Mikor? 2016.04.14. - 2016.
Hol? Zeneterem -> Park -> Fagylaltbár
Kik? Kayoda Enynnaya (user: Beseen) & Éloise A. Grey

Kay: 

Kezembe támasztott állal néztem még egy pár pillanatig az ajtót miután Noah becsukta azt, majd felálltam nagyot nyögve nyújtózkodtam egyet. Ropogó hátam éreztette velem azt a 42 évet. Lassan a zongorához sétáltam felvettem a kulcsokat, feldobtam párszor élvezve pimasz csilingelését majd zsebre vágtam.
Kezdett meleg lenni idebent, levettem a bőrdzsekim láthatóvá téve bicepszeim és tetoválásaim a rövidujjúban amit ma viseltem.
Leültem a zongorához, hátradobtam képzeletbeli frakkom és belekezdtem valami jazz balladába halkan énekelgetve hozzá mély hangomon.

Éloise:

Egy magas hangot hallottam a hátam mögött, amint a nevemet mondja. Egyből megpördültem a sarkamon, hogy meglássam, ki szólított meg. 
- Áá - mosolyodtam el a fuvolatanár láttán. Ittlétem során sajnos még nem sok kollégámmal ismerkedtem meg, ám ő azok közül volt, akikkel minden nap váltottam pár szót. Még köszönni sem volt időm, mert a kedves kolléga már el is kezdte hadarni, hogy tulajdonképpen miért szólított meg. Mivel már elárultam neki, hogy én is előszeretettel játszom fuvolán, előszeretettel ajánlgat nekem kottákat. És mivel most pont jól jött Vivaldi fuvolakoncertjének kottája, elfogadtam a segítséget. Én az enyémet a költözködés során elhagytam, pedig nagyon szerettem a darabot. 
A terem felé haladva elnézést kért, mert sietnie kell, így egyedül vagyok kénytelen keresgélni a lapokat, de mondta, hogy ne izguljak, meg fogom találni, hiszen a zongora tetején van. A teremhez érve zene szűrődött ki. Kétkedve néztem társamra.
- Semmi vész, csak Kayoda van bent, ha minden igaz... Igen-igen, őt láttam bemenni - simította meg vállamat szórakozottan, majd egy kurta köszönés után már ott is hagyott. Mély vízbe dobott, az biztos.  - Au revoir - csóváltam meg a fejem, de elbúcsúzásomat már nem hallhatta. 
Mély lélegzetet vettem, majd bekopogtam az ajtón. A zongoránál tényleg az említett tanár ült. Ha nem vett elsőre észre, akkor az ajtóban állva megköszörültem a torkom. Nem szívesen zavartam meg, mert éppen valami mély jazz nótát játszott, ami nagyon is tetszett nekem. Kicsit zavarba jöttem, hiszen még nem beszéltem vele. Értekezleten már találkoztunk, talán egymással szemben is ültünk, de egyébként még nem volt semmi kapcsolat közöttünk. 
Ha rámnézett, egyszerűen megszólaltam: - Elnézést a zavarásért - ha úgy láttam, hogy nem mérges, akkor megeresztettem felé egy széles vigyort. Ezt teszi, ha zavarban vagyok. - Csak egy kottáért jöttem - egyik kezemmel lazán a zongora tetején felhalmozott papírokra mutattam, de tekintetemet le sem vettem a férfiról. 

Kay:

Meghallottam a kopogtatást, mire bosszúsan abbahagytam a játékot és megfordultam, de amint megláttam az ajtóban álló hölgyet minden bosszúszomjam elszállt. Azt a mindenit hogy az oroszlán rúgjon bele egy hatalmasat. Azok a göndör fürtök rögtön megbabonáztak.
Mosolyára nem tudtam nem én is elereszteni egy hatalmas vigyort.
- Hát ma mindenkit csak a kották érdekelnek? - álltam fel mosolyogva, majd megfogtam a kottákat és felé nyújtottam - Ön a második aki beállit ide értük mig zenélek.
Ismerős volt az arca, de a neve sehogysem jutott eszembe, szerintem még nem beszéltünk.
Ha elvette a kottákat, kezet nyújtottam neki.
- Kayoda Ennynaya vagyok, szerintem hivatalosan még nem lettünk bemutatva egymásnak. Csak nemrég érkeztem - igyekeztem annyi macsóságot a hangomba sűriteni amennyit csak tudtam. 
Nem tudtam levenni a szemem erről a nőről.

Éloise:

Érdeklődve oldalra biccentettem a fejem, mikor említette, hogy ma mindenki kottákat akar. De a magyarázatra csak elmosolyodtam, kis pírral az arcomon. Egyenes testtartással közelebb sétáltam a zongorához, és elvettem a férfitól a nekem nyújtott kotrákat. - Merci beaocoup - búgtam neki hálásan, majd rápillantottam a felső lapra, igen, ez volt az, amit én kerestem. 

A kéznyújtásával abszolút levett a lábamról, az első benyomásom róla igen pozitív lett. Főként az is tetszett, hogy magázott, mint egy igazi hölgyet, ez eléggé imponáld.  Finoman tenyerébe helyeztem tenyerem. Egy kézszorítás sok mindent elárul az illetőről, így mint minden egyes ilyen alkalommal, most is figyeltem erre. A neve hallatán kissé elmosolyodtam, igazán különleges volt. És egy különleges névhez valószínűleg különleges ember is járt. 

