Mikor? 2016.03.29. - 2016.04.04.
Hol? Előcsarnok
Kik? Lionel Hunter-Drake & Adelyn Rosr

Lionel:

Hónapok óta nem jártam itt, különös érzés kerített hatalmába már a gondolattól is, hogy ismét az iskolában lehetek, még, ha csupán futólag is. A szótlanságom gyanút keltett, a háztól a parkolóig kérdések hada zúdult rám, amit egy egyszerű mosollyal és a sablonossá lett "Semmi különös." válasszal igyekeztem kivédeni, már amennyire Danielle hagyta. Vagyis semennyire.
A mosoly hamar átalakult, a kényszerből őszinte öröm lett, amikor az ismerős arcok csodálkozva köszöntöttek az udvaron áthaladva. Ugyanez folytatódott az épületben is. Danielle belém karolt és izgatottan fecsegett, az érzés pedig rám is átragadt, bár azt nem mondhatnám, hogy minden tekintetben ugyanaz az indok vezérelte ezt az érzést. Nem feltűnően, de mégis szinte ösztönösen kerestem egy valakit a tömeggé alakult rögtönzött fogadóbizottságban. Vörös haj, csillogó szemek, pontosan előttem volt minden egyes nap a mosolyogó arc és a lehetőség, hogy talán újra láthatom, minden negatív gondolatot képes volt elnyomni bennem.
- Nem is tudtam, hogy ennyi rajongód van - hajolt közelebb Danielle, és minden irányba forgatta boldogságtól suhárzó arcát, s közben igyekezett az összes köszönésre reagálni, ami felén irányult. Nekem néhány kimaradt, mikor azt hittem, megláttam a diákok között a keresett lányt. Hol lehet Adelyn? Talán nem is fogom látni, míg itt leszünk....
A suttogott szavak áthatoltak az események hatásától túlpörgő gondolataimon, de nem tudtam mást tenni, mint nevetni a hallott mondatfoszlányokon. Legalább abban egyetértünk, hogy Danielle gyönyörű a sötétbarna hajával és a zöld szemével. Ezzel aligha tudnék vitatkozni. Néhány megjegyzés azonban csak jókedvemnek köszönhetően surrant tovább a fülemnél.

Adelyn:

Nem tudom, hogyan történt. Én csak az előcsarnokon keresztül mentem volna, de ott volt ő. Lio. Először csak bámultam meredten őt, ahogy vitathatatlanul úgy nézett ki, mint egy félisten. A rácsavarodó hölgyre csak rgy pillantást tudtam vetni, arcát sem láttam, mert féltem, hogy kiszúrnak, így gyerekesen a kávéautomata mögé bújtam. Ám úgy gondoltam, hogy úgysem vesznek észre, annyira nagy tömeg gyűlt össze az előcsarnokba. Azt hiszem, pár napja pánikrohamszerű érzés tört rám, de mivel nem akartam, hogy ez mrgismétlődjön, sürgősen el akartam hagyni a terepet. A kijáratot azonban csak úgy tudtam volna megközelíteni, ha elmegyrk Lioék mellett. Hát rajta. Még mielőtt elindultam volna, levettem a nyakláncomat. Azt a nyakláncot. Nrm leszek senkinek a másodhegedűse. Mennyire igaza volt Noahnak... Leszedtem egy szóeólapot a falról, kis borítékformára hajtogattam és belecsúsztattam az ékszert. Az ideiglenes tasakot a kezemben szorongatva indultam a kijárat felé. Nem néztem senkire, csak fekrte tornacipőm orrát bámultam. Igyekeztem senkivel sem szemkontaktust létesíteni, főleg nem vele... de nem bírtam ki, pár lépésre Liótól kénytelen voltam ránézni az ismeretlen ismerős arcára. Mikor felnéztem, még reménykedtem, hogy nem vesz észre... Nem nyújtottam valami szép látványt, csontváz ruhában, vagy valami ilyesmi.

