Mikor? 2015.02.12. - 03.29.
Hol? Előcsarnok -> Éttermi sétány
Kik? Hedvig Willar & David Garrett

Hedvig: Annyira izgatott voltam, majd' kiugrottam a bőrömből, miközben az iskola felé igyekezetem. Már reggel alig bírtam ülve megenni a reggelim, nemhogy délután kettőig bármi mást csinálni, mint arra koncentrálni, mi is fog történni az orvosnál. Még sosem voltam ilyen vizsgálaton, és a kezdeti idegeskedés után valahogy egészen másképp láttam a dolgokat, bár az bosszantott, hogy majdnem egy hónapot kellett várnom a vizsgálatra, mert korábbi időpont nem volt, mégis igyekeztem a tőlem tellő legnagyobb türelemmel kivárni. Anyával beszéltem közvetlenül előtte és azóta is várja, hogy visszahívjam, de nem neki akarom először elmondani, David joga megtudni.
Február létére az időjárás egészen jól alalkult, a nap sütött és ha elért még a kabátom is soknak éreztem, annyira kellemes meleget árasztott magából. Mintha már tavasz lenne! Azért mégis felvettem a sálam, biztos, ami biztos, nem akartam emgfázni és innentől meg aztán főleg figyelni fogok. Arcomon egy nagy széles mosoly, ami csak tovább akart nőni, szinte felszakítva a bőröm, amikor megláttam David autóját a parkolóban. Tehát még nem indult el értem vagy haza, és nem is hívott, szóval időben vagyok. Tovább mentem, be a főépületbe. Az előcsarnokban kellemes meleg fogadott, néhány lézengő diák és felnőtt, akik közül többen furcsán méregettek. Mindez egyáltalán nem zavart, inkább az, merre kéne keresnem Davidet, mivel vagy órája volt, vagy... nagyjából bárhol lehetett az iskolában. Megálltam nem messze a lépcsőtől és a mobilom kerestem a zsebemben. Miközben megszabadítottam nyakam a sáltól, kikerestem a számát és lenyomtam a hívás gombot. Céltalanul sétálgattam, míg vártam a választ a vonal túlsó végén.

David: Valahogyan sokkal jobb lett a közérzetem az elmúlt időszakban. Eddig sem voltam depressziós, de most különösen jó hangulatban voltam. A mai napom könnyű volt, de az óráim után Adelyn Rose-zal még maradtam egy kicsit gyakorolni. Paganini 24. caprico-ját tökéletesítettük. Eddig is játszotta ezt, de Read tanárnő sokkal bonyolultabb technikával tanította neki, így én megmutattam neki, hogy hogyan lehet egyszerűbben, de hangzatosabban játszani. Miután elköszöntem a tündéri Adele-tól, a tanáriban felvettem a cuccaimat. Csak egy tanár volt a teremben, Daniel Dark, az alliteráló nevű rocker. Nem is figyeltem mit csinál, de valahol a fénymásoló körül ügyködött. Sajnos nem volt vele még időm annyit beszélgetni, kiépíteni a kapcsolatunkat, de én bírtam őt. Ő eddig nem mutatott felém semmi érdeklődést, szerintem nem tetszett neki, hogy a kezdetben, amikor beilleszkedtem ide, sok gyűlést miattam hívtak össze, amiken amúgy elég másnapos feje volt. Miután felvettem a fekete, hosszú szövetkabátot és hátamra tettem hegedűmet, odaléptem a doboshoz és kezet fogtam vele. Szorítása határozott volt, de tisztelettudó. Elköszöntünk, majd az előtérbe indultam. Ekkor megcsörrent a telefonom. Felhümmögtem, majd megállva nadrágzsebemből előhalásztam a készüléket. Egy nagy mosoly terült az arcomra, amikor a kijelzőn megláttam, hogy Hedvig hív. Gyorsan a felvétel gombra mentem és arcom mellé tettem a telefont. - Szia, Drágám, mi újság? - Így szóltam a készülékbe, majd végigsimítottam a kabátomon. - Most végeztem. Merre vagy, elmenjek érted? - Tudakoltam és a kék autómra gondoltam. Megláttam a kávéautomatát a közelben, és míg Hedvig válaszát vártam, előhalásztam egy kis aprót a zsebemből és bedobtam a gépbe. Megnyomtam egy gombot, így az előcsarnokba való haladásom szünetelt addig, míg a kávémat vártam. Néztem, ahogyan kiad az automata egy poharat és beletölti a barnás italt.

Hedvig: Már azt hittem, nem veszi fel, amikor végre meghallottam a hangját a vonal túlvégén. Szinte egyszerre tettük fel a "Merre vagy?" kérdést még annak dacára is, hogy a kedves megszólítás hatására néhány pillanatra lefagytam. Szeretem, mikor becézget, nem teszi túl gyakran és pontosan ezért esik annyira jól, mikor megteszi.
- Nem, nem kell értem jönni, de te hol vagy? - Nem akartam egyszerűen elárulni, hogy egy helyen vagyunk csak különböző pontjain, az túl egyszerű lett volna. Szerettem volna a meglepetés erejét kihasználni, ezért is álltam arrébb a lépcsőtől, hogy ne lehessen közvetlenül rámlátni, ha netán onnan érkezne. Annyira izgultam, hogy a hangom az utolsó szónál elcsuklott és az állandó széles mosolytól lehet még jobban eltorzultak a szavaim, de nem érdekelt, csak végre előtte akartam állni és hallatni a hangom, mármint azzal az információval, hírrel, akármivel, amit mondani akarok. Először telefonon akartam, aztán inkább idejöttem, mert személyesen az igazi. Csak jöjjön már végre bárol is van!

David: Néztem, ahogyan kávé csorog a barna műanyagpohárba. Egyik kezemmel még mindig a telefont tartottam, de másikkal elvettem az italt és elindultam ismét az előcsarnok irányába. Szélesen elmosolyodtam, miután szinte egyszerre kérdeztük, hogy "Merre vagy?". - Még itt vagyok az iskolában, de körülbelül két perc múlva elhagyom az épületet - ösztönösen megszaporáztam a lépteimet. Lekocogtam a lépcsőn. Látszólag nem volt az előcsarnokban senki, ami nekem még szokatlan volt, de amint leértem a lépcsőn megláttam Hedviget. Először nem értettem a helyzetet, olyan volt, mint egy csúnya átverés, aztán egy pillanat múlva realizáltam, hogy párom tényleg az előcsarnokban vár rám. Leengedtem a fülem mellől a telefont és szinte oda sem nézve megszakítottam a vonalat. - Heidy - léptem oda hozzá kedvesen, majd egyik kezemmel finoman átkarolva a derekát megcsókoltam. - Hát te? - Húzódtam egy kicsit hátrébb, hogy rendesen lássam, majd csillogó szemekkel, hitetlenkedve fürkésztem.  - Régóta vársz itt? - Kérdeztem fülig érő szájjal. Kellemes meglepetés volt, hogy Heidy itt várt engem, de jobban örültem volna, ha én megyek elé, úgy jobban biztonságban tudhattam volna. De így is jól eső érzés volt, hogy párom várt rám. Ekkor vettem csak észre, hogy a műanyagpohár még mindig ott van az egyik kezemben. Normális esetben megkínáltam volna vele Hedviget, de éjszakánként kicsit belemerültem a cikkek olvasásába az interneten, és jelen körülmények között karomat a pohárban nyugodtan tartottam magam mellett.

Hedvig: Alig mondta ki, máris megláttam a lépcsőnél. Azonnal felé indultam és, ha a kávéja elkerült az útból megöleltem. Mindig zavarban érzem magam, ha itt vagy a kórházban találkozunk, mert zavar mások figyelme, ahogy köszönünk egymásnak. Annyira... illetlennek érzem, pedig semmi rossz nincs egy ölelésben vagy egy kis csókban. Azért mégis zavart, hiába győzködtem magam, hogy nem követünk el semmi borzasztóan rossz dolgot vele.
Kérdéseire csak megráztam a fejem, mire szabadon lógó tincseim elkezdtek ide-oda csapkodni a lendülettől. Megigazítottam őket, visszakerültem a fülem mögé, már amennyire hagyták magukat és a letörölhetetlen mosolyommal pislogtam fel Davidre.
- Azt hittem, nem ez lesz az első kérdésed - ajkamba haraptam, ami a mosollyal együtt elég érdekesen hathatott, de valahogy szerettem volna visszafogni magam, sikertelenül. Annyira ki akart bukkanni belőlem a hír, annyira szerettem volna elmondani neki, alig bírtam magamban tartani, de nem akartam lerohanni, az túl egyszerű lett volna.

