Mikor? 2013.11.05.
Hol? Előcsarnok
Kik? Dolena Swan & Moira Ever

Dolena:

Úgy döntöttem, hogy kis nyújtás után elmegyek sétálni egyet, a friss levegőre, vagyis ki az udvarra. Felvettem egy kék csőszárú farmert, illetve egy fekete inget, majd belebújtam szintén fekete utcára szánt tornacipőmbe (sosem kötöm be, csak betűröm a fűzőt), és elindultam a kijárat felé, de az előcsarnokban egy ismerős alakot pillantottam meg. Vagyis hátulról láttam csak, de úgy ismerősnek tűnt számomra. Nem mondhatnám, hogy rég beszéltem vele, de azért odamentem hozzá, mert mindig szerettem szót váltani vele. Halkan megközelítettem, majd ráköszöntem, de próbáltam nem ráhozni a frászt.
- Szia - mosolyodtam el, remélve, hogy hangomra megfurdul az illető.

Moira:

Hosszú napon voltam túl. A sok befogadott információtól zúgott a fejem. Most jött volna a nap legeslegjobb része, ugyanis háromnegyed óra múlva jelenésem volt a zeneteremben, de addig is el kellett ütnöm valahogy az időt. Úgy gondoltam, erre legjobb, ha igénybeveszem a csípős ravenhilli levegő állítólagos jótékony hatását. Így hát felsiettem a kollégiumba, s magamra kaptam egy vastagabb pulcsit a hosszúujjú póló és farmer összeállításom fölé, hogy ne fagyjak szét. Elég, ha az agyvizemet lehűti. Aztán lesiettem az előcsarnokba, valamelyest felvidulva attól, hogy kicsit üldögélhetek kint. Lentre érve lelassítottam a tempóm átlagos sétaütemre, s békésen bandukoltam a kijárat felé, míg valaki meg nem szólított. Kicsit megijedtem, azonnal megfordultam, viszont sikerült megcsúsznom, így valamiféle rögtönzött koreográfiához hasonlót mutattam be, mire szilárdan megálltam a két lábamon és ránéztem a velem szemben álló lányra. Összevont szemöldökkel gondolkoztam, honnan ismerhetem, aztán beugrott. Körülbelül tavaly, vagy tavaly előtt lehetett, hogy a balettosok és a suli zenekara közösen lépett fel, akkor láttam őt, az egyik szólótáncos volt. Mintha rémlett volna, hogy néhányszor beszélgettünk is próbákon szünetben, azóta viszont nem igazán gyakran futottunk össze, néha-néha beszéltünk pár szót. Kisöpörtem a hajamat a szememből, amiből idő közben jó sok odahullott, ameddig itt akrobatáskodtam.
- Szia. - Mosolyodtam el. Közben meg azon agyaltam, vajon mennyire égettem le magam egy profi balettos előtt. Jó, semmi baj nem volt a mozgásommal, de akkor is... Ez nem volt tervbe véve.

Dolena:

Mikor az általam megszólított lány megfordult, kissé megcsúszott, én reflexből felemeltem a kezem, de jobbnak láttam, ha nem érek hozzá, hátha még jobban kibillentem egyensúlyából. Így leengedtem a kezem magam mellé. Szóval a lánynak sikerült felém fordulnia, majd mosolyogva köszönt. Meglátthattam arcát, s vöröses haját. Gyorsan átfuttattam pár keresést az emlékeimben, hogy hogyan is hívják. Gyorsan eszembe is jutott a neve.
- Moira? - kérdeztem kicsit összehúzott szemmel, a lány arcát fürkészve, reménykedtem, hogy jó nevet tippelek. Szerencsére ilyen téren jónak számított a memóriám. Az általam Moiranak titulált lány a zenekarban játszott, de már nem is emlékeztem, hogy milyen hangszeren játszik. "Se' baj, még egy kibeszélni való téma, márha akar velem beszélgetni."

