Koray

A buli valakinek korábban indult vagy gyorsabban, mert a következő Jennifer válla feletti átpillantásomkor Katarinát láttam, aki egy lányt próbált élesztgetni a földön. Remek.
Megkerültem Jennifert és egyből feléjük indultam, de voltak ötleteim, miért lehet ott a lány, ahol. Nem sajnáltam, cseppet sem tudtam, mert pontosan azt a folyamatot játsza végig, amire senki sem kényszerítette.
Ahogy odaértem egyből a nyakán kerestem a pulzusát, volt neki, méghozzá nem is olyan gyenge. Aztán a szemhéját megemelve már egyből láttam, nem lőttem mellé, kiütötte magát. Vagy valaki kiütötte, de tekintve, hogy nincs körülötte egy hiéna sem, gondolom nem ellenkezett.
Azzal mit sem törődve, hogy a fürdőszobában is van-e valami, avagy valaki, belöktem az ajtót és felkaptam a lányt. A hideg zuhany kezdetnek megteheti a magáét. 
- Kiütötte magát - Emeletem fel a hangom, s ha Katarina elég közel állt talán hallotta is a szavaim. - Keresd meg... - gyors tervmódosítás. - Emirt.
Utasítás, kérés, parancs, leginkább mindhárom egyszerre. Míg én az eszméletlen libára folyattam a langyosból egyre hidegebbé váló vizet, addig valahonnan csak előkerül Emir és ráhagyhatom a problémát. Ő szakértője az ilyen helyzeteknek.

Katarina: 

Meglepődtem, amikor Koray kézen fogott és elkezdett maga után húzni, valószínűleg a mosdó felé. Hát persze, ez is egy megoldás. Már feladatam, hogy megértsem a srácot. Azon viszont egyáltalán nem csodálkoztam, hogy kézfogása milyen határozott. Ha nem lettek volna csontjaim, valószínűleg rongybaba módjára lobogtam volna mögötte, ahogy átvágott a házon. Milyen jó, hogy voltak csontjaim. 
Az ajtó, ami mögött valószínűleg egy fürdő rejtőzött, zárva volt, ennek tetejére egy hordányi csajszi várakozott előtte. Elhúztam a számat és Koray-re néztem, aki elengedve engem hátrébb vonult. Én sóhajtottam egyet, és beálltam egy fekete hajú lány mögé, aki sebesen nyomkodta a telefonját. Néha-néha belekortyoltam a sörömbe, úgyis a mosdóhoz állok sorba, néha meg Koray-ra néztem és rosszallóan csóváltam a fejem, jelezvén, hogy nem nagyon csípe a sorbanállást. 
Már csak alig hárman voltak előttem, amikor a fekete hajú telefonos lány egyszerűen a földre ejtette a készülékét. Egy lélegzetvételig azt hittem, hogy csak megunta a sorban állást, de aztán ő maga is padló felé kezdett omlani. Olyan gyorsan nyúltam érte, hogy még a sörömet sem engedtem el, így kicsit nehézkesen tudtam hóna alá nyúlni, de nem akartam, hogy a földre essen. 
Koray felé néztem egyből, mert ő volt az egyetlen, aki eszembe jutott abban a pillanatban.  

