Mikor? 2015.04.04. - 04.07. / 2015.04.07. - 04.12.
Hol? Folyosók / Táncterem
Kik? Adelyn Rose & Lionel Hunter-Drake

Adelyn: A tavaszi bál után Sandra szinte minden nap megkérdezte, hogy mi van Lio-val. Furcsa volt hallani a szájából, hogy így hívja. Mert az, hogy én Lio-nak neveztem Mr. Hunter-Drake tanár urat, az oké. De hogy Sandra is?! Az már furcsa. Nem telt el olyan nap, hogy kettőnk között ne hangzott volna el a tanár neve, csinos kis mondatba foglalva. 
Zenekari próba után Sandra kifaggatott ismét a bálon történtekről. De nem tudom, miért. - Lio már biztosan elfelejtett mindent, nincs semmi jelentősége - sziszegtem oda a fogam között már az ezredik alkalommal is, de Sandra nem igazán értette ezt meg. Csak gúnyosan megcsóválta a fejét és elköszönt, mondván, hogy találkozik... hm, kivel is? A nevét nem mondta. Csak annyit említett, hogy ő az a srác, aki meghívta a bálra is. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha zenekar után én is csak kiruccannék a fiúval, aki elhívott. De engem nem invitált meg senki akkor. Ez még mindig fájdalmasan érintett. Kisétáltam a zeneteremből és hegedűmmel a vállamon elindultam az egyik folyosón. Azaz elindultam volna, ha a karmester nem kér meg, hogy rakjak be pár kottát az egyik szekrénybe. Elvállaltam az aprócska feladatot, hiszen úgyis arra kellett mennem. Nagyjából a folyosó közepén volt a keresett szekrény. Letámasztottam a hegedűtokomat és szemrevételeztem a szekrény tartalmát. A legalsó szinten üresnek tűnő tokok voltak bedobva, a másodikon hatalmas mappák, és a harmadikon voltak a kották. Csak sajnos a harmadik polc igen magasan volt. Kis, virágos szoknyámat ösztönösen lejjebb húztam, majd megpróbáltam felágaskodni, hogy feldobjam a kottát a helyére, de ez sajnos nem ment. Nagyot sóhajtottam és dühösen megigazítottam fekete toppom spagetti pántját. Hogy fog ez oda felkerülni?

Lionel: A bál után a dolgok a helyükre álltak, elkezdődött egy újabb hét és minden olyan volt mint azelőtt. Egészen csütörtökig nem is gondoltam rá többet, mint amennyit mások emlegették körülöttem. Azt hiszem, a végzősökben már megvan az a szabadság és nyíltság, amivel bátran ki merik nyitni a szájukat. Egészen addig mondhatni velük nevettem az élménybeszámolóikon, és a rólam ejtett megjegyzéseiken, míg át nem csapott személyesebb hangvételűvé a dolog. Akkor véget vetettem a mesedélutánnak és áttértünk a gyakorlásra. Nem akartam tovább hallgatni, miről beszélnek. Valahogy nem éreztem jónak, ha többet gondoltam rá, mint amennyit feltétlenül muszáj. Nem tudtam megmagyarázni, miért, még magamnak sem, de nem volt helyes, és ehhez tartottam magam.
Az eredeti terv az volt, hogy bemegyek a zeneterembe és elkérem Danieltől a CD-m, ez viszont valahol ott változott meg, amikor megláttam Adelynt  szekrény előtt. Megálltam egy pillanatra, majd tovább lépdeltem.
- Segíthetek Miss Rose? - álltam meg a lány mellett, s ha átadta a papírokat, azokat a legfelső polcra tettem. - Hogy érzi magát? - folytattam egy egyszerű csevegő hangon, tudatalatt feladtam, hogy azonnal folytassam az utam és meglepő, de nem bántam meg.

Adelyn:Szinte már elkeseredetten álltam a szekrény előtt, amikor lépteket hallottam. Nem hangosak voltak, de nem is törődtem velük. Azon agyaltam, hogy hogyan juttathatnám fel a kottát komolyabb sérülés nélkül. Ha rám dőlne a szekrény, az nem lenne valami jó. Gyorsan megragadtam az egyik polcot és finoman mozgatni kezdtem, hogy ellenőrizzem mennyire stabil. Hát nem tűnt olyannak, mint ami minden pillanatban rám akar esni. A léptek közeledtek, s már egy hang is társult melléjük. Miss Rose? A hanglejtéstől megdobbant a szívem. Olyan hirtelen fordultam meg, hogy virágos szoknyám csak úgy pörgött. - Igen, köszönöm - néztem Lio szemeibe, ugyanis ő állt velem szemben. Átadtam neki a papírokat és néztem, ahogyan ügyes mozdulattal felteszi a legfelső polcra. Magasabb volt nálam, így még annyira nyújtózkodnia sem kellett, de nem tudtam elsiklani megfeszülő izmai felett, amik itt-ott kidomborodtak öltözéke alól. - Köszönöm - mondtam még egyszer, amikor a kotta a helyére került. Nem tudtam volna, hogy mit kezdek, ha nem jön a férfi. A kérdésére, legszívesebben megint elmormoltam volna egy köszönömöt, de azt már soknak láttam, így csak szimplán válaszoltam. - Jól vagyok, csak kicsit fáradt. A zenekar általában leszívja az agyamat, de jó szórakozás - mosolyodtam el csillogó szemekkel és a hegedűtokomra néztem. Nem én ültem az első székben, de elég jó helyen álltam a rangsorban. Azaz ültem. - A tanár úr hogy van? - Dobtam vissza a kérdést kedvesen, amikor újra felnéztem rá. Csevegő hangon beszélt, ám nem tudtam, hogy meddig bírja még. Ahogy észrevettem egyszer csak megunja és átvált szigorúba. Mivel nem akartam, hogy ismét elkomorodjon, tisztelettudóan beszéltem, de a mosoly azért nem tűnt el az arcomról. Nekem valahogy jobban tetszett a barátságos, már-már mosolygó Lio.

Lionel: Nem volt olyan nehéz feladat, de a zakóm feszülése tökéletesen jelezte, hogy a határai meg vannak, amíg a varrás enged. Egy pillanatra átfutott az agyamon a kérdés, mikor is vettem, aztán mivel mindez lényegtelennek számított, hagytam is a levegőben lógni, válasz nélkül.

Mosolyogva fordultam a lány felé, aki szintén mosolyogva válaszolt, és ehhez akaratlanul is társultam volna, ha nem tettem volna meg korábban.
- A nagy dolgok mindig fejben dőlnek el - tetten hozzá egy tőlem már-már megszokott bölcsességet, ami szinte reflexből jött, s ha nem ez akkor egy hosszabban kifejzett választ kap tőlem, amire aligha lehetett kíváncsi.
- Köszönöm a kérdését, jól vagyok, kissé fáradtan én is, de jól - Két kezem a zsebembe kívánkozott, de nem illik társaságban az ilyesmi, így tehát hagytam magam mellett őket. Kipillantottam az ablakon, amikor kinyílt a zeneterem ajtaja és két fiatal lány tűnt fel. Ránk néztek, aztán egymásra pillantottak, s ahogy elhaladtak mellettünk udvariasan köszöntek és én szintúgy. Valahogy mégis kellemetlenül éreztem magam miattuk vagy legalábbis gondolom, hogy miattuk, de a konkrét okát nem tudtam megmagyarázni, még saját magamnak sem.
- Nem tudja, Mr. Dark bent van-e még? - Kérdeztem hirtelen Adelyntől, néhány másodpercbe biztosan beletellett mire összeszedtem magam, ami egészen megszokottá vált, főleg, ha a lány közelében voltam. Vagy ez is csak a fáradtság miatt van? Nem tudom.