Moira:

- Igen, talált. - Bólintottam, aztán kissé odébb húzódtam, mert történetesen az előcsarnok közepén diskuráltunk, remélhetőleg beszélgetőpartnerem is követett. Büszke voltam rá, hogy nem kevert össze a tesómmal, mert amúgy az nagyon könnyű. Hm, most így hirtelen eszembe sem jutott, hogy tudja-e, hogy van ikertesóm. Elgondolkodtam. Valószínűleg nem tudja, mert amikor találkoztunk, mármint a fellépés miatt, még nem is ismertem a nővérem én sem. Tudom, ez azért durva. De hát most mit mondjak? Ez van. Én lepődtem meg a legjobban, mikor azt hittem, valami tükör van előttem, hogy saját magammal szembe megyek. És az az este, mikor félrehívott és megmondta, te jó ég. Kicsit sikerült elkalandoznom, szóval gyorsan felpillantottam a velem szemben álló arcára.
- Lena, ha nem tévedek, ugye? Mintha rémlene, hogy úgy másfél éve szólótáncoltál az egyik fellépésen. - Mosolyodtam el ismét, igyekeztem száműzni a gondolataim közül a komorabbakat és újra vidámnak lenni.

Dolena:

Moira kicsit félre húzódott, s én követtem, mert idő közben rájöttem, hogy nem célszerű pont az előcsarnok közepén beszélgetést folytatni. Nevem hallatára biccentettem egyet. Nem sok ember szólított úgy, hogy Lena, általában a teljes nevemen szoktak hívni, ha már becézni szeretnének, akkor is Dolly. De jó volt nekem a Lena név is, végül is hallgattam rá, ez a lényeg. - Igen, - helyeseltem, s visszagondoltam arra a fellépésre, ahol igazán jól éreztem magam. - Te pedig... - kissé behunytam a szemem, hogy erősebben felidézzem az emléket, - hm... a zenekarban játszottál, nem? - kérdeztem tűnődve. - Valami különleges hangszeren, ugye? - Mindig is tudtam magamról, hogy nem értek annyira a hangszerekhez. Jó, meg tudtam különböztetni egy gitárt egy nagybőgőtől. Mondjuk nem emlékeztem, hogy Moira milyen hangszeren játszik, így ezért inkább feltettem a kérdésemet.

Moira:

Néztem a lány töprengő arcvonásait. Közben nyugodtan konstatáltam magamban, hogy nem keverem össze senkivel. Mert jó, az elég gyakori volt, hogy minket kevertek össze Kiki-vel, s mostanra már megszoktam annyira, hogy nekem ne legyen kínos. Arról nincs pontos tudomásom, hogy a másik fél ilyenkor hogyan érez. De azt pontosan tudtam, hogy, ha én keverek össze valakit egy másik emberrel nos, az nagyon zavaró. Úgyhogy minden kétséget kizárólag örültem, hogy ezt most sikerült elkerülnöm. Amint ezt a gondolatmenetet lezártam magamban, Dolena megszólalt, így rá fordítottam figyelmem:
- Igen. - Bólintottam egy aprót, s közben arcomra is halvány mosoly kúszott. - Úgy is mondhatjuk. Hárfázom. - Folytattam aztán ugyanolyan nyugodt, mégis lelkes stílusban. Jól esett, hogy azért emlékszik rám, mert oké, hogy én látom őt, mert kiemelt szerepben is táncolt, de az, hogy kiszúrjon engem. MÁr nehezebb dió. És, ha kérdezte, nyilván a rövid beszélgetéseink alkalmával ezt még nem említettem neki.
- Amúgy, ha nem vagyok túl indiszkrét, merre indultál? - Kíváncsiskodtam, csak, hogy felvessek egy újabb témát, miután esetleg még Lena hozzáfűzött valamit a válaszomhoz, vagy, ha nem, akkor megtörjem a beállt csendet.

