Mikor? 2013.10.28. - 2013.11.19.
Hol? Könyvtár -> Ebédlő
Kik: Anthoni Dalton & Adelyn Rose

Adelyn: Délután volt, mikor éppen akadt egy kis szabadidőm. Fogtam magamat, a fekete szoknyámban és virágos blúzomban elsétáltam a könyvtárba. Kis csendre vágytam, s erre nem is lehet jobb helyet találni, mint a könyvtárat. Némán haladtam, alig találkoztam valakivel, ami amúgy furcsa volt számomra. A csendet csak a vékonytalpú cipőm hangja törte meg. Eluralkodott rajtam az az érzés, hogy elfelejtettem valamit, és máshol kellene lennem, de ezt hamar kiűztem a fejemből. 
A könyvtárban leültem egy szabad asztalhoz, miután magamhoz vettem egy jó vastag könyvet, amit szinte első pillantásra kaptam le a polcról. Csak pár diák tette ugyanezt, mint én. Bár páran tanulni jöttek ide, én most az olvasás céljából. Egészen belemélyedtem a könyvbe, egy szerelmes történet volt. Szerettem az ilyeneket. Jó volt kicsit zavartalanul lenni, de azért azt sem bántam volna, ha valaki megzavar.

Anthoni: Ez az iskola megváltoztat. Ennyi időt az elmúlt években nem töltöttem könyvek között, mint mióta ide járok, főleg, mióta ennyire közül kerültem az utolsó évemhez. Persze, megint ugyanaz a cél vezérelt, valami elfogadható jegyet összekaparni a holnapi röpdogán franciából, mert ha nem javítok a félév végéig búcsút mondhatok a nyári munkámnak.
Ez a cél vezérelt, hogy összeszedjem az összes türelmem és bemerészkedjek a szigorú könyvtárosnő vizslató tekintete elé. Leültem az egyik asztalhoz, magam elé húztam a jegyzeteim és a nyelvkönyvek sokaságát. Kényelmesen elhelyezkedtem, magam köré pakoltam őket és elkezdtem az elsővel. Hangosan fel kellett sóhajtanom, szinte kitört belőlem, de ha valaki ebben a helyzetben lenne, ezt tökéltesen megértené. Nagyjából fér óra után cseréltem könyvet, ekkor ült le majdnem velem szembe egy új jövevény.
- Szia - suttogva intettem neki, rámosolyogtam és visszafordultam az "izgalmas" nyelvtani példákhoz. Első pillanatban felismertem, habár annyira nem ismerem még, de tudom, hogy ide jár, és talán Moira egyik óráján láttam bent múltkor... Hm... igen, ott...

Adelyn: Teljesen belemerültem a könyvbe, pedig még csak nagyon az elején jártam, izgatott mosollyal vártam az éppen aktuális cselekményszál végét. Szememmel csak úgy faltam a betűket, mikor hirtelen valaki megszólalt a közelemben. Én teljesen kizökkentem a történet varázsából, annyira meglepődtem, hogy valami olyasmi hangot adtam ki, mint egy rossz gumikacsa, mikor rálépnek. Ezután gyorsan szám elé kaptam a kezem, s vetettem egy oldalpillantást a könyvtárosnőre, aki igen szigorúan méregetett engem. - Hupszi - húztam el a számat ebben a roppant kínos helyzetben. Ahogy a könyvtárosnéni rám nézett, igen fullasztó volt. Ez persze másodperceken belül játszódott le, s ekkor jöttem rá, hogy ez az egész egy halk "sziával" kezdődött, amire illene reagálni. A közelemben csak egy fiú ült, aki a könyveibe temetkezett.
- Szia, - köszöntem vissza szintén halkan. - Anthoni - suttogtam hozzá. Jó arcmemóriámnak köszönhetően felismertem a fiút, hiszen szobatársam, Moira barátja volt. Néha Moira beszélt nekem róla, így tudtam beazonosítani a srácot.

Anthoni: Nagyon nehéz volt bent tartani a nevetést, mikor a lány valami ritka furcsa hangon reagált a köszönésemre. Ha gonosz lennék, megkérdőjelezhetném, emberi-e egyáltalán, de azért ennyire nem volt az vészes. A könyvtárosnő azért másképp gondolta, de ő rosszabb napjain a levegővételt is betiltani idebent.
- Te vagy... - A felismerés nevem hallatán csapott arcon.
- ... Moira szobatársa. - Nem ciki ám, ha a barátnőd szobatársát nem ismered fel, tényleg. Oké, nem szoktam hozzá járni olyan sűrűn, de nem is most kapták a szobájukat, szóval... Ebből sehogy sem jöhetek ki jól, már most látom. Legalább eddig sem kell a speciális kivételeket nézegetnem, nézzük a hajszálnyi jó oldalát a dolognak.

Adelyn: Kicsit félrebiccentett fejjel vártam, hogy Anthoni kinyögje, amit szeretne. – Ó, igen – mosolyodtam el, mikor a fiú szépen kivágta magát a helyzetből. – Adele vagyok – biccentettem aprót. – Rémlik valami? – suttogtam halkan, mert féltem, hogy túl sok lesz ez már a könyvtáros nőnek. Várakozó tekintettem fürkésztem a fiút, hogy legalább a szemében legyen leghalványabb jele a felismerésnek. Mondjuk ezt igazából csak költői kérdésnek szántam, de ha válaszolt, azt szívesen vettem. Azután megkérdeztem:
- Mit tanulsz? – kicsit kiegyenesedve átkukkantottam az éppen nyitva tartott könyvébe. Nem sok mindent láttam belőle, volt ott valami táblázat, meg sok-sok szöveg, de nem tudtam elolvasni fejjel lefelé.

Anthoni: - A név memóriám szörnyű, ne haragudj - Néztem rá bűnbánó zavart mosollyal. Ha visszajut Moira fülébe, biztos nem állja meg szóvátétel nélkül és hallgathatom tőle nem egyszer.
- Francia, röpdoga - Foglaltam össze tömören az előttem heverő könyvkupac anyagát. Ha ennyi elég lenne a tanárnak, garantáltan meglenne a jó jegy félévkor. Kár, hogy ennél keményebb a helyzet.
- Te mit olvasol? - Passzoltam vissza kicsit átfogalmazva a kérdést, közben kissé megemelkedtem, hogy előrébb hajolhassak és kíváncsian próbáltam rájönni fejjel lefelé olvasva a válaszra, hátha beelőzöm, de nem igazán sikerül. Az tény, hogy angolul volt, szóval ő nem a plusz nyelvvel szenvedett, mint egyesek.