David: Kicsit meglepett, hogy Heidy nem válaszolt, de nem jöttem zavarba. - Próbálok kedves lenni, de ezek szerint nem az erősségem - legyintettem. - Csak nem akartalak megvárakoztatni. - Finom mosolyra húzódott szám. Elnéztem az ajtó irányába, majd vissza. Egy szélesebb mosoly jelent meg az arcomon. - Mesélnél? - Kérdeztem izgatottan, csillogó szemekkel. Nem is értettem, hogy Heidy már köszönés helyett miért nem kezdett hosszabb monológba. Ez a szó mindig valami unalmas témára emlékeztet engem, de Heidy beszámolóját mégis türelmetlenül vártam.  Kicsit oldalra biccentettem a fejem, és semmi áron le nem vettem a szemem Hedvigről. Akár két elefántcsorda is elvonulhatott volna mellettünk, nem volta volna el a figyelmemet. Még Max bácsi és idegesítő tacskója sem, ha már az elefántoknál járunk...

Hedvig: - Hm, hát mit is meséljek? - Már kezdtem élvezni, hogy húzhattam az időt. Közben végig David reakcióit fürkésztem az arcán, le sem vettem róla a tekintetem. - Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy... - Kezdtem bele egy rögtönzött mesébe, ami egy kisfiúról szólt, aki mindig is herceg akart lenni, a többire szinte oda sem figyeltem, de amúgy sem tartott túl sokáig, mert, ha nem vágott közbe akkor én hagytam abba és felnevettem.
- Szerinted mi lehet a mesénkben, ha úgy mosolygok, hogy már fáj az arcom? - Nem akartam kimondani, vagyis, de, de nem úgy egyszerűen, ahogy elméletileg kéne. Ha már megbyonolítottuk a saját életünket, legalább a hír ne legyen egyszerűen közölve, sokkal többet jelent annál. Izgatottságomban a kezeimet kezdtem tördelni, szemeim alighanem csillogtak és az egész lényemből sugárzott az öröm. Jajj, találd már ki! Mond ki! Kérdezz rá! Bármit, csak had derülhessen ki végre!

David: Amikor Heidy elkezdett mesélni valami furcsa történetet, összeráncoltam a homlokomat. - Nem vagy ám vicces! - Dorgáltam meg mosolygó szemekkel. Könyörtelenül félbeszakítottam a meséjét, de gyanítottam, hogy ezt annyira nem sajnálja, sőt. Talán nem is lett volna ihlete befejezni a kis rögtönzött mesét. Kérdésére csak felnevettem. - Nem tudom, de ettől nekem is mosolyognom kell, fájdalmasan, úgyhogy jobb, ha minél előbb elárulod, hogyha nem akarod, hogy a szerelmednek is fájjon az arca - érintettem meg mosolyom mellett az arcomat. Ez egy szép kis érzelmi zsarolás volt, de végső esetben bátran folyamodtam ilyenekhez. Elbűvölő pillantásokat vetettem, miután leengedtem a kezemet. Majd kíváncsian felvontam a szemöldökömet, már kezdtem türelmetlenné válni, őszintén szólva már szabadultam volna a munkahelyemről, nem is értem, miért.

Hedvig: - Jaj hát az borzasztó lenne, tényleg. De biztos, hogy itt kaarod hallani? Szerintem menjünk inkább haza vagy legalábbis el az iskolából, látom, mennyire zavar és frusztrál. - Már komolyan nem bírtam tovább, mégsem adtam fel, csak húztam és húztam, amíg végül el nem szakadt a cérna, de az még nem most volt. Azt hiszem, pontosan látszott rajtam minden érzelem, a türelmetlenségtől a boldogságon át minden. Meg persze az is, hogy mennyire élvezem, amikor így piszkálhatom az idegszálait.
Mivel láttam rajta, neki sem erőssége most a türelem, még több erőt éreztem a folytatáshoz, szeretem kicsit edzeni a türelmét, mert tudom, sosem veszi komolyan mégis olyan aranyos, amikor "szenved", persze nem akarnék neki rosszat soha, viszont egy kis kisördög belém is belém bújhat néha.

David: - Annyira nem frusztrál az iskola, mint amennyire kellene - csóváltam meg a fejemet. - De akkor induljunk! - Léptem egy lépést az ajtó irányába, majd ha Heidy is követett, akkor elindultunk az autó felé. Nem értettem, hogy mi ez a nagy titkolózás. A közhely ismét értelmét nyerte, miszerint a férfiak nem értik meg a nőket. Sosem gondoltam magam olyan embernek, aki tényleg minden mozzanatát megérti a nőknek, de nem voltam elveszve velük soha. Főként, hogy húgom is volt. 
Az ajtót kinyitottam és előre engedtem Hedviget, majd én is kiléptem a levegőre. Egyből megpillantottam a kocsit, mert nem álltam túl messze, szokásom szerint. Én nem szólaltam meg, dacból sem, úgy voltam vele, hogy majd Heidy elkezdi a beszélgetést, akkor becsatlakozok. Arcomra próbáltam nyugodt kifejezést erőltetni, de ez nem ment túl jól, látszott rajtam, hogy zavart és kíváncsi is vagyok. Azon még nem gondolkodtam, hogy egy ember hogyan képes egyszerre ennyi mindent érezni, valószínűleg ez is különböztet meg minket az állatoktól. Már majdnem az autóhoz értünk, mire gyorsan megittam a kávém, és egy közeli kukába hajítottam a kiürült műanyagpoharat. Csont nélkül beletaláltam, minek láttára elmosolyodtam.

Hedvig: Nem értem, hogy tudott ilyen nyugodt maradni, vagy legalábbis ennyire jól játszani, hogy minden rendben, miközben én majd' megpukkadok a benn tartott információtól. Mivel nem erősködött túlzottan a hírekért, tervet módosítottam, ha beültünk a kocsiba el fogom mondani.
A "kosaras tehetség" mutatványa más helyzetben lehet valamilyen frappáns megjegyzést váltott volna ki belőlem, de jelenleg semmi másra nem tudtam gondolni, csak az autót szuggeráltam, lépéseim is gyorsabbak voltak felé. Amint beültem táskámba rejtettem a sálam, aztán az ölembe tettem és a kezeim összekulcsoltam rajta. Mosolyom szerényebbé változtattam, amíg ki nem mondom addig ezt kell próbálnom megtartani. David aint becsukta az ajtót maga mellett a bomba felrobbant és én szólásra nyitottam a szám:
- A teszt nem hazudott, terhes vagyok! - Kissé hadarva tört ki, de érthetően, s vele együtt a mosolyom is visszatért teljes valójában, szélesen, boldogan. Ha nem az autóban ülünk szerintem a nyakába is ugrom, így csak a kezét fogtam meg és finoman megszorítottam.

David: Beültünk az autóba, miután hátul biztonságba helyeztem a hegedűt. Magamban arra licitáltam, hogy Heidy mikor fogja feladni a némaságot, de amint becsuktam magam mögött az ajtót, egyből hadarni kezdett. Nem voltam hozzászokva az ennyire gyors beszédhez, de így is értettem minden szavát, amit mosollyal kísért. Én is hasonló széles vigyorral szorítottam meg a kezét, és biztos voltam benne, hogy a naphátralevő részében le sem lehet majd ezt vakarni. Nem igazán tudtam, hogy mit mondjak, így csak annyit nyögtem ki mosolyom mögül: - Örülök - néztem vidám nevetőráncokkal a szemem körül Hedvigre. - Van kedved elmenni enni valamit? - Tettem fel a kérdést érdeklődve. Én személy szerint éhen haltam, bár édességet is nagyon kívántam. Erre eszembe is jutott, hogy a kocsi kesztyűtartójában bizonyára lakozik egy tábla csokoládé. - Ömm, indulás előtt elővennéd a csokit? - Még az előbbi kérdésemre választ sem adhatott, mert közbeszúrtam mást. Az édesség helyét már nem is mondtam, mert Heidy bizonyára már reflexből tudta. Általában övé a feladat, hogy a kesztyűtartóból kihalássza a megkívánt dolgot.  Tudom, ebéd előtt nincs nasi, de ha már ilyen közel van hozzám a lehetőség, miért ne használjam ki?