Dolena:

- Ó, igen hárfa - bólintottam egyszerűen. Nem emlékeztem pontosan, de nekem a hárfa különleges hangszernek számított, ezért is mondtam előző kijelentésemet. Aztán Moira feldobott egy témát, s kérdése elejére csak legyintettem, majd válaszoltam. - Most az előbb nyújtottam egy kicsit, meg ilyenek, - döntöttem kissé oldalra a fejemet, - és sétálni indultam, hogy az agyam valami friss levegőhöz jusson. De most meggondoltam magam - csóváltam meg a fejem, s ennek hatására copfba kötött hajam ide-oda lobogott. - Szerintem nincs olyan jó idő kint - húztam el a számat, keresve valami ablakot, ajtót, vagy bármit, ahol kinézhettem. Ennyi lett a válaszomból, de nem kérdeztem vissza, hogy ő mit keres itt, vagy szebben fogalmazva, mi járatban van erre. Kíváncsi voltam, hogy fűz-e válaszomhoz valamit. Ha nem, akkor majd kis csend után én is megkérdezem az előbb említett dologról, ha igen... akkor folytatódhat tovább a beszélgetés.

Moira:

Aprót bólintottam, hogy értem a válaszát. Tulajdonképp biztos nem volt kint túlságosan jó idő, mert nekem még így sem, hogy felvettem egy pulóvert, volt melegem. Kis gondolkodás után továbbvittem a beszélgetést.
- Én is az udvarra indultam, azzal a különbséggel, hogy előtte nem nyújtottam. Az a helyzet, hogy nekem nem igen megy az olyasmi, tekintve, hogy az izmaim nagyon hamar görcsbe állnak, soha nem tudnék balettozni szerintem. Amúgy sportolni is például szeretek, csak hosszútávon nem megy. Szóval a nővérem is mindig ámulattal nézem. - Gondolkoztam hangosan, csak reméltem, hogy beszélgetőpartneremet nem zavarja. Bár annyiból biztosan jó volt, hogy addig sem honolt csend közöttünk.

Dolena:

Csendesen hallgattam, amit Moira mondott. Szerencsére nekem nem voltak gondjaim a nyújtással, meg persze a balettel sem. Jó, természetesen nekem is volt olyan, hogy izomlázam lett egy-egy erősebb óra után. De ez már egyre ritkább. Viszont pontosan tudtam magamról, hogy nekem nem lenne türelmem megtanulni hangszeren játszani. Kottát olvasni nagyjából tudtam, de különösebben nem vonzott a hangszerek világa. Pontosabban a megszólaltatásuk. Tényleg becsültem azt, aki le tud ülni, és játszani tud bármin is. Nekem ott volt a tánc. Moira egyik mondata, amit talán csak úgy magának mondott, kis bogarat ültetett a fülembe, rá kellett kérdeznem.
- Neked van nővéred? - néztem csodálkozva a lányra.

Moira:

Láttam rajta, hogy egy kicsit eltöprengett, így hagytam, hadd gondolkozon. Aztán kérdezett valamit, amire már szinte vártam, így halkan felnevettem és felkészültem rá, hogy most meg fogom lepni. Mert mindenki így reagált, főleg akkor, ha egyszerre voltunk ott. Totális zavar az embereknél. Pedig azért mászkál néhány ikerpár a világban, nem?
- Igen, van egy ikernővérem. - Bólintottam. - Először azt hittem, azért voltál olyan bizonytalan a nevem miatt. Aztán rájöttem, hogy te még nem tudhattad, és ezek szerint mástól sem hallottad, én is körülbelül másfél éve tudom. De ez hosszú. Mondjuk azóta helyrejöttek a dolgok. - Magyaráztam kissé elmerengve, de nem rendített meg különösen a dolog, már megbékéltem a történettel. Kíváncsi voltam, Lena, hogyan reagálja le.

Dolena:

A hallottak közben kicsit összeráncolódott a homlokom, annyira koncentráltam arra, amit Moira mondott. Annyira érdekesen mondta, hogy már szinte valami krimi hangoskönyvébe illett a hangja. - Ó - mosolyodtam el, mikor Moira befejezte a mondanivalóját. Aztán összefutottak szemöldökeim: - Akkor lehetséges, hogy amikor neked köszöntem néha a folyosókon, vagy bárhol, akkor nem is neked köszöntem? - kérdeztem meg kicsit hihetetlenkedve. Az is szöveg ütött a fejemben, hogy hogyan lehetséges az, hogy valakinek van egy ikertestvére, de csak másfél éve tudja. Mondjuk láttam az "Anyád, apád ide jöjjön" című filmet, ismerem a történetet, de nem gondoltam volna, hogy ez ilyen "gyakori". Ámbár erre nem akartam megkérdezni, mert Moira olyan körítést tett hozzá, mi alapján én nem mertem volna rákérezni a dolgokra és esetlegesen felsérteni a múltat.