Adelyn: Mikor Anthoni bocsánatot kért, én csak mosolyogva legyintettem. Még egy kicsit leskelődtem, majd a választ megkapva bólintottam, jelezve, hogy tudomásul vettem. Nekem is francia volt a második nyelvem, már kiskoromtól kezdve tanultam.
– Ó, hát sok sikert – mosolyodtam kedvesen a fiúra. – Nincs kukucskálás, én mondom meg – suttogtam pimaszul, majd kissé összeráncoltam orromat, ez automatikus, berögzült szokásom volt. Kissé felemeltem a fejem és úgy néztem le a fiúra mosolyogva. Kezemmel letakartam a nyitott könyv két lapját.
– A csók – feleltem a kérdésre. – Daniel Steel – helyeztem ölembe két kezemet, s immár normális testhelyzettel, érdeklődve néztem Anthonira, hogy mi a véleménye róla, ha van egyáltalán.

Anthoni: - Hát ez... nem mond semmit, de azthiszem ez megbocsátható bűn - Mosolyom gyanús, hogy  látványosan kiszélesedett, nem is akartam elrejteni, mivel ez típikusan olyan műfajú könyv lehet, amiket nem férfiaknak írnak, tehát a célközönség nem én volnék.. Már a cím is erre utal, szóval nem kell félnie Adele-nak, hogy a tartalmáról fogom faggatni. A választ megelőző kis titkolózásnál bevillant, hogy talán valami olyasmit olvashat, ait nem akar megmutatni, de ugye ez nem így lett, szóval csak egy apró homlokráncolást kapott cserébe tőlem érte. Visszaültem közben persze a helyemre, s kicsit eltoltam magamtól a nyelvkönyvem, nem is igazán tiltakozásként, inkább egy rövid pihenő erejéig, mivel most sokkal jobb társaságra tettem szert, mint néhány francia ige és kifejezés. Nem is tudom, miért ezt választottam, a némettel jobban jártam volna. Ja, igen volt az a lány elsőben... Reméltem, hogy Adele nem vette észre, ahogy megráztam a fejem, mert nem akartam emlékezni a gólya évemre, meg egyébként sem illik társaságban elbambulni.

Adelyn: Anthoni mosolyára nekem is egy mosoly volt a válaszom.
– Csajos könyv – legyintettem még mindig szélesre húzva számat. Miután ezt mondtam, csend telepedett a könyvtárra, legalábbis a mi asztalunkra. Pajkosan összeszűkült szemmel néztem az Anthoni által eltolt könyvre.
– Ennyi volt a nyelvtanulás? – kérdeztem halkan, még mindig a tárgyat nézve. Majd felnéztem a fiú szemébe, s bujkáló mosollyal vártam a választ. Nem gondoltam komolyan, hogy ezzel be is fejezte a röpdolgozatra való felkészülést, nyilván csak egy kis szünetet tartott. Én meg értékeltem, hogy úgymond szakított rám egy kis időt, és nem kellett egyedül lennem. Olvasni is szívesen olvastam, de ha beszélgetőpartnerem akadt, akkor inkább azzal foglalkoztam. Így egy szinten hálás is voltam a fiúnak, ha miattam rekesztette be a tanulást.

Anthoni: - De jó is lenne - Tört fel belőlem a válasz, mint valami akaratlan sóhaj.
- Van még időm foglalkozni vele. Jóból is megárt a sok, ebből meg főleg. - Vonatam vállat szórakozott mosollyal. Kezdett kicsit olyan érzésem lenni, mintha rossznak akarnám beállítani szerencsétlen nyelvet, pedig Isten a tanúm rá, eszembe se jutott ilyesmi. Oké, nem vagyunk a legjobb viszonyban, de ez csak azért van, mert nem bírok egy könyv fölé görnyedni órákat, amikor kint szép az idő, és simán mehetnék futni vagy focizni. Hiperaktív gyerek voltam mindig is, miért most változnék meg?
- Te milyen nyelvet tanulsz? - Kérdeztem rá végül, mivel ez jutott először eszembe és valamivel folytatni kellett a beszélgetést, különben csendben maradunk és az maximum a könyvtárosnak tetszett volna, nekem annyira nem. S, ahogy láttam, Adele-t sem zavarom a szövegelésemmel.

Adelyn: Anthoni mondatára feltört belőlem egy kis kacaj. A könyvtáros néni szúrós tekintetét éreztem a hátamon, és hallottam köhintését. Lesütöttem a szemem, de azért el kellett, hogy fojtsak egy mosolyt.
– Én is franciát tanulok – néztem fel a fiúra. – Szívesen segítenék, de néha még magamnak sem tudom elmagyarázni – vontam meg a vállam, és elhúztam a számat, részvétet nyilvánítva. Majd csodálkozó mosollyal a könyvre néztem.
– De azt hiszem, ez inkább magolós, mind magyarázós – kis fintor jelent meg orrom környékén. – Jól látom? – kérdeztem suttogva, miközben újra kissé előredőltem, hogy rálássak a nyitott könyv lapjaira.

Anthoni: - Szavak és szabályok - bólintottam egyetértően. Sajnos ez tényleg nem az a típusú feladat, amit megértesz, s már használod is. Ha legalább valami logika lenne benne... Tény, hogy a történelemmel tavaly ugyanezt csináltam, szóval a rutin legalább már megvan.
- Nem is kérném, hogy segíts, szörnyű tanítvány vagyok - Talán kicsit túloztam a jelzővel, de tény, hogy nem tartozom az egyszerű esetek közé, ha csak nem valamelyik sportról beszélünk, mert azokra fogékonyabb vagyok, meglepő módon. Tekintetem közben a nyitott könyvemre siklott, megállt néhány másodpercre az egyik táblázaton, aztán gyorsan tovább haladt, előre a becsukottakon át az asztal túloldaláig. Felemeltem a fejem és Adele-ra néztem, aki eközben biztos mondott már valamit, arra pedig természetesen figyeltem is, még ha a szememmel nem is figyeltem őt az elejétől fogva.