Lionel:

Kérdésekkel árasztottak el, többnyire ugyanazokkal és a századik ismétlés után már nem tudtam, melyik verziót nem mondtam még és melyiket túl sokszor. Azért nem hagytam abba, akinek tudtam, annak válaszoltam, de egyre jobban éreztem, túl sok, talán a levegőn kicsit kitisztulna a fejem.
Danielle váratalnul közelebb hajolt és alig hallhatóan beszélt hozzám. Először nem fogtam fel a mondat egészét, aztán lassan leesett az értelme és meglepettségem cseppnyi döbbenettel párosult, majd követtem tekintetét a diákok egy azon részére, ami a kijárat felől vett körbe.
Nem is kellett keresnem, azonnal kiszúrtam Adelynt, ahogy fejét lehajtva igyekezett átjutni az embereken. Csak most tűnt fel, mennyie állnak már itt és arra is ráébredtem, mennyire szükségem lenne egy kis csendre.
Néhány szó erejéig ismét Danielle-hez hajoltam, aki csak bólinott. Átvágtam az emberek között, miközben a hátam mögött hangosabban kezdett el beszélni, ezzel magára vonva a figyelmet. Hiába, ehhez mindig is nagyon jó érzéke volt.
Adelyn már majdnem az ajtónál volt, mikor utolértem. Elkaptam a csuklóját és, ha nem tiltakozott túl hevesen akkor át sem gondolva, mennyire kockázatos, a termek felé kezdtem el magammal húzni, majd egy élves váltással a takarítók szobájának ajtaját nyitottam ki és magam előtt beengedtem Adelynt, már, ha egyáltalán engedte, hogy ezt tegyem. Ha már az előcsarnokban ellenállt, akkor hagytam és csak megálltam előtte.

Adelyn:

Oké, tudok távozni feltűnés nélkül. Már csak három lépés, kettő. Egy kéz szorított rá a csuklómra, és én annyira meglepődtem, hogy csak egy kis szobában ocsúdtam fel, ahol még sosem jártam. Mrgtorpantam az ajtóban, ám Lio becsukta mögöttünk. Túl közel álltam hozzá, így elfelejtettem, hogy utálni akarom. Nem ment. Teljesen elgyengültem, ahogyan ösztönösen a szemeibe néztem. Szívrm a torkomban dobogott. Szólásra nyitottam szám, de nem tudtam semmit mondani. Olyan hihetetlen volt ez az egész. Hátraléptem egy lépést, azaz csak egy felet tudtam toporogni a küszöbön, mert hátam az ajtófélfának ütközött. Kénytelen voltam megkapaszkodni az ajtóban, nehogy megszédüljek, hiszen állapotomon nem segített üres gyomrom. Még mindig csak némán bámultam a férfit.

Lionel:

Nem tudom, mi ütött belém, hogy ennyire felelőtlenül és meggondolatlanul cselekedtem, de alig eszméletem fel és már egy kis helyiségben álltunk, csak mi ketten. Persze, ez azonnal felébresztette a hónapok óta elnyomott érzéseket és ösztönösen húztam közelebb magamhoz, hogy szorosan átölelhessem. Istenem, mennyire hiányzott mindez!
Fülemben hallottam saját szívverésem heves ütemét, orromon át mélyen magamba szívtam az ismerős, de annyira hiányolt illatot.
Nem akartam akarata ellenére cselekedni, így ha nem hagyta, hogy kiélvezhessem ezt a néhány pillanatot, akkor egy rövid ölelés után elengedtem és hátrébb léptem tőle, de mindössze egyetlen lépést, így elég közel maradtam hozzá, mégis kapott némi teret, amire ezek szerint vágyott.
Ha hagyta, hogy hiánya vezessen, önkéntelenül lehunytam a szemem, míg csendes némaságban élveztem a másodperceinket. Nem is tudtam igazán, mennyire hiányzott, de most egyszerre árasztott el az és a megkönnyebbültség érzése, hogy ismét itt van.

Adelyn:

Az ájulás szélén álltam az intenzív élménytől, így szinte kapóra jött, ahogyan Lio átkarolt. Képtelen voltam visszaölelni, minduntalan az jutott eszembe, amikor a folyosón ellókött magától. Ám nem bírtam ki, hogy vállára hajtva fejem ne szívjam be illatát, ami az egész házát körbelengte. Remegve fújtam ki a levegőt és ezt a sóhajtást biztosan hallotta. Miután elengedett, csak bámult, s már bántam, hogy nem fontam nyaka köré kezeimet. Zavarba jöttem, ahogy nézett. Valamiért az jutott eszembe, hogy elmondom neki, hogy öt kilót fogytam. De helyette szótlanul kicsomagoltam a szórólapba rejtett nyakláncot és felmutattam.
- Köszönöm - mondtam halkan, de érrhetően. Hangomat egyszerre éreztem száraznak és érzelemmel telinek. A kiys hegedűmedálon megcsillant a koszos ablakon átszűrődő fény, pedig egyébként kellemes félhomály volt. Kellemes...