Adelyn: Lio nagyon udvariasan viselkedett, bár ez nem csak most volt rá jellemző. Sosem gondoltam bunkónak vagy trehánynak, inkább a kifinomult jelző villogott a fejemben, amikor a tulajdonságain gondolkodtam. Amikor a kérdésemre válaszolt, csak kicsit bólintottam, jelezvén, hogy tudomásul vettem, amit mondott. Közös volt bennünk, hogy eléggé elfáradtunk a mai nap során. Igaz, ő nyilván fizikálisan merült ki a tánc miatt, én pedig nem a sok mozgásban fáradtam el. Kinyílt a zeneterem ajtaja, ahonnan kijött két lány. Tudtam a nevüket, meg hogy milyen hangszeren játszanak, de nem beszéltem még velük. Nem igazán voltak szimpatikusak nekem, de ettől függetlenül akár jó fejek is lehettek. Az viszont nem kerülte el figyelmemet, hogy gyanúsan egymásra néztek a lányok, mielőtt még köszönhettek volna a tanárnak, aki amúgy illedelmesen visszaköszönt. Megforgattam a szemeimet, bár nem tudtam, hogy minek köszönhetjük a már-már gúnyosnak érezhető pillantásokat. Zavartan a földre néztem, mert eszembe jutott az a feltevés, miszerint mi van, ha pletykákat kezdtek el terjeszteni rólunk. Egy lépéssel hátra húzódtam megnövelve a kettőnk közötti távot, majd leküzdöttem a kényszert, hogy megkérdezzem, Lio is érzi-e ezt a vibráló feszültséget. Valószínűleg csak én képzeltem oda. A férfi gondolatai is elkalandozhattak, hiszen egy pillanatig csend uralkodott köztünk, majd kérdezett. Mr. Dark? Hm... Dan bácsi. A férfire néztem, egy pillanatig gondolkodtam, majd határozottan válaszoltam. - Nincs bent, nem sokkal előttem hagyta el a termet - gondoltam az ellibbenő lófarokra, amit nem is olyan régen láttam. - De szerintem már az iskola területét is elhagyta. Azt mondta, koncertje lesz ma és sietnie kell haza - idéztem fel, amit szolfézs órán említett nekünk. Nem azzal ment el az óra, hogy az ő dolgait hallgattuk, de egy-egy kérdésünkre óra végén őszintén felelt, annak, akit érdekelt. - Tudhatom, hogy miért keresi? - Kérdeztem félénken, miközben rózsaszínes pír kúszott az arcomra. Nem akartam turkálni az életében, de akár segítségére is lehettem valamiben.

Lionel: Remek, tehát megint elfelejtette. Ha holnap délelőtt sem találom meg, hátrányban leszünk, már így is egy hete csúszunk a programmal. Amúgy sem igazán értettem, miért pont erre a CD-re volt szüksége, amikor ebből a stílusból neki valószínűleg többszöröse van. Nem akartam felhívni, mindössze egyetlen pillanatig villant át az agyamon ez a gondolat, de azonnal el is vetettem. Daniel mindig megőrül a koncertjei előtt, jobban, mint amilyen amúgyis, de ezt a feltételezésem sosem vallottam volna be neki. Ő egyike volt azon tanároknak, akikkel szívesen beszélgettem, külseje ellenére széleskörű tudása volt a zenéről.
- Nem nagy titok, miért ne árulhatnám el? - Kérdeztem vissza, és mosolyom szélesedett, ahogy láttam, zavarba jött. Jól állt neki, akárcsak a mosoly.
- Kölcsönkért tőlem egy CD-t, amit már egy ideje szeretnék visszakérni tőle, csak valahogy mindig elkerüljük egymást.  De nem adom fel. - az utolsó mondatot csak úgy tettem hozzá, aztán a csuklómon lévő órámra pillantottam. - Nem akarom feltartani, biztos van jobb dolga, elnézést. - Nem tudtam kizárni fejemből azt a gondolatot, örülnék, ha még szánna rám néhány percet értékes idejéből. Ezt őrültségnek tartottam, bármennyire őszinte volt, akkor is őrültség.

Adelyn: Ahogy válaszolt, mosolya kiszélesedett, így nem féltem, hogy a férfi megharagszik, hogy személyesnek tűnő kérdést tettem fel. Mondjuk nem volt az, hiszen csak egy CD-t akart visszakérni Dan bácsitól. Semmi titok. - Ó, értem - bólintottam. Ekkor eszembe jutott, hogy a mai órán láttam egy lemeztokot a tanárnál. Talán az lehetett az a CD? Erősen töprengtem, mert nagyon akartam segíteni, így alig hallottam meg, amikor bejelentette, hogy nem akar feltartani engem. - Ugyan, - legyintettem, de még mindig gondolkodtam, - én végeztem mára a programjaimmal. - Könnyedén beszéltem, ugyanis gondolataimat más foglalta le. Mintha óra után Dan bácsi említett volna valamit egy CD-ről... Egész órán odafigyeltem, így járattam az agyamat, hogy hátha pár perccel a kicsengetés után is megmaradt valami. A koncert témáján kívül. - Viszont - csillant fel a szemem, mert eszembe is jutott, mit mondott a tanár a lemezről, - Mr. Dark említett valami olyasmit, hogy nem szabad elfelejtenie leadni a portán a CD-t. Nyilván nem volt ideje szólni - jelentettem be diadalmasan, mert örültem, hogy így eszembe jutott ez az átlagosnak is vélhető információ. - Szívesen elkísérem a tanár urat, ha nincs jobb társasága - tettem még hozzá haloványan.

Lionel: Meglepett a válasza, és amivel folytatta, mert bár Danielre vall a szétszórtság, azért erre nem számítottam.
- Nem hiszem, hogy legjobb elfoglaltságai közé tartozna egy tanár kísérgetése, de ha tényleg úgy gondolja, örülnék, ha velem tartana - Mondtam ki végülis, amit őszintén gondoltam. Továbbra is furcsán éreztem magam, ha a közelemben volt, helytelennek, mégis hagytam had vezessen bolond eszem, ahelyett, hogy jobban átgondoltam volna. Eszembe jutott, amit nemrég a diákjaim mondtak, mindössze a poén kedvéért, de azóta sem tudom kitörölni a fejemből.
Azért most igyekeztem nem erre gondolni, hanem egyedül vagy Adelynnel, elindultam a földszintre, hogy megszerezzem, amit már legalább egy hete keresek, hacsak Daniel nem felejtette el megint. Ebben erősen reménykedtem.

