Mikor? 2014.04.14. - 2014.04.15.
Hol? Folyosók
Kik? Meara Moore & Lionel Hunter-Drake

Meara:

Már nagyon vártam ezt a napot, az utóbbi pár hétben, mióta kiderült, hogy itt fogok tanulni, tűkön ültem az indulás pillanatáig. Alig vártam, hogy elszabaduljak otthonról, nem mintha utáltam volna otthon lenni, sőt, ellenkezőleg, de már vágytam a változásokra, annális inkább, hogy zűrös idők jártak a családban. De végre vége volt a várakozásnak, és megérkeztem. Nagyobb épületre számítottam, de így, ahogy megnéztem új iskolámat arra gondoltam, nem baj, hogy kisebb, mint ahogy elképzeltem, de legalább kevesebbszer tévedek majd el remélhetőleg. Kis keresgélés után ráakadtam a szobámra, és letettem a csomagjaimat, majd úgy döntöttem, a bőröndök várhatnak estig, különben is kíváncsi voltam már. Az órarendet, és az időbeosztásomat sem tudtam még, bár lehet, jobb is, egyébként tuti, hogy méginkább ideges lennék, és mivel nem volt más dolgom elindultam, hogy körbenézzek kicsit. A folyosókon bandukoltam, azon töprengve, vajon merre lenne célszerű elindulni, de talán belebotlok valakibe, mielőtt kitalálom. Igazából erre sok esély volt, ugyanis fogalmam sem volt róla, mit kezdjek magammal, bár egyenlőre elvoltam, végülis sosem jártam erre, és szerettem volna mindent megnézni magamnak.

Lionel:

Kora délután járt az idő és kivételesen nem kellett sehova rohannom, vagy elintéznem bármit, ami tönkre tehetne egy ilyen szép napsütéses napot. Erre mondta mindig a tánctanárom, hogy "táncos idő", mert tényleg hívogatóan hat az emberre egy ilyen kellemes délután. El is döntöttem, a tanárit magam mögött hagyva egy automatából vett kávé társaságában elindultam kifelé. Végig a folyosón, s már szinte a lépcsőnél jártam, mikor megláttam egy diákot kószálni a folyosón. Nyomban célbavettem.
- Nem kellene órán lennie? - Kérdeztem rá köszönés nélkül, mivel azokkal kevésbé tudok kedves lenni, akik ellógják az órájukat. Azért vannak itt, mert tanulni akarnak, ha van olyan tárgy, amit nem szeretnek, hát így jártak, idejöttek, elfogadták, kész. Én sem csináltam ilyet, mert komolyan vettem, amit magamra vállaltam.
Tehát megálltam a lányhoz érve és vártam a válaszát, milyen magyarázatot fogok most hallani. Remélem valami eredetit, újat és még hihetően is fogja előadni.

Meara:

Éppen azon gondolkoztam, hogy feladom, és visszamegyek a szobámba, feltéve, ha megtalálom, bár ebben eléggé kételkedtem, elég messze jártam már onnét, és azért nekem ez így első séta után magas lett volna, főleg, hogy nem nagyon az útvonalat, inkább a környezetet figyeltem. Kinézve egy közelbe lévő ablakon láttam, hogy érkezésem óta is tombol a tavasz, így talán az udvaron találtam volna pár diákot, bár oda is el kellett volna jutnom valahogy. Végülis ha továbbmegyek, egyszercsak elérek addig, kivéve, ha már elhagytam a kijáratot, bár azért annyira talán én sem vagyok lökött, hogy elmenyjek mellette. Ahogy ezen töprengtem, egy hangot hallottam magam mögött, és mivel rajtam kívül mást nem nagyon láttam a folyosón, így feltételeztem, hogy nekem szól a kérdés. Lassan megfordultam, és pár pillanatig csak néztem a velem szemben álló tanárra, nem tudtam, mit kéne mondanom, pedig valamit jó lett volna. – Öhm, tuljdonképpel lehet, hogy igen, csak nem tudok róla. Úgy fél órája érkeztem meg az iskolába, és még nem futottam össze senkivel, úgyhogy órarendet sem kaptam. Gondoltam szétnézek kicsit, mivel nem tudtam, merre induljak el. – Mondtam, és szerintem ahhoz képest, hogy kicsit  megijesztett a hírtelen felbukkanásával még eléggé jól el tudtam magyarázni a helyzetem. Reméltem, hogy nem fogja leszedni a fejem, vagy megérti a dolgot, nem lett volna jó már az elején kivívnom egy tanár haragját.  Akkor főleg nem, ha engem is tanít, habár ez egyáltalán nem volt biztos, de azért jobb félni, mint megijedni.