Lionel:

Elléptem ugyan tőle, de nem mentem messzire, és csak akkor engedtem el ténylegesen, amikor a papírt kezdte el bontogatni a kezében.
- Tetszik? - Sokféle lehetőséget lejátszottam a fejemben, mikor a következő találkozásunkon töprengtem, de a jelenlegi egyiknek sem felelt meg. Az a rengeteg kérdés, ami eszembe jutott, vagy mondat, ami elhangozhatna, egyiket sem találtam hirtelen alkalmasnak, de más sem jutott eszembe, ami illene ide, hozzánk, hozzá. Talán, mert ezt is szerettem volna tervezni és aszerint megoldani, de a tervek csődöt mondtak, ez már nyíltan látszik. Így viszont magamra maradva nem tudom, mit is mondhatnék neki.
- Szabad? - Tekintetemmel mutattam a nyakláncra, ezzel jelezve, szívesen segítek bekapcsolni, ha fel szeretné venni. Persze, nem erőltetem a dolgot. Az is lehet, hogy azóta egyszer sem viselte, vagy nem is tetszik neki annyira, mindössze a tőle megszokott udvariasság miatt köszönte meg így.
Ha mégis elfogadta a segítségem, megigazítottam a nyakláncot és mögé állva, kissé ügyetlenül bekapcsoltam. Szám akaratlanul is halvány mosolyra görbült, s ez nem nem tűnt el akkor sem, mikor ismét felém fordult. - Illik hozzád. - mosolyom valamivel erősebbé vált.

Adelyn:

Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy Lio reagáljon a nyakláncra. A kérdésre meglepődtem.
- Nagyon - feleltem tétován. Nem tudhatja, de szinte soha nem vettem le a láncot. A következő kérdésre szinte sokkosan bólintottam. Mintha csak a képzeletemből vetült volna ki a jelenet. Lio mögém lépett, én pedig félresöpörtem útból a hajam. Amint megéreztem a kezét, libabőrös lett a hátam. Szégyellősrn fordultam vissza. Amint megláttam mosolyát, végre nekem is mosoly szökött arcomra. Annyira intim volt az egész jelent, hogy szívem majd kicsordult.
- Tökéletesen illik hozzám - érintettem meg a medált. Egy pillanatig csak csendben néztem egy pontot Lio mellkasán, majd tekintetem szemeihez csúszott.
- Nem tudom, mivel érdemeltem ki egy ilyen ajándékot - jelentettem ki félszegen, és szó szerint féltem a választól.

Lionel:

- Azt elég, ha én tudom - Mosolyom most már tagadhatatlanul látható volt, de nem is akartam elrejteni.
Kezem a fekete dzsekim zsebébe süllyesztettem, míg megtaláltam benne a kis dobozt, ami nem volt nehéz, mivel a zseb nagy részét elfoglalta a fehér hoszúkás doboz, amit egy világos lila szalag díszített.
- Ez neked hoztam. Reméltem, hogy ma át tudom adni. - Felé nyújtottam az ajándékot és kíváncsian vártam, mit szól  a kis hógömbhöz, amiben az Eiffel-torony látható, meg egy kis francia zászló, plusz a havat jelképező fehér dara.
Nem tudtam, mit hozzhatnék, minek örülne, aztán ezt találtam, némi segítséggel. Danielle szerint a lányok szeretik az ilyesmit, meg a "titokzatos ismerősök". Azt hiszem, túlságosan is ismer.

Adelyn:

Képtelen voltam nem mosolyogni, amint láttam Lio arcát. Egy következő ajándékot is kaptam tőle, amit meglepődve vettem át. Megelégeltem, hogy az ajtóban állok, így ellenőrizve, hogy a takarítók nyugalmára szolgáló retesz a helyén van, arrébb léptem. Kivettem a fehér dobozból az ajándékot.
- Ez egy... ez egy.. hógömb - csillant fel a szemem. - Köszönöm - ráztam meg a hógömböt és kislányosan pilláztam, ahogyan a hódara körüllengi az Eiffel-tornyot. Mesés volt. A gömb felett felnéztem Liora.
- Köszönöm... szabad? - Kinyújtottam felé a kezemet, egy félénk ölelésre vágyva. Ha beleegyezett, megöleltem.
- Úgy viselkedünk, mintha minden rendben volna... pedig nincs.. - nyaka hajlatába hajtottam a fejem. Abban az esetben, ha nem hagyta, hogy megöleljem, csak álltam és némán meredtem magam elé.