Hedvig: - Mi az, hogy örülsz? - Fennakadtam a reakcióján, mert nem értettem. Azt hittem valami... mást mond vagy legalább nagyobb lelkesedéssel teszi, de az valahogy elmaradt. Láttam rajta, hogy örül, a hír feldobta, mégsem úgy, ahogy én szerettem volna. Hangomból szerintem jogosan érződött ki a meglepettségen felül egy kis zavar és talán egy kicsi abból, hogy nem esett jól az egyszerű válasza. Mosolyom sem volt az igazi, de igyekeztem lenyelni a rossz érzéseket és a lényegre fókuszálni. David bebizonyította az elmúlt hetekben, hogy mellettem áll, szeret és szereti azt az apróságot, aki bennem növekszik. Erre kell összpontosítanom, nem olyanokon pörgetni az agyam, melyik szót használta reakcióként a hírre.
Kinyitottam a kesztyűtartót és kivettem belőle a megkezdett tábla csokit. A csomagolást fogva letörtem egy csíkot belőle és így nyújtottam David felé, hogy ki tudja venni belőle. Nekem nem volt kedvem a csokihoz, sőt éhesnek sem éreztem magam, csak arra tudtam gondolni, amit az orvos mondott.

David: - Talán nem kellene örülnöm? - Ráncoltam össze a homlokomat, bár éreztem, hogy nem ezzel van Heidy baja. Kinéztem az első szélvédőn, elgondolkodtam, majd vissza Hedvigre. - Nem is tudom igazán, hogy mit kellene mondanom - kihúztam magam és egy kicsit jobban belemélyedtem a kocsi kényelmes ülésébe. - Amit érzek, azt... nem tudom szavakkal kifejezni. - Huh, elég nyálasra sikeredett, de bármit mondtam volna, az csak így jött volna ki számon. Elvettem a letört sort Hedvigtől, meg is ettem, de kicsit azért elment a kedvem a csokitól. A másik ülésre nyúlva megfogtam Heidy kezét és finoman ránéztem. - Én.. próbálok a legjobb lenni, hidd el, csak - kicsit megköszörültem a torkom - nem mindig megy - fejeztem be a mondatot gyengén és fáradtan, és reménykedtem, hogy szavaim nem pusztán olaj a tűzre.

Hedvig: Végighallgattam Davidet, össze akarta szedni a gondolatait vagy próbálta szavakba önteni és én értettem, mit szeretne elmondani, ezért a maradék haragnak rengeteg túlzással nevezhető rosszérzésem is elpárolgott. Őszintén elmondta, amit én is érzek és már nem is igyekezett annyira elrejteni előlem, mint eddig. A bizonytalanság az én arcomon is megjelent, lepillantottam az ölemben lévő kezeimre, ami mellett megjelent az övé és halványan elmosolyodtam. Azt hiszem, mondanom kellett volna valamit, akár megnyugtatni, hogy semmi baj nincs vele, megértem és nem várom el tőle, hogy két perc alatt a lelkesedés csúcsán legyen, ám az egész valahogy a torkomon akadt, egy kis gombóccá képződött, s nem akart elmozdulni. A bennem keringő érzelmek egy nagy zavart katyvasszá változtak, boldog voltam és mégis a jókedvem valahol hátrébb megbújt egy sarokban. Az orvos szavai talán pont most kezdtek el hatni, megértettem őket, felfogtam és ettől már fogalmam sincs, mit kellene éreznem pontosan. Az biztos, hogy... semmi sem biztos. Összezavarodtam. Felpillantottam Davidre, belenéztem egyenesen a szemébe, hátha onnan kiolvashatom, mire gondol vagy mit kéne modanom, teljesen tanácstalan voltam.

David: Heidy nem válaszolt semmit, de ezt nem tekintettem feltétlenül rossz jelnek. Láttam rajta, hogy egy kicsit elgondolkodott, így nem akartam megszólalni, hátha olyan dolgokat űznék ki a fejéből, amik kimondása jó lett volna. De Heidy nem szólalt meg, csak némán felnézett, egyenesen a szemembe. Aprót nyeltem, ahogy elvesztem a barna szempárban. Eszembe jutott, hogy mennyire távolinak tűnik, amikor Green Sky-ban megismerkedtünk. Néhányszor beszélgettünk és furcsálltam, hogy nem törődik foglalkozásommal. Aztán mindent megváltoztatott az a nap, amikor a tengerparton ültünk. Szerelmet vallottam neki, és ő nekem. Úgy éreztem, hogy soha sem volt még kapcsolatom. Majd bemutatott a szüleinek. Megismerkedtem Max bácsival, többé kevésbé a barátaival. Az életem elengedhetetlen része lett, és én az övé. Rosszul éreztem magam, amikor nem láthattam egy napig. Ha elutaztam, minden nap felhívtam, nem röstelltem a zuhanyzóba bújni, hogy nyerhessek egy kis szabadidőt és beszélhessek vele. Számtalan mennyiségű csokoládét ajándékozott nekem és mindig szó nélkül viselte el, ha náluk voltam és reggel hatkor elkezdtem hegedülni. Sokszor próbáltam meglepni kis ajándékokkal, virággal, alkalmakkor ékszerrel. Együtt úsztunk Green Sky öblében és aggódva figyeltük egymást, nehogy másikunk megsérüljön az éles sziklákat kerülgetve. Sokszor hozott fel nekem kagylókat, néha csorbákat, néha gyönyörűeket. Sután próbáltam védeni, amikor megsérült a lába.  Együtt jöttünk Ravenhillbe, örökbefogadtunk egy elhagyott kiskutyát. Felfedeztük a város minden éttermét, a parkokat, a ligeteket. Mind a ketten állást találtunk és segítettünk egymásnak beilleszkedni. Támogatott, amikor egész hétvégén koncertezni voltam és csak pár óra alvással indultam dolgozni. Igyekeztem segíteni neki, amikor sok dolga volt és nagyon elfáradt. És most itt ülünk, a már jól ismert kis, kék autóban, mi ketten a születendő gyermekünkkel és azon agonizálunk, hogy nem tudjuk kifejezni magunkat... Lustán pislogtam egyet, de még mindig rendületlenül Heidy szemébe nézve lágyan megszólaltam.
- Szeretlek - lassan közelebb hajoltam, nem akadályozhatott meg a sebváltó vagy a kézifék sem, és egy lágy puszit nyomtam Hedvig ajkára, egy tinédzser fiú szégyellőségével. Az utolsó pillanatban hunytam le a szememet, addig egészen végig Hedvig szép arcát néztem. Kimondhatatlanul hálás voltam neki, hogy kitart mellettem, pedig egy olyan lány, mint ő könnyen találhat párt magának bárhol. De ő engem választott, és tudom, érzem, hogy nem a pénz miatt. Valamit meglátott bennem és belém szeretett. Ő, a gyönyörű, figyelmes és segítőkész Hedvig Willar. Óvatosan hátrahúzódtam, de csak annyira, hogy zavartalanul ismét a szemébe nézhessek.

Hedvig: Egyikünk sem szólalt meg. Vagyis, inkább csak nem tudtuk, mit kéne mondanunk, s végül kettőnk közül ő volt a gyorsabb. A kimondott szó hallatán mosolyom megerősödött, a csókól pedig még szélesebbé vált. Annyira könnyen el tudja velem feledtetni, ha valami bánt. Mindig is így volt, az első perctől, amikor megismerkedtünk. Annyi féle információt hallottam róla akkoriban és rá kellett döbbennem, igen rövid idő alatt, mennyire képesek elferdíteni az emberek az igazságot. David szerény, kedves, vicces, közelében sincs azoknak a jelzőknek, amit egyesek ismeretlenül ráaggattak, pusztán azért, mert hírességnek számít. Nekem ő csak egyszerűen David, aki szereti a zenét, hihetetlenül játszik hegedűn és mégis pontosan ugyanolyan halandó, mint mi. Ha hittem volna a Sky-ban keringő pletykáknak, talán sosem beszélek vele, nem úszunk együtt és nem tartunk ott, ahol ma. 
Már egész másképp néztem rá, elszállt az összes bizonytalanságom, megint boldognak éreztem magam a hírtől, amiből a végén ez a lelkizősre sikeredett beszélgetés keletkezett.
- Szeretlek - feleltem én is őszintén, végig a szemébe nézve. Ismét finoman megszorítottam a kezét, aztán elengedtem és a csokit visszatettem a kesztyűtartóba. Nehezen lehet egy ilyen csendet követő vallomás után megszólalni, de én úgy voltam vele, valahol el kell kezdeni visszazökkenni a valóságba.
- Hova szeretnél menni enni? - kérdeztem, mintha minden rendben lenne és tulajdonképpen már így is volt, legalábbis számomra igen.

