Mikor? 2013.11.24. - 2014.02.02.
Hol? Ebédlő
Kik? Alice Rose & William Wolf

Alice:

Ott ültem az asztalnál és mint mindig most is szórakozottan elvoltam magamban. Pár perce szabadultam gitár óráról, és rögtön az ebédlő felé vettem az irányt. Nagyszünetekben általában a diákok pillanatok alatt megtöltötték a helyiséget és szinte senkinek sem marad hely az asztaloknál hacsak nem voltál nagyon gyors. Nem mintha a menzán olyan finom ételt osztogattak volna. Valójában a menü ma sem állt másból, mint egy spenótra emlékeztető zöld maszlagból, valami húsféléből és egy levesnek nevezett trutymóból. 
Ezért is döntöttem úgy, hogy inkább órák után megyek ebédelni, minthogy rohannom kelljen a nagy semmiért. Sohasem voltam túl okos az időm beosztásában, rendszerint mindenről lekéstem és szeptemberben gyakran nem maradt szabad hely az ebédlőben mire odaértem az órákról. 
Délután 4 órakor viszont viszonylag nyugis volt az ebédlő, alig volt pár ember akik ugyanarra a következtetésre jutott mint én és később mentek kajálni. Év eleje óta arra is rájöttem, hogy a menzára csak az koszt miatt nem érdemes járni, legalább is egy átlagos embernek aki arra gyúr, hogy minél soványabb legyen. De én mint mindig ma is éhes voltam. Simán megettem az előételt és még a másodikat is mindenféle öklendezés és grimasz vágás nélkül. 
Mivel időm mint a tenger volt, elővettem a táskámból a jegyzettömbömet és rajzolni kezdtem. Rendkívül szerettem rajzolni, ilyenkor szinte megszűnt a világ körülöttem és tökéletesen eltudtam veszíteni az időérzékemet. Nem csodálkoztam volna ha csak pár óra múlva hagyom el az ebédlőt, csak azért, mert annyira magával ragadott az amit alkottam.

Will:

Az óráim után lementem az ebédlőbe, ahol nagyon hosszú sor kacskaringózott a pult előtt. Egész türelmesen vártam, gondolataimba mélyedve, amíg fel nem tűnt, hogy már hosszú percek óta én állok a hatalmas ebmertömeg végén. Hát persze, megelőztek jópáran. Pedig azt hittem, hogy ezt a szokásukat már elfelejtették tavalyról. Az előző hetekben sem tolakodtak annyian elém. Persze, volt és lesz mindig is pár olyan ember, akik haverjaik mellé állnak, így növelve a sor hosszát. De azért az, hogy minden ember elém állt, szó nélkül, kicsit azért bosszantott. Nem mertem szólni nekik, mert ebből már volt gondom. Tavaly szóltam az egyik elém tolakodó srácnak, hogy legyen olyan szíves és a sor hátuljára álljon. Leköpött. Szó szerint. Én meg még azt hittem, hogy egy ilyen neves iskolába csak értelmes diákok járnak. Tévedtem, a pénzesek általában szeretik kimutatni erőfölényüket, még akkor is, ha az csak képzelt dolog. Tehát, e miatt nem szóltam idén senkinek. Meg persze azt feltételeztem, hogy ebben az évben mindenki lesz olyan jólnevelt, hogy tudja, hogyan is kell sorbaállni. Szóval, amikor észrevettem, hogy a sor nem halad, hanem csak nő, és én már percek óta az utolsó helyen álltam, fogtam magam és elvonultam. Megcsináltam a házi feladataimat, az összeset. Utána olvastam egy jó regényt, már csak pár oldal volt vissza, mikor az órára néztem. Négy óra volt, úgy gondoltam, hogy most már ideje lenne valami táplálékot juttatni szervezetembe, újfent elindultam az ebédlőbe. Már sokkal kevesebben voltak. Sor sem volt. Ahogy körbenéztem az asztalok között, egyből kiszúrtam egy vöröses hajú lányt. Alice volt, az osztálytársam. Ő is gitározott, csak úgy, mint én. Sietős léptekkel értem oda hozzá, majd megálltam előtte. Látszólag bele volt mélyedve jegyzeteibe, vagy valami nagy papírkötegbe. Megköszörültem a torkomat.- Zavarhatok? - kérdeztem halkan, de azért remélve, hogy a lány meghallja.