Lionel:

Elnevettem magam, mikor megkérdezte, hogy megölelhet-e. Magamhoz húztam és átöleltem, ez egy természetes mozdulatnak tűnt, pedig egyáltalán nem volt az, mégis annak éreztem.Örülnék, ha minél többször megtehetném, főként, ha következmények nélkül, ami jelenleg még nem tűnik elérhetőnek, de talán... Talán hamarosan minden másképp lesz. Ebbe a gondolatba kapaszkodtam az elmúlt hónapokba, de most, hogy itt vagyok ismét, rájöttem, mennyire hiányzott maga a hely, az iskola, a diákok és a tanítás. Viszont a helyzet már meglévő bonyolultságát nem kellene tovább fokoznunk, vagyis egyelőre minden így marad. De hogyan is? Bonyolultan. Kegyetlenül összekuszált állapotban.
- Sosem volt rendben - szólaltam meg néhány másodpercnyi csend után, ami Adelyn szavait követte. - De dolozom azon, hogy ez megváltozzon. - Nem enedtem el teljesen, csak annyira, hogy a szemébe nézhessek. Egyik kezemmel finoman végigsimítottam az arcán, majd ujjaim megállapodtak az állán és mire egyáltalán felfoghattam volna mit teszek, közelebb hajoltam hozzá, szám szinte épp csak súrolta az ajkait, ez egy leheletnyi csók volt csupán, a szívem azonban abban a pillanatban érezhetően nagyot dobbant, a pulzusom megsokszorozódott és a másodperc varázsa fogjul ejtett. Nem akartam elhúzódni tőle, bár valamennyi távolság mégis lett közöttünk, de még így is veszélyesen közel volt hozzám, vagy legalábbis ez az, amit én megtettem, megtehettem, ha ő másképp cselekedett, természetesen még elengedni is hajlandó voltam, még ha nem is szívesen tettem.

Adelyn:

Borzasztóan féltem, hogy nem ölel meg, ismét ellök magától, így le is tettem az ajándékom, mielőtt eldobom vagy elejtem. De Lio csak nevetve magához húzott, mire a nyakam is elpirult. Ösztönösen ellazultam Lio karjaiban, nem gondoltam semmi rosszra a múltból, csak a jelenre, hogy milyen jó. Finoman átöleltem a nyakát. Szavai biztonsággal töltöttek el, s kissé elhúzódva tőle szemébe tudtam nézni. Ujjbegyei mintha elektromosságot vezettek volna bőtömbe. Az jutott eszembe, amikor a parkban szemrevételeztük egymás sebeit. Egy másodperc múlva már gondolkodni sem tudtam, ajkaink összeértek, éppen csak egy pillanatra. Ez a pillanat pont elég volt arra, hogy szívem kétszeres ütemmel verjen, elöntsön a forróság és bizseregjen minden izmom. A kis pillanat után egy pislantásig agyam csak feldolgozta a történteket, majd elmosolyodtam, mint egy tinilány, akinek ez az első csókja. Végülis tényleg ez volt az első Igazi csókom, mert a többinél nem éreztem semmi ilyen intenzív érzést. Az elsőkről és a csókokról eszembe jutott, hogy miért én vagyok a választott, de nem akartam elrontani a hangulatot. Főként a kistinis mosolyom miatt. Valami hasonló kifejezést vártam Liotól is igazándiból.
- Csak... én éreztem ezt? - Egyik kezemet szégyellősen levettem Lio válláról és két ujjamat ajkamra fektettem célzásként.

Lionel:

- Egy csókhoz ketten kellenek, nem igaz? - Szám mosolyora húzódott röpke csókunk végén és sehogy sem tudtam rávenni, hogy eltűnjön, már, ha egyáltalán ilyesmi szándékomban állt, legalább tudat alatt, mert belül csak a pillanat töltött el, az öröm, hogy megtörténhetett mindez.
Annyira húzódtam el tőle, amennyire muszáj volt, vagyis úgy fél lépés távolságra. Megfogtam az egyik kezét és egy csókot nyomtam a kézfejére, de közben nem akartam megszakítani a szemkontaktusunkat.
- Örülök, hogy ma lehetőségünk volt találkozni. Nem tudom, hogy tudtam volna úgy visszamenni, hogy nem láthatlak. Tulajdonképpen, ha már a rám tört őszinteségnél tartunk, azt is bevallhatom, hogy miattad tettük ezt a kis kitérőt. - Hüvelykujjammal a kézfejét simogattam, amit azóta sem engedtem el, hogy szám a bőrét érintette, csak leengedtem, így kényelmesebb mindkettőnknek.