- Éloise Grey - árultam el nevem folyamatosan a szemeibe nézve. Az én nevem az övé mellett elég egysíkúnak hangozhatott. - Szintúgy - vigyorodtam el, - nemrég érkeztem. Enchantée - tettem hozzá jó francia lévén. Csak most vettem észre, hogy még mindig fogjuk egymás kezét, így magam sem tudom miért, de vonakodva elhúztam. - Teszett a dal, amit játszott az imént - néztem szenvedélyesen a zongora fekete-fehér billentyűire, de ebből a pillantásból neki is kijutott. - Igazán sajnálom, hogy meg kellett zavarnom. - Arcpírom visszatért, én pedig kissé kínosan fülem mögé tűrtem egyik oldalon a tincseimet. Mintha egy kislány lennék.... Mivel meg akartam mutatni, hogy tulajdonképpen én is tanár vagyok, össze kellett szednem magam. Incselkedve néztem a férfira, s közben ujjaimmal kihívó ritmust doboltam a zongora tetején. - Remélem, azért nem haragszik rám - angyali mosoly jelent meg arcomon, de lehetett látni a csalafintaságot is.

Kay:

Szóval francia, állapitottam meg magamban vigyorogva. Hmmm.

Határozottan fogtam vele kezet, de figyeltem hogy apró puha kis kacsóját ne szorongassam túlságosan össze.
 - Nagyon örvendek, Éloise - leheltem egy csókot kezemben tartott kézfejére, de a tekintetemet nem szakitottam el az övétől - Enchanté.
Próbáltam mindent beleadni a francia kiejtésbe de félek a kenyai akcentus jobban kiütközött.
- Nem zavart meg, sőt - mosolyogtam rá - Önre amúgy sem lehet haragudni.
Odébbléptem, hogyha akar leülhessen a zongorapadra.
- Ha gondolja eljátszhatom Önnek megint - tettem az ujjaim a billentyűkre, majd a pad szélére helyezkedtem hogy kényelmesen elférjen ha leül.
Ha igent mondott, legjobb tudásom szerint a billentyűk közé csaptam és újra elkezdtem játszani a dalt, ami egy összetört szivű fiúrol szólt aki találkozott egy angyallal akitől csókot kapott. Hangosabban kezdtem énekelni mint az előbb, rekedtes basszushangomon.
Baloldalam közben szinte lángolt, annyira éreztem hogy közel ül hozzám.

Éloise:

Őszintén szólva, ha nem tudnám, hogy Kayoda egy tanár, nem néznék ki belőle ennyi udvariasságot. De kézcsókját kénytelen voltam egy bájos mosollyal megjutalmazni. Ez nem csillapult akkor sem, amikor kijelentette, hogy rám nem lehet haragudni. 

- Zavarba hoz - csóváltam meg a fejem, szemem csillogott. Miután felajánlotta, hogy eljátsza nekem megint a dalt lelkesen bólogattam. Mióta beléptem a terembe, a kedvem az egekik szárnyalt. Talán ő van rám ilyen hatással. De hát ha kezet csókolt, akkor kezet csókolt... Ahh. 
Miután az én kottáimat visszaraktam a zongora tetejére, -csak ott ne hagyjam!- helyet foglaltam a férfi bal oldalán. Figyeltem, hogy elég közel üljek hozzá, de azért ne akadályozzam meg keze mozgását. Mielőtt még elkezdhette volna, hosszú hajamat hátradobtam, s az sem volt kizárt, hogy pár tincsem az ő vállát érintette, mielőtt hátamhoz értek. Ej, milyen provokatív ma Mademoiselle! Mintha csak egy kis bort ittam volna.
A zene ritmusára finoman, elegánsan ringatózni kezdtem. Ez igazából ösztönös reakció volt, hiszen számomra sem volt idegen a zene szeretete. Nem csak az instrumentális rész tetszett, de maga az ének is. A mély hangú pasik olyan... férfiasak. A dal, már amennyit ki tudtam hallani a szövegből, egy szomorú fiúról szólt, aki egy angyaltól kapott csókot. Nyilván a férfiak nem gondolnak ilyenekre, de én automatikusan a saját helyzetünkkel kezdtem megfeleltetni a dalszöveget. Ez igazán mulatságos szórakozás volt.
A zene végén kivártam kicsit, majd szívből jövően sóhajtottam. - Ez gyönyörű volt! Magnifique - lelkendeztem halkan, hiszen elég közel ültünk egymáshoz és a helyzet intimitását kárt lett volna megtörni hangos szavakkal. - Mindig is csodáltam az olyan profi zenészeket, mint Ön. - Nem bírtam ki, hogy közel hajolva hozzá, de leheljek egy csókot arcára. Kissé kipirultan egyenesedtem ki.  

Kay:

 - Örülök hogy tetszett - kezdtem mosolyogva - valójába...