David: Heidy is kifejezte szavakkal, hogy szeret, s még egy finom kézszorítás is kísérte ezt. Halványan rámosolyogtam, majd mikor elengedett, hogy eltegye a csokit, vissza a helyére, kihúztam magam és elhelyezkedtem a vezető ülésben. Bekötöttem magam. Már teljesen el is felejtettem, hogy az előbb még enni akartam valamit, de Hedvig kérdése felébresztette a gyomromat, ami kicsit megkordult, de nem voltam benne biztos, hogy ezt Heidy hallotta. Eltöprengtem, hogy mit is ennék most. - Hmm, nem is tudom - húztam az időt. Mélyen belepréseltem hátamat az ülésbe és onnan fürkésztem Hedviget. Magamban sorra vettem a helyeket, ahol már jártunk, azaz szinte mindenhol. Most semelyikhez sem volt kedvem, de az utolsó pillanatban eszembe jutott egy jó hely. - Arra a kávézóra emlékszel, ahol rengeteg főétel van és nagyon finom a desszert? - Úgy gondoltam, hogy ez annyira nem szűkítette le a listát Heidy fejében, így tovább boncolgattam a témát. - Elég kicsit hely, eddig csak párszor jártunk ott és mindig az ablak mellett ültünk.  Alig voltak és nem is zavart minket senki - fejeztem be végül, majd érdeklődve pilláztam.

Hedvig: - A neve nem jut eszembe hirelen, de tudom, melyikre gondolsz - Bólintottam a kérdésére és az azt követő körülírásra. Az elmúlt hónapokban elég sok helyen jártunk a városban, szinte minden valamire való, de nem túl fényűző éttermet, kávézót kipróbáltunk, így azért a választás lényegesen nehezebb volt, aztán David eldöntötte helyettem és én örömmel egyeztem bele. Ott nagyon finom forrócsokit készítenek, amit ezer éve nem ittam, s ha már éhes nem igazán vagyok, azért egy gőzölgő fehércsokit szívesen meginnék.
- Én benne vagyok - Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben és az a furcsa gondolat villant át az agyamon, hogy nagy pocakkal hogyan tudok majd itt ülni, amikor ez az autó annyira.. kicsi. Ketten remekül elférünk, még Happy is befér, de ha már a negyedik családtag is majdnem teljes méretével itt akar majd lenni... Egyáltalán beférünk majd? Azért ezet még nem oszottam meg Daviddel, ráérünk ezen rágódni, ha már ott tartunk, egyelőre néhány hónapig még biztosan elég lesz, utána jöhet a fejtörés.

David: Az étterem nevét Heidy sem tudta, de mivel megegyeztünk, oda indultam. Rutinosan beindítottam az autót, majd elhagytuk az iskola területét. - VALAMIT NAGYON JÓL CSINÁLNAK ABBAN AZ ÉTTEREMBEN - jegyeztem meg a finom desszertekre gondolva. Az egyik piros lámpánál megállva, beállt mellénk a külső sávba egy hatalmas, fekete terepjáró. Amint megláttam, hogy valami mozgás történik oldalt, odanéztem, és majdnem elszörnyedtem a felénk tornyosuló kolosszus láttán. - HŰŰ - kaptam el a tekintetem, mert nem akartam, hogy a sofőr kiszúrja, hogy őt bámulom. - A KÖVETKEZŐ BERUHÁZÁS LEHETNE EGY KOCSI - állapítottam meg, miközben a lámpa zöldre váltott, mi pedig elindultunk. A nagy autó csak lassabban jutott túl az "akadályon," ez persze nem csak a kocsi teljesítményén múlott. A gondolat, miszerint kellene nekünk egy új autó, nagyon beleült a fülembe. Egészen rosszul éreztem magam az előbb, amint a lapos kis kocsink eltörpült a nagyobb mellett. Ismertem a mondást, nagy kocsi, kis... fül, de most elbizonytalanodtam a mini kocsi előnyein. Már az én igényeimet sem elégítette ki annyira a jármű, mint eddig. Közben a terepjáró szerű képződmény már el is húzott mellettünk, én meg inkább lenyomtam az indexjelzőt és elkanyarodtam. 

Hedvig: - DE NEM ILYESMIRE GONDOLTÁL, UGYE? - Nem tudtam elképzelni magunkat a jelenlegi autó után egy ilyen hatalmas... izében, amit én már nem is tudok egyszerűen csak kocsinak nevezni. Nem tartom magam alacsonynak, viszont ehhez biztosan létrát kéne mellékelniük, főleg majd ha látszani is fog az állapotom. Nehezen tudtam levenni tkeintetem a járműről, túl jó volt a fantáziám ahhoz, hogy máris lássam magunkat egy hasonlóval, nem, nem kérek belőle, köszönöm.
Nem akartam beleszólni a választásába, vagy legalábbis nem jobban, mint amennyi feltétlenül szükséges. Igen, már gondolnunk kell arra, miért nem jó egy kétüléses vagy egy olyan, amihez plusz felszerlés kell a beülésnél. Szerintem Davidnek is eszébe jutottak ezek, vagy eszébe fognak, ha jobban átgondolja a dolgokat, én teljes mértékben rábíztam a dolgot, sosem értettem a kocsikhoz, ezért sincs jogom belekotyogni a vásárlásba. Bár úgyis ki fogja kérni a véleményem, ismerem.

David: Heidy kérdésére természetesen hevesen megráztam a fejem. - NEM, NEM TUDOM ELKÉPZENI, HOGY VALAHA IS EGY ILYET VEZESSEK - borzadtam el. - ELÉG ÉLES VÁLTÁS LENNE - ütögettem meg finoman a kis kék kocsi fekete kormányát. Már jó szolgálatot tett, szinte mindenhová elkísért, még akkor is, ha életem negyedét egy buszon töltöm. Ekkor eszembe jutott valami, amiről úgy gondoltam, hogy Heidy szívesen hallana. - KÉPZELD EL, TEGNAP JON ÍRT EGY SMS-T ÉS MEGKÉRDEZTE, HOGY MI A HELYZET - meséltem, mint aki még mindig az esemény hatása alatt van. -  EZER ÉVE NEM HALLOTTAM MÁR FELŐLÜK - tettem hozzá bűntudatosan. Az ezer év persze hatalmas túlzás volt, de legalább érzékeltettem a helyzetet. Biztos voltam benne, hogy Heidy emlékszik Cozartékra, a családra, ahol ideiglenesen laktam Green Sky-ban. Hiányoztak, mert egész jóban lettünk, még akkor is, ha a leányzó, Cassie kezdetben még nem szokta meg az ott tartózkodásomat. Ez vicces és kínos helyzeteket is szült, de így visszagondolva már minden rendben van. El is határoztam, hogy felhívom majd őket, de annak az időnek is el kell jönnie. 

Hedvig: - MOST MEGNYUGODTAM - mondtam ki hangosan, amit jelen pillanatban éreztem. Néhány pillanatig kételkedtem David válaszában A férfiak szeretik az ilyen kocsikat, látják benne az erőt és magabiztosabbak lesznek tőle, de David nem ilyen, ő ettől függetlenül is képes magabiztos lenni, nem az autójának méretei határozzák meg, mitől érzi jobban magát. Erre nagyon jó példa ez a kocsi, kicsi mégis kényelmes és tökéletesen illik hozzá. A változás gondolata még engem is elbizonytalanít, aki nem ismeri olyan rég ezt a járművet, mint ő.
- MINT, AHOGY MÁSOKRÓL SEM, KIVÉVE A SZÜLEIMET. RÉGEN UTAZTUNK MÁR HAZA. - Csak az ilyen pillanatokban erősödött fel bennem a honvágy, máskor el tudtam nyomni azzal, hogy másra koncentráltam és ez lefoglalt annyira, hogy eszembe sem jutott egy jó ideig. Mondjuk mostanáig, amikor szóba került. Talán tavasszal haza mehetnénk, egy hétre vagy pár napra. Mindez attól függ, miket szervez közbe az élet, mondjuk pár koncertet, sürgős beugrókat a kórházban, az iskolát és sok-sok olyan tényezőt, amiről már most tudom, esélytelenné tegyék, hogy eljussunk Green Sky-ig.

David: Hedviget annyira nem dobta fel Jon híre, mint engem, de ez érthető is volt. Náluk laktam egy jó darabig, így nem csoda, hogyha a családom részévé váltak már. Heidy meg nyilván csak szimplán tekint rájuk, mint egy átlagos Green Sky-i családra. - IGEN, RÉG VOLTUNK ARRA - bólogattam, miközben megpillantottam a megfelelő parkolót, és arra vettem az irányt. - DE RÉG VOLTUNK NÉMETORSZÁGBAN IS - szögeztem le, hiszen nekem az is hazának számított. A szüleim már természetesen megismerték Hedviget, de sajnos nem tudtunk olyan sok időt együtt tölteni, mint amennyit egy normális család tölthetne. - DE MAJD MINDENNEK ELJÖN A MAGA IDEJE - állapítottam meg majdhogynem bölcsen. Beálltam egy nagyobb fa alá a parkolóban, majd leállítottam az autó motorját. - MEGJÖTTÜNK - jelentettem be csak úgy mellékesen, majd kikapcsoltam a biztonsági övemet. Megszokásból egyből a hegedűt is hoztam magammal. Ha Heidy nem szállt ki, akkor kinyitottam neki az ajtót, majd udvariasan becsuktam és egy gombbal beriasztottam az autót. Csak a szokásos rutint végeztem el. 