Lionel:

A válasza komolyan meglepett. Számítottam a "Tanár megkért menjek el ezért-azért." válaszra, vagy "Elmaradt az órám.", sőt még a "Kiküldtek." felelet is felkészültebben ért volna. Szóval jött egy új diák és senki sem vette észre. Hol van a diákelnök? Nem az ő feladata lenne ezt észben tartani? Megbízhatatlanok mind.
- Tehát senki sem ment maga elé, mikor érkezett? - Kérdeztem vissza, mintha nem lenne elég nyilvánvaló, hogy ez történt. Már máskor is elterveztem, hogy szólok emiatt, most tényleg lépni fogok, mert ez így nem maradhat. Rendetlen banda, nem lehet rájuk bízni egy fogpiszkálót se, mert azt is elvesztik.

Meara:

Kicsit aggódva vártam a válaszát, nem tudtam, milyen tanárt fogtam ki magamnak így elsőre, bár amilyen szerencsétlen vagyok.. Úgy döntöttem, inkább nem festem az ördögöt a falra, megvárom mit lép, és csak aztán ítélkezem, végülis ha én meglátok egy diákot tanítási időben, akkor valószínű elsőre nekem is az jut eszembe, hogy lóg. Habár ha nem ismerős, akkor elgondolkoznék rajta, hogy miért, de végülis az emberek sem lehetnek egyformák. És én sem vagyok tanár, szerencsére. Gondolataimból ismét egy kérdése rázott vissza a valóságba és igaz, olyasmire kérdezett rá, ami majdnem egyértelmű volt, azért jónak láttam válaszolni, na meg nem voltam az a kötekedős fajta. – Hát, nem igazán. Ha az előttem elhaladó takarítónőt nem számítjuk, aki mellesleg szerintem észre sem vett, akkor nem, még nem találkozta egy diákkal sem. – Feleltem végül, bár elhet, nem pont ilyen válaszra várt, de ha én egyszer csak a takarítónőt láttam. Már ha az volt egyáltalán, bár a ruhájából, és a kezébben lévő felmosóvödörből ítélve csak ő lehetett. – Egyébként Meara Moore vagyok, örülök, hogy találkoztunk, nem nagyon volt ötletem, mit csináljak, ha nem jön erre senki. –Reméltem, ezt nem veszi szemtelenségnek, én csak bemutatkoztam, ugyanis az előbb teljesen megfeledkeztem róla a nagy ijedelmek közepette, de úgy látszott ennek is itt volt az ideje. Vagy valami olyasmi.

Lionel:

- Hát ez hihetetlen! - Majdnem összeszorítottam a kezemben tartott műanyag poharat a rámtörő indulatoktól, de szerencsére gyorsabban kapcsoltam és enyhítettem a szorításon. A pohár azért egy kis jajgató roppanó hanggal tudtomra adta, nem tetszik neki, de ez abban a percben kicsit sem érdekelt.
- Rendben. - Bólintottam, s nyugalmat erőltettem magamra. Kifelé mutatva jobban sikerült, mint belül éreztem.
- A nevem Lionel Hunter-Drake, tánctanár vagyok. Milyen szakra jár? - A sportot valamiért kizártam a lehetőségek közül, a táncban sem reménykedtem. Túl szép lenne, ha saját diákomat kellene körbevezetnem az iskolában. Színész vagy zenész? Bármelyik képbe beleillene, így tehát álltam és ismét vártam a válaszra.