Ekkor arcon csókolt. Egy pillanatra ledermedtem. Hát igaz töréntet énekeltem az előbb. Végülis Martha volt a lányom anyja és csak úgy elhagyott, bár eben a pillanatban ő volt az utolsó ember aki eszembe jutott.
Látszott hogy Éloise is zavarban van, én is abban voltam, persze ezt csak magamban vallottam be.
- Köszönöm.. a dicséretet is, meg ezt is - érintettem meg ujjaimmal a pontot ahol megcsókolt.
Legszivesebben szájon csókoltam volna de 10 perc ismerettség és a szerintem 20 év korkülönbséget tekintve nem lett volna ildomos.
- Kérem ne magázzon - jutott eszembe hirtelen, én persze továbbra is magáztam őt, mégiscsak egy hölgy volt és drága édesanyám belémnevelte a jómodort - Szólitson csak Kaynek és tegezzen nyugodtan. Nem vagyok én olyan vén oroszlán még.
Rávigyorogtam és reméltem hogy viszonozza azzal az angyali mosolyával.
Hirtelen megpillantottam egy hajszálat ami pont keresztbeszelte az arcát. Magam sem tudom miért, teljesen önkéntelenül hátrasimitottam a homlokából, végigsimogatva igy az arcát. Hirtelen úgy éreztem magam mint egy zavart tinédzser és elkaptam a kezem.
 - Mondja csak, ismerős erre? - tettem fel tök hirtelen a kérdést.

Éloise:

Látszólag megleptem őt közvetlen gesztusommal. Őszintén megvallva magamat is megleptem. Új vagyok itt, nem ismerek senkit, hihetetlenül nagy szeretetéhségemet apránként csillapítanom kell. 

- Ugyan - legyintettem kézfejemmel, amikor köszönetet mondott. 
Felnevettem. - Egy percig se gondolja, hogy azért magázom, mert olyan vénnek tartanám - jókedvűen megcsóváltam a fejem, hajam ide-oda repdesett. - Tulajdonképpen még impontált is nekem ezzel. De legyen, tegeződjünk - vontam meg a vállam könnyedén, lehetett látni rajtam, hogy nem igazán bántam a tegeződést.  - Kay - ejtettem ki. Nem az igazi afrikai kiejtés volt, elég franciás, de megtettem mindent. 
Nagyot nyeltem, mikor kezével elsimított egy kósza tincset az arcomból. Mivel nem voltam rá felkészülve, nem is tudtam, hogy reagálni, csak kipirosodott arccal néztem a billentyűket, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni összeugró gyomromat. Szerencsére nem alakult ki a kínos csend, hiszen a semmiből feltört a kérdése. 
- Óóó semennyire - hököltem meg. Combjaimat nőiesen keresztbe vetettem egymáson, testemmel teljesen Kay felé fordultam, lábaink így valahol össze is értek. - Örülök, ha hazatalálok innen. Eddig jó tájékozónak tartottam magam, de ezt már megcáfolom - magyaráztam szenvedélyesen. - Még nem is mertem elmenni egyedül felfedezni a várost. Pedig egy tres bon kávézónak nagyon örülnék - panaszkodtam szomorúan. Szerencsére hangomban semmi affektálás nem volt, helyette inkább arra hajazott, mintha elszakadt volna a plüssmacim. Bociszemekkel kerestem meg a férfi tekintetét, nagy pilláim alól ártatlanul pilláztam. 

Kay:

- Igazán? Én sem nagyon jártam még a városban - szemeim nem tudták nem végigmérni azokat a hosszú combokat, ahogy azt sem tudtam kizárni hogy milyen melegen feszül a lába az enyémnek - Valójában csak a kisboltig meg vissza, meg a ház körül ahol Buckot sétáltatom, a kutyámat.

Kiskutyaszemeibe feledkeztem és közelebb hajoltam hozzá bár ezt magam sem vettem észre.
- Nekem - karórámra pillantottam - úgy 10 perc múlva órám lesz, de ha gondolod és ráérszdélután, elmehetnénk felfedezni kicsit a várost.
Kicsit féltem hogy tolakodónak hatok hisz majdnem kétszer olyan idős voltam mint ő de nem érdekelt.
- Ne aggódj, hozom Buckot is, akkor biztosan nem tévedünk el - hangom egyre mélyebb és halkabb lett ahogy beszéltem, az arcőnk alig 15 centire volt egymástól - Keresünk egy olyan tres bon kávézót vagy hogy is mondta,
Tudtam hogy borzalmas a francia kiejtésem, de próbáltam elviccelni a dolgot remélve hogy veszi a lapot.

Éloise: 

- Van egy kutyád? - Felcsillantak a szemeim. Imádtam az állatokat, az összeset, talán csak a kígyókat nem. Sajnos még nem éreztem magam elég elkötelezettnek, hogy saját kiskedvencem legyen. 