Adelyn: Apró ráncok jelentek meg homlokomon, mikor szemöldökeim összeszaladtak Anthoni mondandója miatt. – Ne mondd ezt! – suttogtam nyomatékosan. – Ha élet-halál kérdése lenne, biztos, hogy téged is könnyen lehetne tanítani! – biccentettem komolyan, aztán elmosolyodtam. Tekintetem a fiúét követte, s majd egy idő után összenéztünk. Kicsit kiszélesítettem a mosolyomat, biztató jelleggel. Bár nem hittem azt, hogy Anthoni önbizalom hiányos lenne. Moira mesélt pár olyan dolgot, ami megcáfolja az „önbizalom hiányos Anthoni” képletet, de azért mindig is szerettem segíteni, most is pozitív kommentárt adtam.

Anthoni: - Azért az "élet-halál"-tól messze állok - Nevettem fel halkan a szavaira. Kellett a jó jegy, ezt nem tagadom, meg ugye a nyári munkám milyensége is nagyban múlott ezen a tárgyon, de annyit szerencsére már tényleg fejlődtem, ami kihúz az előbb említett szintről. Ha bukás közelében állnék, gyanítom, most nem beszélgetnék itt nyugodtan Adele-lal, hanem elbújnék az egyik sarokba és magolnám a könyveket egymás után. Ezt csináltam tavaly előtt a történelemmel. Az volt az én sötét korom, ha valami az ottani olvasmányaimhoz illőt akarnék mondani.
- De ha elakadnék, tudom kihez fordulhatok - Jókedvűen kacsintottam a lányra, ám mindez szertefoszlott, mikor két koppanás kíséretében valaki megállt mögöttem. A könyvtáros nőnek nem kellett megszólalnia ahhoz, hogy értem, mi a problémája. Könyve mögül nézett hol Adele-ra, hol rám szúrós szemekkel. Mutató ujját szája elé téve pisszegett le minket, aztán még állt, mire megadóan felemeltem a kezem és magam elé húztam a francia könyvet. Fejemet szinte meg se emelve felpillantottam a majdnem szemben ülő lányra és szemeimet forgattam. Pont akkor kell ide jönnie, amikor végre valaki segít elterelni a gondolataimat a tanulásról... azzal, hogy a tanulandó nyelvről beszél? A végeredmény lenne itt a lényeg, ha nem parancsoltak volna vissza a száraz szövegekhez.

Adelyn: - Köszi – néztem vidáman Anthoni kacsintó szemébe. Aztán, mint derült égből villámcsapás, megjelent a velem szemben ülő fiú mögött a könyvtáros nő. Eleinte lesütöttem a szemem, hogy ne kelljen a szikrázó szempárba belenéznem, de rájöttem, hogy ez tiszteletlenség, így végignéztem, ahogyan gonoszan csendre int minket a keselyűszerű nő. Aztán tekintetem Anthonira tévedt, aki látszólag unottan forgatta a szemét, erre persze felnevettem, vagyis egy elfojtott tüsszentésnek próbáltam álcázni heves kitörésem. Felnéztem, s a könyvtáros penge vékony ajkaival találtam szembe magamat.
– Öh, nekem most mennem kell – suttogtam halkan. Nem akartam, hogy kitiltsanak a könyvtárból, így jobbnak láttam távozni. Kérdőn a fiúra néztem, hogy jön-e vagy marad.

Anthoni: Jobban felkeltettük a nő figyelmét, mint gondoltam. Vajon most jó pont lenne, ha szólnék neki, hogy a természettudományos részlegen két srác vandálkodik a földrajzni atlaszokkal? Nem, szerintem határozottan jobb, ha maguktól buknak le. Főleg, mivel be van kamerázva a könyvtár, de erről úgy tűnik ezek elfeledkeztek, spicli meg nem lennék, szóval inkább nem foglalkoztam velük. Helyettük majdnem kitört belőlem a nevetés, ahogy Adele fura "nevetés elfojtó tüsszentés visszatartó" nyikkanását meghallottam, mert ezt abszolút csak így lehet nevezni. Én köhögésnek próbáltam álcázni a dolgot, de ez se vált be sokkal jobban.
Mivel a lány távozni készült, nekem is elment a kedvem a maradástól. Ilyen szempár meredjen rám az elkövetkezendő másfél órában? Na, ne! Tehát követve Adele példáját indulni akartam, be is csuktam a könyvet, a kelleténél hajszálnyival hangosabban. Olaj a tűzre, remek. Ha így folytatom páros lábbal rúg ki innen, vagy egyenesen az igazgatóhoz küld, nehéz választás, melyik a jobb a kettő közül, de minden esetre egyiket se szerettem volna túlzottan megtapasztalni. Szépen összeraktam a kupacom, eltettem a holmim a hátizsákomba és elindultam kifelé, remélhetőleg nem egyedül. Mintha az előbbi jelenetek sora nem lett volna elég, még a mobilom és megcsörrent, épp csak egy rövid SMS-nyi hanggal, de az is elég volt.
- Húzzunk innen, mielőtt keresztben lenyel! - mondtam megszaporázva léptem, s már kivül is voltam. A folyosón aztán megálltam, a lány felé fordultam és ránéztem. - Ez necces volt.

Adelyn: Rémülten néztem Anthoni könyvére, ami egy hangos puffanás kíséretében becsukódott. Követtem a fiú példáját, de azért én próbáltam halkabban becsukni az olvasmányomat, ez talán sikerült is.
– Viszontlátásra – suttogtam egy mosollyal az arcomon, mikor a fiú után én is feltápászkodtam a székről. De éreztem, hogy a nő nem örül annak, hogy én boldogan köszönök el, ezért búcsúintésem felét inkább lenyeltem. Anthoni mögött kisiettem a könyvtárból, s mikor megállt, én is így tettem.
– Az volt – válaszoltam neki, s közben egy szolid mozdulattal megigazítottam a szoknyámat, ami a térdemig ért. – Egy darabig nem kellene ide jönnöm – húztam el a számat, s ezzel együtt kezemmel hátradobtam vöröses hajamat a vállam mögé.

Anthoni: - Ugyan! - Immár ismét mosolyogva legyintettem.
- Holnapra elfelejti az egészet, azt se fogja tudni, hogy ma itt jártál. - Ez tulajdonképpen egészen közel állt az igazsághoz, mert a nő memóriája az aranyhalával vetekszik, ha arcokról van szó. A névmemóriája a könyvek iránti csillapíthatatlan szenvedélye miatt sokkal kifinomultabb, de a hús-vér előtte álló alakokat annyira nem jegyzi meg. Talán még ez a szerencsém, különben már tuti rég kitiltott volna.
- Nem az a típus, aki legközelebbi találkozásnál is emlékszik rád. Ahhoz elég maradandó kárt kell okoznod benne. - Nyugtattam meg a lányt, mert látszólag őt jobban zavarja az előbbi incident, mint engem, holott gyanítom, nem először járt bent a könyvtárban.