Koray

Három lehetséges verzió létezett. Egy, megpróbálom túlkiabálni a zenét és a felbukkanó Katarinának elmagyarázni, merre induljon. Kettő, mutatom neki az irányt, aztán vagy megtalálja vagy benyit valahova, ahova nem kellene. És három, megragadom a kezét és magam kísérem oda.
Utóbbi tűnt a legegyszerűbbnek, így ezt is tettem, kezét megfogva finoman meghúztam az előszoba irányába, ahonnan a lépcső indult. Nem fűztem hozzá magyarázatot, úgysem hallotta volna, meg talán összerakja a képet, hogy nem egyéb okokból viszem az emeletre.
Ott tulajdonképpen elég könnyen ki lehetett szúrni, hova kell mennie, mivel vagy 10 lány pipiskedett előtte, a többi ajtó szigorúan zárva volt, némelyiken egy-egy melltartó vagy alsónemű csüngött, de még viszonylag egyben volt a hely. Még.
Elengedtem és fejemmel biccentettem a sor felé, aztán megálltam a korlátnál, nekidőltem és lefelé bámultam. Megvárom, mi mást tehetnék?
Tovább kortyolgattam az italom, hallgattam a zenét és néha a mosdó irányába néztem, hogy haladnak, de elég hosszú programnak ígérkezett. Mivel B opció nem volt, és valószínáleg nem ok nélkül kereste a mosdót, így egyértelműen várakoznunk kellett.
Amint levettem tekintetem a lányról, máris megbántam. Egy sötétlő barna szempár ragadta el az enyémet, majd megláttam a széles mosolyt és azonnal tudtam, hogy innen már nem szabadulok. A nevem csak tippeltem, mivel tátogott valamit, és már ott is állt mellettem a tűsarokkal, a miniszoknyában és az alig takaró felsőjében, amit idefelé Katarinával kapcsolatban meg is jegyeztem, hogy üdítő változatosságként lemaradt a megszokottól.
Jennifer is a korlátnak dőlt, szinte egy lépésnyi távolságot sem hagyva köztünk és tovább tátogott, mintha nekem értenem kellene, mit mond. Hát nem értettem, de ez őt nem zavarta. Azért mégis legalább látszatra figyeltem rá és ezt egy újabb mosollyal és némi közeledéssel jutalmazta. Aztán megragadta a kezem és lefelé intett, de nem volt olyan könnyű engem kibillenteni az egyensúlyomból, ezért megállt és kérdőn nézett rám.
Megráztam a fejem, jelezve, ez most nem fog összejönni, aztán a mosdó felé böktem. Követte a tekintetem, fogalmam sincs, kit azonosított be, de nem váltott taktikát, továbbra is próbált rávenni, menjek inkább vele. 
Na, de ha én egyszer azt mondom, nem, akkor bizony lehet bármennyire formás vagy akaratos a másik, esélye sincs. Elengedtem a kezét és inkább felhajtottam egy szuszra a maradék rakit. Szerencséje, hogy nincs kedvem túlkiabálni a zenét.

Katarina: 

Gabriel úgy tűnt, hogy nem csak egy ital lehúzásáig akart csatlakozni, mert további beszélgetést kezdeményezett, amire vevő is voltam, de egyből megszakadt a beszélgetés fonala, amikor megjelent a konyhában Koray. Egy mosollyal nyugtáztam a poháremelését, de ahogy jött, már ment is. 
- Oh - ráncoltam össze a homlokom, majd ismét Gabriel felé fordultam. - Kérsz még egy italt? - A barátnőim engem hívtak az anyuka típusú barátnak, tehát biztosan én kérdezem meg, hogy éhesek-e, fáznak-e, megrendelem a pizzát, kiosztom a kajaadagot, főleg akkor, ha ők már túlságosan az alkoholmámorban úsznak. Mi tagadás, nincs ebben a kisvárosban annyi alkohol, ami megviselné egy orosz szervezetét. Na jó, már tapasztaltam, hogy van, de a barátaim körében mindig én szoktam lenni az oszlop, aki nem veszti el a fejét a buliban. 
Kitöltöttem Gabrielnek egy kis vodkát, de nem voltam hajlandó semmivel keverni, úgyhogy a narancslevet már neki kellett hozzá kevernie. Lehúztam még egy kör vodkát, majd egy dobozos sört megfogva elnézést kértem ideiglenes ivópajtásomtól és a mosdót kezdtem el keresni. Igazából tudat alatt lehet, hogy Koray-t kerestem, mert őt találtam meg előbb, nem a mosdót. Egyedül állt, úgyhogy nem zavartam meg. 
- Elárulod, hol a mosdó? - Közel kellett hajolnom füléhez, hogy a dübörgő zene ellenére is hallja a kérdésem. 