Adelyn: Kicsit féltem, hogy Lio így akar visszautasítani, csak én nem látom, hogy az udvarias csomagolás mit rejt, de végül tisztázódott a dolog. - Végül is útba esik - szögeztem le, majd lehajoltam és óvatosan a hátamra vettem a hegedűtokot, mint egy hátizsákot. Útba esik, valami felé biztosan, ám én nem tudtam, hogy merre tartok valójában. Egyelőre a porta volt a cél. Nem gondolkodtam el, hogy miért lehet olyan fontos az a CD, akár Lio le is tölthetné, ha annyira szüksége van rá. Bizonyára ért a számítógépekhez, még ha nem is annyira profi szinten. Elindultunk le a lépcsőn, én mentem belül és szorosan fogtam a korlátot. Nem volt szokásom leesni, de most még jobban odafigyeltem, nehogy megcsússzak, nem csak a hátamon lévő hegedű miatt. Nem találkoztunk az út során senkivel, ennek örültem is, hiszen úgy vettem észre, hogy a férfi nem igazán akar velem mutatkozni társaságban. Kivétel mondjuk ez alól egy hatalmas bál, ahol az egész iskola jelen van... És még hogy a nőket nem lehet megérteni! Amikor a portához értünk, már messziről láttam, hogy a portás nincs a helyén. Véletlenül elhümmögtem magam, majd a tanárra néztem, hogy lássam az arcát, amikor leesik neki, hogy nincs senki itt.

Lionel: Mert miért is lenne minden olyan egyszerű? Már messziről láttam, hogy a porta üres, körbenéztem, de sehol sem láttam azt, aki segíthetett volna nekem... nekünk. Elhúztam a szám, szó nélkül hagytam csalódottságom, aztán Adelyn felé fordultam.
- Köszönöm, hogy elkísért, talán holnap nagyobb szerencsém lesz - Halvány mosoly jelent meg az arcomon. Belül morgolódtam, de nem akartam kimutatni a rossz kedvem, pusztán csak bosszantott, hogy a semmiért jöttem le ide, hogy aztán felmehessek vissza a teremhez a holmimért. Saját ostobaságom, hogy nem hoztam mindjárt azt is magammal.
- További szép délutánt Miss Rose - Köszöntem el a lánytól, bár továbbra is szívesen maradtam volna vele. Abban bíztam, a figyelmem tökéletesen eltereli, ha a táncterembe érek és kikeresem a zenéket a köveketkező óráimhoz, amik előtt igaz, hogy szünet lesz, de valamivel muszáj vagyok lefoglalni magam, mert ez így pontosan tudom, mennyire nem maradhat.

Adelyn: A tanár is hamar kiszúrta a porta ürességét. - Semmiség - kúszott halvány mosoly az arcomra, de szívem összeszorult. Hát nem lett meg a CD. - További szép délutánt - ismételtem meg a szavait kedvesen és megsebzetten néztem, ahogyan a férfi eltávolodik. Ekkor eszembe jutott, hogy mi lenne, ha a koncert előtt még gyorsan elcsípné a tanárt. A helyszín úgy sincs olyan messze Lio házától, ahogy én tudtam. - Tanár úr - szólaltam meg hirtelen, de egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy meghallhatja. Ha nem hallotta meg és tovább ment, akkor én még álltam egy kicsit ott földbegyökerezett lábbal. Ha meghallotta, akkor folytattam. - És ha a koncert helyszínén keresné meg Mr. Darkot? - Ahogy benéztem a porta üveges ablakán, nem láttam semmi CD-re utaló nyomot, pedig a portás mindig kirakja az ilyen dolgokat. Most is volt ott egy kulcscsomó, egy pakli kártya és egy könyv. Lio írhatna Dan bácsinak egy SMS-t, hogy vigye magával a helyszínre. - Én tudom, hol lesz a koncert - tettem hozzá bizonytalanul, kókadtan, mint egy növény, amit nem ápolnak.

Lionel: Már felfelé indultam, amikor Adelyn utánam szólt, megálltam és visszafordultam felé.
- Igen? - Hallva a folytatást szemöldököm kissé megemelkedett. Egy pillanatileg elgondolkodtam rajta, megérné-e, aztán rájöttem, hogy felesleges és nem is volt túl sok kedvem hozzá, akadt más teendőm, amit még el kellett végeznem, például kiválogatni a zenéket.
- Köszönöm az ötletet Miss Rose, de azt hiszem, jobb, ha nem zavarom ilyenkor Mr. Darkot, majd legközelebb. - Biccentettem még a lány felé, aztán tovább mentem a terem felé. Alig tettem azonben két lépést, mikor ismét megtorpantam, s időt sem hagyva magamnak az átgondolásra, ismét a lányra néztem, hacsak el nem tűnt addig az előcsarnokból.
- Miss Rose - most én szóltam utána, megköszörültem a torkom, mielőtt folytattam. Ha már nem volt kinek, akkor beletörődtem és egyedül folytattam utam.
- Tudom, nem kérhetek Öntől ilyet, de ha lenne egy szabad fél órája, a segítségét kérném... - Nem igazán tudtam, hogyan fogalmazzam meg ezt az amúgy egészen ártatlan kérést, ezért is forgattam a szemeimet gondolatban, miután mondandóm végére értem. Megvártam a válaszát, mielőtt folytattam.

Adelyn: Lio hátrafordult, és meghallgatta az ötletet, de nem tartotta jó ötletnek, így finoman visszautasította. Már azon is meglepődtem, hogy ilyen kedvesen utasított el. Aprót biccentettem, hogy lássa, tudomásul vettem, amit mondott. Miután elfordult, ugyanúgy ott álltam, mint eddig. Tudtam, hogy vissza kellene mennem a szobámba, de nem ment, csak ott voltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Oscar-díjat is kaphattam volna a tökéletes fa alakításomért. A porta ablakán ismét benéztem, de ekkor meghallottam a már jól ismert hangot. Miss Rose? Megdobbant a szívem. Vajon a hangtól vagy a megszólítástól? A hang irányába kaptam a fejem, Lio állt ott. Eljátszottam a gondolattal, hogy lehetséges, hogy csak hallucinálok, de hamar rájöttem, hogy nem. Kicsit oldalra döntöttem a fejem és úgy hallgattam, mert nem tudtam elképzelni, hogy mit akarhat. Nem is derült ki egyből. - Természetesen van időm - feleltem halkan, arcomra egyértelműen az érdeklődés vonásai ültek ki. - Miről lenne szó? - Érdeklődtem. Nem mutattam ki, de örültem, hogy engem kért meg a segítségre, bármi is legyen az. Talán nem vette rajtam érzem hogy szívem hevesebben dobogott az átlagosnál és orcáimon rózsás pír tetszelgett.