Alice:

Gondolataimból és a rajzolásból egy hang rángatott ki. A halk zavarhatok-at nem volt nehéz meghallani, ugyanis az ebédlő kongott az ürességtől és ilyenkor a legkisebb hangzavar is hangosnak érződhetett. 
Nem csoda, hogy kicsit megijedtem a hátam mögött felcsendülő hangra és összerezzentem. Legalábbis én azt hittem, hogy az illető mögöttem áll. Pedig tévedtem, hátrafordulva senkit sem láttam, viszont amikor visszafordultam megpillantottam az osztálytársamat. Mivel még mindig én voltam, sikerült újra megijednem az alaktól. Ami teljesen felesleges volt, ugyanis Williamben nem volt semmi rémisztő. Elsőnek talán szokatlannak találtam a hosszú haját, de mára már megszoktam, és eme ismertetőjele miatt sokkal könnyebben jegyeztem meg az arcát és még talán hátulról is felismertem volna. 
- Szia Will! – Köszöntem amikor túljutottam az első sokkon, és ami azt illeti a másodikon is. 
- Persze, de igazából nem zavarsz – válaszoltam a kérdésére. Nagyot sóhajtva csaptam össze vázlatfüzetemet és raktam vissza a tolltartómmal együtt a táskámba. Ha akartam sem tudtam volna visszatérni a rajzoláshoz, már csak azért sem mert társaságom akadt. 
- Hogy vagy? - Kérdeztem mert már értelmes nem jutott az eszembe, feltételeztem, hogy a fiú akart tőlem valamit. Különben nem ült volna le ugyanahhoz az asztalhoz, ahol én is ültem. Lehet, hogy csak társaságra vágyott. Hát ebben nem vagyok valami jó, de megpróbáljuk, gondoltam, Egy egyszarvú is sokkal jobb társaság lenne. Juj, úgy szeretnék egy egyszarvú pónit! 
Gondolataim (mint általában) most is messze jártak.

Will:

Pár pillanat kellett az általam megszólított lánynak, hogy észrevegyen. Először hátrafelé kezdte keresni a hang forrását, de szerencsére a következő pillanatban már észre is vett, majd köszönt. - Szia, Alice - üdvözöltem én is. Nem haragudtam rá, hogy nem vett észre elsőre, bizonyára nagyon el volt foglalva az éppen aktuális elfoglaltságával. Ha jól láttam, rajzolt valamit. Alice-t nem ismertem olyan jól, mert kicsit magábaforduló lány volt, de néha-néha beszélgettünk, vagyis váltottunk pár szót, hiszen osztálytársak voltunk. Alice magához ragadta a szólás jogát, és bejelentette, hogy nem zavarok. Ennek igazán örültem, mert most jó érzés lett volna kicsit társaságban lenni. Néztem, ahogy elpakolja dolgait a táskájába. Normális esetben, megkérdeztem volna, hogy leülhetek-e, de mivel azt mondta, hogy nem zavarok, bátorkodtam kihúzni a lánnyal szembeni széket és óvatosan leültem. Lábaimat a szék alá helyeztem, nehogy megrúgjam a lányt, akinek esetlegesen ki lehet nyújtva a lába.
- Mit csináltál? - kérdeztem halkan, majd gyorsan hozzátettem: - Már, ha nem tolakodom, persze - motyogtam, de azért az ebédlő csöndjében lehetett hallani.

Alice:

- Dehogy! - válaszoltam automatikusan amikor megkérdezte, hogy nem tolakszik e. Véleményem szerint ez eléggé messze állt a tolakodástól, tehát normálisan lehetett rá válaszolni is. 
- Csak rajzoltam. Tudod, nagyon szeretek rajzolni, ilyenkor megszűnik a világ körülöttem és többnyire csak én vagyok meg a papír és a ceruza - magyaráztam gyorsan el, hogy miért is nem vettem észre rögtön őt. Valójában tényleg egy egészen más világban voltam amikor rajzoltam. Más erre azt mondaná, hogy teljesen elmebajos vagyok, de ez van. Ilyen esetekben kicsit szégyelltem magamat, hogy nem figyelek mindig a körülöttem lezajló dolgokra. De ha egyszer más olyan érdekes! A tanórákon sem tudtam nagyon sokszor odafigyelni, hiszen minek? Az anyagot tudom, a tanár nem törődik velem, én meg remekül elszórakozom. 
Most is egy kicsit rosszul éreztem magamat a történtek miatt, mégsem kértem bocsánatot, hiszen aki képes kirángatni a kis világomból az minimum azt megérdemelné, hogy keresztbe lenyeljék. Williamet eszembe se jutott megennem, hiszen ő még nekem is túl nagy falat lenne. Másrészt pedig már hozzászoktam, hogy az emberek általában nem hagyják, hogy túl sokat gondolkozzam magamban, ami nem feltétlenül volt olyan rossz dolog.
- Hogy vagy? - Tettem fel újra a kérdésemet, amikor nem kaptam rá választ. Eléggé furcsán indult a beszélgetésünk, szinte olyan volt, mintha csak elbeszélnénk egymás mellett. 
- Téged is kiszorítottak ebédszünetben vagy a tanár tartott bent titeket órán amikor el kellett volna engednie? - Kérdeztem, mert nem tudtam, hogy máskor is láttam e már a fiút ilyen későn az ebédlőbe. Én is csak pár hete kezdtem el ilyen későn kajálni járni, tehát lehet, hogy csak elkerültük egymást.