Koray

Az, hogy elkeveredünk egymástól várható volt, ahogy abban is biztos voltam, nem fog vele semmi egetrengető borzalom történni abban a pár percben vagy akár fél órában, amíg nem bukkan fel újra a látóteremben, így hagytam magam sodródni az árral. A végén a konyha helyett a hátsókertben kötöttünk ki, ahol szintén többen tolongtak és valami táncnak titulált röhejes vonaglást műveltek, legalább valamennyire a dübörgő szám ritmusára. Hamar elszakítottam tekintetem tőlük, többek közt azért is, mert pohár landolt a kezemben. Homlokráncolva néztem Emirre, aki biztosított, hogy ebben csak az van, amit gondolok, semmi több. Azért néztem egy ideig még a fehér italt a poharamban, aztán úgy döntöttem, egy esélyt adok az estének. Mivel kocsival jöttem, és tiszta fejjel akarom kezdeni a holnapot, amúgy sem innék túl sokat, így a társaságot is magam mögött hagyom, amint belekortyolok a rakimba. 
Annyira hangosan igyekeznek túlkiabálni egymást, észre sem veszik, hogy visszamegyek a házba és tovább a konyha felé. Magamnak sem bevallott titkolt keresésem itt meg is találja a személyt, Katarinat.
A srácot is ismerem, akivel beszél, de semmi kedvem megzavarni őket, ezért csak felemelem a poharam, mintegy "Nem hagytalak itt." jelzéssel a lány felé és megfordulok. Elkezdem felfedezni a lakást, benne az ismerős arcokkal, köztük néhány olyannal is, akiknek a látványa most annyira nem szívderítő, most sem, meg máskor sem. 
Céltalan sétám olykor megzavarja egy-egy vállba veregetés vagy fülembe kiabálás, na, meg a táncolni hívó női karok, de egyelőre még csak szemlélem a terepet.

Katarina: 