Adelyn:

- Igaz - feleltem úgy, mintha egy kisgyerek lennék. Úgy is éreztem magam, mintha egy kisgyerek volnék. Nem értettem semmit és minden olyan valószínűtlennek tűnt. Mintha csak egy mesében lettem volna, ahol  én még csak nem is főszereplő vagyok. Úgy éreztem, hogy Lionak is tudnia kell, hogy mit érzek.
- De én... de én... - Alig bírtam összeszedni, amit mondok. Nagyszerű, Lio, akire egész eddig vártam megcsókolt, most meg csak itt leégetem magam. De képtelen voltam normális mondatokat kinyögni. Mondjuk ezt már megszokhatta volna...
- De én egész végig itt voltam és vártam és nem értettem semmit, csak pletyákat hallottam meg csúnya dolgokat - csak úgy zúdítottam Liora az információt, reménykedve, hogy megérti, amit akarok mondani. Remegő kézzel fogtam a kezét, szokásomhoz híven elsápadtam. - és azt sem tudtam, hogy merre jár.... sz.
Úgy gondoltam, hogy egy csók után van olyan viszonyban az ember, hogy tegezheti. Mivel féltem, hogy mindjárt elájulok szabad kezemmel megfogtam Lio vállát. Egy árnyalatnyival máris jobban éreztem magam, sokkal biztonságosabb érzet fogott el. Kérdőn pilláztam a férfi szemeibe, mert egész eddig nem oda néztem, hanem valahol egy pontot a cipőink között, amik nagyon, de nagyon közel voltam egymáshoz. Azt hiszem, hogy a fény a szememben, ha bizonytalanul is, de visszatért.

Lionel:

- Egyszer elviszlek Párizsba, nagyon tetszene neked - Nem akartam belemenni a "Miért nem szóltál?" kérdéssel kezdődő bonyodalomba, mivel végülis, ha jobban belegondolok, az utat is Adelyn miatt vállaltam el, az utána kialakult események már csak úgy jöttek vele együtt.
Pontosan erre emlékeztetett a nadrágom zsebében rezegni kezdő telefon is, amire szinte rá se kellett néznem, tudtam, ki miatt csörrent meg néhány másodperc erejéig.
- Sajnálom, de mennem kell. A gépünk három óra múlva indul, Danielle a fejemet veszi, ha miattam kell sietnie. - Pedig sokkal szívesebben töltöttem volna még egy kis időt itt ebben az áprodott szagú raktárban, mint bárhol máshol a világon. Felemeltem a kezem is végigsimítottam Adelyn arcán, aztán kezem megállapodott az állán és egy rövid csók erejéig közelebb hajoltam hozzá. Olyan rég várok már erre, hogy komoly akaraterőre van szükségem a megszakításához, de tudom, ha nem parancsolok magamra, sosem szabadulunk ki innen, a távollétünk pedig feltűnést fog kelteni, az pedig a jelenlegi helyzetben sem számít jó ötletnek.

Adelyn:

- Párizs? - kérdeztem vissza elfojtott hangon. Üres ígéretnek tűnt, de abban a percben nem számított. A kis hógömbre gondoltam, meg az Eiffel-toronyra. Bizonytalanul elmosolyodtam. - Engem túl könnyen lehet lenyűgözni. - Talán ez volt az első mondat, amit kiejtettem számon a beszélgetésümk közben és ténylegesen normális beszélgetésnek tűnt. Zavart mosollyal fogadtam ismét az érintését, s most már valamivel magabiztosabban fogadtam a csókját. Olyan hihetetlen volt, hogy annyi kételkedéssel eltöltött hónap után egy mocskos szertárban láthatom újra Liot, nem is akárhogyan...
Miután ajkaink elváltak egymástól, egy pillanatig csak kérdőn néztem a férfi szemébe, majd ki is mondtam, ami eszembe jutott. - Danielle...? - Kérdőn vittem fel a hangsúlyt. Száz százalék kíváncsiság tükröződött hangomból. Na jó, kilencvenöt százalék tiszta kíváncsiság és öt százalék bizonytalanság. Egyik karomat még mindig vállán nyugtattam, tudatalattim tudta, hogy hamarosan elválunk és tudta, hogy ki kell élvezni a közelségét.