Will:

- Köszönöm, jól vagyok - feleltem Alice kérdésére. Ezután felrémlett, hogy ez a kérdést már egyszer feltette nekem, de én nem válaszoltam akkor. Legszívesebben tenyerembe temettem volna arcom, hogy milyen kínosan jött ez így ki. Hogy eltereljem a gondolataimat, visszakérdeztem volna, hogy vele mi újság van, de Alice kérdezett egy újabban, és ezt már nem szándékoztam figyelmen kívül hagyni, még véletlenül sem. - Hát, - kezdtem kissé bizonytalanul, majd folytattam: - Órák után már jöttem egyszer sorba állni, de sokan elémtolakodtak, ezért inkább úgy döntöttem, visszajövök később - vázoltam fel a helyzetet roppant egyszerűen. Nem volt kedvem az a lelki passiót is elmesélni neki, hogy nekem mennyire rosszul esett, mikor rájöttem, hogy már megint ki lettem taszítva. Gondoltam, úgy sem érdekli Alice-t, hogy mit bénáskodom itt. Az volt a véleményem, hogy a legtöbb lány abból a "társadalmi rétegből" választ fiút, ahol a magabiztos, vetező alfa-hímek találhatóak. Na, én pont nem ez voltam. Igaz, nem is volt jelen pillanatban lány, aki úgymond "számításba jöhet", de azért nem akartam, hogy Alice is annak a szerencsétlen srácnak nézzen, mint a nagytöbbség. Nem tudtam, hogy a velem szemben ülő lány mennyit tud vagy sejt rólam, mert azért annyit még nem beszélgettünk, de akkor sem akartam továbbalázni magam. Visszadobtam a kérdést kicsit átfogalmazva: - És te miért itt rajzolgatsz  ilyenkor? - kérdeztem érdeklődve. Mind a két kezemmel hátranyúltam tarómhoz és hosszú barna copfomon lévő fekete hajgumit szorosabbra húztam, majd leengedtem a kezeim az asztalra.

Alice:

Lehet, hogy egy osztályba jártunk, de az órarendem teljesen eltért az osztálytársaim nagy részével. Ugyanígy nem találkoztam velük minden nap és minden héten. Így nem ismertem olyan jól őket és ez fordítva is igaz volt. Nem mintha tudniuk kellett volna olyan kínos dolgokról, mint például, hogy kiskoromban tündér-expedíciót szerveztem a kertben. Ami annyit tett, hogy meguntam a babázást, és mindenképpen tündéreket akartam keresni. Ugyanis Adele azzal etetett, hogy a rózsabokor mögött tanyáznak. Nekem meg volt annyi fantáziám és annyira naiv voltam, hogy el is hittem neki. Megis kaptam a magamét, amikor anya észrevette, hogy a lepedőkkel próbálom meg elkapni a nem létező élőlényeket. Természetesen a rózsabokor teljesen szétszaggatta a textilt. 
Tehát ilyen kínos dolgokról senkinek sem kellett tudnia, még arról sem, hogy titokban nézem a my little ponyt és szerettem volna egy egyszarvút vagy minimum egy pegazust, de egy póni is megfelelt volna. 
- Az többiek bunkók, ha kajáról van szó, mégha ilyen rossz is. Az emberek többsége ezt is megtudja enni - mondtam a majdhogynem üres tányérok felé mutatva. Én már megettem a saját adagomat, de még így sem számítottam bele a nagy többségbe. Engem nem érdekelt, hogy mit eszek amíg van mit ennem és nem éhezem. Az esetek nagy részében így is éhes voltam, de ez az alkatom miatt volt. Emlékszem, hogy apum is mindig sokat evett és anya kénytelen volt neki dupla adag reggelit csinálni, ami egészen kitartott az első sarokig, ahol az édességbolt volt. Szerintem a legtöbb ember nem ilyen volt.
- Különben nem annyira szörnyű, nem ehetetlen annak ellenére, hogy úgy néz ki - mondtam és közben megpiszkáltam a kanalammal a tányéromat. Majd újra a fiú felé fordultam. Valószínűleg a legtöbb ember egyből elkezdett volna fintorokat vágni ha meglátta volna azt, hogy a kajám elfogyott, és nem a kutya ette meg. 
Arra, hogy miért itt rajzolgatok, először nem tudtam válaszolni. A fiúnak teljesen igaza volt, és sokkal értelmesebb lett volna olyan helyen grafikáznom, ahol mondjuk jobb fényviszonyok uralkodtak. 
- Hát mert most volt hozzá kedvem - találtam meg a megfelelő választ. Mással nem tudtam indokolni azt amit csináltam. 
- Tudod van ez az érzés, amikor úgy gondolod, hogy mindenképpen valami maradandót kell alkotnod. És akkor előveszed gyorsan a jegyzettömbödet vagy a gitárodat és elkezdesz mindenféle dolgot csinálni hátha összejön az amit akarsz - magyaráztam olyan érthetetlenül, ami még nekem is új volt. Ha nekem kellett volna megértenem a saját szavaimat, nem tudtam volna. 
- Bocsi, hajlamos vagyok rá, hogy belekavarodjak a dolgokba - mentegetőztem.