Moira:

Egyáltalán nem számítottam másra, mindenki általában így reagált. Szóval megvártam, míg Lena összeszedi a gondolatait.
- Meglehet. Bár általában teszünk róla, hogy akit az egyikünk ismer a másikunk is ismerje és ne vegye annyira furcsának, ha esetleg visszaköszön neki valamelyikünk, de adott esetben közli, hogy ő nem az, akit az illető keres. Jó, tudom, ez így bonyolult. - Nevettem fel. - De akkor legalább nem gyanúsíthatnak meg azzal, hogy szívatunk bárkit is. - Magyaráztam tovább. Azon gondolkoztam, elmondjam-e neki, hogy találkoztunk. De a helyzet valahogy megkívánta, így nagyot sóhajtottam és belekezdtem, mert valahogy nem volt kellemes látni a másik lány értetlenségét.
- Mikor megszülettünk, elég rosszul mentek az anyagiak, úgyhogy engem rábíztak egy jó családi ismerősünkre, náluk éltem. Aztán mikor két éve elmentünk egy lovasiskolába táborba a sulival, akkor találkoztunk a nővéremmel, aki meg akkor még ott tanult. Szóval utána már lőttek a rejtélynek és ő is átiratkozott ide, mert bezárt a lovasiskola, és egyébként is úgy gondoltuk, akkor jobb lenne egy helyen, és a család is együtt van már, dióhéjban ennyi. Jó sokkoló volt, de persze végsősoron mindketten örültünk. Happy end. - Nevettem fel. Így legalább nem hangzott olyan tragikusnak az egész.

Dolena:

Figyelmesen hallgattam, amit Moira mesélt. - Ó, ha nekem lenne egy ikertestvérem, tuti megszívatnánk pár embert - nevettem fel ördögien, majd tovább figyeltem a lányra, aki magyarázott. Kicsit meglepődtem, hogy elmesélte a történetet, mert ez azért eléggé személyes volt, és nem ismertük még annyira egymást. De örültem neki, így a története végén meg is köszöntem: - Hát, köszi, hogy ezt elmesélted, érdekes - mondtam halkan, s közben gondolkoztam. Kicsit azért nyomasztó volt. Én nem bírtam volna egyik még nemlétező gyerekemet sem rábízni valaki másra. De ezt nem akartam említeni, mert nekem is rosszul esett volna, ha ilyet mondanak az édesanyámról. - És, nem lepődtél meg? - csúszott ki hirtelen belőlem a kérdés.

Moira:

Elmosolyodtam a feltételezésére. - Akkor már nem olyan jó ötlet, mikor többen is berágnak rád. Én legalábbis nem igazán szeretek haragban lenni bárkivel is. - Fejtettem ki az álláspontom.
- Nincs mit. Úgy gondoltam, muszáj valami magyarázatot adnom. - Feleltem. Látszólag kicsit meglepte a közvetlenségem, de én már csak ilyen voltam.
- Amúgy teljesen más téma, de te mióta baletozol? - Kanyarodtam vissza valami kellemesebb kiveséznivalóhoz.

Dolena:

- Igaz - vontam meg a vállam igazat adva Moira szavainak. - Hát, igen, - folytattam, - azért ezen a történeten van mit magyarázni - húztam óvatos mosolyra a számat, s közben valami témán töprengtem, ami kicsit simább vizekre terelheti beszélgetésünket. De szerencsére nem kellett sokat agyalnom, mert Moira fel is tett egy kérdést. Ráadásul olyan, amire szívesen is válaszolok. Mondjuk beszélek én bármiről, ha kell, de azért a balett mégis közel állt a szívemhez. Mosolyogva kezdem el válaszolni: - Édesanyám balerina volt, úgyhogy szinte születésemtől fogva ismerkedek a balettal. Jártam tánciskolába is, de komolyabban csak akkor kezdtem el foglalkozni vele, mikor átköltöztünk Londonba. Mikor megszületett a húgom - húztam el kicsit a számat, a költözés emlékére. Úgy gondoltam, hogy Moira is megosztott velem egy bizalmasabb információt, tehát most én is mondok neki valami kicsit személyesebbet.
- New Yorkból Londonba költözni nem volt valami jó - csóváltam a fejem. - Eleinte sok gyerek nem értett az akcentusom miatt, ami szerintem azért nem volt olyan egetrengetően nagy, de azért mára már javult. Aztán elkezdtem Londonban is balettozni, és egészen megkedveltem a helyet - fejeztem be szintén mosolyogva a kis monológomat. - És te, mióta hárfázol? - megvártam, hogyha a lány hozzá szeretne fűzni valamit, majd visszadobtam a kérdést, kicsit átfogalmazva.