Lionel:
- Szükségem lenne a zenei szakértelmére - Foglaltam össze tömören a lényeget. A dolog azért ennél több volt, de ráértem kifejteni, ha beleegyezett, ami egyelőre elég valószínűnek tűnt, s ennek furcsa módon örültem. Vagy talán nem is annyira furcsa... Meg sem lepett, hogy ismét sikerült összezavarodnom miatta, bár főként saját gondolataim kergettek a lassú őrület felé, azért Adelynnek nem kis szerep jutott benne.
Ha elindult felém, megvártam a lépcső első fokán állva, ha nem, akkor tettem felé egy lépést és most tértem rá a kifejtős részre.
- Szeretném összeválogatni a zenéket, amire jövőhéten szükségem lehet, s van egy olyan érzésem, a diákjam örülnének, ha egy korban és ízlésben hozzájuk hasonló segítene, aki nem elhanyagolhatóan, még ért is hozzá. - Eddig komoly arcomon halvány mosoly jelent meg és érdeklődve néztem a lányra, mit szól a felvetésemhez. Nem hiszem, hogy túl sokat kértem, amennyiben mégis, és visszautasít, nem fogom magamra venni sem neheztelni rá. Ettől függetlenül élt bennem a remény, hogy nem hátrál meg.

Adelyn: Lio kifejtette, hogy miben kellett volna segítséget nyújtanom neki. Nem volt túl komoly a feladat, én mégis örültem neki, hogy rám gondolt. Lehet, hogy csak azért, mert én jártam a közelben, de akkor is. Bólintottam. - Szívesen segítek - mondtam finoman, mert a férfi komoly arca azért egy kicsit megriasztott. Elindultam fel, a lépcsők irányába, majd hallgattam, ahogy magyaráz. A végén még el is mosolyodott, így nekem is egy szégyellős mosoly kúszott az arcomra. Jól esett, hogy úgy beszélt rólam, mint aki ért a zenéhez. Hiszen a legtöbb zenetanár oktatott minket és inkább arra világított rá, hogy miben nem vagyunk jók, min kell még javítanunk. Szóval beírtam egy piros pontot Lio képzeletbeli ellenőrzőjébe. Szép. Felléptem én is az első lépcsőfokra. - Megpróbálhatok segíteni. - Eltökélt voltam, mert tényleg a legjobb oldalamat akartam mutatni Lio felé. Igazából mindenki felé, de azért a férfi valahogy jobban előhozta a segítőkész énemet.

Lionel: Örömmel nyugtáztam, hogy nem sikerült eltántorítanom és segít nekem, még ha ez annyira nem is megerőltető feladat. Elindultunk tehát felfelé és meg sem álltunk a táncteremig, amit már szinte reflexből zárok, így kis bíbelődés után jutottunk csak be.
- ÉREZZE MAGÁT OTTHON! - Mosolyom kiszélesedett, ahogy a haza terepet megéreztem talpam alatt. A táskámhoz sétáltam, amit a sarokban hagytam a lejátszó mellett. Lerúgtam a cipőm, átvettem a másikat, aminek kevésbé csúszott a talpa a padlón és ledobtam a zakóm a lejátszót tartó szék háttámlájára.
- KÉT DOLGOT AZÉRT ELÁRULNÉK, MIELŐTT BELEFOGUNK. - Fordultam szembe a lánnyal. Valahogy egészen másképp éreztem magam idebent, mint az iskolai többi pontján. Egy részem tényeg otthonaként tekintett erre a helyiségre, minden miliméterét tökéletesen ismerem.
- EGY, NAGYON VÁLOGATÓS VAGYOK, HA A ZENÉRŐL VAN SZÓ, ÉS HAJLAMOS VAGYOK TÚLZÁSOKBA ESNI A VÉLEMÉNYEMET ILLETŐEN. - Kezdtem be a felsorolásba, miközben leguggoltam a táskámhoz és kivettem a megviselt, maximálisan kihasznált cd tartót. Felegyenesedtem és ismét Adelynre néztem. - ÉS KETTŐ: REMÉLEM NEM ZAVARJA, HA KÖZBEN JÁRKÁLNI FOGOK, ESETLEG LÉPÉSEKET PRÓBÁLOK, MERT EZ IS HOZZÁ TARTOZIK. - Nem gondoltam, hogy bármelyikkel problémája lehet, de jobb volt letisztázni a dolgot, mielőtt nekikezdünk. Az is átvillant az agyamon, hogy partnerként is szóba jöhet Adelyn, amihez a tehetségét már volt alkalmam megtapasztalni, de ezt az ötletet egyelőre elvetettem, egyedül is remekül szoktam boldogulni, s ez amúgy sem volt benne az egyezségünkben.
- NOS, KEZDHETJÜK? - Ha nem volt ellenvetése kiválasztottam az első CD-t és a lejátszóba tettem. - MÁSODIK ÉVFOLYAM, SALSA. - Mutattam be röviden, kiknek és mire keressük az Igazit. Furcsa hasonlat, de egészen találó. Elindítottam az első számot, amit nagyjából a harmadik másodperc után már léptettem is volna tovább, de a lejátszó mellett guggolva néztem Adelynre, mi a véleménye, mielőtt tovább lapoztam vol.a

Adelyn: Követtem Liot a táncterembe. Olyan ösztönösen nyitotta ki a terem ajtaját, mintha a saját otthonába lépne be, de szerintem ez természetes, hiszen fél életét itt tölti. Jártam már ebben a teremben, még akkor is, ha nem olyan sokszor, így nem volt teljesen ismeretlen. A férfi hangulata teljesen megváltozott, érzékeltem is, hogy szabadabb lett, ha ez a jó szó. Követtem a terem sarkába a férfit, ahol egy szék mellé letettem a hegedűmet, amíg ő átvette a cipőjét. Már éppen helyet foglaltam volna, de Lio elém állt, így kíváncsian felhúztam a szemöldökömet. Először megijedtem, hogy valami olyasmit fog mondani, hogy ő szervkereskedő és a további percekben búcsúzzak el a májamtól, de semmi ilyen nem hangzott el, szóval nyugodtan ültem le a székre. Nőiesen keresztbe fontam a lábaimat, s szoknyámat szépen eligazítottam, persze ezt a legfeltűnésmentesebben, amíg a férfi a elővette a CD tartóját. Eléggé meglepődtem, hogy mennyi zene lehetett a lemezeken, szerintem ennyi CD-t bolton kívül még nem láttam egyszerre.
- MOST EGY KICSIT AZÉRT KÍVÁNCSIVÁ TETT A TANÁR ÚR - húztam ki magam ültemben, ahogy azt emlegette, hogy lehet, járkálni fog, vagy akár tánclépéseket is próbál. Bólintottam és néztem, ahogyan behelyezi az első lemezt a lejátszóba. Próbáltam olyan hangulatot teremteni magamban, amihez a salsa tökéletesen illett, de amikor meghallottam a zenét erősen ajkamba haraptam. Nem tudtam megmondani, hogy mi a baj vele, de egyszerűen... gáz volt az egész. Lio szinte egyszerre reagált velem és leguggolt a lejátszóhoz. Amikor felnézett rám egyértelműen csóváltam a fejemet. A következő szám sokkal hangulatosabb volt, már az első ritmusok után automatikusan kezdtem mozgatni a lábfejem a zene ütemére, persze csak finoman, nőiesen. Nekem ezt tetszett, majd a férfira néztem, hogy ő hogyan reagál erre a dalra. 