Hedvig: - EZ IS IGAZ - Németországban talán kétszer ha jártam, ebből egyszer Daviddel. A családja kedves volt velem és az előre bebeszélt félelmeim fele sem vált valóra, még kérdés-áradatot sem kaptam, ami pedig a filmekben annyira jellemző. Talán akkor fogok, ha végre elmondjuk nekik A hírt és utána személyesen is találkozunk velük. Az biztos, hogy anya nem csak Davidet rohanja majd le mindenféle tanácsokkal és faggatással a helyzetünkről, rólam meg minden olyasmit, ami szerinte egy terhes nőhöz és az ő kislányához kapcsolódhat. Vajon David szülei is így reagálnak majd? Ajkamba harapva töprengtem a lehetőségeken.
Kiszálltam a kocsiból és megkerültem, hogy egymás mellett állhassunk. Aztán elindultunk befelé az utcán, s bár megvolt a kiszemelt étterem, azért én nézegettem a lehetőségeket, hátha valamitől megjönne az étvágyam. Ha nem, attól sem lesz semmi bajom, ma már annyi mindent ettem, hogy fel se tudtam volna sorolni hirtelen.

David: Már-már ösztönösen nyújtottam ki a kezem Hedvig felé, s ha belekapaszkodott, akkor elindultunk. Már tudtuk, hogy hová megyünk, szóval célirányosak voltunk, de így sem rohantuk el a dolgokat. Nem volt különösebb programunk, így nyugodtan elhúzhattuk a délutánt. Vidáman nézelődtem, s mint mindig, most is láttam pár arcot, aki feszengve vagy éppen mosolyogva bámul, de én csak haladtam tovább. - KÉPZELD EL, - kezdtem el mesélni, - ANNYI TEHETSÉG JÁR EBBE AZ ISKOLÁBA, HOGY AZT NEM LEHET ELKÉPZELNI. - Gondolom ez nem nagy újság volt Heidy számára, de azért kíváncsi voltam a véleményére. - CSAK AZ A BAJ, HOGY A TÖBBSÉGÜK LUSTA ÉS NEM RAGADJÁK MEG A LEHETŐSÉGEKET. PEDIG OLYAN SOKRA VIHETNÉK, CSAK EZT ŐK NEM LÁTJÁK BE. SZOMORÚ- csóváltam meg a fejem, majd elhallgattam, hogy Hedvig is hozzá tudja fűzni a mondanivalóját, ha van neki. Nem nagyképűen beszéltem, meg semmi ilyesmi nem volt bennem. Ha egy idegennel beszéltem volna, féltem volna, hogy nem érti meg, hogy csak jó szándékkal beszélek, nem azért, hogy lebecsüljem a diákokat, de biztos voltam benne, hogy a párom megérti, hogy mire gondolok.  

Hedvig: Figyelmem ismét Davidre irányult, ahogy megszólalt. Amúgy sem találtam olyan helyet, ami tetszett volna, meg nem is nagyon akartam válogatni, ha már ő eldöntötte, mit szeretne én pedig csak valami egyszerűbb, forró italra vágytam, amit nagyjából bármelyik helyen emgkaphattam volna.
- MERT SOKSZOR A SZÜLŐK NYOMÁSÁRA KEZDENEK EL FOGLALKOZNI A ZENÉVEL VAGY AKÁRMIVEL. A SZÜLŐK ÉLETÉBŐL KIMARAD VALAMI AZT A GYEREKÜKÖN PÓTOLJÁK, MÉG AKKOR IS, HA ANNAK EGÉSZEN MÁS TERVEI VANNAK. LEHET, HOGY TEHETSÉGESEK, DE ANNYIRA BELÉJÜK LETT NEVELVE, AMIT NEM SZERETTEK, HOGY MÁR NEM TUDNAK AKKORA LELKESEDÉSSEL LENNI IRÁNTA. - Fejtettem ki a saját véleményem, ami szerencsére nem tapasztalatból jött, inkább csak hallomások és a környezetemben lévők útján. Nekem sosem kellett olyat csinálnom, amit nem szerettem, a szüleim támogatták a hóbortjaimat, a festészet volt az egyetlen, amit kevesebb kedvvel csináltam, de még így sem éreztem azt a nyomást, amit annyi fiatal, főleg manapság. Régen volt divat a "az én gyerekem mindenhez ért, ettől sokkal okosabb, mitn a tiéd" felfogás, amikor a tíz éves kisfiúnak már perfektül kellett beszélnie három nyelven az anyanyelvén kívül, plusz zongorzáni nehéz, bonyolult darabokat és úgy olvasni bármiylen művet, mintha születése óta tökéletesen tudta volna értelmezni a betűket. Lehet, hogy én már öreg vagyok, de ez szerintem az én gyerekkoromban nem volt ennyire erős, mint mondjuk manapság, bár még messze vagyunk a legrosszabbaktól, szerinte. - VISZONT, HA TŐLED ÉS A TÖBBI TANÁRTÓL SOK POZITÍV VISSZAJELZÉST KAPNAK AKKOR TALÁN FELKELTITEK AZ ÉRDEKLŐDÉSÜKET.

David: Hedvignek eléggé kiforrott véleménye volt a dologról, amit meg is osztott velem. Szavai miután eljutottak a tudatomig, mély gondolkodásra késztettek. Négy évesen kezdtem hegedülni, magántanuló voltam és a szüleim sokszor erőltették a hegedűt. És lám, ez lett a foglalkozásom, és szeretem. Valószínűleg ez a felfogás csak százból egy emberen működik. Semmi buli, kevés barát. Szerencsére mára sikerült bepótolnom mindent, sőt már meg is állapodtam, ami a magánéletemet illeti. - Jut eszembe erről, van pár diák, aki viszont nagyon hajt, szerintem ők még sokra viszik. - Többek között Adele-re, Jennára és Holly-ra gondoltam. Na, ők aztán tényleg bihonyítottak. Megláttam a keresett étterem épületét, mire gyomrom halkan jelzett, hogy képes lenne eltűrni némi élelmet. - Remélem nem lesznek sokan - mondtam, s ezzel az előbbi témát már lezártnak tekintettem. Beléptem az étterembe, majd tartottam az ajtót Hedvignek. - Hová üljünk? - Néztem körbe.

Hedvig: - AKÁRCSAK EGYESEK ITT MELLETTEM - Finoman oldalba böktem egy nagy mosoly kíséretében majd tekintetem ismét előre fordítottam, ha nem figyelek amúgy is hajlamos vagyok megbotlani, de most amúgy is érdekelt, merre megyünk, jobban szemügyre vehettem az ismerős helyeket körülöttünk.
Az étteremhez érve kíváncsian pillantottam be a méretes ablakokon és megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Megszoktam, hogy rengetegen vannak, talán ez az egyik olyan étterem, ahol bármikor is jövünk, a szabad asztalok száma elég csekély. Talán az időjárás vagy a kora délután miatt, több üres helyet is észrevettem, egyik közvetlenül az ablak mellett volt. Alighogy kinyitottam a szám, már láttam is a két nőt, akik odaérve levett kabátjukat a székekre terítették. Csalódottan húztam el a szám.
- BEMEGYÜNK? - Kérdeztem rá, bár ez inkább költői kérdés volt, mivel pontosan ezért jöttünk ide. A kellemes meleg már akkor mellbe vágott, mikor az ajtó kinyílt előttünk, tetszett ez az érzés, hirtelen jobban éreztem a kinti hőmérséklet erős különbségét. - HOVA ÜLJÜNK? - pillantottam hátra Davidre. Hagytam, had válasszon most ő, általában úgyis rám hárul ez a feladat. A legjobb helyek már amúgy sem voltak szabadok, innentől kezdve mindegy volt, hol találunk asztalt.