Észrevettem, ahogyan lassan végigmért szemeivel. Normális esetben szemérmesen megigazítottam volna szoknyám szélét, de most erre nem került sor, mivel semmi negatív érzelmet nem láttam tekintetében. 
Közelebb hajolt hozzám, meglepett ezzel, de sikerült állnom a tekintetét. 
- Perfect - leheltem kettőnk közé. Egy pillanatig elnyengülten elvesztem a szemeiben, majd észbekaptam. A tres bon kávézójára sikerült felnevetnem. Nagyon vicces akcentusa volt, még ezt a két kis szóból is sikerült megállapítanom. Nevetésem közben reflexszerűen kissé hátrébb hajoltam, fejemet felvetve hallattam a csilingelő hangot. - Bonne idée! Remek ötlet - túrtam hajamba. Lágyan megérintettem erős vállát, egy pillanatra elszorult a torkom, ahogy megéreztem a kidolgozott izmokat a póló alatt, és finoman rátámaszkodva, felkeltem a zongorapadtól, így vigyázva, hogy nehogy elbillenjek. 
- Alors... öt órakor a parkban? - Alig bírtam ki, hogy ne használjam a rendez-vous kifejezést, ami egy ártatlan találkát is jelenthet, nem feltétlenül csak randevút. Áthajolva a zongora billentyűin (és remélve, hogy a hátsó kilátás nem túl provokatív) elvettem a kottákat, hiszen ezért is jöttem tulajdonképp. Bár Vivaldi annyira már nem érdekelt, mint Kay. - Addig csak eltalálsz, igaz? - Szélesen mosolyogva fordultam hátra, majd elléptem a zongora mellől. Ha elkísért, akkor együtt mentünk az ajtóig, addig még egyeztetve a részleteket a rendez-vous-ról, én fogékony voltam bármire. Elkezdtem búcsúzkodni: 
- Akkor á tout á l'heure mon chéri - vogyorodtam rá a férfira és sakron fordulva távoztam. 

Kay: 

Frissen megfürödve, átöltözve, illatozva üldögéltem a padon és vártam azt a csodát miközben Buck nyakát vakargattam.
A kutya félig csukott szemmel és kilógó nyelvvel élvezte a kényeztetés, hegyes füle kissé lekókadt.
Az első órám szinte nevetségesen sikerült, nem tudtam kiverni Éloiset a fejemből. Az az arc, az a haj, az a testalkat, az a mosoly és az a kisugárzás. Édes Istenem... Szegény kölykökkel egész órán szolfésoztunk szinte.
Kicsit azt kivántam bár fiatalabb lennék, bár tudtam magamról hogy fiatalabbnak látszottam a koromnál. Bár az is csak egy szám.
Magam sem tudtam mit akarok ettől, de annyira vonzott ez a fiatal lány hogy nem birtam magammal, olyan voltam mint egy felizgult tinifiú. 
Türelmetlenül az órámra néztem és bár még jóval 5 előtt jártunk lázasan pillantgattam körbe hogy mikor ér már ide.

Éloise:

Az iskolából kilépve egyből hazaindultam, hogy legyen elég időm összekészülni. Természetesen megadtam a készülődés módját, mindent precízen csináltam, a zuhanyzástól a készülődés koronájáig, a parfümözésig. A ruhaválasztás volt a legnehezebb feladat számomra. A tudatalattam valami fiatalos és vadító szerelést akart, ám lelkem mélyén tudtam, hogy egy tanárnak hogy kellene öltöznie. Végül mérlegelve mindent, egy világoskék, magasított derekú (talán túl rövid) sortot vettem fel, amibe fekete spagetti pántos toppomat betűrtem. Hogy ne legyen olyan csupasz mellkasom, egy nagyobb nyakláncot csatoltam fel, persze a többi évszerem sem maradhatott el, főként a gyűrűim. Sarumat az ajtóban még átcseréltem egy pár kényelmes converse-re. 

A parkba könnyedén eltaláltam. Karórámra nézve megállapítottam, hogy pont időben vagyok. Fekete bőrtáskámat jobb vállamról a balra helyeztem. Viszonylag könnyű súlya volt, de azért volt benne pár dolog, vészhelyzet esetére. 
Nem kellett sokat keresnem Kayt. Vidáman mosolyogva indultam el arra. Sosem voltam egy negatív ember, de a mai napon valahogy különösen sokat mosolyogtam. Mintha le sem lehetne vakarni az arcomról. 
- Bonjour - köszöntem vidáman, mikor odaértem és lehajoltam a kutyához. - Tres mignon - mormoltam neki és megsimogattam. - Nagyon aranyos - néztem fel csillogó szemekkel Kayra, majd lehuppantam mellé a padra, olyan távolságba, mint amikor a zongoránál ültünk. Combjaimat a már ismert mozdulattal keresztbe fűztem, s lábaink ismét összeértek. 
- Milyen volt az órád? - Barátságosan érdeklődtem és úgy fordultam, hogy valamennyire a szemébe tudjak nézni.

Kay: 

Már messziről kiszúrtam ahogy közeledett. Azistenit... annak az oroszlánnak még nagyobbat kéne belerúgnia.

- Szia - mosolyogtam rá - Nagyon csinos vagy.
Mikor lehajolt Buckhoz illedelmesen bemutattam őket egymásnak.
- Éloise ő itt Buck, Buck ő itt Éloise. Buck köszönj szépen - különösen büszke voltam rá hogy ennek a lökött kutyának sikerült megtanitanom azt a trükköt. Felemelte az egyik mancsát meglengette és vakkantott egyet. Reméltem hogy ez tetszeni fog Éloisenek.
A lány leült, formás lábait ismát összefonta amit nem hagyhattam megnézetlenül, meztelen lábszára pedig ismét a farmerom szárához simult. Nagyon nagyon igyekeztem nem felsóhajtani.
- Az órám? - kérdeztem vissza - Borzalmas volt. Szegény kölykök csak a szolfést tanulták ma. Nem tudtam másra gondolni csak rád és a randinkra.
Őszinte ember vagyok, nem fogok ködösiteni.
- És neked? Nem is emlitettem még mit tanitasz - kérdeztem vissza.
Buck a combomra tette a fejét és onnan vizslatott minket, szórakozottan simogattam, de a tekintetem Éloise-on maradt.