Lionel: Mivel nem készültem indoklással az első számhoz, ezért mondhatni megkönnyebültem, hogy nem is volt rá szükség, mert egyikünknek sem jött át, aminek kellett volna. Volt benne ritmus, volt benne minden, aminek a salsához meg kellett lennie, mégis hiányérzetem maradt. A második szám már határozottan jobban átjött, kezem mozdítottam a ritmusra és igen, el tudtam volna képzelni, már a lépések, a forgások egymásutánja is felderengett, de ebből is hiányzott valami.
Felpillantottam Adelynre és alig mozdítottam a fejem, de egyértelmű mozdulattal fejeztem ki a nemtetszésem. Ha ő nem értett egyet, akkor visszafordítottam tekintetem a lejátszóra és tovább hallgattam. Hirtelen eszembe jutott valami, a CD tartóért nyúltam és elkezdtem átlapozni.  Még a szóló zene sem tudta kiverni a fejemből a dallamot, amit a fejemben hallottam. Találkoztam vele valamelyik nap, amikor átrendeztem őket, persze, azóta megint összekeveredtek, de ezen már nem tudtam mérgelődni. Sokadik lapozás után megtaláltam a kék CD-t, kivettem és habozás nélkül lecseréltem a lejátszóban lévőt.
- EHHEZ MIT SZÓL? - Kérdeztem meg, miközben kiválasztottam a negyedik számot és lenyomtam a lejátszás gombot. Három másodperc és már el is kezdődött. Elég ismert volt, és tulajdonképpen nem is az, amit eredetileg kerestem, de olyan régen hallottam és meglepő, de sosem használtam fel. - NEM EGÉSZEN SALSA, DE LEGALÁBB NEM IS ISMERETLEN, LEGALÁBBIS A DIÁKJAIMNÁL EZ ÉRDEMLEGENEK HITT OK A LÁZADÁSRA. - Magyaráztam meg, vagy inkább fejtettem ki hangosan is, amit a fejemben már lefuttattam. A Dirty Dancing remek film, mindkét része. Rengeteg ihletet lehet belőlük meríteni, de azok száma véges és egy idő után unalmas. Ezért is kellett feldobnom valamivel, ami... Felálltam és kizárva a külvilágot a terem közepére lépdeltem. Elkaptam az ütemet és ösztönösen mozdultam rá. Igen, ez az, ez kell nekünk. De valami még...
- TUDOM, EZ TÖBB MINT, AMIT KÉRTEM, DE SEGÍTENE NEKEM MÉG VALAMIBEN? - Fellelkesültem a lehetőségre, hogy végre valami újat hozhatok létre. Leállította a zenét és visszatettem az elejére. - MEGTENNÉ, HOGY NÉHÁNY LÉPÉS EREJÉIG A PARTNEREM LESZ? ÍGÉREM, VISSZAFOGOM MAGAM, NEM KÉREK SEMMI NEHEZET. - Tettem még hozzá az utolsó mondatot és a lány arcát fürkésztem a válaszért. Egyértelmű, hogy az arcomra volt írva, mennyi ötlet kavarog a fejemben, s mivel a zenészeket sem kíméli az ihlet, Adelyn valószínűleg pontosan tudta, milyen érzések kavarognak ilyenkor az emberben.

//zene//

Adelyn: Egészen belelendültem a zene hallgatásába, de amikor félrepillantottam, láttam, hogy Lionak annyira nem tetszik. Amikor rám nézett és összekapcsolódott a tekintetünk elhúztam a számat és kicsit megvontam a vállam. Ekkor láthatólag Lionak eszébe jutott valami, szinte már láttam is, hogy feje fölött felizzott a villanykörte. Leplezetlenül néztem, ahogyan kétszer is átlapozza a nyúzott, azaz sokat haszált CD tartóját és elrendezi, hogy a következő számot hallhassuk. Már az első taktusok után felismertem, hogy mi ez. Szerencsére jó voltam zenefelismerésben, de szerintem ezt mindenki ismerte, még akkor is, ha nem tudta, mi ez. Egyértelműen bólintottam, miután a férfi magyarázta, hogy nem egészen salsa ez. Nem értettem hozzá, de egyszerűen el tudtam képzelni egy kissé molettebb, barna bőrű nőt, dús fekete hajjal, ahogyan rázza csípőjét a zene ritmusára. Testhelyzetet váltottam, lábaimat egymás mellé helyeztem, szorosan összezárva combjaimat, de még mindig ütöttem a zene ütemét. Furcsállva néztem, ahogyan Lio a terem közepére sétál, de hamar rájöttem, hogy táncolni fog. Akaratlanul is előredőltem, nézve minden mozdulatát. Olyan természetes volt, mintha mi sem lenne könnyebb, mint ilyen elegánsan mozogni. Nem akartam bevallani magamnak, hogy le sem tudom venni a szemem az itt-ott megfeszülő izmairól, folyamatosan ajkamat rágcsáltam és halvány pír jelent meg az arcomon, szemem csillogott. Amikor Lio abbahagyta a táncot, ismét kihúztam magam és csillapítottam arckifejezésemen, hirtelen egyszégyelltem magam, hogy ilyen látványosan mutatom ki tetszésemet, de szívem még mindig vadul kalapált. Izgatottan néztem, ahogy visszapörgeti a számot a legelejére, mert ezek szerint ismét táncolni fog. Gondolatban még egy pirospont a helyére került. Tudtam, hogy a férfi jól táncol, hiszen tanár, de ez most nagy nyomott hagyott bennem. Táncoltunk már együtt, ugyebár a bálon, de így kívülről teljesen más volt látnom őt. Kissé összeráncoltam a homlokomat, amikor ismét kérni akart tőlem valamit. De amikor meghallottam, hogy mi az olyan szélesen elmosolyodtam, hogy azt hittem, körbe ér a mosoly a fejemen. Kinyújtottam a férfi felé a kezem, jelezvén, hogy benne vagyok a táncban, s ha megfogta kezem, felkeltem a székről.
- NAGYON SZÍVESEN - csillant fel a szemem, de már meg sem próbáltam leplezni a reakcióimat. Ahogyan a terem közepe felé sétáltam, oda, ahogy az előbbi táncot is láthattam, hálát adtam magamnak, hogy nem a rövidebbik virágos szoknyámat vettem fel, mert az mindenbizonnyal eléggé sokat mutatott volna egy-egy forgás közben. A férfi arca eltökélt volt, szinte láttam a szemében, hogy mennyi ötlete van, én így összeszedtem az összes tánctudásomat, hogy ne akadályozzam azok megvalósításában. Kíváncsian néztem az arcát és vártam, hogy elinduljon a zene. 