David: Nem értettem, hogy mi ez a sok ember, s vele párhuzamosan a kevés hely, de azért akadt pár szabad asztal. Hedvig nem felelt a kérdésemre, sőt ő is megkérdezte, hogy hová üljünk, így én választhattam. A helyiség legtávolabbi zugában volt egy kis asztal, két székkel, ráadásul a fal mellett volt. Ennél jobban jelen pillanatban nem is kívánhattam volna, így odavezettem Hedviget, ha neki is tetszett a hely. Kihúztam neki azt a széket, ami szemben volt a bejárattal, majd miután ő helyet foglalt, én leültem vele szemben. - LEHET, HOGY CSAK EGY KÁVÉRA VAN KEDVEM - húztam el a számat, majd elvettem az egyik ét- és egyben itallapot. Kellemes fehéres színe volt, barna mintával és fekete betűkkel. Illett az egész hely hangulatához. Közben már észre sem vettem, hogy hegedűtokomat levettem a hátamról és a lehető legbiztosabban a falnak támasztottam. Ez a mozdulatsor már olyan automatikusan jött, hogy nem is kellett rá nagy energiát fektetnem, de mindig figyeltem, nehogy a hangszernek lába kéljen. Azért nem kis tragédia lenne. Heidy-re pillantottam, csak mert olyan szép volt ma is, hogy muszáj volt ezt tennem, majd belemerültem a kínálatba. Az extra habos cappuccino nem hangzott rosszul, így elvettem tekintetem elől az étlapot. Láttam még azonban, hogy vannak fagyik is, finomabbnál finomabbak, így azt még megért egy megfontolást. Egy sima csoki-vanília kombináció is kecsegtető volt. 

Hedvig: - NOCSAK, MI VÁLTOZOTT? - David annyira mondogatta, hogy éhes, aztán hirtelen meggondolta magát és áttért az én ötletemre. Még ki sem mondtam, mi a tervem, tehát nem én ihlettem a változást. Kérdőn néztem rá, miközben magam elé húztam az itallapot és kinyitottam az első oldalon. Mivel nem üdítőre vágytam így azokat csak felületesen néztem végig, majd lapoztam a forró italokhoz. Hm... a tea gondolata csábító volt, a fehércsokis cappuccino is jól hangzott, főleg, ha szórnak rá egy kis fahéjat, attól annyira különleges íze lesz az egésznek! Mindenképp valamilyen meleg italra vágytam, a bőség zavara azonban hamar utolért. Három lehetőség között vacilláltam, míg meg nem jelent a pincér lány.
- NEM TUDOM... - mondtam főként magamnak, és alsó ajkamat harapdálva szuggeráltam a hármasom, hátha valamelyiknél beugrik egy hang, egy kép és tudni fogom, hogy jól döntöttem. - AZT HISZEM EGY ÁFONYÁS-VANÍLIÁS TEÁT KÉRNÉK. - szólaltam meg hosszúnak tűnő tépelődés után és becsuktam az itallapot. - ÉS RÉSZEMRŐL ENNYI. - mosolyogtam fel a lányra.

David: - NEM TUDOM, MI VÁLTOZOTT - vontam meg kicsit a vállam és hátamat a szék támlájának döntöttem. - MAJD OTTHON ÖSSZEDOBOK EGY SZENDVICSET ÉS KÉSZ. - Úgy emlékeztem, hogy reggel a hűtőben még minden alapanyaga megvolt egy egyszerű szendvicsnek, így nem aggódtam. Eszembe jutott Happy, hogy miben sántikálhat most, de szerencsére nem kellett félni, hogy éppen szétszed valamit. Szerintem már kinőtt abból a korszakából, persze még most is történnek ilyen "balesetek."
Megjelent a pincérlány, egy magas, szőke leányzó, valószínűleg külseje is hozzájárult ahhoz, hogy felvették felszolgálónak. Engem hidegen hagyott, hogy (bizonyára) elfelejtette begombolni felső pár gombját, de egy futó pillantást vetve a másik asztalra láttam, hogy más férfiakat érdekel. A lány egy pillanatig úgy bámult, mintha szellemet látna, majd felerőltetett magára egy kínos mosolyt, s közben Heidy döntött. - ÉN PEDIG EGY EXTRA HABOS CAPPUCCINO-T SZERETNÉK - néztem fel a felszolgálóra, aki már el is tűnt. - ÁFONYÁS-VANÍLIÁS TEA? - Kérdeztem vissza, mert ezt az italt nem is láttam a listán. Ilyen ízű kávét még el tudtam képzelni, de teát, na azt nem. Letettem az étlapot, mert már nem volt szükségem rá, majd Hedvigre néztem, hogy mi a véleménye a kért teájáról. 

Hedvig: - DE A SZENDVICS NEM NORMÁLIS ÉTEL - Erősködtem és szerintem jogosan álltam ki amellett, hogy egyen valami főtt vagy sült ételt, mert arra szüksége van a szervezetének. Tudom, hogy David már nem gyerek és pontosan tudja, mit akar, de ha már egyszer eljöttünk egy étterembe, mert ő így szerette volna, akkor legalább az egyikünknek illene ennie is valamit, mondjuk neki, hiszen ő találta ki.
Nem töprengtem ezen túl sokat, mert jött a pincérlány és felvette a rendelésünket. Végül hiába erősködtem, egyikünk sem evett semmit, legalábbis egyelőre így állt a helyzet. Kedvem támadt visszatérni az előbbi megjegyzésemhez, aztán inkább lenyeltem a mondanivalómat és a kérdésére figyeltem.
- NE MOND, HOGY MÉG NEM ITTÁL VANÍLIÁS TEÁT! - Komolyan meglepődtem ezen, mert manapság egyike a hétköznapi variációknak a gyümölcs-vanília kombináció. A boltokban is árulják, a nagyobb márkák mellett, a kevésbé jó minőségűek között is lehet látni, sőt, belegonoltam, szerintem még otthon is kéne, hogy legyen valahol a dobozban egy-két filter belőle. Annyira egyértelmű volt, hogy létezik ilyen, fel se merült bennem, netán Davidnek újdonságként hathat, éppen ezért lepett meg annyira a kérdés.

David: Heidy eléggé meglepődött, amikor rákérdeztem a teára. - NEM, MÉG SOHA - vallottam be és összeráncolva a homlokomat, elgondolkodtam. Egy alkalomra sem emlékeztem, amikor is ittam volna ilyen ízesítésű teát. - VAGY CSAK NEM TUDTAM, HOGY AZ AZ. - Elég hülyén jött ki a mondat, reméltem, hogy érthető. Azért én kissé teátrális mozdulattal megismételtem: - HOGY AZ AZ. - Furcsán elfintorodtam, miközben saját magamtól idéztem, nem voltam biztos a mondatom nyelvtani helyességében. Még németül sem jutott eszembe ennél jobb megoldás. - EZ ÉRTELMES VOLT? - Néztem Hedvigre tehetetlenül és fáradtan. Jól jött a kávé, az biztos. Eszembe jutott, egy interjú, amikor nem igazán tudtam figyelni és röhögőgörcsöt kaptam. Höh. Az vicces volt, persze kicsit kellemetlen is. Ekkor rájöttem, hogy holnap egy interjúra kell mennem, de szerencsére csak egy helyi újsághoz. De itt a csakot nem lebecsmérlően értem. Gondoltam is, hogy majd megemlítem Hedvignek, de előtte tisztázni akartam a nyelvtani gondomat. Már mondtam neki amúgy a dolgot, de majd megismétlem még egyszer, hogy ha én elfelejtem reggel, akkor legalább neki az eszében legyen. 

Hedvig: Annyira kűzdött azzal, hogy kifejezze magát, összeráncolt a homlokát és próbálkozott én pedig gonosz módon kinevettem, így egyenesen a szemébe, nem ám szerény eltakarva vagy visszafogva. Persze nem azért váltotta ki ezt belőlem, merthogy én bármi rosszat gondolnék róla, hanem annyira aranyosan csinálta. Azért igyekeztem hamar túljutni a "rohamon" és visszafojtottam minsen érzésem egyetlen, széles mosolyba.
- ÉN ÉRTEM, EZ A LÉNYEG - Az, hogy ez nyelvtanilag vagy értelmileg, vagy akárhogyan is, de helyes volt... nem tudom. Én tudtam, miért mondja, mire gondol, a többi nem számított. Ha nem figyelünk oda mindketten szoktunk értelmetlenül fogalmazni, sőt, szerintem mindenkinél előfordul és ha állandóan kijavítgatnánk egymást abból inkább rossz történne, mint jó. - OTTHON IS VAN ILYESMI TEÁNK, MAJD ELŐKERESEM NEKED. - A teás dobozunkban az utóbbi hetekben eluralkodott a káosz, hála... azt hiszem, nem. Mivel mindig azt iszom, ha otthon vagyok egész nap akkor többször is, és általában össze-vissza variálok, mit kívánok épp, ezért többször áttúrom a dobozt és a szép rend, amit alkalomadtán rendezünk benne, annak hűlt helye lesz általam.