Will:

Amíg a lány nem válaszolt, kicsit elkalandoztam. Az egyik szomszédos asztalnál láttam, hogy az egyik srác valami barna ételt lő át a vele szemben ülő tányérjába, mégpedig egy kanálból és sótartóból eszkábált katapulttal. Rájöttem, hogy nem illene bámulnom őket, plusz Alice megszólalt, tehát ráemeltem a tekintetemet és ujjaimat morzsolgatva hallgattam igen kiforrott véleményét az ételek és az emberek kapcsolatáról. Nem szakítottam félbe, csak a végén tettem hozzá: - Nem igazán értem őket, tolakodnak, hogy aztán ne egyék meg a felét, mert nem gyorsétteremből származik. Persze vannak kivételek, akik mindig jóízűen eszik meg - vontam meg a vállam. Alice folytatta, amit szintén csendesen hallgattam. - Én szeretem az itteni kosztot - vontam meg újfent a vállam, miután a lány befejezte a mondanivalóját. - Ahol kiskoromban laktam - céloztam az árvaházra, - még ilyet sem kaptunk... - kissé kirázott a hideg az emlék hatására. Maradandó nyomot hagyott bennem az ottani összes étkezés, itt gondolni kell az ételek minőségére, meg a tányérok tisztaságára. 
- Igen, tudom milyen érzés - halvány mosoly ült ki az arcomra. - Bár, mondjuk én nem tudok rajzolni - csóváltam a fejemet. Nagyra becsültem a lányt, hogy szereti az ilyesfajta művészeteket is, persze ezt nem mertem említeni. - Értem mire gondolsz - bogoztam ki fejemben a szálakat, majd halványan rámosolyogtam. - Nekem is egy csomószor van olyan, hogy hiába tudom, amit mondani akarok, egyszerűen összekavarodok és kész... - húztam el a számat.

Alice:

Folyton szembesülnöm kellett azzal, hogy a világ még sem olyan tökéletes amilyennek én képzelem vagy szeretném, hogy az legyen. Kezdve azzal a ténnyel miszerint nincsenek csillámpónik, akik a szivárványon ugrálnak, folytatva azzal, hogy énekelni sem tudnak és végül rá kellett jönnöm, hogy az élet nem habostorta csokiszósszal a tetején. Vagyis nem mindenkinek van olyan szerető családja mint nekem. Will megjegyzése is ilyesmikre engedett következtetni. Kicsit sajnáltam azokat, akik nem élhették át azt mindazt amit én.
Én a magam részéről imádtam a testvéreimet (még ha ez nem is látszik sokszor meg), és még akkor is ha én nem éppen a legjobb kistestvér voltam, de tudtam, hogy valahol a szívük mélyén ők is szeretnek engem, csak még nem tudják vagy nem akarják elárulni nekem. A szüleink ugyanazok, nem csonka családban nőttünk fel és az árvaház sem játszott szerepet az életünkben. Szinte már idétlenül idillinek éreztem az életmódunkat olyan emberek mellett akik nem ugyanúgy nőttek fel mint én. Mert nekünk még ha nem is a legjobb, de jó szülők jutottak.
Nem akartam, hogy a fiú rosszul érezze magát miközben beszélgetünk, csak azért mert eszébe jutott egy rossz emlék. Úgy döntöttem, inkább magyarázok  rajzolásról.
- Nem olyan nehéz. Csak ismerned kell a különböző rajzolási módszereket és a technikákat. Azt, hogy hogyan tudod felhasználni őket. Aztán már pofon egyszerű a dolog, ha pedig ennél többet akarsz, akkor minimum egy Picassonak kell lenned - magyaráztam és miután befejeztem elkezdtem fészkelődni. Csak pár perc kellett ahhoz, hogy törökülésbe tornázzam magamat úgy, hogy közben a legkisebb hangzavart és feltűnést keltsem.
- Nálunk a nővérem hegedűzik, apa nagybőgőzik és az anyukám csellózik. Nekem csak a gitár maradt, a rajz pedig csak hobbi, ahogyan az éneklés is. Még nincs kialakult képem arról, hogy mi szeretnék lenni. Neked?

Will:

Alice elterelte a témát, amiért hálás voltam, mert nem igazán akartam beszélni a kiskoromról. Néha jó volt kiönteni a szívemet sanyarú múltamról, de nem ez volt a megfelelő pillanat, ráadásul Alice-t sem találtam olyan embernek, aki szívesen meghallgatá a problémáimat. Ezeket a gondolatokat kiszáműztam fejemből, majd teljes figyelmemet a lányra irányítottam. - Hát, figyelj, - kerekedett el a szemem Alice mondanivalója után. - Én azt sem tudtam, hogy vannak különböző rajzolási stílusok - csóváltam meg a fejem, s közben elhúztam a számat. Mikor a lány arról kezdett beszélni, hogy az ő családjában milyen hangszereken játszanak, finoman bólintottam, jelezvén, hogy megértettem. Jó lehetett egy olyan családban felnőni, ahol enyire jelen van a zene. Ráadásul gyanítom, hogy a testvérek szeretetben nevelkedtek. Nekem nem volt ilyenben részem, mégsem irigyeltem a lányt. Alice kérdésére finoman megvontam a vállamat: - Én mindig is a zúzósabb zenét szerettem, ahol alaphangszer a gitár - magyaráztam. - És először akusztikuson játszottam, most már inkább basszuson, és a héthúrossal is próbálkozom, de az csak hobbiként - fejeztem be. - Amúgy nincs különösebb magyarázata. - A nővéred is idejár? - kérdeztem meg tőle. Kutakodtam a fejemben, és eszembe is jutott egy lány, aki lehetne Alice testvére, de nem mertem rákérdezni, nehogy rosszat mondjak.

Alice:

Megint rosszat mondtam, gondoltam amikor megláttam a fiú reakcióját. Talán tényleg nem kellett volna elkezdenem beszélni a családomról, hiszen előzőleg is látszott rajta, hogy rosszul érinti a dolog. Néhányan már mondták nekem, hogy ugyanúgy nem értek az emberekhez, ahogyan nem tudok nem eltévedni egy utcában.  A többi embernek elég egy szót mondani, máris rosszul érzik magukat. Pedig minden olyan szép ebben a világban, kár, hogy Hulk a zöld óriás nem létezik, ő olyan cuki. 
- Nem akarsz rock sztár lenni? - kérdeztem amikor megtudtam, hogy milyen sok mindent tud Will. - Ehhez képest az én gitártudásom semmi, de ezért járok ide. Meg az ösztöndíj miatt, és talán annak is van köze a dologhoz, hogy London túl nagy város volt nekem. 
Miközben magyaráztam nem tudtam megállni, hogy el ne kezdjek a villámmal és a palackommal játszani. Az evőeszközt a kezemben tartva tologattam az asztalon a vízzel teli üveget. 
- Akkor mi akarsz lenni? Űrhajós? Épületgépész? Esetleg szuperhős? - Kérdeztem és amikor abbahagytam a kérdezősködést a villát is visszatettem a helyére. A fiút figyeltem és vártam, hogy mit fog válaszolni. Szerettem tudni, hogy másoknak mik az álmaik és azt, hova akarnak eljutni az életben. Ha ezt tudtam róluk, akkor sokkal könnyebb volt őket kiismernem. Hiszen aki orvos akar lenni az csak nem fogja akciófilmek bámulásával tölteni az egész napját, vagy a szabadidejét feláldozni egy regény miatt. 
Meglepett az, hogy osztálytársam a testvéremről kérdezzet, hiszen látszott rajta, hogy nem szívesen beszél ilyesfajta dolgokról, de én persze azonnal készségesen válaszoltam neki. 
- Igen, ide. Adelenek hívják. Igazából Adelynnek, de mi csak Adelenek szólítjuk. Ahogyan engem sem hívnak Virginiának - kicsit talán túl sokat is beszéltem. Hogy ne akadjunk meg a beszélgetésben, rögtön egy új témába akartam belekezdeni, de egyenlőre csak olyan átlagos dolgok jutottak eszembe, mint például az időjárás és a karácsony, ami nem sokára itt lesz. Még az is eszembe jutott, hogy írnom kellene a Finn télapónak, mert idén szerettem volna meglepni a szüleimet valamivel, de még semmi használható ötlet nem jutott eszembe. A testvéreim ajándékával könnyebb dolgom volt, a nővéremnek könyvet a bátyámnak pedig tömérdek mennyiségű csokit terveztem venni. Ami pedig az időjárást illeti, Ravenhillben sokkal jobb idő volt mint szülővárosomban, aminek én csak örülni tudtam. 
- Lesz ma még órád? - kérdeztem bele egy teljesen más témába és így, hogy szóba hoztam, eszembe jutott még valami. - Nekem szerencsére nem, de muszáj lesz bemennem a városban, mert múltkor rendeltem valamit, amiért feltétlenül el kell majd mennem. Lehet, hogy hamarosan indulok is, mert nem akarom, hogy bezárjanak mielőtt odaérek. De jó, hogy ez az eszembe jutott. 
Miután mind ezt gyorsan ledaráltam, méghozzá hangosan, nem csodálkoztam volna azon, ha esetleg a fiú furcsán néz rám, vagy megkérdezni, hogy mégis milyen füvet szívtam, hogy ennyire pörgök.

Will:

Alice megkérdezte, hogy mi akarok lenni. - Hm.. Rocksztár? - kérdeztem vissza, és gondterhelten összeráncotlam a homlokomat. - Szerintem a rocksztárok manapság nem olyan zenét játszanak, mint amit valójában kellene - magyaráztam, miközben a sok piperkőcre gondoltam. - Mármint gondolok itt LMFAO-ra meg a Party Rockra - kissé megborzongtam. - Értem én, hogy jó zene, - nyomtam meg a "jó zene" kifejezést - meg hogy sok embernek bejön, de az könyörgöm, nem rock! - csóváltam meg a fejem, s mivel kicsit belelendültem a beszédbe, egy pillanatig csendben maradtam, hogy lenyugodjak és utána higgadtan folytattam. - Tehát nem, nem rocksztár szeretnék lenni... Sokkal inkább - elgondolkodtam a helyes kifejezésen - metálface - vontam meg végül a vállam. - De igen, - mosolyodtam halványan Alice-ra - rátapintottál a lényegre. - Tervbe volt véve, hogy majd én is megkérdezem, hogy ő "mi szeretne lenni, ha nagy lesz", de egyenlőre még nem volt aktuális.
Adelyn, Adelyn... Gondolkodtam el a név hallatán, és eszembe jutott is valaki, aki esélyes, hogy Alice nővére legyen. Ekkor szöget ütött a fejemben, hogy a velem szemben ülő lányt valójában Virginiának hívják. Állítása szerint. - Virginia? - húztam fel az egyik szemöldökömet meglepődve. 
- Nem, nem lesz órám már - válaszoltam Alice kérdésére. - Szerencsére - tettem hozzá, ugyanis ma sok olyan órám volt, amit nem szerettem. - Nekem is be kell mennem a városba - reagáltam a lánynak, - ha gondolod, mehetnénk együtt is - tettem hozzá félénken, mert nem akartam, hogy a lány visszautasítson, és kicsit tartottam is tőle.