Felvázolja a tényeket... Legszívesebben megforgattam volna a szemem, de azt valószínűleg Mr. Repost látta volna, és nem volt kedvem még egy okoskodó kommentárhoz, így csendben folytattam az utam. 
Furcsa volt Koray reakciója, amikor mondtam, hogy azt hittem, hogy együtt maradunk. Mi bárkivel megyünk, megbeszéljük, hogy egymáshoz mindig vissza tudunk térni, persze utána máskor lépünk le, ilyenek. Azonban nem lepődtem meg, hogy ez volt Koray reakciója, mert nem igazán gondoltam, hogy vannak... igazi... barátai. Kicsit rosszul éreztem magam, hogy ezt gondoltam, de józan ésszel nem tudtam felfogni, hogy ki barátkozhat vele. Mármint ja, persze, most én is itt vagyok, de nem vagyok barátok, meg semmi ilyesmi. Hogyha vannak is csoporttársai, akikkel eljár ide-oda, lehet csak érdekből csapódtak hozzá, vagy az is lehet, hogy van egy Arrogancia Klub az egyetemen, akik minden kedden este hétkor tartanak gyűlést és csupa olyan srác a tagja, mint Koray. 
Amint ez a gondolat elillant a fejemből, már oda is értünk a házhoz. Koray ment előre, hiszen ő ismerte a terepet. A zene elég hangos volt, de mit vártunk egy házibulitól? Ahogy beléptünk már egyből megjelent az a srác, aki meghívott minket. Miután üdvözölte Koray-t felém fordult egy vigyorral, amire egy kedves mosollyal válaszoltam. El is indultak egyből a ház belseje felé, én meg követtem őket, mert a konyhába szerettem volna eljutni. Kísérőpartnerem, akivel bár nem voltunk összeragadva, hátranézett, hogy követem-e őket. Felhúztam az egyik szemöldököm, amikor megláttam a reakciót, de ez inkább kedves mozzanat volt, nem számonkérő.
Amint a nappali közepéhez értünk, egy hatalmas embercsomó robbant be mellénk, akik táncolni kezdtek, de ez a tevékenység inkább hasonlított vonagláshoz. Emiatt el is vesztettem Koray-t és a haverját szem elől, de nem voltam én elveszett kislány, könnyedén megtaláltam a konyhát. Bár üres kézzel érkeztünk, nem is hiányzott a mi muníciónk, hiszen az egész konyhaasztal és konyhapult tele volt piával: sör, bör, tömények, minden, amit csak el lehet képzelni. Elvettem a konyhapultról egy tiszta pici műanyagpoharat a csomagból, ami a tömények lehúzására szolgált, majd az asztal felé fordultam. Orosz révén természetesen egy bontatlan üveg vodkáért nyúltam. Amíg töltöttem a kívánt mennyiséget, el is felejtettem, hogy Koray hová tűnhetett. Lehet, hogy talált pár ismerőst, abban az emberbombában, akik berobbantak a nappaliba, gondoltam később, de az is lehet, hogy mosdóba ment. 
Már éppen lehúztam volna a poharamban lévő vodkát, egy srác jelent meg az ajtóban. Csak látásból ismertem, úgy gondoltam, hogy hip-hop táncosok közé tartozik. Bár nem volt olyan táncos alkat, volt vagy 190 magas, széles vállai és izmos karjai voltak. Hamar ki is derült, hogy jó volt az emlékezetem és tényleg táncosfiú volt, mert gyorsan bemutatkoztunk egymásnak. Nem igazán volt kedvem ismerkedni, de amíg Koray nem volt itt, addig el akartam ütni az időt. Gabrielnek hívták amúgy újdonsült beszélgetőtársamat, aki miközben vodkanarancsot kevert magának, megkérdezte, hogy én biztosan tömören szeretném-e inni. 
- Orosz vagyok, számomra ez szentségsértés - mutattam a kevertes poharára. Koccintottunk, majd én lehúztam a kis vodkámat, ő meg belekortyolt a szentségsértéslöttybe. Ha eddig a pontig Koray nem érkezett meg, akkor átnéztem Gabriel válla fölött, hogy hátha meglátom, merre van. 

Koray

 -  Pusztán felvázoltam a tényeket - vontam meg a vállam, miután csatlakoztam hozzá megkerülve az autót. Hogy aggódok-e? Nem, nem hinném. Miért kellene? Katarina elég talpraesett ahhoz, hogy megvédje magát. Az egyetlen ok, amiért elmondtam neki, mire számíthat, hogy ne érje meglepetésként, ha mellbe vágja. Innentől azt kezd az információval, amit akar.
- Ahogy gondolod - Feleltem egyszerűen. Ez valami iratlan szabály lenne, hogy ha együtt érkezik valaki egy lánnyal és semmi olyasmiről nincs szó köztük, akkoris le kell cövekelniük a másik mellett? Erről még nem hallottam. Mondjuk nem is nagyon hoztam még úgy magammal lányt, hogy ne vártam volna többet az estétől, de néha kell a változatosság.
- Menjünk - Egy pillanatig átvillan az agyamon, vajon azt várja-e, hogy a kezét is megfogjam, aztán elhessegetem ezt a marhaságot  és kocsikulcsom zsebembe csúsztatva elindulok a zene irányába. A szomszéd házakat is diákok bérelik, így a csendháborításos feljelentések száma minimális szokott lenni, pedig már most hallom, hogy túllépték a megengedett mennyiséget. 
Ha Katarina nem marad le, akkor viszonylag egyszerűen eljutunk a bejáratig. Az ismerős arcok irányába biccentek, nem csak angol, mindenféle nyelvű hangok ütik meg a fülem. A bejárati ajtó egyelőre csukva, míg oda nem érünk, mert épp akkor nyílik ki és tényleg kiárad belőle a mellkasszaggató dübörgés. Valaki túlpörgette a basszust a lejátszón. 
Katarina felé fordulok és fejemmel jelzem, hogy menjünk be, aztán meg sem várva belépek. Alig teszek pár lépést az előszobában, egy váll ütközik nekem, aztán egy hangos "Koray" elnyújtott verziója kiabálja túl a hallásom károsító hangerőt. Emir előbb talált rám, mint hittem. Vállam felett hátranéz a lányra, de mivel gondolom a nevét már nem tudja, így csak küld neki egy vigyort, aztán vállon ragad és elkezd a nappali felé húzva, ahol a legnagyobb a tömeg, de onnan lehet a legjobban eljutni a konyhához. Annyira megállok, hogy hátranézzek a lányra, hiába nem állapodtunk meg semmiben, azért érdekel, hogy mi van vele. 