Meara:

- Örülök. – Biccentettem, mikor ő is bemutatkozott, és a selytésem beigazolódni látszott, miszerint nem fog tanítani. Vagyis csak az utóbbi pár másodpercben kezdett körvonalazódni bennem egy ilyesmi érzés, és most meg is bizonyosodhattam róla.
– Ének-zene, cselló, és ének. –Feleltem, máris előrébb voltunk. Legalábbis én is tudtam az alap dolgokat róla, és mostmár ő is rólam. Végülis mégiscsak jó volt erre jönni, bár ezt még nem jelentettem volna ki biztosan, a végén még elkiabálom, és kiderül, hogy egy szigorúságok szigorúsága, bár így ránézésre nem tűnt annak, egyáltalán nem, bár lehet, csak az akasztotta ki, hogy nem jött elém senki. Ez naygon kedves lett volna tőle, de úgy gondoltam az időre bízom, és majdcsak kiismerjük egymást, így most csendben maradtam, várva az esetleges további kérdéseket.

Lionel:

- A csomagjai hol vannak? - Lopva körbenéztem, hátha itt tette le valahova, mert, ha ennyire nem tudja, hol is van, akkor a holmijait sem tehette olyan messzire. Közben pedig emésztgettem a hallottakat. Jól sejtettem, zenész, illik is hozzá. A hangjának minőségét nem az én szakterületem megállapítani, de ha további megérzéseim nem csalnak, valóban lehet tehetsége az énekléshez. A legnagyobb problémám azonban jelenleg nem ez volt, hanem találni valakit, akire rábízhatom és körbevezeti az épületben, elmond neki mindent, amit tudnia kell, "satöbbi"... Ismét körbenéztem, hátha kijön valaki, de nem így történt. Még a tanáriban sem volt zenész, aki esetleg segítehetett volna, szóval nekem kell megoldanom, pompás.
- Azt hiszem, nekem kell megmutatnom Önnek, mit hol talál, és a végén szerönk egy órarendet, hogy a következő óráját már ne késse le, amennyiben lenne még ma. - Tájékoztattam, aztán egy hajtásra megittam maradék, fél pohárnyi ízesítetlen fekete kávém.
- Nos, tehát ez itt a második emelet, ahol a szakjának megfelelő tárgyakat oktatjuk, illetve a tanári szobát is itt találja meg, ha halaszthatatlan kérdése lenne a későbbiekben. - Elindultam visszafelé, némelyik ajtó mögül halkan, de hallhatóan szűrődtek ki zajok, zenei részletek, utasítások, énekhangok. Mindhez elmondtam a rövid bemutatást, melyik teremnél járunk éppen. A végén elmondtam, hogy hol talál minket illetve az igazgatót. Még engem is zavart az a túlzott hivatalos hangnem, amivel beszéltem, még a végén elijesztem a diákot. Csúnya pont lenne az az aktámban. Nem baj,a  következő szinten másképp fogom megközelíteni a bemutatást. Ezzel el is indultunk visszafelé a lépcsőhöz, közben, ha akadt kérdése természetesen válaszoltam rá.

Meara:

- Nos, az egy külön történet, hogyan, még én sem tudom teljesen, miként sikerülhetett, de a csomagjaimat már lepakoltam, és utána indultam el, hátha találok valakit. – Feleltem a szerintem teljesen logikus kérdésre, fel sem tűnt, hogy ezt meg sem említettem. Vagy lehet, igen, és mindkettőnknek kiment a fejéből, most én sem emlékeztem így rá, mit is mondtam a cuccaimmal kapcsolatban. De mindegy is, megválaszoltam a kérdését, majd figyelmesen hallgattam, mikor beszélni kezdett.
– Nagyon köszönöm. – Mondtam aztán egy hálás mosollyal, biztosan lett volna jobb dolga is, mint engem vezetgetni, de én örültem neki, hogy végre valakit mellém rendelt a sors ilyen szempontból. Kishíjján majdnem felnevettem, mikor közölte, hogy sikerült megtalálnom a zenészek részlegét, bár két emeletből ez nem tűnt nehéz feladatnak, de aztán összeszedtem magam, és követtem, igyekeztem minden imformációt az agyamba vésni. Ezzel az emelettel egész gyorsan végeztünk, vagyis nekem gyorsnak tűnt, lehet, csak a koancentrálás miatt, de mikor elindult lefelé, kíváncsian követtem, végülis itt fogom eltölteni a mindennapjaimat, így jó lenne, ha tudnám, mi merre van. Vagyis megpróbálnám megjegyezni.