Éloise: 

Buck trükkje lenyűgözött, nagyon tetszett. De beigazolódott, hogy tényleg nem kell nekem kiskutya. Nem tudnék ilyeneket tanítani neki, pedig azért valljuk be, elég menő... 

- Szegény kölyök - ismételtem meg nevetve, ám ez olyan időhúzás volt. Közben átgondolhattam, hogy mit is mondott. Nem tudott másra gondolni csak rám és a randinkra. Hűha ez komoly. - Rendez-vous - ejtettem ki teljes francia kiejtéssel eltűnődve, magam elé meredve. Még a gondolatra is, hogy alakulhat valami komolyabb itt, alhasamban mozgolódni kezdett valami felsőbb erő. 
Nem is tudom, sosem szerettem a velem egykorú fiúkat. Ha megnézzük, egy huszonöt éves fiú, még gyerek, nekem meg már rég nem focizásra meg legózásra van szükségem. Ezért is imponál, ha egy idősebb férfi mond ilyeneket nekem. 
- Hogy mit tanítok? - Visszafirdultam felé. - Egyet találhasz - kuncogtam, de nem hagytam neki időt válaszolni: - Franciát, naturellement. - Elgondolkodva hozzátettem: - Meg ha a fuvolatanár nem tud órát tartani, én vagyok a helyettese. 

Kay: 

Franciát, hát persze. Egy bivaly is értelmesebb nálad Kayoda.

- Mi az a rendez-vous? - próbáltam utánozni a kiejtését, de 30 év alatt se sikerült levetkőznöm a kenyai akcentust - Nem először mondod, de fogalmam sincs mit jelent.
Fuvola... nőies hangszer, illett hozzá.
- Szép hangszer a fuvola, bár az én izlésemnek kicsit túl komoly. Női kézbe való inkább - magyaráztam, nehogy félreértsen és megbántódjon.
Összevissza beszéltem, tényleg kijött belőlem a kanos tinisrác korszakom.
- Bár egyszer irtam egy dalt fuvolára, kedves kis dallama volt, tavaszias meg minden ilyesmi.
Istenem Kayoda fogd már be, annyit fecsegsz feleslegesen.
Hátradőltem a padon, karomat végigfektetve a háttámlán, másik kezemmel meg levettem a napszemüvegem és a pólóm gallérjába akasztottam. 
A haja kicsit csiklandozta a karom, de ez kifejezetten jó érzés volt.

Éloise: 

- Randevú - ismételtem meg már kevésbé franciásan. - Randi - tettem hozzá.

- Én szeretem ettől függetlenül - vontam meg a vállam. Annyira nem tudtam hozzászólni a fuvolás témához. Tavaszi hangszer? Fogjuk rá. Vicces lenne így beskatulyázni. 
Testhelyzetet váltott, karját végigfektette a pad háttámláján, közvetlenül mögöttem. Ösztönösen jobban bújtam hozzá, éreztem a hátamnál a kezét. 
- És... - köszörültem meg a torkomat, - milyen hangszereken játszol? Zongorááán - kezdtem el a felsorolást, miközben pár beragadt hajtincset kiszabadítottam a tarkóm és Kay karja közül.  Ahogy felnéztem rá, arcunk túlon túl közel került egymáshoz, ám én nem húzódtam el, amíg ő sem. Így legalább jobban megfigyelhettem ékszereit. Még hogy én vagyok az ékszer rajongó... 
Aha, biztosan az "ékszereit" figyeltem meg. 

Kay: 

Nem tudtam nem észrevenni hogy közelebb húzódott, mikor végigfektettem a karomat a háttámlán. Elkezdte kiszedegetni beszorult haját én pedig elbűvölve néztem.

Felnézett, az arcunk 10 centire egymástól. Tekintetem szüntelenül a szeme és az ajkai között jártak, úgy válaszoltam a kérdésére.
- Szaxofonon - soroltam halkan, szinte lehelve - trombitán, gitáron, dobon...
Hangom elhalt, egyre csak az ajkait figyeltem, kinkeservesen lassan hajoltam egyre közelebb és közelebb hozzá.
Buck, akiről időközben teljesen megfeledkeztem ekkor döntött úgy hogy mivel a gazdi nem szórakoztatja, ezért majd a gazdi barátja biztosan fogja. Az a bolond kis keverék korcs hirtelen felugrott Élois ölébe, és végignyalta a lány arcát.
Mindketten ledermedtünk, megijedtem hogy Éloise mit fog szólni, és a pokolba kivántam ezt a lökött ebet.
Elloptad a csókom, haver.

Éloise: 

Lenyűgözve hallgattam, hogy milyen hangszereken jászik. Ez már valami! Igazi tehetség, nem is kell titkolni. 