David: - NE NEVESS KI - fontam magam előtt össze a karom és morcosan néztem magam elé, de pár pillanat után nekem is muszáj volt engednek mosolyomnak és szemeim körül mosolyráncot gyűltek. Egyszerűen nem tudtam komoly maradni, ha Heidy elkezdett nevetni. Tudtam, hogy ezt nem rosszindulatból teszi, már megszoktam, hogy néha viccesnek talál, még akkor is, ha egy-egy szituáció nekem nem adna okot a kacajra. - AZ JÓ LENNE, MEGÍZLELNÉM - olyan költőien fogalmaztam, hogy az már kínosan hatott, de sebaj. Feloldottam magam a görcsös testtartásból, és normálisan, kényelmesen helyeztem kezeimet. Megjött a felszolgáló és letette elénk a kért dolgokat. - Köszönjük - biccentettem kedvesen, majd a kávéra néztem. A cappuccinora, kijavítottam magam, mert folyton összekevertem őket, de azért, mert nem is figyeltem, hogy jó elnevezést mondjak, arra meg pláne nem, hogy jót gondoljak. - JÓL NÉZ KI - állapítottam meg. A fehér bögre nagyon elegáns volt, és ahogy a hab kitüremkedett a tetején, az nagyon impozáns látvány volt. Egyből megragadtam a kanalat és elkezdtem leenni a habot, mindig ez volt az első. 

Hedvig: Alig hagytam abba a nevetést, máris kezdhettem újra.
- TÚL SOK KLASSZIKUS DARABBAL TALÁLKOZTÁL MOSTANÁBAN - Néha képes úgy megfogalmazni a mondanivalóját, mintha valami tizennyolcadik századi filmben szerepelne, vicces volt, mint most is. Egy időben rajongtam az ilyen könyvekért, mégsem tudtam átvenni ezt a stílust, Davidnek bezzeg elég két kotta és kibújik belőle valami szépen beszélő költő.
- KÖSZÖNÖM - pillantottam fel a pincér lányra, amikor letette elém a finom illatokkal gőzölgő teát. Annyira tetszett a vaníliás illat, nem is tudtam hirtelen, meginni vagy szagolgatni szeretném-e inkább. Kibontottam a cukrot és egy keveset szórtam bele, azt is a kanállal kavargattam el, de nagyon hamar felolvadt szóval tulajdonképpen csak a megszokás mozdulata volt az egész. Végül azt is feladtam és David elé csúsztattam óvatosan a teát.
- VIGYÁZZ, MERT MÉG FORRÓ - Tettem még hozzá, majd a cappuchinojáért nyúltam, a másik kezem pedig felfordított tenyérrel mellé nyújtottam, hogy a kanalat is megkapjam. Igaz, hogy teát kértem, de azért a habot nem hagyhattam ki, mint általában soha, amikor ilyesmit iszik valamelyikünk. Legszebb nézésem és mosolyom villantottam Davidre, így meg se kellett szólalnom, hogy kitalálja, mit szeretnék tőle.

David: - MEGLEPŐ - nevettem fel megforgatva a szemeimet. Egy hegedűn játszó pasas, aki klasszikus darabok kottáival találkozik. Eléggé mindennapos dolog. Figyeltem, ahogyan Hedvig finoman felém tolja a teáját. Először kissé furcsán néztem az italra, majd egyből elmosolyodtam, amikor megcsapott a vanília illat. Nagyon finomnak tűnt. Eközben az én bögrém már a másik oldalon volt. Szó nélkül nyomtam bele kanalamat Heidy tenyerébe. Már eléggé összeszokott páros voltunk, ilyen helyzetekben szavak nélkül is megértettük egymást, legalábbis én mindig így éreztem. Bár, ki gondolná egy ilyen szituációban, hogy a partnere csak egy pacsit kér tőle... Óvatosan elmosolyodtam, ahogyan bőréhez értem, mindig megvolt bennem az a bizsergető érzés, amikor egymáshoz értünk. Figyelmemet ezután a teának szenteltem, belekortyoltam. Ezzel csak annyi baj volt, hogy az ital nem hűlt ki fél perc alatt és végig égette torkomat. Felszisszentem és könnybe lábat szemmel néztem Heidy-re. - TÉNYLEG MELEG - nevettem el kínosan magam, majd hátra dőltem és vártam, hogy pár másodperc után elmúljon a kellemetlen érzés. Szórakozva néztem, ahogyan Heidy ténykedik, majd kis idő múlva ismét belekortyoltam a teába. Szerencsére annyira nem égetett meg az előbbi próbálkozás, hogy ne érezzek már semmit, így elégedetten nyugtáztam, hogy tényleg finom. Elismerően hümmögtem. 

Hedvig: - ÉN SZÓLTAM - Persze, hogy megégette magát. Olyan néha, mint egy nagy gyerek, hiába mond neki az ember bármit, ő megy a saját feje után, aztán ennek meg is lesz az eredménye, ahogy most is például. A "megmondtam" után belenyomtam kanalam a habba és merítettem egy kicsit belőle, aztán a számban landolt, ahol megforgattam a kanalat, mielőt kivettem, s már kerestem is az újabb foltot a bögrében, ahonnan habor meríthetek. Nem akartam mindet megenni David elől, de nagyon ízlett, megkockáztatom, jobban, mint a saját teám, amit eddig csak neki volt alkalma megkóstolni, de úgy tűnt, a forróságon kívül az íze sem lehetett olyan rossz, ha az első trauma után újra megpróbálkozot vele. Közben én vagy a harmadik kanállal bűvékedtem, tényleg nem volt rossz, főleg a fahéjjal, amit rászórtak. Mint valami túl habos süti. Kislányos lelkesedéssel, nagy mosollyal eszegettem szép csendben.

David: - MERT NEKED MINDIG IGAZAD VAN. - Ezt szinte kötelességemnek éreztem hozzátenni, pajkos mosollyal és elismerő szemekkel. A közhely, avagy (főleg feminin teremtmények szerint) igaz állítás, miszerint a nőknek mindig igaza van, majdnem olyan gyakori az életemben, mint a hegedülés. Általában Heidy megmondja a helyes tanácsot, vigyázz vele, ne fogd meg, ne érj hozzá, de én óvatosan csak-csak kipróbálom és ilyenkor én jövök ki rosszul. Hedvig persze nem mindig használja ki, hogy fölényesen fölém tornyosulva megmondja, hogy már pedig neki igaza volt, ő annál sokkalta finomabb teremtés, de van amikor megesik, hogy megjegyzi. Ilyenkor persze muszáj odatennem, hogy neki mindig igaza van, de nem ironikusan.
Hümmögésemmel jeleztem, hogy a rendelt tea ízlik. Én készen lettem volna visszacserélni az italokat, de Heidy olyan élvezettel eszegette a habot, olyan jó volt nézni, hogy akár az egész kávémat, sőt még a teát is odaadtam volna neki, csak hogy lássam. Nagy mosoly terült ez az arcán, de minden kanálnál látni véltem, ahogyan valami mennyei érzés fut végig az arcán az íztől, bár ezt lehet, hogy csak képzeltem. Ha Heidy rajtakapott, hogy nézem, csak kihívóan rá mosolyogtam, de nem szóltam semmit. Már rég túl voltam azon, hogy egy ilyen "rajtakapásnál" zavartan elforduljak. Ismét a bögréhez nyúltam és ittam egy kis korty vanília teát, de jócskán hagytam még benne, arra az esetre, ha hamarosan visszacseréljük. 

Hedvig: - EZ PONTOSAN ÍGY IGAZ - Kontráztam rá egy nagy mosoly kísértében. Minek tagadjam, ha így van, nem? Egyszerűen feldobott, ha ilyeneket mondtak nekem, és mivel alapból remek hangulatban voltam, hát csak kiélveztem a dolgot.
- HÉ, AZ AZ ENYÉM! - Szóltam rá felháborodva, de fele ennyire sem gondoltam komolyan, még az arcomon sem sikerült fenntartani néhány másodpercnél tovább a látszatot. Azért fájó búcsút vettem a szinte teljesen habmentes cappuccinotól és visszatoltam elé, majd a teámat ragadtam meg és visszahúztam magam elé. Már hűlt valamennyit, így bátran mertem belekortyolni. Finom volt, pont úgy ízesítve, ahogyan szeretem. Ennek egy elismerő "hümmögés" lett az eredménye, majd kinyitottam a szemem és Davidre néztem. Szerettem őt nézni, még mindig volt benne valami, amitől a romantikus regényekben lévő pillangók az én gyomromban is megindultak, zavarba jöttem, csak már el tudtam rejteni előle, ezt nehéz volt kifejleszteni, de még mennyire, huh! A szemeit fürkésztem, lazán felkönyököltem az asztalra, két tenyerembe fogtam a bögrém és afelett pislogtam rá, miközben megállíthatatlanul mosolyogtam.