Adelyn: Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mi sül ki Anthoni mondanivalójából.
– Remélem, igazad van – vontam meg a vállam. Kicsit elszontyolodtam, a könyvtáros nő hamar elvette a kedvemet, de szerencsére a srác szavai megvigasztaltak, így újult erővel kérdeztem meg:
- Van kedved valamit csinálni? – néztem halvány mosollyal fürkészve a fiú arcát. Örültem volna neki, hogyha Anthoninak van rám egy kis ideje, beszélgethetünk meg lófrálhatunk, meg ilyenek. Nekem ugyanis nem volt programom, olvasni meg már nem igazán akartam visszamenni a mai napon, hát meg tudom érteni, hogy miért vonakodtam visszatérni a könyvem mellé. Hiszen Mordorba nem sétál csak úgy be az ember… Ezen gondolkoztam, majd ha Anthoni megszólalt, az ő hangja rántott vissza a valóságba.

Anthoni: Láthatóan, sikerült valami változást elérnem Adele-nál, mert máris nyugodtabbnak tűnt a légkör, mint néhány másodperccel ezelőtt.
- Hm, mire gondolsz? - Kérdzetem ártatlan kíváncsisággal, mivel hirtelen két lehetőséget láttam a délutánom eltöltésére. Az egyik, hogy kinézek a pályára, hátha edz valamelyik csapat. A gólyák nem ilyenkor szoktak kint lenni? Velük mindig vicces játszani. A másik lehetőségem, hogy kitalálunk valamit Adele-lal, amivel elütjük az időt. Bevallom őszintén, egyedül nehéz lenne választanom, mert, ha valami jó ötlete támadt, azzal meg tud győzni, hogy ma megkíméljem az elsősöket magamtól. Most én néztem rá kérdőn, némi várakozással, mert gyanítottam, valamit forgat a fejében, már csak azt kell kiböknie, mit. Együtt kitalálunk valamit.

Adelyn: Kérdésemre Anthoni nem adott se pozitív, se negatív választ, csak egy kérdést, mondjuk az számomra azt jelentette, hogy benne lenne abban, hogy együtt csináljunk valamit.
– Hát, - arcomra gondolkodó kifejezés ült ki. – Sétálhatnánk egyet, mondjuk az előcsarnokhoz, aztán ott leülhetnénk, csak úgy elütnénk az időt – mikor kinyökögtem az ötletem, halványan elmosolyodtam Anthonira, úgy várva, hogy mit szól az ötletemhez. Engem egészen fel tudnak dobni ezek a „ne csináljunk semmit, csak beszélgessünk” délutánok. Reméltem, hogy a fiú sem fogja unalmasnak, vagy untatónak tartani ezt a programot.

Anthoni: - Nem rossz ötlet - Alighogy kimondtam, fejemben felvillant a képzeletbeli villanykörte. Vagy inkább a hasamból indult az ötlet? Tulajdonképpen mindegy.
- Nincs kedved elnézni az ebédlőbe? Tudom, hogy lehet egy kis plusz fagyit szerezni a konyhásoktól.. - Nem vagyok túlzottan szabályszegő típus, de vannak olyan dolgok, amiknek lehetetlen ellenállni, főleg, ha az azt őrző személy is segít a tervben. Senkinek sem fog hiányozni ez a két kis adag vacsora előtt, főleg, mivel ebédnél sokan otthagyták és mást választottak helyette. Jó, én nem, de akkor sem fog kárba veszni legalább, szóval még hasznosak is lehetünk, ha segítünk elfogyasztani, mielőtt megromlana.

Adelyn: Anthoni végül leszavazta az ötletemet, megbizonyosodtam, hogy akkor csak nekem jönnek be a beszélgetős délutánok. De a fiú ötlete sem volt rossz, sőt.
– Hm, fagyi? – kérdeztem vissza szélesen mosolyogva. Ezt amolyan költői kérdésnek szántam, így egyből folytattam: - Jól hangzik, felőlem mehetünk – biccentettem a srác felé. Izgalmasnak tűnt ez az egész, én még sosem mentem a konyhára plusz ételt kérni, még akkor sem, ha kis fagyiról lenne szó. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan is fog lezajlani ez az egész, elég izgatott lettem tőle, de azért megfogadtam, hogy kordában tartom magam, nehogy lebukjunk.

Anthoni: - Remek - Mosolyog érezhetően kiszélesedett. Nekem a fagyi vagy a jégkrém valahol közvetlenül a foci után áll a ranglistán, bárhol és bármikor meg lehet győzni vele. Tudok mértéket tartani, nem elvetemült, őrült módon ragaszkodom hozzá, az viszont kétségtelen, hogy könnyebben befolyásolható vagyok vele, nem mindenki által.
Elindultam az ebédlő felé, mellettem remélhetőleg Adele haladt. Nem tohantam, nyugodt léptekkel sétáltam, ez szinte reflex, ha nem egyeüdl megyek valahova. Moira mellett is megszoktam már, hogy fele akkorát kell lépnem szinte és így neki is könnyebb lépést tartania velem. Mire nem jó, ha egy srác ennyi időt tölt egy lány társaságában! Pozitívan is képes megváltoztatni néhány régi szokást.

Adelyn: Szó nélkül indultam el Anthoni mellett. Először azt hittem, hogy majd sietnem kell, mint ahogy általában a fiúismerőseim mellett loholni szoktam. Lassan mentünk, de azért nem andalogtunk.
– Izgulok – suttogtam széles mosollyal a fiúnak. Magam sem tudtam, hogy miért suttogok, talán a tudatalattim megparancsolta a hangszálaimnak ezt, nehogy valaki lebuktasson minket. Nem tudtam elképzelni, hogy Anthoni csak úgy odamegy a konyhás nénikhez, és ahogy szokás mondani, a két szép szeméért, adnak neki fagyit. Én valami sokkal bonyolultam és összetettebb módot képzeltem, bár konkrét ötletem nem volt.