Alice:

A fiú kijelentése meglepett, de elfogadtam a magyarázatát arra a kérdésemre, hogy mi akar lenni. Azonban pár pillanat múlva a fiún volt a sor, hogy meglepődjön. Igazából nem hittem volna, hogy a második kereszt nevem hallatán valaki ennyire csodálkozzon. Kicsit később azonban eszembe jutott, hogy mi van ha Will azt hiszi, hogy csak simán Virginiának hívnak és az osztálytársaim által használt név csupán azért van, mert nem szeretem az eredetit. Kötelességemnek éreztem elmagyarázni neki a teljes igazságot. 
- Alice Virginia, a nagymamám után - mosolyogtam. Ha a születésemkor tudtam volna beszélni, biztosan szépen és illedelmesen megkérem a szülésznőt, hogy az anyakönyvbe csak olyan dolgokat írjon be ami nekem is tetszik. Mondjuk úgy, hogy egy keresztnévnél felőle simán megállhatunk volna és ami a Roset illeti, ha azon is lehet változtatni, akkor ne apám virágnevét firkantsa bele. 
Viszont némiképp vigasztalt az a tudat, hogy a bátyám sokkal rosszabbul járt a Rose-val mint én. Apropó bátyus... mostanában eléggé komolyan aggódtam miatta, ő nem olyan volt mint Adele vagy én, soha semmivel sem lehetett volna rávenni azzal, hogy kitűnő tanulóként ösztöndíjjal a Ravenhilli akadémiára jöjjön. Sőt ő szinte mindennek a sötét oldalát látja, míg mi én ha a pokolban kötnék ki, azonnal arról kezdenék el beszélni, milyen hangulatos a tábortűz, és megkérdezném az ördögöt, hogy nincs-e egy kis grillkolbásza. De mivel több száz (jó, talán ez egy kicsit túlzás) mérföldre volt tőlem egyenlőre csak aggódni tudtam érte, tenni a dolog ellen semmit sem, és különben is teljesen mással kellett most törődnöm. Mert szemben velem ott ült egy másik fiú, akit történetesen Willnek hívtak, és aki bármit is mondott ezalatt az eszmefutatásom alatt, azt nem értettem. 
- Mi? Bocsi, egy kicsit elkalandoztam. Megismételnéd azt amit mondtál? - kérdeztem. Olyan gyakori volt nálam az ilyesmi, hogy mára már megtanultam nem szégyenkezni akkor, amikor visszakérdezek. Tehát mosolyogva vártam a választ, közben azt is elfelejtve, hogy az imént éppen indultam volna már a belváros felé.

Will:

Figyelmesen végig hallgattam, ahogyan Alice mesélte, hogy a nagymamája után kapja a Virginia nevet. Azért gondoltam, hogy a szülei nem csak hasukra csaptak és adtak egy érdekes, néha kicsit bosszantó nevet lányuknak. Persze, nem akartam mondani a vöröshajú lánynak, hogy nem tetszik a Virgina név. Aztán lehet, hogyha "Virgi"-nek kellene szólítani, és nem Alice-nak, akkor meg azt mondanám, hogy egyáltalán nem illik rá az Alice név. De ez más más kérdés. 
Láttam, hogy Alice egy kicsit elkalandozott, és valami másvilágon járt, ki tudja merre, ezért ez a tudat egy kicsit engem is berántott a saját világomra. Egy gitár tabra gondoltam, amit héthúroson lehet eljátszani. Egy helyi metál banda egyik zenéjén, azaz introján töprengtem, s miután én beszéltem, Alice törte meg a csendet. Kérte, hogy ismételjem meg, amit mondtam. Húú, de az volt a helyzet, hogy én sem emlékeztem már, hiszen annyi mindent mondtam. Ami persze tőlem szokatlan. - Honnan ismételjem meg? - kérdeztem a lánytól, eléggé összekuszálódott gondolatokkal. Ez talán homlokráncolásomon is meglátszott, de azért igyekeztem leplezni, hogy nem tudom, hogy mit mondtam 1-2 perccel ezelőtt.

Alice:

Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak, amikor láttam Will arcát. Lelehetett olvasni róla, hogy ő sem igazán tudja, hogy hol akadt meg a beszélgetésünk. Látszólag ahogyan én is, ő is elkalandozott és valahol mindketten elvesztettük a fonalat.
- Öööö - nyögtem annyira értelmetlenül ahogyan csak lehetett. Próbáltam előkeresni az emlékezetemből, hogy mi lehetett az utolsó kérdés, ami elhagyta a számat, de erősen törnöm kellett a fejemet. Végül is eszembe jutott, hogy éppen indulni készültem. 
- Azt hiszem éppen indulni készültem - mondtam és felkaptam a táskámat a földről az ölembe. Ha egy kicsit is nagyobb lendülettel veszem fel talán annyira hátra dőlök a székben, hogy le is esek róla. Ennek ellenére szinte ugyanazzal a lendülettel a hátamra tettem, és indulásra készen talán fel is pattantam volna, ha nincs társaságom. 
- Jössz te is? - Kérdeztem, bár azt nem tudtam, hogy a fiúnak is van elintézendő dolga a városban. Én csak arra gondoltam, hogyha befejezte az ebédet akkor nyilván nem akar egyedül maradni az ebédlőben, kivéve ha evés közben talált valaki más ismerőst a helyiségben.