Már éppen automatikusan közelebb hajoltam hozzá, mikor legnagyobb meglepetésemre Buck felugrott az ölembe. Miven váratlanul ért, felsikoltottam, majd amint feltérképeztem a helyzetet, már nevettem is. Kuncogva simogattam a kutya oldalát, aki rövid időn belül leugrott a padról. 
- Na, ma meg is keressük a tres bon kávézót, vagy itt fogunk ülni? - Egyik ellen sem volt kifogásom, de azért tartsuk magunkat az eredeti tervhez. Ahogy ezt kérdeztem, tenyeremet Kay combjára helyeztem, egy picikét távolabb a térdétől, minhogy illett volna. 

Kay: 

Fejcsóválva néztem a boldogan lihegő Buckra Éloise ölében, a kutya láthatóan büszke volt magára hogy igy kieszelte hogy megint ő legyen a középpontban. Vigyorogva megvakargattam a fülét mielőtt leugrott volna a padról.

- Persze keressünk egy tres bon kávézót - már nem is próbálkoztam, vigyorogva a lehető legrosszabb kiejtéssel mondtam ki ezt a két kis szavacskát, közben Éloise combomon pihenő kezére simitottam a sajátomat.
Felálltam, és ugyanazt a kezét fogva felsegitettem. Buck boldogan ugrált körölüttünk, alig várta az őj kalandot. Elindultunk kifelé a parkból és ha Éloise nem húzta ki a kezét az enyémből, az övéibe kulcsoltam az ujjaim. 
- Na nézzük csak -álltam meg a park előtt elhelyezett kis térképen, végigfuttatam az ujjam az utcán ami kivezetett a parkból és megkerestem az éttermi sétányt. Kicsit csaltam, megkérdeztem a dikjaimat hogy ismernek e jó kávézót a környéken és mind az éttermi sétányon levőt ajánlották.
- Itt szerintem biztosan találunk - mosolyogtam a lányra - Mehetünk?
Ha bólintott elindutunk.
- Mesélj magadról valamit! - kértem

Éloise: 

Amikor megérintette a kezemet, azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Akkora erőt és gyengédséget éreztem egyszerre, hogy teljesen ledermedtem. Szívem hevesen dobogott, arcomon egészséges pír uralkodott. Hagytam, hogy felsegítsen a kezemnél fogva, hálásan pilláztam rá, és elindultunk kézenfogva, még mindig dübörgött szívem mellkasom közepén. Meg sem szólaltam egészen addig, amíg a el nem kezdtük nézni a  térképet. Én annyira nem tudtam rajta kiigazodni, így cipőmet nézve vártam, hogy a helyes utat megleljük. - Mehetünk - néztem fel rá végre, és látva mosolyát az én szám is felfelé görbült. Csak mosolyogni tudtam. Kérte, hogy meséljek magamról. De nekem csak a jelen pillanat körül forogtak gondolataim. - Jó érzés, hogy fogod a kezem - mondtam halkan, szégyellősen le-lesütve a szemem.

Kay: 

- Elég ennyit tudnom rólad, ha udvarolni akarok neked? - vigyorogtam rá majd ajkamhoz emeltem összekulcsolt kezeinket és megcsókoltam a kézfejét - Nekem is jó érzés fogni a kezed.

Belemerültem abba a gyönyörű sötét szempárba. Hosszú pillanatokig csak néztem ezt a csodás lányt, halvány mosollyal az arcomon.
Bucknak persze megint el kellett rontani a pillanatot, mert meglátott egy mókust a park másik oldalán és vadul elkezdte rántni a kezemben tartott pórázt.
- Buckley, csillapodj! - szóltam rá hátrafordulva, mire rámnézett és visszajött a lábamhoz.
- Akkor menjünk - fordultam vissza Éloise felé, majd lassan sétálni kezdtünk.
Buck a lábam mellett ügetett, Éloise fogta a kezem, csicseregtek a madarak, sütött a nap. Mint valami romantikus film. Utáltam azokat a filmeket de ezt a pillanatot túlságosan is élveztem.
 - Az előbb nem tudtam befejezni  -kezdtem hirtelen, hogy megtörjem a csöndet - de játszom még tangóharmonikát, dzsesszgitáron éés egy kicsit hegedülni is tudok.
A sok afrikai hangszert amit még gyerekkoromban alapszinten kezelni tudtam nem akartam felsorolni.
Vártam hogy Élois válaszoljon az előbbi kérdésemre, de ha nem válaszolt csendben sétáltunk el egy fagylaltos mellett. Megpillantottam hogy tartanak pisztácia fagyit és még kávéjuk és kiülős helyük is van. Felcsillant a szemem.
- Ehhez mit szólsz?

Éloise: 

- Bőven elég - mosolyodtam el kissé kábán. Bármennyire is élveztem a pillanatot, amit szinte már romantikusnak is lehetne mondani, Buck megzavart minkrt. Azt hiszem, ez a kutya nem viseli el, ha nem ő van a középpontban. Talán ha valamiért esetleg bekerülnék Kay érdeklődési körébe, csak hogy körülírjam a dolgokat, lesz egy harcom Buckkal, hogy elfogadtassam magam. Mikor Kay hátrafordult, nevetve megforgattam a szemem. - Ennyi hangszer?! - Teljesen ledöbbentem. Nekem néha még az egy is sok volt, ő meg egy fél zenekart felsorolt. Egy kis cukrászda előtt haladtunk el, amikor Kay felajánlotta, hogy menjünk be. Elgondolkodva néztem, jó helynek tűnt, barátságos kiülővel, ráadásul nem is voltak sokan, pont annyian, hogy ne gyanakodjak a termékek minőségére. - Jól néz ki - mondtam, mosolyogtam is volna, de valami furcsa érzés töltött el. Egyből orromhoz kaptam, ahonnan egy pici csíkban szivárgott a vér. Ajj ne már! Gyorsan elengedtem Kay kezét és táskámba nyúlva előhúztam egy zsebkendőt, amit egyből a problémás területre helyeztem. - Vérzik az orrom - adtam tájékoztatást. Sírva tudtam volna fakadni, hogy pont egy randi közepén ered el az orrom.