Anthoni:

Nem érkeztem konkrét tervvel az ebédlőhöz, mivel nincs is rá szükségem. Tudom, kit kell keresni, mivel már többször szereztem így plusz fagyit két étkezés között, nem vagyok kezdő a "szakmában".
- Előre a hölgyek - Kinyitottam Adele előtt az ajtót, s kezemmel intettem, fáradjon be előbb ő, aztán követtem én. Megcsapta orrom a készülő vacsora illata, ma mintha korábban kezdték volna, mint legutóbb, mikor erre jártam hasonló ügyben.
Rutinos léptekkel a pulthoz mentem, mögötte az egyik konyhás nő a tányérokat rendezgette a konyhára néző kis ablakban. Érkezésünkre hátra fordult és meglátva engem elmosolyodott.
- Nocsak, ezen a héten másodszor? - Két kezem széttárva mosolyogtam vissza rá. Ha másodszor akkor másodszor, nincs mit tenni. Mutató ujját rosszallóan mozgatta, de jókedvűen ment be a konyhába. Adele felé fordultam, szemöldököm fel-felhúzva néztem rá, ha ennél bonyolultabb megoldásra számított, most csalódnia kellett, pozitívan.

Adelyn:

Még lépteimet is halkítani próbáltam, nehogy lebukjunk. Tényleg valami komoly dologra számítottam, de mikor Anthoni arcára pillantottam, nem láttam semmi különleges, nyugodt volt. – Köszi – mondtam neki, mikor előre engedett, majd kicsit tétovázva bevártam, majd mellé álltam a pult előtt. Egy nő tányérokat rakosgatott ott. Anthoninak meg sem kellett szólalnia, a nő már egyből tudta, hogy mit szeretne. Csodálkozva néztem utána, majd halkan felnevettem. – Ez ilyen könnyen megy neked? – néztem egy elfojtott mosollyal a fiúra. Szemeimben őszinte csodálat tükröződött, hiszen nem pont ilyen cselekvésre számítottam.

Anthoni:

- Ennyi év alatt megszokták, hogy néha beugrom repetázni. Van egy fickó, aki nagyon csúnyán néz rám, ha meglát, de a többiek általában örülnek nekem. - Igen, többre számított, mint a "besétálunk és kapunk" terv, de felesleges lenne kommandózni és beosonni, mikor ilyen egyszerűen is meg lehet szerezni, amit szeretnénk.
- Jövőhéten szabin leszek, nem kapsz ilyen könnyen - Tért vissza a most már tényleg "kedvenc konyhás hölgyem" képzeletbeli díj nyertese, mert eddig bármi kérédésem vagy kérésem volt, mindig segített. Plusz fagyi, még egy adag a reggeli crossintból és még sorolhatnám.
- Egyszer még nagyon meghálálom. Köszönjük. - Elvettem a két papírdobozba szedett fagyit, mindkét gombóc vanília volt, rajtuk egy kis csokiöntet grátiszként. Tökéletes. Az egyiket átadtam Adele-nak, a másikból kivettem a kanalat és a számba tettem, míg lenyaltam róla a rajta lévő fagyit.
- Leülünk? - Fejemmel az asztalok felé böktem, de felőlem akár ki is mehetünk az udvarra, rá bízom, mihez van kedve.

Adelyn:

Mosolyogva csóváltam a fejem, majd megjelent a konyhás néni. – Köszönjük – köszöntem meg én is mosolyogva, mikor Anthoni elvette a két adag fagyit. – Aha, szerintem üljünk le – bólogattam magamnak, miután átvettem a fiútól az én papírdobozomat. Belenéztem, valami sárgás színű fagylalt volt benne, rajta öntet, az gondolom csoki. De hogy megbizonyosodjak arról, hogy milyen ízű, gyorsan megkóstoltam. – Vanília – mondtam hirtelen. – A kedvencem – tettem hozzá csillogó szemmel, de ekkor már minden bizonnyal Anthoni elindult az egyik asztal felé, s én követtem. Ha nem, akkor én indítványoztam a leülést. – Azt hittem, hogy majd lopakodunk, meg osonunk, őrt állunk, és megbeszéljük, hogyha azt mondjuk: bohóchal, akkor menekülni kell – taglaltam elméletemet pajkosan a fiúnak.

Anthoni:

Különös figyelemmel hallgattam a feltevéseit, amivel be tudtuk volna cserkészni a fagyit, ha nem az általam használt módszerrel szerezzük meg. Nagyon élénk fantáziája van, ehhez kétség sem fér, ennyire pontosan kidolgozott tervet ritkán hallani.
- Bohóchal? - Kérdőn néztem rá. Ez vajon honnan jutott eszébe? Lehet, többször került már ilyen lopakodós helyzetbe, mint amennyit kinézek belőle? Nem ártana jobban megismernem Moira barátnőit, mielőtt róla is hasonló dolgok derülnek ki. Erre a gondolatra szám ismét szinte fülemig szaladt. Leültem az egyik ablakhoz közeli asztalhoz Adele-lal szemben, s kicsit megkevertem a dobozban lévő fagylaltom.

Adelyn:

Mikor Anthoni visszakérdezett, hadarva válaszoltam: - Az a kedvenc állatom - legyintettem, majd felnevettem, mivel a fiú mosolyogni kezdett. Gyanítottam, hogy nem nekem, meg a bohóchalamnak örült ennyire, de nálam ösztönös volt, hogyha valaki elmosolyodik, nekem is muszáj így tennem. Közben elkezdtem enni a fagyit. - Ez nagyon finom - állapítottam meg, igaz senki sem kérdezte. Gondoltam azért közlöm a fiúval, mert miért is ne? Kinéztem az ablakon, majd vissza a fiúra, hátha szól valamit.

Anthoni:

- Ó, így már mindent értek - feleltem vigyorogva. Mindenféle kedvenc állatról hallottam már, macskák, kutyák, madarak, na, de, hogy pont a bohóchal! Hm... végülis, simán belefér. Az asztalhoz leülve egyből a fagyim kezdtem kevergetni, rossz szokás, vagy valami hasonló. Addig sosem nyugszom, míg az öntet és a fagyi el nem keveredik egymással, akkor jó igazán az íze.
- Sosem etetnék mással olyat, ami nem finom. De azért nehogy elvidd előlem az egészet, mert azért harapok. - Komoly fenyegetésnek nyoma se volt a hangomban vagy az arcomon. Azért a kanalamat meglóbáltam, hátha legalább ez valamiféle hatással lesz, persze nem vártam, hogy beijed tőlem, azért ahhoz ennél sokkal fenyegetőbbnek kellene lennem.