Katarina

Koray szerint nem ismertem Ramirezt, tök jó, hogy eldöntötte helyettem, de hát mindegy is, sejtettem, hogy nem éri meg a sráccal kötözködni, meg hát nem is akartam. 
- Nem vagyok ám olyan ártatlan kislány, mint aminek tűnök - feleltem halkan, de magabiztosan. Nem tudom, hogy Koray mit gondolhatott rólam, de azért a szőke haj és kék szemek nem mindig feleltek meg a sztereotípiának. 
Amikor megálltunk, szinte egyből kicsatoltam magam, indulásra készen, azonban Koray még nem így tervezte. Mondani készült valamit, s ezt azzal jelezte, hogy feltűrte fekete felsője ujjait, ami - meg kell, hogy mondjam - elég szexi volt. De szerencsére hamar elvonta a figyelmem, hogy megszólalt. Némán hallgattam végig. Egyszerre tetszett és taszított a kioktatása, ami elég furcsa érzés volt. Szinte már kezdtem megszokni, hogy egyszerre érzek ellentétes érzelmeket, ha Koray-ról van szó. Biccentettem, jelezve, hogy megértettem, amit mondott, de nem tudtam megállni, hogy egy csintalan, kekeckedő, már-már flörtölő kérdést ne tegyek fel: 
- Csak nem aggódsz értem? - Nem tudom, hogy mikor lepődtem volna meg jobban, ha fél órás monológot kapok arról, hogy csak felkészít a bent lévő dolgokra, amúgy felőle azt csinálok, amit akarok, vagy akkor, ha annyit mond egyszerűen, hogy igen. De nem vártam meg a választ, csak költői kérdésnek szántam, így könnyedén kiszálltam az autból és vártam, hogy mellém szegődjön a srác. 
- Egyébként azt hittem, hogy ha együtt jövünk, akkor együtt is maradunk - utaltam vissza a monológra, amit a kocsiban lenyomott nekem. Ott ugyanis azt mondta, hogy szívesen felajánlja, hogy maradjak mellette. Szerencsére elég jól meg tudtam érezni, hogyha felesleges személy vagyok, úgyhogy nem féltem, hogy kellemetlen szituációba keveredek Koray mellett. De, tekintve, hogy csak őt ismertem eddig, benne bíztam meg a legjobban. 