David: Természetesen Heidy nem cáfolta, hogy igaza van. Örültem neki, hogy ilyen jó hangulatban van, sőt, ez engem is teljes mértékben feldobott, ezzel mindig így voltam. Lehettem bármilyen fáradt vagy nyűgös, ha Hedvig valaminek örült, pörgött vagy csupán egyszerűen virágzott, nekem is felfelé görbült a szám.
Pár pillanat múlván visszakaptam a már alig habos italomat, kanalammal együtt, a fura ízesítésű tea pedig a helyére került, pontosan velem szembe. De nem a csere folyamatát néztem, hanem az elvégzőjét, eszem ágában sem volt levenni róla a tekintetem.  Kissé az ajkamba haraptam, amikor Heidy belekortyolt a teájába, majd összetalálkozott a tekintetünk. Ha tudtam volna festeni, bizonyára lefestettem volna ebben a pozícióban őt, tökéletesek voltak a beállítások, a fények, a háttér, a színek, de a kép nem is ezektől az "összetevőktől" lett volna igazán hatásos. Hanem attól, hogy Heidy gyönyörű volt. De nem tudtam lefesteni. Szórakozottan lenéztem a bögrére, és hanyag mozdulattal összekanalaztam egy helyre a még el nem pusztított habot. Igaz, festeni tényleg nem tudtam, de senki sem sejthette, hogy az asztalom fiókjában lapul egy fejlécezetlen kotta, aminek majd egy szó lesz a címe: Hedvig. Még Jörg sem tudta, pedig menedzseremként tényleg szinte az egész életemet végig asszisztálja. Eltereltem gondolataimat és gyorsan bekanalaztam a maradék habot. A kis tasakban érkezett cukorra néztem, amit mindig a hab elfogyasztása után tettem a kávéba. - KÉPZELD EL, - vettem a kezembe az említett tárgyat, - VALAMELYIK NAP A SZOMSZÉD ÁTJÖTT, HOGY NEM BAJ-E, HA ELKEZDENEK EGY KICSIT FÚRNI - ingattam meg a fejem, miközben tekintetemmel végigkövettem, ahogy a cukrot a helyére öntöm. - PEDIG MÉG SOSEM BESZÉLTEM VELÜNK - tettem hozzá. Nem tudtam, hogy Heidy milyen kapcsolatban állt a szomszédainkkal, de engem meglepett ez a közeledés, mert én is elég sokat hangoskodom, még akkor is, ha azt zenének hívják és nem barkácsolásnak. Lehet, hogy a szomszédban élő nők között már kialakult a tipikus van egy kis sód viszony, de ezt nekem Hedvig még nem említette. - ÉN REGGEL HATTÓL, ESTE HATIG HEGEDÜLÖK MÉGSEM KÉRTEM TŐLÜK ELNÉZÉST - húztam el a számat ledobva a kiürült tasakot, s ekkor néztem csak fel, hogy Heidy mit szól ehhez. 

Hedvig: - MI AZ? - emeltem el a szám elől a bögrét és kíváncsian pislogtam Davidre. Úgy nézett rám, mint nagy művészek egy híres festő alkotására. Jó, ez elég beképzelten hangzott, de a szemeit fürkészve valahogy ez jutott eszembe először. Annyira aranyosan tud nézni, mikor... hát, nagyjából mindig, amikor jó kedve van. A feszült állapotokat jobban szeretem nem észrevenni, vagyis próbálok segíteni úgy, ahogy annak látom. De nincs értelme ezen rágódnom, mikor mindketten ilyen jól érezzük magunkat. Vagyis már hárman, igen. Hű, ezt még mindig nehéz feldolgozni...
- MÚLTKOR VALAHOGY ELFELEJTETTEK MEGKÉRDEZNI MINKET, MIKOR REGGEL NEKIÁLLTAK SZERELGETNI - húztam el a szám. Volt egy tippem, melyik szomszédról lehetett szó és bár ismerni még annyira nem ismertem őket, azt azért már megtudtam, hogy a többi emberrel szembeni hozzáállásukon van mit javítani. Ha minden igaz, már el is kezdték. - PÁRSZOR ÖSSZEFUTOTTAM VELÜK. NEM OLYANNAK TŰNNEK, MINT, AKIK FELJELENTETNÉNEK CSENDHÁBORÍTÁSÉRT, FŐLEG TÉGED, AKI LEGALÁBB EGY KIS ZENÉT HOZOL AZ ÉLETÜKBE. - ismét elmosolyodtam. Nem volt kedvem hagyni a negatív gondolatokat beszivárogni az elmémbe, csak a pozitívakra koncentráltam, mint az, hogy itt ülhetünk kettes-hármasban, a finom teámra, a napra, ami lassan a végéhez közeledik és még sok-sok mindenre, ami hirtelen eszembe jutott és beleillett a képbe.

David: - AKKOR LEHET, HOGY ŐK CSAK A RITMUST ADJÁK A ZENÉMHEZ - töprengtem, majd jókedvűen beleittam az italomba. Jó volt, csak úgy "semmitsecsinálni." Ülni és elmélkedni, viccelődni. Azon már rég túl voltunk, sőt talán sosem volt olyan korszakunk Hedviggel, hogy a csend kínos lett volna köztünk, de most csak pár pillanatra hallgattam el, amíg kiélveztem, hogy a kávé ereje átjárja a testem. - LEHET, HOGY BE KELLENE ŐKET VENNEM A ZENEKARBA, MARCUS-ÉK BIZONYÁRA NAGYON ÖRÜLNÉNEK NEKIK. - Nevetőráncok jelentek meg a szemem körül, bár ajkam csak apró mosolyra húzódott. Kis éle volt hangomnak, lehetett érezni benne a szarkazmust, de nem bántó szándékkal beszéltem. Vicces volt elképzelni, hogy dobok, gitárok és klasszikus hangszerek mellett egy fal van felállítva, ahová a kedves szomszéd ritmusra üti be a szögeket. Vicces, de bizarr. Nyilván a közönség ezt nem fogadná olyan jól. Picit elhallgattam, esetleg Heidy hozzáfűzésére is reagáltam, ha kellett, majd egy újabb korty után másik témát dobtam fel.
- MIT SZERETNÉL CSINÁLNI, HA HAZAÉRTÜNK? - Nekem előreláthatólag semmi dolgom nem volt, semmi papírmunka, dolgozatok, koncert szervezés, így szabad lehettem teljesen. 

Hedvig: - ÖRÜLÖK, HA MEGIHLETNEK, DE ATTÓL MÉG NEM OLYAN KELLEMES ÉPP CSAK ELALUDNI ÉS ARRA ÉBREDNI, HOGY MINDJÁRT KIDÖNTIK A FALAT A KÉT LAKÁS KÖZÖTT. - Nem akartam elrontani a hangulatunkat, de ez még mindig fel tudott bosszantani. Mostanában minden ilyet betudok az állapotomnak, pedig előtte sem biztos, hogy könnyen tudtam volna tolerálni egy ilyet. Sok mindent lenyelek, nem mutatom ki, ha valami felhúz vagy rosszul esik, és szerintem pontosan ezt a képességem gyengítette meg a terhesség. Úgy ugrok az első rossz szóra, mint egy mély álmából felpiszkált tigris. Remélem ez csak átmeneti álapot, mert eddig mindenki a higgadtságomról ismert, ezt az új oldalam nem szívesen mutatnám be nekik.
Belekortyoltam a teámba és sűrűn pislogva igyekeztem visszaterelni elkóborolt gondolataim a jelen felé. David ismét kérdezett, amit hirtelen nem értettem, mert még nem voltam egészen ott, de nlhány másodperc alatt felfogtam és a válaszon kezdtem töprengeni.
- LEGSZÍVESEBBEN? ALUDNÉK. ÉS MIT FOGOK CSINÁLNI? LEVISZEM HAPPYT SÉTÁLNI, AZTÁN ÖSSZEDOBOK VALAMI VACSORÁT. - Soroltam a teendőimet, miközben az alvás gondolatára megkörnyékezett egy ásítás. Tovább iszogattam a teám, válaszoltam az esetleges kérdésekre, vagy tettem fel egy sajátot és hallgattam a választ. Szeretem, hogy Daviddel bármiről tudtam beszélni, ezt mindig is kedveltem benne. Mikor mindkettőnk itala elfogyott, inditványzotam, hogy induljunk el haza, és így is tettünk. Mivel tudtam, hogy David nem fogja csak a lábát lógatni a kanapén, így előre felkészültem a konyhában való lábatlankodására, aminek örültem, bár kimondani nem szoktam.