Adelyn:

- Ó - nevettem fel hirtelen. - Ne izgulj, - legyintettem, - nem fogok ide jönni nélküled. Te vagy itt a csókos, nem én! - kacsintottam Anthonira halkan nevetve, s egyik ujjammal a konyha iránya felé böktem, célozva a kedves konyhás nénire.  - Azért remélem, a saját adagomat megehetem! - belenéztem a kis tálkámba, hogy mennyi fagyi volt benne. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy egyre kevesebb és kevesebb, ürült a tál. Erre elhúztam a szám és a fiúra néztem: - Remélem ezt a keveset nem sajnálod el tőlem - mutattam felé a tálatmat szomorkásan. Majd mikor megbizonyosodtam arról, hogy Anthoni leellenőrizte a fagyimennyiségemet, mosolyogva újra az adag elpusztításába kezdtem.

Anthoni:

- Ha annyira hatással lennék rájuk, amennyire nem, akkor már rég lenne taco-csütörtök, és kevesebb fura halszerű dolgot szolgálnának fel. Ennyi év alatt se jöttem rá, milyen vízi élőlény akar az lenni. - Nem szólom le a konyhásokat, mert kihozzák a maximumot az eléjük rakott élelmiszerekből, de ha már ez ennyire nagyhírű iskola lenne, csak telnie kellene valami halszerű halra, ahelyett a valami helyett, aminek az íze és csupán nyomokban emlékeztet rá.
- Az már a tiéd, nincs jogom elvenni. - Visszataláltam, viszonylag könnyen Adele-hoz, annak ellenére, hogy gondolataim kicsit elterelődtek a konyhában történtek irányába. Talán jobb ebbe bele se gondolni. Hozzáértő, szigorúan méregető tekintettel néztem a tálkájába, neki se maradt már sok. Szörnyű, hogy fogy, ha nem bírod megállni, hogy ne edd egyfolytában! Ez lehet a függőség első jele?
- De a repetát nem merem beígérni, úgy tartalékold - Húztam el a szám, némi csalódottság surrant át bennem, mielőtt újra mosolyom villantottam volna a lányra.

Adelyn:

Kicsit félrebiccentett fejjel hallgattam Anthonit. "Taco-csütörtök... Hm.. ez jól hangzik" gondoltam magamban. Amit a srác mondott a halszerű valamiről, hát igen... Egyet kellett, hogy értsek vele, de tényleg. - Nekem nincs bajom azzal a valamivel, csak legyen utána valami jó desszert, - vontam meg a vállamat bohókásan mosolyogva, - mondjuk fagyi - tettem hozzá. - Ó, nem vagyok telhetetlen, beelégszem ennyivel is, de már tényleg nagyon kevés van - rázogattam a dobozt. - Ja, és köszönöm, ha nem mondtam volna még - húztam el a számat kínosan, majd hálásan elmosolyodtam.

Anthoni:

- A desszert mindent megold, ezzel egyetértek. - Bólintottam, s lenyaltam a maradék fagyit a kanalamról. Elfogyott. Az utolsó cseppig kiettem a dobozból, és ez a szemmel látható tény elég rosszul érintett. Hiába, ami finom, az mindig hamarabb fogy.
- Szerintem mondtad, de ha nem, akkor is gondoltam, hogy így gondolod. - Válaszoltam egy egyszerű mosollyal. Adele nem olyan lánynak tűnik, aki akarattal nem köszön meg egy kedves gesztust vagy ajándékot, ami a fagyi lenne jelen esetben ugye. Letettem a papírdobozt, benne a kanállal és a velem szemben ülő lányt néztem. Semmi célja nem volt a szugerálásomnak, egyszerűen csak figyelek arra, akivel vagyok, ez amolyan iratlan szabály féle lehet, mert az illem is így kívánja. Megint kezdek elkalandozni...

Adelyn:

A fiú megállapítására biccentettem, majd elgondolkozva figyeltem, hogy kissé szomorkásan letette az üres tálat. Belenéztem a sajátomba, ahol már csak egy kanálnyi fagyi maradt. Azt gyorsan kiettem, majd finomat letettem a tálkámat az asztalra. - Hát, ez elfogyott - húztam el a számat, majd szélesen mosolyogva  Anthonira néztem.
- Hogy-hogy ennyire szereted a fagyit? - böktem fejemmel a kiürült tálkára, majd a fiúra néztem, választ várva. Így kimondva nem hangzott olyan jól a kérdés, mint ahogy összeállt a fejemben. Hirtelen én sem tudtam volna rá válaszolni, "hogy-hogy miért szeretem a fagyit, szeretem és kész!", de reméltem, hogy Anthoni kicsit összekapja magát, és kitalál valami frappáns, vagy csupán szimpla választ a bonyolult, avagy megválaszolhatatlan kérdésemre.

Anthoni:

- Mindenkinek kell, hogy legyen valami gyengéje. Egy szenvedély, amivel befolyásolni lehet. Nekem a fagyi ilyen. Gyerekkori mánia. - Nem tudtam hirtelen, mit feleljek a kérdésére, mivel szerintem nincs olyan ember a Föld nevű bolygón, aki ne szeretné legalább egy kicsit ezt a hűs édességet. Télen-nyáron jó, igaz előbbivel nem értene mindenki egyet, de nekem bármikor jöhet. A legegyszerűbb válaszom a "Mert nem lehet nem szeretni." lett volna, de úgy gondoltam, ennél azért nem árt, ha kicsit többet beszélek, mielőtt azt hinné, én is egy vagyok azok közül, akiknek a harmadik szó után képzeletbeli lakat csattan a szájukon és utána alig akarnak kinyögni egy hangot is. Jó, azért vannak nálam rosszabbak, evvel nem vitatkozom.
- Meg a lányoktól ered az a mondás, hogy a férfiakat a hasukkal könnyebb megfogni... vagy valami ilyesmi. - Kicsit belezavarodtam ebbe a szólás-mondás dologba, de ahány ház, annyi szokás, biztos Adele is érti, mire akartam célozni.

Adelyn:

Kissé félrebiccentett fejjel hallgattam, amit Anthoni magyaráz. Kicsit bővebben válaszolt, mint gondoltam, de szerencsémre értette a kérdést, így nem kellett újra feltennem, egy kicsit másképpen. Monológja végén biccentettem egyet, jelezve, hogy megértettem, amit mond. Aztán Anthoni hozzátett még egy kis mondatot, mire apró nevetés hagyta el ajkaimat. - Ó, igen - mosolyodtam el szélesen. - Ezt a mondást ismerem - húztam ki magam büszkén, majd szolidan lenéztem a ruhámra. Azt ellenőriztem, hogy leettem-e fagyival magam, de szerencsére semminek sem volt nyoma blúzomon. Közben elgondolkoztam, hogy vajon honnan jöhetett az Anthoni által kimondott szólás. Ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy kérdés, mire felcsillant a szemem, s nyomban meg is szólaltam: - Te honnan jöttél? - tettem fel a kérdést, szolidan mosolyogva, majd hozzátettem: - Mármint, hová valósi vagy?