Koray

Katarina egészen jól bírta a kiképzést, ismét egy plusz pont a mai estének. Amikor válaszolt a kérdésemre, akaratlanul horkantam fel és még a szeme is forgattam. Tehát nem járt Ramireznél.
- Ha ismernéd, nem vonnád egy kalap alá a többivel - Csak ennyit fűztem hozzá, mielőtt a piroslámpás eset történt volna. Aztán, ahogy haladtunk tovább folytattam: - Talán nem jó az időzítés, de valamit tudnod kell. Az, hogy hangzavar lesz egy dolog, a tömeg egy másik. De itt... hogy is mondjam... mindent láthatsz.
Nem akartam elijeszteni, de ennél szebben aligha lehetne bevezetni, mint amit kipréseltem magamból. Mivel fogalmam sincs, milyen bulikon vett eddig részt, így csak arra tudok hagyatkozni, amit én gondolok, és az az, hogy ilyenen még nem.
- Na figyelj - megálltunk pár házzal arrébb egy üres út melletti helyen. Felgyűrtem fekete felsőm ujjait mindkét karomon a könyökömig, aztán előre dőltem és alkarral a kormányra támaszkodtam. Szavaim nyomán akár egy sóhaj is belefért volna. - Jó tanács, aztán ha nem fogadod meg, részemről oké, azt csinálsz, amit akarsz. Ha valaki a kezedbe nyom egy poharat, jobban jársz, ha nem iszod meg. Került a sötét sarkokat és a kanapét, ha nem szeretnél társaságot. Amennyiben úgy gondolod, szívesen felajánlom, hogy maradj mellettem, úgysem tervezek semmit mára, mert holnap gyilkos próbáim lesznek. - Szerintem összeszedtem mindent és még finom is voltam. Ha bemegyünk, úgyis látni fogja, miről beszéltem.
Itt a drogok, az illegális dolgok nem szokatlan jelenleségek, ahogy úgy nagyjából éjfél tájékán az itt-ott heverő meztelen testek sem. Nem sűrűn járok ezekre a bulikra, ha mégis, akkor sem várom meg a nagy finálékat, mert nekem visszataszító ez a fajta igénytelenség, de nem lehetetlen, hogy már korábban ilyen szituációkkal szembesüljön az ember. Ha valaki bírni fogja, szerintem Katarina olyan, de ha mégsem... Én szóltam.

Katarina: 

Ramirez... Ismerős volt a neve, de nem voltam benne biztos, hogy ismerem. Annyi emberről hallottam már, hogy egyiket másikat már ismerősömnek is mondanám, pedig még életemben nem is találkoztam vele. De hát ilyen ez az egyetem Biztos az én nevemet is hallotta már több olyan egyetemista is, akiket én nem ismerek. 
- Nem tudom, hogy jártam-e már ott... - vallottam be őszintén. - Elég sok házibulihoz volt már szerencsém, de hogy Ramireznél-e, azt így nem tudom megmondani. De gondolom, tudod, milyen ez... - Nem akartam részletezni a bulizási szokásaimat, tekintve, hogy sejtettem, hogy ő is hasonlóan szokott eljárni. Beülünk valahová iszogatni, alapozni, aztán jön az üzenet, hogy a Charm Street 15-ben buli és megyünk. Gyakran a házigazdával sem találkozunk. 
Nem igazán szenteltem figyelmet Koray vezetési stílusára. Hogyha a közeljövőben szervdonor akar lenni, akkor hajrá, én úgysem autókázom többet vele. Oroszországban meg még ennél is hülyébben vezetnek az emberek, úgyhogy egyáltalán nem volt idegen nekem a helyzet, ezért is tudtam szó nélkül hagyni. 
Pár perc múlva már meg is érkeztünk, legalábbis Koray leparkolt, ebből következtettem. Kíváncsi voltam, hogy látok-e majd ismerősöket. Írtam a barátnőimnek, de ők azt mondták, hogy most nem akarnak jönni, mert holnap korán kell kelniük - szerencsére nekem nem. Az út mellett állt pár ember, úgy sejtettem, hogy egyetemisták és ők is a bulira jöttek. 