Kay: 

Éloise hirtelen kikapta a kezét az enyémből és az orrához kapott.

Összeráncolt szemöldökkel ültettem le a legközelebbi székre, bosszúsan intettem a pincérnek aki már elindult felénk hogy hagyjon békén.
Leguggoltam elé és gyengéden elhúztam a kezét az arca elől. Orrából pici érben folydogált a vér, szóval óvatosan visszanyomtam a kezét az abban tartott zsebkendővel. 
- Jól van, nem komoly a baj - próbáltam megnyugtatni - hozok neked egy kis hideg vizet, lehet hogy megsütött a nap.
Buckot a szék lábához kötöttem majd utasitottam hogy maradjon ott és vigyázzon Éloisera. Buck felemelte a mancsát és a lány combjára tette, jelezve nekem hogy megértette a feladatot. 
Megvakartam a kutya fülét, felálltam aztán végigsimitottam Éloise vállán és besiettem a kávézóba. Ott kértem egy nagy pohár hideg vizet, majd visszamentem Éloisehoz.
Letettem az asztalra a poharat, majd leültem a másik székre és a lány felé toltam a poharat hogy igyon.
- Gyakran vérzik az orrod?

Éloise: 

Hatalmas pirospontot kapott Kay az ellenőrzőjébe, amiért férfiként tudott reagálni a helyzetre, és nem blokkolt le. Igaz, egyedül is meg tudtam volna oldani a helyzetet, de így sokkal jobb volt. Engedelmesen leültem a székre, majd néztem, ahogyan eltűnik az épületben, majd előjön egy nagy pohár vízzel. Addig Buck és én békés szimbiózisban ültünk. Nem voltam nagyon ideges, hiszen rendszeresen történt velem ilyen. Emlékszem, amikor még nem voltam hozzászokva az orrvérzéshez, minden egyes alkalommal addig spanoltam magam, míg el nem értem az ájulás közeli állapotra. Mostanra ettől már nem félek. 

- Köszönöm - néztem a velem szembe ülő férfira hálásan, de még nem akartam inni. A kérdésre legszívesebben elnevettem volna magam, de helyette csak moderáltan annyit feleltem: - Körülbelül két hetente. - Azt nem meséltem el, hogy volt, amikor kis füzetbe vezettem a dátumokat. - Ne aggódj, semmi komoly, csak az alváshiánytól van - halvány mosolyt küldtem felé, amit nem biztos, hogy láthatott a zsebkendőtől. Elvettem az anyagot az orrom elől és úgy ítéltem, hogy már el is állt a vérzés. Gyorsan táskámból előkaptam egy kis kinyitható tükröt és ellenőriztem magam, meggyőződve, hogy úgy nézek ki, mintha nem is eredt volna el az orrom vére. Aztán elpakolva a tükröt, táskámat a székem támlájára akasztottam úgy, hogy az ne zavarja Buckot, aki még mindig hősiesen ült mellettem. Szórakozottan megsimítottam a fejét. Közelebb húztam magamhoz a vizet és lassa ittam belőle egy kortyot. 
- Köszönöm - mondtam mégegyszer. - Tetszett, hogy nem pánikoltál - vallottam be őszintén, kicsit talán szégyellősen. 

Kay: 

-Ejj te lány hát miért nem alszol? - csóváltam meg a fejem vigyorogva. Mintha én jól aludnék mióta elköltöztem New Yorkból.

Figyeltem ahogy iszik egy kortyot, és miután meggyőződtem hogy mostmár biztosan nem fog elájulni, bolintottam egyet és kényelmesen hátradőltem a széken. Buckot ott hagytam Éloise mellett, úgy tűnt élvezik egymás társaságát.
- Miért kellett volna pánikolnom? - nevettem fel - Egy kis vér semmi, a vér mindennapos dolog.  Próbálnád ki a pelenkacserélést! Na az tényleg képes bepánikoltatni az embert.
Időközben odajött a pincér, hogy felvegye a rendeléseinket. Gyorsan átfutottuk az étlapot, majd megvártam hogy Éloise válasszon.
- Én egy gombóc pisztáciát és egy gombóc fahéjat kérek és egy ir kávét. Köszönöm - mondtam végül én is a pincérnek, majd mikor elment végre visszafordulhattam Éloise felé.
- Jól vagy? Nem szédülsz vagy ilyesmi? Igyál még egy kicsit. - simitottam meg finoman az asztalon pihenő karját.

Éloise: 

Kérdésére, amit nyilván nem tett fel komolyan, én azért valamelyest komolyan válaszoltam, egy udvarias mosoly kíséretében. 