Anthoni:

- Azt hittem Moirával már rég kibeszéltetek - Feleltem kitartó, széles vigyorommal a származásomra irányuló kérdésére. Nem mintha titok lenne, honnan jöttem, de tény, hogy a lányok általában szeretik kibeszélni a számukra fontos témákat, s valahol a top ötben szerepel a "pasi" téma. Nem haragudnék meg Moirára, ha beszél rólam, egészen addig, míg a titkaim megtartja, mert ha netán szóba kerülök, nem feltételezném róla, hogy ennyire mélyen belenyúlva beszélne. Ugyanez vontakozik visszafelé is, természetesen.
- Skóciából jöttem, a szomszédból - Némi túlzással állíthatom, hogy egy köpésre van a két város egymástól, viszont az tény, hogy vannak sokkal messzebbről jött diákok is az iskolában.
- És te merről jöttél? - Passzoltam vissza a kérdés, bár lennének tippjeim, azért mégse akarnám megszakítani a beszélgetésünket, inkább várakozón néztem rá.

Adelyn:

- Ó, - húztam széles mosolyra a számat. - Természetesen kibeszéltünk - nevettem fel halkan visszagondolva pár "csajos éjszakára", amelyeket átbeszéltünk a szobában, némi chips, kóla, Nutella és egyéb egészségtelen dolgok mellett. S aztán sopánkodtunk a sok-sok elfogyasztott kalórián. - Most, hogy így említed, - biccentettem - rémlik is, hogy Moira mondta, hogy skót vagy - mosolyogtam még mindig, bár nem olyan szélesen, inkább csak alapállásban.
- De megsúgom, a lányok általában nem arról beszélnek, hogy a pasijuk honnan jött - ráztam meg a fejem óvatosan. - Mondjuk arról, hogy milyen az - kezdtem beszélni sejtelmesen - alsónadrágjuk. Na, az már jobb téma - nevettem fel, de lehet, hogy ezt a viccemet Anthoni nem értékelte úgy, mint amilyen nagy dolgonak én szántam. Majd gyorsan hozzátettem: - Ez persze csak a vicc része volt - legyintettem. "Vagy nem" - tettem hozzá magamban. Ezután reagáltam a feltett kérdésre: - Én londoni vagyok - feleltem lazán.

Anthoni:

- Nem csalódtam bennetek - Nevettem fel röviden, miután Adele "bevallotta", hogy szavak terén terítékre kerültem már náluk egyszer avagy kétszer, remélem azért nem olyan sokszor. A lényeg, hogy a lány most valahogy úgy járt, mint én az elején: utólag, segítséggel jött rá, hallotta már az információt, ami érdekelte, kvittek vagyunk. A bizalmas információ, amit megosztott velem szemöldök huzogatást eredményezett, mert nem tudtam hirtelen hova tenni a mondottakat, de néhány másodperc után leesett, viccnek szánta. Ebben a gondolatban még meg is erősített, így tehát kicsit elbizonytalanodott mosolyom újra erősen virított arcomon.
- London szép hely, nagy és nyüzsgő.... mint Glasgow. - Néha előfordul, hogy elragad valami és hangosan is kimondom a tulajdonképpen csak gondolatba illő szavakat, ez történt most is. Belegondolva, tényleg sok hasonlóság van a két nagyváros között.

Adelyn:

- Igen, - helyeseltem. - Nyüzsgő, mondjuk én egy kicsivel békésebb helyen laktam, de a belváros, főleg a turisták miatt tényleg zsúfolt, vagy hogy is mondjam - kicsit megrántottam a vállamat. Ezután csendben maradtam, látszólag Anthoni is a gondolataiba merült. Kinéztem az ablakon, majd vissza a fiúra, mert eszembejutott valami, amit meg szerettem volna kérdezni tőle, ha más nem azért, hogy kicsit még életbentartsam a beszélgetésünket, bár éreztem, hogy már nem sokáig élvezzük majd egymás társaságát. Mondjuk, ahhoz képest, hogy alig ismertem a fiút, jól elvoltam vele. De ahogy említettem az imént, rá néztem tehát és feltettem egy kérdést: - Amúgy te milyen sportokat szeretsz?

Anthoni:

- Átérzem a helyzeted, bár én nem nagyvárosban lakom, de rengeteget fordultam meg nem is egyben, szóval tudom, milyen. - Tény, hogy sikerült több kisebb-nagyobb városban járnom, de sosem tudnám megszokni azt a zsivalyt, ami a nagyvárosokban van. A tömeg, a mindig rohanó emberek, sehogy sem fér össze az én szabad felfogású életfilozófiámmal.
- Szinte mindent. Hm... ez most egy fogós kérdés. - Gondolkodnom kellett, mi lenne az a sportág, amiben nem találok semmi szimpatikusat. A labdajátékok csapatépítőek, a futás üdítő, a torna nyújt, a ... a .... Áh, nem, nincs olyan sport, ami ne tetszene.
- Nem tudom, van-e olyan, amit nem szeretek. A futball a totál kedvec, ez gondolom egyértelmű. Régebben kézilabdáztam, de az maradt hobbi. - Tömören összefoglalva tényleg ez a lényeg. A hosszabb verzió az, hogy se időm, se kedvem nem volt ennyi energiát beleölni, amikor a focira is áldozhatnám, és mégis az lenne a jövőképem, vagy mi a szösz!

Adelyn:

Kissé elfojtott mosollyal figyeltem, ahogy Anthoni próbál egy számára kevésbé szimpatikus sportot mondani. Én csendben maradtam, s mikor a fiú végre megszólalt, én egy pillanatra a lélegzetemet is visszatartottam, nehogy lemaradjak a nemkedvelt sportról. De nem volt szó ilyesmiről, végül Anthoni nem talált olyan sportot, amit ne szeretne. - Ó - mosolyodtam el. - Az jó - mondtam őszintén. Szerintem példaértékű dolog volt, hogy nem tudott olyan sportot mondani, amibe legalább egy kis örömet nem lelne. Majd magamhoz ragadtam a szót: - És próbáltál már olyan... nem mindennapi sportokat is? Mondjuk, jégkorong, amerikai foci, meg ilyenek? - nem nagyon értettem a sportokhoz, de ezek nekem olyan sportoknak tűntek, amiket nem minden nap csinálhat az ember.

