire jól el kell találniuk, hogy egy közönséges néző számára is élményt tudjanak nyújtani. Amint elszembe jutott az egyik táncos ismerősöm, akit nem neveznék nevén, csak megforgattam a szemem. De nem akartam, hogy Bianca ezt személyes sértésnek vegye így gyorsan megszólaltam: - Azt hiszem, már nincs mit játszanom. De ha gondolod, legközelebb is összefuthatunk és akkor készülök pár jó kis darabbal - mosolyodtam el végül. Elkezdtem elpakolni a hegedűt és megpróbáltam felszedni a beszélgetés fonalát. - A Diótörőt láttam, tetszett. Bár azt hiszem, a zenekari árkot egy kicsit többet figyltem - vallottam be elpirulva, de mosolyogva, miközben becipzároztam a tokot. - Szóval lesérültél? - Mintha otthonosan mozogtam volna, kihúztam az asztal mellől a széket és leültem, szóval pont Biancával szemben ülhettem. Ez kellemes távolság volt beszélgetéshez, hiszen pont jól láthattam arcát, érzelmeit. - Hogyan? - A kérdést félve tettem hozzá, és hangsúlyommal jelezni próbáltam, hogy nem muszáj beszélnie, ha nem akar.  

Folytatás >>>