Lionel: - KÖSZÖNÖM - Amatőr ide vagy oda, sokat segít egy társastáncban, ha van partner, ez szerintem elég egyértelmű dolog. Persze azért megvan a maga előnye annak, ha olyasvalaki az, akinek mondjuk van tapasztalata az adott stílusban, de ez jelen pillanatban nem számított, legalábbis nekem nem.
Megfogtam a kezét és egyelőre zene nélkül akartam tenni egy próbát, ezért hagytam a lejátszó kijelzőjén villogni a számot és számolási technikámra hagyatkoztam.
- SALSÁZOTT MÁR VALAHA? - tettem fel egy igen egyszerű, ám lényeges kérdést. Minden sokkal könnyebb lenne, ha legalább egyszer megpróbálta volna, de ha nem, akkor sem fogjuk feladni. Az alap lépések amúgy is pofon egyszerűek, két perc alatt megtaníthatóak és nekünk több nem is nagyon kel az elején.
Tehát megvártam a válaszát, s ahoz igazodva fogtam neki a magyarázatnak. Ha még nem volt szerencséje hozzá, kezdetként mellé álltam, majd számolás mellett mutattam, miről is van szó tulajdonképpen. Ha ráérzett, szembe álltam vele, nem gondoltam, hogy különösebb nehézséget okozhat neki.
- NAGYSZERŰ! - Engedtem el, mikor úgy éreztem, ideje megnézni, milyen lesz zenére. Odalépdeltem a lejátszóhoz és elindítottam. Ezután két lépéssel Adelyn mellett teremtem, s terveim szerint párosítottuk a tudást a zenével, legalábbis én ezt szerettem volna elérni.

Adelyn: Szerencsére a salsa nem volt idegen nekem. Nem voltam a mestere, de egyszer kipróbáltam az alapokat egy városi rendezvény keretein belül. Ez a kérdés fontos lehetett, mert Lio is feltette, de mivel nem emlékeztem rá annyira csak bizonytalanul bólintottam. Hagytam, hogy mellém álljon és a számolására utánoztam a dolgokat, először még csak zene nélkül. Valahogy biztonságot éreztem mellette, a kisugárzása biztatott, hogy ne legyek zavarban, de azért nagyon ügyeltem, hogy ne rontsam el, még akkor sem, ha sejtettem, hogy nem ordítja le a fejemet, ha hibázom. Még akkor is jól teljesítettem, legalábbis a saját szememben, amikor már velem szemben állt, és úgy táncoltunk. Mosolyom közben egy kicsit csillapodott, mert nagyon koncentrálnom kellett, de ismét visszatért, amikor Lio megdicsért. Piros pont nekem. Mozdulatlanul vártam, amíg elindítja a zenét, majd egy pillantás múlva már ismét mellettem terem és kezdjük is a táncot. Mivel már a legalapabb dolgokkal tisztában voltam és tudtam, hogy Lio úgyis vezetni fog, nem féltem. Ráadásul most nem látott senki, csak ketten voltunk, nem úgy, mint a bálon. Itt még kevésbé éreztem kínosnak volna, ha rontok, vagy valamit nem úgy csinálok, ahogyan kell. Azért reménykedtem, hogy a salsában nincsenek emelések, mert nagyon meglepődtem volna, hogyha a dal végén a levegőben kötnék ki. Egész szépen táncolgattunk, és nem csak a rövid szoknyáért adtam hálát, hanem a lapostalpú cipőért is. Ezt kibírni magas sarkakkal kész csoda lett volna. Ám ezt a gondolatot eléggé elkiabáltam, mert körülbelül a dal felénél voltunk, amikor megbotlottam a saját lábamban, vagy lehet, hogy az övében, megbillentem és elestem. Olyan gyorsan történt minden, hogy csak annyit fogtam fel, hogy a padlón ülök, hacsak Lio nem kapott el. Előbbi esetben könnyekkel teli szemmel pislogtam fel rá, miközben próbáltam megfogalmazni, hogy hol fáj.
- KETTŐ - nyögtem ki végül, hiszen ez volt a második esésem, amit látott. Az első az aznap délután történt, amikor a házában is jártam. Komoly kifejezéssel az ajkamba haraptam, mert tudtam, hogy ezzel tönkretettem az egész munkáját és valószínűleg nem akarja már, hogy segítsek neki. 

Lionel: Egészen könnyen és gyorsan haladtunk, a zene pedig csak rásegített. Bátrabban mertem kezdeményezni olyan lépéseket, amelyek eltértek az előbb gyakorolt alapoktól, nem volt bennem kétség afelől, hogy Adelynnek menni fog, elvégre ha az ember érzi a zenét a tánc már csak ösztönből jön hozzá. Legalábbis ezt mondta anno az egyik tanárom és szerintem igaza van. Erre Adelyn remek példa, hiszen hamar ráérez az ízekre.
- MINDEN RENDBEN? - Annyira vártalanul történt az egész, azt hittem el sem tudom kapni hirtelen, aztán mégis megtartottam, igaz, nem sokon múlt, hogy ki ne csússzon a kezeim közül. Egy kicsit zavartan néztem a szemébe, ami most közelebb volt, mint eddig bármikor. A bálon elmaradt lassúzás jutott eszembe, valamilyen megmagyarázhatatlan okból, akárcsak az a gondolat, hogy szívesen tartanám még így. Tekintetem képtelen voltam levenni az arcáról, és amikor megszólalt önkéntelenül elmosolyodtam. - KETTŐ - ismételtem én is, mintha valami furcsa kábulatban lettem volna. Nem tudok magyarázatot találni arra, mi lett úrra rájtam akkor, mindenesetre igen lassan akart a józen eszem előre törni és csak némi fáziskéséssel segítettem visssza biztos két lábára Adelynt, aztán elléptem tőle. - NOS... - megköszörültem a torkom. Igyekeztem visszatalálni megszokott nyugodt hangulatomra, piszok nehéz feladatnak tűnt. - ... SZERINTEM ÁTTÉRHETNÉNK A KÖVETKEZŐ ZENE VÁLASZTÁSÁRA, AMENNYIBEN NINCS ELLENVETÉSE. - Nem gondoltam, hogy lenne, de azért megvártam, mit válaszol, mielőtt keresgélni kezdtem volna.

Adelyn: Lio szerencsére elkapott, megmentve attól, hogy a padlóra essek. Először azt hittem, nem fog sikerülni neki, de szerencsére elég gyors reflexekkel rendelkezett, így megtartott. A kelleténél közelebb kerültem így hozzá fizikálisan, mint amennyire terveztem, de önkéntelenül is mellkasához értem, kapaszkodót keresve. Amit persze nem találtam meg, mert nem akartam felsőjét összegyűrni, de biztonságot adott, akárcsak az is, hogy keze valahol hátamat tartja. Beugrott, hogy ez a jelenet egy lassú számhoz illene, de még a salsa ütemei lüktettek a levegőben. Amikor kijelentettem, hogy kettő, kicsit megbántam, mert úgy éreztem, hogy nem fogja majd érteni a férfi, de mosolyogva ő is megismételte. Ahogy szemébe néztem, láttam, hogy ő is tudja, hogy miről beszélek. Közben kezdtem visszatérni a valós világba, mert eddig egy kicsit sokk hatás alatt voltam, és érzékelni kezdtem a külvilágot újra, például a kidolgozott mellizmokat a tenyereim alatt... Éreztem, hogy a kelleténél egy kicsit tovább álltunk így, majd szinte egyszerre engedtük el egymást, de érezni véltem, ahogy a férfi előbb megbizonyosodik, hogy tényleg két lábon állok-e a talajon és csak utána engedett el teljesen. - KÖSZÖNÖM. - Ahogy arrébb lépett tőlem és megköszörülte a torkát, én egyből lesütöttem a szemem és a padlót bámultam. Lio látszólag egyáltalán nem bánta, hogy majdnem elestem, nem is haragudott érte. - EZ A ZENE MINDENKÉPP KERÜLJÖN A LISTÁRA - tettem hozzá és elmosolyodva visszatértem a székemhez és leültem. Kifújtam magam,  mert azért a salsában szépen elfáradtam. - MI LESZ A KÖVETKEZŐ? - Kérdeztem érdeklődve, amikor újabb CD került a lejátszóba. 