Moira:

Ahogy észrevettem, Dolena egyáltalán nem bánta a kérdést, sőt... Szóval kíváncsian hallgattam, amit mesélt, közben pedig néha bólintottam a megfelelő helyeken, de egyébként teljesen csendben voltam a történet végéig. Az akcentusát illetően muszáj volt elmosolyodnom, no nem gonoszkodásból.
- Szerintem semmi baj nincs azzal, ahogy beszélsz. Egyrészt. Másrészt meg ez egy nemzetközi iskola, szóval egyáltalán nem furcsa, hogy egy kicsit mindenki máshogy beszéli az angolt független attól, hogy hol vagyunk. - Igyekeztem megnyugtatni, egyébként tuti, hogy én sem beszélek tökéletesen angolul, de hallottam már százezerszer rosszabbat is. - Amúgy megértem a költözést. Mindig furcsa eljönni abból a környezetből, amit megszoktál, de szerintem ez is normális. - Fűztem még hozzá. - De köszönöm, hogy megosztottad velem. - Toldottam meg. Mondjuk így ki is egyenlítődött a nem létező és ezt nem igénylő számlánk, de azért abszolút korrekt volt tőle, ha már mindenképp bele akarok menni ebbe a dologba. Visszadobta a kérdést, nekem pedig sajnos, nem sajnos, gondolkodnom kellett. Vagy inkább számolnom.
- Húha. Azt hiszem úgy 11 éve, szóval körülbelül hat éves korom óta. - Mondtam végül. - Igazából nálunk teljesen ellenkezőleg ütött ki minden. Én ugye anya barátnőjénél nevelkedtem, akiknek egy zenész sincs a családjukban, mégis itt tartok, Kiki meg, aki a szüleinkkel élt, megjegyzendő zenetanárok versenyszinten lovagolt, úszott és vív, utóbbi kettőt már abbahagyta, maximum alkalomszerűen csinálgatja. A zenével meg csak hobbi szinten foglalkozott. Szóval a szülői befolyásoltság nálunk csak félig működött, ráadásul öntudatlanban, de szerintem ez egy megbecsülendő dolog, ha terjed valami ilyen hagyomány a családban. Ki tudja, lehet a lányod is majd híres balerina lesz egyszer. - Nevettem fel, természetesen csak poénnak szántam.

Dolena:

Örültem, hogy Moira nem tartotta olyan vészesnek az akcentusomat. Jó, most már tényleg fejlődtem, és ez tényleg egy nemzetközi iskola volt, de engem egy kicsit azért mégis csak zavart. Mikor a lány megköszönte, hogy ezt megosztottam vele, csak legyintettem. A kérdésemen láttam, hogy hogy Moira kicsit elgondolkozott, gondolom utána számolt a dolgoknak, de egy pillanat múlva már válaszolt is, és én rá figyeltem. - Hű, ez érdekes - töprengtem Moira mondandóján. - Neked is ki kellene próbálnod egy csomó dolgot, hátha te is ennyire sokmindenhez értesz- nevettem. - Ó, még én sem vagyok híres balerina - döntöttem kissé oldalra a fejemet, de azért hálásan néztem a lányra, még akkor is, ha ez egy vicc volt.