Anthoni:

- Kissrácként jégkorongoztam, de nem tartott sokáig a kíváncsiságom. Az amerikai focinak még keresem az értelmét, de ha lehetőségem lenne rá, lehet kipróbálnám, milyen. Sok ember egyszerre egyre rávetődik, hm... nagyon izgalmas. - Röviden felnevettem, abszolút nem illik hozzám a foci ezen változata, annyira erőszak van benne, ami egy egészségesebb elméjű embernek sok.
- Te sportolsz vagy sportoltál valamit? Azért tudom, a zene is tud néha elég energiát kivenni az emberből. - Tettem hozzá, bár azért ebben nem voltam annyira jártas, csak el tudom képzelni. A rengeteg próba biztos kimerítő tud lenni.

Adelyn:

Teljesen egyetértettem Anthoni véleméynével, legalábbis azzal, amit az amerikai fociról mondott, így a kis poén után és is nevettem egyet, de csak úgy röviden, nőiesen. - Kicsi a rakás - idéztem fel egy játék nevét, ami a srác mondatáról jutott eszembe. Számomra az is olyan volt, mint az előbb említett sportág, mondjuk labdát nem kellett benne használni. Aztán a fiú kérdezett, amire én válaszoltam: - Hát, nem vagyok valami sportos - ráztam meg a fejem. - Még régen az iskolámban voltak ilyen sportszakkörök, kézilabda, röplabda meg ilyenek, tudod... - kezdtem el idézni egy emléket, - de a szüleim nem engedték, hogy olyat sportoljak, amivel összezúzhatom a kezem - ujjaimmal elkezdtem halkan dobolni az asztalon. - Fociznom kellett, ha jól emlékszem talán egy évig, de nem vált a kedvencemmé - csóváltam meg a fejem, aztán folytattam: - Nem volt rossz, de gondolom azért, mert annyira erőltették, nem tudtam megkedvelni. De amúgy igazad van - böktem kezemmel Anthoni felé - néha egy-egy hegedűóra után úgy érzem, mintha egy házat építettem volna fel, a saját két kezemmel - mosolyodtam el szélesen. - És te, játszottál valamilyen hangszeren? - dobtam vissza a kérdést. - Monjuk gitáron? - Találgattam. Nem ismertem annyira a fiút, de kicsit azon fiúk közé soroltam volna, akik fiatalabb korukban azért játszanak gitáron, hogy sok "jó csaj" vegye őket körül. Aztán van, aki kinövi ezt, van aki nem.

Anthoni:

A lány megjegyzésén már pláne nevettem, tényleg hasonlít a kettő egymásra. Az amerikai foci gyerek változata a "kicsi a rakás", ebben lehet valami. Valahogy gondoltam, hogy a kérdésemre a válasza kevésbé lesz sport rajongóról árulkodó, de a focis rövid pályája meglepett. Nem néztem ki belőle, hogy ilyesmivel próbálkozott, de a magyarázattal egyértelmüvé vált, miért ezt választotta, vagy miért ezt engedték a szülei.
- Ennyire olyan srácnak tűnök, akinek illik a kezébe a gitár? Próbálkoztam annó vele, tényleg, de nem találtam meg benne, amit kerestem. A zenészek egyhelyben ülő típusok, nekem nem menne ez hosszabb távon. - Vallottam be őszintén, hiszen nem volt okom elhallgatni, nem szégyenlem, hogy kudarcba fulladt zenei pályám, vagy azt, hogy nem érdekel annyira, mint mást. Hagyom annak, akit leköt, nekem meg marad a pálya és a labda. Tekintetem a konyha bejárata melletti órára esett, egész sok idő telt el, mióta kimenekültünk a könyvtárból. Erről persze eszembe jutott, hogy nem tanultam szinte semmit a holnapi dolgozatra, ezt még pótolnom kell. Erre a gondolatra sóhaj tört ki belőlem.
- Bármennyire nem tetszik a dolog, most muszáj elköszönnöm, még meg kell tanulnom egy fél francia könyvet. - Fintorogtam a gondolattól is. Kitoltam a székem és felálltam az asztaltól.
- Még mindenképp összefutunk - Köszöntem el egy mosollyal Adele-tól. Hátizsákom egyik pántját vállamra akasztottam és fagyis dobozom a közeli kukába dobtam. Visszaléptem a lány asztalához.
- Szia! - Intettem még neki, s ha minden igaz elindultam kifelé, arcomon a lelkesedés legkisebb szikrája nélkül. A szobámat céloztam meg, remélem Will most nem lesz bent, mert egyedül előbb megtanulom ezt a sok hülyeséget, mint, ha valaki elvonja a figyelmem.

Adelyn:

- Akkor, ráéreztem - mosolyogtam Anthonira, mikor közölte, hogy régen gitározott. Vagyis próbált. Nem lepett meg, hogy már nem játszik semmiféle hangszeren, mert akkor nyilván nem sport tagozatra járna. Vagyis a kettő nem zárta ki egymást, de na. Láttam, hogy Anthoni tekintete elkalandozott, majd búcsúzkodni kezdett. - Ó, bocsánat, hogy feltartottalak - néztem rá bocsánatkérően, mégis valahogy kedvesen. - Rendben, - mosolyogtam, - szia - köszöntem neki, miután ő is elköszönt. - És köszi a fagyit! - kiáltottam még utána nevetve. Egy darabig még ültem egyhelyben és nézelődtem, aztán meguntam, a semmittevést és elindultam valamerre az iskolában. Nem volt konkrét célom, csak lézengtem, de végül a szobámban kötöttem ki, és olvasgattam.

Anthoni:

- Ugyan, dehogy tartottál fel... - legyintettem. - ...kellett ez a kis pihenés a két hullám között. Ha nem jössz, szerintem akkor se bírtam volna tovább. - Tényleg úgy gondoltam, ahogy mondtam. Nem is tudom, miért választottam pont a franciát, de ha már belekezdtem valahogy végig kell csinálnom. És az egyszerű görbülő jegy az én esetemben ugye nem elég. Elköszöntem és kifelé indultam, mikor meghallottam nevetéssel fűszerezett szavait.
- Örömmel, máskor is - Kiáltottam vissza egy kacsintás kíséretében. Igazából nem volt ez még annyira kiáltásra kényszerítő távolság, inkább csak feljebb kellett emelnünk a hangunk. Intettem neki búcsúzóul és kimentem az ebédlőből. A többit meg már ugye tudjuk...