Lionel: - A VÉGZŐSÖK KÉRÉSE AZ VOLT, HOGY VALAMI EGYSZERŰT ÉS MODERNET - Továbbítottam azt az egyértelmű üzenetet, amit a szünet előtt kaptam tőlük. Ezzel nem szűkítették le túlságosan a kört, ami részben jó is volt, részben... Hol is tartottam? Nem, nem találtam vissza a megszokott önmagamhoz, azt valahol tánc és a vártalan félbeszakítás között vesztettem el. Nem tudtam normálisan összeszedni a gondolataimat, emiatt azt sem tudtam kitalálni, mit szeretnék példaként felvetni. Nem tudom, Adelyn, mennyire tért vissza az esésből, de úgy tűnt, neki kevesebb "gondot" jelent, ami történt, mint nekem. Bár a "gond" nem a legjob kifejezés rá. Mégis úgy tettem, mint mindig, a nyugalmat csak érezni nem éreztem, amúgy kifelé tökéletesen mutattam. A CD-kbe merülve keresgéltem, közben a lejátszó rákezdett a következő zenére, de szinte alig hallottam. Próbáltam koncentrálni, amennyire tőlem tellett, ezért sem mertem Adelynre nézni, mert tudtam, akkor megint összezavarodok. Valami nagyon nincs rendben, de egyelőre még magamnak sem mertem bevallani, micsoda.

Adelyn: A válaszra bólintottam, és úgy csináltam, mintha gondolkoznék. Vagyis gondolkodtam is, csak nem a végzősök egyszerű és modern zenéjén. Az, mondjuk átfutott a fejemen, hogy a végzősök persze könnyű feladatot akarnak, pedig nekik kellene a legmagasabb szintű produkciót bemutatni. Szemem sarkából figyeltem Lio arcát, ami olyan különös kifejezést vett fel, amit nem igazán értettem. Nyugodt volt, de mégis valami más is bújkált ott, amit nem igazán tudtam hová tenni. Zavartan a termet kezdtem el figyelni és ajkamba haraptam.  Régebben ez annyira nem volt szokásom, manapság meg lépten-nyomon csinálom. Egyszer azt olvastam, hogy ez az önbántalmazás eső szakasza. Kicsit most üresnek éreztem magam belül, talán azért, mert az előbb a férfi karjaiban olyan biztonságban éreztem magam... Talán az esés tudatában törékennyé váltam, de ő elkapott és nem roppantott össze, mégis határozott volt. És az a nézés... Amikor ez jutott az eszembe, elfojtottam egy köhögőrohamot és szorosan keresztbe raktam a lábaimat. Elszámoltam magamban tízig, majd kifújva a levegőt megkérdeztem. - MILYEN STÍLUSHOZ? - Ha megkaptam a választ, akkor próbáltam gondolkodni, hogy van-e olyan zene az általam ismertek közül, ami megfelel az összes elhangzott opciónak, de a csendben felidéztem ismét, hogy milyen érzés volt Lio karjai között lenni. Még mindig az jutott eszembe, hogy ő volt nekem a biztos pont abban a percben, de nem tudtam elfelejteni a furcsa bizsergést sem, amit ott éreztem, ahol keze a hátamhoz ért. Feleszmélve zavartan pislogtam, mert nem tudtam elmagyarázni magamnak, vajon miért pörög az agyam ezen. Csak megbotlottam és majdnem elestem, ő meg elkapott... Bizonyára minden lánnyal csinált már ilyet! A gondolatra összeszorult a torkom és szorító érzést éreztem a mellkasomban és a gyomromban is, mintha soha többé nem tudnék lélegezni, vagy táplálkozni. Zavartan megigazítottam fekete toppom pántját, észre sem vettem, hogy lecsúszott a vállamról, az elmúlt percekben szabaddá hagyva fehér bőröm. Ha minden igaz, akkor elhangzott a válasz arra a kérdésre, amit az előbb tettem fel, így megpróbáltam azzal lekötni a gondolataimat. Nehéz volt rávenni magamat, hogy ne a sötét szempárra gondoljak, de amikor rajtakaptam magam, hogy ezen jár az eszem nagyon erősen a zenékre koncentráltam. Próbáltam higgadtnak tűnni, legalábbis arcommal ezt sugaltam, de hevesen vert a szívem, rózsás pírjaimmal és különösen csillogó szememmel nem tudtam csinálni semmit.

Lionel: Míg én azon voltam, hogy összeszedjem magam az előbbiek után, a gondolataim teljes egészében nem a feladatra fókuszáltak, sőt, Adelyn kérdése is csak késve ért el hozzám.

- HM... NEM TUDOM... - Vallottam be őszintén és egy random CD-t tettem a lejátszóba. Mivel tényleg nem volt ötletem, így azt csináltam, amit ezekben a helyzetekben szoktam, kiválasztottam egy számot a sokból és lenyomtam a lejátszás gombját. Lassú zongorával indult és ez egyáltalán nem tetszett, lapoztam. Ez abszolút elektronikus volt, keményen kezdődött és egy csepp lassú rész sem volt benne. Tetszett. Tökéletesen illett ahhoz, amit kértek, már csak azt kellett kitalálnom, mit kezdjünk vele. Adelynre pillantottam, mit szól a zenéhez, bár tulajdonképpen már eldöntöttem, ezt választom. Nem volt kedvem próbálgatni, sőt, a válogatástól is elment a kedvem, ezért leállítottam a lejátszót és kivettem a CD-t.
- KÖSZÖNÖM A SEGÍTSÉGÉT, AZT HISZEM ENNYI EGYELŐRE ELÉG LESZ. - Nem néztem fel a lányra, inkább a CD-t tettem a helyére, aztán a tartót a táskámba. Hangomon nem érződött a bennem lévő feszültség, ami nem Adelyn hibája, megint csakis saját magamat okolhatom érte. Lerúgtam a cipőm, visszavettem a kintit, s a zakómért nyúltam. Közben figyeltem a lányra, ha esetleg meszólalt, amiben nem kételkedtem.