Moira:

Láttam rajta, hogy azért jólesett neki, amit mondtam, szóval örültem, hogy a cselekedetem célba ért. Aztán ismét vidáman pillantottam rá, mikor felvetette, miért nem foglalkozom több dologgal:
- Lehet. - Tűnődtem. - Végül is lovagolni már próbáltam, a táborban amiben találkoztunk, az nem is volt rossz. - Feleltem.
- Sőt, régebben volt a közelben egy lovarda a város szélén, egy időben ki szerettem volna járni, csak aztán valami oknál fogva, amire már nem emlékszem, nem jött össze. - Tűnődtem tovább hangosan, aztán elnevettem magam Lena megjegyzésén.
- De még simán lehetsz. Végül is ez a Ravenhill, és szépítünk, vagy nem, került ki innen elég hírességnek számító ember ahhoz, hogy akár te is köztük lehess a jövőben. Na, lehet, költőnek kéne mennem. - Vigyorodtam el ismét, mert ez nagyon műnek hangzott számomra, reméltem, a másik lány ezt nem tartotta annyira mesterkéltnek, mert nem szántam annak, tényleg spotnán jött.

Dolena:

Figyelmesen hallgattam, amit Moira mondott. Közben észrevettem, hogy milyen jól el tudunk beszélgetni, én legalábbis élveztem a történeket, amiket mesélt, és megosztott velem.
- Hm, - hümmögtem elgondolkodva, - ha jól tudom  a kisállatparkban vannak még lovak, lehet ki kellene menned egyszer újra - mosolyodtam el egy kis ötletet adva. Vagyis nem volt ez ötlet, nem is tudom minek hívjam. Persze én aztán nem akartam beleszólni, hogy Moira most mit csináljon, vagy mit ne.
- Hát, igen, igekszem előretörni - mosolyodtam el a lány következp gondolatmenetére, amit ugyebár szóban is kinyilvánított. Na, látod, költészetben is tehetséges vagy! - tártam szét lazán a karjaimat, majd újra lelógatva magamhoz vettem a szót:
- Tényleg, - kezdtem kérdésemet egy kis figyelemfelkeltő szócskával: - Te mihez szeretnél kezdeni az iskola után? - néztem kíváncsian a lányra.

Moira:

Amikor a lovardát szóbahozta, elnevettem magam. - Múltkor is ott voltam. Egész helyes kis parknak tűnt. - Bólogattam mosolyogva, aztán kitört belőlem a nevetés, mikor visszaemlékeztem, Anthoni, hogy lehurrogta az egyik birkát. Mielőtt Lena hülyének nézett volna, kénytelen voltam elmesélni a sztorit.
- A barátommal voltam ott. És az egyik birka rámbégetett, ne tudd meg, hogy kiosztotta. - Meséltem rázkódó vállal. - Szerintem annak az állatnak máig rémálmai vannak. - Tettem hozzá széles vigyorral, aztán egy kicsit megkomolyodtam, míg Lena témát váltott. Sőt, sikerült elég elgondolkozó arcot produkálnom és még egy sóhajt is megereszteni mellé.
- Nem tudom. - Feleltem lassan . - Szerintem hazamegyek, mert azért mégis csak öt évet töltöttem el itt huzamosan, meg jó lenne örülni annak, hogy együtt a família. Meg remélhetőleg meglesz a két vizsgám hárfából és énekből is, bár az utóbbival nem tudom, mernék-e nagyot álmodni. Elképzelhető, hogy mondjuk egy szimfonikusnál vállalnék állást akár színházban, vagy... Gőzöm sincs, kósza ötleteim vannak, de nem érne sokat, ha megtervezném az egész életem. Úgysem akképp fog alakulni. - Mosolyodtam el, mert annak elenére, hogy ez nem épp egy vidám gondolat volt igyekeztem pozitívan felfogni a dolgokat.
- És neked? Tánc? - Kérdeztem ismét mosolyogva.