 Koray

- Egy párszor. Általában, ha buli híre terjed, ő a forrás. - Ami nagyjából minden héten terjeng az egyetemen, de viszonylag ritkán mondok rá valóban igaz "Ott leszek"-et, többségében hagyom lógni a levegőben. - Ramirez, ha jól tudom, tánc szakos... - ...de sosem találkoztam még vele normálisan, így fogalmam sincs. Meg nem is érdekel. Köszönünk a másiknak, ha ott vagyok a bulin, de a kampusz területén némi túlzással, talán meg sem ismerném a srácot. 
Nem is miatta szokás ezeket a meghívásokat elfogadni, ő csak a helyszínt adja, minden más rajtunk múlik. 
- Még nem jártál nála? - Ez a gondolat szöget ütött a fejembe, mivel ha már én viszem oda, talán tudnia kellene ezt-azt az ottni... hm... szokásokról, nevezzük így.
A kocsi közben halkan duruzsolva kapcsolt egyre nagyobb fokozatokra, és akkor feltűnt egy piros lámpa. Nem sok van belőlük a faluban, de ami van, az többnyire a megszokottnál is üresebb kereszteződésekben tartja fel a forgalmat. Alig hallgató morranással vettem le lábam a gázpedálról, de nem álltam meg, amint láttam, hogy szokásos mennyiségű "zöld lámpás" akar elhaladni, már gyorsítottam is vissza. Minek állnék meg, ha nincs kinek elsőbbséget adni? Tekintetem a gps-re villant, aszerint 5 perc és ott vagyunk, remek. Aztán ismét Katarinára figyeltem, aki valószínűleg nem hagyott válasz nélkül.

Katarina

Választ ugyan nem kaptam arra, hogy könnyen idetalált-e, de mutatta, hogy navigációval jött, szóval nem eshetett nagy kétségbe. Szó nélkül bekötöttem magam, miközben megdicsért, hogy csinos vagyok. Akár le is eshetett volna az állam, hogy Koray megtisztelt egy dicsérettel, de annyira nem akartam rácsodálkozni, azzal meg behódolni neki. Ha csinosnak tart, hát tartson, az ő baja.
- Köszi - biccentettem kedves hangsúllyal, ám egyszerűen. No, nem mondom, azért jól esett a dicséret, de hát azt ki nem szereti? Amúgy ő is elég jól nézett ki, de nem viszonoztam a bókját.
- Mehetünk - egyeztem bele, azzal már el is indultunk. Nem akartam feleslegesen csevegni, szóval csak azt kérdeztem meg, amit igazán fontosnak láttam.
- Voltál már ennél a srácnál? Hogy is hívják? - érdeklődtem, mert ezt az infot már elfelejtettem, vagy nem is tudtam soha.

Koray

 Szerencsére Katarina nem váratott sokáig, nem sokkal az erőteljes jelzésem után felbukkant az autó mellett. Ezt jó jelnek vettem, bár már eleve úgy voltam vele, ő nem az a lány, akire órákat fogok kocsiban ülve várni, de azért a pozitív megerősítés sosem rossz. Az egész elméletem alátámasztotta az, hogy nem volt elmaszkírozva smink gyanánt, nem viselt legalább húsz centis tűsarkakat és nem egy semmit nem takaró miniszoknyában ült be mellém.
Katarináról már az első találkozásaink alkalmával leszűrtem, hogy nem olyan, mint a többi buta liba, akikkel általában dolgom volt. Nem, neki van esze, tehetséges és van benne valami plusz, amitől egyszerre el tud vegyülni a tömegben és mégis kitűnik belőle. Egyszóval különleges. És ma pont valami ilyesmire volt szükséges, egy olyan társaságra, ami nem untat, akivel lehet beszélni anélkül, hogy az értelmetlen vihogását kellene hallgatnom. Ennek hátránya lehet, hogy az est nem úgy zárul számomra, mint általában, de ez kivételesen most nem is zavarna. 
- Igazán... csinos vagy - Meggkerültem a köszönést, a kérdést, mindent és azt a pár pillanatnyi szünetet a megfelelő kifejezés megtalálására is csak azért hagytam, mert valóban nem tudom, hogyan fogalmazzam meg nem túl formálisan, de mégis udvariasan egyszerűen. Szerintem elmegy, a többi meg már nem érdekel.
A következő kérdésére a műszerfal felett, a szélvédőre rögzített tartóban lévő telefonomra böktem, ahol épp a "Megérkezett a célhoz" felugró üzenet virított. Ha már úgy is ott járt a kezem, két mozdulattal az új célpontot választottam ki, aztán leejtettem kezem az ölembe.
- Mehetünk? Akkor kösd be magad. - Nem ismer még annyira, hogy tudja, nálam a gázpedál tövig nyomva szeretem, a sebességmutató pedig akkor jó, ha azonnal átszeli a féltávot legalább. Nem tudok hússzal tötyögni a keskeny, kihalt utcákon sem, ez van. A Subarut nem is arra tervezték, hogy sebességet betartva közlekedjen vele az ember. Ha pedig ez nem tetszik a lánynak, hazafelé nyugodtan foghat egy taxit. 