Adelyn: Lio nem adott valami határozott választ a kérdésre, így nem tudtam elkezdeni gondolkodni, hogy mi is lenne a tökéletes választás. Ezért csak úgy ültem ott, mint egy nagy kupac szerencsétlenség. Ahogy kicsit feljebb csúsztam a szék ülésén, a lábam már csak halványan érintette a padlót, ezért lóbálni kezdtem. A szemben lévő falat figyeltem, mert nem akartam a férfire nézni. Olyan különös érzésem támadt, amiről nem tudtam megállapítani, hogy mi is lehet, de nagyon rossz volt. Két zenét is hallgattunk, de csak az elejükből. Mivel nem tudtam, hogy pontosan mit is keresünk segíteni sem tudtam. A szemem sarkából néztem csak a tanárra, amikor megszólalt, de mivel ő egy pillantásra sem méltatott, a padlót kezdtem el nézni a terem közepén. Fura hangon beszélt, de nem tudtam pontosan, hogy milyen érzelem csengett benne. Lehet, hogy a szenvtelen szót erre használják? Nem tudom.
- KÖSZÖNÖM, HOGY RÁM GONDOLT A TANÁR ÚR - mondtam a padlónak, de a szemem sarkából láttam, ahogyan a férfi cipőt vált, majd zakóját is elveszi. Hirtelen valahogy elkedvtelenedtem mindentől, nem tudtam, minek volt ez köszönhető, de egy pillanatig úgy éreztem, hogy olyan gyenge vagyok, hogy a székről sem tudok felállni. Nem kellett volna kihagyni az ebédet... Úgy helyezkedtem ismét, hogy leérjen a lábam, de még nem gyűjtöttem erőt ahhoz, hogy ténylegesen talpra álljak. 

Lionel: - MEGBÍZOM A ZENEI TEHETSÉGÉBEN ÉS HOZZÁÉRTÉSÉBEN. VOLT SZERENCSÉM NEM IS EGYSZER HALLANI, AHOGY JÁTSZIK, MEGGYŐZŐ. - halvány mosoly kúszott az arcomra, ott hagytam, legalább kevésbé látszom komolynak, vagy annak, amit egyáltalán nem akartam kimutatni. Majd hazáig kiszellőzik a fejem és minden megint rendben lesz. Ezzel a meggyőzőnek ható lehetőséggel húztam be a táska zipzárját és a két fület összecsatolva felemeltem az ezeréves, kis sportáskát. Már állva néztem körbe a teremben, aztán kihúztam a lejátszót és elvettem előle a kulcsomat. Most valahogy nem láttam olyan megnyugtatónak ezt a helyet, mint máskor. Valami másra vágytam, azt hiszem, a lakásom csendjére, ott majd ráérek azokkal a gondolatokkal foglalkozni, amik nem hagynak nyugodni.
Adelynre néztem, nem türelmetlenül, de tekintetemben benne volt a távozásra utaló célzás, főként, ha még nem állt fel a székről.
- MEHETÜNK? - Kérdeztem a helyzetemtől tellő legkedvesebb hangon, a mosolyomra is ráerősítettem, és az ajtót kinyitva előre engedtem a lányt, majd én is kiléptem miután lekapcsoltam a világítást. Bezártam az ajtót és még vetettem egy pillantást az üvegfalon belülre, minden rendben van-e, amolyan önellenőrzésként, mint mindig.

Adelyn: A férfi dicséretére megdobbant a szívem, elég őszinte volt, bár lehet, hogy direkt így akarta csinálni. Mosolya nyomán nekem is muszáj volt engednem felfelé ívelő számnak, de csak finoman, mert a mélabús életkedv valamiért még mindig rajtam volt. Pedig tényleg jól éreztem magam. Láttam, ahogyan Lio pakolászik, így felkeltem a székről. A hegedűtokomat felvettem a földről és gondosan a vállamra vettem, a pántokon átbujtatva kezem. Óvatosan kihúztam a pántok alól a hajamat és a férfire pillantottam, aki pont akkor szólalt meg. - MEHETÜNK - válaszoltam, majd egy pillanatnyi hezitálás után elindultam az ajtó felé, ahol ezelőtt nem is tudom mennyi idővel bejöttünk. Az időérzékem teljesen elveszett, telefont nem volt nálam, sem óra, de amúgy sem gondoltam volna, hogy illő lenne megnézni társaságban, hogy mennyi az idő. Lio közben beért és kinyitotta előttem az ajtót, s át is engedett. - Köszönöm - került halvány mosoly az arcomra. - AZT HISZEM, MÉG EGY DARABIG EGYÜTT MEGYÜNK - céloztam a folyosóra, mert csak egy idő után kellett elválnunk. Elgondoltam, hogy ő most nyilván hazamegy, vesz egy fürdőt, meg ilyenek. Én nem haza megyek, hanem a kollégiumba, de végül is olyan, mintha az otthonom lenne. De az otthonom meg a szüleim háza. Úgyhogy valójában nincs is olyan hely, amit joggal nevezhetek "otthonnak." A gondolatra összeráncoltam a homlokomat, mert ebbe még nem gondoltam bele és fura volt ezen kattogni. 

Lionel: - VALÓBAN - értettem egyet az utunkra tett célzásával és elindultam a lépcső felé. Lépteim tempóját akaratlanul a lányéhoz igazítottam, táskám átvettem a jobb kezembe, nehogy véletlenül megüssem vele azzal, hogy kettőnk között tartom. Egyikünk sem sietett túlzottan, legalábbis nekem ennél valamivel gyorsabb az átlagos tempóm is, de nem tettem szóvá, hiszen úgy illik, hogy a férfi alkalmazkodjon a nőhöz.
Hacsak ő nem kérdezett, én csendben maradtam, amúgy sem vagyok a szavak embere, főleg akkor nem, ha nem érzem magam toppon, most pedig kifejezetten így gondoltam, ezért tőlem szinte megszokott némasággal sétáltam a kijárat irányába.
- MÉG EGYSZER, S A MAI NAP SOKADJÁRA, KÖSZÖNÖM A SEGÍTSÉGÉT! - A kinti levegő hűvössége nagyon jól esett, pontosan erre volt szükségem. Legszívesebben hazáig gyalogoltam volna, de a kocsim a parkolóban várt, így, ha nem volt, ami marasztaljon el is indultam felé, miután elváltam a lánytól. - TOVÁBBI SZÉP ESTÉT MISS ROSE! - határozottabb mosolyt kerítettem az arcomra, s a helyes irányba fordulva távoztam. Erős késztetést éreztem néhány megtett lépés után, hogy hátra pillantsak a helyzetből kihozható legészrevétlenebb módon, de uralkodtam magamon, így egyenesen a kocsira összpontosítva haladtam tovább.

Adelyn: Szokásos tempóban haladtam, de éreztem a férfin, hogy ő viszont lassabban megy, látszott rajta, hogy ő ennél egy kicsit gyorsabb. De tartotta vele. A lépést és ennek örültem. Mielőtt elváltak volna útjaink, még egyszer megköszönte a segítségemet, amire én csak apró mosollyal az arcomon bólintottam. - Viszont látásra - köszöntem el én is, miközben a fejemben visszhangzott a Miss Rose megszólítás. Elfordultam és a kollégium irányába tartottam. Azon agyaltam, hogy Moira ottvan-e már, bár ha jól emlékszem, a mai programunkról nem beszéltünk egymásnak semmit.