Dolena:

Mosolyogva meghallgattam a történetet, amit Moira mesélt, de én nem tudtam rajta nevetni, hiszen nem voltam a helyszínen, mikor ez megtörént, illetve a lány barátját sem ismertem. Legalább is nem tudtam, hogy ki ő. Moira nem említette az imént a nevét, nem is akartam megkérdezni, de elkönyveltem, hogy van már párja. Visszagondolva láttam is valakivel, aki fiú volt, és sokat nevettek, meg ilyenek. Mondjuk nem biztos, hogy az illető volt a mostanra már sokat emlegetett titokzatos (számomra) idegen, sőt az is lehet, hogy Kikit, az ikerpár másik felét láttam. De ezen nem agyaltam tovább, mert Moira elkezdte fejtegetni a jövöjével kapcsolatos terveit.  Félrebiccentett fejjel hallgattam, a végén kissé elhúztam a számat. - Szerintem ez nem rossz ötlet - céloztam a színházra. A kérdésre, egyből feleltem, kis mosollyal: - Igen, főleg a balett - bicccentettem. - Én is gondolkoztam színházon, táncszínházon, ugyebár... - mondtam, majd mosolyomat kiszélesítve hozzátettem: - Ki tudja, akár egyszer együtt is fogunk dolgozni. - Szerettem ilyen terveket szövögetni, bár ezeknek általában a fele sem így szokott elsülni. De azért jó szórakozás volt találgatni, hogy mi lesz majd, ha...

Moira:

Mosolyogva hallgattam Lena válaszát, helyeslően bólogattam, aztán hitetlenül elnevettem magam.
- Akár hiszed, akár nem, pont ugyanezt akartam mondani. - Váltottam vissza mosolygásra. - És akkor majd nosztalgiázunk a Ravenhill-ről. - Töprengtem el egy pár pillanatig.
- De tényleg, az milyen nagy lenne már... - Ábrándoztam tovább, de nem sokkal később végre leakadtam a témáról, illetve lezártam azt. - Mindegy, az még nekem a mostanival együtt majdnem két és fél év, mire kikerülök innen. Te is harmadik évfolyamos vagy, ha jól sejtem, ugye? - Folytattam tovább a beszélgetést, s míg a másik lány válaszára vártam, körbefuttattam tekintetem az előcsarnokon.

Dolena:

Kicsit elkerekedett a szemem, mikor Moira kijelentette, hogy ő is ezt akarta mondani. Pedig nem is voltam gondolatolvasó, de elnevettem magam. - Igen, én is harmadikos vagyok - mosolyogtam, mikor Moira továbbvitte a témát. - Van még kis időnk ezt eldönteni - vontam meg a vállamat, de az előbb megtárgyaltuk már, hogy ki milyen irányba szeretne továbbmenni innen. Láttam, hogy Moira körbenéz, úgyhogy feltettem egy kérdést: - Van kedved valahová menni? - nem akartam súlyosabb ideig feltartani a lányt, szóval így próbáltam kipuhatolni, hogy van-e még valami dolga.

Moira:

Mosolyogva biccentettem, hogy értem. Legalább ezzel nem sültem fel. Pár másodpercig csend volt, míg Lena fel nem tett egy kérdést. Kis ideig tanácstalan arcot vágtam, de aztán összeszedtem magam.
- Ha gondolod, elnézhetünk valamerre, de így sem unom szét magam. De például kinézhetnénk az udvarra, ha már eredetileg mindketten oda indultunk. - Vetettem fel. - Persze nem muszáj. - Tettem hozzá halvány mosollyal, természetesen, ha volt javaslata, szívesen vártam azt is. Magam részéről örültem, hogy élvezhetem a társaságát, szóval felőlem akármerre mehettünk, fő, hogy nem magányosan sétáltam például az udvaron.

Dolena:

- Jó ötlet - mosolyodtam el. Örültem, hogy Moira nem rázott le, mondjuk ellenkező esetben én sem tettem volna, de na. Van akinek sok vagyok elsőre, egy hosszabb beszélgetés után, de szerencsére a lánynak még látszólag nem volt elege belőlem. Mondjuk, nem is beszéltünk még sokat. Kinéztem újra egy ablakon. - Remélem nem fogunk fázni, - mondtam, s közben a fekete ingemre gondoltam, ami lehetséges, hogy nem fog elegendő védelmet nyújtani a kinti időjárással szemben. Eszembe jutott az is, hogy egy rövid séta csak nem árthat, megfázni nem fogunk. - Mehetünk? - kérdeztem meg, aztán vártam egy kicsit, hátha Moirának van valami ellenvetése, mert esetleg ráébredt, hogy fázhatunk is.