Lionel:

- Ne nézz így kérlek! - elnevettem magam. Ahogy Adelyn rám nézett és kimondta a nevét, abban benne volt mindent és nekem is azonnal eszembe jutott, mennyire félreérthető lehet a dolog, ami a maga abszurditásában csak még nevetségesebbnek hatott számomra.
- Ha lenne rá lehetőségem és időm, illőbb módon mutatnálak be titeket egymásnak, de később még pótolhatjuk a hivatalosabb változattal. - Nevetésem mosollyá szelidült, de ennél kevesebbre már nem voltam képes visszafogni, így csak a mosoly és a szavak maradtak. - Danielle, a lány, akivel érkeztem, a húgom. Neki segítek jelenleg, a munkájához jól jön egy tánctanár, én pedig jelenleg rendelkezem némi szabadidővel, amit rájuk fordíthatok. - Nem tudtam megállni, hogy ne hajoljak ismét közel Adelynhez, ám ez a csók most csupán a homlokát érintette, majd magamhoz öleltem . - Nem tudnék másra ránézni sem, amikor tudom, hogy te itt vagy. - Ez a vallomás őszinte volt és átgondolatlan, de utólag kimondva is helyesnek éreztem, hogy nem tartottam magamban. Nehezen jöttem rá erre a tényre, még nehezebb volt elfogadnom, ám ebben a helyzetben és ezekben a percekben, amikor ilyen közel érezhettem magamhoz, sokkal logikusabbnak tűnt és valóságosabbnak minden.

Adelyn:

Lélegzetvisszafojtva vártam a választ. Nem, nem voltam féltékeny, de azért mégis csak jobb tisztázni a dolgokat. Higgadtan fújtam ki a levegőt, mikor megtudtam, hogy Danielle Lio húga. Sajnos az előbb nem igazán tudtam, akartam megnézni magamnak a lányt... de ha minden jól alakul, tulajdonképpen ő lesz a sógornőm. Akaratlanul is elképzeltem, ahogyan valami családi rendezvényen vagyunk, Lio folyamatosan fogja a kezem, hogy ne érezzem magam kellemetlenül,nde a rokonai rendesek lennének velem... Látnám, hogy Danielle meg Lio milyen összhangban vannak, de a lány engem sem túrna ki és nem betolakodót látna bennem. Szempillaspirálokat cserélnénk, meg ruhákat adnánk kölcsön egymádnak, elmennénk együtt vásárolni, hogy divatbemutatót tarthassak Lionak, mondjuk egy hosszú fekete ruhában, és nélküle... még a gondolatba is belepirultam. A homlokcsók és mondata egyszerre talált célba és megborzongtam.
- Uramisten... - takartam el egyik kezzemmel arcom. - Most kezdem felfogni a dolgokat..- Nem tudtam megállni, muszáj volt megölelnem és vállába fúrnibaz arcom.
- Hiányozni fogsz, ahogy eddig is.. - Nem voltam benne biztos, hogy rosszabb vagy jobb lesz-e, miután ismét eltűnik. Remélhetőleg csak egy rövid időre. - Mikor jössz vissza? - Kérdeztem ártatlanul, mint egy ma született bárányka.
- Visszajössz egyáltalán? - Még a gondolatra is összeszorult a torkom.

Lionel:

Mosolyom valamennyire halványult, ahogy Adelyn reakcióját figyeltem, de még nem tűnt el teljesen. Belül még mindig nehezteltem saját magamra, amiért ilyen helyzetbe hoztam őt és önző módon a saját vágyaimat tartottam szem előtt a saját boldogsága és nyugod élete helyett. Azzal igyekeztem meggyőzni magam, hogy így is boldog lehet és nem annyira helytelen az egész, mint amilyennek tűnik. Azok után, amiket itt most ketten átéltünk, már könnyebben ment a gondolatot természetesnek venni.
- Nem tudom, mikor jövök vissza, de mindenképp itt leszek. Miért lennék most is melletted, ha örökre el akarnálak hagyni? - a hátát simogattam és igyekeztem a lehető legjobban, de mégsem erősen magamhoz ölelni, mert még én sem tudtam, mikor tehetem ezt meg legközelebb. - A projekt egy kicsit összetettebb és több mindentől függ, mennyi ideig fog tartani, de remélhetőleg nem olyan sokáig, hogy elfeledkezz rólam. - Mosolyom ismét visszatért, aztán megint eltűnt, amikor a zsebemben a telefon ismét megcsörrent. Sóhajtva húzódtam el Adelyntől, de a kezét még nem engedtem el.
- Vigyázz magadra, és ne vedd félvállról az óráidat. - Dorgálást elrontani egy mosollya, ez sem rám valló tett volt. - A madarak csiripelnek, még ha távol is vagyok . - Az is közrejátszott a mai jelenlétemben, hogy megtudtam, mennyire elveszett, nekem köszönhetően, ami felfordulást az éeltében okoztam, jóvá akartam tenni, hogy az, amire egész életében vágyott, ne miattam semmisüljön meg. Tehetséges és okos, az érzései azonban jobban befolyásolják, mint amennyire kellene nekik és a miattam kialakult rossz veszélybe sodorhatja a karrierjét. Ezt pedig nem hagyhatom.
- Mire feltűnik, hogy nem vagyok itt, már jövök is vissza - Próbáltam a tőlem tellő leghiteleebb mosolyt produkálni, innen nézve hitelesnek tűnt.
- Előbb én megyek ki, aztán várj egy-két percet mielőtt követsz, úgy nem tűnik fel senkinek - Nehéz volt ezeket a szavakat kimondani, valahogy megtörték a kialakult varázst. Ez elsőként az arcomon mutatkozott meg, ahol a szokásis Lioneles komolyság tűnt fel, de még egy csók erejéig elvesztettem a megszokott tanárt magamból, majd az is előkerült.
- Hamarosan találkozunk. - Még a hangom is másképp csegett, bár azt sem mondhatnám, hogy ugyanúgy, mint máskor, minden megváltozott, ehhez kétség sem férhet.
Még megsimogattam az arcát, aztán az ajtóhoz mentem és csak résnyire nyitottam ki, a folyosón senkit sem láttam, így kiléptem és behúztam magam mögött. Ennyire simán is tud menni egy kiosonás, még szerencse, hogy nem egy filmben vagyunk. A folyosó végén aztán feltűntek az emberek, Danielle is ott várt. Még elköszöntem tőlük, már amennyire a húgom hagyta, majd a kocsihoz indultunk. Nem kérdezdett, nem szólt semmit, amiért hálás voltam neki. Azért, amikor az autó felett egymásra néztünk egy kacsintást muszáj volt megengednie, amitől a szám önkéntelenül felfelé görbült.

Adelyn:

Kicsit elszomorodtam, amikor nem tudta pontosan megmondani, hogy mikor jön vissza. De visszajön és ez a lényeg. Elmosolyodtam, amikor egy mondatig előjött a tanárénje. Engedelmesen bólintottam. Nem fogom félvállról venni az óráimat. Azt nem tudhatta, hogy eddig sem vettem, mert a miatta való tompultságomat tanulással akartam elvenni. - A madarak csiripelnek, még ha távol is vagyok - ismételtem meg halkan. Most ketdett tudatosulni bennem, hogy hamarosan Lio ismét elhagy.
- Várj - szóltam rá halkan. - Én is szeretnék adni valamit... hogy emlékezz rám. - Mivel nem készültem előre semmivel, csak rögtönözni tudtam. Lecsatoltam egyszerűen lepattintharó bőrkarkötőmet és a kezébe adtam. Ha vonakodott amiatt, hogy nem akarja elvenni a dolgaimat, csak annyit mondtam:
- Hamarosan viszontlátjuk egymást, és akkor visszakerülhet hozzám, ha neked nem áll jól. - Ekkor kénytelen voltam elmosolyodni. A lehető legjobban próbáltam meg kiélvezni a csókot. - Hamarosan találkozunk - ismételtem meg. Nem fordultam az ajtó felé, csak amikor már hallottam a kilincs kattanását. Kezembe vettem a kis hógömböt és megráztam. Valamiért jókedvű lettem. Mikor pár másodperccel később kimentem, az előbbi csődület eltűnt. Vegyes érzelmekkel mentem a kollégium felé, ahol kinéztem az ablakon, hátha látok valamit, de csak az üres utcákat láttam...