- Nem vagyok valami jó alvó. 
Nem volt időm feldolgozni, hogy Kay mit mond, mert a pincér már meg is jelent. Egy harmincas évei elején járó vörös hajú férfi volt, nekem rendkívül unszimpatikus tenyérbemászó mosollyal. Gyorsan elvettem egy étlapot, vagyis pontosabban az itallapot és kértem egy lattét. Kay is elmondta, hogy mit kér, majd a pincér távozott. 
- Persze, már jól vagyok - mosolyodtam el lágyan, és megérintettem másik karomon végigsimító kezét. Erősen visszagondoltam, hogy hol is hagytuk abba a beszélgetést a pincér érkezte előtt. 
- Mit is mondtál a pelenkacseréről? - Kissé zavarodott arccal néztem rá. Nem voltam benne biztos, hogy ezt a szót mondta. Mondjuk az kínos lett volna, ha félreértettem és teljesen másról kezdek el beszélni. 

Ka​y: 

- Á igen, tudod nekem van egy kislányom. 6 éves - zavartan megvakartam a fejem, talán túl korai volt még elmondani, de a nagy szám nem birta visszafoni magát - Liliannek hivják. Az anyjával él New Yorkban. Én is ott éltem úgy fél évvel ezelőttig, utána költöztem ide.

Ha úgy láttam nem zaklatta fel nagyon a dolog, kivettem farzsebemből a pénztárcámat és abból kedvenc közös képünket. 
- Az apám csinálta ezt a képet a hátsókerünkben - magyaráztam - Épp táncolni tanitott.
Ő gyönyörű volt a képen ahogy nevetett én pedig szőrös voltam és félmeztelen, arcon fura pózban mert épp a bécsi keringút fütyültem. 
De ez a kép mi voltunk.
Két hónapja nem láttam a lányom és nagyon hiányzott.

Éloise: 

Mivel nem kaptam furcsa fejet válaszul a kérdésre, meg is nyugodtam, higgadtan vártam a feleletet. Érdeklődve felvontam a szemöldökeimet, mikor bejelentette, hogy van egy lánya. Mielőtt még elkezdhettem volna női szokáshoz híven kombinálni, tovább hallgattam Kayt. Közben az asztal alatt keresztbe fűztem a lábaimat. 

Nagyon érdekelt, hogy miért költözött el, az iskola miatt talán? Rá akartam kérdezni, de erőlködnöm kellett, hogy ne csak franciául jussanak eszembe udvarias mondatok. 
- Ne haragudj, hogy így rákérdezek, de miért költöztél el? New York jó hely, nem igaz? - Én is jártam már ott többször is és imádtam az ottani túlon túli nyüzsgést. Közben átvettem tőle a képet, amit a pénztárcájából húzott elő. Szívből elmosolyodtam, amikor megláttam őket. Nagyon boldognak tűntek a képen. Hosszú pillanatokig le sem vettem a szemem a képről, csak szívtam magamba a pozitívságot, amit a fotó árasztott. - Elle est tres jolie - suttogtam, de inkább csak magamnak, még mindig őket nézve. Aztán elszakítottam tekintetem róluk és visszanyújtottam a képet. - Nagyon szép kislány, aranyosak vagytok. - Szívből jövő mosolyom még most is kitartott. Liliannek nyilván van édesanyja is, egy hasonló szépség, bár mostanra valósznűleg megkaptam a választ. 

Kay: 

- Ó dehogynem, imádtam New Yorkot, a zenészek egyik fellegvára az a hely - vigyorogtam rá - Csak miután Lilian anyjával szétmentünk, kellett egy kis változás. Ebből a fél évből 5 hónap igazából utazgatással telt. Voltam Peruban, Braziliában, Indiában, ott találkoztam Buckkal, Svájcban meg egy csomó középeurópai országban. Meg hazalátogattam Kenyába. Életem talán legjobb 5 hónapja volt az az út. Aztán idejöttem Ravenhillbe és az első munkanapomon beléd botlok. Hát van még egy ilyen mázlista pasi mint én?

Tetszett ahogy Éloise a fotónkat nézte. Elképzeltem mellette Liliant és valami leirhatatlan boldogság tölött el amit Martha mellett sosem éreztem ennyire erősen.
Mikor visszaadta visszaraktam a képet a tárcámba.
- Köszönjük - mosolyogtam, bár ritkán használják pont rám ezt a szót hogy aranyos.
Időközben befutott a pincér és letette elénk a két kávét és a fagylaltkelyhet. Megköszöntük, és belekortyoltam a kávéba. Tetszett ez a hely, jóféle whiskeyt raknak az ir kávéba. 
Megfogtam a kiskanalat és egy kis pisztáciát mellé pedig egy kis fahéjat szedtem és megkostóltam. Pont olyan volt mint az otthoni.
- Ezt muszáj megkóstolnod - nyújtottam a kanalam Élois felé miután megint megtöltöttem félig fahéj- félig pisztáciafagyival.

Éloise: 

Érdeklődve hallgattam, amit az életéről mesélt. Azt hittem, hogy én vagyok az, aki rengeteget utazik, de én csak Európa országaiban és Észak-Amerikában jártam még. Most, ahogy Kay mondta, elkezdte izgatni a fantáziámat többek között Peru is.

2. oldal >>