Moira:

Mosolyogva nyugtáztam, hogy Lena-nak is megfelel az ötletem. Azért muszáj voltam megdicsérni magam, hogy felkaptam magamra egy pulcsit, mivel eredetileg is az udvarra indultam. Tudtam magamról, hogy fázós vagyok, ráadásul itt bent sem volt valami nagy meleg a nagy tér miatt, így meg sem sültem.
- Igen, persze. - Bólintottam vidáman, aztán elindultam kifelé, vélhetőleg Lena társaságában. Nemsokára már a szabadban jártunk.

Dolena:

Finom mosollyal biccentettem, és tettem egy lépést az ajtó irányába, s ha Moira követni kezdett, akkor határozottan indultam ki. Úgy láttam, hogy nem fújt annyira a szél, eső sem esett, mondjuk a nap sem sütött hét ágra, de azért megnyugodtam, hogy nem fogok halálra fagyni. És amúgy sem terveztem kilenc órányi sétát. Reméltem, hogy Moira sem szeretné az egész délutánját, és még az éjszakáját is kint tölteni. Bár szerintem akkor azt jelezte volna, mondjuk, hogy vigyünk ki egy sátrat, némi hidegélelmet, vagy akár gyorskaját is... Jót nevettem magamban, de ez kívülről csak egy halvány mosolyban jelent meg, ami amúgy is mindig arcomon ült. Közben nem szólalt meg egyikünk sem. Az ajtónál előreengedtem a lányt, majd óvatosan hagytam becsukódni mögöttem a bejáratot.

Moira:

- Köszi. - Néztem rá mosolyogva, mikor megjegyezte, hogy jó ötleteim vannak. - Ahhoz képest elég ritkán jönnek. - Tettem még hozzá, miközben tekintetem körbefutott a tágas téren. Azzal ellenben, hogy az udvarra nem sokan merészkedtek ki, itt számtalan diák ücsörgött a padokon és olvasott, vagy a telefonját bütykölte, egyesek csoportokban ácsorogtak és beszélgettek.  Azt kellett, hogy mondjam, egész hangulatos volt a látvány.
- Azt azért nem hiszem. - Nevettem el magam Lena feltételezésére. Nehezen tudtam volna elképzelni. - Bár ki tudja. - Vontam vállat, mondjuk még mindig azon az állásponton voltam, hogy ezt inkább meghagynám a színművészetiseknek, azoknak, akik ezért tanulnak is. Mert velük szemben szerintem egyébként sem lenne esélyem. Reflexből lepillantottam az órámra, aztán kissé riadtan fel a másik lányra.
- Azt hiszem, hogy el kell, hogy köszönjek, kicsit késésben vagyok. Nem szokásom gyakran nézni az időt és ilyenkor persze mindig frászt kapok, hogy nem érek oda valahova pontosan, mert, hogy késni meg utálok. - Szidtam magam égnek emelt tekintettel. - Tényleg ne haragudj, szívesen csevegnék még. - Néztem bocsánatkérően Lenára.
- Örülök, hogy találkoztunk, remélem fogunk is még. - Búcsúztam tőle mosolyogva, aztán megvártam, míg válaszolt, végül elsiettem, mert még a zeneórám előtt a kottáimért kellett volna rohannom és volt szűk öt percem rá, hogy vissza is érjek a teremhez. Kicsit bűntudatom volt, hogy így otthagytam szegény lányt, de reméltem, nem neheztel rám.

Dolena:

Halkan felnevettem Moira szinte összes mondatára, de különösebben nem szóltam semmit. Amikor Moira az órájára nézett, én a faliórára pillantottam. Hogy elszaladt az idő! - állapítottam meg. Szerencsére nekem délután már nem volt semmi elfoglaltságom, csak tanulni egy kicsit, ezért nem siettem. De láttam a lányon, hogy ő viszont késésben van, vagy ha nem is most van késésben, akkor abban lesz, ha még velem marad beszélgetni.
- Én is örülök, majd összefutunk! - intettem neki, miután ő is elbúcsúzott. Aztán otthagyott Moira és én azon godnolkoztam, hogy mit csináljak ezután. Úgy döntöttem, hogy felmegyek a szobámba és nekiveselkedek a házi feladatoknak.