Katarina:
Miközben felvettem szűkszárú fekete nadrágom, azon agyaltam, hogy miért mondtam igent. Miközben egy bordó, bársonyos anyagú, kicsit kivágottabb pólóért nyúltam, még mindig nem volt meg a válasz. Nem is kedveltem annyira Korayt, a többieket meg jóformán nem is ismertem. De a házibulikkal nem volt bajom, az új élményekkel meg pláne nem. Maximum hívok egy taxit és hazajövök fél óra után, ha nem érzem jól magam. De sejtettem, hogy ez nem fog megtörténni. Másnap csak később kezdődtek óráim, meg el is maradt valami, ha jól emlékeztem, szóval nem kellett attól sem félnem, hogy nem alszom ki magam. Egyszer-egyszer három óra alvással is tudok funkcionálni, de ennek nem szabad rendszeresnek lennie, mert akkor aztán halál van napokon keresztül. 
Kis idővel nyolc előtt készültem el, így a konyhában serteperéltem, mert onnan láttam ki jól az útra. Nem sokat kellett várnom, egy autó gördült a ház elé, majd szépen megállt. Ellöktem magam a konyhapulttól és kabátomért nyúltam, amit felvettem az előszobában. Meghallottam, hogy a srác dudál. - Jól van, megyek már - forgattam meg a szemem, miközben felhúztam a cipőm. Cuccaimat egy övtáskába pakoltam, amit keresztbe magamra erősítettem, csak úgy dizájnosan. Bezártam magam után a nagy ajtót, majd lerobogtam a lépcsőn, meg sem állva az anyósülésig. - Hahó, hogy vagy? - Az angolok szinte már köszönés helyett használták a hogy vagy kifejezést, nem is vártak rá választ, ezt én is átvettem tőlük. - Könnyen idetaláltál? - érdeklődtem nem csak udvariasságból.

 Koray

Nyolcat beszéltünk, s bár nem erősségem a késés, most így is hajszál pontosan egészre értem oda az épület el. Ez is egy tucatház a sok közül, emiatt a GPS segítségével lőttem be nagyjából, melyik lehet az. 
Körbekémleltem ugyan, hol lehet Katarina, de a sötétség és a nem túl segítőkész lámpák miatt nem láttam. Vártam pár percet, hátha elindul a kocsi felé valahonnan, de ha nem történt ilyesmi, akkor hangosabb eszközhöz folyamodtam. Nem túl nagy a forgalom ebben az utcában, egész jó ébresztő lehetett a korán fekvőknek, ahogy a dudaszó áthasíott a levegőt. 
Ha másra nem, erre fel kellett figyelnie még a lánynak is, bárhol legyen. 
Ujjammal a kormányon dobolva vártam mindkét esetben, hogy megérkezzen. A lejátszóból egy r'n'b szám szólt, ennek ritmusát kaptam el, és csak némi késéssel kapcsoltam, hogy tulajdonképpen nem is szeretem ez a dalt. Már mindegy.