Lionel:

Hamar le akartam tudni a dolgot, ezért külön kellett figyelnem, mert hajlamos vagyok hadarni és gyorsabb léptekkel haladni, ha szabadulni akarok egy feladattól. Nem, nem Miss Moore volt a legnagyobb problémám, hanem a kárbament szünetem, amit semmittevéssel terveztem tölteni, helyette az iskola falai között bolyongok, ez zavart a legjobban.
- A földszinten talál meg mindent, amire alapvetően szüksége van. Itt lesznek az alap tárgyak órái,... - mutattam két ajtóra, amelyek mögött valószínűleg jelenleg is oktatás folyik. Tovább mentem, normál, átlagos lépésekkel, amit még a diák is tudott követni. A figyelmem elkerülte egy kollégám érkezése, mire észrevettem a lépcsőn járt már, de nem is baj, ő sem zenész, ugyanúgy járna, mint én szóval maradtam az eredeti tervnél.
- Az ebédlőt arra találja, a könyvtárat szintén - Mutattam a rövid folyosóra, amiről szintén két ajtó nyílt. Nem akartam bemenni egyikbe sem, majd egyedül felfedezi, vagy más diákokkal együtt, most csak az iránymutatásra szűlíte az akaratlanul rámosztott feladatköröm.
- A tornateremhez és az öltözőkhöz pedig erre kell mennie. - Ismét megmutattam, merre találja az említett helyiségeket, be oda sem kívántam menni, tehát néhány lépéssel az ajtó előtt megálltam.
- Ez lenne tehát a főépület. - Fejeztem be a rögtönzött idegenvezetést.
- A kollégiummal már gondolom megismerkedett. Az épület túlsú szárnyában található a fiúk részlege, ugyanolyan, mint az Önöké. Talán valamivel rendetlenebb. - Tettem még hozzá egy igen halvány mosoly kíséretében.
- Nos, van esetleg valami kérdése?

Meara:

Tovább követtem az alsó szintre, és igyekeztem itt is elraktározni magamba a legtöbb imformációt. Annyira nem volt nehéz, az elrendezés így, hogy már majdnem mindent láttam, elég egyszerűnek tűnt, s annyira nem is volt nagy az iskola, úgyhogy lehet, mégsem lesz annyira vészes az első pár hétben a tájékozódás, bár nem mondom, volt, amelyik teremről nem tudtam volna kapásból megmondani hol van, de ezen ráérek akkor idegeskedni, ha épp az adott heséget keresem majd. Az ebédlőt hallva eszembe jutott, hogy ma még alig ettem, régebben az izgalomtól nem voltam rá képes, most pedig nem volt rá időm, bár még nem is éreztem szükségesnek. Ezután ismét rá figyeltem, mikor még megmutatta a hátralevő termekhez vezető irányt, majd mikor megállt, én is így tettem.
– Köszönöm, hogy megmutatta. Gondolom, lett volna jobb dolga is, mint engem vezetgetni. De hálás vagyok érte, tényleg. – Néztem rá egy halvány mosollyal, majd mikor a kollégiumról mondott pár szót, aprót bólintotam. Igaz, még nem láttam ott sem mindent, de gondoltam, nem lehet ott olyan sok érdekesség, azt meg hogy mi hol van, majd úgyis kiderítem időközben. Mikor rátért, hogy milyen a fiúk részlege a mosolyom szélesebbé vált, és egy halk nevetést is megengedtem magamnak, ebben úgy éreztem, van némi igazság. Úgy tűnt, a mondanivalója végére ért, én pedig eltöprengtem pár pillanatig, mi az, amit feltétlen tudni szeretnék.
– Nem, azt hiszem, nincs. – Ráztam meg a fejem, igazából még mindig kíváncsi voltam, milyen itt az élet, meg ilyesmi, de úgy gondoltam, erről okosabb lenne majd egy diákot kifaggatni, na meg a tanárurat sem szerettem volna túl sokáig feltartani. Vártam, hátha van még valami, amit hozzá szeretne fűzni a dolgokhoz, vagy valami utasítás, mit csináljak a tanítás végéig, nem tudtam, meddig tartanak a tanórák, de volt egy olyan selytésem, hogy már nem lenne értelme becsatlakozni, mire eljutnék addig, addigra ki is csengetnének. Na, meg amíg vártam, volt időm azon gondolkozni, hogyha nincs más, amit szeretne, merre induljak tovább, mivel a szobámban nem volt kedvem ücsörögni, igaz, a pakolással is eltölthettem volna az időt.