Will:

Alice mosolya láttán szám nekem is felfelé kezdett húzódni, tehát megjelent valami halvány mosolyocska az arcomon. Eléggé kínos volt, hogy egyikünk sem emlékezett, hogy hol is hagytuk abba a beszélgetést. Alice ennek egy hosszú "öö"-zéssel még hangot is adott, én inkább csak a elmémben kutakodtam. Ekkor szerencsére a lány megszólalt, és akkor nekem is beugrottak a dolgok, csak a kezdőlökés kellett. - Ó, igen - ocsúdtam fel. - Szeretnék menni, ha nem zavarok - mondtam kissé feszengve, agyam közben az elintézendő dolgon is kattogott. Reméltem, hogy Alice nem utasít majd el, de azzal nyugtattam magam, hogyha zavarnék, nem kérdezte volna meg, hogy megyek-e. Aztán lehet, hogy csak udvariasságból tette, ezért fürkésztem komoran az arcát, hogy látom-e legkisebb jelét annak, hogy zavarnám-e.

Alice:

Amennyire lusta vagyok, simán elbeszélgettem volna még pár órácskát Willel az ebédlőben, teljesen megfeledkezve mindenről. Mert azt már nyilván mondanom sem kell, hogy a tanulás a listám legaljára került ebben az évben is, ahogyan a rendrakást is. De mivel karácsonyi ajándékokról volt szó, meg kellet erőltetnem magamat és le kellett mennem a városba. Talán itt újra elkezdtem volna azon agyalni, hogy kinek mit vegyek a fa alá, ha a velem szemben ülő fiú meg nem szólal. 
- Persze, hogy nem zavarsz - ha zavart volna talán nem kérdezem meg, hogy velem tart e, de ezt persze már nem mondtam ki. Látva, hogy ő is végzett már az ebéddel (felfoghatatlan, hogy hogyan tudta megenni a szinte zóna adagot a folyamatos dumálásom közben), felálltam a székről és betoltam azt magam után. Majd felvettem a tálcát az asztalról és az átadó felé vettem az irányt. 
- És te hova mész? - kérdeztem Will felé fordulva, amikor utolért.

Will:

- Új húrokat kellene vennem a gitáromra - feleltem egyszerűen, miközben elindultam Alice mellett. Az ebédlő közben teljesen kiürült, vagyis már csak pár ember beszégletett félig kiürült tányérjai felett. Ahogy kiléptünk volna a széles ajtón, pont egy sereg szőke hajú lányból álló banda viháncolva jött be. Én gyorsan Alice mögé húzódtam, ezzel elengedve a csajokat. Mikor a szőkeségek elhaladtak mellettünk, gyorsan felzárkóztam Alice mellé. - És te merre szándékozol menni? - néztem rá kíváncsian és reméltem, hogy egyfelé vezet utunk.

Alice:

- Az enyém szerencsére még bírja, de már nem sokáig. Nem mintha annyira sokat játszanék az órákon kívül rajta. Egyenlőre túlságosan is lekötött a rajzolás, de lehet, hogy nem ártana gyakorolnom, ahogy a tanár mondta - dumáltam bele a vakvilágba. Illetve nem teljesen csak magamnak beszéltem, de nekem teljesen mindegy volt, hogy a fiú odafigyel e vagy sem. Mondtam a magamét, még akkor is, amikor már Willt valami teljesen más kötötte le, még pedig az, hogy minél előbb menedéket találjon a hátam mögött a szembe jövő lánycsapat elől. Én sem akartam beléjük menni, így teljesen érthető volt, hogy megtorpantam egy pillanatra. Azonban ez nagyon kevés idő volt és utána mentem is tovább miközben ugyanúgy beszéltem magam elé. 
- Én a könyvesboltba megyek. Remélem meghozták azt a könyvet amit rendeltem, mert azon kívül, hogy tudom mit adok karácsonyra Adelenek, a többi ajándékon még nem gondolkoztam. Illetve gondolkoztam én csak még semmi sem jutott eszembe.... - és így tovább egészen a következő ajtóig és az azt következőig.