Lionel:

Mivel a kis túránkat úgy láttam befejehzetjük, vetettem egy pillantást a csuklómon lévő órámra. A szünetem nagy részén már túl vagyok, remek. Azt hiszem visszamegyek a tanáriba CD-ket válogatni, nem ártana valami vérfrissítés a másodéveseknek, mostanában kezdenek ellustulni. Ez az ötlet megragadt a fejemben, miközben figyelmemet a diákra szegeztem, akárcsak tekintetem, hiszen beszélt hozzám.
- Rendben - Bólintottam rá, belül egyfajta megkönnyebbüléssel, hogy nincs már több magyarázni való, amit esetleg nem értett a rövidített előadásomban. Persze, szívesen válaszoltam volna, hiszen az nekünk is jó, ha a diákok jól tákékozottak, már a legelején, a helyzet jelenleg ellenben inkább azt kívánta, hogy a további információkat esetleg diákok között gyűjtse össze, azzal ő is jobban jár, ebben egészen biztos vagyok.
- Már nincs sok az órák végéig, ajánlom, nézzen körül a termek környékén, főként a zenetermeknél. Bármelyik tanár szívesen beszél Önnek az iskola zenei részéről, ebben sajnos én nem tudok segíteni. - Ez volt a legjobb tanácsom, amit így hirtelen adhattam. Mivel úgy tűnt, tőlem másra nincs szüksége, köszönni, majd távozni készültem, de eszembe jutott valami.
- Ha gondolja jöjjön velem vissza a tanárihoz, hátha találunk valakit, aki segít órarendet keríteni magának. - Ki is ment a fejemből, hogy nem ártana beszereznie, mielőtt útra kel az épületben. A diákok még legalább tíz percig úgysem jönnek ki a termekből, annyi idő alatt csak találok az osztályának megfelelő órarendet valamelyik mappánkban.
Ha velem tartott. akkor igyekeztem még néhány dolgot elmondani, ami hirtelen eszembe jutott, míg fel nem értünk, s át nem adtam az órarendjét, ha inkább egyedül ment tovább akkor ennyivel előbb értem vissza a tanáriba, ahol leültem az ablak melletti asztalomhoz és a CD-lejátszót kezdtem babrálni.

Meara:

A következő tanácsa jó ötletnek hangzott, kíváncsi voltam, mi is van még idén hátra zenei téren, na, meg jó lett volna kideríteni, kit fogtam ki tanárnak. Vagy ki fogott ki engem. Ahogy nézzük.
– Rendben, akkor szerintem elmegyek arra, biztosan találok majd valakit. – Mondtam beleegyezően, megértettem, hogy ezekben ő már nem tud segíteni, nem is volt az ő dolga, és tényleg jó tanács volt, nem is tudtam, nekem miért nem jutott eszembe, hogy arra is el kéne menni, de legalább mostmár megvolt az új úticélom, ha itt végzek. Úgy tűnt, még eszébe jutott valami, így ismét ráemeltem tekintetem, és nem is tévedtem. – Rendben, akkor önnel tartok, köszönöm. – Mondtam, ma már ki tudja, hanyadjára, de ha egyszer tényleg hálás voltam azért, amiért rámáldozta az ideét, akkor ez van. És jobb többször, mint a végén egyszer sem. A tanáriig némán haladtam mellette, majd mikor odaértünk, hamar talált egy az évfolyamomnak megfelelő órarendet, amit kézhez is kaptam. Örültem neki, hogy már van egy ilyenem is, majd még egyszer utoljára megköszöntem a segítséget, na meg az órarendet, és azzal együtt indultam el a zenetermek irányába. Útközben átfutottam, melyik napom milyen lesz, és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a holnapi nap egész tűrhető lesz, szóval talán nem dobnak bele elsőre a mély vízbe. Miután átnéztem, melyik nap mire kell majd számítanom, inkább az útvonalra figyeltem, nem lett volna szerencsés rögtön a körbevezetésem után eltévednem ugyebár.